A kiadvány. támogatói ZENTAI ÖNKORMÁNYZAT SENÆANSKA GRADSKA SAMOUPRAVA

Átírás

1

2 A kiadvány támogatói ZENTAI ÖNKORMÁNYZAT SENÆANSKA GRADSKA SAMOUPRAVA

3 1 A ZENTAI VÁROSI MÚZEUM ÁLLANDÓ NÉPRAJZI KIÁLLÍTÁSA

4 Nagy Abonyi Ágnes, 2004 Thurzó Lajos Közmûvelõdési Központ, Zenta

5 3 A ZENTAI VÁROSI MÚZEUM ÁLLANDÓ NÉPRAJZI KIÁLLÍTÁSA Múzeumi kalauz Thurzó Lajos Közmûvelõdési Központ Zenta, 2004

6 Nagy Abonyi Ágnes A zentai Városi Múzeum állandó néprajzi kiállítása Múzeumi kalauz A kiállítás rendezõje: Nagy Abonyi Ágnes Kiadó: Thurzó Lajos Közmûvelõdési Központ, Zenta Szakmai véleményezõk: Dr. Égetõ Melinda néprajzkutató, a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatóintézetének fõmunkatársa és Bánszky Mária néprajzkutató, a Vajdasági Múzeum fõmuzeológusa. Felelõs kiadó és szerkesztõ: Hajnal Jenõ igazgató Mûszaki szerkesztõ: Beszédes István Lektor és korrektor: Szloboda János Nyomda: Grafoprodukt, Szabadka Példányszám: 500 ISBN:

7 5 Elõszó állandó néprajzi kiállítása A zentai Városi Múzeum állandó néprajzi kiállítása elsõsorban Zenta mezõvárosának, illetve az alsó Tisza mente magyarságának népéletérõl szól. A kiállítás kalauza a kiállított tárgyak, dokumentumok jobb megértésében kívánja eligazítani a kedves látogatót. Intézményünk komplex típusú múzeum, régészeti, történelmi, képzõmûvészeti, néprajzi, numizmatikai és természettudományi (paleontológiai, ornitológiai) gyûjteménye van óta rendelkezik állandó kiállítással, amelynek leggazdagabb része a néprajzi, ezen belül a halászati anyag, amely a tiszai halászat teljes eszközanyagát mutatja be. A három évtizede fennálló állandó néprajzi kiállítás felújítása s új múzeumi kalauz készítése idõszerûvé vált egyebek közt azért is, mivel 1989-ben, az állandó kiállítás átrendezésekor a halászati rész a földszinti nagy terembõl az emeleti folyosóra került. A változtatásokra egyrészt azért került sor, mert a felszabadított teremben kiállított új anyagunkkal nagyobb látogatottságot szerettünk volna elérni, hogy intézményünk élõ múzeummá váljon. Ez az átrendezés átmeneti megoldásnak bizonyult. A kiállított tárgyak nagyobb része szabadon installált, nem üveg alá helyezett vitrinben állt. Kiállításunk a tárgyak életét szeretné bemutatni s ugyanakkor a felújításukkal meg is hosszabbítani. A régi kiállítás 2000 tárgyból állt. A mostanit kutatási eredményeinkkel gazdagítottuk, s új dokumentumfotókkal egészítettük ki. A látogató a zentai csata kiállítás földszinti termeibõl közvetlenül a régészeti, a paleontológiai kiállítás termébe, illetve továbbhaladva a galériába jut, az emeletre kapaszkodva a lépcsõház képei pedig a néprajzi kiállítás termeibe vezetnek. Az egymáshoz kapcsolódó nyolc kiállítási egység újszerûen kísérli meg a ma emberéhez közelebb hozni azt az örökséget, amely hagyományozódás útján maradt ránk. Az állandó néprajzi kiállítás a visszatekintéssel kezdõdik, mivel meg szeretnénk emlékezni a múzeum egykori munkatársairól is, akik az elsõ állandó néprajzi kiállítást rendezték, a múzeum anyagát bõvítették. E kiállításrész illusztrációi fõként Zenta város múltjáról, településtörténetérõl, a

8 6 Városi Múzeum néprajzi gyûjteményének elõtörténetérõl szólnak, de a többi Tisza menti település népéletérõl is árulkodnak. A korábbi kiállítás a Tisza vidékén élõ emberek gazdasági életét mutatta be: a halászatot, a rideg állattartást, a fölmûvelést, valamint a mezõváros legfontosabb iparágait. Ezen a koncepción keveset változtattunk, hiszen ezek alapján tudjuk megmutatni leginkább, hogyan éltek az emberek ezen a tájon. Módosított kiállításunkban is hangsúlyozni szeretnénk a Tisza jelentõségét, hiszen a folyónak korábban meghatározó szerepe volt e vidék életében. Az újonnan bemutatásra került tárgyak és képek nagy része a XX. század eleji mezõváros élet- Pásztorélet a néprajzi kiállítás részlete. Fotó: Stevan Kragujeviæ, A zentai Városi Múzeum

9 módját tárja elénk. Az ember otthonát, a paraszti konyha- és szobabelsõ hangulatát, néhány hétköznapi tevékenységet, munkaalkalmat, illetve ünnepi pillanatot varázsolnak a látogató elé a néprajzi gyûjteményünkbõl újonnan 7 kiemelt értékes, érdekes tárgyak, s ezt kíséri a válogatott képanyag is. A hosszú évek során kisebbnagyobb gyûjtemények anyagából, családi s egyéb hagyatékokból kerültek kiváló néprajzi tárgyak is gyûjteményünkbe. A néhai Varbai Jenõ horgosi római katolikus plébános úr 1968 és 1971 között gyûjtött anyagából például, egy tiszafüredi típusú fanyereg, feliratos butellák, csutorák és más cserépedények, a zentai Joca Vujiæ gyûjteményébõl egy gazda- Tiszai halászat kiállítás részlete. Fotó: Stevan Kragujeviæ, állandó néprajzi kiállítása

10 gon díszített dohányzacskó, több, mûvészi motívumokkal, versidézetekkel dekorált italos edény, valamint karcolással, faragással, festéssel díszített egyéb míves alkotás. Kiállításunk eredményessége érdekében, a néprajzi ismeretek körébõl való szélesebb tájékoztatás céljából készítettük el ezt a kalauzt, bár még így sem közölhetünk mindent. Végül az érdeklõdõk számára felsoroljuk azt az 8 irodalmat, amelyet munkánk során mi is használtunk. Kívánjuk, hogy kiállításunk megtekintése alkalmával kedves látogatóinknak információkban gazdag, korszerû látványt nyújtó élményben legyen részük! Halászat a kiállítás részlete az 1989-es átrendezés után. Fotó: Gergely József, A zentai Városi Múzeum

11 9 Visszatekintés A Városi Múzeum állandó néprajzi kiállításának elõtörténete A múzeum történetérõl Katona Pál írása részletesen tájékoztat. Szerinte múzeumi gyûjtemény létezésérõl szóló legkorábbi adatok Dudás Gyula ( ) Zenta város története címû kéziratában találhatók. 1 Valóban Zentán már a XVIII. század végén és a XIX. század elején akadtak lelkes múzeumbarátok, akik megkezdték kulturális értékeink gyûjtését. A zentai történelmi levéltár Joca Vujiæ gyûjteményében meglevõ Dudás Andor krónikájának az évnél található bejegyzésnél Branovacsky Tódor ny. tanító és Dudás Andor v. tanácsos gyûjtésérõl értesülhetünk. 2 Teodor Branovaèki tanító egyike volt azoknak a lelkes múzeumbarátoknak, akik már az 1900-as évek legelején a tárgyi gyûjtésben jeleskedtek, ezért róla külön is szólunk ben született Zomborban ben Verbászon végezte a gimnáziumot, a tanítóképzõt pedig Zomborban május 29-én megválasztották zentai tanítónak, s ezt a hivatását egészen 1894-ig látta el. Még idõs korában is arany keze volt, bár autodidakta, mégis igazi mestere volt a fafaragásnak, a szépírásnak. Munkáit sokáig Joca Vujiæ gyûjteményében õrizték ben történtek az elsõ kezdeményezések dr. Milivoje Kneževiæ, Dudás Andor és Simon Mihály részérõl a Dudás és a Branovaèki család gyûjteményeinek múzeummá alakítására. Hivatalosan mégis csak 1946-ban alakult meg Zenta város múzeuma és 1963 között a Pfeiffer-villában, a korábbi polgármesteri lak épületében kaptak otthont az archeológiai és a paleontológiai leletek, a régi térképek és érmék. A következõ években tovább folytatódott a gyûjtõmunka. Ekkor a múzeumi munkán a legtöbbet Katona Pál 4, Hagymás Ká- 1 Katona Pál: Istorijat muzeja [A múzeum története].kulturni život III. [Mûvelõdési élet. III.] Senta, [Graða za monografiju Sente 11.] ZTL F: 385. Dudás Andor 1890 és 1920 közötti idõszakban vezetett krónikájából. állandó néprajzi kiállítása 3 Milivoje Kneževiæ: Senta, Katona Pál 1951 és 1955 között a néprajzi anyag feldolgozásán fáradozott. A néprajzi tárgyak adatait leíró cédulákra vezette, a gyûjteményt rendezte, kiállításokat szervezett és 1964 között múzeumigazgató.

12 5 Hagymás Károly vegyészmérnök tanulmányai a természettudomány és a régészet terén ismertek. Az 1951 és 1960 közötti idõszakban múzeumi munkatársként fõként az ornitológiai anyag begyûjtésén, preparálásán fáradozott. 6 Pethõ István a Városi Múzeum mûszaki munkatársa, fényképésze volt tõl 1960-ig. roly 5, Pethõ István 6, Újházi Erzsébet 7 és Marija Slavniæ 8 fáradoztak. Mellettük még Nestor Vukov, Miloš Preradov és még néhány múzeumbarát, népmûvelõ is hozzájárult az elsõ, ben nyílt múzeumi kiállítás sikeréhez, amelynek már volt néprajzi része. Nyilvánvalóvá vált e múzeumi osztály elsõdleges célja, hogy a bácskai magyarság néprajzát, a Tisza mente népéletét mutassa be. Újvidéken ben az akkori Vajdasági Múzeumban el is fogadták nyilvánosan azt az irányelvet, miszerint Zentán a Városi Múzeum komplex típusú múzeumként fog mûködni, és elsõsorban a magyar nemzetiség néprajzi anyagának a gyûjtését helyezi elõtérbe. A Városi Múzeum történetében a néprajzi tevékenység szempontjából három idõszakról beszélhetünk. Az elsõ idõszakban fõként a tárgyak gyûjtésére, a másodikban a feldolgozásra és kiállításon való bemutatásra, a harmadikban az új szakmai elvárások szerinti korszerûsítésre összpontosult a figyelem. Az elsõ periódusban a néprajzkutatás mint új tudományág a kísérletezõ idõszakát élte. Az ötvenes-hatvanas években a kihalt mesterségek eszközanyagát, a régi, használaton kívüli tárgyakat múzeumba valónak tekintették, így könnyen megindult a néprajzi tárgyak gyûjtése. A gyûjtéssel, rendszerezéssel, leltározással ebben az idõszakban legtöbbet Katona Pál (1951 és 1963 között), valamint Újházi Erzsébet foglalkozott. A múzeumi gyûjtemény legnagyobb hányadát eleinte a régészeti anyag képezte, de a néprajzi gyûjtemény gyarapítása sem jelentett gondot, annál inkább a begyûjtött anyag elhelyezése és feldolgozása. A múzeum fejlõdésével, a tárgyak szaporodásával nagyobb helyre volt szükség. A volt plébániapalota épületének egy részét 1973-ban alakították át, ekkor került a múzeum a mai helyére, a Fõ tér 5. alá. Ebben az 10 idõszakban a múzeumnak nem volt néprajzkutató muzeológusa, az állandó kiállítás néprajzi anyagának elõkészítését felkért szakemberek látták el. A néprajzi tárgyak száma akkor már az összgyûjtemény kétharmadát tette ki. Az 1974-ben megnyílt állandó kiállítás is ezt az arányt tükrözte. Érdekességként megjegyezzük, hogy 1953-ban a teljes múzeumi gyûjteménynek még csak 36 százalékát képezte a néprajzi anyag. A néprajzi gyûjteménnyel, a néprajzi anyag rendszerezésével, a néprajzi tárgyak nyilvántartásával, részben dokumentálással és feldolgozással 1971 és 1974 között Égetõ Melinda és Kósa László, 1972 és 1973 között Bodor Géza, 1979 és 1981 között Klamár Zoltán, 1981 és 1990 között Kulcsár Veronika 9, 1985 és 1987 között pedig Újházi Éva foglalkozott. A mûvelõdési intézmények egyesülésekor, 1977-ben volt a Városi Múzeumnak legtöbb dolgozója, egészen 1988-ig azonban 7 Újházi Erzsébet 1949 és 1951 között a néprajzi anyag gyûjtésén, késõbb újra 1955 és 1960 között a rendszerezésén és dokumentálásán dolgozott. A kender feldolgozásáról és a kékfestõmûhely mûködésérõl írt tanulmányt, és készített kiállítást. 8 Marija Slavniæ ( ) régész, az Újvidéki Vajdasági Múzeum muzeológusa nyarán rendezte meg a zentai múzeum elsõ kiállítását Dobrivoj Preradov és Újházi Erzsébet közremûködésével. 9 Kulcsár Veronika, konzervátor-restaurátor az oklevél megszerzése után a múzeumszervezõ munkán kívül a néprajzi textíliák tisztításával, konzerválásával, a fotótár vezetésével és alkalmi kiállítások rendezésével is foglalkozott. A zentai Városi Múzeum

13 11 nem volt külön minden szakgyûjteménynek egyetemi végzettségû muzeológusa. A néprajz népszerûsítésével, néprajzkutatással a Városi Múzeumban leghosszabb ideig (1949 és 1978 között kisebb megszakításokkal) Tripolsky Géza 10 foglalkozott: 1952-tõl múzeumigazgatóként, majd 1977-tõl mûvelõdésszervezõként. Szívén viselte a néprajzkutatás ügyét. Nyugállományba vonulása után is egészen haláláig számos hazai és külföldi, fõleg anyaországi néprajzi értekezlet, szeminárium, tanácskozás elõadója, résztvevõje volt. Az õ nevéhez fûzõdik az elsõ zentai néprajzi szeminárium, valamint A Tiszából a Dunába folyik a víz címû népzenei vetélkedõ megszervezése. Válogatott néprajzi tanulmányai hasznos adatokat tárnak fel a Tisza mente és a bánsági puszta néprajzáról, népköltészetérõl ban a JMMT Kiss Lajos Néprajzi Szakosztálya Garai Ákos Emlékplakettel jutalmazta az etnográfia területén kifejtett tudományos népszerûsítõ tevékenységéért. Vajdasági magyar néprajzkutatással a hetvenes évektõl kezdõdõen több külföldi és hazai kutató foglalkozik mind a mai napig. Nagyon sokat köszönhetünk 10 Tripolsky Géza ( ). Iskoláit szülõvárosában, Zentán végezte, majd adorjáni tanítóskodása után Zentára helyezték múzeumigazgatónak. Meghatározó szerepet játszott a Zentai Mûvésztelep létrehozásában. Múzeumi hét alkalmából kiállított tárgyak, köztük Teodor Branovaèki boroskancsói és pálinkáskabakjai. VMf Fotó: Pethõ István, állandó néprajzi kiállítása

14 mindazoknak a néprajzkutatóknak, akik hozzájárultak állandó és idõszakos néprajzi kiállításaink sikerességéhez, illetve azoknak, akik munkánk során hosszabb távú szakmai kapcsolatot tartottak fenn intézményünkkel. Néhány néprajzkutatót név szerint is kiemelünk: Égetõ Melinda, a budapesti Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatóintézetének fõtanácsosa, Solymos Ede múzeumigazgató, Juhász Antal, a Szegedi Egyetem Néprajzi Tanszékének tanára, Kósa László, a budapesti Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatóintézetének fõtanácsosa, Gráfik Imre, a budapesti Magyar Néprajzi Társaság fõtanácsosa, a Néprajzi Múzeum fõmuzeológusa, Knézy Judit, a budapesti Magyar Mezõgazdasági Múzeum fõmuzeológusa, Szûcs Judit, a csongrádi Tari László Múzeum igazgatója, Nagy Vera, a hódmezõvásárhelyi Szántó Kovács János Múzeum igazgatója, Bárth János, a kecskeméti Bács-Kiskun Megyei Múzeumok igazgatója, 12 Bánszky Mária, az újvidéki Vajdasági Múzeum tanácsosa, Beszédes Valéria, a szabadkai Községközi Mûemlékvédõ Intézet néprajzkutatója. A zentai Thurzó Lajos Közmûvelõdési Központ keretében mûködõ Városi Múzeum több mint egy évtizede a közönség felé nyitott múzeum szerepét kívánja betölteni. Szeretnénk, ha tevékenységünk utolsó idõszakáról az utánunk jövõ generáció, illetve maguk a látogatók beszélnének. Tripolsky Géza és László Sándor színmûvész a halászati kiállítást mutatja be egy gyermekcsoportnak. VMf. Fotó: Stevan Kragujeviæ, A zentai Városi Múzeum

15 13 Településtörténet Zenta mezõváros és a Tiszai korona-kerület A középkori Szintarév helyét már elmosta a Tisza, de e fontos átkelõhely és a tiszai víziút forgalma bizonyára évszázadokon át kedvezõen befolyásolta a város fejlõdését. Zenta valószínûleg a honfoglaló magyarok egyik téli szálláshelyébõl formálódott állandó településsé a XII. század folyamán a Szente-Mágocs nemzetség birtokaként. A XIV. század derekán már a budai káptalan tulajdonaként szerepel. A tatárjárás során elpusztul, de a XV. század közepére mezõvárosi szintre fejlõdik. A céhekbe tömörülõ iparosok számára a káptalan szabadalmakat szerez, a jobbágyoknak szabad végrendelkezési jogot biztosít, és a mezõvárost is felruházza alapvetõ önkormányzati jogokkal. Mindez magával vonja azt, hogy Zenta II. Ulászlótól 1506-ban megkapja a szabad királyi városi rangot. Az új kedvezményektõl várt további fejlõdés elmarad, ugyanis 1526-ban a mohácsi mezõrõl hazafelé tartó török csapatok kifosztják és felgyújtják Zentát. A túlélõknek csupán a töredéke marad vidékünkön. A török háborúk és a portyázó harcok a Kárpát-medence egész területén nagy károkat okoztak. Akadtak vármegyényi területek, ahol a török uralom végére teljesen kipusztult a középkori népesség. A törökök számára súlyos vereséget hozó zentai ütközet megszabadította az egész Bácskát az oszmán fennhatóságtól. A karlócai békével (1699) végérvényessé vált a zentai csatában kivívott gyõzelem, majd a pozsareváci békével (1718) a mai Vajdaság egész területe felszabadult. A bécsi kormányzat megszervezte a Tiszai határõrvidéket, mivel a Tisza Maros-szögbõl még mindig fenyegetett az ellenséges betörés veszélye. A Tisza mentét ebben az idõben túlnyomórészt szerbek vagy más délszláv népcsoportok lakták, akik részint a török hódoltság alatt is itt éltek, részint pedig a nagy szerb vándorláskor (1690 után) menekültek ide Szerbiából tõl kezdve a magyarok tömegesen költöztek vissza a Bácskába, mert itt ekkor még nem voltak úrbéri terhek. A XVIII. század közepe táján egymás után állandó néprajzi kiállítása

16 jöttek létre mezõvárosaink tõl Ókanizsa és Topolya, 1755-tõl Zenta, 1760-tól Ada, 1767-tõl Péterréve és Óbecse, 1805-tõl Mohol, 1806-tól Bácsföldvár népesült be újra ben Mária Terézia adománylevelével néhány Tisza menti község (Zenta és még kilenc) kiszakadt a vármegyékbõl, és önálló szabadalmazott Tiszai korona-kerületté alakult. A kerület központja Óbecse lett, melyet az elsõ kiváltságlevél Ókanizsával és Zentával együtt mezõvárosi rangra emelt. Ezzel együtt járt a vásártartási jog is. A mezõvárosok tehát környékük piachelyévé váltak, amit az évi két vásár tartását biztosító okmány is igazol. A Tiszai határõrvidék felszámolása után Mária Terézia földet adományozott a leszerelõ szerb határõröknek, a szabad katonaélet 14 kárpótlására Ókanizsa, Martonos, Zenta, Ada, Mohol, Péterréve, Szenttamás és Földvár községeket szabadalmas kamarai kerületté szervezte. A volt határõrök nagy része azonban ragaszkodott korábbi életformájához, és inkább áttelepült a Temesi bánságba és a titeli Sajkás-kerületbe, illetve kivándorolt Oroszországba. A megfogyatkozott lakosságot a kamara táján új te- Fõtér piaccal es évek. Zenta. VMf. sz. n. A zentai Városi Múzeum

17 lepesekkel pótolta. Zentára jászsági és nagykunsági magyarok és Hont megyei szlovákok, kisebb számban más nemzetiségûek is jöttek. 1 Mérföldkõnek számított az 1774-ben kiadott II. privilégium, amelyben Mária Terézia királynõ a Tiszai kerület római katolikus lakosságát az ortodoxokkal egyenlõ jogokkal ruházza fel ra így kialakult a magyar lakosság túlsúlya. 15 Az egykori határõrvidék belsõ életében végbement változásokat jól szimbolizálja a Tiszai korona-kerület községeinek új, közös pecsétje, melynek mezõjében egy katonaruhás alak egyik kezében kardot tart, a másikkal pedig ekevasra támaszkodik. A határõrvidék felszámolása, illetve a korona-kerület létrehozása meghozta a vidék újbóli polgárosodását. A Tiszai korona-kerület lakosságának jogait és kötelezettségeit az 1751-bõl, 1774-bõl, 1800-ból való kiváltságlevelek rögzítették. Az 1797-ben készült elsõ zentai birtokkönyv már erõs vagyoni differenciálódást tükröz. Az 1800-ból való harmadik adománylevél a vagyonos rétegek érdekeinek megfelelõen szabályozta a kerület közigazgatási és vagyonjogi helyzetét. Ettõl kezdve az új betelepedõket nem illet- 1 Dr. Égetõ Melinda: Újjátelepülés. A Zentai Múzeum állandó kiállításának kalauza. Zenta, Iványi István: Martonos község története. Bács-Bodrogh Vármegye Történelmi Társulat Évkönyve Gyetvai Péter: A Tiszai korona-kerület telepítéstörténete. I. kötet. Kalocsa, Utcarészlet a zsinagógával. Ada. XX. század eleje. VMf Repr.: Kulcsár Veronika, állandó néprajzi kiállítása

18 ték meg a kiváltságok, nem juthattak földbirtokhoz sem. Az egykor kollektív kiváltságokkal felruházott, tulajdonképpen önkormányzattal rendelkezõ paraszti közösség a XIX. század végére konzervatív berendezkedésû paraszttársadalommá fejlõdött. A föld egy jelentõs középbirtokos réteg kezében koncentrálódott. A nincstelen rétegeket felszívó ipar hiányában ez vezetett a XIX XX. század fordulóján a délebbi, ritkábban lakott területekre való elvándorláshoz és kivándorláshoz. 16 Iparosok, kézmûvesek Az iparosság letelepítésére nagy gondot fordított a bécsi udvar. A letelepedõ iparosok ingyen kaptak telket, a házépítésre pedig kölcsönt és építõanyagot. Magyarkanizsai városháza. XX. század eleje. VMf Repr.: Kulcsár Veronika, A zentai Városi Múzeum

19 17 Zentán az iparosok számát illetõen az 1720-as lakosságösszeírás szerint még csak egyegy ács, csizmadia, molnár, kereskedõ, hét fuvaros, öt halász és néhány kézmûves mûködött. Az összeírás a felsoroltakon kívül említi ugyan még más mesterek nevét is, de nem tudjuk, mivel foglalkoztak. A mezõgazdaság prioritása mellett a kibontakozó kereskedelem és áruigény kihat az ipar elterjedésére. A tûzvész (1769) utáni fellendülés eredményeként 1774-ben már 54 iparost tartanak nyilván, és számuk állandó növekedést mutat. A kezdetleges kézmûipar fõleg az állattenyésztés és növénytermesztés nyersanyagát feldolgozó iparnak kedvez, köztük a század végén fellendülõ malomiparnak (vízimalmok). Mária Terézia kiváltságlevele Zentának, amely vásár- és piactartásra jogosítja fel a várost ZTLf állandó néprajzi kiállítása Mária Terézia kiváltságlevele piac- és vásártartás engedélyezésérõl Ókanizsa községnek ZTLf

20 A megszaporodott iparosság a XVIII XIX. század fordulójára a szervezkedés elsõ stádiumába lép. Az 1808-as megyei rendelet szerint a tûzvédelemben az iparoscéhek kötelesek részt venni. Zentán 1815-ben alapították az elsõ céheket. Ebben az idõben a csizmadiáknak, a szûcsöknek, a takácsoknak, a kovácsoknak és az ácsoknak volt céhük. Kiállításunkon a takácscéh privilégiuma 1 és szabályzata látható. A lakatosok, asztalosok, üvegesek, esztergályosok 1823-ban kaptak szabadalmat. Mire kialakultak az ipari mûhelyek, és megerõsödtek a céhek mint szervezetek, több vármegye így Bács-Bodrog megye is már tõl kezdve javasolta a céhek megszûnését. A XIX. század elsõ harmadának közepén már az állami hatóságok szorgalmazták az ipar szabad fejlõdését gátló akadályok eltávolítását. A 18 céhrendszer kereteinek tágítására azonban csak az 1848-as forradalom eredményeként került sor. A céhek feloszlatása után feladataikat az ipartestületek vették át. A takácsok, szûcsök, csizmadiák, szabók, asztalosok, lakatosok, kovácsok, kerékgyártók, kötélgyártók a vásárokon értékesítették termékeiket. Zentán a múlt század végéig harmincféle mesterség virágzott. Sokáig mûködtek a fésûs- és mézeskalá- 1 ZTL. F A 7. számú iratanyag. Az adománylevelek és privilégiumok gyûjteményében õrzik az augusztus 11-én I. Ferenc császár által kiadott kiváltságlevelet a zentai takácscéh alapszabályairól, valamint a mesterek és inasok jogairól. Céhláda. 1815, Zenta. Fotó: Gergely József, A zentai Városi Múzeum

21 csos-mesterek. E foglalkozási ágakat kiállításunkon az adai, a moholi és a zentai mesterek szerszámai és munkái képviselik (Labanc János fésûs, Ada; Sok Tibor fésûs, Zenta; Marija Matiæ mézeskalácsos, Mohol; Uroš Èikiæ mézeskalácsos, Zenta). A lakosságot a kereskedõk, valamint a helyi és környékbeli iparosok látták el a szükséges iparcikkekkel. 19 A hagyományos mesterségek mellett alkalmi háziipari ágazatok is kialakultak. A zsellérség egy része téli keresetét kisipari tevékenységgel pótolta. Híresek voltak a zentai hálókötõk, kosárfonók és tarhonyakészítõk. A régi kézmûves-foglalkozások egy része teljesen kihalt, más részük új formában él tovább. A zentai piacon és a vásárokon ma is kínálja portékáját az aprófaáru- és játékkészítõ, a mézeskalácsos, a rongypokrócszövõ és a kosárfonó. A nagyipari üzemek a XIX. és a XX. században elsõsorban a mezõgazdasági termelést szolgálták ki, gõzmalmok és szeszfõzdék alakultak, másrészt a vízi úthoz kapcsolódó fatelepek és gõzfûrésztelepek üzemeltek városunkban. Csontfésû. 1910, Zenta Felsõhegy. E 548. fmv Fotó: Papp Júlia, állandó néprajzi kiállítása Mézeskalácsforma szív. XX. század eleje. Horgos. EV 356. Fotó: Gergely József, 2003.

22 A hagyományos lakóház 20 A Tisza mente népi építészete, oromfalak, típusházak, szobabelsõ, konyhabelsõ Kiállításunk ezen része a Tiszavidék népi építészetébe ad betekintést, valamint a lakóház, a szoba- és konyhabelsõ jellegzetes tárgyi emlékeibõl mutat be néhány régi darabot. Zenta környékének építészeti sajátosságait fényképekkel szemléltetjük. A XVIII XIX. században az Alföld egyik jellemzõ településformája a nagyhatárú mezõváros. A mezõvárosokra jellemzõ az utcák szabálytalan, spontán kialakulása egy geomorfológiai környezetben, vagy a tervezett ortogonális utcahálózat. Az elsõ esetben a nem tervezett alaprajzú települések, míg a második esetben a mérnöki tervek alapján készült települések utcahálózata formálódott ki. A XVIII. század közepén és annak második felében történt újjátelepítések után népesedett be ez a vidék. A letelepülõk kezdetben földbõl készült veremházakban, illetve vesszõbõl font paticsfalú, kétsejtû házakban laktak, amelyeket polyvás sárral tapasztottak, majd mésszel meszeltek Parasztgazdaság telekbeosztása. Zenta, Július 7. utca 110. Valkay Zoltán rajza, A zentai Városi Múzeum

23 21 be. Az 1769-es tûzvész után a népi építészet hagyományait felhasználó kamarai terveket alkalmaztak a lakóházak újjáépítésénél. 1 A házak vert falúak voltak, náddal, illetve sással fedték be õket. A kezdetleges épületek a XIX. században tovább fejlõdtek. A Tisza mentén megjelentek a háromosztatú végházak, középen volt a konyha, a pitvar, és itt volt a bejárat is, az utca felõl volt a tiszta szoba, az udvari oldalon pedig a hátsó szoba, illetve a lakószoba. A nagyobb házak esetében ezt követte a kamra, majd az istálló. Még a két háború közötti idõszakban sem volt minden házban három helyiség. A halászok kisebb, kétosztatú házakban laktak. A zentai tanyák épülete a XX. század elején szoba-konyhakamrából állt, valamint a gazdasági épületekbõl: istálló, fészer, disznóól, helyenként volt magtár és pince is. Abban különböztek a városi telkektõl, hogy ezeknek félig zárt volt az udvara, vagyis az épületeket körben építették. Korábban Zentán is ismerték a tutajház 2 típust, ez a Tisza-parton biztonságosabb volt az árvíz miatt. A tutajház érdekessége a fal szerkezetében rejlett. A váz anyagaként vasúti slipperfákat, kitöltésként sövényt, pelyvás sarat, esetleg vályogot használtak. Zentán a Kukucskában voltak ilyen házak. A jobb mód megmutatkozott a házon. A polgárházak téglából, díszes homlokzattal, oromfallal, zsindellyel vagy cseréppel fedett tetõvel készültek a városok központjában. A polgárosodás idején, a liberalizálódás után megnõtt az építkezési kedv, fokozódott a fa, valamint egyéb építkezési anyagok iránti kereslet. Az idetutajoztatott fa feldolgozása céljából egymás után jöttek létre a fûrésztelepek, s vált jövedelmezõ foglalkozássá a fakereskedelem, illetve az építkezési vállalkozás. 3 A fûrészelt deszkából készült, úgynevezett napsugaras oromfalú parasztházak a Tisza vonalától keletre és nyugatra terjedtek el, Háromosztatú parasztház. Zenta. Kosovói utca 53. Valkay Zoltán felmérési rajza, állandó néprajzi kiállítása 1 Valkay Zoltán: Zenta építészete. Újvidék Zenta, I. m Errõl Szeli István is írt a Híd egyik korai számában (lásd az ábrát). 3 Pejin Attila: A Tisza és Zenta. Bácsország, Szabadka, 2000.

24 amelyeket a néprajztudomány vidékünk tipikus épületeinek tekint. Észak-Bácskában a házak oromzata alapján három területet különítünk el: a Tisza-vidéki, a központi és a Duna menti típust. 4 E vidék házainak fala mindig földbõl épült. A falat vagy felverték, vagy vályogból, illetve téglából készítették. A Tisza-vidéki háztípus sajátossága a deszkaoromzat. Az Alsó-Tisza mente magyarságának kedvelt motívuma a napsugár. A napsugárdíszes ormok deszkái sokszor egy kis padlásablakból sugarasan indulnak ki. A XIX XX. század fordulója táján alakult ki az összetett kazettás oromzattípus. 22 Beszédes Valéria kutatásaiban 5 rámutatott arra, hogy vidékünkön a napsugaras oromzatok elterjedése szorosan összefügg a fûrészelt deszka megjelenésével, a fûrésztelepek létrehozásával. A századfordulón legtöbb fûrésztelep éppen a Tisza menti községekben: Óbecsén, Magyarkanizsán, Zentán mûködött, hiszen a faanyag a Tiszán érkezett. A Bácskában Szabadkától délre a Tisza mentén egészen Bácsföldvárig található nagyobb számú deszka fûrfal. A XIX XX. században ilyen háztípusban lakott nemcsak a szegényparaszt, hanem a halász és a kisiparos is. A napsugaras oromfalú házak Szegeden szigorú tervek alapján készültek, míg Zentán és környékén a fûrészelt deszka berakásának inkább egyéni változataival találkozhatunk. Tudomásunk szerint 1904-ben Foerk Ernõ, a zentai központi templom tervpályázatán is résztvevõ építész több napsugaras házat is lerajzolt. 6 A hetvenes évek elején, a Városi Múzeum munkatársai csaknem hétszáz olyan házat fényképeztek le, amelyeknek szép oromfala, homlokzati díszítése, érdekes kiskapuja vagy egyéb helyi jellege van. A deszkaberakás variációival, a padláslyukak különbözõ formáival, sokféle homlokzati díszítéssel találkozunk. Nádfedeles parasztház. Felsõhegy. Fotó: Révész Róbert, Antun Rudinski és Jovan Cvijiæ a pannon ház terminusát használja az északbácskai házak tanulmányozásakor. Cvijiæ, Jovan: Balkansko poluostrvo [A Balkán-félsziget]. Beograd, Rudinski, Antun: Panonska kuæa, pojava i oblici u Severnoj Baèkoj [A pannon ház, megjelenése és formái Észak-Bácskában]. Zbornik Matice srpske za društvene nauke, Novi Sad, Beszédes Valéria több mint két évtizede a vajdasági népi mûemlékeket vizsgálja. Az Emberek és otthonok c. könyvében lásd: A napsugaras házak. Szabadka, Beszédes Valéria: Emberek és otthonok. Szabadka, A zentai Városi Múzeum

25 23 A zentai parasztházak tájolása észak déli irányú. Beosztásuk szoba-konyha-szoba vagy szobakonyha-kamra tagolású volt. Az utca felõli nagyházat, azaz a tiszta szobát nem lakták, az volt az ünnepi szoba. A tornácra díszes kiskapu vezetett. A XIX. század elején az oromzat nádból, illetve vesszõbõl készült, melyet kívül-belül sárral vastagon betapasztottak. Késõbb jelent meg az állóhézagos deszkatûzfal, majd az as évektõl kezdve a napsugaras díszítésû fûrfal. 7 Zentán a népi építészet hagyományait vette figyelembe Berzenczey Domokos városi fõmérnök, amikor Szövényi Károllyal megtervezték a munkáslakásokat, amelyekbõl napjainkban is láthatunk néhányat a Gaj utcában. Darányi Ignác földmûvelésügyi miniszter 1907-ben rendelte el országosan a munkásházak építését. A XLVI. törvénycikkely értelmében épültek fel az egyforma házakból álló, tömör kerítésekkel ellátott, keskeny telkekkel rendelkezõ házsorok. A Bartóky, illetve a mai Gaj utca épületeinek tervrajzait 1909-ben Berzenczey Domokos városi fõmérnök Szabó Mátyás építõmester közremûködésével készítette. A kiállításunkon látható mezõgazdasági munkásházakról készült fotókat Erdélyi Mór ben készítette, és azok eredetije a Magyar Mezõgazdasági Múzeum fényképtárában található. E házak jellemzõje a háromosztatú elrendezés és a ház hosszanti oldalán végigfutó faoszlopos tornác. Az utcáról két bejáraton lehetett a házba jutni. A tornácra nyílt a kiskapu, a deszkakerítés melletti nagykapu pedig kocsibejáróként szolgált. A végháznak egy bejárata volt, melyen át a konyhába juthattak. 8 Újabb típusházak építésére Zentán a II. világháború szûkös éveiben került sor. 9 Ekkor a széles körben alkalmazott ONCSAházak 10 alapján készült tervek 7 Valkay Zoltán: i. m Valkay Zoltán: i. m Lásd a képeket. Zenta, Valkay Zoltán: i. m. 1. lábj Vö. Penavin Olga Matijevics Lajos: Zenta és környéke földrajzi neveinek adattára. Újvidék, ONCSA, vagyis Országos Nép- és Családvédelmi Alap háztervei. Falverõk. Zenta. Amatõr fotó, állandó néprajzi kiállítása Kiskapu Ladányi László házán. Adorján. VMf Fotó: Pethõ István, 1957.

26 szerint az Ipartelephez közel 16 házat emelnek. Ezek egylakószobás házak voltak, melybõl hálófülkék nyíltak. A ház elõtt tornác húzódott. Külsõ megjelenésüket a célszerû alaprajz adta egyszerû tömeg jellemzi, melyet a helyi népi építészet jellegzetességeivel ruháztak fel. 24 A kétosztatú házak lakótere kezdetben sarkos berendezésû lehetett, de tárgyi emlékeink már csak a XIX. század fordulójáról, illetve a XX. század eleji párhuzamos elrendezésû szobákból vannak. A ház hosszanti falán a kemence folytatásában kapott helyet az ágy, a ládák, a polcok, fölötte a ruhatartó rúdon lógott köznapokon a felvevõ ruha. A szobát a második világháború végéig csak fehérrel meszelték. Az iparosok Zentán már a múlt század húszas éveiben kipingálták lakásaikat. Régen mázolt föld volt a padlózat. A deszkapadló a második világháború után kez- Fõzõfazék. XIX. század vége. Magyarkanizsa. sz. n. Fotó: Szénási Oszkár, Festett tálas (tányérokkal). 1868, Zenta. E 466. Fotó: Gergely József, A zentai Városi Múzeum

27 25 dett elterjedni. A szoba jellegét a bútor és a lakástextil határozták meg. A régi szentsarok és a tálasfogas szerepét átvették a sublótok, mivel hímzett, slingelt terítõvel díszítve alkalmasak voltak ünnepi edények, kegytárgyak elhelyezésére. A falra szentképeket, családi fotókat és más emlékképeket akasztottak. A szobai bútorokat asztalosok készítették, de a konyhában, kamrában gyakori volt a paraszti munka. A XIX. század második felében vidékünkön az ágyakat, ládákat világoskékre festették, de korábban ún. komáromi láda is használatban volt a városban és környékén. A XX. század elején a színes bútorokat háttérbe szorították a barnára festett polgárias bútorok. A mezõvárosi paraszti szobabelsõkben is megjelent a flóderozott, faragott és esztergályozott részekkel díszített fiókos sublót, komód, az ajtóval nyíló sifonér és a szekrény. A század végére a Köpülõ Magyarkanizsa Tóthfalu. E fmv Fotó: Papp Júlia, Köcsögök. XX. század közepe. Zenta. E 625. E 1519 Fotó: Szénási Oszkár, állandó néprajzi kiállítása

28 falusi házakban a bútorok száma nem gyarapodott, viszont ekkor váltak közkedveltté az empire jellegû tornyos ágyak. Az 1910-ben Zentán készült, a Magyar Mezõgazdasági Múzeum archívumában õrzött felvétel is bizonyítja, hogy rendkívül kevés bútorból állt egy-egy szobabelsõ. A szoba párhuzamos elrendezésû. Csonka gúla alakú boglyakemencével fûtöttek. Múzeumi gyûjteményünk legszebb bútorai a kiállításon is látható festett és évszámmal ellátott ágyvég, tálaskaszli, illetve tálasfogas. A konyha berendezése, a cserépedények, a konyhai eszközök a jellegzetes helyi ételkészítési eljárásokról vallanak. A tûzhely feletti falra akasztott tálak, tányérok a módosságot jelezték. Amíg szabadkéményesek voltak a házak, addig a konyhában keveset tartózkodtak, a melegkonyha megjelenésével a konyha átvette a lakószoba szerepét, ekkor már ágy is volt benne, itt étkeztek, rakott tûzhellyel fûtöttek. A zentai szegényparasztok konyhájáról Erdélyi Mór ugyancsak fényképeket készített. Ezekrõl értekezett Knézy Judit, a Magyar Mezõgazdasági Múzeum munkatársa. Számunkra azért érdekesek ezek a képek, hiszen már nem szabadkéményes a konyha, mert a hátsó falnál meszelt, rakott, zárt tûzhely vagy sparhert (takaréktûzhely) áll vasplatnival, sütõrésszel, alul fáskosárral. Mellette asztal és két szék képez étkezõ- és társalgósarkot. Az ott ülõ idõs pár bizonyára ebben a helyiségben lakott Knézy Judit: Szegény parasztcsaládok életmódja Zentán és környékén fényképeken. Létünk. Társadalom, tudomány, kultúra. Újvidék, szám. A fényképek a budapesti Magyar Mezõgazdasági Múzeum fotótárából valók: Szegényparaszti szobabelsõ, Zenta Ltsz. VII. A és Szegényparasztok konyhája, Zenta Ltsz. VII A zentai Városi Múzeum

29 27 Vízközelben A Tisza síkvidékünk nagy folyója, a Vajdaságon 151 km hosszúságban folyik keresztül. Folyóként és vízként egyaránt fontos szerepet tölt be a Tisza mentén élõ nép életében. Összeköti a népeket, meghatározza az ember életmódját, élelmet ad, foglalkozást biztosít, élteti a hagyományvilágot és a népköltészetet. Az ember folyóhoz való ragaszkodása állandó, bár ismeri a folyó romboló erejét, mégis többre becsüli szépségét, biológiai jelentõségét, s hisz mágikus, természetfeletti erejében. A Tisza halászatra ma is alkalmas, de régen valóban híres volt bõséges halállományáról. 1 Városunkat az okiratok mint monostoros átkelõhelyet 1216-ban Zyntha-rewként említették elõször. Aztán a rew elmaradt, Szenta, Zenta lett a neve. Pedig éppen a rév szó utal arra, hogy miért épp itt épült ez a település. 2 A város gazdasági életét és a közlekedést kedvezõen befolyásolta a tiszai víziút és az átkelõhely forgalma. Ezt a jelentõségét évszázadokon át megtartotta. A két part közötti komppal való közlekedésnek a zentai híd felépítése után is megmaradt a jelentõsége. A Tisza vidékét, a Tisza egykori folyását megfigyelhetjük a régi térképeken. A Budapesten elkészült, Károlyi György térképészet, kõ- és könyvnyomdájában 1899-ben kiadott, majd 1912-ben helyesbítve kiadott térképlap a Zenta Adorján közötti vízrendszert mutatja be. A délnyugati területe a Felsõ rét, délkeleti szakasza a Budzsák, ami a Tisza kanyarulatának levágásával a bánsági oldalra került. A Felsõ rétet nyugatról és délrõl a Csésztói-csatorna övezte. A folyó mederváltozásai magyarázhatják talán azt is, hogy Zentától délre, a bácskai oldalon Peszér földeket, a Bánságin pedig Peszér nevû területet jelöl a térkép. A térképen láthatók a hajózási útvonalak, a gátõrházak és a csõszházak s más õrházak Adorjántól Moholig. Zenta a Tisza hullámteréig nyúló árvízmentes szint északkeleti csücskében helyezkedik el. A Vajdaság késõbbiekben kiadott vízrajzi térképein már a leírtaktól eltérõ ál- 1 Bosiæ, Mila, Tripolsky Géza, állandó néprajzi kiállítása

30 28 lapot tapasztalható. A Tisza szabályozása miatt a Zenta környéki vizek bemutatásakor egységben kell szemlélnünk a Tisza bácskai és bánsági árterét. Az árterület növényzete és a fûztelepek Az árterület növényzete Zenta környékén igen változatos képet mutat. A meder peremétõl kezdve, vagyis az ártér szélén leginkább bokorfüzes, nádas, gyalogakácos vagy éppen tarackbúza és fehér tippan füves sávjai húzódnak. Mocsári növényzetet találunk a hajdani ártéren a Pánában, Bátkában a holtágak mentén, a rétben, a Népkertben, a Kerekszéken, valamint némi maradványokat a Kalocsai-völgyben és a Nagy-völgyben. A nádas növényzetébõl a nád az építkezésnél, a gyékény a háziiparban hasznosítható, a többi mocsári növény értéktelen. A nád fõleg építkezéshez, a gyékény és a vesszõ mindenféle használati tárgy, edény, kosár, szakajtó készítéséhez. Télen a szegényembereknek megélhetõségi lehetõséget biztosított a vadfûz vágása. Zenta Ada térképrészlet. Adorján Zenta vízrendszere. Budapest, A zentai Városi Múzeum

31 A rendszabályozás és a vadvizek lecsapolása folytán sok helyen kipusztult a magról termõ vadfûz, az úgynevezett malágyvesszõ. Vadfûz volt a zentai oldalon, de a Kispána csárda alatti részén és a bánáti részeken is. Az árterületek iszapos talaja alkalmas volt fûzveszõ telepítésére. Az 1910-es években Zenta városnak voltak ugyan füzesei a 29 Nagybátkán, a Mákosban, a Koplalóban, a Kis- és Nagybudzsákban, de ezek a fûztelepek gondozatlanok voltak. (A Zentai Friss Újság november 24-i száma.) Késõbb nemesfûzdugványokat telepítettek. Telepített vesszõfajták voltak az amerikai fûz és az aranyfûz. A kosárfonáshoz szükséges nyersanyag termelésének Zentán az 1960-as évekig a kosárfonó vállalat mûködéséig volt jelentõsége. A mesterré fejlõdõ kosárfonók a hagyományos termékskálát kibõvítve bútorokat is készítettek. A héjas vesszõbõl készült használati tárgyak többnyire tárolási és teherhordási célt szolgáltak. A régi fényképeken is gyakran láthatjuk, hogy a piaci árusok kosarakból kínálták portékájukat. A XVIII. Vesszõbõl font, félkész gazdasági kosár. 1954, Zenta. Ltsz Fotó: Gergely József, Gyékényszakajtó. 1964, Oromhegyes. Ltsz Fotó: Gergely József, állandó néprajzi kiállítása

32 század végén készült, Zenta fõterét és a halárusokat ábrázoló fotónk is ilyen szempontból dokumentumértékû. A XIX., sõt a XX. század piacai és vásárai is bõ választékot kínáltak mind gazdasági, mind díszkosarakból. A gyékénybõl szõtt, illetve a spiráltechnikával készült háziipari készítmények, a szakajtók a kenyérsütés kellékei, illetve a lakásbelsõ tartozékai voltak. A Tisza-táj és népi megfigyelések Az ember megfigyeli a természetet, az õt körülvevõ növényés állatvilágot. A Tisza a szabályozás elõtt minden tavasszal elárasztotta az árterületeket. Ilyenkor az alkalmi halászok szigonnyal, horoggal, egyszerû merítõhálóval vagy varsával fogták a halat. A mocsaras, lápos területeken tapogatót használtak. Itt volt a gázlómadarak élõhelye. A vízközelben élõk természetesen ismerték a gémek, a kócsagok, a 30 récék, a sirályok s mások több faját. Ezek közül mutat be állandó kiállításunk a zentai Városi Múzeum természettudományi gyûjteményébõl 35 féle madarat. A parasztember ismerte vidéke madárvilágát: a vadgalambot a gerlét, a fürjet, a fácánt, a szarkát, a réti és a mezei madarakat. Habár a gázlómadarakról kevesebbet tudott, mégis pl. a daru több népdalban szerepel. A népi megfigyelések között akadnak szép számban olyanok, amelyek a Tisza vizének változására, áradására, visszahúzódásá- Vesszõbõl font tyúkültetõ. 1955, Adorján. E 803. Fotó: Gergely József, A zentai Városi Múzeum

33 31 ra, az idõjárás jelenségeire vonatkoznak. Ha az apró csigák feljönnek a felszínre, és közvetlenül a vízszint alatti partoldalra tapadnak, az a Tisza áradását jelzi, ha pedig onnan eltûnnek, akkor nemsokára apadás várható. Ha a csigák felmásznak az ágakra, a fára, akkor nagyon árad a Tisza, árvízveszélyt jelent. Sokan megfigyelték azt is, hogy a lentrõl jövõ hideget, nedvességet más állatok is jelzik. Például ilyenkor a fürdõzõk tele voltak vízibolhával. A víz felszínén összegyûlt sûrû hab is az áradásra utal.a Tiszán járó emberek megfigyelték, hogy vihar elõtt mélyebbek a hangok, mint rendesen. Amikor a ponty a víz tetején úszik, zivatar közeledtét jelzi. Ha nem akad egyetlen hal sem a halász hálójába, az a Tisza stagnálását jelzi. A horgászok is megfigyelték, ha nem eszik a hal, azt jelenti, hogy áll a víz. A Tisza virágzása a folyóval kapcsolatos, rövid ideig, egypár óra hosszáig tartó esemény. A tiszavirág a legnagyobb kérészünk. Aranysárga a teste, utótora, háta sötétbarna. A kérész hímje úgy intézi röptét, hogy a víz folyásával szembekerüljön, és a kikelõ, magasba igyekvõ nõstényt fogadja, ezután a vízbe hanyatlik. Élet a folyóparton: mosás, fürdõzés és az állatok úsztatása Nagyszüleink idejében a nyári melegekben még nem fürödni mentek a Tiszára, hanem inkább mosni a kenderbõl, lenbõl szõtt ruhákat. A XIX. század végén és a XX. század elején bizonyára nemcsak a Tisza-parton lakók Kosarasok a hetipiacon. Zenta. VMf Fotó: Pethõ István, állandó néprajzi kiállítása

34 mostak a folyóban, hanem minden zentai asszony. A kilúgozott ruhát a folyó vizében mosósulyokkal addig sulykolták, amíg az szürkés levet eresztett. A nagygazdák birtokáról a lenyírt gyapjút nagy mennyiségben igencsak a Tiszára hordták le, s nagy gazdasági kosarakba helyezve mosták. A zentai birkanyíró asszonyok mesélték: A Tiszába mostuk a gyapjút, a kosár a vízbe á t, merigettük a vizet rá, s úgy forgattuk a gyapjút, csak forgattuk. A kendert a feldolgozása elõtt a Tisza vizében áztatták. Zentán a Poronty-szigettõl arra végig, a házak felõli éren voltak áztatók. A régi nevén Áztatónak, mai nevén Kisbátkának nevezett részen is áztattak. A szabad folyóban való fürdés veszélyekkel járt. A századeleji helyi újság, a Zentai Függetlenség július 27-i számában felhívják a fürdõzõk figyelmét, hogy tartsák be a tiszai fürdõházra vonatkozó rendõrkapitánysági rendeletet, melyben egyebek között ez áll: Úszni nem tudók vagy kevésbé úszni tudóknak kortekintet nélkül úszni tudóknak 16 éven alól a szabad Tiszában fürdeni egyáltalán tilos. A Tiszát átúszni csak csolnak kisérettel engedtetik meg. A hídlábakhoz leúszni, miután ott a Tiszában veszélyes örvények vannak, mindenkinek tilos. A zentaiak tehát a fürdõházban, majd késõbb a homokkal feltöltött, hivatalosan kijelölt helyen strandolhattak. A nyári mezõgazdasági munka után, ha alkalom adódott, a fiatalok megfürödtek a Tiszában, így felfrissülve tisztán mentek haza. A lányok ruhástul, illetve kombinéjukat magukon hagyva mentek be a vízbe. Aki gyerekkorában nem tanult meg úszni, felnõttkorában már nem is próbálkozott. Még a halászok között is volt, aki nem tudott úszni, s a ladikból kiesve a folyóban lelte halálát. A Tiszán a vízbefúltat nagypénteken sütött cipóval keresték. Akinek a hozzátartozója vízbe fú t, az nagypénteken sütött cipót vitt a Tiszára. Abba a cipóba egy gyertyát helyeztek, úgy tették a vízre. A víz csak vitte, oda vitte, az ott á t meg, ahol az a halott vót, ott forgott, forgott körülötte, ott megtaná ták. (Adatközlõ: Kuklis Ilona, Zenta, ) Az as években, aki nem tudott úszni, annak szíjjal két-három kiszáradt kabakot csatoltak hátitáskaként a vállára. Késõbb erre a célra kobaktök helyett néhányan bádogból készített dobot erõsítettek a hátukra. Az úszás tanításánál szokás volt emlegetni a ló, a tehén vagy a kutya úszását. 32 Az állattartással kapcsolatban ismeretes, hogy régen a Tiszán voltak úszásra, úsztatásra kinevezett helyek: lóúsztatók, illetve marhaúsztatók. A 20-as években, de még az 50-es években is a zentai hídlábhoz közel, a mai strand helyén, az ún. lórélejárásra hajtották a csókaiak a marhacsordát. A mai strand helyén a hídlábhoz közel, a csókai oldalon, valamint Oromparttól északnyugatra, a Kalocsai-völgyben, az oromparti szikeseknél, az úgynevezett Nagyéren, a lovakat és a szarvasmarhát fürösztötték, csutakolták. Más helyeken, például a kompjárás alatt és a Nagy-éren libákat és kacsákat is úsztattak. Emlékeznek még néhányan a zentai oldalon a betyárstrandra, amely nem volt hivatalos strand, ide egyesek szerint a különcök jártak úszni. Ezen a helyen szerettek fürödni az úszni nem tudók, mivel fokozatosan mélyült a víz. Libát is úsztattak itt még a 30-as években. Az es években a Moholtól délebbre esõ Tisza-partot disznóstrandnak hívták, ott úsztatták a disznókat. A juhokat leginkább csak állóvízen hajtották át fürösztés céljából. A tápláló folyó A népi táplálkozásban nem is olyan régen még ivóvízként, fõzésre alkalmas vízként szolgált a A zentai Városi Múzeum

35 33 Tisza vize. A Tisza vizével oltották szomjukat a halászok, a pásztoremberek. A Tisza vizében fõzték a halászlét s a legfinomabb bablevest. 3 A halászok a halászlé fõzésekor vasbográcsot helyeztek egy derékszögben meghajló fára, az úgynevezett szolgafára, amelyet karóként a földbe szúrtak. Halsütésre a háromlábú, kerek öntöttvas tepsi szolgált. A fõ halászidényben minden ember tudott halat fogni. Még a szélvizek lecsapolása elõtt, például a Nagy-éren kézzel fogták a halat, s hordták haza zsákszámra. Annyi hal vó t, hogy rettentõ. Legénykoromban édesapámmal és az ismerõseivel egy alkalommal hat lovaskocsit raktunk meg hallal, lett úgy 5 mázsa, úgyhogy még a disznókat is hallal etettük mesélte a Moholon született, 93 éves zentai Lõrinc Imre bácsi. A Tisza szabályozása után azonban hirtelen megcsappant a halállomány. A halászok Zentán a többnapi zsákmánnyal fõleg a pénteki halpiacra igyekeztek haza. Karkosarakban vagy ládákban vitték a férfiak a halat, s az asszonyok árusították. Ha sok volt a hal, házról házra járva kínálták. Csak halért ne add mondta ilyenkor a férj. Zentán a XX. század elsõ felében két híres halkereskedõ, halficsér volt: Tóth Antalné Õsz Szabó Luca, akinek iparengedélye 1882-ben datált, s Ollai Illés, akinek 1906-ig bérlete is volt, és nagyhálóval halászhatott. Luca néni a felvásárolt hal továbbadásával foglalkozott, ezért halaskofának nevezték. A halat nagy állóbárkában, tökös bárkában tartották. Vízzel töltött ládákból árulták az élõ halat. A méréséhez kampós mérleget használtak. A megmaradt felesleget pedig hasították, sózták, illetve szárították. Üdvözlõlap Zentáról T 3/228. Repr.: Kulcsár Veronika, állandó néprajzi kiállítása

36 34 A halászat Állandó kiállításunk halászati anyagát az 1970-es években Solymos Ede néprajzkutató rendszerezte és állította össze. 1 Neki, a Városi Múzeum akkori munkatársainak, valamint a segítõkész halászoknak köszönhetjük, hogy a tiszai halászat eszközanyagát ilyen teljességgel be tudjuk mutatni és 1974 között folyt a tárgyak gyûjtése. Dr. Solymos Ede, dr. Égetõ Melinda, Kósa László, Bodor Géza, Tripolsky Géza 1971 és 1974 között végeztek intenzív gyûjtést arra törekedve, hogy minél számosabb anyag álljon a kiállítás rendelkezésére. Más, késõbbi gyûjtések is igazolták a begyûjtött anyag komplex voltát. A hajdan gazdaságilag jelentõs halászatnak ma már csak emlékeit õrizzük. Az ötszáz zentai halászból az 1970-es évekre egypár hivatásos halász maradt, s alig féltucatnyi nyugdíjas mesélt a régi szép idõkrõl, és segített a halászati eszközök begyûjtésében. A Városi Múzeum gyûjteményébe 1949-ben elsõként Für Istvántól, majd késõbb Dávid, Petrovics, Szkala Lénárd nevû halászoktól került be a halászhálók és más halászati felszerelések java része. 2 A Csábi, Gulyás, Ollai, Pohárkovics, Selmecki halászcsaládok utódaiból maradtak néhányan, akik megtanulták a mesterség fortélyait, s talán közöttük akad még ma is valaki, aki õrzi a régi halászhálókat. Csábi József volt az utolsó, hagyományos eszközökkel halászó halász. Neki s valahányuknak emléket állít ez a kiállításrész. A Tisza szabályozása elõtt a víz menti települések életében évszázadokon át fontos szerepe volt a halászatnak. A középkorban az árterületeken létesített halastavak vize az áradások alkalmával a csatornákon keresztül cserélõdött, és a folyóból friss halállománnyal is feltöltõdött. Egy 1224-bõl származó okirat 1 A zentai Városi Múzeum állandó kiállításának kalauzában Solymos Ede (Zenta, 1976) halászatról írt tanulmánya szolgál munkánk alapjául, ezért a továbbiakban nem jelöljük külön lábjegyzettel az e kiadványból felhasznált szövegrészeket. 2 A Városi Múzeum néprajzi leltárkönyvének adatai alapján. A zentai Városi Múzeum

37 Zyntharew mellett Csésztó, Lapostó és Fehértó nevû halastavakat említ. A halászat jelentõségére utal a Zenta város 1506-ból való címerében látható két kecsege is, a Tisza legnemesebb hala. A török hódoltság megszûnése után újjátelepülõ lakosság kiváltságait rögzítõ adománylevelekben Mária Terézia két halastó kivételével az összes vizek szabad halászatának jogát is megadta. A szélesen kanyargó Tisza árterületei és az ide torkolló mocsarak, erek, a Krivaja, a Csikér, a Körösér és egyéb kisebb vízfolyások halbõsége a hivatásos és az alkalmi halászoknak, a rétes embereknek egyaránt kedvezett. A XIX. század közepén csupán Zentán ötszáz halász élt. Az 1909-ben megjelent Borovszkymonográfia azt állítja, hogy évvel korábban még öt-hatszáz ember halászott a folyón. Pedig akkor már megtörtént a folyó szabályozása, s nem volt érvényes az a megállapítás, miszerint a Tiszában több a hal, mint a víz. A folyamszabályozási és árvíz-mentesítési munkálatok megindulása után a halászat már csak 35 a helyi igényeket elégítette ki. A szabályozás elsõdleges célja az ármentesítés és a hajózható út biztosítása volt. A gátak közé szorított folyó elvesztette szélvizeit, a hal pedig legkedvezõbb ívóhelyeit. A halállomány rohamosan megfogyatkozott, a halászat jövedelmezõsége csökkent. A vajdasági folyók közül a legtöbb fajta hal a Tiszában él: körülbelül harminc fajtát tartanak számon. Ezek közül felsorolunk néhányat: kecsege, harcsa, manyur (menyhal), süllõ, ponty, kárász, dévérkeszeg, csuka, angolna, compó tõl nagybérlõk jelentek meg a Tiszán is, s a halászokat kiszorították a bérleteikbõl. A hajdan gazdaságilag is jelentõs halászatnak napjainkra csak az emlékei maradtak meg. A török uralom, a város elnéptelenedése, faluvá szûkülése után az újjátelepülés hozott ismét lendületet a vízi életbe. A folyással szemben lóval vontatták a Fruška Gorában termett és dereglyékbe rakott borokat Szegedig. Széchenyi korában megindult a gõzhajó, s az már a zentai rakpartnál is kikötött. A Tiszai halászat eszközei A régi halászszerszámok és a halászati módok a megváltozott vízrajzi, mûszaki és társadalmi viszonyok hatására megváltoztak, illetve kikoptak. A gyári fonalak és hálók elterjedése elõtt ezeket maguk a halászok állították elõ. A hálókészítés módját a kiállításunkon bemutatott fényképpel és eszközökkel szemléltetjük. A kender fonása és a hálókötés asszonyok és lányok téli foglalkozását képezte. A hálócérna készítésének kelléke volt a kallantyú és a gombolyító. A két szál összesodrására, viszálására a viszálóorsó szolgált. Hálókötõtûvel s a szem bõségét meghatározó deszka segítségével kötötték a hálót. Alakját szaporítással és fogyasztással alakíthatták ki. Az úgynevezett tükörháló vagy léhés kötésére jóval nagyobb tût és deszkát használtak. A megkötött hálót állítótû segítségével szerelték a megfelelõ kötélzetre, inakra. A súlyozásra szolgáló ólomgolyók öntésére használták az ólomöntõt. állandó néprajzi kiállítása

38 A halfogásnak egyik õsi formája a rekesztés volt. Mikor az ember látta, hogy a tavaszi árvíz megtölti a holtmedreket, majd elvonul, s a holtmederben bennrekedt halakat könnyen összefogdoshatja, maga is igyekezett mesterséges rekeszeket készíteni. A rekesztés egyszerûbb módja az volt, amikor a nádból vagy fûzvesszõbõl megfont falat a mederbe levert karókkal rögzítették. 36 Ecsedi István 3 szerint a Közép- Tisza vidékén a vészt vagy lészát csak áradáskor használták, s rendesen vesszõbõl készítették. A lákot két csónakról egyegy halász kezelte. A 8-10 m hosszú, kb. 4 m mély, zsák alakú hálót két vasgolyó húzta a mélybe, száját középen egyetlen ovális deszka, a para tartotta nyitva. A víz sodrával ereszkedve vontatták a lákot, s a háló rezdülésén érezték, ha abba nagyobb hal került. Ilyenkor gyors mozdulatokkal bezárták a száját, és kiemelték. Ma már nem használják. A tükörháló néhány évtizede terjedt el Zenta környékén. Falszerûen kifeszítve süllyesztik a vízbe, s csak másnap szedik fel, vagy ritkább esetben ladikról vontatják. A hálónak ütközõ hal a vastagabb fonalból kötött, centiméteres hálószemen át- 3 Ecsedi István: Rekesztõ halászat a Tiszán és az alföldi kisvizeken. Néprajzi Értesítõ, Budapest, Tiszai halászat a kiállítás részlete. Fotó: Stevan Kragujeviæ, A zentai Városi Múzeum

39 37 nyomja a középsõ, aprószemû, vékony bõhálót, s ebben, mint egy zacskóban, fogva marad. A víz alá süllyesztett tükörhálók, fenékhorgok keresésére és felszedésére szolgál a fentõ. Ezt a 4-5 ágú kõrisfa kampót téglával súlyozták, s hosszú, vékony kötéllel a fenéken vontatták. Az elsõ világháború végéig rendszeresen érkeztek Erdélybõl a hatalmas tölgyfából vájt csónakok, melyeket nálunk csónyiknak neveztek. Megfelelõ gondozással évig szolgáltak. Dohánylevél formájú evezõvel hajtották. Munka közben egy speciális evezési módot alkalmaztak, a sziklanyozást. A horgászatnál kedvelt kérészlárva-csalétek szedésére szolgált a pumpa. Hosszú nyelénél fogva többméteres vízbe is lenyomható, s a partszélbõl, mederbõl így kiemelt iszapból válogatták ki a lárvát. Esõben, viharban hajdan gyékényponyvát, utóbb sárgavászon ponyvát feszítettek a csónyik fölé, s ott húzódtak meg éjszakára is. A tölgyfa csónakokat az as évektõl a deszkából készült ladikok váltották fel, de felszerelésük, használati módjuk alig változott. Halászat a kiállítás részlete az 1989-es átrendezés után. Fotó: Gergely József, állandó néprajzi kiállítása

40 A kifogott halakat bárkában tárolták, amit a csónak vagy ladik után kötve vontattak. A Tisza legjellegzetesebb halászszerszáma a különbözõ szembõségû hálócsíkokból összeállított, nagyon öblös, zsákszerû háló, a pirity volt. Formára és használatra nagyon hasonlított a lákhoz, de ezt két csónakról kétkét halász kezelte. Ma már ezt sem látjuk a Tiszán. A kiállításon látható egy villig, vagyis merítõháló, amely bokros partszéleken apró csalihalak meregetésére szolgált. Az igazi villiget, a kanál alakú hálót a csónak orrára erõsítették, s könyökszerûen hajló karjával billegetve használták. A kecének két típusa volt Zenta környékén. A hosszúkece inkább apró halak fogására szolgált, az öreg halászok kedvelték. A kurtakece inát lócsontokkal súlyozták, tükrös szerkezetû hálóból állt. Tuskós, akadós, halfészkes mederrészeken vontatták 38 csónakról. Szerencsés esetben hatalmas harcsákat fogtak vele. Zajláskor több halász összefogott. Elõl kurtakecések haladtak szinte átfogva a Tiszát, mögöttük két-három pirityháló. A zajló jég által téli fészkükbõl felvert nagy harcsák ilyenkor kerültek hálóba. Partszéleken szúrták le a varsákat. A szárnyasvarsák mérete a halászandó víz mélységétõl függött. A tölcsérszerû vörsökön bejutva a hal visszafelé már nem tudott átjutni. A téli halászat eszközei: gusztony, jégvágó fejsze, jégpatkók. 1952, Zenta. E E E Fotó: Gergely József, A zentai Városi Múzeum

41 39 Ezen a vidéken a bokorvarsa a XX. század elején terjedt el. Õsszel, mikor megkezdõdött az elvermelés, kövekkel súlyozva süllyesztették el. Az elsõ karikájához, az abroncshoz ágakat is tûztek, hogy a hal búvóhelynek nézze. Ezzel is fõleg harcsát fogtak. A taszítóháló alkalmi halászok eszköze volt. Vízszélen vagy kanálisokban maguk elõtt taszítva használták. A pendelyhálót Zenta környékén inkább a hajósok alkalmazták. Erõ, ügyesség kellett az elvetéséhez, hogy a háló szétterüljön. Felszedésekor összehúzódott, s a súlyos ólom szinte felkaparta a halakat. A horgászatnak a Tiszán sokféle változata alakult ki. A vízjárásnak, évszaknak megfelelõen alkalmazták hol az egyiket, hol a másikat. A tetõhorog zsinórja kb méter hosszú, és két kabak között feszült a víz színén. A patonákon csüngõ kovácsolt harcsahorgokra kishalat tettek csalinak. A vágóhorog egyik végét a parthoz kötötték egy rugalmas kõriskaróhoz, a másikat kõvel súlyozva a mederbe vetették. A vágóhorog parti karójára néha kolompot is kötöttek, ha rángatta a hal, figyelmeztette a közelben tartózkodó halászt. A szanica kb. 2 m-es erõs kõrisfa karó volt, amelyet meredek partba szúrva a víz színére csüngõ erõs horoggal láttak el. Eleven kishallal csalizták harcsafogásra. A hálókötés eszközei. Kiállításrészlet. Fotó: Gergely József, állandó néprajzi kiállítása Csónak kecével, a vízben látszanak a haltartó bárkák. Zenta. VMf Fotó: Pethõ István, 1953.

42 40 Az erõs, nagy kovácsoltvashorgokat nevezték manyuros horognak, mert a télen át fogott és bárkában gyûjtött kis menyhalakkal csalizták a harcsa tavaszi horgászatakor. Nyáron, július-augusztusban volt a puttyogtatás ideje. Erõsen súlyozott, vastag islikre kötötték a harcsahorgot, többnyire lóbogárral csalizva. Az isliket a puttyogtatóra hurkolták, egy szépen kidolgozott, ovális talpú farudacskára, s ezzel ütögették a vizet. Az így keltett különös hang felkeltette a harcsa figyelmét, és rákapott a horogra. A puttyogtatás kizárólag harcsafogásra használható. A Volgától a Dunáig csak ott találjuk meg a puttyogtatót, ahol nagy harcsák is élnek. Nagy harcsák kiemelésére másfajta vágóhorgot használtak egy nyeles fogantyús, nagy horgot, amit a harcsa testébe akasztottak, hogy a ladikba emelhessék. A fenékhorgot fõleg kecsege, márna és ponty fogására használták vagy több száz méter hosszú zsinórra voltak felkötve a kisebb-nagyobb méretû kukachorgok. Ezek csalizására használták a már említett kérészlárvákat, melyeket kukacosdobozban tartottak. A fenékhorgot kövekkel súlyozva a ládába fejtették, majd behasított vesszõre, cserepcsíkre aggatták. Így szárították, illetve tárolták. Felszedéskor használták a merítõszákot is a hal kiemelésére. Horgászatnál, kecézésnél különösen régente a kifogott Pendelyháló használata. Óbecse. VMf Fotó: Katona Pál, Kérészlárva szedése pumpával. Adorján. Fotó: Katona Pál, A zentai Városi Múzeum

43 41 halat nem tették mindjárt bárkába, hanem ihanyra fûzték. Az ihanytûvel tûzsérrel a hal szájának lágy részén átfûzték az ihanyt, s a felfûzött halakat a ladik mögött vontatták. Majd száz esztendeje tiltott szerszám a szigony. A hatalmas kovácsoltvas kétágú szigonyokkal vaktában szurkáltak a vízbe, vagy a látott hal testébe döfték, hajították. Fõleg ívó halakra használták, csúnyán roncsolt, és ezért tiltották be a XIX. század végén. Pótlására rugalmas villákkal, csíptetõvel, halollóval kísérleteztek. Használatuk nehézkes volt, különösebben nem terjedt el. Szélvizekben dolgoztak a tapogatóval. A leborított halat kézzel szedték ki. Mélyebb vizekre tükörhálóval, azaz reginával bevont tapogatót használtak, ezt csónakról is lenyomhatták, mert a hal a tükörhálóban fennakadt. Telente léken át horgásztak, varsáztak, vagy jégvágással foglalkoztak. A jégen való járást megkönnyítette a csizma sarka elé kötött jégpatkó. A gumicsizma megjelenése kiszorította a jégpatkó használatát. A jégvágásra a hosszúnyakú jégvágó fejszét, vastagabb jéghez a jégvágó vasat, a gusztonyt használták. A halásznak kiegészítõ keresetet jelentett a nádvágás, de az elhasznált kaszákból készített nádvágót varsahelyek tisztítására is használták. A halászmesterség nem jelentett könnyû életet. Elviselni az idõjárás viszontagságait, a jéghideg vizet, a testre fagyott ruhát, Csábi József halász puttyogtat. Zenta. Fotó: Tripolsky Géza, 1973 Tapogató Zenta. Fûr István tulajdona volt. E 513. Fotó: Gergely József, állandó néprajzi kiállítása

44 az órák hosszáig tartó evezést, éjszakázást, koplalást, rendszertelen táplálkozást, az eredmény bizonytalanságát. Néhány rossz haljárású esztendõ még a jómódú halászokat is koldusbotra juttathatta. A fiatalabb generáció már más igényekkel kezdi az életet, biztosabb kenyérre, kényelmesebb munkakörülményekre vágyik, s ha megmozdul benne õsei halászvére, szabadidejét fordítja horgászatra. Zentán 1947-ben a Halász Szövetkezet teljes tagságát 57 ember képezte, közülük a legismertebbek voltak a Balogh, Ferenczy, Kõvágó, Kincses, Petrovics, Fazekas, Újvári, Selmeczki, Tripolszki és Csábi családok tagjai tól rohamosan pusztul a halállomány, a régi halászok elhalálozásával a 80-as évek közepe táján megszûnik a hagyományos halászat a Tiszán. Két idõs halászt én is felkerestem a kilencvenes években: Petrovics Illést (1993-ban hunyt el) és Csábi Józsefet (1999-ig élt), rájuk a megörökített pillanatfelvételekrõl is emlékezünk. Varsák szárítása. Zenta. Fotó: Stevan Kragujeviæ, A zentai Városi Múzeum

45 43 Gazdálkodás Szilaj- és kezesállattartás A XVIII. században a vidék lakosságának fõ foglalkozása az állattartás volt. A török pusztítás után keletkezett hatalmas puszták legelõkké váltak. A XVIII. század második felétõl a polgári közigazgatás bevezetésével és megszilárdulásával (amit Zentának az 1751-ben nyert mezõvárosi jogállás biztosított) a gazdaság is fejlõdésnek indult. A földmûvelés a kezdeti években még jelentéktelen, így Zenta község nádasai, rétjei, pusztái (Tornyos és Likas), valamint láncnyi legelõje fõként az állattenyésztésnek kedvezett. 1 Ha a tavaszi áradás elmaradt, vagy nem volt elegendõ legelõ, nem termett elég réti széna. Ilyenkor nyáron át szeptemberig tilalmazták a nád- és gyékényvágást, s akkor takarmánynak vágták le. Az állattenyésztés formája az 1760-as évekig nagyobbrészt nomád. A ridegállattartásból és a legeltetésbõl származó jövedelem felerészben a városé, felerészben a kamaráé volt. A végeláthatatlannak tetszõ legelõkön, járásokon ezrével legelt a szilaj marha, ménesekben a ló, nyájszámra a juh. Az állatokat kora tavasztól késõ õszig a legelõn tartották, s csak a szárnyék nyújtott védelmet az idõjárás viszontagságai ellen. Õsszel teleltetõ szállásokra hajtottak. A szántóföldeket két nyomásban mûvelték, felét szántották, felét pihentették évente váltakozva, és csak a saját szükségletükre termesztettek gabonát. A II. József császár rendeletére készített katonai felvétel térképszelvényei 1783-ban szemléletesen tüntetik fel a legelõk és a szántóföldek arányát és a szállások elhelyezkedését. Kiállításunkon a szilajállattartás néhány jellemzõ tárgyi emléke látható. A jószág õrzésének és egyben tartásának fontos eszközei voltak a karikások, a kolompok, a csengõk. A gyakori ló- 1 Valkay Zoltán: Zenta építészete. Újvidék Zenta, 2002, állandó néprajzi kiállítása

46 tolvajlások megakadályozására alkalmazták a béklyókat. Az eltulajdonított állat felismerését megkönnyítette a bélyegzõvassal rásütött jel vagy monogram. Különösen szép kiállítási tárgy a külön vitrinben látható faragott, vésett díszítésû fanyereg, amely a tiszafüredi nyereggel állítható párhuzamba. A juhászat nagyon jelentõs volt a Tisza vidékén. Két helyen volt nagyobb összefüggõ legelõ: a kanizsai (magyarkanizsai) járáson és Észak-Bánát szikesein. A Tisza mente községeiben a juhok száma még a XIX. század végén is darab körül mozgott. Az óbecsei járáson a XX. század elején a juhállomány száma meghaladta a hatezret. A juhtenyésztés virágzása idején egyenként darabot számláló közös nyájakat legeltettek a járásokon. A régi szilajtartás emlékét idézi a szöges kutyanyakörv, amit a farkasokkal is szembeszálló komondorok nyakára helyeztek védelmül. A múlt század elejétõl terjedt el a 44 ma már jellegzetesnek tartott juhászkampó, a gamó, amellyel a birkát kifogták a nyájból. A juhászság apáról fiúra öröklõdött. A XIX XX. század fordulójától már csak darabból álló falkákat tartanak egy-egy juhász és egy-két puli õrizete alatt. A falkákat régebben már Mátyás-napkor (február 24-én), illetve legkésõbb Szent Györgynapig (április 24-ig) kihajtották, és az elsõ téli havazásig az álláson tartották. Ezután húzódtak a telelõbe, de ott is csak a három- Nádkunyhó a rideg- és félszilaj-állattartás tárgyi kellékeivel. Kiállításrészlet. Fotó: Gergely József, A zentai Városi Múzeum

47 45 ágú szárnyékban talált enyhelyet a jószág, a juhász pedig a nádkunyhóban. Öreg pásztoraink is már a félszilaj állattartást alkalmazták. A XX. században tértek át az istállózó vagy kezes állattartásra. 2 A múlt század derekától kezdtek a birkáknak télire színt, fészert építeni. A juhászok körében pedig akkortájt honosodott meg a vázszerkezetre épített, sárral tapasztott, ajtóval ellátott kunyhó. A nagyobb haszonállat heverõ tõkének számított, a juh inkább a mindennapi szükségleteket elégítette ki. Teje és húsa a táplálkozásban, gyapja és bõre pedig a ruházkodásban kapott fontos szerepet. Igénytelensége, meg a XIX. század elsõ felében jól menõ gyapjúfeldolgozás különösen jövedelmezõvé tette tenyésztését. Fõleg a külsõ tartást jól bíró magyar és rackajuhot tartották. A múlt század közepe táján terjedt el a cigája. A régi típusú, nádból készült kunyhónk rekonstrukcióját Banka Mihály, a híres csókai számadó juhász készítette. Az oromhegyesi Balázs Mátyás juhász szerint az 1930-as években a kanizsai járáson még minden juhásznak volt szárnyékja, isztrongája és kunyhója. Az anyajuhokat márciustól októberig fejték naponta kétszer az isztrongánál. A tejet a kunyhónál dolgozták fel. A Tisza mentén a nyers túrót a túróskendõbe kötötték, felakasztották, esetleg meg is nyomkodták, hogy a savómaradék kiszoruljon. A tejfeldolgozás eszközei voltak a Juhász a nyájával a szárnyéknál. Csóka. VMf. szn. állandó néprajzi kiállítása 2 Tripolsky Géza: Nem bánom, hogy juhásznak születtem. Újvidék, 1992, 16.

48 túrósdézsa, a köpülõ, amelynek leginkább a fából készült változatát használták a juhászok. A sajtprés használatához egy fateknõ is járult, amelybe a sajtból kicsepegõ savót gyûjtötték. A melegített juhtejbõl, borjúgyomorból nyert ótó hozzáadásával készült a gömölye, az érett túró és sajt. A gömölyét gömbölyûre formálva, szellõs helyen keményre szárították. A forralt tejbõl készült vidékünk jellegzetes étele, a tarhó. A tarhót cserépbögrében tartották. A juhokat évente egyszer, május végén, június elején nyírták kézi birkanyíró ollóval. A szilajtartás idején férfiak dolga volt a birkanyírás, késõbb inkább asszonyi munkának számított, vidám mulatozással járt, jó alkalom 46 volt a népdalok születésére, a hagyományok ápolására. Zenei archívumunk gyûjteményében is õrzünk néhány felvételt a birkanyíró asszonyok csodálatos népdalaiból. A juhászviselet jellemzõ darabjai a bõ ujjú, slingelt gyócsing a pitykés fekete lajbi, valamint a szûr. Szûrt vidékünkön a XX. század elejéig csak a gazda- Túrósdézsa. 1942, Zenta. E 175. VMf. dia 19. Sajtprés. A XX. század elsõ fele. Zenta. E VMf. dia 20. A zentai Városi Múzeum

49 gabbak viseltek. Díszes dohányzacskója csak a módosabb juhászoknak volt, a szegényebbek egyszerû kostökzacskóban tartották a pipadohányt. A kiállításunkon látható dúsan hímzett sallangos dohányzacskó 1876-ban készült. A birkabõrbõl varrt suba pásztorok és módos parasztok viseleti darabja volt. A XX. században a viseleti darabok közül 47 a suba nõtt össze legjobban az emberrel. A férfiak télen is, nyáron is hordták. Ha esett az esõ, szõrével kifelé, ha hideg volt, szõrével befelé viselték. A nõk csak a kocsin ülve terítették magukra télen. A legeltetõ nagyállattartás legtovább a kanizsai járáson maradt fenn, ahol még a XIX. század végén is 7000 katasztrális hold közös legelõ volt. A legelõk feltörésének arányában a külterjes állattartás fokozatosan visszaszorult. Helyette az istállózó-takarmányozó, kezes állattartás kapott egyre nagyobb szerepet. A szénamunka és az istállózó állattartás néhány jellemzõ eszköze volt: a lovak tisztán tartására szolgáló lóvakaró, a szénavágó, a lószerszám, a marha- Nyereg. XIX. század második fele, Horgos. EV 332. Fotó: Gergely József, állandó néprajzi kiállítása

50 tartásnál használatos a szopásgátló és a pányvakaró. A földmûvelés térhódítása A ridegállattartás után megkezdõdött a földmûvelés térhódítása. Ennek ellenére a hatalmas árterek lecsapolása, termõterületté változtatása a XIX. századra várt. A megmûvelt földek nagysága a XVIII. században a következõ volt: 1702: 2400 lánc (2200 négyszögölbe számítva) 50 napi szõlõ 1777: 4232 lánc, 13 kapa szõlõ, 85 kasza rét 1787: 5436 lánc 1797: 6609 lánc 48 A földhasználat nyomásos rendszeren alapult. Az egész szántóterület felét használták kettõs vetésforgó alkalmazásával ban megszûnt a kiváltságos koronakerület. Az úrbéri per lefolytatása után a birtokos parasztok a volt kamarai földeket felosztották maguk között. A legtöbb helyen a közös legelõket is kimérték, így a földnélküli nap- Istállózó állattartás (kiállításrészlet). Fotó: Gergely József, A zentai Városi Múzeum

51 számosok elestek az állattartás lehetõségétõl is, ami addig a fûbér lefizetése után megillette õket. A szántóföld térhódítását mutatják a zentai adatok. Az 1779-ben megmûvelt kétnyomásos szántóföld területe 1805-re 4879 láncról 5660 láncra emelkedett. Még nagyobb teret hódított az ún. sessiók (szállásföldek) területe, 1856-ban kh, ben pedig kh szántót mûveltek meg így. 3 A XIX. század közepére az állatteleltetõ helyek a földmûvelés központjaivá váltak. Az eke térhódítását mutatja az 1825-ben készült Bauer-féle megyetérkép. A birtokmegoszlás alakulásáról Bács-Bodrogh vármegye monográfiájában ezt olvashatjuk: Az egész zentai határ 374 km, vagyis hold, amibõl hold a termõföld. Az óriási kiterjedésû határban lélek él, és nagyobbára földmûveléssel foglalkozik. A hold termõföldbõl hold a város tulajdona volt. 59 száz holdon felüli nagybirtokos kezén hold, 2133 birtokos tulajdonában hold volt. A 4500 földnélküli napszámos, illetve haszonbérlõ mások földjén Terménytartó. 1959, Adorján. Ltsz Fotó: Stevan Kragujeviæ, állandó néprajzi kiállítása 3 Égetõ Melinda: Paraszti társadalom és mûveltség a XVIII XX. században III. Tanyák. MNT, Budapest, Szolnok, 1974.

52 dolgozhatott, egyébként azonban teljesen vagyontalan volt. A birtokviszonyok tisztázása és a felosztás körül sok csalás és visszaélés történt. A legkirívóbb eset a járásosztási per volt, amely 1875 és 1882 között folyt le. Az eseményt egy korabeli népköltõ meg is örökítette: Apáink bírtanak nagy legelõt, Hússzor is felérte a most meglévõt. De Berczi nagy ésszel kigondolta, Hogy ezt a szegény nép ne [jussolja. Kimondta a nagy szót, azt [a merészt, Abból csak a gazdagok [vehetnek részt. (Részlet a járásosztásról szóló nótából) 50 Amíg a gabona malomba kerül A nagyarányú gabonatermesztés gazdasági fellendülést hozott. A XIX. század közepén a gabonakonjunktúra hatására a parasztgazdaságok egyoldalú, külterjes szemtermelésre rendezkedtek be. Nemcsak a Tisza mente, de az egész Bácska fõ terménye a búza lett. Aratás eszközei (kiállításrészlet). Fotó: Gergely József, A zentai Városi Múzeum

53 A kedvezõ termelési feltételek elõsegítették a munkaeszközök viszonylagos gyors fejlõdését is. Vidékünkön a XIX. század második felében terjedtek el a Vidacs-ekék, amelyeknek már csak a gerendelye volt fából. A talajelõkészítés nagy vívmánya volt e korszakban a rögtörõ henger. A járomba fogott ökröket a gyorsabb mozgású munkaállat, a ló váltotta fel. 51 Sokáig kézzel vetették a gabonát. Zenta környékén a búzát zabosbükköny, rozsos borsó, esetleg kender után vetették. Az 1910 és 1914 közötti idõszakban még ritkán vetettek búzát kukorica után. A szárba szökkent búzát acatolással gyomtalanították. Az acatoló szolgált a gyom, illetve az acat kiszurkálására. Aratni június 29-e, Péter-Pálnapja körül kezdtek. Az aratás eszközei a kasza, a kaszakalapács, a kaszaüllõ, a kaszakõ, a tokmány, a marokszedõ kampók ( kukák ), a tarlógereblye, a rudalló gereblye és az aratókorsó. A gabonát az egész Alföldön, így nálunk is rendre vágták. A nagygazda béreseivel, a kisgazda egyedül családtagjaival, feleségével és gyermekeivel aratott. Az aratóbanda már hajnali két órakor elindult a búzaföldre. A A kaszás kévézõ aratás. Zenta. VMf Fotó: Tripolsky Géza, Aratókorsó. XX. század eleje. Zenta. E VMf. dia 16. állandó néprajzi kiállítása

54 kaszások magukkal vitték a kaszakövet, a tokmányt, az üllõt és a kalapácsot. A kitépett harmatos gabonából a marokverõ és a kaszás kötelet font. Zenta környékén csak búzakötelet, a bánsági részeken, pl. Feketetón, Kanizsamonostoron inkább rozskötelet használtak. Mielõtt aratni kezdtek volna, a kaszások rendbe tették a kaszákat. Kétféleképpen élesítették: munkakezdés elõtt kalapálták, munka közben fenték. Takarót erõsítettek a kaszára, melyet a búza vágásához nagyra állítottak. A takaró beállításától függött, hogy a kasza rávágott-e rendesen a lábon maradt gabonára. A rendre vágást kaszával, a marokba gyûjtést, kévébe rakást pedig kézzel, görbe faággal, kukával végezték. Aratáskor a bekötött kévéket keresztekbe rakták. Egy kereszt 18 kévébõl állt. Az alsó kéve a tolvajkéve, a legfelsõ pedig a papkéve. Cséplés elõtt a kévéket behordták szekérrel a gazda udvarára, birtokára, a szérûre, s szögletes vagy kerekített asztagba rakták. Más tájakhoz viszonyítva vidékünkön hamar megjelentek a parasztgazdaságokban az elsõ gépek: a járgányos- majd a gõzcséplõgépek és a szelelõrosták, késõbb pedig a vetõgépek. A XIX XX. századforduló idején a gabonából még nyomtatással nyerték ki a szemet. A kalászos növényt állati erõvel, lóval nyomtatták. Az így nyert szemet kézi szelelõrostával tisztították. Az elsõ gõzcséplõgép ben Angliából került Törökbecsére (a budapesti Magyar Mezõgazdasági Múzeum tulajdona). A XX. század elején a cséplõgépek végérvényesen kiszorítják a nyomtatást. Viszonylag korán megjelentek az aratógépek. Az 1920-as években elterjedt a használatuk, de a kaszás aratást csak az arató-cséplõgépek szorítják ki. A zentai újságokban már 1889-tõl hirdették az arató-, illetve cséplõgépeket. Zentán az elsõ gõzcséplõgépe 1890-ben Borbély Mihálynak, arató-kévekötõgépe pedig 1895-ben Barsi Péternek volt. Az arató-cséplõgép (kombájn) megjelenése fordulópontot jelentett a szemnyerésben. A valamikori hosszan tartó, emberek tömegét mozgató, nehéz fizikai munkát ma néhány nap alatt el tudják végezni. A gabonához, a búzafonathoz kötõdõ szokások közül a naptári év néhány keresztény ünnepéhez kapcsolódik a búzaszentelés. A kikelt búzát, hogy bõ gabonatermés legyen, április 25-én, Szent Márk evangélista napján szentelték a római katolikusok, a pravoszláv egyház pedig pünkösd 52 napján. Régen körmenettel, lobogókkal kivonultak a közeli búzaföldre, s ott a pap a négy égtáj felé fordulva megszentelte a vetést. A szertartás végén mindenki vitt magával a megszentelt búzából, s õrizték azt a következõ vetés kezdetéig. A búza kalászainak utolsó kévéibõl fonták meg az aratókoszorúkat. Zenta környéki falvakban koronának, Felsõhegyen kisgazdakoronának hívják a Szent István koronájára emlékeztetõ aratódíszt, amelyet az aratómunkások a gazdának adományoztak az aratás végén. Az aratóversenyek és a kenyérünnep rendezvényeinek alkalmával ma újra szokás aratókoronát készíteni. Két régi, 1902-ben megörökített fényképünk közül egyik ebéd közben az aratókat, a másik az aratókoronát átadó csoportot ábrázolja a tornyosi pusztán. A sövényfalú, tapasztott vagy gerendavázas gabonatárolók, a hambárok a nagyarányú gabonatermesztés kibontakozásával a módosabb parasztgazdaságokban terjedtek el elõször. Ezekben egyenként métermázsa gabonát is tárolhattak. A gõzmalmok megjelenéséig a gabonát szárazmalomban, szélmalomban vagy vízimalomban õrlették meg. A szélmolnárok fontos szerszáma az õrlõkövek pontos beállítására szolgáló A zentai Városi Múzeum

55 virgulya volt. Gabona mérésére szolgáltak a vékák. A vékába színültig töltött búzát a pontos mérés érdekében csapófával simították le. A gõzmalmok megjelenéséig a gabona nagy részét szemesen értékesítették, a többit malmokba vitték. A századfordulón a Tisza szabályozása elõtt Zentán vízimalmokban és szélmalmokban õröltettek. Zenta 1887-ben készült térképén hat szélmalmot láthatunk, bár 1797-ben még 14 szélés 13 vízimalmot emlegetnek. 53 Kapásnövények A gabonatermesztés mellett a századfordulótól egyre nagyobb szerepet kaptak tengeren túlról származó kapásnövényeink: a kukorica, a dohány, a paprika és a krumpli. A föld nélküli zsellérek már a XVIII. század második felétõl tömegesen rajzottak ki Szeged- Alsóvárosból. Õk alapították a híres bánsági dohánykertészeteket, késõbb pedig meghonosították a paprikakultúrát ben már Horgos környékén és Martonoson is találunk gányókat, vagyis dohánykertészeket. Vidékünkön a dohánytermesztés nem terjedt el nagyobb mértékben, de néhány településen, pl. Adorjánon és Felsõhegyen napjainkig jelentõs. Ezekbõl a falvakból valók a dohánytermesztés eszközei. Horgoson 1900 táján kezdtek fûszerpaprikát termelni. Ekkor még kizárólag helyi jellegû (csípõs) populációit termesztették, amelyek eredete Szeged környékére vezethetõ vissza. Lyuklocsoló a palántáláshoz. XX. század közepe, Felsõhegy. Fotó: Stevan Kragujeviæ, állandó néprajzi kiállítása

56 54 A hagyomány szerint a mûvelés fogásait az ekkortájt idetelepedett röszkei családok hozták magukkal. A paprikatermelés csakhamar elterjedt Martonoson, sõt Csókán és Törökkanizsán is. A füzéreket a szegedi piacon árusították. Az elsõ világháború után a horgosi paprikakultúra önálló fejlõdésnek indult ban már több mint 2000 holdon termelték a fûszerpaprikát. A csípõs paprika feldolgozása fáradságos munka volt, mert kézzel hasították, és távolították el erezetét. Az elsõ nemesített horgosi édes paprika elismerésére 1967-ben került sor, a feldolgozás módja mégis sokáig a régi maradt. A paprikát felfûzték, kézzel hasították, szárították, majd törték. A szárított paprika zúzására kézi mozsarat vagy lábbal mozgatható paprikatörõ kölyût, helyi kifejezéssel: külüt használtak. A paprikafeldolgozás tárgyainak nagy része Varbai Jenõ gyûjtése. A kapáskultúrák elterjedésével több új típusú mûvelési eszköz is meghonosodott. Ezek közé tartoznak az ültetõfák, a sorhúzó, az ekekapa, a nyesõ stb. E közös szerszámok mellett az egyes növényfajták mûveléséhez kapcsolódó speciális eszközanyagot láthatjuk a kiállításon. Ilyenek a dohány palántázásához is használatos liklocsoló, a dohánykapák, a fûzõtûk és a különféle kukák. A kukoricát és a napraforgót kapálással gyomtalanítják. A kukorica betakarítása kézi és gépi erõvel történik. Hagyományos kézi szedésekor helyenként cöveket használnak. A csöves kukoricát góréban tárolják, szükség szerint innen morzsolnak az állatok részére. A kézi kukoricamorzsolóknak több helyi típusával találkozhatunk. Sorhúzás utalógereblyével. Adorján. Fotó: Tripolsky Géza, Szárvágók. XX. század közepe, Zentai tanyák. E Fotó: Kulcsár Veronika, A zentai Városi Múzeum

57 55 A kender és a vászon útja Kendertermesztés és feldolgozás A kender évszázadokon át a legfontosabb nyersanyagot szolgáltató növény volt a paraszti háztartásokban. Finomabb rostjaiból szõtték a ruházkodásra és a lakásdíszítésre használt vásznat. A durvább minõségû szálakból a paraszti gazdaságban nélkülözhetetlen kötelet, ponyvát, zsákot állították elõ. Ebbõl kötötték a hálót is. Zentán és környékén az es évektõl napjainkig a kender feldolgozása sokat változott. A magyar néphit szerint Szent Anna napján szakad meg a kender töve, s attól kezdve nem nõ, csak sárgul. Zentán az 1940-es évekig a pünkösdi köszöntõszöveg végén a kiskirálylányt a magasba emelték, és azt mondták: Ekkorára nõjön a kentek kendere! E szokás is igazolja, mennyire fontosnak tartották a jó kendertermés biztosítását. A kendert kézzel vetették, mint a gabonát. Amikor a növény színe zöldrõl sárgára változott, kinyûtték. Ahol nagyobb területen termesztették, ott kendervágó kiskaszával vágták le. Ezután került sor a feldolgozásra: elõször A kender kévébe rakása. Zenta. VMf Fotó: Pethõ István, állandó néprajzi kiállítása

58 kévékben áztatták, szárították, törték, illetve tilolták. Kiállításunk részlete a kender feldolgozásával kapcsolatos tárgyakat mutatja be. Az áttört törzsû kétvégû tiló feletti fényképen a népdalairól híres Nagyné Mangurás Anna látható. Egyik képen a tiló, a következõ képeken a gereben és a rokka használatát mutatja be. Miután a kenderrostok közül eltávolították a pozdorját, fésülték, fonták, sodorták vagy szõtték a kenderszálat. A kenderrostokat elõbb ritkább, majd sûrûbb szegrózsás fésûvel fésülték. A szegrózsás rostfésûnek a Bácskában gereben a neve. A gerebenezésnél elhullott kócot kézi orsón talpas guzsalyról fonták meg, és a szövõtábla segítségével széles madzagot, szalagot szõttek. A finom szálakat talpas guzsalyon vagy rokkán, ún. gyalogrokkán 56 vagy kis cigányrokkán fonták, illetve kallantyúra hajtották a fonalat. A megfont kenderszálat, a kész fonalat motringokba rendezték, és motollán lemérték, azután gombolyították. Kötélgyártás A XVIII XIX. században az önálló kötélgyártó céhek a kendertermelõ központok közelében, Kenderáztatás. Zenta. VMf Fotó: Pethõ István, A zentai Városi Múzeum

59 57 a Bácskában és a Bánságban alakultak. Kisipari mûhelyek szép számban mûködtek még az as években is. Ekkor már a gyári feldolgozás és a mûanyag felhasználása kiszorította a természetes növényi anyagokat, így a kendert is. A két világháború közötti idõszakban már többnyire gyári kendert használtak, de megrendelésre a parasztkendert is feldolgozták. A köteles a törött kendert, a kócot kemény, fás részeitõl a rázóhálón tisztította meg. A kender rostjait több csoportba osztályozták a gerebenezés során. A kender fésülése után a legjobb rostminõség neve vidékünkön elsõ szála, illetve feje. A közepes rostminõségé börtli, a legrosszabb minõségé pedig kóc. A kötélgyártó készítményeinek nagyobb része mezõgazdasági eszköz volt, az állattartás és közlekedés nélkülözhetetlen kelléke. A köteleket a fonó-, zsinórozó-, szálazógéppel állította elõ a kötelesmester több munkafolyamatban. A mester a kendert a kötényébe helyezte, onnan fonta, sodorta a fonalat. A szálanként megfont fonalat pálcára rakta, majd a megfelelõ számú mennyiséget összeeresztette. Kenderfeldolgozás (kiállításrészlet). A gerebenezést és a rokkán való fonást a képeken Mangurás Anna mutatja be. Fotó: Gergely József, állandó néprajzi kiállítása

60 Ha túlsodorták, s krangli keletkezett rajta, akkor visszafejtették, és újrasodorták a kötelet. A fonáshoz nedves filcdarabot használtak, amit splimtflekninek neveztek. A szálak összesodrásához lehrt használtak, három-, négy-, hatvájatosat. Ha vastagabb kötelet kellett összesodorni, szálazni, akkor azt a ksir és szálnógli segítségével csinálták. A fényesített zsinórokat (dunsztspárga, zsákvarró cérna, kárpitspárga) flasnizuggal lehetett feszesre húzni. Az elsõ szála kenderbõl készült a kocsikötél, a rudazókötél, a madzag, a kötõfékfej, az istráng, a fûrészzsinór. A rosszabb minõségû szála kenderbõl kötõfékszárat, ostort, nyûgöt, a kócból pedig kelevézt készítettek a borjú- és marhakötelekhez, valamint kócmadzagot. A durvább minõségû kócból lópokrócot szõttek. 58 E kiállításrész hiteles felújításához, a kötelesmûhely minél teljesebb bemutatásához az írásos forrásanyag mellett a Zentán élõ mesterek, valamint családtagjaik szóbeli közlése is sokban hozzájárult. A kötelesmesterek Apatinban, illetve Hódságon kapták meg mesterlevelüket. A mesterek felsorolásakor a zentai Történelmi Levéltár kézmûiparosokról szóló iratállományára hivatkozunk. 1 Iparengedélyt vál- 1 A mester neve után az iparengedély kiváltásának évét jelöljük. ZTL. Fond: Bálint Gáspár özvegye bejegyezve 7163/ Fonókerék. Balla István használta 1960-ig. Zenta. Fotó: Gergely József, A zentai Városi Múzeum

61 tottak, mûhelyt mûködtettek: Bálint Gáspár 1899; Bálint Erzsébet és Margit 1922; Balla István (Zenta, 1905 Zenta, 1988) tõl a Tornyosi út 58., késõbb Október 8. utca 33. sz. alatt; Rövid Ferenc 1937-tõl a György király utca 13-ban; Matók Marjan (Slavonski Kobaš, 1919 Zenta, 1989) az Alsó-Tisza parton; Zdenyák Iván (Neštin, 1914 Zenta, 2003) JNH 38. sz. alatt; 59 Kucora András (1911-ben Magyarkanizsán született, Zentán él) és Kalmár Ferenc (1925 Zenta, 1981). Híres kötelesek voltak még Magyarkanizsán Ózsvár József és Berec István, Csantavéren pedig id. és ifj. Szvetecska Nándor. Az ügyesebb mestereknél a vásárlókon kívül még a mestertársak is rendeltek kötelet, ha maguk nem gyõzték a munkát. A szövés A XX. század elsõ felében még a parasztcsaládok zöme foglalkozott kendermunkával. A kender házi feldolgozása asszonyi munka volt. Télen, amikor szünetelt a mezõgazdasági munka, fontak, szõttek a házaknál. Többféle típusú guzsalyt, illetve rokkát használtak a fonáshoz, majd motollára hajtották a megfont kenderszálat. Szalagszövõ 2 A születés és elhalálozás évét jelezzük a zárójelben. A ZTL, illetve a zentai anyakönyvi hivatal irattárában ellenõriztük az adatok hitelességét. Balla István, anyai nagyapám febr. 25-én írt levelében a berukkolása után kéri feleségétõl, hogy menjen be a katonai tanácsnokhoz, kérjen igazolást, s akkor beadhatja az ipart. Zdenyák Ivánt János néven ismerték Zentán. Hiteles adat Zenta község elhalálozási anyakönyve 2003./ 50 alapján. Balla István kötélgyártó mester. Zenta. Fotó: Balla Magdolna, állandó néprajzi kiállítása

62 tábla segítségével szõtték meg a szélesebb madzagokat, amelyeket ruhára övnek, tarisznyára fülnek használtak. A szövéshez szükséges fonalat elõ kellett készíteni. A láncfonalakat fel kellett helyezni a szövõszék hengerére, majd be kellett fûzni a nyüstökbe, s ezután kezdõdött maga a szövés. A lábítóval (lábbal mozgatható pedállal) váltották a nyüstöket. A szövésminta már a befûzésnél, illetve a csónak vetésekor alakult ki. Vidékünkön a házi szövés inkább a szerb és a szlovák lakosságnál volt szokásban. A legdíszesebb, geometrikus mintájú darabokat törülközõket, kötényeket a szerb asszonyok szõtték. Sima vászonból készültek az ágyruhák is, az abroszoknak, szakajtókendõknek pamutos vásznat 60 szõttek, melyek általában hímesek voltak. Zentán a XX. század közepétõl a házilag megfont kenderfonálból takácsok szõttek vásznat. A mesterség céhes korszakának emlékét idézi a zentai takácscéh kiváltságlevele 1815-bõl és az ugyanebbõl a korból származó céhláda. Kiállításunkon takácsszövõszék látható kenderre felvetve, Takácsszövõszék. Fotó: Stevan Kragujeviæ, A zentai Városi Múzeum

63 amely eredetileg a zentai Erdélyi Nándor mûhelyében állt. A megkezdett szövés a Zenta környékén kedvelt minták közül mutat be kettõt. Az üveges tárlókban különféle szõtteseket, törülközõket, abroszokat mutatunk be, valamint a szövõszék felvetésénél használt apró eszközöket: lapockát, csigolyatartó lapokat. 61 A takácsmunka férfi, a házi szövés, a mosás és a mángorlás viszont asszonyi munka volt. A vászon mosására sulykok, dörgölõfák szolgáltak, amelyekrõl a Vízközelben címû részben már szóltunk. A kimosott vászonruhák simítására használt mángorlók jellemzõ típusai itt kaptak helyet. Különös figyelmet érdemel a vésett, gazdag növényi ornamentikával díszített, 1881-es évszámmal ellátott darab. Valószínû, szerelmi ajándéknak készült. Mángorlás közben a frissen mosott, még nem teljesen száraz vásznat a hengerre, illetve a nyújtófára csavarták, s a mángorlóval dörgölték. Ruházat Népünk öltözködésének sokszínûségét a századfordulón ké- Dísztörölközõ. XX. század közepe, Zenta. Fotó: Gergely József, Szerb lány szõttes kötényben. XX. század eleje, Zenta. állandó néprajzi kiállítása

64 szült fényképek igazolják. Kiállításunkon a néprajzi gyûjteményünkben õrzött ruhadarabok közül is bemutatunk néhányat, ezek nem teljes népviselet-rekonstrukciók. A XIX. század közepén vidékünkön még sokan saját készítésû fehér kendervászon ruhában jártak. A bodros szerb vászonból fõleg ingvállakat készítettek, amelyet a szerb nép aranyhímzéssel díszített. A magyar lakosság körében a nõi felsõruházatból a múlt század derekán a gyári anyagok kiszorították a vásznat, az alsóruhákat, az inget és a pendelyt azonban még a XIX XX. század fordulóján is ebbõl varrták. A férfiak nyári hétköznapi viselete még a XX. század elején is a vászoning és a vászongatya volt. Az idõk során az ünnepi férfiviseletben sem következett 62 hirtelen változás, de a korabeli fényképeken nemre való tekintet nélkül is érzékelhetjük a különbségeket a társadalmi rétegezõdés, az életkor, a városi, illetve a falusi kultúra meghatározó jegyei alapján. A nõi viselet mindig igyekezett a divat hatását követni. A magyar asszony ünnepi alsóöltözetéhez tartozott a fehér ing, a pendely, a slingelt alsószoknyák. Leányviselet az 1900-as évek elején, Zenta. Archív fotó: Renner József, é. n. Lányok ünneplõben. Borovszky: Magyarország vármegyéi, Bács Bodrogh II. A zentai Városi Múzeum

65 Az ünnepi felsõszoknyát a nõ életkorának megfelelõ színben, finomabb selyembõl vagy bársonyból varrták, melyhez a szoknya hosszánál tenyérnyivel rövidebb kötény tartozott. Fedetlen fõvel csak a lányok jártak. Az asszonyok kontyba tûzték a hajukat, fejükre alsó, majd felsõ fityulát, illetve kendõt kötöttek. A fehér vászonból és pamutból készült ruhanemût fehérrel, majd 63 késõbb különösen faluhelyen színes, Felsõhegyen például bordós-piros pamuttal hímezték. A jó minõségû festett kelmét csak a módosabbak tudták megvásárolni. A gazdasági fellendülés nyomán a tehetõsebb parasztasszonyok honikékkel festették a háziszõttest, vagy odaadták a kékfestõmesternek. A ruha házilag való festését növényi eredetû festékkel csak a gazdaságilag elmaradottabb vidékeken gyakorolták a jobbágyfelszabadítás után. Nálunk a ruházati textília dióburokkal, hagymahéjjal, cirokmaggal való festési módját többnyire a szerb lakosság ismerte, de leginkább hétköznapi ruhára, és csak ritkán, a szûkös esztendõkben alkalmazta. Kékfestõ anyagból elsõsorban a nõk hétköznapi felsõruházata készült, mivel színtartó volt, és Asszonyviselet és férfiviselet. Ada. Borovszky: Magyarország vármegyéi, Bács Bodrogh II. állandó néprajzi kiállítása

66 kevéssé kényes, de mellette mindig használtak más, gyári szövetekbõl készült öltözeteket is. A mesterek alkalmazkodtak a vevõk kialakult ízléséhez. A bácskai magyarok általában sötét alapon a fehér aprómintásat és a pöttyöset kedvelték. A minta nélküli simafestõbõl fõleg kötényt varrtak. Ezt a férfiak és a nõk egyaránt viselték. A szerb lányok, asszonyok szõttes kötényt, ún. pregacsát (pregaèa) hordtak. Kékfestés 64 Európában a kékfestés, a kelmefestésnek ez a sajátságos technikája, a Kelet-Ázsiából kereskedelem útján behozott kelmék hatására honosodott meg a XVII. század második felében. A század végén Hollandiában és Németországban már jelentõs mûhelyek dolgoznak a batiknyomáson alapuló szigetelõ eljárással. A XVIII. század folyamán terjedt át a kékfestõipar Ausztriából és Morvaországból Magyarország nyugati területeire, majd fokozatosan az osztrák birodalom középsõ és déli részeire is. A kutatások igazolják, hogy a XVIII. században már 21 településen mûködött a Bácskában kékfestõmûhely, közöttük: Csonoplyán, Bezdánban, Monostorszegen, Apatinban, Szivácon, Hódságon, Kulán stb. 3 Szegeden ben összesen harminc kékfestõ (3 mester, 21 legény és 6 inas) dolgozott. A Tisza menti részeket és a Bánságot sokáig a szegedi kékfestõk látták el portékával. 4 Katona Pál és Újházi Erzsébet 5 is gyûjtöttek erre vonatkozó adatokat. A kékfestéshez szükséges ráf és tarkázóasztal mintadúccal. Kiállításrészlet. Fotó: Gergely J. 3 Domonkos Ottó: Fejezetek a nyugatmagyarországi kékfestõipar történetébõl. Etnographia, Juhász Antal: Adatok a szegedi kékfestõmesterséghez. Néprajzi Dolgozatok, Szeged, Katona Pál és Újházi Erzsébet kézirata a kékfestésrõl a zentai Városi Múzeum gyûjteményében található. A zentai Városi Múzeum

67 65 László János 6 az utolsó zentai kékfestõ-kelmefestõ, akinek régen a Bartóky utcában az utcanévváltozás után a Gaj utcában 7 volt mûhelye, elpanaszolta Újházi Erzsébetnek, hogy ha megjelentek a szegedi kékfestõk a csókai vagy más vásárokon, úgy állt ott a nép, mint a közelmúltban az üzletek elõtt, pedig mi [zentaiak] és a szabadkaiak is ugyanazt árultuk. Õk is ugyanattól a székesfehérvári festõgyártól vásároltak ban megszûnt a szegedi Felmayer-féle kékfestõgyár. Feltehetõen ekkor került kékfestõmester Zentára is. Az 1880-as években mûködött Zentán Kenyeres István magyar és Télinger Boldizsár cservenkai sváb mester mûhelye. A visszaemlékezések szerint Óbecsén Brahtli, Magyarkanizsán Kiss, Szabadkán Húsvét és Sepsi nevû kékfestõmesterek árultak a vásárokon és a hetipiacokon. A kékfestõmûhelyek nagy többsége egészen a XIX. század végéig és a XX. század elejéig teljesen kézi munkával mûködött, bár már korábban megindult a gépesítés, pl. a budai kékfestõgyár már 1853-ban négy többszínnyomó perrotine-géppel volt felszerelve. A kékfestõk többnyire gyári vászonnal, molinóval és kalikóval dolgoztak, de a házi vásznat is megfestették. A kelmét festés elõtt a tarkázóasztalon mintázták négyszegletes mintázódúcok segítségével, majd kerekráfra erõsítve indigófestékbe eresztették. Amikor a kellõ sötét színt elérte, megfelelõ töménységû savas vízben kimosták. Ekkor a tarkázáskor felvitt fedõfesték kioldódott, és a minta fehéren maradt. Ezután a keményítés és mángorlás következett. 6 ZTL. Fond László János, farbar odela (ruhafestõ), Bartóky u. 75., l-ig 5271/ Gajeva Bartóky utca (1911) késõbb Gaj utca- (1923), Bartóky utca (194l) Gaj utca (1982). Pejin Attila: Zenta utcanévlexikona. Zenta, 2003, 52. Kedvelt virágos kékfestõminta es évek. Zenta. E állandó néprajzi kiállítása

68 A mintázódúcokat, illetve mintafákat kezdetben maguk a mesterek vagy a vándorló segédek készítették, a kívánt mintát körte- vagy hársfába faragták. Késõbb a simára csiszolt falapra drukkolt minta vonalán rézszalagot, illetve szegecseket vertek. A hasonló módon készült, különbözõ méretû mintafákat a kékfestõmûhelyeken kívül a kelmefestõ-, a sablonkészítõ és a drukkolóüzemekben is használták. A kékfestés nagyüzemi, batiknyomású, mintás szövetének negatív mintázását lúgos pappal készítették. A pozitív nyomás már a középkortól ismert módja volt a kelmefestésnek, ezzel az eljárással a mintát olajos festékkel közvetlenül az anyagra nyomták. A nagyobb üzemek a XIX. században már fõként külföldi cégektõl szerezték be mintázókészletüket, a kisebb mûhelyek tulajdonosai pedig, a nagyobb vállalatok kiselejtezett mintakészletét igyekeztek megvásárolni. Mintakészítõk A városi igények kielégítésére kisüzemi mintakészítõk jelentek meg a szabadrajzú fehérhímzõk mellett is. A zentai Történelmi Levéltár adatai szerint az és 1977 közötti hetvenegy év alatt 19 olyan sablonkészítõ mûhely mûködött, ahol mintanyomást is végeztek. Ezek között a legismertebbek Tóth Abonyi János, a Bleier testvérek, Gelbstein Albert, Leopold Sámuel. A mûhelyek utazókat foglalkoztattak, akik a környéket bejárva távolabbi vidékekre is eljuttatták a mintákat, és felvették az új megrendeléseket. Zentán 1928-tól 1941-ig a legtöbb foglalkoztatottja Albert Gelbstein elõnyomdájának volt tõl 1941-ig mûködött az Union Sablon- és Drukkolóüzem, Emanuel Salamon tulajdona volt. 8 Kiss György ( ) is neves 8 Kulcsár Veronika: A Tisza-vidéki fehérhímzés. Katalógus. Zenta, Albert Gelbstein mûhelye elõtt állnak a sablonkészítõk. Zenta. Repr.: Szénási Oszkár, A zentai Városi Múzeum

69 mintafakészítõ- és mintaszúrómester hírében állott, aki Bleier Árminnál 9 tanulta ki a sablonkészítés fortélyát, mûhelye 1953-tól 1960-ig mûködött Zentán. A harmincas években egyidejûleg öt nyomómûhely ahogy Zentán nevezték: drukkeráj mûködött, ahol párnasarkokat, terítõszéleket, monogramokat mintáztak hímzés elé a hozott anyagra és1941 között Pollák Miklós mûhelyében a drukkoláson kívül kelengyehímzést is vállaltak, Rozenberg Lea 10 üzletében pedig 1940-tõl kezdve ágynemû, nõi fehérnemû hímzése mellett megrendelésre ruhadekorációt is. 67 Hímzés Régen a hímzõkultúrában uralkodó díszítmény volt a fehér lyukhímzés. A viseleti darabokat: az ing elejét, gallérját, ujját, az alsószoknya alját, a kötényt, a zsebkendõt és a lakástextília díszítõ elemeit: a lepedõ szélét, a párnavéget, a párnalapot, az abrosz szélét, az almáriumtakarókat, a polcszegélyeket, a függönyöket hímezték. Ésszerûen, gazdaságosan bántak a hímzõszállal, látható, szembetûnõ részekre hímeztek, a viseleti daraboknál olyan helyekre is, amelyeket gyakori használatuk végett meg kellett erõsíteni. Az ingvállra, a kézelõre, a gallérra, az alsószoknya aljára. A gazdagabb polgári házak berendezésének lakástextíliáit általában túldíszítették. A szabályos és csík alakú elrendezésben, geometrikus és virágmotívummá szerkesztett lyukak, illetve laposöltéssel kitöltött minták mellett megjelent a richelieu, a toledo és az angol madeira áttöréses technikája is. 11 A fehérhímzést a magyarok különösen kedvelték Zentán, és nemcsak kézzel, hanem géppel is készítették. 9 ZTL. Fond Blajer Armin, šablonar [sablonkészítõ], Sokolska / ZTL. Fond Rozenberg Lea, šivenje žen. dek. haljina, Sokolska / Nagy Abonyi Ágnes: Hímzéskincsünk továbbélése. Népi és polgári fehérhímzések kiállítása, Zenta, Fehérhímzéses párnavég. 1900, Felsõhegy. E 632. Fotó: Kulcsár Veronika, állandó néprajzi kiállítása

70 68 Fazekasság A fazekasság, az agyagmûvesség az emberiség õsi kézmûves mestersége. A népi kerámia vidékünkön már a múlt század végén fontos helyet foglalt el a falusi és a városi lakosság mindennapi életében, s a XIX. század végén élte virágkorát. A gerencsér, a fazekas, a korsós, a tálas szó személynévként a XV. századtól már elõfordult, így az agyagmegmunkálás mesterségbeli korai elkülönülésérõl is hírt adott. Mi viszont nem ragaszkodhatunk szigorúan e kifejezések használatához, hiszen egyrészt van rá példa, hogy az írott forrásokban említett fazekasokról, korsósokról kiderült, hogy korsót csak kis számban, Gyömrei Antal korongozás közben. Zenta. VMf Fotó: Pethõ István, A zentai Városi Múzeum

71 fazekat egyáltalán nem készítettek. Másrészt a népi cserépedények készítõi a Vajdaságban a helyi igényeknek próbáltak eleget tenni, s nem szakosodtak egy fajta edényforma készítésére. Egyébként vidékenként, sõt helyenként is más-más névvel illették a népi kerámiakészítõ mestereket. Zenta környékén gölöncséreknek nevezték õket. A fazekasipar nyersanyaga miatt erõsen helyhez kötött. Jelentõs központok ott alakultak ki, ahol edénykészítésre alkalmas 69 agyag fordult elõ. Az Alföldön nincs tûzálló agyag ezért felföldi, gömöri készítésû sütõ- és fõzõedénnyel látták el környékünket. Kialakultak a fazekasok vásárkörzetei. A nagy fazekascentrumok sajátos stílusjegyeket alakítottak ki, de alkalmazkodtak a vásárlókörzetek vidékenként eltérõ helyi ízléséhez is. A mi paraszti háztartásainkat zömében a nagyobb magyarországi központokból látták el. Csákvárról a tûzálló edényt, Hódmezõvásárhelyrõl a mázas edényt, Mohácsról, illetve Bajáról a feketekerámiát szállították településeinkre. A legközelebbi nagy fazekasközpont Hódmezõvásárhely volt, ahonnan az elsõ világháborúig rendszeresen szállították vidékünkre a színesmázas, íróka használatával ólommázzal festett vagy karcolt díszítésû tálakat, korsókat, butellákat, kulacsokat és egyéb használati tárgyakat. Kisebb mûhelyek mûködtek Magyarkanizsán, Martonoson, Zentán és Óbecsén is. Mestereik általában mindennapi használat- Berakodás az égetõkemencébe. Zenta. VMf 668. Fotó: Pethõ István, állandó néprajzi kiállítása Köcsög. 1930, Zenta. E 520. fmv Fotó: Papp Júlia, 1980.

72 ra szánt, egyszerû edényeket készítettek: korsót, kantát, kancsót, poharat, bögrét, szilkét, köcsögöt, köpülõt, fazekat, tésztaszûrõt. Egyedi darabokat: csutorát, butellát, perselyt, kancsót is állítottak elõ. A népi cserépedények stílusjegyei ezeken a megrendelésre készített egyedi darabokon mutatkoznak meg erõteljesebben. A nagyobb fazekasközpontok mestereivel ellentétben a zentai gölöncsérek nem tömörültek céhekbe. Közülük néhányan még iparengedélyt sem váltottak ki, 70 csak idényszerûen dolgoztak az agyaggal. A mesterségükbõl élõ gölöncsérek maguk munkálták meg az agyagot, s termékeik értékesítéséig szinte minden munkafolyamatot egyedül, családi segítséggel végeztek. Kevés mester dolgoztatott inasokkal is, így a család kihalásával többnyire a szakmai utánpótlás is megszûnt. A hazai néprajzkutatók szerint az Osztrák-Magyar Monarchia alatt a Vajdaságban nem volt fejlett a fazekasság. 1 A habánok megjelenése után a török edényformák és díszítési eljárások, mint pl. a folyatott angób-díszítés 2 hatottak talán leginkább a vajdasági népi kerámiára. A XVIII. század végén és a XIX. század elején évente négyszázezer korsót hoztak Mohácsról folyami úton, a Dunán, de a Dráva és a Száva menti falvakba is jutott a feketekerámiából. A XX. század elején polgári hatásra megjelennek az új edényformák, a díszkerámiák, amelyek gyakran a gyári porcelánt utánozva fõként a lakás díszéül, illetve ajándék- Doroszlói butykoskorsó Zenta. Fotó: Szénási Oszkár, Persida, Tomiæ: Grnèarstvo u Srbiji [A fazekasság Szerbiában]. Beograd, 1983, Kresz Mária: Magyar fazekasmûvészet. Budapest Újvidék, A zentai Városi Múzeum

73 ként szolgáltak. A házbelsõ díszítésére szolgáltak a különös alakú butellák és csutorák is, viszont ezek nem a XX. század találmányai. A népi kerámiatárgyak használati célra készültek, s a lakáskultúra változásával, a korszerû konyhai berendezések megjelenésével fokozatosan kiszorultak régi szerepükbõl. Néhol még ráakadunk a mai lakásokban régi cserépedényekre, de csak emlékként, díszként, az identitástudat jelképeként szolgálnak. Már nem 71 használják õket, pedig a paraszti háztartásban valamikor minden edénynek megvolt a maga funkciója. Fogyasztói társadalmunkban ma is a vásárló igényeit próbálják kielégíteni a keramikusok, és a Vajdaságban már csak elvétve akad olyan település, ahol a népi cserépedények hagyományos formáit követve alkotnának. A zentai Városi Múzeumban hála a zentai Teodor Branovaèki valamint Joca Vujiæ és a horgosi Varbai Jenõ plébános úr gyûjteményének elég sok kerámiatárgyat õrzünk. Ezek és a többi, használaton kívüli egyedi darab is általában ismeretlen mesterektõl való, de zentai és magyarkanizsai gölöncsérek mûhelyébõl származó új munkákat is õrzünk. A vajdasági népi cserépedényekkel Bánszky Mária néprajzkutató kiállításkatalógusai ismertetnek meg bennünket. 3 Jellegzetességüket tekintve a vajdasági cserépedények a pannon kerámiatípusba tartoznak, amelyre jellemzõ a majolika hatása, a fehér angóbozás, a fehér alapmáz, a ko- 3 Marija Banski: Narodna keramika Vojvodine. Katalog izložbe [A Vajdaság népi kerámiája. Kiállításkatalógus]. Svet Keramike 75, Aranðelovac, Marija Banski: Narodna keramika u Vojvodini [Népi kerámia a Vajdaságban]. Beograd, Borospohár és kancsó. A XIX XX. századforduló. Zenta. Ltsz E 504. Fotó: Szénási O., állandó néprajzi kiállítása

74 baltoxid használata és az ecsettel való díszítésnél a növényi ornamentika. A vajdasági kerámiát annyira sok hatás érte a történelem folyamán, hogy leginkább a különbözõ stílusjegyek keveredése tükrözõdik díszített kerámiáinkon, s nem a megkülönböztethetõen sajátos ízlésvilág. A zentai és a magyarkanizsai fazekasokról szerzett kutatási eredményeink alapján vidékünk népi cserépedényeirõl is elmondhatjuk mindezt. 4 A zentai Gyömrei Antal munkáin például a helyi edényforma keveredik a hódmezõvásárhelyi szín- és motívumvilággal. A hódmezõvásárhelyi kerámiamûvészet hatása tehát nemcsak a készáruval érkezett hozzánk, hanem azok, akik ott tanulták ki a mesterséget az elsajátított díszítményeket alkalmazva, továbbvitték a vásárhelyi kerámia hírnevét. A vásárhelyi tálasok vasoxidos sárga mázzal alapoztak, amely tüzes ragyogást adott az edénynek. A korai idõszakban török hatásra sárgazöld geometrikus, fésûs díszû, 72 késõbb a régi magyar ólommázas tálasmunka hatására barna-vörös-zöld írókás minta, a máz alatti írókás díszítés, a zöld mázfoltokkal való hangsúlyozás jellemzi a vásárhelyi kerámiát. A bekarcolt díszítmény, az ún. sgraffito is gyakori. Az itteni piacokat, vásárokat helybeli magyar gölöncsérek látták el köcsöggel, bögrével, korsóval, fazékkal, tállal. A mindennapos használati edényekbõl készítettek a legtöbbet. Díszítésükben az egyszerûség, a visszafogott- 4 ZTL. Fond 423. Udruženje zanatlija, Senta [Kézmûvesek társulata, Zenta] Kis boroskancsó. A XX. század eleje. Teodor Branovaèki és Klauz Pál készítette. Zenta. E 296. MVf Fotó: Papp Júlia, A zentai Városi Múzeum

75 ság, a barna, sárga, zöld színû alapmáz, formájukban a célszerûség dominált. Néhány zentai és magyarkanizsai gölöncsér nevét meg kell említenünk, hiszen õk voltak az agyagmûvesség utolsó képviselõi a Tisza vidékén. Zentán a XX. század elején iparengedéllyel mûködõ gölöncsérek voltak: Klauz Pál (1903), Lantos József (1909), Vörös Ferenc (1904), Vörös János (1913), Harmath Mihály (1920), Vörös Nándor (1935), Vörös Ferenc (1938) és Gyömrei János (1908). 5 Az utóbbi gölöncsér fia, Gyömrei Antal volt az utolsó gölöncsér 6 Zentán, aki 1910-ben született, 1978-ig dolgozott, és 1990-ben hunyt el. Magyarkanizsán Bokor István (1904), Cifra János (1921), id. Velez Sándor (1940) váltottak ki iparengedélyt A mesterek egyéni ízlése, sajátos kézjegye, ismertetõjele alapján megállapíthatjuk, hogy a múzeumi gyûjteményünkben található cserépedények melyik mûhelyben készültek. Például az edény fülén látható ujjbenyomásáról, jellegzetes csorgatott, írókázott, illetve bekarcolt mintájáról. Gyömrei Antal köcsögeinek széles, lapos füle a szájperemtõl indul, s az edény hasának közepén erõs ujjbenyomással tapad az edény falához. A díszítésben édesapját utánozva gyakran alkalmazta a márványos technikát. A Vajdaságban lábbal hajtható, álló- és forgótengelyû korongot használtak. 8 Kiállításunk rekonstruált fazekasmûhelyében az utolsó zentai gölöncsér, Gyömrei Antal korongját, munkaeszközeit valamint késztermékeit mutatjuk be. A korong mellett a díszítéskor használt eszközök, írókák láthatók, és a félkész edénysorozat szemlélteti a köcsög formálódását a korongon. Külön polcon kaptak helyet Gyömrei János és Gyömrei Antal cserépedényei. Gyömrei mûhelyében az as években legnagyobb számban köcsögöt készítettek, mert a tehéntartó gazdák ezeket nagy mennyiségben vásárolták. A hagyományos korongozott edényformák mellett újabbakat is készítettek. 9 Például virágcserepet, perselyt, borkotyogót, csirkeitatót. Portékáikkal a szabadkai, a magyarkanizsai, a horgosi, az óbecsei vásárokon jelentek meg. Gyömrei Antal apja mellett beletanult a mesterségbe tól két évig apja mellett volt inas. Az inasidõ letelte után a tiszaszentmiklósi Keresztényi Kálmán, majd a hódmezõvásárhelyi Lázi János gölöncsérnél dolgozott se- 5 ZTL, Fond Mutató a kereszteltek anyakönyvéhez ( ). Gyömrei János 1882-ben született és 1952-ben hunyt el Zentán. ZTL, Fond 423. Udruženje zanatlija. A kézmûipari társulatok iparengedélye összeírásának jegyzéke szerint zárójelben tüntettük fel az iparengedély kiadásának dátumát. Fond Zapisnik o majstorskom ispitu 1933-ból Vörös Nándor mestervizsgájának jegyzõkönyve. Iparengedélye Nagy Vera: Az utolsó gölöncsér. Homokrózsa. Hódmezõvásárhely, ZTL. Fond Registar privatnih zanatlija, Stara Kanjiža [Kézmûvesek névjegyzéke]( ) Cifra János, Velez Sándor, majd fia, ifj. Velez Sándor is gölöncsérként dolgozott az es évekig. 8 Persida, Tomiæ: Grnèarstvo u Srbiji [A fazekasság Szerbiában]. Beograd, Nagy Vera: Az utolsó gölöncsér. Homokrózsa. Hódmezõvásárhely, állandó néprajzi kiállítása

76 gédként. Megfordult Csenki István mûhelyében is, aki Lázi mester sógora volt ben mestervizsgázott Hódmezõvásárhelyen, s 1946-ban Zentán már önállóan folytatta a mesterségét. Zentán a gölöncsérek, így Gyömreiék is, a Kukucska városrészben szerezték be az agyagot. Ebbõl készítették korongozással a tejesköcsögöt, a tarhósbögrét, a butykoskorsót, módla segítségével pedig a kulacsot, a butellát, a perselyt. Többféle változatban készültek tálak, tányérok is. Legnagyobb méretûek a kenyérsütõ- vagy dagasztótálak, melyeket fehér alapon zöld, barna, kék csíkozás, hullámvonal díszít, melyet írókával tettek az edényre. Fehér alapfestéknek sárospataki vagy váraljai földet használtak. Néhány sütõ-fõzõ edényt is készítettek, de csak rendelésre, mert a tûzálló agyagot messzebbrõl, Szerbiából szerezték be. Tûzálló edényeik színe általában sárga, zöld vagy barna volt, fehér alapfestéket itt nem használtak, mivel a váraljai földet a samottanyag nem tûrte meg. Kétfüles, fedeles pecsenyesütõk, lekvárfõzõ lábasok készültek ebbõl az agyagból. Gyakran elõfordul a márványozás és a pöttyözéses díszítés. A pöttyöket ujjbeggyel vagy írókával tették az edényre, de esztergályos által készített ötpálcás babózót is készítettek, amely meggyorsította a munkát. A Tisza menti települések paraszti háztartásaiban használatos tároló-, fõzõ-, sütõ- és díszedények néhány díszítési és formaváltozatát állandó néprajzi kiállításunk lakóházat bemutató részében a konyhabelsõnél mutatjuk be. Itt láthatjuk a vörösre égetett, mázatlan vizeskorsót, a kantát, a kívülbelül mázas tej-, tarhó-, lekvár-, zsír-, savanyúságtároló edényeket, a köcsögöt, a köpülõt, a bögréket, a szilkéket, a lábast, a sütõés fõzõedényeket, a tûzálló agyagból készült vászonfazekat. Az aratásnál a feketekorsót, a kapásnövényeknél pedig a vörösre égetett luklocsolót láthatjuk. A mázas vizeskorsók közül ki kell emelnünk azokat, amelyeket a szentkúton árultak mestereink. A zentai nép a doroszlói búcsúban elõszeretettel vásárolta a bácsi Josip Ober butykoskorsóit, 74 amelyek falán a következõ szövegeket olvashatjuk: Maria Doroszlov 1928, Maria Doroslov Emlék Ebben a sötétbarna alapmázas, fehérrel írókázott korsóban vitték haza a szentkúti vizet. A XX. század elején Vajdaság-szerte elterjedt e korsótípus. Forgács Flórián boroskancsói, ivópoharai is az elõzõekhez hasonlóan egyedi díszítésûek, és különösen gondos kivitelezésûek. A zentai Klauz Pál és Teodor Branovaèki kalligrafikus kézírással díszített kancsóit és ivóedényeit kedvelték a magángyûjtõk. Branovaèki tanító úr tehát nem csak gyûjtötte az értékes tárgyakat, hanem díszítette is alkalmi tréfás szerb és magyar nyelvû szöveggel az italos cserépedényeket és a tökbõl készült pálinkásedényeket, amelyekre gyakran évszámot is írt. A feliratos, évszámos edények 10 különös figyelmet érdemelnek a múzeumi gyûjteményben. Segítenek a népi kerámia fejlõdéstörténetének felvázolásában. Múzeumunk néprajzi anyagában a legrégebbi újkori kerámia a 19. század elején készült. 10 Nagy Abonyi Ágnes: Feliratos és évszámos kerámiák a zentai Városi Múzeum néprajzi gyûjteményében ( ). Bácsország. V. évfolyam, A zentai Városi Múzeum

77 A zentai Városi Múzeum alapításától kezdve igen gazdag, változatos kerámiagyûjtemény gyûlt össze, fõként az 1970-es években gyarapodott ugrásszerûen a cserépedények száma, tõl pedig folyamatosan a gyûjtemény szakszerû kiegészítésén fáradozunk. 75 A rendelkezésünkre álló jelenlegi népi kerámiatárgyak egynegyed része a horgosi Varbai Jenõ tulajdona volt, aki 1968 és 1971 között foglalkozott néprajzi gyûjtéssel. Ez az anyag ban került állami védnökség alá, majd a zentai Városi Múzeum gyûjteményébe. Állandó kiállítá- sunk e gyûjteménybõl egy áttört rozettával díszített butellát és egy feliratos csutorát mutat be. Cserépedényeink egy része állandó kiállításunkon látható, de mivel igen gazdag anyaggal rendelkezünk, volt már néhány idõszakos kiállításunk is Kulcsár Veronika Nagy Abonyi Ágnes: A horgosi és magyarkanizsai kerámiamûvészet kiállítása. Magyarkanizsa, Hajnal Jenõ Kulcsár Veronika Pejin Attila: Múzeumi kerámia a zentai múzeum gyûjteményébõl. Kiállításkatalógus. Thurzó Lajos Közmûvelõdési Központ, Zenta, A zentai csata trecentáriuma alkalmából a városháza elõcsarnokában, valamint a zentai gimnáziumban Nagy Abonyi Ágnes válogatásában a népi kerámiamûvészet anyagából készült válogatás Nagy Abonyi Ágnes: Észak- Bácska népi kerámiamûvészete. Vendégségben Budapesten. Népmûvészeti kiállítás Butella A horgosi Varbai Jenõ plébános gyûjtése. EV 43. Fotó: Szénási Oszkár, állandó néprajzi kiállítása

78 76 A Városi Múzeum emeleti alaprajza. Itt kapott helyet az állandó néprajzi kiállítás. Valkay Zoltán rajza A zentai Városi Múzeum

79 77 Válogatott irodalom Bálint Sándor: A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. (Elsõ rész). Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/ sz. Banó István: A pünkösd Zentán. Kalangya, XIII. évf. (1944) 4. sz. Banski, Marija (katalog): Narodna keramika u Vojvodini [Népi kerámia a Vajdaságban]. Beograd, Banski, Marija (katalog): Narodna keramika Vojvodine [A Vajdaság népi kerámikája]. Svet Keramike 75, Aranðelovac, Barabás Jenõ Gilyén Nándor: Vezérfonal népi építészetünk kutatásához. Budapest, Bárth János: Szállások, falvak, városok. A magyarság települési hagyománya. Kalocsa, Benderaæ, Ljiljana: Muzeji Srbije [Szerbia múzeumai]. Beograd, Beszédes Valéria: A bácskai asztalosok. Létünk, XXVII. évf. (1997) 1 2. sz. Beszédes Valéria: A ház. A lakóház szókincse. Szabadka, Beszédes Valéria: A napsugárdíszes oromzatú házak Vajdaságban. Létünk, XXVIII. évf. (1998) sz. Beszédes Valéria: Emberek és otthonok. Szabadka, Beszédes Valéria: Örökségünk II. Kis magyar bácskai néprajz. Szabadka, Bodor Anikó: Vajdasági magyar népdalok II. Balladák, betyár- és pásztordalok. Újvidék Zenta, Borovszky Samu (szerk.): Bács Bodrog vármegye. I II. (Magyarország vármegyéi és városai) Budapest, s. a. Borús Rózsa: Topolyai népviselet a századfordulón. In Bácskai magyar népviseletek. (Néprajz, Folklór, Népköltészet 4.) Újvidék, Bosiæ, Mila: Ribarske sprave i alati u Vojvodini [Halászeszközök és szerszámok a Vajdaságan]. Novi Sad, Brehm Alfréd: Az állatok világa VIII. Budapest, Burány Béla Fábri Jenõ Tripolsky Géza: Száraz kútgém, üres válú. Juhásznóták, betyárdalok, balladák Zentán és vidékén. (Zentai füzetek, 8 b.) Zenta, Cvijiæ, Jovan: Balkansko poluostrvo [A Balkán-félsziget]. Beograd, Csilléri Klára: Képek a szentsarokban. Népi vallásosság a Kárpátmedencében. I. Veszprém, Dám László: Hagyomány és építészet. Debrecen, állandó néprajzi kiállítása

80 Domanovszky György: A magyar nép díszítõmûvészete. II. Budapest, Domonkos Ottó: A céhes mesterségek közvetítõ szerepe. Néprajzi Értesítõ, LXXV Domonkos Ottó: Fejezetek a nyugat magyarországi kékfestõipar történetébõl. Etnographia, sz. Dudás Gyula: Ipar. Régi iparunk és a céhek. In Bács-Bodrog Vármegye egyetemes monográfiája. II Ecsedi István: Rekesztõhalászat a Tiszán és az alföldi kisvizeken. Néprajzi Értesítõ, XVIII. évf Égetõ Melinda: Tanyák. Paraszti társadalom és mûveltség a XVIII XX. században. III. MNT. Budapest Szolnok, Égetõ Melinda: Újjátelepülés. In Tripolsky Géza Bodor Géza Benes József (szerk.) A Zentai Múzeum állandó kiállításának vezetõje (kalauza) Vodiè stalne postavke Senæanskog muzeja. Bilingvis. Zenta, Fábri Jenõ: Zenta története 1526-ig. (Zentai Monográfiafüzetek 4.) Zenta, Fábri Jenõ Katona Pál Hagymás Károly: A zentai Városi Múzeum Zenta története c. kiállításának tárgymutatója. Zenta, Gráfik Imre (katalógus): Nyeregbe! Kiállítás a Néprajzi Múzeumban. Budapest, Guelmino János: Élõvilág. In Fodor István Hajnal Jenõ Szloboda János (szerk.): Zenta monográfiája. I. Zenta, Guelmino János: Növények I. (Zentai Monográfiafüzetek 12/1. sz.) Zenta, Gyetvai Péter: A Tiszai Korona-kerület telepítéstörténete. I II. A Tiszai Korona-kerület története és újkori magyar népességének eredete. Kalocsa, Hagymás Károly: Istorijat i razvoj narodnog muzeja u Senti (Izveštaj upravnika muzeja na sednici muzejskog Saveta, povodom desetogodišnjice otvaranja prve muzejske izložbe). A zentai Népmúzeum története és fejlõdése (A múzeumigazgató beszámolója a múzeumtanács ülésén az elsõ múzeumi kiállítás megnyitásának ötvenedik évfordulója alkalmából). Senta, Hajnal Jenõ Kulcsár Veronika Pejin Attila (katalógus): Múzeumi kerámia a zentai múzeum gyûjteményébõl. Zenta, Harkai Imre és mások: A Vajdaság népi építészete. (A Magyar Népi Építészeti Archívum Kiadványai 4.) Szentendre, Hermann Ottó: A magyar halászat könyve I II. Budapest, Hovány Lajos: A Zenta környéki vizek a III. katonai felmérésen. Bácsország, V. évf. (1999) sz. Hovány Lajos: Vizeink nyomában. Szabadka, Ipolyi Keller Gyula: Gazdasági munkásházak. Városi Szemle, VI. évf Iványi István: A Tiszai Határõrvidék Budapest, Iványi István: Martonos község története. In Bács Bodrogh Vármegye Történelmi Társulat Évkönyve, Iványi István: Szabadka szabad királyi város története II. Szabadka, Juhász Antal: Adatok a szegedi kékfestõmesterséghez. Néprajzi Dolgozatok, sz. Katona Pál: Istorijat muzeja [A múzeum története]. Kulturni život III. Senta, (Graða za monografiju Sente 11.) Katona Pál: Halászat. A zentai Városi Múzeum irattára. Kézirat. s. n. Kiss Lajos: A szegényemberek élete. Budapest, Kneževiæ, Milivoje V. (szerk.): Senta. Zbornik priloga za istoriju grada [Zenta. Várostörténeti adalékok gyûjteménye]. Senta, Knézy Judit: Szegény parasztcsaládok életmódja Zentán és környékén, fényképeken. Létünk, XXVI évf. (1996) 3 4. sz. Kovács Endre: Földmûvelés egy bácskai magyar faluban. Újvidék Budapest, Kresz Mária: Magyar fazekasmûvészet. Újvidék Budapest, Kulcsár Veronika: A Tisza-vidéki fehérhímzés / Beli vez. Zenta, Kumoviæ, Mladenko M.: Muzeji u Vojvodini. Kulturna politika i razvoj [A vajdasági múzeumok. Mûvelõdéspolitika és fejlõdés 1847 és 1997 között]. Novi Sad, A zentai Városi Múzeum

81 Landgráf Katalin Szittner Andrea: Kézi szövés. Budapest, Magyar Néprajz. Életmód. IV. Budapest, Matijevics Lajos: Vizeknek szarváról. Újvidék, Nagy Abonyi Ágnes: A kosárfonómesterség Zentán. Létünk, XXVII. évf. (1997) 1 2. sz. Nagy Abonyi Ágnes: A Tisza és a Tisza vize a népszokásokban és a folklórban. Bácsország, VI. évf. (2000) sz. Nagy Abonyi Ágnes (katalógus): Betlehem városába, szalmán a jászolba A szalma, gyékény, vesszõ néprajza. Zenta, Nagy Abonyi Ágnes: Feliratos és évszámos kerámiák a zentai Városi Múzeum néprajzi gyûjteményében ( ). Bácsország, V. évf. (1999) sz. Nagy Abonyi Ágnes: Hagyomány és modernizáció a Zenta környéki aratómûveletekben. Hagyomány és modernizáció a kultúrában és a néprajzban. Budapest, Nagy Abonyi Ágnes (katalógus): Hímzéskincsünk továbbélése. Népi és polgári fehérhímzések kiállítása. Zenta, Nagy Abonyi Ágnes Vörös Imre Kovaèev-Ninkov Olga (katalógus): Méhészkedés a Tisza mentén. Múzeumi füzetek 2. Zenta, Nagy Vera: Az utolsó gölöncsér. Homokrózsa, (1989) 2. sz. Nagy Vera: Vékony Sándor. Hódmezõvásárhely, Papp Árpád és mások: Vajdasági Magyarok Néprajzi Atlaszának kommentárkötete. Papp Árpád Raffai Judit Terbócs Attila (szerk.) Szabadka, Papp György: Kanizsa és környéke földrajzi neveinek adattára II. (Vajdaság helységeinek földrajzi nevei, 14.) Újvidék, Pejin Attila: A századfordulót váró Zenta. Bácsország, V. évf. (1999) sz. Pejin Attila: A Tisza és Zenta. Bácsország, VI. évf. (2000) sz. Pejin Attila: Zenta a Tiszai koronakerületben. Zenta monográfiája I. Zenta, Pejin Attila: Zenta utcanévlexikona. Zenta, Penavin Olga Matijevics Lajos: Zenta és környéke földrajzi neveinek adattára. (Vajdaság helységeinek földrajzi nevei, 5.). Újvidék, Rác, Vince: Poljoprivreda u Senti [Zenta mezõgazdasága]. (Graða za monografiju Sente, 10.) Senta, Raffai Judit: A felnõttek viselete Ludason a XX. században. Bácskai magyar népviseletek. (Néprajz, Folklór, Népköltészet 4.) Újvidék, Rudinski, Antun: Panonska kuæa, pojava i oblici u Severnoj Baèkoj [A pannon ház megjelenése és formái Észak-Bácskában]. Zbornik Matice Srpske za društvene nauke. Novi Sad, állandó néprajzi kiállítása Solymos Ede: A borító halászszerszámok fejlõdése Magyarországon. Ethnographia, Solymos Ede: A tolnai halászcéh. A szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve, VIII IX. évf. ( ). Solymos Ede: Halászat. In Tripolsky Géza Bodor Géza Benes József (szerk.): A Zentai Múzeum állandó kiállításának vezetõje (kalauza) Vodiè stalne postavke Senæanskog muzeja. Bilingvis. Zenta, Szabó István: Tiszai halászat a XVII. században. Népünk és Nyelvünk, Szabó Kálmán: A kecskeméti múzeum halászati gyûjteménye II. A Néprajzi Múzeum Értesítõje, XXIX sz. Szacsvay Éva: Barokk a vallásos népmûvészetben. Néprajzi Értesítõ, LXXV Szilágyi Miklós: A magyarországi borítóhalászat fejlõdésének néhány kérdése. Mûveltség és Hagyomány, Szolnoky Lajos: Alakuló munkaeszközök. A magyar népi kenderrostmegmunkálás. Budapest, Tari László: A Tisza nagy áradásai vidékünkön. Bácsország, VI. évf. (2000) sz. Tomiæ, Persida: Grnèarstvo u Srbiji [A fazekasság Szerbiában]. Beograd, Tripolsky Géza: Razvoj i perspektive gradskog muzeja u Senti [A zentai Városi Múzeum fejlõdése és távla-

82 tai]. Rad vojvoðanskih muzeja 2. Novi Sad, Tripolsky Géza (szerk.): Két szivárvány koszorúzza az eget. Zenta, (Zentai füzetek, 8 c.) Tripolsky Géza: A zentai ipartestület száz esztendeje (Zentai Monográfiafüzetek 31.) (1988) Tripolsky Géza: Város, folyó, emberek. Zenta, Tripolsky Géza: Fejezetek a zentai múzeum történetébõl. Néprajzi Látóhatár, VIII. évf. (1999) 1 4. sz. Tripolsky Géza: Nem bánom, hogy juhásznak születtem. A Tisza-vidék néprajzához és folklórjához. Újvidék, Valkay Zoltán: Zenta építészete. Újvidék Zenta, Valkay Zoltán: Zentai építõiparosok. Létünk, XXVII. évf. (1997) 1 2. sz. Velimir Mihajloviæ Gordana Vukoviæ: Srpskohrvatska leksika ribarstva [A halászat szerbhorvát szókincse]. Novi Sad, Verebélyi Kincsõ: A Mária házak stílusa. Néprajzi Értesítõ, LXXV A zentai Városi Múzeum

83 81 A kiadványban szereplõ rövidítések MMMf a Magyar Mezõgazdasági Múzeum fényképtára f MV fototeka Muzeja Vojvodine / a Vajdasági Múzeum fényképtára VMf a zentai Városi Múzeum fényképtára Repr. átfényképezte T a zentai Városi Múzeum történelmi gyûjteményében nyilvántartott tárgy E a zentai Városi Múzeum néprajzi gyûjteményében nyilvántartott tárgy Ltsz. leltárszám sz. n. szám nélkül EV néprajzi gyûjteményünkben a horgosi Varbai Jenõ plébános gyûjtéseként nyilvántartott tárgy

84

85 83 Tartalom Elõszó 5 Visszatekintés 9 A Városi Múzeum állandó néprajzi kiállításának elõtörténete Településtörténet 13 Zenta mezõváros és a Tiszai korona-kerület 13 Iparosok, kézmûvesek 17 A hagyományos lakóház 20 A Tisza mente népi építészete, oromfalak, típusházak, szobabelsõ, konyhabelsõ Vízközelben 27 Az árterület növényzete és a fûztelepek 28 A Tisza-táj és népi megfigyelések 30 Élet a folyóparton: mosás, fürdõzés és az állatok úsztatása 31 A tápláló folyó 33 A halászat 34 A Tiszai halászat eszközei 35 Gazdálkodás 43 Szilaj- és kezesállat-tartás 43 A földmûvelés térhódítása 48 Amíg a gabona malomba kerül 50 Kapásnövények 53 A kender és a vászon útja 55 Kendertermesztés és feldolgozás 55 Kötélgyártás 56 A szövés 59 Ruházat 61 Kékfestés 64 Mintakészítõk 66 Hímzés 67 Fazekasság 68 Válogatott irodalom 77

86 CIP Katalogizacija u publikaciji Biblioteka Matice srpske, Novi Sad 069 : 39 ( Senta) (064) NAGY Abonyi, Ágnes A zentai Városi Múzeum állandó néprajzi kiállítása : Múzeumi kalauz / Nagy Abonyi Ágnes. Zenta : Thurzó Lajos Közmûvelõdési Központ, 2004 (Szabadka : Grafoprodukt). 80 str. ilustr.. ; 20 cm Tiraž 500. Napomene uz tekst. Bibliografija. ISBN a) Gradski muzej (Senta) Etnologija Katalozi izložbi

87 3