Bárdos András. Love Story

Átírás

1 Bárdos András Love Story

2 Három évvel ezelőtt emlékszem a napra, az órára, a percre minden előzmény nélkül lettem szerelmes. Mit mondhat az ember egy huszonöt éves lányról, aki meghalt? Hogy szép volt. És okos. Ismertem régóta, láttam a pult mögött nemegyszer, könyvet árult, bakancsban, fekete harisnyában, fekete posztó rövidnadrágban vagy földig érő, sötét ruhában, egyenes, fekete, simára fésült haj, soha semmi különleges, mégis, az egész jelenség valahogy feltűnő. Fekete keretes szemüvegét orrára csúsztatta, felette nézett rám, fejét félrebillentve sziszegte: Lőrincz L. Lászlót nem tartunk. Ha tudsz olvasni egyáltalán Nem feleltem, sajnos nem tudok. Kéne? Két külön világ. Nincs átjárás. Az enyém, meg az övé. Hogyan magyarázzam el, amikor magamnak is nehezen tudom elmagyarázni? Az ő világa csupa szemüveg, csupa könyv, csupa szarkazmus. Az enyém erő, dinamizmus, pénz. És kravmaga. Te mindig ilyen vicces vagy? kérdeztem, de a hangváltás nemigen tetszett neki, elfordult és látványos kedvességgel ajánlott egy könyvet valaki másnak. Az persze nem vette meg, tudja, nem nekem lesz, mondta, hanem az unokahúgomnak, nem olvasnak már ezek a gyerekek, na, jó, majd visszanézek, és oldalazott

3 kifelé, a lány pedig gyakorlott mozdulattal tette vissza a Vörös és feketét kötelező olvasmány a sorba. Segíthetek? nézett rám. Összerezzentem, valóban elég idétlenül toporogtam ott, egyik lábamról a másikra állva. Egy könyves pult előtt! Hát akkor mondom, a lehetőséget nyitva hagyva. Szevasz zárja le. Mehetnék, mennék is, de nem így. Nem úgy, ahogy ő akarja. Majd indulok, ha nekem jó. Amikor NEKEM jó. Te csak könyvet árulsz, vagy mást is lehet veled csinálni, folytatnám, de rám néz, elakadok, jó, nem ez a legerősebb dumám, de azért mégis Mi vaaan? kérdi, hosszan elnyújtva az a-t. Mit mondasz? Na, most elég. Egy könyváruslány! Ez a legjobb csajozós dumád? kérdezi, de a szemében inkább várakozás, mint gúny. Nocsak, gondoltam, nem is olyan rossz, nem igaz? Nem is olyan rossz Hatkor végzek. Köszi mondja váratlanul, és én nem sejtettem, hogy ezzel lezárult minden, és hogy semmi sem lesz már úgy, ahogy eddig volt. Nem ez volt aznap az egyetlen kalandom, már ha kalandnak nevezhető Vivi az üzemgazdaságról, aki első mondatom után közölte, hogy ez de gáz, meg hogy naggyon pepi, nekem pedig, bevallom, a szavam is elakadt, pedig Vivi dekoltázsát, sziluettjét ismertem jól, és csodáltam régóta. De nem ismerhettem nehezen kialakított véleményét sem a bankok hideg, kegyetlen világáról, az embertelen bánásmódról, sem az általa

4 legújabbnak hitt frizuradivatról. Szomorúan állapítottam meg, hogy jobb lett volna csak a domborulatokkal meg a dekoltázzsal fagyizni, de mindig ez van: a cicit hívod, de jön vele a bonyodalom is. Ez esetben számtalan kalandos ügy a munkahelyén, kiégett izzók, lecserélt téli gumik, te, hogy menynyit kell ezeknek könyörögni, hogy végre méltóztassanak, uramisten, de gáz, meg Lady Gaga, meg az új mobilod, rezgőre állítva, beszarok. És persze én fizetek. Vivike hamarabb találta magát újra rendezett kis íróasztala mögött, mintsem hogy a fagyi megolvadhatott volna, én pedig meggyőződésem szerint aznapra kicsajoztam magam. 4 Az esti találkozás Eszterrel katasztrófa volt. Eleve bosszantott, hogy nem maradt időm az edzőteremre, így aztán elmaradt a szauna is, nem lesz kedvem enni, a kalóriákra gondolok, átszámolom futópercre, bicikli percre, taposógép percre, ha hat órát taposok holnap, ehetek még egy rétest, na, ne Összecsippentettem derekamon a bőrt, és megállapítottam, hogy tegnap óta csúnyán elhíztam, a kis pultos béka miatt kiesek az edzéstervemből, és nem találok vissza soha többé. Láttam magam elhízottan, rongyosan, nyomorultul híd alatt a többi hajdani sikeres testedzővel, átéltem a rám váró reménytelenséget, szegénységet, jövőtlenséget, és rettenetes dühöt éreztem. Ráadásul köszönés helyett közölte, hogy elkéstem, holott nem késtem el, majd a fitneszbüfé helyett, ahová én akartam menni, egy kifejezetten távoli, kifejezetten zsíros és kifejezetten drága éttermet javasolt. A társalgás már amennyi

5 egy vidéki buszjárat dinamikájával haladt, nehézkes indulás, hosszú megállók, zötyögés, araszolás. Kifejezetten sokat beszélt, könyvekről főleg, meg egy Magritte nevű festőről, akinek hallottam már a nevét, de most valahogy semmi értelmes nem ugrott be róla egy képről, ahol este van, mégis világos az ég, vagy nincs este, mégis sötét van, nem emlékszem pontosan, az az igazság, hogy nem is nagyon figyeltem oda. Megkérdezte, jártam-e már Rómában. Jártam, feleltem. És hogy a Forum Romanumot láttame. Láttam, persze, el se kerülhettem volna, aki Rómába megy, csak megnézi a Forum Romanumot. Gyönyörű. Aha vallatott tovább, és mi olyan gyönyörű benne? Hát sokat segített volna, ha tudom, miről beszélünk, de Rómában minden rom egyforma, ráadásul dögmeleg van, és nem jön a busz: fogalmam se volt, na, melyik az a Forum Romanum. Szóval? Mi gyönyörű? Mi gyönyörű? visszhangoztam a kérdést, rettenetes kínban. Átkoztam magam. Miért gügyögök itt? Miért nem mondtam, hogy nem tudom, és különben sem értem, mit kérdez, de meg ne magyarázza, mert leszarom. Mit játszom itt a hülyét? Hát, hogy olyan régi feleltem végül. Na, ez az! Tudsz te, Bróker! rikkantotta, miközben megtörölte a száját a damasztszalvétával. Mert mindent szépnek látunk, ami régi! Nem igaz? Mondott már valaki olyat, hogy úristen, de ronda ez a kétezer éves rom? Ugye, nem? Pedig akkor is voltak rossz építészek! Akkor sem sikerült minden!

6 Diadalmasan nézett rám, mint aki most bizonyította be, hogy forog a Föld. Valld be, hogy mély benyomást azért nem tett rád! Bevallottam. Nem. Mélyet nem. Egyáltalán nem emlékszel, igaz? Nem. Nem emlékszem. Kő kövön. Végül is igazad van. Kő kövön. Desszertet nem kért, én viszont kértem a számlát, ezen láttam megütközött kissé, elhallgatott, visszahúzódott. A számla több volt, mint képzeltem, újra felhúztam magam, aztán az utcán sietős puszit váltottunk, megköszönte, majd váratlanul leintett egy taxit, és egy szó nélkül eltűnt. Az anyját, gondoltam, azért végül mégiscsak ő forrázott le, pedig én untam halálra, mindegy, van telefonom, benne szép hosszú regiszter, jó néhány lány neve, szerencsém volt, az első éppen ráért, éppen otthon volt, és éppen rám várt. Vagy valakire. Mindegy, engem kapott. A meeting már második órája tartott, és ezt nehezen viseltem. Mit nem lehet megbeszélni egy óra alatt? Főnököm, hosszú arcú, szőrös fülű, mulatságos külsejű ember, valahonnan a múlt századból, régi KISZ-es lehetett, vagy MDF-es, nem tudom, ezt a kettőt mindig keverem, negyedórája motyogott maga elé, mintha blogot írna. Az asztal körül korombéli 5 bajtársaim, vagy ahogy szólítjuk egymást, a kamerádok. Jégszívű, pengeagyú pénzmatador mind, nem bosszantják, nem döfködik, egyből leszúrják a

7 bikát. Pénztermelő bankautomaták, napközben Cerutti öltöny, Bugatti nyakkendő, Burberry cipő, monitorok, iphone-ok, táblagépek, kockázatos megoldások, éles kanyarok, padlógáz, milliárdok. Este Abercrombie farmer, Ferrarik, Bentleyk, szex, ilyen is, olyan is, ami jön, kokó, ecstasy, speed és minden, ami röptet aztán másnap kezdődik elölről. Most unatkozó arcok, növekvő intenzitással villódzó iphone-ok, a laptopokon, táblagépeken megjelentek az első pornóképek szóval minden határon túlment az öreg. Valami új üzleti modellről dadogott, egy hitelkonstrukcióról, de csak neki volt új, a világ ismerte már, meg ismerte a következményeket is: megbukott, ahol csak bevezették. Meg amúgy is: mi közöm nekem a hitelekhez? A vénember már csak időtöltésből járt be, mert unatkozott, kergette az adrenalin, meg menekült a felesége elől, de hasznot nem hajtott régen, ez meg aztán, hogy lopja az időmet Most először a meeting alatt felemeltem a tekintetemet, és alaposan végigmértem. De hát ez Úristen! Nem hittem a szememnek. Tényleg rövid ujjú inget visel? Nem akartam tudni a választ, ahogyan nem akartam tudni a többi részletet sem. De akkor már késő volt: magam elé képzeltem rövid szárú, harmonikázó, szürke vagy drapp (drapp!), bokában hangsúlyos zokniját nem, nem ezért fizetnek, gondoltam magamban. Mert fizetnek, az biztos! Nos, kedves barátaim. Kérdése van-e valakinek? A vénember reszketeg hangját alig lehetett hallani az elektromos berendezések zümmögésétől. Persze, nem volt kérdése senkinek, fél órája talán lett volna, de most

8 már máshol járt az eszünk. (Aki nem a pinára gondol, az nem koncentrál eléggé. Nekem is ez a véleményem.) Miért nem vonulnak vissza az emberek ötven felett? kérdeztem kifelé az asszisztensemet, de ahogy rám pillantott, éreztem: ő már a negyveneseket sem érti. Persze most jött ki az egyetemről, csontsovány volt, agyonedzett és buzi, magas, sipító hanggal. Nem nagyon zavartak a melegek, inkább csak a viselkedésük. Hogy miért nem tudnak egyszerűen csak létezni, mint mások. Nem beszélnek, hanem énekelnek, nem járnak, hanem táncolnak, nem gondolkodnak, hanem éreznek, éreznek, és újra éreznek. Én nem éreztem soha semmit. Akkor sem, amikor másnap megláttam a hallban Esztert. A könyvespult mögött ült, olvasott elmerülten. Kinek jut eszébe könyvespultot állítani egy bankcenterben? Megfordult a fejemben, hogy megkérdezem tőle, kinek az ötlete volt, talán csak nem az övé, de váratlanul valaki megfogta a vállam, és halkan a fülembe súgta: Kellene egyszer ebédelnünk, nem gondolod, Olivér? Mert tolakodni nem akarok, érted Csak ha gondolod Főnököm főnöke volt, harmincas, magas, szálas, szétsportolt nő, igazi húsevő. Miközben hátrafordultam, eszembe jutott, hogy eddig még egyszer sem szólt hozzám, úgy értem, személyesen hozzám. Ne ijedj meg, Olivér, nem dugni akarok. Vagy nem csak tette hozzá, de tekintete már valaki mást keresett, felsőteste már egy új beszélgetésben. Ujjai még a vállamon, de a pillantása valaki máson. Kérj időpontot Nikitől búgja, nyilván nekem, tudod, a magas szőke

9 de ezt már mondhatta annak a másiknak is. Édesem... hallom még a hangját, már a múlt vagyok, de nem csak a múlt, ha ebédelni akar, akkor nem csak a múlt! Ez az sóhajtok, megvan, végre! Bevágtattam a büfébe a literes energiaitalomért, aztán lifttel fel a hetedikre, zümmög a gép, ezt már szeretem, nem állnak jól a stockok, ma még egy forintot se pörgettem, halkan, de fennhangon szidom a meetinget, meg azt, aki összehívta, telefonálok kettőt, négy óra múlva nyit New York, addig még egy rakás dolgom van. Hozzálátok, előttem két monitor, már szóltam, hogy nem elég, de a harmadikat nem hozták még. Erről eszembe jut 6 az üzemgazdaságról Vivike, be se nyúltam a melltartójába, ettől persze még hozhatnák a monitort. Vivike, Vivike Eszternek meg oda se köszöntem. Ki nem szarja le, szuggerálom magam, de nem akarom hallani a választ, amit magam adok magamnak. Hogy én. Én nem szarom le. A monitoron Eszter arca villódzik a számok helyett, a fülemben az ő hangja, semmi vágy, csak valami furcsa bizsergés. Bosszúsan rángatom magam vissza, vissza. Ez meg mi, kérdem magamtól, dolgozni kell, nyit New York. Nem ez volt az utolsó bosszúság aznap. Percek óta ültem egy levél felett, amit egy bizonyos Sándornak kellett küldenem. Sándor. Hogy hívhatnak valakit Sándornak? Vagy Ferencnek? Mihálynak? Mit írjak neki? Kedves Sándor? Vagy Sanyi? Bizonyos neveket

10 egyszerűen nem tudsz leírni Miért nem hívnak mindenkit Péternek? Vagy Andrásnak. Vagy Krisztiánnak. Kedves Sanyi. Ráadásul Rudi még egy ilyen név lemondta a délutáni krav-maga edzést, titokzatos volt, nyilván megint egy nő, nem érti, hogy nekem kell az a kevés mozgás, heti két verekedés minimum, reggel is elmaradtam a tornateremből már megint a meeting!, nem baj, ezek szerint este pótolom. Újra összecsippentettem a derekamon a bőrt, megállapítottam, hogy legalább egy mázsát híztam. Halkan de fennhangon káromkodtam egyet, aztán: megint eszembe jutott Eszter. Micsoda nap! Ördög és pokol mondaná Old Shatterhand, tényleg nem hazudott a nő. Niki asztalának sarkán ültem fél fenékkel, és a lábamat lógáztam. Maga, drágám tényleg magas. És tényleg szőke. És tényleg Niki tettem még hozzá nevetve, de akkor már a lány is nevetett. Meglepően fiatal volt és előreálló fogaitól eltekintve egész csinos, bár az igazat megvallva nem tudtam eltekinteni előreálló fogaitól. Niki búgtam félig viccesen, félig nem annyira viccesen, nekem most meg kell beszélnem magával egy randit. Velem? kérdezett vissza nevetve. Velem ugyan nem! Igen. Illetve nem. Illetve nem magával. A maga főnökével. De ha magával is lehet, isten látja lelkem, nekem nem kell a maga főnöke

11 Niki addigra már harsányan kacagott, nem volt bonyolult lélek, teli torokból nevetett, a gyomráig láttam hatalmasra tátott száján át, hát, minden volt, csak vágygerjesztő nem. Beírom hétfő estére, Olivér, nyolckor még itt van? Mit hétfő estére, kedves Niki búgtam tovább, hol van az még, inkább legyen holnap, nem hétfő délután Holnap szombat, de buta maga kacagott tovább a lány, nem mintha nem jönne be szombaton, bejön, szerintem haza se megy, de vendéget itt közelebb húzta magához a fejemet, vendéget nem fogad. Mit? Holnap szombat? Az iphone-omra néztem, valóban, holnap szombat, aztán az órámra, este hat, az előcsarnok ilyenkor már kihalt, üres, vagyis Eszter hazament, magamban káromkodtam egyet, aztán kedvetlenül elfogadtam a hétfő nyolcat. Olivér? kérdezte halkan a lány. Hm? feleltem lelkesedés nélkül, már az ajtóban. Mi miért magázódunk? Hát feleltem bambán, azt hittem, a lányok szokták Az igaz mondta, a lányok szokták. Ne igyunk rá áldomást? Ittunk. Az edzés megint elmaradt. 7 Rendben, gondoltam, a hétvége pont elég hosszú, hogy elfelejtsem ezt az egészet. És talán így is lett volna, ha a sors (Sors János, ha megszólítod) másképpen nem rendezi.

12 Frissen ébredtem, viszonylag korán eljutottam az edzőterembe, és a kihagyott napokat nem is éreztem annyira, mint amennyire rettegtem tőle. Zuhanyozás után sokáig nézegettem magam a tükörben, és megállapítottam, hogy az elmúlt hetek munkája nem volt hiábavaló. Tricepszem, ami súlyos hiányosságokat mutatott korábban, szépen fejlődik, a csuklyás izmok tónusosak, vádlim szépen ívelt. Befújtam magam nemrégen vásárolt vadonatúj Dolce & Gabbana parfümömmel arra mindig gondosan ügyeltem, hogy egy új illat hamarabb jelenjen meg rajtam, mint a reklámja a televízióban, felvettem hófehér Cerutti ingemet, melynek gyöngyház gombjai tökéletes összhangban voltak Abercrombie farmerem enyhe márványos patinájával, és mindehhez gyöngyház Mont Blanc mandzsettagombom tompa fénye Nem túlzás ez egy egyszerű szombat délelőttre? kérdeztem magamtól, és már válaszoltam is: Nem! Ez így jó, egy egyszerű szombat délelőttre. És különben is: ki mondta, hogy a szombat mindvégig ilyen egyszerű marad? Mindig legyen nálad fogkefe, óvszer és teniszütő. Ki tudja, hová kerülsz Minden, ahogy lenni szokott. Kései ebéd két haverral a szomszédos bankból, egyszerű gyerekek, de tiszta fejűek. Kipróbált, megbízható bajtársak, szorgos kamerádok. Semmi képmutatás, semmi lázas gondolat, amennyi pénzt keresnek, el is költik, és sokat keresnek, ne is firtassuk, milyen sokat. Egyikük vadonatúj Aston Martinnal érkezik, van stílusa a srácnak, sose venne Ferrarit vagy Porschét, az Aston Martin mélyzöld,

13 minden fény nélkül, remek darab, nagyot dobban a szívem, amikor meglátom. Ilyenkor sajnálom, hogy nincs autóm, de csak ilyenkor. Úgyhogy továbbra sem lesz. Az étterem a héten nyílt, fusion konyha, újraértelmezett ez meg az, a pincér hosszan halandzsázik, konfitált kacsa, szuvidolt zöldségek, egy szavát sem értem, hiába hallgatom naponta ugyanazt a dumát. Végül egy báránykotlettet eszem, kevés polentával, de a lelkére kötöm, hogy rozmaringot ne tegyenek a húsra. Ki eszik ma rozmaringot? A kamerádok szövege is ugyanaz, zuhan az arany, bejött, amit a Paribas mondott, valaki egymilliárdot bukott egyetlen óra alatt, persze nem mi, nem mi! Rajta röhög az egész parkett, kész a srác, pedig tegnap még ő is Aston Martinnal járt, hát igen, veszélyes üzem ez, tökös gyerekek kellenek ide Emlékeztek az Egri csillagokra? Ember kell a gátra. Én kétszer is olvastam mondja egyikük. A 100 híres regényben Ezen jót röhögünk, idézgetjük a mondatokat ( itt megalszunk, Vicuska, ez jó hely ), már fuldoklunk. Nehogy az abroszra szuvidolj, szólok a magasabbiknak (ő a magasabb, a másik a szebb), és nem sok híja van Sokáig tanakodunk, hogy mit akarhattak a hős várvédők a hős várvédéssel, miért nem volt nekik mindegy, hogy a török-e az úr, vagy a német, egyetértünk, hogy ha nem szovjet, akkor semmi nem gáz. Elégedetten figyelem mandzsettagombom csillogását: rendben, nem kell szégyenkeznem miatta, pedig régi már, talán nem is idén vettem

14 Minden a helyén. De mégsem. Valahogy semmi nincs a helyén. A beszélgetés érdekes fordulatot vesz, gőzöm sincs, hogy jutottunk el az Egri csillagoktól az elnökük lányának szexbotrányához, valahogy kiesett ez a néhány másodperc, próbálom felvenni a fonalat, de ki tudja már, hol a fonál, elvesztettem. És magamat is. Messze járok. Találkoztam egy lánnyal. Bejelentésemet néma csend követi. Megáll a kezekben a kanál, de megáll a lélegzet is. Ez nem a bejelentések helye. Nem a bejelentések ideje. Egyáltalán: nekünk nincs mit 8 bejelentenünk. Hiszen bármi történjék is, az csak javunkra történik, ahogy mindig is javunkra történt, és fog is mindig, vagyis természetes, nincs mit bejelenteni rajta. Találkoztam egy lánnyal. Na és?! Találkoztam már ezerrel, és közülük egy se boldog, azóta se, de ez nem az én ügyem, nem az én problémám, én boldog vagyok, elégedett vagyok, mindig így akartam élni, mindig így is éltem. Ezt most nem tudom, miért mondtam, de tényleg találkoztam eggyel. Én egy csomóval mondja egyikük, de a másik, az alacsonyabb fiú, a szebbik, leinti. Na, várjál, várjál, maradj már kicsit felém fordul, és a tekintetében régen nem láttam ilyet mintha valami érdeklődésfélét látnék. Ezt most úgy érted, szerelmes vagy?

15 Ahh böffen fel belőlem, micsoda szó dehogy, dehogy, csak úgy értem Nem tudom. Sokszor eszembe jut. Elég sokszor. Valahogy Nem tudom. Aha mondja a nagyobbik, miközben egy homár ollóját roppantja ketté, nekem is volt ilyen. Ne izgulj. Elmúlik. Nem jó az étel, megállapodunk, hogy nem jövünk ide többé, a beszélgetés elakad, fizetek, platinakártyámon annyi a hitelkeret, amennyit egy közönséges halandó tíz év alatt se keres meg. Meleg lett sóhajtom, elköszönünk egymástól, mindketten beszállnak az autójukba, és elfelejtjük megbeszélni a következő heti találkozót Délután felhívott anyám. Amikor a nevét láttam villogni a kijelzőn, hezitáltam, felvegyem-e, de, ha egyszer elszánta magát, úgyis addig hív, amíg el nem ér. Vagyis gondoltam, ha beleszólok, még mindig hamarabb szabadulok. Tévedtem. Na, mi van veled, kisfiam? a szokott indító kérdés. Anyám ezt már kölyökkoromban megállapítottam nem jól kérdez. Valahogy nem akkor, amikor kellene, valahogy nem úgy, hogy válaszolni lehessen. Nem mintha akartam volna válaszolni, bármikor is, az elmúlt huszonnyolc évben. Melyik gyerek nem görcsöl be a kérdéstől: Na? Mi volt ma az iskolában? Vagy később: Milyen volt a buli? Voltak csinos lányok? Milyen az új kislány? De, ugye, vigyáztok? Vagy már felnőttkorban: Mondd, kisfiam, hogy állsz anyagilag? Mi lenne, anyukám. Meleg. Veletek? Mondhatnék annyit, hogy épp most akartalak hívni, vagy hogy

16 mostanában annyi dolgom volt, apró hazugságok, nem is hihetők, de jelzik: vettem magamnak a fáradságot, hogy legalább hazudjak. Nem akarom venni magamnak a fáradságot. Nem tudhatnék meg többet is, kisfiam? Legalább Mi érdekel? Mi érdekel, mi érdekel Minden érdekel. Tudod jól. Akkor kérdezz. Nem tudok én már kérdezni, fiam, azt se tudom, élsze, halsz-e Élek. Ti? Úgy érted, mi? Úgy. Ti. Hát, apád Apám? Hát tudod. Nem tudom kezdem elveszíteni a nyugalmamat, amit persze már akkor elveszítettem, amikor megláttam, ki keres. Apád nincs jól. Sose volt jól. Ne légy igazságtalan. 9 Anya. Apa, amióta ismerem, beteg. Vagy dolgozik. Vagy a nemzetet váltja meg éppen. Vagy szentté avatják. Mindenesetre másik dimenzióban mozog. A nekimindentszabad dimenzióban. Mi meg, közönséges halandók, lábujjhegyen járunk és suttogunk, nehogy megzavarjuk az avatási ceremóniát. Igazságtalan vagy. Jó, hagyjuk. A szíved?

17 Mi lenne az én szívemmel? Megszakad Anya, ezt ne Sietek. Mindjárt kezdődik egy egy megbeszélésem. Persze, fiam. Csak nehogy aztán késő legyen Anya, ez annyira amúgy meg mi lenne késő, mondd meg! Mi NEM késő már? Te tudod, kisfiam. Te tudod. Na jó, szia. Hívlak. Oké? Dehogy hívsz Nem emlékszem, hogy beszélgetésem anyámmal bármikor másképpen végződött vagy akár kezdődött volna. Este még futottam egy órát az otthoni gépen, finoman összecsippentettem derekamon a bőrt, és megállapítottam, hogy remek formában vagyok. Estére a legegyszerűbben öltöztem, szűk szárú fehér Boss farmeremhez fehér Converse tornacipőt húztam, és világoskék, bő ujjú, karcsúsított inget, a világoskék állítólag jól megy a szememhez. A kölni maradt, imádtam, valahogy erőt adott. Bár szinte minden érdekelt, ami sokba kerül, autómániám nem volt. Az igazat megvallva, autóm sem, egy ideje. Így aztán taxit hívtam, A kategóriásat, természetesen, és nemdohányzót. A rozzant Audi persze bűzlött a cigarettafüsttől, úgyhogy ordítoztam keveset a sofőrrel, aztán telefonon a diszpécserrel, egy darabon azért elvitettem magam, majd sértődötten, fizetés nélkül kiszálltam. A taxis, nagydarab, szakállas, büdös ember morgott valamit a lehúzott ablak mögött, de nem értettem, így nem is kellett reagálnom.

18 Közeledtem a diszkóhoz, ez abból is látszott, hogy egyre több izompólós fiúkával és miniszoknyás, csicsergő leánykával találkoztam. Mind ugyanoda tartottak, ahová én. A Front a város legjobb helye, out of question, nem kérdés, tele van jó arcokkal, meg hát persze ott a csőcselék is, gyenge eresztés, Levis farmerben, Springfield ingben, pirszingelt orrlyukkal, szemöldökkel, atyaég, jobb lenne nélkülük. Igaz, akkor nem lenne annyi downbouse, meg upskirt sem Kedvenc szórakozásom a szoknya alá nézés, hálás feladat, diszkóban, hajnaltájt. Miért visel kevesebb lány bugyit hajnali négykor, mint éjfélkor, rendkívüli feladvány! Hajnalban leveszik, vagy ennyit tesz a fluktuáció? Éjfél után hazamennek a bugyisok, jönnek a bugyitlanok? Valahogy ilyentájt már kiszabadulnak a dekoltázsok is, jönnek a nipple slipek, a bimbóvillantások, szóval szórakoztató az egész, úgy, ahogy van, főleg, ha az ember anyagozik közben. Amit én ma hogy fogok? Kérdeztem rémülten, nadrágom üres zsebeiben kotorászva. Emlékeztem, hogy kikészítettem az asztalra a tasakot, és emlékeztem, hogy el is raktam, vagy arra csak szerettem volna emlékezni? Dühösen fizettem milliókat érő platina AmEx kártyámmal, és még mindig dühösen léptem be a külső terembe. Otthon hagytam a cuccot, nem hiszem el! Nem emlékszem, mikor voltam egyfolytában ilyen sokáig mérges, úgyhogy meguntam gyorsan, szememmel a bajtársakat kerestem, és meg is találtam őket hamar.

19 Hello, Don Quijote köszöntött egyik régi bajtársam, amúgy beosztottam a bankban, ha esetemben lehet ilyesmiről beszélni. Hiszen ki nem beosztottam nekem? Egy igazi frontharcosnak? Egy mindig győztes első soros kannibálnak? 10 Nem Don Quijote, te marha, hanem Don Giovanni a magas fiú igazította helyre, megértő hallgatóságom bambábbik fele az ebédről. Ennyit a barátságról, meg az őszinte beszélgetésekről Tudod, Olivér szólalt meg egy copfocska a félhomályból, éppen arról beszélgettünk, hogy állítólag csontkakukk vagy, és próbáltuk kitotózni, hogy kibe. Úgyhogy: kibe? A lány nem csak egy lány volt, annál kicsivel több, egyéjszakás unaloműzőnek szánt unalom a múltból. Vagy éppen két-éjszakás, bár meg nem tudtam volna mondani, mi vihetett rá a bűnismétlésre. Hacsak az nem, ami most annyira hiányzott, és amiért bármilyen bűnt elkövettem volna újra. Köcsögök vetettem oda a révült társaságnak, mit isztok? Lassan emelték fel a tekintetüket, de rám néztek valamennyien. Vizet mondták többen egyszerre, mintha a bankból a takker néninek próbálnák elmagyarázni a Dow Jonest. Be voltak állva, valamennyien, naná, hogy csak vizet ittak. Valójában csak azt akartam, hogy leszálljanak a témáról, meg rólam. Na jó, lehetett volna szerencsésebb szakító szöveget. De hát a szakító szöveg nem az én

20 műfajom. Maga a szakítás sem. Ezzel a lánnyal sem szakítottam soha, úgyhogy formálisan még járunk. De csak ahogy Dél meg Észak-Korea háborúzik. Békekötés nélkül, háború nélkül, békében, háborúban. Mindjárt jövök löktem oda, ez volt a B, és lássuk be hatásosabb verzió, mert már ott se voltam. Hátam mögött még hallottam a mormogást, de csak, mint a taxisét; nem kötelezett semmire. És folytatódhatott volna az este. Megkereshettem volna valamelyik régi bajtársat, felszívhattam volna egy csíkot vagy kettőt, mellékelhettem volna egy gyorsítót, végigtáncolhattam volna az éjszakát, meg utána a délelőttöt, kiköthettem volna valamelyik szoknyácska házában, ágyában, életében, történhetett volna minden úgy, ahogy egy rendes szombat estén történni szokott, történhetett volna minden úgy, mint eddig... De másképpen alakult. Másképpen akarta Sors János, és nem kérdezte, én másképpen akarom-e. Ott állt a pult mögött. Fekete V kivágása szűk pólóban, fekete farmerben, a haja copfban, szemüveg sehol, és sehol egy könyv! Összezavarodtam kicsit, vajon ugyanaz a lány? Pillanatnyi meglepetést sem mutatott, amikor elé léptem, de se szia, se mit adhatok, hanem egyből bele a közepébe. Á, a bróker! Van egy harminckét éves single malt ír whiskeynk, az a legdrágább, tölthetek? Semmi kétség: ugyanaz a lány. Ne a mellemet nézd, bróker, hanem válaszolj! Jöhet a whiskey? Hidd el, elég drága neked. Egy ilyen pohárral a kezedben jobban megy a csajozás is, meglásd

21 Szó nélkül hagytam ott, de ha őszinte akarok lenni, nem azért, mert megbántott. Hanem mert nem tudtam válaszolni. Mit mondhattam volna? Hogy gyere ki a pult mögül, és táncoljunk? Hogy gyere ki a pult mögül, és menjünk innen? Vagy hogy gyere ki a pult mögül, és légy a feleségem? Szédülten kóvályogtam a félhomályos termekben, nem a fülemben hallottam a dübörgő zenét, hanem a gyomromban, random módon, találomra köszöntem vissza a nekem köszönőknek, ez persze senkinek nem szúrt szemet. Gondolhatták ha gondoltak bármit, hogy egyszerűen be vagyok állva, ami bizonyos értelemben igaz is volt. Táncolni nem volt kedvem, bajtársakat nem találtam, és, ugye, nem is ittam, így a diszkó 11 kivételesen sivárnak tűnt. Éppen indultam volna kifelé, amikor ki tudja, honnan, ki tudja, miért elém toppant Eszter. Indulunk? kérdezte olyan természetes hangon, mintha húsz éve házasok lennénk, és éppen most ért volna véget a buli. Bólintottam, mintha húsz éve házasok lennénk, és épp most ért volna véget a buli. Kótyagos voltam a határozottságától, és már kint is voltam, voltunk, fogta a karomat, húzott maga után, tétován kérdeztem, mi lesz a pulttal, meg a munkájával, felmondott, válaszolta, a szó végét megnyomva, szinte rikkantva. Felmondtaaaam! Az ajtóban még eszembe jutott, hogy ez volt életem legdrágább diszkója, fél óra tizenötezerért, meg hogy a legolcsóbb is, mert még egy pohár vizet se vettem, de

22 még a sarokra sem értünk, hallottam a lehengerlő locsogást. Figyelj, Bróker. Szólíthatlak Brókernek? Eddig is így szólítottál. Ok. Figyelj, Bróker. Most megkíméllek attól, hogy nyomnod kelljen a gyenge ismerkedési dumádat. Csak csendben jegyzem meg, hogy ha csak a dumád volna, még szűz lennél. Szóval megkímélem mindkettőnket a kínos percektől. Meg a nagy poénoktól. Ehelyett bejelentem, hogy tetszel, és hogy mostantól járunk. Rendben, Bróker? Jó, jó mondtam kissé bizonytalanul, rendben, de mostantól mindenkinek azt fogom mondani, hogy egy diszkóban ismerkedtünk meg, ahol rúdon táncoltál és Nem sorolhattam tovább. Azt mondasz, amit akarsz sóhajtotta, miközben lábujjhegyre állt, és betapasztotta szájával a számat. Érezték már, hogy valami fontos most történik először? És érezték már, hogy minden, ami fontos, most kezdődik? Hogy eddig semmi sem volt, és mostantól minden lesz? Én ezt éreztem, ahogy magamhoz szorítottam ezt a kis pultos bölcsészt. Hogy minden csak most kezdődik, hogy minden csak most jön. És mekkorát tévedtem! A vasárnap gyorsan telt de milyen gyorsan!, bonyodalmak nélkül. Valamikor délben, ébredés után összeakadtam egy régi, kipróbált és bevált barátnőmmel, csinos volt és törekvő, ha zsenge tinédzsernek nem is nevezném. Elveszített hamvasságát, évei számát végtelen odaadással ellensúlyozta, ideális

23 partner volt egy fásult vasárnap délutánra. Eszter napközben többször is hívott, de valahogy mindig a legrosszabb pillanatban, így aztán csak este ért el. Na, mi van, te bukott bróker, a szeretőddel henteregtél egész nap, azért nem vetted fel? Valójában igen válaszoltam, de annyira természetesen, hogy eszébe sem jutott elhinni. Talán jobb is, gondoltam, bár ha mélyen magamba nézek, az egészben nem találtam semmi rosszat. Hiszen kérdeztem őt is, de nem ért rá, valami titokzatos dolga volt, nem mondta, én meg nem firtattam. Úgyhogy szabad volt a napom, és én szabadon eltöltöttem. Ettől függetlenül és ezt némi izgalommal állapítottam meg örültem a hangjának, és annak is, hogy holnap látni fogom a pult mögött. Mikor kezdesz holnap? kérdeztem, csak hogy megtörjem a csendet. Miért kérded, csak nem érdekel? Valójában ennyire tényleg nem érdekelt, de ezt nem mondtam meg neki. Csak, lenéznék feleltem. Lenéznél? Úgy érted, engem? Nem találtam viccesnek, de nevettem. Miért bántanám meg? Érezhetően kifogytunk a mondanivalóból, így elköszöntem és letettem a telefont. Egy perc múlva csengettek. Bosszúsan felálltam, kinyitottam az ajtót. Eszter volt. 12 Bemehetek? kérdezte. Hoztam fánkot. Meglepett, megleckéztetett és meghódított. Végeredményben nehéz nap volt. Oda minden.

24 Ha alaposabban megnézted, bizony gyönyörű nő volt az én bölcsész békám. Arányos, kisportolt teste, tiszta, szabályos arca, gesztenyetekintete megbújt a filoszmaszk mögött. Ő így érezte jól magát, engem meg nem zavart, vagy nem érdekelt, mindegy is: a lényeget tekintve A ligás volt a lány. Az esze vágott bár nem azt vágta, amit az enyém. A legegyszerűbb pénzügyi tranzakciót sem fogta fel, néha úgy tűnt, hogy a kamatos kamatot sem érti. Ha belefogtam egyre ritkábban fogtam bele, mindig közbevágott, és azt kérdezte: ez jó nekünk? Ha nem tudtam egy szóval válaszolni, megint félbeszakított. Brókerem, kerestünk vagy vesztettünk? Azt mondd meg. Idővel leszoktam arról, hogy banki történetekkel traktáljam, ha nem lett volna pénz, úgyis észrevette volna. Különben is az volt az érzésem, ha egy vasunk sem lenne, az sem érdekelné. Ami igazán lenyűgözött, az a gyorsaság volt, amivel az ügyeit, az életét intézte. Két nap sem telt bele, és hozzám költözött. És nem bántam. Még egy hete sem lakott ott, és átrendezte a lakást. Azt sem bántam. De a második héten szóba hozta, hogy találkoznom kellene az apjával. Na, itt elgondolkodtam egy percre. Az igazat megvallva, cseppet sem érdekelt az apja, sem a családi albumok tele gyerekkori képekkel, meg ballagási képekkel, meg a korábbi szeretők képeivel. És az aranyos történetek sem érdekeltek, meg a gyerekszáj sem, legkevésbé pedig a kedves mama, aki oly fiatalon, oly tragikus körülmények között hagyta el a családot. Meg a világot.

25 Szükséges ez? kérdeztem. Tudtam, hogy majdnem 200 kilométer a családi fészek, a bankban most dől el minden, egyetlen napra sem utaznék el szívesen. Meg hát, mint említettem: nem is érdekelt. Nem. Nem szükséges. Szeretném. Nem tetszett a válasz, zsarolásnak éreztem, és nemet mondtam. Ez másfél héttel később történt, mint hogy hivatalos voltam főnököm főnökéhez, a Húsevőhöz. Várakozásommal ellentétben azonnal fogadott, a szokásos előszobáztatás elmaradt. Ülj le, Olivér kezdte azzal a lendülettel, amivel mindenkihez beszélt. Még hozzád szól, de már nem rád néz, fontos vagy, de csak egy percre, és persze bármikor fontos lehetsz újra. Állítólag a köztársasági elnökkel is így szokott beszélni az évi rendes karácsonyi fogadáson, ahol már harmadik éve külön figyelmével tünteti ki az elnök, nyilván, mert ő az egyetlen számításba jöhető fiatal nő a teremben. Főnököm főnöke nagyasszony volt, és legalábbis szóban nagyragadozó is, férfifaló, állandóan a csábításról beszélt, de egyetlen ügyéről sem tudott senki semmi biztosat. Azt tippeltem, ha megfelelően liberálisak lesznek a törvények, összeházasodik a telefonjával. Figyelj, Olivér. Nem futom a szokásos köröket. Se időm, se kedvem. Hogy látod a helyzetet? A főnökömről beszélt, a KISZ-esről (vagy MDF-esről?), aki elmúlt ötven. Nézd, Olivér. Valljuk be, túlhordtam az öreget. A Vezér régóta nem érti, miért védem. De, tudod, én lojális vagyok. És romantikus. Igen. Kérsz valamit inni? Megkóstoltad már Niki hm kávéját? Nagyon jó.

26 Nem is nézett, inkább szuggerált. Vajon tudja, hogy megkóstoltam, nem is a kávét, hanem magát Nikit, vagy csak próbára tesz, kíváncsi a reakciómra? Na, abból nem eszel, gondoltam magamban. 13 Nem, még nem, de nem szoktam kávét inni. Vizet kérek, ha lehet, közönséges vizet Na jó folytatta, elégedetten, vagy sem, ki tudja, szóval túlhordtam az öreget. Nem igaz? kérdezett vissza váratlanul. Ez az a pillanat. Ha most gyáva leszek, gyávának fog tartani. Ha erőszakos, erőszakosnak. Akkor már inkább az utóbbi. Legyen, aminek lennie kell. Pusztuljon a vénember! Az öreg elmúlt ötven feleltem. A bólintásából láttam, hogy tetszik neki a válasz. Valahogy az utóbbi időben mintha nem lenne up to date. Mintha nem tudná, mi történik a részlegén. Mintha nem informálnátok, Olivér. Mondjam, vagy ne mondjam? Végigmértem a sárkányt. Sötétszürke blézere kigombolva, de csak, hogy odavonzza a szemet, egy centivel se lejjebb. Amikor előrehajolt, topja alatt mintha felsejlett volna a melltartó vonala, de képzelődhettem is: tudta, pontosan tudta, mivel zavar meg egy férfit. De mire ment vele? Akár meg is kérdezhetném, hogy szeretője lett-e az öregnek, amikor idekerült, vagy eleve azért került ide, mert a szeretője volt korántsem biztos, hogy rossz néven venné a kérdést. De nem kérdeztem. Szóval, Olivér? Kínozzátok a szőrös fülűt?

27 Hát észrevette! A szőrös fülű szőrös fülét. Hogyne vette volna észre! Vajon rajtam mit lát? Gondosan borotválkoztam, ahogyan mindennap, rövidre nyírt hajamon kívül gyakorlatilag nem volt rajtam szőr. Nézd válaszoltam hátradőlve a karosszékben, az öreg olyan, mint a gomba. Etesd szarral, és tartsd sötétben. Figyelj, Olivér emelte meg a hangját, mintha kellemetlenül érintené, amit mondtam, abban, ami most következik, nem akarok részt venni. Láthatóan legalábbis. És nem is biztatlak semmire. Csak azt tudom, hogy ha az öreg ne adj' isten nagyot hibázna, te lennél a jelöltem a helyére. Persze ne becsüljük le. Úgy értem, ne várjuk, hogy hibázzon, érted nyilván, mire gondolok. Értettem, persze. Nem volt ez olyan bonyolult. Az öreg hibázik, a Vezér kirúgja, én meggazdagszom, ő meg sajnálja. Nem tehet semmit. Ok, bólintottam, és ezután már csak a stockokról beszéltünk. Tíz percet se voltam bent. Augusztus végén jártunk. Nem az a baj, hogy jön az ősz. Apám születésnapja jön. Már vártam anyám telefonját. Na, mi van, kisfiam? Mi lenne, anya? Megy a biznisz? Lányok? Jársz valakivel? Bemutathatnád. Aha. És ti? Úgy érted, mi? Úgy. Ti. Apa is. Apád nagyon beteg, fiam.

28 Nocsak. Ne gúnyolódj. Tényleg beteg. Persze. Mindig az volt. Segítsetek, segítsetek! Ezt kiabálja. Sokba lesz nektek, ha nem segítetek. De leginkább még csak ezt se gondolja. Hever az ágyon, és a tojásait lógázza Hogy beszélhetsz így? Az apád. Anya. Egyszer elmondhatnád ezt az egészet. Miért kellett ez neked? Mi a fenének... Nem tudok most beszélni Hát persze. És mikor tudsz? 14 És? kérdezte anyám, mint aki nem hallotta a kérdést. Eljössz apád születésnapjára? Számíthatunk rád? Elég sok a dolgom. Mindig ezt mondod. Mindig sok.? Nem tudom, anya. Igyekszem. Persze nem volt semmi dolgom. És nem igyekeztem. És nem mentem. Eszterrel jól alakultak a dolgok, a hétvége is nyugisan telt, pénteken még hívogattak a bajtársak, aztán megértették, hogy ezen a héten nélkülem állnak be. Kaptam néhány gúnyos üzenetet, itt láttak, ott láttak Eszterrel, de ennyi. Minden jól ment, egészen addig a keddi napig. Amikor megint szóba hozta az apját. De miért hozta szóba? Hamis képet festettem magamról? Cuki pofának mutattam magam, aztán kiderült, egy Freddy Krueger vagyok? Rémálom az Elm utcában? Jason? Bőrpofa?

29 Hazudtam valaha? Nem értettem, miért vár tőlem bárki olyasmit, amire nem vagyok képes. Vagy amihez egyszerűen csak nincs kedvem. Én nem várok senkitől semmit. Nem várom apámtól, hogy emlékezzen a születésnapomra, vagy hogy észben tartsa, hol dolgozom. Nem várom a főnökömtől, hogy elnézze, ha hibázom (persze nem volt még ilyen), nem várom Esztertől nem várok tőle semmit. A saját apám születésnapjára sem megyek el, miért utaznék akkor Alsó-Bürgözdre, Zalába, vagy hova, valami vénember kedvéért, aki véletlenül a csajom apja? Egyszerűen nem értettem Esztert, és ő sem engem. Szerdán kínlódtunk kicsit, unatkoztunk együtt, aztán csütörtökön lényegében szó nélkül elköltözött. Az ajtóban megcsókolta az arcom, talán meg is simogatott, édes kis Brókerem, mondta, aztán elröpítette a nyugati szél. Elvitte az összes könyvét, a ruháit, mindent. Ami történetesen érthető volt, valójában inkább azt nem értettem, miért hozta ide. Másfél éves voltam, amikor apám elhagyta anyámat. A történetet ezerszer hallottam, persze úgy, hogy: Szegény apád, meg úgy, hogy: Őt is meg lehet érteni Hát nekem nem sikerült megértenem sohasem. Hetek óta kórházban feküdtem, tüdőgyulladással, anyám azt mesélte élet-halál közt, fiam, élet-halál közt, egy este, amikor éppen hazaszaladt lezuhanyozni, vagy tiszta pizsamáért, üresen találta a lakást. Apám csak egy levelet hagyott. Azt írta, hogy nem így képzelte, meg hogy az idegei lassan felmondják a szolgálatot, meg más effélét. Anyámnak meg kell értenie, hogy számára a munka

30 most mindennél fontosabb, és hogy ő szólt előre, de anyám önző módon (ÖNZŐ!) ragaszkodott hozzám, hogy ő még az utolsó pillanatban is elvetetett volna, de anyám meg így, meg úgy. Szóval lelépett a gazember, anyám meg, ahogy a levélben állt, ahogy elvárták tőle: megértette apámat. Soha egy rossz szót nem szólt rá, és most már tudom soha nem mondott le róla. Akkor sem, amikor apám évekig felém se nézett, akkor sem, amikor beállított valami rémmel és bemutatta, mint új élete párját, és akkor sem, amikor elfelejtett eljönni az óvodai, az általános iskolai és a gimnáziumi ballagásomra. Nem a dátumokon múlik, mondta többször is, az apai szeretetet nem naptárban mérik. Most már tudom, a sok szépen csomagolt születésnapi meg karácsonyi ajándékot valójában mind anyám vette, aki közben helytállt a munkahelyén, fiatalon lett iskolaigazgató egy gimnáziumban, miközben maga is tanult, nyelvvizsgát tett, és nevelt engem, úgy, hogy soha semmiben ne lássak hiányt. 15 És várt és várt, és nemhiába várt. Apám, aki született vesztes volt, vissza is kullogott hozzá, ahogy nyugdíjba küldték (szerintem zavarták, de erre csak tippelek), aznap, amikor elérte a korhatárt. És anyám hiába kértem, hogy ne tegye vissza is fogadta, a házba, az asztalhoz, még tán az ágyába is, bár apámból nem sokat nézek ki. Egy ideig még jártam hozzájuk, hallgattam a bölcs tanácsokat, szívtam magamba a hatalmas élettapasztalatát, folyamatos kioktatás, soha egyetlen kérdés, csak az üres locsogás, aztán egy napon vége lett ennek is.

31 Na, fiam kezdte a vén trotty, elterpeszkedve kedvenc karosszékében, hogy megy az üzlet? Mert, már meg ne bántódj folytatta, én nemigen látom, hogy jutnál ötről a hatra. Tudod, én mindig úgy csináltam Nem akarta Sors János, hogy megtudjam, ő hogyan csinálta, és nem akartam én sem. Figyelj vágtam közbe, gondosan kerülve azt a szót, hogy apa. Ki se jött volna a számon. Hm? Csak azt akarom mondani, hogy nem érdekel, hogy csináltad. Hogy érted: nem érdekel? Mi az, hogy: nem érdekel? de akkor már ordított. Mi az, hogy egy szaros kölyök mondja meg nekem a saját házamban, hogy miről beszéljek, és miről ne? Anya, gyere, hallottál már ilyet? Mitől lenne ez a te házad? Ez anya háza melegedtem bele, de anyám közbeszólt. Mindig közbeszólt Kisfiam, ne beszélj így apáddal Ugyan már, mitől lenne az apám A saját házamban, a saját fiam, egy végigdolgozott élet után habogta apám előredőlve a karosszékben, hát persze, értem én, amíg én voltam az erős, amíg én hoztam az áldozatot, amíg a saját számtól vontam meg a falatot, addig persze apa, meg apuci, most meg, amikor neked kéne odafigyelni kicsit beteg apádra, most hirtelen nem kell az öreg, mi? Ismerem ezt, csak hálát ne várjon az ember Nem ért véget a produkció, csak én nem hallgattam tovább. Anyám könnyes szemébe néztem, ne csináld ezt

32 velem, kisfiam, mondta a tekintete, de nem ment, nem bírtam, egy szó nélkül, minden indulat nélkül kisétáltam az ajtón, és nem mentem vissza azóta sem. Ne haragudj, anya. Rendben mondtam régi bajtársamnak a Faktorban, az akkori idők legdivatosabb diszkójában annak a hétnek a végén, amikor Eszter elhagyott, rendben. De folytattam szinte énekelve a rengeteg kokaintól csak ha elereszt a Húsevő. Csak ha elereszt a Húsevő. A Húsevő sose ereszt téged csóválta a fejét lemondóan a kamerád. Miért mondod, nem tudhatod, nem tudhatsz semmit. Mit nem tudhatok, mit nem? Mindenki tudja, hogy ki akarjátok csinálni az öreget. Asszed nem látni, mire megy a játék? Asszed, ő nem látja? Ó, Olivér! Mindenki látja. A kamerád annyira lemondó volt, hogy feléledt bennem a remény. A féléves londoni útról is csak azért kezdtem beszélni vele, mert már letettem róla, hogy sikerülhet az akció. Amit egy bankban két hét alatt nem intézel el, az nincs. De ha mindenki tudja? Ha mindenki ÚGY tudja? Néhány nappal korábban bementem az öreghez, és ajánlottam neki egy tranzakciót, ígéretesen nézett ki, francia állampapírok álltak mögötte, ha nem tudtam volna, hogy szart se ér, talán én magam is hittem volna benne Hát hogyne hitt volna szegény féleszű Az ő korában. Főként, hogy én ajánlottam neki. Tény, hogy ő hozott be a céghez, tény, hogy egy ideig a mentorom volt, de a barátsága most már inkább feszélyezett, és ezt neki is tudnia kellett volna. Hiszen itt

33 16 mindig így működtek a dolgok. De ő nem, ó, ő nem! Rendszeresen mellém ült az étteremben, amin a többiek csendben vigyorogtak. Nem látta, amit a vak is látott? Vagy direkt csinálta? Nem tudtam, mit akar. Kössem talán az ő karrierjéhez a karrieremet? Egy kövekkel teli lyukas csónakhoz láncoljam magam? Kerültem, ahogy tudtam, ő meg, mint akinek fogalma sincs a dolgok állásáról, nem vett észre semmit. Az is megfordult a fejemben, hogy így akar lejáratni, tönkretenni, vagy esetleg belém kapaszkodva fenn maradni. Hát nem fog Belém kapaszkodva biztosan nem. Meg amúgy sem Szóval ráharapott az ötletre, és még azt is elértem csellel, ravaszsággal, hogy sajátjaként adja tovább. Bekapta a horgot, csak várni kellett. Nem is olyan sokáig. Még ki se józanodtam a hétvégi mámorból, még be sem értem a bankba, amikor megcsörrent az iphone-om. Főnököm főnöke volt, a Húsevő. Olivér, itt vagy? Percek, csak percek kérdése. Rendben. Ne hozzám gyere. A Vezér vár. Siess. Mint a mesében. Hogy hallottam-e? Hallottam. És nem szóltál neki? Szóltam. Figyelmeztetted? Figyelmeztettem. És ennek ellenére? Ennek ellenére. Csupa mahagóni, csupa bőr a Vezér szobája, sose jártam még itt. Maga a Nagy Ember idegesen járkált fel-alá, nem kevés pénzről volt szó, nem kis bukásról. És ki tehetett róla? Az öreg. Itt már nincs tovább. Hiába is védenénk. Persze rám kenhetné. De az lenne a

34 legkínosabb. Eladta, mint saját ötletét, aztán amikor nem jött be, hirtelen eszébe jutott: hoppá, de hisz nem is ő találta ki! Persze, ha hitelesen, erővel csinálta volna, magával ránthatott volna, esetleg. De miért tett volna ilyet? Hiszen szeretett. Bármit jelentsen is ez a szó Jó, itt lépni kell. Nem tudtam fordult a Vezér a Húsevőhöz, nem tudtam, hogy még figyelmeztették is. Olivér figyelmeztette. Hogy egészen pontos legyek. Ez az ember elszabadult. Ne haragudjatok. Tudom, hogy közel áll hozzátok, igazán nem szeretnélek elveszíteni benneteket, de lépnem kell. Mit gondoltok? Szó nélkül egymásra néztünk, a Húsevő, meg én. Két titkos szövetséges. Szomorúan bólintottunk. Az öreg a kutyáké. Az állás az enyém. Nem is mehettek volna jobban a dolgok. A tricepszem egyre tónusosabb lett, múlóban volt a nyár, közeledett a nagy őszi bevásárlás, a munka remekül ment, annyi pénzt kerestem, hogy bármennyire igyekeztem nem tudtam elkölteni. Úgyhogy valamit kezdeni kellett vele, nem kis gond, de mégiscsak jobb, mintha egy vasam se lett volna. Eszterre nem gondoltam. Vagy alig. Elégedett voltam magammal, az életemmel, a lehetőségeimmel és az utóbbi hetekben piacra dobott kokó minőségével. Bonyodalomra vágytam a legkevésbé, amikor egy napon a liftben rám köszönt a szelídgesztenye. Pont olyan szelíd volt a tekintete, és pont olyan meleg barna a szeme Eszter semmit nem változott, talán csak szebb lett. Hát te? kérdeztem, és csak akkor tudatosítottam magamban, hogy hetek óta nem láttam a pult mögött.

35 Csak elszámolni jöttem mondta halkan, finoman mosolyogva, és te, Bróker? Hogy élsz? Elszámolni? kérdeztem értetlenül, és ezzel el is árultam magam: fel sem tűnt, hogy már nem dolgozik itt. Elutazom, Bróker, nem dolgozom már itt segített ki. Nem volt a hangjában se gúny, se sértettség, valahogy szomorúnak látszott. És és hova? Úgy értem, hova utazol? 17 Firenzébe. Kaptam egy ösztöndíjat. Nagy dolog ám. Persze nem neked. Nem sokat lehet keresni vele Akkor döbbentem rá, hogy tulajdonképpen nem tudom, mit csinál, valami komolytalan dolgot, de sose beszélt róla. Talán nekem kellett volna rákérdeznem, az emberek kényesek az ilyesmire, de valahogyan elmaradt, nem jutott eszembe. Hát ennek örülök habogtam, nagyon, nagyon örülök. És te? Mit én? kérdezett vissza. Úgy értem, te örülsz? Mondhatta volna, hogy ugyan mit érdekel ez téged, eddig sem érdekelt, de nem mondta. Igen. Ez egy művészettörténésznek itt megállt egy pillanatra valóban nagy dolog. Aha. Művészettörténész. Na, legalább tudom. Bár nem volt világos, pontosan mit jelent a szó, a hangulata valahogy megfogott. Valójában nem is elszámolni jöttem ezen megütköztem kissé, hanem hogy elmondjam neked.

36 Hamar összefutottunk, nem igaz? Pedig azt sem tudtam, melyik épületben dolgozol. Melyik emeleten Féltem, itt fogok kóborolni, aztán a klíma miatt hibernálódott testemet évek múlva találják csak meg, amikor már nem is lesz élet a Földön. De akkor ki találja meg, nem igaz? Úristen, miket beszélek. Egyáltalán nem értettem Esztert. Sem azt, amit mondott annak nem is volt értelme, sem azt, amit mondani akart. Most hozzám jött, vagy sem? És miért jött hetek után? Hogy elmondja, elutazik? Értem mondtam neki tétován, majd megvártam, hogy az apró, ám annál erőszakosabb titkárnő kiszálljon a liftből a másodikon. Hát, nagyon sajnálom, de persze örülök is, biztosan jó lesz Firenzében. Igen. Persze. Firenzében. Olaszország, nem igaz? Ott jó a foci, nem? csak a küzdősportokat követtem igazán, de annyit azért tudtam, hogy az olaszok nagyon pengék fociban. Hát valójában nem ezért megyek, de igen. Hogyan lehetett volna ennél kínosabb a beszélgetés? Tudod, Bróker, igazából igazából nem is elköszönni jöttem. Vagy nem csak. Illetve rajtad múlik. Értetlen tekintetem nem bizonytalanította el, folytatta. Azért jöttem, hogy megmondjam: vagy most megkéred a kezem, vagy elmegyek örökre. És akkor nem lesz neked Esztered. Lehet sok mindened. Lehet jó állásod, pénzed, lehet rengeteg kábítószered Na, na, álljunk meg egy kicsit. Erről nem beszélünk, itt nem, gondoltam, és talán kicsit türelmetlenül is néztem rá.

37 Szóval folytatta volna, de ekkor nyílt a lift, beszállt két kamerád, és ő elhallgatott. Kiszállunk? kérdezte a következő emeletnél. Gyere húzott kifelé, és közben már mondta Szóval lehet rengeteg nőd itt végigmért, ilyen testtel, lehet mindened, Olivér, de én nem leszek. És akkor senki nem fog téged szeretni, mert ki szeretne egy ekkora marhát? Aki senkit nem szeret. Még magát sem szereti. És ki fog neked három gyönyörű gyereket szülni, és ki fog neked mindent megbocsátani? Hm? Édes kicsi buta brókerem. Mit mondasz te erre? Hallgattunk. Mit mondhattam volna? 18 Nyilvánvaló volt, hogy az esküvő előtt előkerül a szülő téma. Abban egyetértettünk, hogy nem kell lakodalom, nem lesz nagy felhajtás, az azonban elég hamar világossá vált, hogy egészen mást értünk felhajtáson. Én a két tanút is sokalltam, Eszter fájdalmas arccal mondott le arról, hogy kibéreljünk egy kastélyszállót. Végül megegyeztünk. Igaza lett: összeházasodtunk. Igazam lett: két tanú előtt. Annyira különböztünk, hogy jobban már nem is lehetett volna. Abban minden ismerősünk egyetértett, hogy ez a házasság katasztrófa lesz. És persze ott voltak a szülők. Nézd, Eszter. Az én apám egy szarházi. Évek óta nem találkoztam vele, és te sem fogsz. Megértetted? Bólintott, várt egy kicsit, nyelt egyet, aztán válaszolt.

38 Az én apám egy angyal. Leukémiás, és meg fog halni. Úgyhogy amilyen gyorsan csak lehet, találkozni fogsz vele. Ezt nem tudtam. És mennyi mindent nem tudtam még! Nem állítom, hogy faggattam Esztert a nagy bejelentés után, de tagadhatatlanul feltettem neki néhány kérdést, nem is értem, miért volt annyira meghatva. Kiderült, hogy az apja tényleg nagyon beteg, és már nagyon régóta. Kiderült, hogy az anyja nem is halt meg, csak elhagyta őket, amikor rájött, hogy nagy a baj. Nem volt kedve ápolni a férjét. Azóta sem hallottak róla, azt sem tudták, hogy Magyarországon él-e, vagy külföldön. Esztert, amíg tudta, az apja nevelte nagy gyötrelmek, nagy erőfeszítések árán. Már évek óta nem dolgozik, azóta a lánya tartja el. Eszter valóban művészettörténész volt, tudományos fokozatot szerzett, de a nagy lépést nem tehette meg, a firenzei ösztöndíjra nem pályázhatott az apja miatt. Csak akkor, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy ha most nem pályázik, akkor soha. Vagyis lényegében lemondott az apjáról, a karrierje érdekében, én így láttam legalábbis, és szerintem ő is. Csak éppen én természetesnek tartottam ezt, ő meg szörnyű bűnnek. Mindenesetre mégis megtette, úgy éreztem hát, van remény. Az esküvőt bátran szánalmasnak mondhatná bárki, aki valamit is vár egy esküvőtől. Boldogságot, meghittségét, esetleg hajnalig tartó dübörgést, vagy legalább, hogy időben megérkezik a vőlegény. Mentségemre szolgál, hogy szóltam előre: új beosztásom a bankban még több felesleges meetinggel

39 jár, éppen egy ilyenen ültem, amikor jelezte az iphoneom, hogy indulni kell. Szerencsére ezeket a meetingeket már én tartom, így csak pár percet késtem, de ez Eszter szerint csak részletkérdés: elkéstem. Az utcán fogott két tanú és az anyakönyvvezető rosszalló pillantásainak kereszttüzében mondtuk ki az igent, fél óra sem volt az egész, igazából elég murisnak találtam. Undok, vacak idő volt, már-már decemberi hideggel szeptemberben, széllel, esővel. Rosszkedvű péntek délután. De nem nekünk. Mit csinálsz este? kérdeztem a feleségemtől (huh!), mire ő: Ráérek. Terveid vannak? Nem is tudom folytattam a marhulást, annyi mindent szoktak ilyenkor csinálni. Mondjuk, a nászéjszaka nem izgat annyira, de egy jó esküvői vacsorát szívesen megennék. Tényleg, nem vagy éhes? Asszony. Éhes volt. Időnk volt, pénzünk volt, kedvünk volt, meg szerencsénk is, így aztán két órával később már a párizsi gépen ültünk. Esküvői ruhában, rajtam szürke öltöny, világoskék ing munkaruha, rajta szürke kosztüm. Este tízkor a Champs-Élysées-n ettük a bárányt, és ittuk hozzá a finom francia borokat. Ötvenhat euróba került a bárány, nem is olyan sok, gondoltam. Nem is olyan sok. Holnap látlak? kérdeztem a vacsora után, már a szállodában. Ráérek válaszolta, és a vállamra hajtotta a fejét. 19 Hát ilyen, gondoltam magamban, ilyen a házasság. Nem rossz. Eddig nem is olyan rossz.