Andersen meséi A LÁNY, AKI A KENYÉRRE HÁGOTT

Átírás

1 Andersen meséi A LÁNY, AKI A KENYÉRRE HÁGOTT

2 Hallottatok-e a lányról, aki a kenyérre hágott, hogy be ne sározza kényes cipellőjét? Ha hallottatok, tudjátok azt is, hogyan járt az a lány. Hiszen megírták, s ki is nyomtatták. Szegény sorban nőtt fel, de rátarti volt és páváskodó, s kemény szívű is; korán kibújt a szög a zsákból, ahogy mondani szokás. Már tipegő gyermek korában abban lelte mulatságát, hogy legyeket fogdosott össze, kitépte a szárnyukat, és csúszómászó férgeket csinált belőlük. Cserebogarakat, ganajtúrókat is fogott, tűt szúrt a hátukba, aztán egy zöld levélkét vagy papírszeletet tartott a lábuk alá; a kínlódó bogarak kaparták, forgatták, megfogóztak benne, azt hitték, így megszabadulhatnak a tűtől. - Nicsak, olvas a cserebogár! - tapsolt a kis Inge. - Nézzétek, hogy forgatja azt a levelet! Amikor hajadonná serdült, még keményebb szívű lett; szép volt, de éppen ez volt a szerencsétlensége, ez okozta vesztét. - De sokat vesződöm veled! - sóhajtozott az anyja. - Kicsiny korodban, ha mással nem bosszanthattál, a kötényemre tapostál; attól félek, egyszer még a szívembe taposol. Bizony, meg is tette az a páváskodó leány! Elkerült a falujából, beszegődött szolgálónak; a gazdái nagyon szerették, s úgy bántak vele,

3 mint édesgyermekükkel. Szép ruhában járatták, és Inge úgy festett bennük, mint egy úri kisasszony. Most lett még csak igazán kevély és rátarti! Amikor letelt a szolgálat első esztendeje, azt mondta neki a gazdája: - Úgy illenék már, Inge húgom, hogy végre meglátogasd a szüleidet. Útnak indult hát a lány; nem a szíve vitte, csak a szép ruháit akarta mutogatni odahaza. Amikor a faluja határába ért, észrevette leánypajtásait, kik legényekkel mulatoztak a tó partján. De ahogy megindult feléjük, egyszer csak megpillantotta az édesanyját: az erdő felől közelgett, görnyedt hátán egy nagy nyaláb rőzsét cipelt, s leült egy kőre pihenni. Olyan fáradt volt, olyan nyűtt ruhájú, mint egy öreg koldusasszony. Inge, amikor meglátta, nyomban visszafordult: szégyellte, hogy neki, a cifra ruhás kisasszonynak ez a rőzsecipelő, szegény asszony az anyja. Eszébe se jutott bánkódni a tettén, csak bosszankodott. Telt az idő, fél esztendő múlt el. - Mégiscsak haza kellene menned, meglátogatni öreg szüleidet! - mondta egy napon az úrnője. - Fogd ezt a szép fehér búzakenyeret, vidd haza nekik, megörülnek majd. Inge fölvette a legszebb ruháját, lábára húzta legfényesebbik cipellőjét, fölcsippentette a szoknyája szélét, s elindult nagy vigyázva, nehogy sár fröccsenjen a kényes cipőre, s ezt nem is veheti senki a szemére. Hanem amikor odaért az ösvényhez, amely a lápon vezetett

4 keresztül, zsombékok és apró tócsák között, fogta a szép fehér kenyeret, és ledobta maga elé a sárba, hogy arra lépjen, és ne érje sár a cipőjét. A fél lábával már rajta állt a kenyéren, a másik még a levegőben volt, amikor a kenyér egyszer csak süllyedni kezdett; süllyedt vele Inge is, már térdig, már derékig, s végül csak a felszálló buborékok beszéltek róla, hogy valakit lerántott magához a láp. Eddig a történet. Hová jutott a páváskodó leány? A mélyben kotyvasztó asszonyhoz került le, a láp asszonyához. Ő a vízitündérek keresztanyja; a tündéreket mindenki ismeri, dalt is költöttek, képeket is festettek róluk, de a láp asszonyáról csak annyit tudnak az emberek, hogy nyári hajnalokon, amikor párolognak a tocsogó rétek, ő kotyvaszt odalenn a boszorkánykonyhájában. Éppen oda került Inge, a láp konyhájára, s ott bizony nem bírja ki sokáig az ember. Olyan bűzt árasztanak az üstök, fazekak, hordók, hogy szédülni tőle; egymás hegyén-hátán hever a sok edény, elállja az utat, s ha egy kis résen mégis kivergődik az ember, nyirkos, hideg testű békák meg utálatos, kövér kígyók közé jut, amelyek nagy seregekben gubbasztanak a konyha körül. Hát ide süllyedt le a kevély Inge, a láp bűzös konyhájába, a nyálkás csúszómászók közé. Borzongott és dermedezett az utálattól, de nem menekülhetett; lába odanőtt a kenyérhez, amely úgy húzta

5 lefelé, mint a mágnesvas a tűt. A láp asszonya a konyhájában sürgölődött, kavart, kotyvasztott vendégeinek: éppen aznap látogatta meg az ördög meg az öreganyja, aki igen mérges természetű asszonyság volt, és sohasem pihentette ölben a kezét. Kicsi bőrdarabkákat szabott, s azt az emberek cipőjébe dugta: az emberek elvesztették tőle a nyugalmukat, hajszoltan futkostak, és nem tudtak békességben maradni. Szőni is tudott: cselszövések hálóját szőtték fürge ujjai; csipkét horgolt meggondolatlanul kiejtett szavakból; ártalmat és rontást vitt szét a világba. Amikor a kenyérre tapadt Ingét meglátta, orrára ütötte a pápaszemét, és jól szemügyre vette. - Szemrevaló lány! - mondta. - Add nekem a mai nap emlékéül. Szép talpas szobor lesz az unokáim szobájában. A láp asszonya odaajándékozta neki, s Inge a pokolba jutott. Végeláthatatlan csarnok volt a pokol; szédült az ember, ha végignézett rajta. Szomjúságtól tikkadó emberek várták a szabadulást, de ugyan várhatták a boldogtalanok! Kövér pókok futkostak közöttük, és örökétig tartó hálót fontak a lábukra; erős volt az a háló, mint a lánc. Inge elborzadva pillantott körül. Mi haszna, hogy szép fényes maradt a cipőm! - gondolta szomorúan. - De nicsak, hogy bámul itt rám mindenki! Nem is csoda: szép vagyok és finom a ruhám! - S feléjük fordította

6 a szemét; a fejét nem tudta, mert a nyaka merev volt, mint a kő. Nem gondolt rá persze, hogy a finom ruhája utálatos mocsokkal lett tele a láp asszonyának boszorkánykonyháján: iszap csepegett redőiből. Sok baja közt az volt a legkínzóbb, hogy rettenetes éhség gyötörte, s mégsem hajolhatott le, hogy törjön egy darabot a kenyérből, amelyen állt. Bizony nem, mert a háta, a dereka, a karja kőmerevvé vált, olyan lett a teste, mint egy eleven kőszobor, csak érezni tudott, mozdulni nem. Éppen csak a szemét forgathatta, s jól láthatott mindent maga körül, de bár inkább nem látott volna! Legyek lepték el, s hiába hunyorgatott, nem tudtak elröpülni, mert azok a legyek voltak, amelyeket ő tett fürgékké gyermekkorában. Gyötrelmeit még tetézte az éhség, a csillapíthatatlan, rettenetes éhség. - Nem bírom ki soká! - nyögött fel, de azért bírta, pedig nagyon soká tartott a kínszenvedés. Egyszer csak egy forró könnycsepp hullott a fejére; lepergett az arcán, le a kenyérre; aztán még egy, nyomában a harmadik, a negyedik... Ugyan ki siratta a páváskodó leányt? Talán az édesanyja odafönn az enyhe földi világban. Bizony, ő siratta, csakhogy az anyai fájdalom könnyei nem válthatták meg Ingét, csak perzselték, és növelték szenvedéseit. Mardosó éhségét még kegyetlenebbé tette, hogy kenyeret érzett a lába alatt. Végül már csak roppant üresség

7 volt benne; vékony, üres nádszálnak érezte magát, amely magába szív minden hangot odaföntről. Tisztán hallott minden szót, amit fent a földön ejtettek róla, és fájdalmas, kemény ítélet volt, amit hallott. Az édesanyja szíve majd megszakadt fájdalmában, siratta is szívből a lányát, mégis azt mondta róla - Rosszra vitt a kevélységed, Inge! Hogy megszomorítottad öreg anyádat! Odafönt mindenki tudott a bűnéről; hallottak róla, hogy ráhágott a kenyérre, és lerántotta magához a láp asszonya. A kondás vitte szét a hírét; mindent látott a közeli dombról. - Inge, Inge, hogy megbúsítottad anyádat! De én tudtam, hogy ez lesz a vége! - sóhajtozta a szegény öregasszony. - Bár sose születtem volna a világra! - nyögte kínlódva a lány. - Hiába sóhajtozik az anyám, nem segíthet rajtam. Hallotta azt is, hogy emlegették a gazdái, akik úgy bántak vele, mint édes gyermekükkel. - Kemény szívű, gonosz teremtés volt! Lábbal tiporta isten adományát, nem becsülte meg; hosszú lesz a bűnhődése! - Mért nem neveltek a jóra? - vádolta őket Inge. - Mért nem verték ki belőlem a rosszat? Hallotta, hogy dalt költenek róla, rímbe szedték gonoszságát, és széltében-hosszában énekelték. A dal címe ez volt: A páváskodó leány, aki kenyérre hágott, mert féltette kényes cipellőjét.

8 Jaj, mennyit kell hallanom róla! Pedig elég bajom van anélkül is! - gondolta türelmetlenül Inge. - Vajon a mások bűneit is ilyen keményen ítélik meg? Sok büntetést kellene akkor kiszabni! Jaj, meddig tart még? S a szenvedés csak megkeményítette a lelkét; keményebb lett, mint kővé merevült teste. Itt nem lehet megjavulni! Nem is akarok, nem is akarok! - hajtogatta. Düh lobbant benne, s még tetézte kínjait. Haraggal gondolt a föntiekre: Legalább tudják kin köszörülni a nyelvüket! Jaj, micsoda kínszenvedés! Odafönt még a gyerekek is az ő históriáját beszélték, s csak így emlegették: az istentelen Inge. - Gonosz volt és csúnya - mondták -, úgy kell neki! Egy napon, amikor a legjobban kínozta az éhség, megint a nevét hallotta a földről: az ő történetét beszélték el egy ártatlan leánykának. A kislány, amikor a cifrálkodó, kemény szívű Inge históriáját meghallotta, sírva fakadt. - Ő már soha-soha többé nem jöhet fel? - kérdezte a végén. - Soha-soha többé - felelték neki. - Akkor se, ha bocsánatot kér, és megígéri, hogy nem teszi többet? - De nem akar ám bocsánatot kérni! - Úgy szeretném, ha bocsánatot kérne! - mondta a kislány, és nagyon elszomorodott. - Még a játékaimat is odaadnám, ha feljöhetne! Hogy szenvedhet szegény!

9 A kislány meleg szavai végre utat találtak Inge kemény szívéhez; jólestek neki. Először történt, hogy odafönn szánakozott rajta valaki, s nem a bűneit emlegette. Egy ártatlan leányka bánkódott miatta, és könyörgött a szabadulásáért. Különös érzés fogta el Ingét, sírni szeretett volna, de nem voltak könnyei. Odafönt szálltak az esztendők, és mindig hoztak valami újat; lenn nem változott semmi, Inge egyre kevesebbet hallotta a tulajdon históriáját, a földön már alig emlegették. Egy napon sóhajtás hatolt le hozzá: - Inge! Inge! Hogy megszomorítottad szegény anyádat! - Az édesanyja halálos ágyán feküdt, ezek voltak az utolsó szavai. Ólmos lassúsággal vonult az idő, s nem hozott egyebet; csak szenvedést. Sok-sok esztendő telt el. Egy napon Inge megint a nevét hallotta, s utána két fényes csillag jelent meg a feje fölött. Két szelíd szem volt - most csukódott örök álomra odafenn a földön. A hajdani leánykából, aki szívből megsajnálta Ingét, sírba hajló öregasszony lett, most szólította magához az isten; amikor a haldokló eltűnődött élete folyásán, eszébe jutott a gyermekkorában hallott történet is, Inge története. Úgy felkavarta a lelkét, hogy hangosan felkiáltott: - istenem, talán én sem voltam jobb, talán én is lábbal tapostam, amit te adtál, csak nem tudtam róla! Ne hagyj elvesznem, istenem!

10 Azzal lecsukódtak a szemei, s mivel Inge volt az utolsó gondolata, hirtelen föltárult előtte a nagy titok: tisztán látta, hogy húzza le Ingét a láp, hogyan bűnhődik odalenn. Az elszállni készülő lélek végtelen szeretete győzött a poklok kínjain. Inge, mintha kemény páncél pattant volna le a szívéről, gondolkozni kezdett földi életén, sorra idézte minden cselekedetét, s megindultak szeméből az enyhítő könnyek, amilyeneket sohasem sírt életében: a bűnbánat könnyei. Akkor hirtelen egy fénysugár hatolt le hozzá a pokol mélységébe; vakító, erős fénysugár, erősebb magánál a hóemberolvasztó napnál is. Rátűzött a lányra; Inge kővé meredt tagjai lassan-lassan fölengedtek, olvadni kezdett szoborteste, s amikor egészen eltűnt, egy szürke tollú kismadár született a helyébe. Zegzugosan, mint a villám, felröppent a földi világba; félt, reszketett mindentől, ami körülvette, és szégyellte magát minden teremtett lélek előtt. Keresett is nagy sietve búvóhelyet egy leomlott fal sötét kis szögletében. Ott meghúzódott, tollát borzolva gubbasztott; remegett minden ízében, némán nézelődött. Beletelt egy jó darab időbe, míg észrevette, milyen szép is körülötte a világ. Üdítőn áramlott a levegő, odafönt a hold tányérja fényeskedett, a fák, bokrok virágai édes illatot ontottak álmukban. Most már kényelmes búvóhelyének is örülni tudott a szürke tollú kismadár, elgyönyörködött

11 tiszta, finom kis tollaiban. Csöndes boldogság járta át a szívét, és szeretett volna énekelni róla, de nem tudott; pedig úgy zengett volna, mint tavasszal a fülemüle meg a rigó! De a természet, amely még a bogarak néma hálaadását is érti, meghallotta a szürke kismadár el nem énekelt énekét is. Ahogy múltak a napok, a hetek, egyre hangosabban zengtek a kismadár szívében ezek az énekek, de a torkán nem áradhattak ki addig, amíg valakinek a jó cselekedete életre nem kelti őket. Elközelgett karácsony ünnepe. Egy parasztember karót vert le a háza előtt, s rákötözött egy kéve zabot, hadd legyen karácsonyra terített asztaluk az ég madarainak is, hadd lakomázzanak az örömünnepen. Verőfényes reggellel virradt fel karácsony napja. Egész sereg fázó kismadár lepte el a zabkévét, csiripeltek, és boldogan lakmároztak. Egyszer csak gyönge csiripelés hangzott fel a leomlott fal zugolyából is - a kis szürke madárnak adta vissza a hangját a parasztember jó cselekedete. Csikorgó, hideg napok jártak, befagytak a vizek, ínségesen tengődtek a vadak, a madarak. A szürke tollú kismadár - veréb volt, hiszen tudjátok - kiröpült az országútra, ott keresgélt szemet, talált is itt-ott a szántalpak nyomában, morzsát is lelt a házak környékén, de ő maga

12 alig csipegetett belőle; összecsiripelte éhes társait, hogy azok is jóllakhassanak. Elszállt a városokba, letelepedett az ablakokba, s ahol jószívű emberek morzsát szórtak a párkányra, ő beérte a legkevesebbel, társait tartotta jól. A hosszú télen annyi morzsát szedegetett föl, és juttatott az ínséges verébnépnek, hogy éppen kitelt volna belőle az a kenyér, amelyikre ráhágott valamikor sok-sok esztendeje a kevély Inge. Amikor meglelte, és odaadta egy éhes kismadárnak az utolsó morzsát, amely még hiányzott volna a kenyérhez, hirtelen megrázta magát; szürke szárnyai helyén hófehér, karcsú szárnyak nőttek, s egyszerre kitárultak. Ott repül egy tengeri fecske! - kiáltották a gyerekek, amikor elsuhant fölöttük. Aztán a tenger fölé ért, leereszkedett, megmerült a vízben, s újra fölszárnyalt a tündöklő nap felé. Hófehér tollai fénylettek a napsugarakban. Akik látták, máig is azt beszélik, hogy egyenest a napba repült.