A TERMÉSZETES ÉS ÉPÍTETT KÖRNYEZET VÉDELME

Átírás

1 A TERMÉSZETES ÉS ÉPÍTETT KÖRNYEZET VÉDELME Ftalátok a környezetben Tárgyszavak: lágyító; szennyvíziszap; talajvédelem. Az új EU szennyvíziszap-rendelet kidolgozásában a fogyasztók biztonságát erősítő elővigyázatosság elvét követik, és a szennyvíziszap mezőgazdasági alkalmazásából származó veszély minimalizálására törekszenek. A szennyvíziszapban előforduló vegyületek közül kiemelt figyelmet szentelnek azoknak a xenobiotikus szerves vegyületeknek, amelyekről rákkeltő, mutagén hatást és reprodukciós toxicitást mutattak ki. Ebbe a vegyületcsoportba tartoznak a lineáris alkil-benzol-szulfonátok (LAS), a policiklusos aromás szénhidrogének (PAH) és a ftalátok közül a di(etil-hexil)-ftalát (DEHP). Termelés és felhasználás A ftalátok legnagyobb felhasználója a műanyagipar, ahol a PVC előállításában lágyítóként alkalmazzák. Mennyisége egyes műanyagoknál 50%-ot is elérhet. A növényvédő szerekben, ragasztókban és kozmetikai készítményekben is alkalmaznak ftalátokat. A ftalátok jellemzése A ftalátok a benzol-dikarbonsav különböző aril- és alkil-alkoholokkal képzett észterei. Rendszerint azonos alkohol kapcsolódik a karboxilcsoporthoz. Az észterképzésben egyenes és elágazó szénláncú alkoholok vehetnek részt. A környezetünkben szinte mindenütt előforduló ftalátok meghatározása a keresztszennyeződések miatt összetett analitikai feladatot jelent. Különösen fontos a gondos minta-előkészítés vizes vagy szilárd minták esetén, különben hamis pozitív eredményt adhat a vizsgálat. A ftalátokat

2 nyomokban tartalmazó környezeti mintáknál ma már jól bevált a GC-MS módszer, bár a hosszú oldalláncú ftalátok meghatározása az izomerek nagy száma miatt ma még nem megoldott. Kedvező változás viszont, hogy egyre nő a rövid láncú ftalátok felhasználása. A ftalátok vízoldhatósága a rosszul oldódó DEHP-től (0,03 mg/l) az igen jól oldódó (800 mg/l) dietil-ftalát (DEP)-ig széles határok között mozog. A ftalátok oldhatóságára általában az jellemző, hogy minél hoszszabb láncú az észterképzésben részt vevő alkohol, annál rosszabb az oldhatóság. (Ugyanakkor arra is fel kell hívni a figyelmet, hogy az oldhatósági adatok erősen mérési módszer függők.) A vegyületek vizes közegre megadott megoszlási koefficiensét n-oktanol és víz rendszerben vizsgálják, és ennek alapján rangsorolják az egyes vegyületeket. A mérésekből az a következtetés vonható le, hogy míg a rövidebb láncú ftalátok megoszlási koefficiense 1000 alatti (di-metil-ftalát [DMP], DEP), addig a hosszabb láncú tagoké jóval meghaladja ezt az értéket (di(n-butil)-ftalát [DBP], butil-benzil-ftalát [BBP]). A DEHP megoszlási koefficiense a mérések szerint között mozog. A szilárd fázis (pl. talaj) szorpciós koefficiensét víz talaj rendszerben határozzák meg. A összehasonlíthatóság érdekében a koefficienseket szerves szénre (organic carbon, o.c.) vonatkoztatva adják meg. Eszerint az egyes közegek, a DEHP szorpciós értékei a következők: talajban 87 E l/kg, üledékben 260 E l/kg. A rendkívül nagy szorpciós hajlam következtében a felszíni vizekben kiemelkedően nagy lebegő terheléssel lehet számolni. Az adszorpciós folyamatban a benzolgyűrű és az oldallánc egyaránt részt vesz. Ugyanakkor a hosszabb oldalláncú ftalátok (>5 C atom) szorpciós hajlama nagyobb összehasonlítva a rövidebb szénláncú ftalátokéval, amiben a funkciós oldalcsoportok játsszák a főszerepet. A ftalátokat a különböző szárazanyag-tartalmú szennyvíziszapok is jól adszorbeálják. A 0,5% és 2,5% szárazanyag-tartalmú szennyvíziszap a vizsgált ftalátokat általában 90%-ban adszorbeálta. A ftalátok lebontása a természetben A DEHP a szennyvíziszapban és a talajban aerob körülmények között lebontható, míg anaerob körülmények között a lebontás sebessége mindkét közegben meredeken csökken. A többi ftalátra (BBP, DBP, DEP, DMP) a körülményektől függetlenül általában a jó lebonthatóság jellemző, bár 1 µg/l koncentráció alatt már leáll a bontás.

3 A mikrobiológiai lebontás az észterkötés elszappanosításával és az alkohol oldallánc lehasításával indul. A továbbiakban aerob körülmények között a gyűrűnyitás előtt a ftálsav hidroxileződik, anaerob körülmények között a bontás benzoesavon keresztül megy végbe. A kémiai bontás vizes közegben hidrolízissel történik, és a folyamat erős hőmérsékletfüggést mutat. 20 C-on a ftalátok gyorsan elbomlanak. Laboratóriumban anaerob körülmények között szennyvíziszappal végzett vizsgálat során megállapították, hogy a BBP, DBP, DEP és a DMP teljesen lebomlik, míg a DEHP és a DOP ellenáll a mikrobiológiai bontásnak. A bomlás elsőrendű reakció szerint megy végbe, a felezési idő 5 napnál rövidebb. A vegyületek bontása az alábbi sorrendben játszódik le: DBP<DMP<BBP<DEP. Az anaerob úton stabilizált szennyvíziszappal végzett modellkísérletben a BBP, DBP és a DEP lebontása meghaladta a 90%-ot. Ebben a kísérletben a DEHP 61%-ban lebomlott. Aerob körülmények között a DEHP felezési ideje 51 nap volt. A talajokban előforduló ftalátok aerob körülmények között rendszerint jól lebonthatók, a DEHP felezési ideje kevesebb mint 100 nap. Ugyanakkor a gyenge oldhatóság limitálja a biológiai hozzáférhetőséget, ezért a mikrobiológiai bontás megindulása előtti fázis meghosszabbodik. Ezek a folyamatok is erősen hőmérsékletfüggők, 10 C alatt gyakorlatilag megáll. Ha a DEHP 1 hónapnál régebben adszorbeálódott, akkor a roszszabb biológiai hozzáférhetőség miatt a lebontás kinetikája is megváltozik. Így a kezdeti elsőrendű reakciót magasabb rendű reakció váltja fel. A szennyvíziszappal kezelt talajon a DEHP lebontása anaerob körülmények között megy végbe, és kb. ötször annyi időt vesz igénybe, mint aerob körülmények között. A felezési időt ebben az esetben egy évnél hosszabbra becsülik. A ftalátok hatása az élő szervezetre Megfigyelések szerint a ftalátok a vízi szervezetekben felhalmozódhatnak, a koncentráció mértéke fajtól és a kötés módjától függően E között mozog. Az egyes ftalátok toxicitása az alkohol oldallánc hosszával arányosan nő. A ftalátok nemzetközileg elfogadott PNEC (predicted no effect concentration) értékei vízben széles határok között mozognak. A legújabb mérések szerint BBP esetén ez az érték 0,05 mg/l, DEHP esetén pedig 4,8 mg/l. Ugyanakkor az EU-tanulmányban ennél lényegesen alacsonyabb értékek szerepelnek: DBP, BBP, DEHP 0,01 mg/l és 0,13 mg/l DEP.

4 A vízi élőlények közül Daphnia magna és Scenedesmus obliques mikroorganizmusokkal végzett kísérletekben 10,4 mg/l, ill. 0,2 mg/l koncentrációknál észleltek elváltozást (effect concentration). Ilyen értékeket normál körülmények között nem mértek felszíni vizekben. (Algák esetében más szerzők ennél alacsonyabb értéknél is tapasztaltak elváltozást.) Az EU-tanulmányban a folyók üledékére kidolgozott PNEC-ajánlás szerinti értékek a következők: 0,64 mg/kg DBP, 2,5 mg/kg DEHP és 60 mg/kg DIDP (di(izodecil)-ftalát). A talajokra még nincs ajánlás. A különböző élőlényekkel kapcsolatos vizsgálatok alapján a DEHP toxikológiai besorolása megtörtént, eszerint kismértékben toxikus és nem géntoxikus minősítést kapott. DEHP-tartalmú étrenden tartott emlősállatoknál egyes májsejtek kóros elváltozását, ill. megnagyobbodását figyelték meg, továbbá májmegnagyobbodást tapasztaltak. Az emlősöknél teratogén és embriotoxikus hatást is észleltek. Az állatkísérletek alapján végzett számítások szerint a TDI (tolerable daily intake) 20 µg/(kg d) emberre veszélytelen dózisnak tekinthető. Az amerikai EPA (Környezetvédelmi Hivatal) szerint a DEHP emberre valószínűleg rákkeltőnek tekinthető. Németországban a MAK érték alapján végezték el a toxikológiai besorolást, és eszerint a 4. Veszélyességi osztályba sorolták. Ez azt jelenti, hogy valószínűleg rákkeltő, géntoxikus hatása minimális, és amennyiben a DEHP koncentrációja nem haladja meg az előírt MAK értéket, nem idéz elő rákot. Egyes ftalátoknál felmerült az endokrin hatás gyanúja. A BBP és DBP in-vitro vizsgálatai ösztrogén hatást mutattak, annak ellenére, hogy hatása a természetes ösztradiolénak csupán a. Patkánykísérletekben a hatás több generáción át kimutatható volt. Emlősöknél a hímek reprodukciós képességét befolyásolta a DEHP. A vizsgálatok szövettani elváltozást, kisebb tömegű heréket és kisebb megtermékenyítőképességet állapítottak meg azoknál a kísérleti állatoknál, amelyeket DEHP-tartalmú étrenden tartottak. A DEHP egyik metabolitja a mono(2-etil-hexil)-ftalát (MEHP) szintén endokrin hatást mutatott. Ftalátok előfordulása a természetben A ftalátok által előidézett szennyeződés terjedési útját az alábbi közegekben vizsgálták: felszíni vizek, esővíz, szennyvíz, üledék és szennyvíziszap. Megállapították, hogy a szennyeződés terjedésének fő útvonala a légkörbe történő párolgással kezdődik, majd ezt nedves lecsapódás követi. Egyúttal a javuló szennyvíztisztítás következtében a háttérterhelés megemelkedése figyelhető meg.

5 Az észak-rajna vesztfáliai felszíni vizek ftaláttartalma általában 0,1 µg/l fölött van. Valamennyi mintában kimutatható volt a DEHP és koncentrációja rendszerint meghaladta az 1 µg/l értéket. A jelenség a ftalátok széles körű elterjedésével magyarázható. Külön kiemelték a folyók szilárd (lebegő) frakcióinak szennyezettségét, ami nagyban hozzájárul a ftalátok terjedéséhez. Ugyanakkor megállapították, hogy a ben és 2001-ben végzett mérési eredmények nem különböztek lényegesen a korábbi években végzett mérések során kapott értékektől. Meghatározták a felszíni vizek élő szervezeteinek DMP, DEP, DBP és BBP koncentrációját, majd az így kapott értékeket összehasonlították a vízi élőlényekre kidolgozott PNEC-ajánlással. Kiderült, hogy a legnagyobb értékek is csupán a PNEC századrészét érték el. Bár DBP és BBP esetében elvétve adódtak kiugró értékek, a felszíni vizek DMP és DEP koncentrációja szinte kivétel nélkül 1 µg/l alatt volt. A vegyes bekötésű csatornahálózatból nagy esőzések alkalmából távozó szennyvíz üledékéből rendszerint kimutatható a DEHP, ugyanakkor egyéb ftalátok csak olyan rendszer túlfolyója közelében jelennek meg, amely több ipari szennyvízbekötéssel rendelkezik. Az üledék DEHP-tartalma 5,6 19 mg/kg sz.a. között mozgott. A Rajnából vett üledékminták elemzésénél azt találták, hogy míg a forrás közelében a DEHP koncentrációja 0,05 mg/kg sz.a. volt, a szennyvízbeömlésnél már elérte a 30 mg/kg sz.a. tartalmat. A szennyvíztisztító telepek ftalátkoncentrációja a szorpció és a mikrobiológiai lebontás eredőjeként jelentkezik, és rendszerint nagy ingadozást mutat. Modellkísérletben a következő értékeket kapták: DEPszorpció 1%, lebontás 96%, BBP-szorpció 49%, lebontás 47%. A hosszú oldallánccal rendelkező ftalátokat általában jobban adszorbeálja a szennyvíziszap, mint a rövidebbeket. Az egyik szennyvíztisztító telepen a belépő és távozó szennyvízben 11 ftalát koncentrációváltozását vizsgálták. A belépő szennyvízben mért legnagyobb DEHP-koncentráció 45 µg/l volt, míg a kilépő szennyvízben mindössze 0,08 µg/l értéket találtak. A tisztítás során a koncentrációcsökkenés meghaladta a 90%-ot, ami feltételezések szerint a szennyvíziszapon történő adszorpcióra vezethető vissza. A biológiai lebontásra vonatkozó adatok még nem állnak rendelkezésre. A szennyvíziszapban kimutatható ftalátok koncentrációja az oldallánc rövidülésével arányosan csökken, és legtöbb esetben a DEHP koncentrációja volt a legnagyobb. A szennyvíziszappal kapcsolatban közötti években széles körű felmérést végeztek az Egyesült Államokban, Kanadában és Svájcban, amelynek eredményeit az 1. táblázat tartalmazza.

6 A szennyvíziszap ftaláttartalma 1. táblázat Megnevezés Medián Átlag Minimum Maximum mg/kg sz.a. DMP (n=53) 0,03 n.d. 0,06 DMP *** 12 n.d. 941 DEP (n=53) 0,04 n.d. 0,1 DEP *** 50 n.d DBP (n=53) 0,5 0,1 2,6 DBP (n=5) 2,0 DBP *** 3,5 57 0, DBP 0,5 0,19 1,7 BBP (53) 0,2 n.d. 1,4 BBP (n=5) 0,9 BBP *** , DEHP < 60 DEHP (n=53) ,4 145 DEHP (n=5) 16 DEHP (n=89) DEHP (n=37) * DEHP (n=24) ** DEHP *** , DEHP 60 8,7 154 DOP (n=53) 1 0,61 n.d. 1,9 DOP *** 5,0 n.d. 261 DINP (n=53) 2 12 n.d. 134 DINP (n=5) 9,1 DIDP (n=53) 3 12 n.d. 82 DIDP (n=5) 5,4 n = mintaszám n.d. = kimutathatósági határ alatt; sz.a. = szárazanyag * nem mésszel végzett stabilizálás ** meszes stabilizálás 1 DOP = dioktil-ftalát 2 DINP = di(izononil)-ftalát 3 DIDP = di(izodecil)-ftalát *** A 80-as években az Egyesült Államokban, Kanadában és Svájcban végzett vizsgálatok összesített eredményei

7 A vizsgálatok arra utalnak, hogy a szennyvíziszapban és az üledékben a DEHP szinte mindig kimutatható. A 90-es években végzett felmérésben a ftalátkoncentrációk valamivel kisebbek voltak a 80-as évek értékeivel összehasonlítva. A táblázatból leolvasható, hogy a szennyvízstabilizálás is befolyásolhatja a DEHP mennyiségét. A mésszel stabilizált szennyvíziszapban 14 mg/kg sz.a. DEHP-tartalmat mértek, mészadagolás nélkül pedig 44 mg/kg sz.a. adódott. Anaerob stabilizálás után a DEHP koncentrációja 16 mg/kg sz.a. volt, a hosszabb szénláncú ftalát (DINP, DIDP) koncentráció középértéke pedig 9 mg/kg sz.a. Az új EU szennyvíziszap irányelvben a mezőgazdasági hasznosításra kerülő szennyvíziszap DEHP határértékét 100 mg/kg sz.a.-ban határozták meg. Eszerint a németországi szennyvíziszapok az utóbbi években végzett felmérés alapján eleget tesznek ennek a kritériumnak. A valamennyi német tartományt felölelő vizsgálatban az átlagos DEHP koncentráció 38 mg/kg sz.a.-nak adódott. A DMP, DEP, DBP, BBP és DOP medián értéke 0,61 mg/kg sz.a. volt, míg ugyanerre DINP és DIDP esetében 12 mg/kg sz.a. kaptak. A szakemberek rámutatnak a szennyvíziszap DEHP-koncentrációja csökkenésére, és véleményük szerint további csökkenés érhető el szervezeti műszaki intézkedésekkel. A ftalátok elsősorban párolgás útján kerülnek a környezetbe, majd ezt követően adszorbeálódnak a szilárd részecskéken vagy folyadékcseppeken. Mindkét esetben a végállomás a talaj. Németországban ilyen úton éves szinten 1150 t ftalát kerül a talajba. Az éves csapadékmennyiségből számított terhelés 340 t/év, ill. 0,01 kg/(ha év). Kiderült, hogy szennyvíziszappal végzett trágyázás nélkül is bejutnak különböző ftalátok a talajba. Kiemelt figyelmet szenteltek a ftalátkibocsátó üzemek környékéről származó talajminták vizsgálatának. A mérési eredmények a következők voltak: DEHP 0,19 mg/kg, DBP 0,2 mg/kg és BBP 0,03 mg/kg. A kapott értékek alig különböztek az emissziómentes kontrollminták értékeitől. Ugyanakkor egy alsó-szászországi felmérésben (n = 88) csak néhány mintából sikerült azonosítani a ftalátokat, mivel a koncentrációk a kimutathatósági határ (0,1 mg/kg sz.a. DEHP) alatt voltak. A szennyvíziszappal rendszeresen és szakszerűen trágyázott földeken a mérési adatok szerint számolva 0,07 kg/(ha év) DEHP-terhelés adódna. Így jelenléte a talajban többéves trágyázás után csak akkor lenne kimutatható, ha nem bomlana le vagy nem mosódna ki. Dániában a 4 t/(ha év) szennyvíziszappal rendszeresen kezelt talajokban mérték a DEHP koncentrációját, és nem találtak különbséget a kezelt és kezeletlen talajok DEHP koncentrációja között (0,012 0,04 mg/kg). Németországban a hosszú időn

8 át nagy mennyiségű iszappal kezelt talajokban (25 év, 17 t/(ha év) a DEHP-koncentráció 1 2 mg/kg volt. A 90-es években végzett felmérés alkalmával a szennyvíziszapfelhasználás által okozott ftalátterhelés max. 0,2 kg/(ha év) volt, ami alatta maradt az általánosnak tekintett növényvédőszer-terhelésnek (2 kg/(ha év). Első látásra talán meglepőnek tűnik a ftalátok kimosódása a talajból, ismerve az igen nagy adszorbciós értékeket, ennek ellenére a mélyebb talajrétegekben is kimutathatók voltak. Feltételezések szerint a szennyezés a talaj mikrorepedésein, makropórusain keresztül juthat a mélyebb rétegekbe (ún. preferential-flow jelenség), és a huminsavon adszorbeált részecskék kimosódásának következménye. Adódhat olyan eset is, amikor a körülmények nem kedveznek az adszorpciónak. Talajjal töltött oszlopon végzett és lombikban végzett szakaszos kioldódási vizsgálatok azt mutatták, hogy a DMP kimosódása igen lassú folyamat. Ennek fő oka, hogy a ftalátok kimosódása nem egyensúlyi folyamat. A szennyvíziszap szerves komponenseinek a szivárgó vízbe történő transzportjával végzett modellszámításokból arra következtettek, hogy lehetséges a DMP és DEP kimosódása, bár a rövid felezési idő miatt valószínűtlennek tűnik ezek megjelenése a talaj mélyebb rétegeiben. A 70-es években széles körű felmérést végeztek, amelyben a szennyvíziszappal trágyázott földek DEHP koncentrációját vizsgálták. A német szennyvíziszap rendeletben ajánlott határértéket jóval meghaladó mennyiséget alkalmaztak agyagos és homokos talajokon. A vizsgálat nem mutatott összefüggést a szennyvíziszap-használat és a talaj DEHPkoncentrációja között, bár voltak olyan kísérleti parcellák, amelyek mélyebb rétegeiben kimutatható volt a DEHP. Egyébként más szerzők is találkoztak ezzel a jelenséggel. A ftalátok adszorpcióját talajon laboratóriumi vizsgálatokkal követték. Ftalátok különböző koncentrációjú vizes oldataival végeztek méréseket talajjal töltött oszlopon. Az oldatok koncentrációját 7 µg/l 100 µg/l közötti értékre állították be. A szivárgóvízben jelentéktelen mennyiségű ftalátot mértek. Hasonló kísérletet végeztek szennyvíziszappal. A talajjal megtöltött oszlopra felvitt szennyvíziszap kolloidálisan kötött DEHP-koncentrációja 0,5 mg/kg sz.a. volt, a folyadékfázis a DEHP mellett egyéb ftalátokat is tartalmazott. Az előzetesen vízzel telített talajjal megtöltött oszlopról lejövő perkolátum folyadékfázisában kimutatták DEP, DEHP és DBP jelenlétét. A perkolátum kolloid fázisában a felsorolt ftalátokon kívül BBP és DMP is előfordult. Az eluátum DBP és DEHP medián koncentrációja

9 0,16, ill. 0,21 µg/l volt, a perkolátumban 1, ill. 10 µg/ l maximális koncentrációt mértek ugyanezen vegyületek esetén. A vegyületek egy része a vizes frakcióval konvektív diszperzív úton halad át az oszlopon, és a mosófolyadék koncentrációmaximumot mutatott. A leírt kísérletek alapján a szivárgóvízzel kimosódó szennyvíziszapra kívánták felhívni a figyelmet. A kimosódás a szilárd részecskékhez tapadva is lejátszódhat, bár ez időben elhúzódó folyamat. A talajvízzel végzett vizsgálatokból kiderült, hogy a terhelés alakulásában az ipari üzemek játsszák a főszerepet. A mintákban 0,15 µg/l koncentrációt mértek, ami nagyjából megegyezett a hulladéklerakók környékén a felszínhez közeli talajvízben mért értékekhez száraz időben. A talajvízbe csapadékkal bejutó DMP és DBP vegyületek kisebb koncentrációban fordultak elő. A kultúrnövények ültetvényein a talajszennyezés elhanyagolható mértékű. A 90-es években egyes nyugati országok a talajvédelem érdekében határértéket állapítottak meg a ftalátokra. Ezzel a különösen veszélyes területekre kívánták felhívni a figyelmet. A határértékeket az öko- és humántoxikológiai vizsgálatok alapján határozták meg, ami talajban 60 mg/kg sz.a. (valamennyi vegyületet beleszámítva), talajvízben 5 µg/l. A ftalátok közül Dánia a DEHP-re 50 mg/kg sz.a. határértéket állapított meg. Az új EU szennyvíziszap-irányelv a mezőgazdaságban hasznosítható szennyvíziszapra 100 mg/kg sz.a. DEHP határértéket ajánl. A ftalátok általánosnak tekinthető jelenléte környezetünkben a vegyület széles körű használatára vezethető vissza. Ezzel kapcsolatban a szakemberek legfontosabb teendője a megbízható analitikai módszerek kidolgozása és az egyes vegyületek pontos beazonosítása. A ftalátok közül a műanyagiparban leggyakrabban a DEHP-t alkalmazzák. Mivel a vegyület anaerob körülmények között nehezen lebontható és különböző szilárd felületeken jól adszorbeálódik, a szennyvíziszapban is kimutatható. Bár a szennyvíziszappal trágyázott talajon a DEHP adszorpcióval megkötődik, és aerob körülmények között a mikroorganizmusok viszonylag rövid idő alatt lebontják, ennek ellenére a szennyvízzel eljut a talaj mélyebb rétegeibe. A kimosódást felgyorsíthatja részben egy lassú szorpciós folyamat, részben a kolloidálisan megkötött részecskék transzpontja. A ftalátok vízi és szárazföldi emlősökben endokrin hatást fejtenek ki, bár ilyen hatás csak az eddigi koncentrációkat többszörösen meghaladó értékeknél észleltek. Az élettani hatás pontos mechanizmusa további kísérletekkel tisztázható.

10 A szennyvíziszap fokozott mezőgazdasági használatát szorgalmazó törekvések a szakemberek figyelmét a ftalátokra, ezen belül is a DEHP-ra irányították. Az új EU szennyvíziszap-irányelvben szereplő 100 mg/kg sz.a. DEHP koncentráció az elővigyázatosság elvének figyelembevételével megadott ajánlásnak tekinthető, hiszen akár a mindennapi használati tárgyak és eszközök rendeltetésszerű használatakor, akár a környezetből, pl. élelmiszerek útján ennél lényegesen nagyobb expozíció éri az embereket. Összeállította: Haidekker Borbála Phthalate. = KA Abwasser, Abfall, 50. k. 8. sz p Vikelsoe, J.; Thomsen, M.; Carlsen, L.: Phthalates and nonylphenols in profiles of differently dressed soils. = The Science of the Total Environment, 296. k sz p Staples, C. A.; Parkerton, T. F.; Peterson, D. R.: A risk assessment of selected phthalate esters in North American and Western European surface waters. = Chemosphere, 40. k p