Simon Márton - Szeretnék lenni, de nem

Átírás

1 Simon Márton - Szeretnék lenni, de nem Ezen a fotón csak a szemed látszik, meg a pléd, amibe csavarva ültem én is, egyébként meztelenül, egyszer. Amikor néhány napja véletlenül összefutottunk egy szórakozóhelyen, végig erre, a képre gondoltam te közben illedelmesen érdeklődni próbáltál a mivanvelemről, vagy valami más, közepesen érdektelen dologról. Ha jól emlékszem, nem válaszoltam, de aztán hazafelé annyi eszembe jutott, hogy semmi. Mit mondhattam volna? Hogy egy szentimentális közhely szeretnék lenni a szádban? Már hajnalodik. Ha lenne tévém, most bekapcsolnám. Vagy épp ki. Ülök, a szoba üres, fehér fala ilyenkor lesz kék. Mint akinek a szájába ment egy szőke hajszál és képtelen szabadulni tőle, csak ez jár a fejemben. Van ilyen. Hogy rájössz, hogy semmi. És állsz és szédülsz és hallgatsz, vagy ülsz 5:43-kor egy kanapén egyedül, egy másik plédbe csavarva, közhelyeken rágódva. Olyan csöndben, mint aki arra ébred, hogy ötvenhét éves, süket, polinéz gyöngyhalász lett, aki egy fotóba szerelmes, és valaki lélegezzen helyette, mert fölötte nyolc méter. 1

2 Simon Márton 1984-ben született Kalocsán, a Károli Gáspár Református Egyetemen tanult japán szakon, napjainkban elismert költő, a "Mozgó világ" nívódíjasa 2004-ben ben jelent meg első verses kötete, a "Dalok a magasföldszintről", 2013-ban pedig a második, amely a "Polaroidok" címet kapta. A szerző versei rendszeresen olvashatók voltak folyóiratokban, a Szép versekben és antológiákban. Dalok a magasföldszintről című első kötetének mintegy negyven sűrű atmoszférájú szabad versében egy anyját elvesztő tízéves gyermek tapasztalatai, és az azóta eltelt évtized eseményei öltenek lírai formát. 1 "...az írás tegnap és ma ugyanaz, bár hogy pontosan egyébként mi is, azt kevéssé tudom. Főleg viszonyítási pont. Ezen keresztül tudom csak elképzelni magam, meg tulajdonképpen mindent. Bár ez a könyv kétségtelenül vízválasztó nekem (is, mint mindenkinek az első), és az írásra sem mindig egyformán van (volt) szükségem." 2 "... Simon Márton első kötete olyan 21.századi líraeszmény pregnáns példája, amit, valójában még ki se találtak: a dalolhatatlan dalé, sóhajokból és iróniából megszerkesztett meditatív bluesé." 3 A "Szeretnék lenni, de nem" című vers, 2010-ben jelent meg a "Dalok a magasföldszintről" verses kötetben amely Simon Márton első könyve - a L'Harmattan Kiadónál. A mű nem sorolható be egyik hagyományos verstípus csoportjába se, nem rímmel és nem rendelkezik szabályos szerkezettel, így szabadversnek tekinthető. Csalódottság, magány, depresszív hangulat jellemző a műre. Egy véget ért szerelem, egy fájdalmas emlék következtében kitörő érzelmek leküzdése ez. 1 Bookline, Libri, Moly könyvesboltok rövid leaírásai alapján. 2 A Prae.hu, általános művészeti portál Simon Mártonnal folytatott interjújának egy részlete. 3 Zsolani György kritikája a Szépirodalmi Figyelő folyóiratban, 2010-ben. 2

3 Az költemény két, különböző időben lezajlott eseményeknek a bemutatása: "amikor néhány napja véletlenül összefutottunk" és "ülök, a szoba üres, fehér fala ilyenkor lesz kék". Tehát egy néhány nappal azelőtti találkozás és a jelen, amikor még mindig a korábbi találkozáson gondolkozik a költő. A különböző időben és térben játszódó események leírása minden esetben nagyon képszerű, szinte látjuk magunk előtt. Nem lehet véletlen, hogy a költemény egyik fő motivuma egy fotó, aminek ebben az esetben a hétköznapi és a szimbolikus jelentése is fontos lehet. Ezen a fotón csak a szemed látszik, meg a pléd, amibe csavarva ültem én is, egyébként meztelenül, egyszer. Az, hogy a fotón csak a szeme látszik a nőnek, akiről vagy akihez Simon Márton írta a verset, arra enged következtetni, hogy az emlék a fontos, az a pillanat és annak a pillanatnak a hangulata, amikor a fotó készült. Emellett a plédnek is sokféle jelentést tulajdoníthatunk, mint például azt, hogy plédbe csavarva ülni megnyugtató érzés, ami biztonságot ad az embereknek, mint ahogy egy kölcsönös szerelmi kapcsolat is képes lehet ugyanerre. Az pedig, hogy a költő saját magát meztelenül jeleníti meg a plédben, bensőségesebb szintre emeli a jelenetet. Talán a költő ezzel szerette volna kifejezni azt, hogy ő teljesen levetkőzött a másik előtt, megmutatta mindenét, de ezt nem kapta vissza. Amikor néhány napja véletlenül összefutottunk egy szórakozóhelyen, végig erre, a képre gondoltam... Ezek a sorok nagyszerűen mutatják be az elhagyott emberek illuzióját arról, hogy kiket is szeretnek vagy szerettek ők valójában: nem azt, aki éppen ott áll előttük, hanem azt akibe régebben voltak szerelmesek és az emlékeket, amiket együtt éltek át. A nő már nem ugyanaz - nyílvánvaló, hogy az emberek változnak és talán a költő is tisztán látja ezt, de maga a fotó az, ami nem engedi elefelejteni a múltat.... te közben illedelmesen érdeklődni próbáltál a mivanvelemről, vagy valami más, 3

4 közepesen érdektelen dologról. Ha jól emlékszem, nem válaszoltam, de aztán hazafelé annyi eszembe jutott, hogy semmi. Nem tudott vagy nem is akart oda figyelni arra, amiről beszélgettek, még abban sem biztos, hogy válaszolt-e neki. Ezután is csak annyi fogalmazódott meg benne, hogy semmi. Számomra ez a vers kulcsszó a versben, mert feleleveníti az érzést, amikor egy olyan emberrel találkozunk, aki nekünk fontos volt ( esteleg még most is az ), de már nem tudunk vele úgy beszélni, mint régen, ezért csak annyit válaszolunk: semmi. Mit mondhattam volna? Hogy egy szentimentális közhely szeretnék lenni a szádban? Nem mondhatja el az érzéseit őszintén egy olyan embernek, akinek egyszer már megnyílt és aztán mégis csalódott. Magában kell tartani a már sokszor megfogalmazott mondatokat, amiket titokban neki címzett, mert ezek süket fülekre találnának. De még ha nem is így lenne, akkor sem kockáztathatja meg, hogy még egyszer összetörje ugyanaz az ember. Már hajnalodik. Ha lenne tévém, most bekapcsolnám. Vagy épp ki. Ülök, a szoba üres, fehér fala ilyenkor lesz kék. Mint akinek a szájába ment egy szőke hajszál és képtelen szabadulni tőle, csak ez jár a fejemben. Szenved attól, hogy nem képes másra gondolni, hogy az az egy fotó irányítja a gondolatait és semmit sem tud tenni ellene. Hajnalban is álmatlanul ül az üres szobában, ami összeegyeztethető a lelkiállapotával is: üres, fehér falak. Hiányérzete van, legalább ha tévéje lenne, valami színes képek elvonnák a figyelmét a fájdalmairól. Ebben a kontextusban a tévé jelenthet egy másik élményt, aminek nem kell tartalmasnak lennie vagy vonzónak, de kitöltené az ürességet és megszabadítaná az emlékektől, amelyek felkavarják. Van ilyen. Hogy rájössz, hogy semmi. És állsz és szédülsz és hallgatsz, vagy ülsz 5:43-kor egy kanapén egyedül, egy másik plédbe csavarva, közhelyeken rágódva. Ugyanabba a plédbe nem menekülhet mégegyszer. Az ember megpróbálkozik mással, 4

5 kapaszkodik, abban reménykedve, hogy jobb lesz, de közben a gondolatai még mindig a másik pléd, a másik nő körül keringenek. Végig játszódnak fejében a közös percek, az, hogy mit lehetett volna másképp, de ő maga is tudja, hogy mind hiába. Olyan csöndben, mint aki arra ébred, hogy ötvenhét éves, süket, polinéz gyöngyhalász lett, aki egy fotóba szerelmes, és valaki lélegezzen helyette, mert fölötte nyolc méter. Rájönni arra, hogy semmi nincs már ami visszafordítja ezt a szerelmet az eredeti mivoltába, egyrészt fájdalmas, másrészt pedig megdöbbentő, mert az emberben sokáig él még a remény. Amikor megvilágosodik és az utolsó reményt is megöli önmagában, akkor üresség következik, vagy hirtelen rátör a világ minden más fájdalma és ebbe fullad bele a költő. Feladta azokat a gondolatokat és illuziókat, amikbe eddig kapaszkodott, hogy átvészelje a szerelmi csalódást, de helyükre kételyek és kérdések lépnek, amik lehet még jobban megterhelik a lelkét. Ez a vers számomra tökéletesen bemutatja azokat az érzéseket és lelkiállapotokat, amelyeket megtapasztalunk, ha elhagynak vagy becsapnak minket, olyan emberek, akikben megbíztunk. Valamint azt, hogy lehetetlen szabadulni olyan, emlékektől, amik a boldogságunk forrásai voltak, akkor, mikor történtek. Hétköznapi, modern nyelvhasználattal mutatja be az emberi lélek egyik legerősebb és legfájdalmasabb érzését. 5