General Press Kiadó ALAPÍTVA 1988-BAN

Átírás

1 Romantikus Regények Judith McNaught VARÁZSLAT General Press Kiadó ALAPÍTVA 1988-BAN

2 A mű eredeti címe Someching Wonderful Copyright 1988 by Eagle Syndication, Inc. Originally published by Atria Booics/Beyind Words, a Division of Simon and Scfiuster, Inc. Hungarián transiation Erdélyi András GENERAL PRESS KIADÓ Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is. Fordította ERDÉLYI ANDRÁS Szerkesztette HÁMORI VALI A boritótervet ZELENYIÁNSZKI ZOLTÁN készítette ISSN ISBN Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ 1138 Budapest, Viza utca fszt. 2. Telefon: , Fax: generalpress@generalpress.hu Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNÉ Irodalmi vezető PÁLVÖLGYI LÍDIA Művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN Felelős szerkesztő SZALA BOGLÁRKA Készült 27,5 nyomdai ív terjedelemben, 53 g-os, 2,4 volumenizált Norbulky papíron. Kiadói munkaszám JUDITH MCNAUGHT 2 VARÁZSLAT

3 Christopher Brian Fehlingnek Elragadó kis unokaöcsém voltál, akit imádtam. Most felnőtt férfi vagy, akit csodálok és barátomként tisztelek. JUDITH MCNAUGHT 3 VARÁZSLAT

4 Köszönetnyilvánítás Hálás köszönetem Melinda Helfernek. e regény megírásához nyújtott támogatásáért és bátorításáért és Róbert A. Wulffnak, akinek a szakértelme és a kedvessége lehetővé tette számomra, hogy csakis a munkámra koncentrálhassak, és minden mást rá hagyjak. JUDITH MCNAUGHT 4 VARÁZSLAT

5 Első fejezet Az érzéki szőke asszony könyökére támaszkodott, és mellére húzta a könnyű takarót. Szemöldökét kissé összevonta, és tűnődve szemügyre vette a szép, fekete tizennyolc éves fiatalembert, aki vállát az ablakkeretnek támasztva a hálószoba ablakánál állt, s nézett kifelé a hátsó ligetre, ahol az anyja tiszteletére rendezett születésnapi fogadás zajlott. Mit lát, ami jobban leköti a figyelmét, mint én? kérdezte Lady Catherine Harrington, miközben bebugyolálta magát a lepedőbe, és ő is az ablakhoz lépett. Jordan Addison Matthew Townsende, Hawthorne jövendő hercege mintha meg sem hallotta volna a kérdést, a fejedelmi birtok ligeteit szemlélte, melyek apja halála után mind őrá szállnak majd. Ahogy az élősövény-labirintust bámulta, meglátta anyját, amint előbukkan a csalitosból. Lopva körbekémlelt, ruhaderekát sietve lesimította, s hamar elrendezte súlyos, sötét hajfürtjeit. A következő pillanatban Lord Harrington bukkant elő, nyaksálát kötözgetve. Ahogy egymásba karoltak, nevetésük felhallatszott Jordan nyitott ablakába. Jordan sovány arcának ifjonti szépségét enyhe gúny felhőzte, ahogy anyját és legújabb szeretőjét figyelte, amint átsétálnak a pázsiton, és andalogva elérik a lugast. Néhány pillanattal később ugyanabból a sövénylabirintusból apja bukkant elő, körbenézett, majd Lady Milborne-t, jelenlegi szeretőjét csalogatta elő a bokrok sűrűjéből. Anyámnak, úgy látszik, megint új szeretője van mondta Jordan, gunyorosan nyújtva a szavakat. Valóban? kérdezte Lady Harrington, kikémlelve az ablakon. És ki az? Az ön férje felelte Jordan egyenesen szembefordulva vele, hogy csinos arcán valami jelét kutassa a meghökkenésnek. Miután semmi ilyet nem látott, saját arcvonásai gunyoros álarccá keményedtek. Tudta, hogy együtt lesznek a lugasban, és nyilván emiatt támadt fel hirtelen az érdeklődése az ágyam iránt, igaz? A lady zavartan bólintott a rászegeződő hideg, szürke szempár ijesztő könyörtelenségétől. Arra gondoltam mondta, s keze felsiklott a fiatalember kemény mellkasán, mi is... élvezhetnénk egy kicsit egymás társaságát, ah..., szóval..., ha már így alakult. De az érdeklődésem nem új keletű, Jordan. Régóta vágytam önre. Most, hogy az ön anyja és az én férjem egymásban lelik örömüket, semmi kizáró okát nem látom annak, hogy én is megszerezzem azt, amire vágyom. Mi rossz van ebben? Jordan nem szólt semmit, s a nő félénk mosollyal kutatta a kemény, kifürkészhetetlen arcot. Meglepődött? Csöppet sem felelte a férfi. Nyolcéves korom óta tudok anyám szerelmi kalandjairól, és kétlem, hogy létezik nő, aki nekem valaha is meglepetést tudna okozni. Ha valamin csodálkozom, az legfeljebb az, hogy több találékonyságot vártam öntől. Hogyhogy nem eszelt ki mind a hatunknak egy kis családi együttlétet a csalitosban? fejezte be maró gúnnyal és szándékoltan sértő pimaszsággal. A nő tompa hangot hallatott, amely egyszerre volt nevetés és elborzadás. Ezt viszont én tartom elképesztőnek... Jordan lomhán kinyújtotta a kezét, megemelte a nő állát, és az arcát fürkészte, korához képest túl kemény, túlságosan is tapasztalt tekintettel. Catherine hirtelen zavartan elhúzta kezét a férfi mellkasáról, és szorosabban csavarta a lepedőt meztelen teste köré. Tényleg nem értem, Jordan, miért néz rám ilyen megvetően mondta, s az arca őszinte döbbenetet és sértettséget tükrözött. Ön nem házasember, így nem tudhatja, milyen elviselhetetlenül unalmas az élet számunkra. Ha nem flörtölhetnénk kicsit, hogy eltereljük a figyelmünket, már rég beleőrültünk volna a mérhetetlen unalomba. A nő hangjából kicsendülő mély drámaiság meglágyította Jordan arcvonásait, és kemény, érzéki ajka gúnyos mosolyra görbült. Szegény kicsi Catherine! mondta szárazon, s ujjperceivel végigsimította az arcát. Hogy maguknak, nőknek, milyen szerencsétlen sors jutott osztályrészül. Attól a naptól fogva, hogy a világra jöttek, minden kívánságuk egyetlen szóra teljesül, semmiért sem kell megdolgozniuk, ha pedig mégis volna magukban JUDITH MCNAUGHT 5 VARÁZSLAT

6 ilyen indíttatás, el vannak tiltva minden erőfeszítéstől. Nem engedjük magukat tanulni, sportolni, tehát sem a szellemüket, sem a testüket nem edzhetik. A hűség tisztessége sem adatik meg maguknak, mert amíg egy férfi becsülete a saját elhatározásán múlik, addig maguk a lábuk között hordják a tisztességet, amelyet aztán szépen elrabol az első férfi, aki megkaparintja magukat. Milyen igazságtalan az élet! fejezte be. Nem csoda, hogy minden nő ilyen életunt, erkölcstelen és léha. Catherine teljesen elbizonytalanodott. Meghökkentették a férfi szavai, nem tudta eldönteni, vajon gúnyt űz belőle, vagy komolyan beszél. Tökéletesen igaza van szólalt meg végül vállat vonva. Jordan furcsán nézett rá. Előfordult az életében, hogy megpróbált mindezen változtatni? Nem ismerte el a nő kertelés nélkül. Legalább őszinte, és ezt méltányolom. Ritkán tapasztalható női erény. Jordan Townsende, zsenge kora ellenére, női nemre gyakorolt hatásáról már legendák keringtek, és ahogy Catherine belemélyedt ebbe a cinikus, szürke szempárba, hirtelen úgy érezte, mintha valami ellenállhatatlan mágneses erő vonzaná a fiatalemberhez. Értelem volt ebben a tekintetben, csöppnyi humorral és kemény tapasztalatokkal fűszerezve, melyek messze túlmutattak Jordan életkorán. Talán éppen ez volt az, ami szép, sötét vonásainál és kemény férfiasságánál is jobban vonzotta az asszonyokat. Jordan értett a nőkhöz; értett őhozzá is. Csodálatról vagy bármiféle egyetértésről persze szó sem volt nála, de elfogadta őt olyannak, amilyen. Minden gyarlóságával együtt. Nincs kedve ágyba bújni, lordom? Nincs felelte tartózkodón. Miért nincs? Mert ahhoz még nem unatkozom eléggé, hogy feltétlenül ágyba bújjak az anyám szeretőjének a feleségével. Maga... maga nincs valami nagy véleménnyel a női nemről, igaz? kérdezte Catherine, mert nem hagyhatta ennyiben a dolgot. Volna valami okom rá, hogy sokra tartsam őket? Én... folytatta Catherine, de ajkába harapott, és megrázta a fejét. Nem. Bizonyára nincs. De egy napon meg kell majd házasodnia, hogy gyermekei szülessenek. Jordan ettől a megállapítástól szemlátomást jókedvre derült, nekidőlt az ablakkeretnek, s karját összefonta a mellkasán. Megházasodni? Valóban? Így kell gyereket nemzeni? Mindeddig azt hittem... Jordan, kérem, ne komolytalankodjon! nevetett fel Catherine, s érezte, hogy lenyűgözi a fiatalember lezser évődése. Törvényes örökösre lesz szüksége. Ha arra kényszerülök, hogy elkötelezzem magam a trónörökös gyártás magasztos céljainak felelte a férfi maró gúnnyal, akkor majd egyenest az iskolapadból választok magamnak egy naiv fruskát, aki csakis arra vár, hogy eleget tegyen a kívánságaimnak. És ha ez a fruska elunja magát, és más mulatság után néz? Elunja magát? kérdezett vissza Jordan kemény hangon. Catherine elnézte a férfi széles, izmos vállát, domború mellkasát, keskeny csípőjét, majd pillantása marcona arcvonásaira tévedt. Vászoningében, combjára feszülő bricseszében Jordan Townsende magas alakja minden porcikájában nyers erőt és fojtott érzékiséget árasztott. Catherine felvonta szemöldökét ravasz zöld szeme fölött. Talán szerencséje lesz, és nem fog unatkozni fejezte be hűvösen. Amíg Catherine öltözködött, Jordan visszafordult az ablakhoz, és szenvtelenül bámulta a Hawthornebirtok pázsitján nyüzsgő elegáns vendégsereget, amely anyja születésnapjára gyűlt össze. A külső szemlélő számára Hawthorne ezen a szép napon kétségkívül lenyűgöző, buja paradicsomnak tűnhetett, melyet gondtalanul parádézó, fényűző pompájukba öltözött csodaszép trópusi madarak népesítenek be. A tizennyolc éves Jordan Townsende számára azonban kevéssé volt érdekes a jelenet, és nem is nyűgözte le; túl jól ismerte már, hogy mi folyik a négy fal között ebben a házban, miután a vendégek távoztak. Jordan tizennyolc éves fejjel nem hitt az ember vele született jóságában a sajátjáéban sem. Hercegként, jóképű és gazdag fiatalemberként mindene megadatott mégis életunt volt, fojtott és feszült. JUDITH MCNAUGHT 6 VARÁZSLAT

7 Miss Alexandra Lawrence apró állát öklére támasztva, elmélyülten szemlélte az ablakpárkányra telepedett sárga pillangót, majd hirtelen hátrafordult imádott, ősz nagyapja felé, aki az asztal túlsó felén ült. Mit mondtál, Nagyapa? Nem értettelek. Azt kérdeztem, miért érdekesebb számodra az a pillangó, mint Szókratész? kérdezte a kedves öregember. Gyengéd, tanáros mosolyával a tizenhárom éves csöppséget nézte, aki anyja fényes gesztenyeszínű fürtjeit és történetesen az ő kékeszöld szemét örökölte. Az öregúr derűsen megkopogtatta a Szókratész-kötetet, melyből kis unokáját okította. Alexandra szívlágyító, bocsánatkérő mosollyal nézett vissza rá, de nem tagadta, hogy figyelme másfelé kalandozott. Nem tagadta, mert szelíd, tudós nagyapja gyakran mondogatta: A hazugság vétek a lélek ellen, és méltatlanul sérti az intelligenciáját annak, aki ellen a hazugságot elkövetik. Márpedig Alexandrától mi sem állt távolabb, mint hogy éppen ennek a drága, szelíd embernek okozzon sérelmet, aki belé csepegtette életbölcsességét, s aki bevezette őt a matematika, a filozófia, a történelem és a latin nyelv rejtelmeibe. Azon törtem a fejem vallotta meg a kislány vágyakozó sóhajjal, vajon mennyi esély van rá, hogy én most bábállapotban legyek, s egy napon gyönyörűséges pillangóvá változzam? Mi a rossz a bábállapotban? Ha úgy vesszük, soha semmi nem volt / boldog egészen 1 hozott fel egy idézetet a nagypapa évődve, és pajkos kíváncsisággal várta, vajon kis unokája felismeri-e az idézet forrását. Horatius vágta rá Alexandra azonnal, s rámosolygott nagyapjára. A nagypapa elégedetten bólintott, és hozzátette: Nem kell aggódnod a külsőd miatt, kicsi aranyom, hiszen az igazi szépség szívből fakad, és a szemedben lakozik. Alexandra oldalra billentette fejecskéjét, töprengett, de egyetlen filozófus sem jutott eszébe, se ókori, se modern, aki ilyesmit írt volna. Ki mondta ezt? Nagyapja kuncogott: Én. A kislány válaszként felcsendülő dallamos kacagása, mint kis harangok csilingelése, vidámsággal töltötte meg a napfényes szobát. Ám hirtelen elkomorult. Papa csalódott, hogy nem vagyok szép. Mindig látom rajta, amikor meglátogat minket. Okkal várna tőlem többet, hiszen Mama csodaszép, és amellett, hogy Papa is jóképű, ráadásul egy grófnak a negyedik unokatestvére. Mr. Gimble veje iránti ellenszenvét és a homályos grófi kapcsolatra utalással kapcsolatos kételyeit alig tudta palástolni, és nyomatékos hangon újabb idézettel rukkolt elő: A származás semmit sem ér erény nélkül. 2 Molière vágta rá Alexandra automatikusan az idézet forrását. De folytatta komoran, visszatérve eredeti aggodalmához azt el kell ismerned, hogy felettébb barátságtalan lépés a sorstól, hogy ilyen átlagos lányt adott neki. Miért nem lehetek magas és szőke? folytatta durcásan. Mennyivel szebb volnék, mint így, hogy egy kis cigány lányhoz hasonlítok, ahogy Papa szokta mondani. A kislány elfordította a fejét, és ismét a pillangó szemlélésébe merült, míg Mr. Gimble csak úgy ragyogott az elfogult szeretettől és gyönyörűségtől, hiszen tudta jól, unokája mindennek nevezhető, csak átlagosnak nem. Négyéves korától tanította őt írásra és olvasásra, pontosan úgy, ahogyan a gondjaira bízott falusi gyerekeket, csakhogy Alex jóval fogékonyabbnak bizonyult, gyorsabban és alaposabban megragadta a fogalmakat. A parasztgyerekek közepes tanulók voltak, akik csak pár évig jártak hozzá, aztán mentek apáik földjeire dolgozni, házasodtak, szaporodtak, vagyis kezdték az élet körforgását újra elölről. Alex azonban, nagyapja legnagyobb gyönyörűségére, tanulásra termett. Az idős férfi rámosolygott unokájára; ez a körforgás nem is olyan rossz dolog, gondolta. Ha saját ifjúkori vágyait követi, agglegény marad, s nősülés helyett egész életét a kutatásnak szenteli, akkor bizony Alexandra Lawrence most nem létezne. Márpedig Alex ajándék a világnak. Az ő ajándéka. Ettől a gondolattól felderült, de nyomban zavarba is jött, mert nem szerette az önhittséget. De így is elárasztotta a gyönyörűség, ahogy ránézett a göndör hajú gyermekre. Minden reményének megfelelt, sőt annál is többnek. Szelíd volt és vidám, intelligens és lélekkel teli. Talán túl sok is volt benne a lélek, túl sok 1 Horatius; Óda II. 16. Bede Anna fordítása. 2 Molière: Don Jüan. Illyés Gyula fordítása. JUDITH MCNAUGHT 7 VARÁZSLAT

8 az érzékenység mert újra és újra kitárulkozott, próbálva kedvében járni felszínes apjának a nem túl gyakori látogatásokkor. Mr. Gimble azon tűnődött, vajon unokája milyen férfihoz fog feleségül menni őszintén remélte, nem olyanhoz, mint a saját lánya. Lányában nem volt meg az a szilárd karakter, amely megvolt Alexandrában. Apaként bizony ő rontotta el, gondolta Mr. Gimble önváddal. Alexandra anyja gyenge volt és önző, és férjnek is ilyen embert választott. Alexnek azonban sokkal jobb ember kell, és messze jobbat is érdemel. Alexandra, szokásos érzékenységével, azonnal érzékelte nagyapja hirtelen hangulatváltozását, és máris mindent megtett, hogy felvidítsa őt. Nem érzed jól magad. Nagypapa? Megint a fejfájás? Megmasszírozzam a nyakadat? Kicsit fáj a fejem felelte Mr. Gimble, és belemártotta lúdtollát a tintatartóba, hogy kerek mondatokat alkosson, melyek egy napon a Értekezés Voltaire életéről című művé állnak majd össze. A kislány mögé került, és gyermekkezeivel elkezdte kidörzsölni a feszültséget nagyapja vállából és nyakából. Alighogy a kis kezek megnyugodtak, a nagyapa valami csiklandóst érzett az arcán. Munkájába merülve odakapott, és szórakozottan megdörzsölte arcát. Egy pillanattal később a nyaka csiklandott, így ott is megdörzsölte. A viszketés ekkor a jobb fülén jelentkezett. Elfojtott egy bosszús mosolyt, amikor végre rájött, hogy az unokája ingerkedik egy lúdtollal. Alex, angyalkám mondta, attól tartok, egy huncut kis madárka rebbent ide, hogy elterelje a figyelmemet a munkámról. Mert túl sokat dolgozol felelte a kislány, majd puszit nyomott a pergamenszerű arcra, és visszatelepedett a székére Szókratészt tanulmányozni. Néhány pillanattal később csapongó figyelmét egy giliszta térítette el, mely a nyitott ajtón át mászott be a zsúpfedelű házba. Ha a világegyetemben minden dolog Isten sajátos céljait szolgálja, akkor mit gondolsz, miért teremtett az Úr kígyókat? Olyan rondák! Sőt tulajdonképpen rémesek! Mr. Gimble nagyot sóhajtva, hogy megint meg kell szakítania a munkát, letette a lúdtollat, de a kislány napsugaras mosolyának képtelen volt ellenállni. Megígérem, ahogy az Úristennel találkozom, felteszem neki a kérdést. A célzás hallatán, hogy nagyapja hamarosan meg fog halni, Alexandra elkomorult, de a kintről behallatszó hintózörgésre azonnal talpra szökkent, s a nyitott ablakhoz szaladt. Megjött a Papa! kiáltotta kitörő örömmel, Papa megjött Londonból, végre! Épp ideje! morogta Mr. Gimble, de Alex ezt már nem hallotta. Kedvenc térdnadrágjában és parasztingében futott ki az ajtón, és apja nem különösebben lelkes ölelésébe vetette magát. Hogy vagy, kis cigány lány? kérdezte az apja különösebb érdeklődés nélkül. Mr. Gimble felkelt a székéről, az ablakhoz ment, és összevont szemöldökkel figyelte, ahogy a jóképű londoni férfi felsegíti kislányát az új, cifra hintóba. Fényes hintó, fényes ruhák, ám az erkölcsök már nem olyan fényesek, gondolta Mr. Gimble dühösen, ahogy felidézte magában a múltat. Azt a délutánt, amikor ismeretlenül betoppant a házába, mert éppen a közelben akadt el a hintója, s a vége az lett, hogy a jóképű, behízelgő modorú férfi elcsavarta a lánya, Felicia fejét. Mr. Gimble nagyvonalúan felajánlotta, hogy náluk töltheti az éjszakát, és késő délután, jobb meggyőződése ellenére, engedett Felicia könyörgésének, és elengedte lányát sétálni, hogy az idegennek megmutassa a csodás látképet a dombról, a patak fölött. Amikor besötétedett, és még mindig nem tértek vissza, Mr. Gimble a keresésükre indult könnyen tájékozódott a telihold fényénél. A domb tövében fedezte fel őket, a patak partján, meztelenül, egymás karjában. George Lawrence-nek kevesebb mint négy órára volt szüksége a csábításhoz és ahhoz, hogy meggyőzze Feliciát az alapvető életelvek feladásáról. Mr. Gimble soha nem tapasztalt haragra gerjedt, és szó nélkül távozott a helyszínről. Amikor két órával később hazaért, már ott volt vele jó barátja, a helyi vikárius. A lelkész pedig hozta magával a könyvet a házassági liturgia felolvasásához. Mr. Gimble, biztos, ami biztos, egy puskát is előkészített, hogy garantálja lánya elcsábítójának részvételét a ceremónián. Életében először fogott fegyvert. És mit hozott a jogos harag Felicia számára? A saját magának feltett kérdéstől Mr. Gimble elkomorult. George Lawrence vett a feleségének egy nagy, romos házat, amely évtizedeken át üresen állt, szolgálókat fogadott mellé, és a házasságkötés után kilenc hónapot kényszeredetten hajlandó volt e távoli kis grófságban eltölteni. Aztán megszületett Alexandra, s röviddel ezután George Lawrence visszatért Londonba, ott lakott, és Morshamba évente csupán kétszer látogatott el, legfeljebb két vagy három hétre. JUDITH MCNAUGHT 8 VARÁZSLAT

9 A tőle telhető legtöbbet megteszi, hogy megkeresse a család kenyerét magyarázta Felicia az apjának, nyilvánvalóan azt visszhangozva, amit a férjétől hallott. Nemesember, következésképpen nem várható el tőle, hogy átlagemberek módjára dolgozzon. Londonban a származása és a kapcsolatai révén megfelelő körökkel tud érintkezni, jó tőzsdei befektetésekhez kap ötleteket, és nyerő lóversenytippeket szerezhet. Ez az egyetlen módja, hogy támogathasson minket. Ha csak rajta múlna, természetesen minket is magával vinne, de London rendkívül drága város, ezért nem akar minket kitenni annak, hogy szűk, koszos szállásokon tengődjünk, ahol egyébként ő maga tölti keserves napjait. Úgyis mindig lejön hozzánk, amilyen gyakran csak tud. Mr. Gimble-nek voltak kételyei George Lawrence magyarázatával kapcsolatban, hogy miért részesíti előnyben a londoni tartózkodást, azt azonban tökéletesen tudta, hogy a férfi miért jelenik meg évente kétszer Morshamban. Azért gyakorolja e nagyvonalú gesztust, mert Mr. Gimble közölte vele: amennyiben évente legalább kétszer nem látogatja meg a feleségét és a kislányát, ő bizony felkeresi őt Londonban és fegyvert is visz magával. Mindazonáltal Mr. Gimble nem látta értelmét, hogy saját lányát megsebezze az igazsággal, hiszen Felicia szemlátomást boldog volt. A grófságban élő többi nőtől eltérően ő egy igazi nemesember felesége volt, és az ő együgyű kis felfogásában csak ez számított. Tartást adott számára a felsőbbrendűség tudata, és királynői méltósággal járkált szomszédjai között. Feliciához hasonlóan Alexandra is imádta George Lawrence-t, így a férfi, rövid látogatásai idején, sütkérezett kettejük feltétel nélküli imádatában. Felicia nagy hűhót csapott körülötte, Alex pedig hősiesen próbált egyszerre fia és lánya lenni apjának örökké aggodalmaskodott nőies szépségének hiánya miatt, ugyanakkor bricseszt hordott, és szorgosan gyakorolta a vívást, hogy ha apja bármikor beállít, el tudja őt szórakoztatni vívástudományával. Az ablaknál állva Mr. Gimble mogorván meredt a pompás hintóra, melyet négy fényes, ficánkoló paripa húzott. Ahhoz képest, hogy milyen kevés pénzzel látta el feleségét és kislányát, George Lawrence igen drága lovas fogattal közlekedett. Meddig maradsz, Papa? kérdezte Alexandra, mert máris rettegett az elkerülhetetlen pillanattól, amikor apja ismét búcsút int. Most csak egy hétig. A kenti Landsdowne-ból jövet, úgy gondoltam, beugrom egy kicsit. Miért vagy olyan sokat távol? kérdezte Alexandra, és képtelen volt leplezni csalódottságát, mivel azt hitte, apja is szívesebben maradna velük. Mert muszáj felelte Lawrence, és amikor látta, hogy lánya tiltakozni akar, tréfásan megrázta a fejét, és zsebéből kis dobozt húzott elő. Nézd csak, Alex, hoztam neked valamit a születésnapodra. Alexandra gyönyörűséggel és imádattal nézett rá, annak ellenére, hogy a születésnapja jó egy hónappal azelőtt volt, és még csak egy levelet sem kapott az apjától. A kislány tengerkék szeme felragyogott, ahogy kinyitotta a tokot, és kiemelt belőle egy kicsiny, ezüstszínű nyakérmét, mely szívet formált. A nyakék ónból készült, és semmi különös nem volt benne, ám Alex úgy tartotta a tenyerén, mint valami felbecsülhetetlen értékű drágakövet. Mindig rajtam lesz, örökké suttogta, és szenvedélyes öleléssel apja köré fonta karjait. Annyira szeretlek! Keresztülhajtottak a kicsiny, álmos falun, a lovak patái porfelleget kavartak, és Alexandra mindenkinek integetett, hogy lelkesen tudassa velük: az ő csodás, fess papája hazatért. Nem kellett különösebben igyekeznie, hogy felhívja a helybeliek figyelmét apjára. Estére a faluban már mindenki róla beszélt, nemcsak a hazatéréséről, hanem a kabátja színéről és tucatnyi egyéb apróságról, hiszen Morsham falu mit sem változott az évszázadok folyamán: maradt ugyanaz az álmos, nyugodt, elfeledett, isten háta mögötti falu a kis eldugott völgyben. Lakói földből élő, egyszerű, keményen dolgozó népek voltak, akiknek elmondhatatlan gyönyörűséget szerzett a legkisebb esemény is, amely valami változatosságot hozott létük végtelen egyhangúságába. Mindmáig arról beszéltek, amikor három hónappal azelőtt egy hintó tévedt arra, egy városi alakkal, aki a kabátján nemhogy egy, hanem egyenesen nyolc körgallért viselt! Semmi kétség, hogy az elkövetkező hat hónap témája George Lawrence csodás lovas fogata lesz majd. Egy kívülálló szemével Morsham unalmas helynek tűnhetett, pletykálkodó parasztokkal, unalmas hétköznapokkal, de a tizenhárom éves Alexandra a falut és lakóit valami csodának látta. Tizenhárom éves fejjel hitt Isten minden teremtményének született jóságában, és kétsége sem volt afelől, hogy őszinteség, tisztesség és derű alkotja az egész emberiség közös kincsét. Alex igazán nemes szívű teremtésként tekintett a világra vidáman és menthetetlenül derűlátón. JUDITH MCNAUGHT 9 VARÁZSLAT

10 Második fejezet Hawthorne hercege lassan leengedte a karját, a pisztoly még füstölt a kezében. Közönyösen bámult Lord Grangerfield mozdulatlanul fekvő, összegörnyedt alakjára. Féltékeny férjek: átkozott nyűg gondolta Jordan csaknem akkora bajkeverők, mint csalfa, léha feleségeik. Az még csak hagyján, hogy gyakorta teljesen megalapozatlan következtetésekre jutnak, de ragaszkodnak hozzá, hogy téveszméiket hajnalban, pisztollyal vitassa meg velük az ember. Jordan még mindig az idős, sebesült férfit szemlélte, akit közben ellátott az orvos a párbajsegédektől körülvéve, és átkozta magában a gyönyörű bajkeverő fiatalasszonyt, akinek féktelen szerelmi kalandvágya ehhez a párbajhoz vezetett. A huszonhét éves Jordanben már régóta elhatározássá érett a tapasztalat, hogy a férjes asszonyokkal folytatott viszony lényegesen több bonyodalommal jár, mint amennyit bármiféle szexuális kielégülés kompenzálna. Következésképpen régen bevezette azt a gyakorlatot, hogy gyakran ismétlődő szexuális kalandjait kizárólag férjtől mentes nőkre korlátozza. Ilyenekből is jóval több volt a kelleténél, és többségük alig várta, hogy az ágyába bújhasson. A flörtölés azonban előkelő körökben a normális élet szerves tartozéka, és Jordan legutóbbi kalandja Elizabeth Grangerfielddel, akivel gyerekkoruk óta ismerték egymást, alig volt több flörtnél. Ártatlan kacérkodásnál, mely akkor kezdődött, amikor a hölgy egy tartós, több mint egy évig tartó külföldi tartózkodás után visszatért Angliába. Néhány pajkos szóval indult tagadhatatlanul szexuális felhangokkal, két régi barát ártatlannak tetsző évődéseként. Nem is lett volna belőle több, ám az előző héten egyik este Elizabeth váratlanul besurrant Jordan főkomornyikja mellett a palotába, és amikor Jordan hazaért, az ágyában találta a buja, meztelen és kétségkívül kívánatos nőszemélyt. Ha máskor történik, Jordan kiráncigálja az ágyából, és hazaküldi, de ezen az éjjelen a barátokkal benyakalt jelentős mennyiségű konyak megtette a hatását, s amikor döntési helyzetbe került, teste felülbírálta renyhe értelmét, és azt diktálta, hogy adja meg magát a nő ellenállhatatlan csáberejének. Jordan ekkor a tisztás széle felé indult, ahol lova várt rá egy fához kötve, és szórakozottan felnézett az eget csíkozó gyér napsugarakra. Maradt még pár órája némi alvásra, mielőtt nekilát bokros teendőinek és eleget tesz társadalmi kötelezettségeinek, melyek a nap végén, Bildrupék bálján érik el fénypontjukat. Csillárok tündököltek, kristályok százait ragyogtatva az óriási tükrös bálterem fölött, s a parketten szaténban, selyemben, bársonyban suhogó táncosok forgolódtak a friss keringőre. Szárnyas üvegajtók nyíltak a balkonokra, hűs fuvallatot engedve a terembe, s holdfényes romantikára csábítva az intim együttlétre vágyakozó párokat. A legtávolabbi ajtónál, valamelyest a kastélyépület kiszögellésének takarásában, az egyik pár rá se hederített a benti találgatásokra, melyek igencsak megszaporodtak a bálteremből való távozásuk után. Szégyenletes! mondta Miss Leticia Bildrup a személyes kíséretét alkotó elegáns fiatalemberek és hölgyek koszorújában. Szigorúan elítélő, féltékenységtől sem mentes pillantást vetett a távoli szárnyas ajtó felé, melyen az imént lépett ki a pár, és hozzátette: Elizabeth Grangerfield úgy csimpaszkodik Hawthorneba, mint egy utcalány, miközben a férje éppen a Hawthorne-tól ma reggel elszenvedett sérüléseiből vérzik a halálos ágyán! Sir Roderick Carstairs gúnyos arccal nézett a felhevült Miss Bildrupra. Ezt a vitriolos arckifejezést jól ismerték és rettegték a magasabb társasági körökben. Természetesen igaza van, szépségem. Elizabethnek illene példát vennie önről, és nem nyilvánosan, hanem csakis titokban vadásznia Hawthorne-ra. Leticia gőgös fölénnyel nézett vissza rá, de árulkodó arcpír festette rózsaszínűre sima orcáját. Vigyázzon, Roddy, kezdi összetéveszteni a tréfálkozást a kifejezetten sértő otrombasággal. Szó sincs róla, kedvesem, amit mondtam, azt kifejezetten sértőnek szántam. JUDITH MCNAUGHT 10 VARÁZSLAT

11 Megkérem, ne hasonlítson engem Elizabeth Grangerfieldhez! csattant fel Leticia bőszen. Semmiben nem hasonlítunk egymáshoz! Dehogynem! Mindketten Hawthorne-ra fenik a fogukat. Hat tucat hölggyel egyetemben, akiket egyenként, név szerint is fel tudok sorolni, ha kívánja vágott vissza Carstairs, és fejével a csodaszép, vörös hajú balerina felé biccentett, aki egy orosz herceggel keringőzött a táncparketten, de kétségkívül Elise Grandeaux áll a sor élén. Jelenleg ő látszik mindnyájuk között a legesélyesebbnek, amit az is igazol, hogy ő Hawthorne új szeretője. Nem hiszem! tiltakozott Letty, miközben kék szeme a kecses vörös hajúra szegeződött, aki állítólag megbabonázta a spanyol királyt, és elcsábított egy orosz herceget is. Hawthorne teljes mértékben független. Miért vitatkoztok, Letty? kérdezte egy ifjú hölgy, udvarlójától elfordulva. Amiatt vitázunk, hogy ő és Elizabeth Grangerfield kettesben kivonultak a balkonra csattant fel Letty. Az ő névmás semmiféle magyarázatra nem szorult. Felsőbb körökben mindenki pontosan tudta, hogy az ő nem lehet más, csakis Jordan Addison Matthew Townsende: Landsdowne márkija, Leeds vicomte-ja, Reynolds vicomte-ja, Marlow grófja, Stroleigh, Richfield és Monmart bárója, valamint Hawthorne sorrendben tizenkettedik hercege. Az ő az ifjú hölgyek álmainak netovábbja: magas, sötét hajú és ellenállhatatlanul jóképű férfi, ördögi csáberővel felruházva. Az előkelő társaság fiatalabb hölgytagjai között teljes egyetértés uralkodott a tekintetben, hogy a hűvös szürke szempár egy apácát is levenne a lábáról. Mások többnyire férfiak azt állították, hogy ettől a nézéstől az ellenség ereiben megfagy a vér. Idősebb hölgyek hajlottak arra, hogy inkább az előbbi álláspontot fogadják el, s az utóbbit tagadják, ugyanis Jordan Townsende bár százával küldte másvilágra a francia ellenséget, csakhogy nem a tekintetével, hanem pisztollyal és karddal. Egyvalamiben azonban az előkelő társaság valamennyi hölgytagja kortól függetlenül tökéletesen egyetértett: Hawthorne hercege az előkelőség, az elegancia és a stílus megtestesülése egy tökéletesen csiszolt gyémánt. És gyakran pontosan olyan kemény is, mint a gyémánt. Roddy azt állítja, hogy Elise Grandeaux lett az új szeretője mondta Letty, és fejével a pompás tizianvörös szépség felé intett, aki mintha rá se hederített volna Hawthorne hercegének iménti távozására Lady Elizabeth Grangerfielddel. Nonszensz mondta egy tizenhét éves elsőbálozó, aki még annyira tejfölösszájú volt, hogy szó szerint értelmezte az illendőség szabályait. Ha a szeretője volna, bizonyosan nem hozta volna őt ide. Ilyet nem tehet! Már hogyne tehetne. És meg is tette jelentette ki egy másik ifjú hölgy, akinek a tekintete szinte rátapadt a szárnyas ajtóra, mintha csak arra várna, hogy újra megpillanthassa a legendás herceget. Mama azt mondja, Hawthorne azt tesz, amit akar, és fittyet hány mások véleményére! Mindeközben maga a herceg, akinek az érzelmi élete ilyen izgalmas találgatásokra adott okot a népes bálteremben, odakint, a balkon kőkorlátjánál ácsorgott, és Elizabeth csillogó kék szemébe meredt, nem titkolt bosszúsággal. A jó híre odavan, Elizabeth! Ha maradt egy csöpp józan esze most néhány hétre visszavonul vidékre, és magával viszi gyengélkedő férjét, amíg a párbaj körüli pletykák elülnek. Elizabeth erőltetett könnyedséggel vállat vont. A pletykák hozzám nem érnek föl, Jordan. Grófné vagyok mondta, ám fojtott hangjában keserűség bujkált. Nem számít, hogy a férjem harminc évvel idősebb nálam. A szüleim egy újabb családi címet szereztek, és nekik csakis ez számít. Nincs értelme a múlton rágódni felelte Jordan, próbálva fékezni türelmetlenségét. Ami történt, megtörtént. Miért nem kérte meg a kezemet, mielőtt elment harcolni abba az ostoba háborúba, Spanyolországba? kérdezte Elizabeth fojtott hangon. Azért, mert nem akartam feleségül venni válaszolta Jordan kíméletlen őszinteséggel. Öt évvel azelőtt Jordan kétségkívül eljátszott a gondolattal mi lenne, ha egyszer a távoli, homályos jövőben megkérné Elizabeth kezét, csakhogy túlságosan akkor sem lelkesedett a házasságért és voltaképpen semmi megállapodás nem született közöttük mielőtt elment Spanyolországba. Egy évvel az elutazása után Elizabeth apja, azzal a szándékkal, hogy újabb címet ragasszon a családfához, ragaszkodott hozzá, hogy a lánya férjhez menjen Grangerfieldhez. Amikor Jordan megkapta Elizabeth levelét, amelyben megírta, hogy összeházasodott Grangerfielddel, igazából nem érzett pótolhatatlan veszteséget. Másfelől viszont ifjúkoruk JUDITH MCNAUGHT 11 VARÁZSLAT

12 óta ismerték egymást, és tagadhatatlanul érzett iránta bizonyos vonzalmat. Lehetséges, ha akkor a közelében lett volna, meggyőzi Elizabetht, hogy szálljon szembe szülei akaratával, és utasítsa vissza Grangerfield lánykérését. De az is lehet, hogy nem. Ahogy csaknem minden nő ebben a magas társadalmi rétegben, Elizabeth is megtanulta már gyermekkorában, hogy szülei kívánsága szerint kötelessége férjhez menni. Jordan mindenesetre nem volt a nő közelében. Két évvel apja halála után, annak ellenére, hogy nem gondoskodott örökösről, aki az utódlást biztosítja, Jordan tiszti rangot vásárolt a hadseregben, és elment Spanyolországba Napóleon hadai ellen harcolni. Vakmerősége és bátorsága kezdetben abból fakadt, hogy mit sem törődött a saját életével. Később, ahogy egyre nagyobb szakértelemre és tapasztalatra tett szert a számtalan véres ütközetben, éppen ez a rendíthetetlen bátorság mentette meg az életét, és hozta meg számára a fortélyos stratéga és legyőzhetetlen ellenfél hírnevét. Négy évvel később elege lett a háborúból, lemondott tiszti rangjáról, és visszatért Angliába, hogy kézbe vegye végre a hercegség irányítását, és felelősséget vállaljon az otthoni gazdálkodásért. Ám az a Jordan Townsende, aki Angliába visszatért, merőben más volt, mint az a fiatalember, aki annak idején hadba vonult. Amikor hazatérése után először lépett bálterembe, a változás igen szembeszökő volt: a főnemesi osztály sápatag, enervált férfijaival ellentétben Jordan napbarnított arca kicsattant az egészségtől, magas, tagbaszakadt, izmos alakja, élénk mozgása határozottságot tükrözött; és miközben a legendás Hawthorneféle csáberő továbbra is átsütött enervált mosolyán, volt benne valami, ami azt sugallta: ez az ember szembenézett a veszéllyel és nem rettent meg tőle, sőt talán még élvezte is. Olyan aura volt ez, amelyet a nők végtelenül izgatónak és ellenállhatatlannak találtak. El tudod felejteni, hogy mit jelentettünk egymásnak? nézett föl rá Elizabeth, s mielőtt Jordan válaszolhatott volna, lábujjhegyre emelkedett, és megcsókolta a férfit. Vágyakozó, kerek bájai ígéretével a férfi testéhez simult. Jordan keményen megragadta a belé kapaszkodó karokat, és eltolta magától a nőt. Elment az eszed! szólt rá szigorúan, miközben hosszú ujjai a nő karjába mélyedtek. Barátok vagyunk, semmi több. Ami a múlt héten történt köztünk, az merő félreértés, semmi egyéb. Vége! Elizabeth próbált közelebb bújni hozzá. Meg tudom lágyítani a szívedet, Jordan. Tudom, hogy képes vagyok rá. Néhány évvel ezelőtt már-már szerelmes voltál belém. És múlt héten is megkívántál... A buja testedet kívántam meg, édesem gúnyolódott Jordan szándékos kíméletlenséggel, semmi mást. Ez minden, amit akarok tőled. Nem fogom a kedvedért párbajban megölni a férjedet, jobb, ha erről máris leteszel. Más balekot kell találnod, ha olyat keresel, aki pisztollyal szerzi meg neked a szabadságodat. Elizabeth elsápadt, könnyei közül pislogott fel rá, de nem cáfolta, hogy abban reménykedett: Jordan megöli a férjét. Én nem akarok szabadságot, Jordan, én téged akarlak! mondta könnyeivel küszködve. Lehet, hogy te csak barátot láttál bennem, de én szerelmes vagyok beléd, tizenöt éves korunk óta. E vallomást olyan szerény, reményvesztett kínnal mondta ki, hogy bárki hitelesnek fogadta volna el, és alighanem meg is sajnálja a nőt Jordan Townsende kivételével. Neki azonban régóta komoly fenntartásai voltak a női őszinteséggel kapcsolatban. A kínos vallomásra mindössze azzal reagált, hogy átnyújtott Elizabethnek egy hófehér zsebkendőt. Töröld meg a szemedet! Pár pillanattal később a táncterem feszülten figyelő közönsége annyit látott, hogy Lady Grangerfield meglehetősen feldúlt állapotban, sietve elhagyja a báltermet. Hawthorne hercege azonban szokásos zavartalan nyugalmával tért vissza a szépséges balerinához, legújabb szeretőjéhez. És amikor a gyönyörű pár kisvártatva a táncparkettre lépett, a termet valamiféle mágneses energia töltötte meg, amelyet ez a ragyogó, karizmatikus pár árasztott maga körül. Elise Grandeaux karcsú, törékeny kecsessége jól illett a férfi merész eleganciájához; a hölgy élénk színei tökéletes kontrasztként érvényesültek a férfi komorsága mellett, és amikor a táncparkettre léptek, olyan pompás emberpárt látott a közönség, hogy mindenki arra gondolt: a jóisten is egymásnak teremtette őket. Ugyanaz a nóta jegyezte meg Miss Bildrup a körülötte állóknak, akik elbűvölten nézték a párt. Hawthorne mellett minden nő tökéletes partnernek tűnik. Nos, ő akkor sem fog elvenni egy közönséges balerinát, bármilyen partnernek látszik is vágott vissza Miss Morrison. És a bátyám megígérte, jövő héten elhozza őt hozzánk egy villásreggelire tette hozzá diadalmasan. Öröme azonban nem tartott soká, mert Miss Bildrup azonnal lecsapott: JUDITH MCNAUGHT 12 VARÁZSLAT

13 Mamától tudom, hogy holnap Rosemeade-be utazik. Rosemeade-be? visszhangozta a másik magába roskadva. A nagyanyja birtokára magyarázta készségesen Miss Bildrup. Északon van a birtok, valami Morsham nevű, isten háta mögötti falun túl. JUDITH MCNAUGHT 13 VARÁZSLAT

14 Harmadik fejezet Ez minden képzeletet felülmúl, Filbert, de igazán! jelentette ki Alexandra az öreg inasnak, aki egy kis nyaláb tűzifával csoszogott be a hálószobába. Filbert rövidlátón hunyorgott tizenhét éves úrnőjére, aki szokásos szűk, barna bricseszében és kifakult ingében, kis állát két kezével feltámasztva hasalt az ágyon. Tényleg megáll az ember esze ismételte Alexandra rosszallón. Mi történt, Miss Alex? tudakozódott az inas az ágy felé közelítve. Az úrnő előtt valami nagy és fehér volt kiterítve az ágytakarón, amiből a rövidlátó inas arra következtetett, hogy vagy törülközőnek, vagy pedig újságnak kell lennie. Hunyorogva rámeredt a fehér tárgyra, melyen ekkor elmosódott fekete tintafoltok jelentek meg, így hát levonhatta a korrekt végkövetkeztetést: újságról van szó. Azt írják folytatta az úrnő, miközben mutatóujjával az április 2-i dátummal megjelent újságra bökött, hogy Lady Weatherford-Heath nyolcszáz embernek adott bált, amelyet nem kevesebb mint negyvenöt különböző fogásból álló vacsora követett! Negyvenöt fogás! El tud képzelni ekkora pazarlást? Továbbá folytatta Alex, szórakozottan elfésülve nyakszirtjéről sötét hajfürtjeit, miközben továbbra is az ominózus újságra meredt a cikk vég nélkül zsolozsmázik, hogy ki mindenki jelent meg a partin, és milyen ruhát viselt. Ezt hallgasd meg, Sarah mondta, s mosolyogva felnézett a szobába lépő Sarah Withersre, aki ölében friss ágyneműt hozott. Alexandra apjának három évvel azelőtt bekövetkezett haláláig Sarah házvezetőnői címet viselt, de az apa halálával bekövetkezett szűkös pénzügyi helyzet miatt a többi szolgálóval együtt őt is elbocsátották kivéve Filbertet és Penrose-t, akik mindketten túl idősek és betegek voltak már ahhoz, hogy elhelyezkedhessenek másutt. Sarah azóta havonta csupán egyszer jött el, hogy egy parasztlány segítségével a mosást és a nagytakarítást elvégezze. Sarah kedvéért Alexandra ömlengő fejhangon olvasott fel a cikkből: Miss Emily Welfordot Marcham grófja kísérte. Miss Welford elefántcsontezüst ruháját gyöngyök és gyémántok díszítették. Alex kuncogva összecsukta az újságot, és Sarah-ra nézett. El tudod képzelni, hogy az emberek ilyen sületlenségeket akarjanak olvasni? Ki a csudát érdekel, hogy Delton grófja mostanában tért vissza skóciai tartózkodásából, vagy, hogy úgy hírlik, a gróf különös érdeklődést mutat egy bizonyos ifjú hölgy iránt, akinek szépsége és jelentőségteljessége figyelemre méltó? Sarah Withers felvonta szemöldökét, és rosszallóan nézett Alex öltözetére. Egyes ifjú hölgyek igenis mindent megtesznek a jó megjelenésük érdekében felelte nyomatékkal. Alexandra ezt a jó szándékú célzást derűs, filozofikus nemtörődömséggel fogadta. Ahhoz, hogy nagyvilági dámának fessek, többre volna szükség, mint egy kis púderre és vörösbarna szaténra. Alex hajdani kívánsága, hogy lepkegubóból klasszikus szépségű szőke szépséggé változzék, egyáltalán nem vált valóra. Ehelyett rövidre vágott, göndör haja gesztenyebarna színt öltött, álla továbbra is kicsi volt és konok, orra pisze, teste pedig karcsú és fürge, akár egy kamasz fiúé. Igazság szerint az egyetlen figyelemre méltó vonása koromfekete seprűs szempillájú, hatalmas, tengerkék szeme volt, mely teljességgel uralta arcát azt az arcot, mely most finoman napbarnított volt a szabadban végzett munkának és lovaglásnak köszönhetően. Külseje azonban már legkevésbé sem érdekelte Alexet; más, jóval fontosabb dolgok foglalkoztatták elméjét. Három évvel azelőtt, nagyapja halálát követően csaknem azonnal, meghalt az apja is, s így Alex lett gyakorlatilag noha nem éppen szabatos a szóhasználat a férfi a háznál. Ifjú vállára nehezedett úgyszólván minden felelősség: törődni a két öreg szolgálóval, kijönni a szűkös családi büdzséből, gondoskodni a napi betevőről és kezelni a mama szeszélyes dühkitöréseit. Egy átlagos lány, aki szokványos módon nevelkedett, soha nem tudott volna felnőni a feladathoz. Csakhogy Alexandra megjelenésében és képességeiben éppenséggel semmi nem volt átlagos. Fiatal lányként megtanult halászni és a puskával bánni, hogy megfelelő partnernek bizonyuljon, amikor apja látogatóba JUDITH MCNAUGHT 14 VARÁZSLAT

15 érkezik. Az új helyzetben, higgadt elszántsággal, mindezen jártasságát egyszerűen arra használta fel, hogy élelemmel lássa el a családot. A faládába zúdított tűzifa puffanása elterelte gondolatait a gyémántokkal felcicomázott báli ruhákról. Megborzongva a fagyos, nyirkos levegőtől, melyet a ház vastag falai árasztottak magukból még nyáron is, fázósan maga köré fonta karjait. Ne pazarolja el, Filbert mondta gyorsan, ahogy meglátta, hogy az öreg inas lehajol, és rá akar rakni egy kis hasábot a pislákoló tűzre. Nincs itt olyan hideg tódította, csak egy kicsit friss a levegő. Nagyon egészséges. Különben is, hamarosan elmegyek Mary Ellen fivérének ünnepségére, úgyhogy semmi értelme elpazarolni a tűzifát. Filbert úrnőjére pillantott, és bólintott, de a fahasáb kicsúszott az öléből, és végiggördült a kopott fapadlón. Az öregember kiegyenesedett, körbepillantott, próbálva megkülönböztetni az elgurult fahasábot a temérdek padlódeszka tengerében. Tudván, hogy az öregnek mennyire megromlott a látása, Alexandra gyengéden odaszólt neki: Az íróasztalom lábánál van. Majd együtt érzőn figyelte, ahogy az öreg odabotorkál az íróasztalhoz, lekuporodik, és kitapogatja a fahasábot. Sarah? szólalt meg hirtelen Alex, mert a várakozás különös izgalma, mely az elmúlt három évben időnként meglepte őt, ezúttal is belé költözött. Éreztél valaha olyat, hogy valami különleges dolog van készülőben? Sarah fürgén végzett az íróasztallal, és a szekrény körül kezdett el sürgölődni. Hogyne, persze. És valóra vált a megérzés? Igen. Tényleg? kérdezte Alexandra, s nagy, tengerkék szeme kíváncsian megcsillant. És mi történt? Beomlott a kémény. Előtte százszor is megmondtam a papának, hogy be fog omlani, ha nem javíttatja meg. Dallamos nevetés tört ki Alexandrából, és megrázta a fejét. Nem, nem, én nem ilyesfajta megérzésre gondoltam. Majd kissé zavarban bizalmasra fogta: Röviddel nagyapa halála után jelentkezett először az érzés, de a múlt hét óta sokkal erősebb, és állandósult. Úgy érzem, mintha egy szakadék szélén állnék, és arra várnék, hogy valami megtörténjen. Sarah-t meghökkentette a máskor olyannyira gyakorlatias és villámsebesen sürgölődő Alexandra hirtelen elábrándozó hangja és elmélázó epekedése, s fürkészve nézett úrnőjére. Mire gondol, minek kéne történnie? Alexandra kéjesen megborzongott. Valami varázslatosnak felelte, és még mondani akart valamit, de gondolatait szétkergette egy fülszaggató női visítás, mely Monty nagybácsi hálószobájából áradt ki a hallba, majd ajtócsapódás hallatszott, s lábdobogás. Alexandra hirtelen kiegyenesedett, leugrott az ágyáról, kecses, energikus mozgással, mely sokkal inkább illett természetéhez, mint az iménti lankadt álmodozás. Közben Mary, a fiatal parasztlány, akit Sarah hozott magával, hogy a mosásnál segítsen, dühödten beviharzott a hálószobába. Rám csapott, de ténleg! tört ki Maryből, miközben terjedelmes fenekét dörzsölgette. Vádlón mutatott Monty nagybácsi szobája felé: Én az ilyent nem tűröm el az effajtátul, de mástul se! Én rendes lyány vagyok, és... Akkor viselkedj úgy, mint egy rendes lány, és vigyázz a nyelvedre! rivallt rá Sarah. Alexandra felsóhajtott, ahogy ennek az egész, őt körülvevő háztartásnak a felelőssége megint teljes súlyával ránehezedett, elterelve minden gondolatát a negyvenöt fogásos vacsoráról. Megyek, és beszélek Monty bácsikámmal mondta Marynek. Biztos vagyok benne, hogy többé nem tesz ilyet folytatta mosolygós elfogulatlansággal, majd hozzátette, legalábbis akkor, ha nem fogsz elérhető közelségben hajlongani előtte. Sir Montague ugyanis... nos..., a női anatómiának egyfajta connoisseurje, igen jó ismerője, és amikor egy nőszemély különösen kerekded fenékkel van megáldva ő olyankor hajlamos elégedettségét paskolással kifejezni, valahogy úgy, mint amikor egy lovas ember megpaskolja a horpaszát egy különösen tetszetős telivérnek. Ez a hízelgő érvelés levette a lábáról a parasztlányt, mert, annak ellenére, hogy Montague Marsh úriemberhez méltatlan magatartást tanúsított, mégiscsak megyei képviselő volt és lovag. JUDITH MCNAUGHT 15 VARÁZSLAT

16 Miután mindenki eltávozott, Sarah mogorván meredt az üres szobára és az ágyon hagyott Gazette lapjaira. Hát ez igazan remek! horkant föl és keserűen gondolt a tizenhét éves lányra, aki zokszó nélkül igyekszik vállán cipelni ennek a bizarr háztartásnak minden nyűgét ahol az egyetlen szolgáló egy görnyedt, kiöregedett főkomornyik, aki túl büszke ahhoz, hogy beismerje elhatalmasodó süketségét és egyre reménytelenebbé váló vaksiságát. De a család legalább akkora teher Alexandrának, mint a személyzet, gondolta Sarah émelyegve. A nagybácsi, Montague Marsh, jóindulatú bár, de ritkán józan ahhoz azonban soha nem eléggé részeg, hogy elmulasszon egyetlen alkalmat is, hogy kimutassa érzéki vonzódását bárki iránt, aki szoknyát visel. Mrs. Lawrence, Alexandra anyja, akinek valójában át kellett volna vennie a ház irányítását Mr. Lawrence halála után, teljességgel elhárította magától a felelősséget, így minden teher Alexandra nyakába szakadt. Monty bácsi szólt Alexandra kissé ingerült hangon atyai nagybátyjára, aki két évvel ezelőtt költözött hozzájuk, minekutána közelebbi rokona már nem maradt a családból. A testes öregúr a pislákoló tűz mellett üldögélt, köszvényes lábat egy zsámolyon nyugtatta, és megindítóan jámbor arccal nézett föl. Gondolom, azért jöttél, hogy leteremts a lány miatt motyogta s bűntudatos, véreres szemmel nézett Alexre. Olyan volt, mint egy megszeppent, öregedő gyerek, úgyhogy Alexandra képtelen volt kellő szigort gyakorolni. Igen azért jöttem ismerte el kényszeredett kis mosollyal, no meg azért, hogy kiderítsem, hová tüntette bácsikám azt a madeirás palackot, amelyet kedves barátja, Mr. Watterly csempészett be ide tegnap. Monty nagybácsi rosszul megjátszott felháborodássál reagált: És ha szabad kérdeznem, ki merészel ilyesmit feltételezni, hogy ebben a szobában ilyenféle palackok volnának? Az öregúr a szeme sarkából figyelte, ahogy Alexandra oda se figyelve a szavaira hozzálát a kedvenc rejtekhelyek kanapé párnái, matracalj, kandalló módszeres és alapos átkutatásához. Miután vagy fél tucat hasonló helyet átvizsgált, Alex odalépett Montague bácsi foteljéhez, és jóindulatúan kinyújtotta a kezét. Kérem szépen, Monty bácsi. Mit? kérdezte az öreg bamba arccal, és nyugtalanul fészkelődni kezdett, mert a madeirás palack élesen nyomta terjedelmes alfele egyik oldalát. Alexandra látta a fészkelődést, és felnevetett. A madeirás üveget, amelyen ül, azt kérem! A gyógyszeremre gondolsz helyesbített Monty bácsi. Dr. Beetle ugyanis azt tanácsolta, hogy gyógyhatása miatt fogyasszam csak bátran, ha a régi háborús sebesülésem kiújulna. Alexandra fürkészőn nézte a véreres szemeket, a rózsapiros arcot, s próbálta felbecsülni a részegség fokát, azzal a szakértelemmel, amelyre az elmúlt két év során tett szert meggondolatlan, felelőtlen, de így is szeretetre méltó nagybácsikája gondozása során. Kinyújtott kezét még közelebb tartotta hozzá, és nem tágított: Adja ide, bácsikám! Mama vacsorára várja a földesurat és a feleségét, és azt akarja, hogy bácsikám is ott legyen. Úgyhogy olyan józannak kell lenni, mint a... Muszáj becsiccsentenem, hogy el tudjam viselni azt a nagyképű házaspárt. Értsd meg, angyalkám, ettől a két embertől kiráz a hideg. A jámborság a szentek erénye, csakhogy a szenteskedés nem a magamfajta hús-vér embernek való magyarázta az öreg, s mivel Alexandra továbbra is kinyújtva tartotta a kezét, Monty bácsi lemondó sóhajjal megemelte csípőjét, és előhúzta a félig üres madeirás palackot a feneke alól. Rendes ember! dicsérte Alexandra a nagybácsit, és barátian megveregette a vállát. Ha még fenn lesz, bácsikám, amikor visszajövök, megígérem, whistelünk egy jót, és... Amikor visszajössz? kapta fel a fejét Sir Montague. Ugye, nem akarod azt mondani, hogy egyedül hagysz anyáddal meg a borzalmas vendégeivel!? De bizony, ezt teszem felelte Alexandra vidáman, és már indult is kifelé. Puszit dobott bácsikájának, és becsukta az ajtót, miközben az öregúr döglesztő unalomról és örök gyászos hangulatról motyogott valami cifrát. Alex anyja hálószobája előtt haladt el, amikor felhangzott Felicia Lawrence gyönge, de így is parancsoló hangja: Alexandra, Alexandra, te vagy az? JUDITH MCNAUGHT 16 VARÁZSLAT

17 Anyja siránkozó hangjának indulatosságára Alex megtorpant, és próbált lelkileg felkészülni egy újabb kellemetlen összeütközésre vele. Nyilván Will Helmsleyről akar beszélni, gondolta Alex, és kihúzva vézna vállát, egyenes derékkal lépett anyja hálószobájába. Mrs. Lawrence az öltözőasztalánál ült, régi, foltozott köpenyében, és összevont szemöldökkel nézett rá vissza a tükörből. A férje halála óta eltelt három év évtizedeket rakott anyjának egykoron csodaszép arcára, gondolta Alex szomorúan. Az eleven szikrázás, mely hajdanán felragyogtatta anyja tekintetét, és elevenséggel töltötte meg hangját, megfakult, akárcsak mahagóni színű haja, mely mostanra tompa barnává változott, ősz tincsekkel csíkozva. De nemcsak a bánat csúfította el anyja arcát, Alex pontosan tudta ezt, hanem a harag is. Három héttel George Lawrence halála után egy fényes hintó hajtott fel Alexék háza elé. A hintó Alex imádott apjának másik családját hozta: a feleséget és a lányt, akivel Lawrence több mint tizenkét éve Londonban élt. Törvényes családját csaknem szegénységben tartotta a világtól elrejtve Morshamban, miközben házasságon kívüli élettársát és lányát nagyvonalúan kényeztette. Alex még ekkor is összerándult a fájdalomtól, ha felidézte a lesújtó napot, amikor váratlanul szemtől szembe került saját mostohahúgával, ugyanebben a házban. A lányt Rose-nak hívták, és rendkívül csinos volt. De még ez sem fájt Alexnek annyira, mint a csodaszép aranymedalion, mely Rose karcsú nyakát díszítette. Az ajándék George Lawrence-től származott, akárcsak Alexé. Csakhogy Alex nyakéke ónból készült másolat volt! A bádog nyakék és az a tény, hogy apja a szép szőke lányt választotta az állandó együttélésre, Alex és anyja számára egyértelművé tette az apai értékítéletet. Két családját mindössze egyetlen szempontból kezelte egyformán és ez már a vagyonról szólt: Lawrence úgy halt meg, hogy egyetlen shilling sem volt a nevén, tehát mindkét családját egyaránt nélkülözésben hagyta. Anyja miatt Alex eltemette magában a megcsalattatása miatt érzett fájdalmat, és próbált napirendre térni a történtek felett, de anyja bánata időközben önző haragba fordult. Mrs. Lawrence tartósan visszavonult a szobájába, hogy sebeit nyalogassa, és mindent Alex gondjaira hagyott. Két és fél év óta Mrs. Lawrence rá se hederített a háztartásra, mint ahogy lánya bánata sem érdekelte. Ha megszólalt, kizárólag saját sorsának igazságtalansága és a férje árulása miatt panaszkodott. Hat hónappal ezelőtt azonban Mrs. Lawrence ráébredt, hogy helyzete talán nem is olyan reménytelen, mint amilyennek látszik. Rátalált a szorult helyzetből való menekülés eszközére és ezt az eszközt Alexandrában vélte felfedezni. Alexandra döntött az anya igazán kivethetné hálóját egy alkalmas férjre, s ezzel kimenekíthetné mindkettejüket ebből a szegényes életformából. Kapzsi tekintetét Mrs. Lawrence ettől kezdve a szomszédságban élő különböző családok felé fordította. Egy akadt csak köztük, Helmsley-ék, akiknek a gazdagsága megfelelőnek tűnt számára, így hát a Helmsley fiú, Will mellett döntött, annak ellenére, hogy Will tunya, puhány fiatalember volt, aki teljességgel az amúgy puritán beállítottságú szülők befolyása alatt állt. Meghívtam az uraságot és a feleségét vacsorára jelentette be Mrs. Lawrence, a tükörből szemlélve lányát. Penrose azt ígérte, remek ételt készít nekünk. De hát Penrose komornyik. Mama, nem várható el tőle, hogy vacsoravendégekre főzzön. Pontosan tisztában vagyok Penrose háztartásbeli besorolásával, Alexandra. De azt is tudom, hogy Penrose még mindig jobban főz, mint Filbert vagy te, ezért ma este be fogjuk érni az ő képességeivel. És hallal, természetesen tette hozzá, s finom borzongással összehúzta vézna vállát. Kár, hogy annyi halat kényszerülünk enni mostanában. Soha nem voltam oda érte. Alexandra, aki maga fogta a halat, és vadat is lőtt hozzá rendszeresen, hogy meglegyen a család napi betevője, bűntudatosan elpirult, mintha e sajátságos háztartás vezetőjeként legalábbis kötelességmulasztás terhelné. Sajnálom, Mama, rosszul állunk vadhúsból. Holnap kilovagolok majd, és körülnézek, akad-e valami jobb. Most viszont mennem kell, és csak későn érek haza. Későn? hüledezett az anyja. De hiszen ma este itt kell lenned, és muszáj, muszáj, muszáj, hogy a lehető legjobb oldaladat mutasd! Pontosan tudod, mennyire szőrszálhasogatón kényes a földesúr meg a felesége a női erkölcsösséget illetően! Jaj, és a lelkem sajog közben, hogy az az ember úgy hagyott minket itt, ezen a sártekén, hogy egy egyszerű földesúr kegyeit kelljen keresnünk! Alexandrának nem kellett rákérdeznie, kit takar a megnevezés: az az ember. Anyja rendszerint az az ember vagy az apád megjelöléssel illette őt mintha legalábbis Alexandra volna a hibás, amiért őt választotta apának, miközben Mrs. Lawrence pusztán ártatlan áldozata volna saját döntésének. JUDITH MCNAUGHT 17 VARÁZSLAT

18 Akkor talán nem kellene a kegyeit keresni a földesúrnak felelte Alexandra szelíd, de rendíthetetlen határozottsággal. Már csak azért sem, mert én nem megyek hozzá Will Helmsley-hez, még akkor sem, ha az éhenhalás fenyegetne, amitől szerencsére a legkevésbé sem kell tartanunk. De bizony, hozzámész! szögezte le anyja fojtott, dühös hangon, melyben a kétségbeesés és az erőszakosság keveredett kellemetlenül. És úgy fogsz viselkedni, ahogy az egy jó családból való ifjú hölgyhöz illik. Nincs több csavargás a földeken. Helmsley-ék nem fognak szemet hunyni a legkisebb skandalum gyanúja fölött sem, ha a jövendőbeli menyükre vetül árnyék. Én nem vagyok semmiféle jövendőbeli akármijük! felelte Alexandra, kis híján elveszítve önuralmát, mely vészesen fogyatkozott. Undorodom Will Helmsley-től, és közlöm veled kiáltotta Alex, s előállt a végső érvvel, hogy anyja józan eszére hasson Mary Ellen azt mondja, hogy Will Helmsley a lányok helyett inkább a fiúkat kedveli. Az állításban rejlő iszonyat, melynek valós tartalmával maga Alex amúgy csak részlegesen volt tisztában, egyszerűen elsuhant Mrs. Lawrence füle mellett. Nos, természetesen, a legtöbb fiatal fiú más fiatalemberek társaságát kedveli. Habár folytatta Mrs. Lawrence, s közben felkelt és fel-alá kezdett járkálni, az olyan ember lázas sutaságával, aki hosszú ideje rokkantságra van kárhoztatva, talán éppen ez az oka annak, hogy a fiatalember nem mutatott túl nagy ellenállást, hogy egybekeljen veled, Alexandra. Anyja éles pillantással mérte végig Alexandra vékony kis alakját, az elnyűtt, szűk, barna bricseszt, a nyakánál kigombolt, fehér, hosszú ujjú inget és a barna csizmát, melyen látszott, hogy viselője gyakori fényesítgetéssel igyekszik viszonylag újjá varázsolni. Alex valójában úgy festett, mint egy jobb sorsra érdemes ifjú legény, akinek a családja nehéz időket él át, s ezért kénytelen kinőtt ruhákat viselni. Jó volna, ha elkezdenél végre női ruhákat hordani, még akkor is, ha az ifjú Willnek éppenséggel nincs kifogása a bricseszed ellen. Alex próbálta türtőztetni magát, és fegyelmezetten így válaszolt: Mama, egyetlen ruhám sincs, amelyik ne a térdemen fölül érne. Mondtam már, hogy válassz egyet az enyéimből, és alakítsd át. De nem tudok a tűvel bánni, és... Mrs. Lawrence abbahagyta a járkálást, és a lányára meredt. Látom, felhasználsz minden ürügyet, hogy akadályt gördíts az eljegyzésed elé, de én akkor is azt mondom, hogy véget kell vetnünk ennek a csúfos életnek, amelyet élünk, és ehhez Helmsley földbirtokos fia az egyetlen reményünk mondta, és rosszalló pillantást vetett az ajtóban álló konok gyereklányra, miközben kesernyés bánat suhant át sápadt arcán. Tisztában vagyok vele, hogy soha nem álltunk igazán közel egymáshoz, Alexandra, az viszont annak az embernek a bűne, hogy ilyen vad, kezelhetetlen lánnyá lettél, a mezőn csavarogsz, nadrágot hordasz, puskával lövöldözöl, és csupa olyasmit művelsz, amit nem illene. Alexandra nem tudta tovább türtőztetni magát, élesen visszavágott: Ha olyan jól nevelt, unalmas, gyámoltalan alak lennék, amilyennek szeretnél, akkor már réges-rég éhen haltunk volna! Mrs. Lawrence-ben volt annyi illemtudás, hogy úgy tegyen, mintha kissé zavarban volna: Amit mondasz, az igaz, de így nem jutunk egyről a kettőre. Minden erőfeszítésed ellenére fűnek-fának el vagyunk adósodva. Tudom, hogy nem voltam jó anya az elmúlt három évben, de végre összeszedtem magam, és most lépéseket teszek a megfelelően gyümölcsöző házasságod érdekében. Csakhogy én nem szeretem Will Helmsley-t! tört ki Alexandra kétségbeesetten. Ami kimondottan hasznos is lehet felelte Mrs. Lawrence kíméletlenül. Így legalább nem árthat neked, mint nekem az apád, azzal a temérdek gonoszsággal. Will rendes, szolid családból való. Nem fenyeget az a veszély, hogy szeretőt vagy exfeleséget fog tartani Londonban, és a vagyont eljátssza a lóversenyen. Alexandra összerezzent a kíméletlen utalástól, mely apja hitványságát hozta fel érvként, de az anyja tovább folytatta: Tulajdonképpen nagyon szerencsések vagyunk, hogy Helmsley földesúr ennyire rátarti, máskülönben, azt hiszem, aligha ragaszkodna hozzá, hogy a menyévé fogadjon. Akkor hát mitől vagyok én ilyen kapós meny? Mrs. Lawrence megütközve nézett a lányára. De hát, Alexandra, mi mégiscsak egy gróffal állunk rokonságban, és egy megyei képviselővel felelte öntudatosan, mintha ezzel mindent megválaszolt volna. JUDITH MCNAUGHT 18 VARÁZSLAT

19 Mrs. Lawrence ezt követően méla csöndbe süppedt, Alexandra pedig vállat vont, és így szólt: Akkor én elmegyek Mary Ellenhez. Ma van a bátyja születésnapi ünnepsége. Talán jobb is, hogy nem leszel itt a vacsorán mondta Mrs. Lawrence erőtlenül emelve fel a hajkeféjét, és elmélázva fésülgetni kezdte hajfürtjeit. Helmsley-ék, gondolom, szóba hozzák a házasságot, és még csak az hiányozna, hogy fintorogjál, és lássák az ellenkezésedet. Mama szólalt meg Alexandra riadtan s egyben kissé szánakozva is, én inkább éhen halok, mint hogy Willhez hozzámenjek. Mrs. Lawrence arckifejezése világossá tette, hogy ő viszont nem tekinti alternatívának az éhezést lánya házassága esetében. Legjobb ezeket a dolgokat a felnőttekre bízni. Menj Mary Ellenhez, de vegyél fel valami női ruhát! Nem tehetem. John O Toole születésnapján ugyanis lovagi torna lesz, tudod, olyan, mint a régi időkben: harci játék, amelyet minden évben megrendeznek az O Toole-ok születésnapján. Ahhoz már túl nagylány vagy, Alexandra, hogy ezekben az ósdi, rozsdás páncélokban maskarázz. Hagyd itthon ezeket a rozsdás vasakat! Semmi rossz nincs ebben bizonygatta Alexandra. Csak egy pajzsot veszek magamhoz, a sisakot, a lándzsát és a mellvértet. Ó, hát ez igazán remek felelte anyja fáradt beletörődéssel. JUDITH MCNAUGHT 19 VARÁZSLAT

20 Negyedik fejezet Az öreg Thunder csapott hátú, rossz természetű herélt, mely idősebb volt Alexandránál, hiszen még a nagyapjáé volt nyergében ülve poroszkált lefelé a kitaposott úton O Toole-ék szélesen elterülő kastélya felé, puskája a tokjában az oldalán, szeme pedig az út szélét fürkészte, remélve, hogy észrevesz valami kisebb vadat, melyet puskavégre kaphat a Mary Ellenékhez vezető úton. Nem mintha túl sok esélye lett volna rá, hogy vadra leljen, hiszen a karja alá szorított hosszú lándzsa hangosan csörömpölt a mellvértjén, és nekiütődött a fején levő sisaknak. Anyjával való szerencsétlen összezördülése ellenére Alex lélekben egyre emelkedettebben érezte magát, szinte szárnyakat kapott a ragyogó tavaszi naptól, és megint az az izgalmas várakozás töltötte el, amelyet korábban Sarah-nak próbált ecsetelni. Balra, lent a völgyben, illetve tőle jobbra a fák között, tavaszi virágok nyíltak, s szivárványszínükkel a szemét gyönyörködtették, elragadó illatukkal az orrát töltötték meg. A falu határában kis vendégfogadó állt, és Alexandra, aki a maga teljes világát felölelő nyolcmérföldes körzetben mindenkit ismert, feltolta a sisakrostélyát, s vígan integetett Mr. Tilsonnak, a tulajdonosnak. Szép napot, Mr. Tilson! kiáltotta. Szép napot magának is, Miss Alex! kiáltotta vissza Mr. Tilson. Mary Ellen O Toole és hat fivére a zegzugos kastély udvarán sürgölődött, ahol a lovagi torna már teljes parádéval zajlott. Gyere, Alexandra! kiáltotta a tizennégy éves Tom apja vén lovának nyergéből. Itt az idő a dárdaviadalra! Nem, előbb a párbaj! ellenkezett a tizenhárom éves öcs. Most én leszek a legjobb, Alex! Éjjelnappal gyakoroltam. Alexandra nevetett, és nehézkesen lekászálódott a nyeregből, átölelte Mary Ellent, majd mindkét lány belevetette magát a játékba, mely a hét O Toole gyerek minden egyes születésnapjának rituális velejárója volt. A délután és az este önfeledt játékokkal telt, vidám versengéssel, és az eszem-iszomra összegyűlt nagycsalád harsány nevetésével olyasmivel, amire Alexandra, aki egyke volt, mindig is vágyakozott. Mire elérkezett az idő, hogy hazainduljon, jóleső fáradtságot érzett, és nyögött a kiadós ételektől, melyeket Mrs. O Toole szívélyes erőszakossággal belédiktált. Az öreg Thunder patáinak álmosító kopogására, a ló szelíd mozgásától hagyta magát elringatni, elnehezült szemhéja bágyadtan csukódott le. Mivel nem volt más módja, hogy a viadalra felöltött páncélruhát hazaszállítsa, magára vette a nehéz vasakat, amitől kellemetlenül melege lett, és még inkább elálmosodott. Miután elhaladt a vendégfogadó mellett, az öreg Thunder ráfordult a széles ösvényre, mely az erdőn keresztül vezetett, s amely egy mérfölddel arrébb keresztezte a főutat. Alexandra látta, hogy a fogadó udvarán jó néhány ló várakozik, és odabent még mindig égnek a fények. Férfikurjantás, víg nótázás hallatszott ki a nyitott ablakon. Alex feje fölött tölgyfák ágai bólogattak a tavaszi éjszakában, s ahogy kitakarták a holdat, kísérteties árnyékokat vetettek az ösvényre. Későre járt, Alexandra tudta ezt, de nem akarta gyorsítani a tempót. Részint, mert Thunder elmúlt már húszéves, részint pedig azért, mert biztos akart lenni, hogy mire hazaér, az uraságot és Mrs. Helmsley-t már nem találja a házban. A sisakrostély hirtelen megint lecsapódott, ezért Alexandra ingerülten sóhajtva arra gondolt, talán jobb, ha leveszi a sisakot, s inkább a kezében tartja, úgy vélte, Thunder eléggé elfáradt a nehéz nap után ahhoz, hogy rakoncátlankodjon, ezért megállította őt, elengedte a kantárszárat, és a nehéz pajzsot átvette a bal JUDITH MCNAUGHT 20 VARÁZSLAT