Ó szerzetes! Ne dédelgess semmilyen illúziót életed minõségérõl. Karizmád nem fog virágozni vagy ragyogni csupán a szabályok és

Átírás

1 / 1 A b u d a i c i s z t e r c i k ö z ö s s é g l e l k i s é g i k i a d v á n y a AZ Ü NNEPHEZ Ó szerzetes! Ne dédelgess semmilyen illúziót életed minõségérõl. Karizmád nem fog virágozni vagy ragyogni csupán a szabályok és könyvekben lefektetett útmutatók követése által, és nem fog életed elsüllyedni a felelõtlenség vagy merész újítások sekélyessége miatt. A szerzetesi karizma igazi ereje a lemondás felé tanúsított nyitottságban, a nyugalom és csend személyes szeretetében, a magányos és közösségi ima szeretetében található, és a Kereszt saját életedben betöltött értékének felfedezésében! Az igazi megújulás, ami ezáltal elérhetõvé válik, életed növekedése Jézusban, és az Õ életének növekedése benned, hallgatva Lelkére. Benne való növekedésed az élet forrásánál keresendõ: a keresztnél és Jézus feltámadásánál. 2014/1 1

2 A monasztikus hagyomány és ciszterci élet L ELKISÉG A KERESZTÉNY MEGSZENTELT ÉLET GYÖKEREI M ONASZTIKUS ÉS SZEMLÉLÕDÕ ÉLET A monasztikus hagyomány szerint a cselekvõ élet és szemlélõdõ élet kifejezések nem különbözõ életállapotokra utalnak, megkülönböztetve egyéb másodlagos célok által, úgy mint aktív apostolkodás és szeretet az egyik oldalon, liturgia és lelkigyakorlatok a hivatásoknak megfelelõen a másik oldalon. Inkább két lépcsõfokot jelentenek, két egymást kiegészítõ részeit a spirituális életnek. A cselekvõ életet az aszketizmus és erények fõként a testvéri jótettek gyakorlásaként jellemzik; a szemlélõdõ élet az Istennel való mély egység élete, az õ bensõséges jelenlétének megindító élményéé, amelyhez az aszketikus erõfeszítés általában vezet. Ezen a módon a monasztikus élet egyszerre cselekvõ és szemlélõdõ. Cselekvõ, de nem abban az értelemben, hogy az egyházban sajátos lelkipásztori hivatásra szerzõdött, hanem lényegében az evangéliumi erények és testvéri szolgálat gyakorlatát élik, amint azt az élet szokványos körülményei kívánják. Szemlélõdõ, de nem abban az értelemben, hogy a szerzetes sajátos célja a szent liturgia ünneplése vagy a lelkigyakorlat, hanem kizárólagosan az Istennel való mélyebb kapcsolatra törekvés, amelyben az ima átjárja az egész életet és gyakorlatilag egyenlõ a teológiai szeretet tökéletességével. A monostoron belül van hely számos cselekvõ hivatás számára a laikus életben szolgálni a testvéreket, és számos szemlélõdõ hivatásnak azok számára, akiket a szent liturgia vagy a szív egyszerû imádsága vonz. Ezt gyönyörûen illusztrálja Szent Bernát az általa kolostori paradicsomnak nevezett lewww.benedicite.hu A KERESZTÉNY ÉLET TELJESSÉGE A szerzetes fogalma a kezdetektõl fogva úgy definiálható, mint egy vallásos életet élõ keresztény, aki Krisztus hívására az evangéliumi tökéletességre törekszik az egyház korai hagyományai szerint. A szerzetes vallásos, azaz keresztény, aki tudatában van a krisztusi tanítványság által rárótt terheknek. A hozzá való igazodás vágyában egy olyan életállapotot választott, amelyben minden a növekedés, a kegyelemben és Szentlélekben való elmerülés elõsegítése érdekében rendezõdik el. A vallásos élet célja nem különbözik az egyszerû keresztény életétõl; a hívõ nem keres nagyobb tökéletességet, mint amit az egyszerû kereszténynek kínálnak. Minden keresztény kötelessége törekedni az emberszeretetre. A vallásos ember dolgát megkönnyíti, hogy õ szilárd utat választott ennek az egyedüli célnak az elérésére, és minden ebben segíti. A vallásos embert nem különböztetjük meg az egyszerû hívõtõl úgy, mint felszenteltet a nem szentelttõl. Minden megkeresztelt ember megszentelt, a szent nemzet tagja és elkülönül az istentelen világtól, az ördög világától, hogy teljesen Istenhez tartozzon. De a vallásos ember, hivatásánál fogva, életállapotában kitart, hivatalosan felhatalmazva az egyház által, hozzásegítve a keresztelési megszentelõdést kiteljesedni és egyedülálló módon kibontakozni életében. A monasztikus élet vallásos élet is, de az egyház õsi szokásai adják a keretét. Ez nem azt jelenti, hogy egy letûnt kor antik relikviája, hanem hogy a szerkezete a IV XII. század között formálódott ki. Ezt a vallási életet az egyház, az egyházatyák formálták, a Szentlélek irányítása alatt, és ebbõl származik állandó értéke. Amint az atyák doktrínái megmaradnak forrásként az egyháznak, ugyanígy az elsõ századok spirituális életének mesterei olyan aszketikus tanításokkal formálták a vallási életet, amelyeknek mindenkor fenn kell maradniuk. Ami megadja az alapító atyák egyháza életének és gondolkodásának jellegzetességét, a mindent egybefogó szintézist, a teljességet, az a specializáció hiánya. A monasztikus élet szerves tartozéka a teljesség. Ez egyszerûen olyan élet, amelyben minden a tökéletes tanítvánnyá válás, Krisztus bennünk élésének szolgálatában áll, bármilyen megosztás nélkül. Minden igénybe vett eszköz ezt a célt szolgálja a hagyomány szerint: lemondás a házasságról és a földi javakról. Az egyedüllét és a szolgálat, imádság és csend, engedelmesség, böjt, virrasztás, önmegtagadó élet, fizikai munka, liturgikus és személyes imák mind elvezetik a lelket a folyamatos imádsághoz, Jézushoz, a vele való töretlen egységhez. Így különböztetik meg a szerzetest a modern vallásos emberektõl egy másodlagos cél hiányában. A modern vallási intézmények szervezõdéseinek alapja egyrészt tagjaik vezetése a tökéletes szeretetre, másrészt konkrét feladat vállalása az egyház részérõl: oktatás, egészségügy, prédikálás, jótékonyság és hasonlók. Idõnként az alapítók intézményüket egy szent tiszteletére ajánlották, mint például Jézus Szent Szívének tisztelete, Mária Szeplõtelen Szíve, az Oltáriszentség, Jézus Szent Vére, és a tisztítótûzben szenvedõ lelkek megváltása. Emiatt a modern szervezetek mialatt megtartották az egyház hagyománya szerinti elsõdleges célokat és eszközöket a tökéletességre való törekvést csökkentették szerepüket: például a világtól való elvonulás, amely a spirituális légkör kialakítását szolgálja, a zsolozsma és a személyes imádság hátrányt szenvedett. Odaadták életüket és hozzáigazították a másodlagos cél igényeihez /1

3 tésre lelt, két fajtája alakult ki: a remete (zarándok szerzetes) és a cenobita (közösségben élõ szerzetes). A cenobita életforma a cselekvõ élet teljességére törekszik, míg a remetelét a szemlélõdõ élet tökéletességére. Ezért tartotta a monasztikus spiritualitás egész iskolája az elsõt elõkészületként a második életformára, amelyre minden szerzetesnek rendelkezvén igazi kontemplatív ideállal vágyakoznia kell. Origenész a szemlélõdésre hív, és ezt gyakorolta a világban: Ti, akik Krisztust követitek, akik Isten szava szerint éltek és engedelmeskedtek parancsainak: mindig a szentélyben vagytok, és soha nem hagyjátok el. Nem egy hely az, amit keresnetek kell, hanem a tetteitekben, életetekben, viselkedésetekben rejtõzik a szentély. Ha az életetek istennek tetszõ, és megfelel a parancsainak, nem számít, hogy otthon vagy-e vagy a piacon. Még az sem számít, ha a színházban vagy: ha írásban: A monostor igazából egy paradicsom, egy régió, amelyet a fegyelem erõsít. Csodálatos dolog, hogy férfiak együtt élnek ugyanabban a házban, ugyanazt az életmódot követve. Milyen jó és kellemes, amikor a testvérek egységben élnek. Láthatjuk, amint egyikük bûnei miatt sír, a másik Isten dicséretében örvendezik, vagy épp az igények kielégítésére törekszik, vagy utasításokat ad a többieknek. Itt van egy, aki imádkozik, egy másik pedig olvas. Van, aki együttérzõ, és van, aki büntetést szab ki az elkövetett bûnökért. Az egyik lángol a szeretettõl, a másik alázatosságában kitartó. Ez egyszerûségében marad, amikor minden jól megy, a másik nem veszíti el hidegvérét a bajban. Ez keményen dolgozik a tennivalókon, míg a másik csendet talál a szemlélõdésben. (Div. 42:4) Tizennégy stílusa a monasztikus életformának néhány közülük nem megfelelõ, sõt ellentétes, állítja Michael Casey atya. A legtöbb közösség felismerné tagjait Szent Bernát listájában. Mi az egység? Ez az, ami összeköti a különbözõt és egyedülállót. Ellentéte az irígység, küzdõszellem, butaság, tolerancia hiánya, önigazolás, önbizalom, és a közösségi élet elutasítása, amit Szent Bernát szingularitásnak, azaz különcségnek hív. Az elöljárók spirituális ítéletére van bízva a hivatalok és kötelességek elosztása ebben a legitim sokszínûségben. Azonban tanácsos meglátni, hogy a testvéri szolgálat nem süllyed túlzott aktivitásba, és nem veszélyezteti a monasztikus élet alapvetõen szemlélõdõ irányultságát. Amennyiben bizonyos feladatok aktív szolgálatot igényelnek, olyan emberre kell bízni õket, aki egy mélyebb szemlélõdõ életre törekszik, és úgy kell kibírnia ezt a próbatételt, hogy nem veszíti el lelki békéjét, és minden tettét imává alakítja szívének Isten felé irányításával. A MONASZTIKUS ÉLET KÜLÖNBÖZÕ FORMÁI Az elkülönült élet a szerzetesek megkülönböztetõ jegye szembeállítva az elsõ aszketikusokkal, akik a keresztény közösségben élték mindennapjaikat az elsõ három évszázadban. A harmadik század vége felé történt, amikor az aszketikusok elkezdtek visszavonulni a sivatagba illetve a hegyekbe, hogy a szerzetesség a keresztény élet egy új formájaként kezdte meghatározni magát. Azonban amint az új életforma önálló veze- Isten szolgálatában állsz, a szentélyben vagy. Ne kételkedj ebben. Így lehetne összegezni a végét: tiszta szívvel legyél Istenhez hasonlóvá azért, hogy egyre többeket vonzz hozzá és õk benne élhessenek. Továbbá, a magányos életet fenyegetõ veszélyek miatt sok lelki vezetõ tartaná a szerzetesek többségét a közösségi életben egész életükre. Ugyanakkor bátorítanák õket a világtól elkülönült életre, a csendre, az autentikus szemlélõdõ életre. Ezt kiegészítve, az engedelmesség és a szeretõ alárendelõdés elöljáróinak és testvéreinek, amely a mindennapi élet részleteiben mutatkozik meg, a lemondás ösvénye, amely a cenobita szerzetest az evangéliumi Krisztushoz kötötte, szívében egyszerûen és szelíden. Így a közösségi élet egyenlõ volt a remete szigorú magányával. Ez az utóbbi látásmód, amely nagyon korán elterjedt nyugaton Cassianusnak köszönhetõen, az elsõ ciszterciek befogadták. Szent Benedek Regulájában az 1. fejezetben ír errõl: Az elsõ a cenobitáké; ezek monostorban laknak, rendszabály és apát vezetésével küzdenek. Második az anakorétáké vagyis a remetéké. Ezek nem a szerzeteséletnek kezdõ nekibuzdulásával, hanem a monostorban való huzamosabb próbatétel útján lesznek azok. Ezek sok társuk segítségével megtanultak az ördög ellen küzdeni, és jól felkészülve testvéreik csatasorából magános harcra nyugodtan a /1 3

4 pusztába vonulhatnak, puszta kézzel és karral bátran tudnak harcolni Isten segítségével a test és a gondolatok bûnei ellen. (RB 1:2-5) Nem lenne igazságos amint azt Szent Bazil tette vitatkozni a kereszténység társadalmi oldaláról, és elõjogot adni a cenobitizmusnak. Az igazat megvallva a cenobitizmus Krisztus titokzatos testének megkülönböztetett megvalósulása. De ez csak a megvalósulás szintje, a látható dolgoké. A mély valóság, amely Krisztus minden tagjának egységéé, minden egyes valóságot átjár, bármennyire hiányos vagy nem tökéletes, amíg el nem jön a paruzia; teljességében csak a szív bensõjének adatik meg. Így a remete, aki a szeretet magasabb fokát birtokolja, a folyamatos imádság szintjét elérte, mélyebben egyesül az emberiséggel, mint egy cenobita, aki alacsonyabb fokon birtokolja a szeretetet. A cenobitának meg kell gyõzõdnie arról, hogy viszonylagos egyedülléte, amelyet leginkább a csend biztosít, tekintettel testvéreire, segítségére kell legyen ahhoz, hogy mélyebben megérthesse és megtapasztalja a szentek közösségét, mintsem válogatás nélküli testvéri eszmecserékbe bocsátkozzon. Egy autentikus cenobita élet célja Isten személyes keresése, közeledés az Úrhoz, amint megvalljuk szerzetesi fogadalmunk napján, élet Jézussal és õbenne. Maradjatok hát bennem, s akkor én is bennetek maradok, mondta Jézus tanítványainak /1

5 Szeretnék közel kerülni Istenhez. Légy jó hozzám Uram, bízom Benned, hogy mesélhessek csodáidról, mondja a jelölt beöltözése ünnepélyének elején. A MONASZTIKUS ÉLET MODELLJEI A régi idõk szerzetesei ahelyett, hogy elvont fogalmakat használtak volna az ideális életforma leírásához, hasonlatokat vagy összehasonlításokat alkalmaztak, amint Jézus felfedte Isten országának misztériumait paraboláiban. Ezek gyorsan hagyománnyá váltak, mivel a monasztikus élet teljes teológiáját tartalmazták. Az angyali élet A keresztény antikvitás Angyali életként jellemezte a monaszticizmust, mert szervezettsége minden módon segíti a jelen világtól való elszakadást és az eljövendõ világhoz ragaszkodást, az angyalok és szentek városába igyekvést. A szerzetes élete az istendicséreté, tisztaságé, szegénységé, egyszerûségé és elszántságé, ugyanakkor preferenciáinak jele az eszkatologikus valóságot illetõen, az örök élet és a Szentlélek által szívébe ontott új élet gyümölcsei vonatkozásában. A liturgikus imádság csakúgy, mint a csendes szemlélõdés részvétel a mennyei város liturgiájában: Úgy gondolom, hogy a világtól való tökéletes elvonulás miatt, amelyet megkövetel, és az egyedülálló, elmélyült lelki élet, amelyet kedvel és amely a többi életmód fölé emeli a monasztikus életet, megkülönbözteti az emberektõl azokat, akik hivatásukul választják és szeretik ezt az életmódot, és az angyalokhoz hasonlókká teszi õket. Isten képét újraformálja az emberben, hasonlatossá tesz Krisztushoz, mint a keresztelés teszi (Szent Bernát, On Precept and Dispensation, 54) Az élet, amelyet hivatásként élsz, magas szintû, elmélyült. Eléri a mennyeket, az angyalokkal egy szinten van, tisztaságában hozzájuk hasonló. Mert nemcsak a szentségre esküdtél, hanem a tökéletességre és a szentségben való kiteljesedésre. Nem állhatsz meg a hétköznapi elveknél, nemcsak azt kérdezed, mit parancsol Isten, hanem hogy mit akar, az Õ akaratát fürkészve mindazt, ami jó, ami elfogadható számára, ami tökéletes. Mások Istent szolgálják; neked ragaszkodnod kell Hozzá. Másoktól elvárják, hogy higgyenek Istenben, ismerjék, szeressék és tiszteljék Õt; tõled azt várják, hogy szeresd a társaságát, értsd meg Õt, találkozz Vele. (William of Saint Thierry, The Golden Epistle, 15-16) A mi Szentlélek hárfáján szóló imádságunk ismétlõdõen utal az angyalokkal való asszociációnkra, mint az a Jelenések könyvében szerepel: 1 Amikor feltörte a hetedik pecsétet, csönd lett az égben, úgy egy félórára. 2 Ekkor hét angyalt láttam, az Úr elõtt álltak, és hét harsonát kaptak. 3 Jött egy másik angyal, megállt az oltár elõtt, aranyfüstölõ volt nála. Sok tömjént kapott, hogy az összes szent imádásával tegye az aranyoltárra, amely az Isten trónusa elõtt állt. 4Az angyal kezébõl a tömjén füstje a szentek imádásával felszállt az Isten elé. (Jel 8:1-4; lásd még: The Clothing of Monks in the Antiochean Tradition, 124) A prófétikus élet A monostor prófétai hely: elõvételezése az eljövendõ világnak, egy állandó kinyilatkoztatása az univerzumnak, amely Istenben újrateremtetett, amelynek pólusai a szeretet és Isten dicsérete, állandó pontok, amelyekre minden más visszautal. Egy olyan életállapotban elkezdve, amely elõvételezi az emberiség eszkatologikus végzetét, a szerzetes, köszönhetõen a benne élõ lélek erejének, tanúja a prófétai életmódnak. Az Atyák az Ószövetség prófétáiban, különösen Elijahban, Elishában és Keresztelõ Jánosban életformájuk mintáit és elõképeit látták. Mit mondjunk a prófétálásról? Mielõtt János jött, ott volt a törvény és a próféták. Így mondja az Igazság maga. De õ, aki Szent János után mondta: csak töredékesen tudunk és töredékesen prófétálunk, nem vitatója, hanem tanítványa volt az igazságnak. A prófétálás megszûnt, mert most már van tudásunk, de mégsem szûnt meg teljesen, mert töredékesen prófétálunk. Amikor elérkezik a tökéletes, akkor tûnik el a hiányos. A Jánost megelõzõ próféták megjósolták az Úr második eljövetelét, mégis megváltásunk két része nem volt teljesen ismert: rejtve maradtak a próféciában. Most a ti prófétálásotok, az a fajta jövendölés, amelynek életeteket szenteltétek, meglátásom szerint magasabb rendû. Az apostoli tanítás szerint nem a látható, hanem a láthatatlan dolgokra vonatkozik. Ez az, ami igazán fontos a prófétáláshoz: a lélek szerint járni, hit szerint élni, csak a mennyek isteneit keresni a földiek helyett, elfeledni a múltat és csak az elõttünk álló idõre koncentrálni. Igen, ez a prófétálás célja. Hogyan is lehetne életünk a mennyben, ha nem a prófétálás lelke szerint? Így történt, hogy más idõk prófétái a gondolatot használva az idõk áthidalására, a jövõbe igyekeztek, elkülönültek kortársaiktól, és csak az Úr napjának megélése töltötte el örömmel õket. Látták ezt, és ez a kép felderítette õket. A prófétálás módja egy felsõbbrendû életmódot követel; mert ebben az ember a lelki és örökkévaló valósághoz fog ragaszkodni. (Szent Bernát, De Diversis, 37:6-7) Az állapototok nem valami újítás. Ez a gyümölcse az õsi vallásnak, a tökéletes tiszteletnek, amely Krisztusban alapíttatott. Ez Isten Egyházának õsi hagyatéka, a próféták idejében lett megjósolva, és amikor az új kegyelem napja felkelt, Keresztelõ Jánosban újjászületett. (William of Saint Thierry, The Golden Epistle, 11) Az apostoli élet (Jeruzsálem korai egyházának élete) A pünkösdi lélek és azon apostolok vezetése alatt, akik Jézussal élték egyszerû közös életüket messiási küldetése idején, a jeruzsálemi korai egyház keresztényei arra vállalkoztak, hogy teljes mértékben gyakorlattá teszik az Úr tanításait a földi javakról való lemondásban az Isten országáért, és a javak elosztásában a szegények közt. Az Apostolok Cselekedeteiben ábrázolt életet az eszkatologikus idõk eljövetelének jeleként értelmezték és mint a mennyei városban Isten gyermekei közösségének elsõ gyümölcseiként. Életmódjuk megfelelõ alapjainak biztosítékául a korai szerzetesek szerettek ehhez az /1 5

6 apostoli élethez fordulni, amelyet igyekeztek fenntartani az egyházban. Még a remeték is, akik elosztották javaikat, hogy Krisztust követhessék, ragaszkodtak ehhez. (ld. ApCsel 2:42-46, 4:32-35) Szent Bernát a monasztikus rend eredetét látta a korai jeruzsálemi egyház életében: A monasztikus rend az elsõ rend volt az egyházban. Ebbõl nõtt ki az egyház Az apostolok voltak a moderátorok, tagjai pedig azok, akiket Pál a szenteknek hív. Az õ gyakorlatuk volt, hogy amint írva van, nem tartottak meg semmit személyes tulajdonként, hanem szükség szerint osztották el a javakat. A gyerekes viselkedésnek nem volt helye. Mindenki szükségleteinek megfelelõen kapott, így semmi nem volt haszontalan, új vagy egzotikus. Az írás azt mondja: amint mindenkinek szüksége volt. Ez az öltözködés tekintetében azt jelenti, hogy a meztelenséget eltakarni és a hideget távol tartani. (Apologia, 24) A szükség szerinti megosztás és a közös tulajdon politikájával együtt mély megértés mutatkozott a szegénység iránt. A ciszterciek korai dokumentumaiban úgy jellemezték magukat, mint szegények Krisztussal, a nincstelennel, és bármilyen templomi vagy hétköznapi életvitelben megmutatkozó külsõ szépségben vagy pompában hibát találtak: Ó hiúságok hiúsága, a hiúság éppannyira bolond, mint hiábavaló. Az egyház falaiban csillogó, de szegénységében szenved. Arannyal fedte be lépcsõit, de gyermekeit mezítelenül hagyta. (Apologia, 28) A szerzetes és a mártír Az elsõ három évszázad keresztényei számára a mártírság a legmagasabb tökéletesség volt, amit Krisztus tanítványaként elérhettek azok, akik Mesterüket a halálba is követni akarták. A mártír, vagy tanú olyan, aki a legnagyobb áldozatát adja Krisztusnak élete felajánlásával az Úrért, a Szentlélek tanújaként; a feltámadt Krisztus hatalmát megtapasztalhatja, aki gyõzedelmeskedik benne a Sátán és a világ felett azáltal, hogy Isten iránti szeretetét erõsebbé teszi minden földi hívságnál. Amikor az üldözések véget értek, a szerzetesek léptek fel a mártírok örököseiként. Krisztus szenvedélye egyesítette õket, monasztikus életüket a Sátán elleni háborúként és a szeretet munkájaként látták. A mártírságot második keresztelésnek tartották, vagy vérben keresztelésnek abban az esetben, ha a mártír nem volt még megkeresztelve, mert ebben teljesen megvalósul Krisztus halála és feltámadása, szentségileg bevezetve a keresztelésben. Így a monasztikus élet mint egész második keresztelésnek minõsült, illetve a legmagasabb fokú beteljesedésének, amint a szerzetes szabadon kibontakoztatta életében a szentségi misztériumokat. Késõbb ez a nézet a szerzetesi hivatás ünneplését is szolgálta. A lelki harcban a szerzetes modelljeként,a mártír szemlélõdését tekintve példaként szolgál, mivel a szemlélõdés Krisztus szeretetének megtapasztalása, ami a Szentlélek által szívünkbe árad. (ld. Szent István mártírhalála, fõleg ApCsel7:54-60) Szent Cassianus János gyönyörûen összefoglalja a mártírhalál tanítását a monasztikus karizma részeként: A türelem és szigorúság, amivel a szerzetesek annyira odaadóan maradnak meg hivatásukban, ha egyszer beléptek, soha nem saját vágyaiknak élve, napról napra odaszögezi õket ehhez a világhoz és élõ mártírokat csinál belõlük. (Conferences, 18:7) A SZERZETES AZ EGYHÁZBAN Mindabból, ami eddig elhangzott, úgy tûnik, hogy a monasztikus rendben az egyház kapcsolódik az eredetéhez, nem egy archeológiai visszatérés által a múltba, hanem a mélyebb életéhez tartozó dolgok felé mozdulás által. Ismét az apostolok, mártírok, Atyák egyházává válik. Ugyanakkor sokkal tisztábban fedi fel eszkatológiai karakterét. Az egyházban a monasztikus élet nem hivatal vagy funkció. A papi ill. házas élettõl eltérõen nem egy sajátos szentségen alapszik. Ha azt nézzük, mi tartozik hozzá mint megfelelõ jellemzõ, nem a szentségi jelek közé soroljuk, hanem a kegyelmi élet valóságai közé, amelyeket a szentségek jelenítenek meg. A monasztikus élet vagy inkább a monostor olyan hely, ahol minden úgy van szervezve, hogy a Krisztus által az egyházra hagyott szentelési eszközök meghozzák gyümölcsüket a Szentlélek életében. Így a szerzetességrõl elmondható, hogy az egyház szívében lakozik, összegezve a teljes misztériumot. A monasztikus intézmény azt az életmódot hivatott szolgálni, amelyet az egyház mint a tökéletesség tanítója ajánl annak, aki kizárólagosan szeretne élni és szabad akaratából azért, hogy a kereszteléskor szívébe öntött kegyelem növekedhessen, és késõbb Isten szavának kinyilatkoztatása és az isteni misztériumok ünneplése által. Ezáltal a szerzetesség mint legbelsõ aspektusaként áll az egyház tradíciójában és példát kínál minden hívõ keresztény számára. Másrészt a mértékben, amelyben ezek a szentelési eszközök gyümölcsöt teremnek benne, köszönhetõen imádságának és szent életének, a szerzetes birtokában van mint Isten minden barátja a békéltetés megkülönböztetett hatalmának, amelyet lelki papságnak is lehet tekinteni. Ugyanakkor a szent szerzetes és a monostor, ahol él, a lelki szépség sugárzása által, a küzdelemmel szembenézõ hívekre gyakorolt hatás erejét élvezik, és azokra is hatással vannak, akik lelki megújulást keresnek mélyebbre hatolva Isten országának misztériumába és a földön elrejtett jelenlétébe. (fordította Mózessyné Nagy Henriett, székesfehérvári angol szakos tanár) 1 Szakítsatok hát minden gonoszsággal, minden álnoksággal, képmutatással, irigységgel és minden rágalmazással. 2 Mint újszülött csecsemõk kívánjatok lelki, vizezetlen tejet, hogy rajta felnõjetek az üdvösségre, 3 hisz tapasztaltátok, hogy milyen jó az Úr. 4 Akihez járultatok, az élõ kõhöz, amelyet bár az emberek elvetettek Isten kiválasztott és megbecsült (1Pét 2:1-4) /1

7 A múló idõ sodrában D OKUMENTUM május 15-én, órakor Orbán Viktor miniszterelnök adta át a felújított apátsági látogatóközpontot Zircen. Augusztusban, én, rendi lelkigyakorlatra jöttek össze a rendtársak az apátságban. November 9-én, órakor ünnepélyes szentmise keretében Dr. Várszegi Asztrik diakónussá szentelte NAGY LÉNÁRD testvérünket az apátsági bazilikában, nagyszámú rendtárs jelenlétében. Decemberben a generális apát lakhelyükön vizitálta a ciszterci rendtársakat. BUDAI RENDHÁZ Házfõnök: Urr Ipoly, ipoly@ocist.hu, T AGOK: Nagygyörgy Vendel O. Cist. Tölgyesi Alberik O. Cist. Szkaliczki Örs O. Cist. Csécs Dániel O. Cist. Grónai Damján O. Cist. Honlap: N APIREND Reggeli dicséret Szentmise (templom) Déli imaóra, étkezés Esti dicséret (rendházi kápolna) Befejezõ imádság Á LLANDÓ ALKALMAK január Apáti mise a ciszterci rend alapítóinak tiszteletére június Szent Benedek ünnepe augusztus elején lelkigyakorlat Zircen augusztus 19. Szent Bernát ünnepség Zircen november eleje, Búcsú a Szent Imre-templomban, apáti szentmisével 2014/1 7

8 DDr. Zakar F. Polikárp ny. apát B ÚCSÚZUNK Z IRC, OKTÓBER 2. A ciszterci rend generális apátjának beszéde fõtisztelendõ Zakar Polikárp nyugalmazott fõapát temetésén Egy atya halála a fiaiból a hála kifejezõdését hozza elõ. Zakar Polikárp apát úr az egyike volt azon generális apátoknak, akit atyaként tisztelt az egész közösség. Polikárp apát úr hosszú élete rendi, egyetemi és egyházi funkciókban, elfoglaltságokban igen gazdag. Ebben talán rövidnek is tûnhetne az a tíz év, ameddig generális apátként szolgált. Ez idõt igen hosszú római idõszak készítette elõ a Generalicián, ahol jelenlétével, befolyásával részt vett a rendi tanács több szervezetében és a rend vezetésében, dokumentumok és ötletek kidolgozásában, amelyek késõbb hatással voltak és továbbra is hatással vannak a rend életére, nemcsak a kánonjog terén. Mindezt mindenki jól ismeri. Mindezen dolgok között azonban Polikárp apát úr egyéniségét nem volt egyszerû megérteni. Életének drámai története, rendkívüli intelligenciája, a mód, ahogyan a problémákkal szembenézett, ahogyan kapcsolatait kezelte és felelõsségét megélte, gyakran keltett bennünk paradox érzéseket. Tény, hogy a renden belül, a közösségében és a kongregációjában Zakar Polikárp apát úr mindig olyan volt, mintha csak barátai vagy ellenségei lehetnének. Mindez azt jelenti, hogy senki felé sem volt közömbös. Sõt mi több: még ugyanazon konkrét személlyel való kapcsolatában is képes volt egyik végletbõl a másikba esni. Jómagam is megéltem vele a mély barátság pillanatait, mint amikor eljött, hogy áldását adja apáti szolgálatomra, és megéltem vele a fájó ellentét pillanatait is, mint mikor szembesítenem kellett azzal a ténnyel, hogy közösségének új apátra van szüksége. Sokan mások is tapasztalhattak hasonlót. Attól a pillanattól kezdve, hogy eljutott hozzám halálának híre, újra ez a sajátos érzés járt át, amelyben mégis a szeretet az erõsebb, melyet a végsõ elszakadás döntõ pillanata egy olyan személy felé éreztet meg velünk, aki sohasem volt közömbös az életünkben, még ha ez megnyilvánult abban is, hogy néha szenvedést okoztunk egymásnak. Halála újra szembesít a nagy személyiség ellentmondásos titkával. Valójában ki is volt ez az ember, a szerzetes és atya? A tegnapi, vasárnapi evangélium (Márk 9,30 37), éppen ezekben a kérdéseimben talált rám, és mintha Isten igéje maga jött volna segítségemre, hogy válaszoljon. Ebben az evangéliumi részben Jézus elõre megmondja szenvedését, halálát és feltámadását. Tanítványai azonban azon vitatkoznak, hogy ki közöttük a nagyobb. Jézus akkor azt mondja: Ha valaki elsõ akar lenni, legyen mindenki között az utolsó és mindenkinek a szolgája. Majd középre állít egy gyermeket és rámutat, mint annak az életnek a példaképére, amelyet be kell fogadnunk, és amelyet követnünk kell ahhoz, hogy Jézushoz hasonlítsunk. Azt hiszem, Polikárp apát úr éppen ezen Evangélium fewww.benedicite.hu /1

9 szültségében élt. Abban a feszültségben, hogy egyszerre nagyobb akart lenni, mint a többiek mindezt elõsegítették adottságai és talentumai, amelyek valóban elõre vitték az érvényesülés útján és, hogy közben újra és újra elõbukkant benne a gyermek, aki sebzett és szeretetre szomjas, és képes is volt szeretetet ajándékozni, amely által valóban mindenkinek a szolgája tudott lenni, különösképpen a leggyengébbeknek. Ebben a feszültségben, a legnagyobb és a gyermek között, a megfeszített Úr a hosszú és fájdalmas betegség próbatételét is beleszõtte az életébe. Ezzel a betegséggel Polikárp apát úr ugyancsak nagyként és gyermekként nézett szembe, egyszerre rendkívüli akaraterõrõl téve tanúságot, amellyel nem hagyta, hogy megtört fizikai állapota legyõzze, ugyanakkor gyermekként kívánta a gyógykezeléseket, s vágyott leginkább szeretetre és barátságra. Ez a két véglet közötti, megfeszített élet, talán ez a legmélyebb és leginkább provokáló üzenete Polikárp apát úrnak, melyet a ciszterci rendre és mindnyájunkra hagyott. Paradox üzenet, miként az élete. Üzenet, amely arra emlékeztet bennünket, hogy csak ha Krisztust helyezzük életünk középpontjába, csak akkor kap az életünk értelmet és egységet és válik a szeretet gyümölcsöt hozó magjává. Ezzel az üzenettel, ezzel a provokáló meghívással marad meg Polikárp apát úr az emlékezetünkben, szeretetünkben és Istennek õérte mondott hálaadásunkban. Fr. Mauro-Giuseppe Lepori O. Cist. generális apát Keszthelyi Miklós Vazul B ÚCSÚZUNK Z IRC, NOVEMBER 12. A Ciszterci Rend Zirci Apátsága a rokonok és rendtársak nevében is, fájó szívvel, de Isten akaratát elfogadva jelenti, hogy KESZTHELYI MIKLÓS VAZUL ciszterci rendi áldozópapot, életének 86., szerzetességének 66., áldozópapságának 62. évében, a szentségekkel megerõsítve november 4-én hazahívta a mennyei Atya. Istenben boldogult testvérünk földi maradványait a boldog feltámadás reményében november 12-én, kedden délután a zirci apátsági templomban 14 órakor kezdõdõ koncelebrációs gyászmise után a zirci felsõ temetõ ciszterci sírkertjében helyezzük örök nyugalomra. Ki a szívet tekinti, az jobban ítél, mint az emberek, akik csak azt nézik, ami látszik, és e látszat szerint ítélnek. (SZENT BERNÁT) Elhunyt testvérünk december 16-án Bácsbokodon született. Középfokú tanulmányait a Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziumában fejezte be ban lépett be a zirci apátságba augusztus 23-án tett ünnepélyes szerzetesi fogadalmat április 2-án szentelték pappá Székesfehérvárott. A Székesfehérvári Egyházmegye papjaként szolgált káplánként 1951-tõl Elõszálláson, 1956-tól Adonyban, 1962-tõl Székesfehérvár-Vizivárosban, 1964-tõl Csepel-Belvárosban, 1965-tõl Mezõfalván egészen 1971-ig. Ugyanitt plébániai adminisztrátor 1971 és 1974 között, majd plébános 1974-tõl 1998-ig és 1998 között Mezõfalva mellett Apátszállás, Baracs és Nagyvenyim híveit is pasztorálta. Kerületi esperes 1978-tõl 1998-ig tól plébános Zircen tól nyugdíjasként a zirci ciszterci apátságban élt haláláig /1 9

10 A hitben megerõsödve D OKUMENTUM A GENERÁLIS A PÁT KARÁCSONYI KÖRLEVELE, 2012 I STEN TRANSZCENDENS ALÁZATA Ilyen alázatos az Isten, aki teljességben kinyilvánította magát Krisztusban. Krisztus alázata teljességgel túlmutat a mi alázatunkon. Mégis eljön hozzánk és arra kér, hadd nyilváníthassa ki önmagát a mi üdvösségünkért. Azok, akik találkoztak Jézus kezdeményezésével gyakran úgy reagáltak, hogy kifejezték, hogy méltatlannak és tehetetlennek érzik magukat. Mivel azonban a sajátjuknál sokkal nagyobb és mélyebb, titokzatos alázattal szembesültek, meg kellett adniuk magukat. Az angyali üdvözletkor Mária zavarba jött, hogy egy angyal látogat el hozzá és kegyelemmel teljesnek köszönti õt. Azonban nem csak egy angyal látogatja õt meg: az Isten Fia szeretne benne emberré lenni. Erre megérti, hogy csak engednie kell, hogy Õ cselekedjék benne: Íme, az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a te igéd szerint. (Lk 1,38). József megérti, hogy valami nagy és titokzatos dolog történik az õ menyasszonyának életében. Úgy dönt, hogy alázatosan reagál, talán megalázkodva is, úgy, hogy titokban bocsátja el. Az angyal azonban tudtára adja Isten üdvözítõ alázatát, aki Máriát választotta édesanyjául és õt vélelmezett apául. József csendben engedi, hogy minden úgy történjék, ahogy Isten akarja és magához veszi Máriát és a gyermeket (vö. Mt, 1,20 25). Ez a dinamika mintegy paradigmaként újra megjelenik Jézus nyilvános mûködésének kezdetén és végén: megkereszwww.benedicite.hu Kedves Ciszterci Testvéreim! A Hit éve arra ösztönöz bennünket, hogy a Krisztushoz tartozás egyre nagyobb vágyával éljük meg a liturgikus idõket és életünk mindennapjait. Ahhoz a Krisztushoz szeretnénk egyre inkább kapcsolódni, aki a hit által a szívünkben lakik, miként Máriában, azért, hogy megismertesse velünk és nekünk ajándékozza szeretetének teljességét (vö. Ef 3,17 19). A MEGMOZDÍTANDÓ HEGYEK Gyakran mégis elvonnak ettõl a tapasztalattól az élet gondjai és nehézségei, mert felhalmozódnak, egymásra rakódnak és összekeverednek. Tehetetleneknek érezzük magunkat, és az a kísértés veti fel bennünk a fejét, hogy valami nagy megoldásra vágyjunk, egy óriási megoldásra, amely mindent elrendez, amelynek során minden a helyére kerül. Olyan megoldást szeretnénk, amely mindent egy pillanat alatt visz elõbbre, vagy egy szempillantás alatt helyez vissza bennünket a kezdeti, ártatlan és tiszta állapotba, mintegy a földi paradicsomba. Úgy tûnik, hogy Jézus komolyan veszi ezt az érzésünket, mikor a hegyeket mozgató hitrõl beszél. Ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, s azt mondjátok ennek a hegynek itt: menj innét oda odamegy, s nem lesz nektek semmi sem lehetetlen. (Mt 17, 20). Azonban lehet, hogy egy kis iróniával vegyítve mondja mindezt Jézus, azért, hogy segítsen tudatosítanunk magunkban azt az abszurd elképzelésünket, hogy egyedül szeretnénk arrébb vinni valódi, vagy magunk által gyártott problémáink hegyeit. Akárhogy is van, akár valódiak, akár látszólagosak, Jézus megígéri, hogy arrébb vihetjük ezeket a hegyeket, de csak egy morzsányi kis hitnek köszönhetõen, egy egészen kicsiny mustármagnyi hittel. Kerestük a hatalmas megoldást, és íme, Krisztus azzal lep meg bennünket, hogy egészen kicsi, egészen egyszerû megoldást kínál: a hitet. Mint az apostolok, mi is kicsit elveszettnek érezzük magunkat hallván, amit Jézus az életünk problémáival kapcsolatos nagy aggodalmunkra felel. Elveszettnek érezzük magunkat, mert megértjük, hogy a hit, amelyet Jézus kínál nekünk, a szívünknek egy titokzatos aktusa, amelyben egyszerre minden tõlünk és minden Istentõl függ. A hitünk kihívása éppen az, hogy tõlünk függ, hogy merünk-e teljesen Istentõl függeni. Isten el tudja és el akarja mozdítani gondjaink és nehézségeink hegyeit. Neki minden lehetséges, de Õ nem fogja mindezt megtenni anélkül, hogy szabadságunk ki ne nyitná Elõtte életünknek és a világnak ajtaját, hogy befogadja az üdvösség és a szeretet mérhetetlen hatalmát, amelyet Õ ajándékoz nekünk. Isten olyan, mint egy rendkívül gazdag és rendkívül hatalmas ember, aki koldusként várja, hogy kioszthassa minden gazdagságát és kegyét mindazoknak, akik kinyitják neki a kezüket, hogy elfogadják tõle mindezt. Isten koldusként várja, koldulja a koldusokat, akik készek hinni abban az ajándékban, amelyben saját magát akarja nekünk adni /1

11 telkedésekor a Jordánban, és az utolsó vacsorán, mikor megmossa tanítványai lábát. Mindkét jelenetben Krisztus olyan alázatot tanúsít, amelyet nem értenek a vele beszélõk. Keresztelõ Szent János és Simon Péter mindketten úgy reagálnak, mint akik nem tudják elgondolni, hogy Isten alázatosabb, mint õk. Nekem van szükségem a te keresztségedre mondta, s te jössz hozzám? Jézus ezt mondta: Hagyd ezt most. Illõ, hogy mindent megtegyünk, ami elõ van írva. Erre engedett neki. (Mt 3,14 15). Az én lábamat ugyan meg nem mosod soha [ ] 'Ha nem moslak meg, nem lehetsz közösségben velem. Akkor, Uram, ne csak a lábamat, hanem a fejemet és a kezemet is (Jn 13,8 9). Az emberi alázatosságnak, az ember méltatlanság érzésének reakciói ezek. Jézus azonban mindkét esetben leállítja mindezt, kérve mindkettõjüket, hogy hagyják magukat, engedjék Isten alázata titkának, hogy kifejezõdjék az életükben és a világban és így megvalósulhasson az üdvösség terve. Az utolsó próféta és az elsõ apostol arra vannak meghívva, hogy engedjék, hogy ellenállás nélkül kifejezõdésre jusson Isten alázata. Ez által Jézus megérteti velük, hogy Isten alázata más szinten van, mint az emberi alázat. Alázata kifürkészhetetlen mélység, oly végtelen mélység, amelyet az ember nem tud belátni a tekintetével, ítélõképességével, mert Isten alázatának legmélyén magának Istennek a szíve van: az Õ végtelen, lángoló szeretete, az Atya a Fiú és a Szentlélek közötti szentháromságos kapcsolat, a másik végtelen szeretetteli állítása, amely a Szentháromság mindegyik személyét jellemzi. Keresztelõ János és Péter mintha össze akarnák hasonlítani az õ méltatlanságuknak érzését Krisztus alázatával, amely meglepi õket. Mintha meg akarnák állítani azt a forrást, amely ebbõl a megismerhetetlen mélységbõl fakad. Ezentúl azonban Isten szeretete mélységes forrásának ki kell áradnia a világra, mindenféle gõgök és megaláztatások sodrása ellenében, amelyek Ádám bûne óta elterjedtek az emberi történelemben. Ezt a forrást befogadta már Szûz Mária bûn nélküli alázatának élõ forrása (vö. Dante: Isteni színjáték, Paradicsom, XXXIII, 10). Krisztus alázata olyan titok, amely az ember számára felmérhetetlen, mert ez minden világi értéknek ellenmértéke. Az ember mégis arra van meghívva, hogy erre bízza magát, megengedve, hogy eljöjjön, kifejezõdésre jusson, megmutatkozzék Betlehemtõl a Kálváriáig, hogy azután megmaradjon az egyház és az Oltáriszentség titkában. Krisztus alázata olyan, mint az elvetett mag halála, a föld sötétjében, amely csodálatos módon életet terem, még nagyobb életet. Krisztus alázata az élet fája magvának halála, aki minden élet élete, föltámadás és örök élet. Mária méhében, József csendjében, a Jordán vizében, a húsvét titkában, amelyet bevezet és kifejez a lábmosás, Krisztus alázata Istent a halálba vezeti, amely az örök élet gyümölcsét termi az egész emberiség számára. E NGEDNI, HOGY MEGVALÓSULJON Engedd, hogy megvalósuljon Isten meghívása, amelyet tömören és határozottan Máriához, Józsefhez, Keresztelõ Jánoshoz, Péterhez és mindnyájunkhoz intéz, a hitre szóló meghívás. Nem látod, nem érted, ellen szeretnél állni, fel szeretnél lázadni, ki szeretnél belõle maradni, menekülnél elõle. Nem tudod befogadni az értelmedbe és a szívedbe szeretetem alázatának végtelen mélységét, de képes vagy hinni, és ha hiszel, ezáltal megengeded, hogy megvalósuljon ez a titok, kifejezõdésre jusson az életedben és a világban. Boldog, aki hitt annak a beteljesedésében, amit az Úr mondott neki (Lk 1,45). A keresztény hit nem csak abban áll, hogy hiszünk Istenben: azt is jelenti, hogy bízunk Krisztus eljövetelében éppen ott, ahol az Õ alázata végtelenül nagyobbnak mutatkozik, mint a mi méltatlan és gõgösen megalázott emberi ítéletünk. A hit arra a dicsõségre nyit ki bennünket, amely egy számunkra érthetetlen alázatból fakad. Az emberek számára az alázat és a dicsõség nem férnek össze egymással. Ezzel szemben Krisztus számára és Krisztusban elválaszthatatlan a kettõ. Mert mind a kettõ a szeretettel esik egybe, magával Isten létével: Isten szeretet (1 Jn 4,16). A hit azt jelenti, bízunk abban, hogy Istennek a keresztig vezetõ alázata által megvalósul minden, ami elõ van írva (vö. Mt 3,15). Minden megvalósul, minden tökéletes Krisztus alázatának mélységében, Krisztusban, aki kiüresíti önmagát, hogy szeretetének tüzével megváltsa az emberiséget. Jézus kérése, hogy engedd, hogy megvalósuljon, egybeesik azzal, hogy engedd, hogy belépjek. Kérése tehát egybe esik saját jelenlétének ajándékával bennünk és közöttünk, amely által az üdvösséget végbeviszi. Krisztus alázata abban áll, hogy létünk ajtaján kopogtat, hogy beléphessen és együtt étkezhessen velünk (Jel 3,20). Abban áll, hogy koldusként, szegényként kopogtat, aki úgy tûnik éppen akkor kér tõlünk mindent, amikor azért jön, hogy mindent, egész önmagát nekünk adja. Nem az nyit neki ajtót, aki tökéletes, hanem mindaz, aki megérti, hogy Krisztus nélkül el van veszve, mint a korabeli vámosok. Zakeus tudja, hogy nem méltó arra, hogy befogadja az Urat az õ házába, de tudja, hogy Jézusnak ez a kezdeményezése bûnös szívének legmélyebb vágyára felel. Befogadja õt, és mikor befogadja, úgy érzi, hogy újjászületik egy új emberségre, amelyrõl addig azt hitte, hogy számára lehetetlen: Akik ezt látták, méltatlankodva megjegyezték, hogy bûnös emberhez tér be megpihenni. Zakeus azonban odaállt az Úr elé, és így szólt: Íme, Uram, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakit valamiben megcsaltam, négyanynyit adok helyette. Jézus ezt felelte neki: Ma üdvösség köszöntött erre a házra. (Lk 19,7 9). Hit által van üdvösségünk, hitünk azonban abban áll, hogy felelünk Jézus kezdeményezésére, aki szeretetének végtelen alázatában és alázatának végtelen szeretetében arra kér, hogy beléphessen és osztozhasson az életünkben, mint egy közös étkezés közösségében. Így valósul meg a mi megtérésünk csodája: a Krisztussal való barátság átalakít bennünket, talpra állít, feltámaszt, és újra képesek leszünk inkább adni, mint lopni, boldogok leszünk, hogy elveszíthetjük az életünket, inkább, minthogy meg akarnánk nyerni azáltal, hogy a birtoklásban kisajátítunk személyeket és dolgokat /1 11

12 A Z Õ ORSZÁGÁNAK ELJÖVETELE Engedd, hogy megvalósuljon. És akkor eljön Isten országa Krisztus alázata, a Szûz méhében történõ megtestesülése óta, egybeesik az Isten országának eljövetelével ebbe a világba. Olyan eljövetel ez, amely mindenütt megmutatkozik, ahol legalább egy kis mustármagnyi hitet talál. Istennek minden lehetséges, és ez az õ királysága, az õ felfoghatatlan hatalma. Az Isten országa ott mutatkozik meg, ahol a hit lehetõvé teszi az Úrnak, aki számára minden lehetséges, hogy kifejezze az õ mindenhatóságát bennünk és közöttünk, az egész világban. Szükségünk van a lehetetlenre, szükségünk van az Isten országára. Ez nem azt jelenti, hogy azt állítjuk, csodás dolgokra van szükségünk, hanem, hogy egyszerûen szükségünk van az életünk beteljesedésére és szívünk egészének betöltésére és mindarra, amire minden embernek szüksége van. Jézus példaként állítja azokat a szükségleteket, amelyekrõl az Atya gondoskodik: hogy legyen mit ennünk, miként van mit enniük az ég madarainak, hogy legyen mibe öltözködnünk, miként öltözködnek a mezõ liliomai (vö. Mt 6,25 30). Mennyi ember van a világon, és a gazdasági válság következtében hozzánk közel is, közöttünk is, akik szükséget szenvednek az élet alapvetõ dolgaiban. Az is Isten országa, hogy megengedjük az Atyának, hogy kenyeret adjon, ruhát, munkát, házat, neveltetést, egészséget Ezért kéri Krisztus, hogy nyíljunk ki Isten országára, hittel, amely a szeretet által tevékeny, hittel, amely lehetõvé teszi, hogy megvonjunk valamit magunktól azért, hogy megosszuk azokkal, akik szükségben vannak. A hit meghallja Jézus engedd, hogy megvalósuljon -ját, minden emberi szükségletben, amelyre nem tudunk pusztán a saját erõnkbõl válaszolni. Engedni, hogy Jézus megvalósítsa, megtegye, azt is jelenti, hogy megengedjük neki, hogy ránk bízza a döntést és erõt és a képességet adjon arra, hogy odaajándékozzuk önmagunkat, amink van, és amik vagyunk. Mária, József, Keresztelõ János és Péter megértették, hogy az Engedd, hogy megvalósuljon, amit Isten kért tõlük, nem azt jelentette egyszerûen, hogy álljanak félre és hagyják, hogy Krisztus egyedül folytassa a küldetését. Megérették, hogy Krisztus Engedd, hogy megvalósuljon -jának, úgymond rajtuk keresztül kell megvalósulnia, az õ szabadságukon, az õ életükön, az õ szívükön keresztül. Megértették, hogy ha engedik, hogy Krisztus valósítsa meg a dolgokat, akkor magával viszi õket az õ országának eljövetelébe, és az életük többé nem lesz olyan, mint azelõtt. A keresztény engedelmesség tanulékonysága olyan, mintha engednénk, hogy egy folyó olyan utakra és olyan célok felé sodorjon magával, amelyek nem voltak benne a mi terveinkbe. Az a folyó, amelybe magával sodor bennünket Krisztus, ha hittel engedjük, hogy õ valósítsa meg a dolgokat, ez a folyó az az út, az az igazság és az az élet, aki õ maga a világ számára. Magával ragad, hogy kövessük õt az õ életének és küldetésének útján, hogy közünk legyen hozzá (vö. Jn 13,8), közösségben legyünk vele, az õ végsõkig menõ szeretetében, egészen a mártíriumig, a keresztig. M INÉL INKÁBB ELÕREHALADUNK A MONASZTIKUS ÉLETBEN ÉS A HITBEN... Szent Benedek ennek tudatosságát a Regula prológusának ragyogó utolsó mondatában foglalja össze, amely segít megértenünk a hit szerepét életünkben és hivatásunkban: De ha a szerzeteséletben és a hitben elõrehaladunk (processu vero conversationis et fidei), akkor majd szárnyaló szívvel és a szeretet elmondhatatlan édességével sietünk elõre az Isten parancsainak útján. Így az õ vezetése alól magunkat soha ki nem vonva, mindhalálig állhatatosan megmaradunk tanítása mellett a monostorban, és béketûrésünkkel részt veszünk Krisztus szenvedéseiben, hogy aztán országának is méltó részesei lehessünk. (Prológus 49 50) A hit a hivatásunk útján növekszik. Mint a hivatásunk, a hitünk is egy folyamat processus, progressio, ami szó szerint azt jelenti, hogy haladunk elõre. A hit és a hivatás út, az életünk útja, amelyen Krisztust követve haladunk elõre. A hit az Úrra hallgat, az õ igéjére, az õ hívására, és benne bízva, beleegyezik az életnek abba a megváltoztatásába, amelyet Krisztus kér tõlünk, és amelyet õ ajándékoz nekünk azáltal, hogy megadja a folytonos megtérés kegyelmét. A hit tehát kinyitja az életünket Isten szeretetének elmondhatatlan édességére, a Szentlélekre, aki kitárja a szívünket és szárnyalóvá teszi, hogy így futhassunk Krisztus követésének útján, aki engedelmes az Atyának egészen a passió teljes, türelmes (patientia) elszenvedéséig. Ezért a hitben mindig szükségünk van arra, hogy ne szakadjunk el az õ tanításától (magisterium), és kitartsunk a végsõkig az õ doktrínájában, az igazságban, amelyet õ nyilatkoztat ki nekünk. Ez az út abban a kegyelemben végzõdik, hogy részünk lehet Krisztussal az õ országában. Miként Jézus ígérte Péternek, ha engedi, hogy megmossa a lábát. Vagy miként a megtérõ jobb latornak ígérte, akit mellette feszítettek keresztre (vö. Lk 23,42 43). Szent Benedek ennek az idézett mondatnak erõs intenzitásával a Regula elején annak az életnek az intenzív erejét akarja összefoglalni, amelyre meg vagyunk hívva. A Krisztushoz tartozás intenzitása ez, amely, hitünkön és monasztikus életünkön keresztül, egész valónkat kívánja. Olyan intenzitás, olyan erõ, amely az életünket Krisztus szeretetéhez és igazságához köti. A keresztény hit az az erény, amely megnyitja a szabadságunkat az Úr igazságának és szeretetének. Hinni Isten szavában és szeretetében, abban, hogy jelen van közöttünk, szól hozzánk és szeret bennünket, azért, hogy elvezethessen bennünket oda, hogy egész életünkkel az õ szeretete igazságához csatlakozzunk, ez Isten országa, amely itt és most elkezdõdik azok számára, akik hisznek õbenne. Szent Benedek egész Reguláját úgy kellene átelmélkednünk, mint egy útikönyvet azon az úton, amelyen az emberi élet minden pillanata és minden aspektusa arra hivatott, hogy elõsegítse hitünk és hivatásunk növekedését. Krisztussal megtett út ez, amelynek során a hitünk és a szeretetünk által egyre inkább egyesül a mi szegény valónk az õ személyével. Ezért élünk mi közösségben, együtt. Azért vagyunk együtt, hogy segítsük egymást abban, hogy megéljük a megtérésnek /1

13 és a hitnek ezt az útját, amely kitágítja a szívünket az elmondhatatlan szeretetre. Mindig emlékeznünk kellene arra, hogy közösségi életünk célja alapjában véve az, hogy mindnyájunk szíve kitáguljon Krisztus szeretetében. Valóban ez a gondolat vezet bennünket a kapcsolatainkban? A közösségeinkben valóban olyan testvériséget élünk-e, amely törõdik minden egyes közösségi tag szívével, tehát azzal, hogy ki-ki növekedjék a szeretetben és az örömben? Azzal a missziós gondoskodással éljük-e monasztikus hivatásunkat, hogy minden ember Jézus szeretetében és hitében tágra nyílt szívvel élhessen? Karácsony éjszakáján az ég összes angyala átárasztja az õ örömét és fényét néhány szegény pásztor szívébe, akik az éjszakában bolyonganak (vö. Lk 2,13 14). Mi is a szegények evangelizálására vagyunk meghívva, a szívek evangelizálására, kezdve a saját szívünkkel, amely azt kéri a szabadságunktól és az elkötelezõdésünktõl, hogy fogadjuk be az igazságot és a szeretet, amely egyedül képes kitágítani. Csak így lesz elég ereje a szívünknek, a belsõ embernek bennünk (Ef 3,16) ahhoz, hogy az életünket Isten akaratának útján fussuk végig. Így válik a szívünk számunkra és a többiek számára is a Krisztusban kapott új élet középpontjává és alanyává. Á BRAHÁM HITE Ábrahám hitt az Istennek, és ez a megigazulására szolgált. (Rom 4,3; Ter 15,6) Ábrahám úgy fejezte ki a hitét, hogy elindult hazájából arra a földre, amelyet Isten ígért neki, egy olyan földre, melyet a teljesség és határtalan termékenység jellemez. Õ is engedte, hogy mindez megvalósuljon, azáltal, hogy engedelmeskedett, hogy életének minden örömét és termékenységét rábízta az Úrra, aki mindezt megígérte neki. Mi is arra vagyunk meghívva szüntelenül, hogy éljük a hitünket, azáltal, hogy elhagyjuk a biztonságainkat, a terveinket, hogy beléphessünk egy olyan földre, amely nem a miénk, az Isten Országának földjére. Krisztus azonban kinyilatkoztatta nekünk, hogy ez az ígéret földje, minden élet valódi termékenységének alapja, nem más, mint az õ alázatának rejtett és csendes humusza. Krisztus alázata az a termõföld, amelyben Isten megígéri nekünk életünk teljes termékenységét, melyben a szívünk kitágul az õ mérték nélküli szeretetének mértékére. Ábrahám hivatása és hittel teli válasza minden hivatás példázata. A hit minden hivatás alapja, mert a hit a Krisztushoz kapcsolódás és a Krisztushoz tartozás kegyelme és erénye, aki minden ember számára út, igazság és élet (Jn 14,6). A hit nélkül nincs hivatás, semmilyen hivatás, mert nélküle nem lehet sem fölismerni Krisztust, sem pedig hozzá kapcsolódni, aki szeret minket, hív bennünket és elvezet bennünket, mindig a hitben, arra, hogy az õ szeretetébõl éljünk, az örök élet reményében, az Atya házában. Ha szeretjük Krisztust és a hívatásunkat, ha igazságban akarunk élni, mindig újra föl kell tennünk magunknak a kérdést, hogy valóban a hitben gyökerezve élünk-e, a hit-e egyetlen biztonságunk, amelyet senki nem vehet el tõlünk. Csak a hitünkre alapozott élet gyökereztet bele Krisztusba mindent, amit megélünk: Mivel tehát elismertétek Krisztus /1 13

14 Jézust uratoknak, éljetek is benne. Verjetek benne gyökeret, épüljetek rá és erõsödjetek meg a hitben, ahogy tanultátok (Kol 2,6 7). A hitre építkezés szabaddá tesz bennünket, szabaddá minden bálványtól, amely önmagunkhoz köt bennünket, a terveinkhez és a félelmeinkhez, és mindattól, ami elválaszt bennünket a többiektõl. Az életünk nagy döntése az, hogy választunk a Krisztusba vetett hit és a bálványok között. A bálványok elválasztanak bennünket Krisztustól és a testvéreinktõl, mert megakadályozzák, hogy õrá épüljünk. A bálványokhoz kötõdés következménye a halál, tehát az, hogy nem élünk Isten gyermekeinek szabadságában. A Makkabeusok második könyvének egy epizódja mindig elgondolkodtat. Az egyik ütközet után a zsidók elmentek, hogy összeszedjék a harcban elesettek holttestét. Ám a halottak ruhája alatt Jamnia bálványainak szentelt tárgyakat találtak, amit a törvény tilt a zsidóknak. Így megtudták, miért estek el. (2 Mak 12,40). Talán nekünk is érdemes mindig fölkerekednünk és megnéznünk, hogy a mögött, ami nem egészen élõ és szabad bennünk, nem véletlenül egy bálvány bújik-e meg, akire inkább bíztuk az életünk üdvösségét és örömét, mint Krisztusra. A hit ugyanis életet, szabadságot ad nekünk és egységet a testvéreinkkel, egységet mindenkivel. E GYMÁS MEGVIGASZTALÁSA A HITBEN Szent Pál a Rómaiakhoz írt levelének elején arról a kölcsönös vigasztalásról beszél, amelyet a hit által nyújthatunk egymásnak: Elõször is hálát adok Istenemnek mindnyájatokért Jézus Krisztus által, hitetekrõl ugyanis az egész világon dicsérettel szólnak. [ ] nagyon szeretnélek látni benneteket, hogy megerõsödésetekre némi lelki ajándékot juttassak nektek, más szóval, hogy a hitben, amely éppúgy a tiétek is, mint az enyém, kölcsönösen megvigasztaljuk egymást. (Róm 1, ) Mindnyájunk hite az, amely lehetõvé teszi számunkra, hogy segítsük és megvigasztaljuk egymást. A megélt hit tanúsága olyan ajándék, amely úgy adódik tovább mindenki számára, hogy közben nem csökken az ajándékozóban sem, és növeli a többiek hitét. Nem ajándékozhatunk egymásnak jobb ajándékot, mint azt, hogy megvigasztaljuk egymást a hitben, mert ez azt jelenti, hogy az élet teljességének és erejének, intenzitásának olyan lehetõségét adjuk egymásnak, amelyet csak Krisztus tesz lehetségessé minden próbatételünkben és minden végességünkben, még a bûnben vagy a halálban is. Jézus megdicsérte a szegények és a bûnösök hitét, és az élet teljességét, a gyógyulást, a megbocsátást és az ember számára felfoghatatlan üdvösséget adta nekik. Közösségeinkben, a rendünkben, az egyházban, éppen azok az emberek vagy közösségek vigasztalnak meg bennünket kicsinyhitûségünkben, akik, noha a legtörékenyebbek, mégis a próbatételben nagyobb hitrõl tesznek tanúságot, mint amilyen nagy a mi végességünk. Mindnyájunknak szükségünk van erre a hit által nyújtott vigasztalásra, hogy Krisztussal és Krisztusban túljussunk azon a krízisen, amelyet különbözõ szinten mindnyájan megélünk. Mindent megelõzõen leginkább a hitre van szükségünk. Elõbbre való ez a jóérzésünknél, a hivatásoknál, a közösségek egységénél és harmóniájánál, elõbbre való az életszentségünknél, mert a hit határozza meg az összes többi dolgot, és ha az összes többit úgy keressük, hogy nem a hitre épülünk, még akkor is, ha elérünk valamit, mindaz terméketlen marad, mert nem kegyelemként fogjuk fogadni. A hit lehetõvé teszi számunkra, hogy mindent kegyelemként fogadjunk, tehát, hogy az ajándékokat karizmaként fogadjuk, annak az ajándéknak a kifejezõdéseiként és jeleként, amelyben Isten önmagát adja a világnak. A hit által az adományok és a karizmák Isten ajándékai maradnak, és nem válnak a gõg bálványaivá, amelyek megölik az életet és a hivatást. A hit mindig mindent Isten kezébe helyez, azért, hogy mindig õ maradjon minden tevékenységünk alanya. A kísértés, hogy egymástól más segítséget kérjünk, mint a hitben való vigasztalás segítségét, kölcsönösen beképzeltté tesz bennünket. A beképzeltség pedig az ábrándozásra vezet, amelynek vége mindig a kiábrándulás. Ha azonban a hit vigasztalását nyújtjuk egymásnak, abban segítjük egymást, hogy fölismerjük a köztünk mûködõ és jelenlévõ Jézust, és ez által minden lehetségessé válik, mert õ valóban mindent megtehet. Lehet, hogy meg kellene bocsátanunk egymásnak minden olyan alkalmat, és minden olyan viselkedést, amelyben mást kértünk egymástól, mint a hitben történõ vigasztalást, mert ez a törekvés csalódáshoz és a szívek megosztottságához vezet. A hit azonban mindent helyreállít. A hit a mindig lehetséges szeretet feltámadásának az ereje. A hitbõl kiindulva mindig újrakezdhetjük a kapcsolatainkat, a mûveinket, az utunkat, mert a hit nem önmagunkból indul újra, nem a mi jószándékunkból, vagy a mi képességeinkbõl, vagy a korlátainkból és bûneinkbõl, hanem az Úrból, aki értünk megszületett, meghalt és feltámadt. A hitbõl kiindulva, mindig újrakezdhetünk egy elveszett életet, még az utolsó pillanatában is, mint a megtérõ lator, aki hittel koldulta az üdvösséget, és ezzel lehetõvé tette Krisztus számára, hogy a halálát az örök életre születéssé alakítsa át. A hitben minden körülmények között karácsony van. Teljes szívembõl kívánok áldott Ünnepeket mindnyájatoknak Fr. Mauro Giuseppe Lepori O. Cist. generális apát /1

15 Bilincseimet összetörted! D OKUMENTUM A GENERÁLIS A PÁT KARÁCSONYI KÖRLEVELE, 2013 Kedves Ciszterci Testvéreim! Az elmúlt év örömteli, vagy fájdalmas eseményei rendünkben, kongregációnkban, mindnyájunk közösségében figyelmesebbé és érzékenyebbé tettek annak a szabadságnak a kérdésére, amellyel a hivatásunkat kellene megélnünk. Ugyanakkor mindnyájunkat megszólít Ferenc pápa tanúságtétele és arra hív, hogy találjuk meg újra az evangéliumi buzgóságot, hogy megújítsuk, és fõképpen kérjük a Szentlélektõl szívünk és életünk készséges nyitottságát, hogy örömmel és határozottan kövessük az Urat mindazon emberi perifériákra, ahol még Jézust nem ismerik és szeretik. A nemrég megjelent Evangelii gaudium kezdetû apostoli buzdítás az egész rend számára feldolgozandó mû és segítség a megtéréshez, hogy megértsük, hogyan juthatunk el karizmánk mélységére és tágasságára, még nagyobb hálával és örömmel. Mindehhez azonban, mint mindenhez, az alapfeltétel az a szabadság, amellyel beleegyezünk Isten tervébe. Ez az, amirõl most szeretnék elmélkedni veletek. A VASLÁNC ÉS K RISZTUS LÁNCA Jézus Krisztus azért jött, hogy szabaddá tegyen bennünket, mégpedig valóban szabaddá: Ha tehát a Fiú szabaddá tesz benneteket, akkor valóban szabadok lesztek. (Jn 8,36). Mit jelent valóban, tehát igazából szabadnak lenni? Ezzel kapcsolatban gyakran idézem azt az epizódot, amelyet Nagy Szent Gergely mesél el a Dialogusok harmadik könyvében. A Marsicus-hegyen egy Márton nevû remete kezdetben, amikor elment, hogy ezen a hegyen éljen, [ ] a lábát egy vaslánccal kötötte meg, melynek másik végét egy sziklához rögzítette, úgy, hogy ne tudjon messzebbre jutni, mint az a tér, amelyet a kifeszített lánc meghatároz. Mikor a szent életû ember, Benedek ezt meghallotta [ ] gondoskodott arról, hogy tanítványa által tudtára adja: Ha az Isten szolgája vagy, akkor ne vaslánc tartson téged, hanem Krisztus lánca. Ezekre a szavakra Márton azon nyomban leszedte magáról a bilincset, de késõbb sem lépett az õ immár szabaddá vált lába távolabbi helyre, mint ahová még megkötözve elért (Dialogusok, III,16). Szent Benedek nem azt mondta Márton remetének, hogy meg kellene szabadulnia minden megkötözöttségtõl, és nem kínált neki olyan szabadságot, amelynek a célja önmagában lenne: ellenkezõleg, arra hívta meg, hogy belsõleg kösse magát Krisztushoz. Krisztus lánca sokkal erõsebb kötelék, mint egy vaslánc, és mégis olyan kötelék ez, amely szabaddá tesz bennünket. Hogyan? Úgy, hogy cselekvésre készteti a szabadságunkat. Ahhoz, hogy megmaradjon Krisztushoz kötõdve, tehát, hogy õhozzá tartozzon és Isten szolgája legyen, az ember nem háríthatja át a szabadságát a vasakra, amelyek beszorítják az egyik lábát, sem pedig törvényekre és szigorú szabályokra, amelyek az erõ és a félelem segítségével ott tartják. Ahhoz, hogy Krisztushoz kapcsolódjék, az embernek használnia kell a szabadságát, amellyel belegyezik az Õ szeretetébe, beleegyezik a Vele való barátságba. Ellentétben azzal, amit az uralkodó közvélemény állít, az emberi szabadság akkor élõ és akkor érett, amikor tud amellett dönteni, hogy hova tartozik, és amikor ezt a döntését pillanatról pillanatra megújítja, minden egyes találkozáskor, minden eseményben, minden körülményben, szabadon és nem kényszerbõl. A szabadság, ellentétben a vaslánccal, láthatatlan, de megmutatkozik azokban a kötõdésekben, amelyeket õ maga köt meg és fogad el, azokban a megkötésekben, amelyeket maga választ, és amelyekhez hûséges marad. A hûség, az élet minden területén, olyan odatartozás, amelyet állandóan megújítjuk szabadságunkkal. Miért is tûnik olyan nehéznek, a monostorokban, a közösségekben, a családokban, az egész társadalomban az, hogy mindig újból a hûség kötelékét válasszuk? Talán éppen azért, mert azt hisszük, hogy a szabadság magától megszületik, vagy inkább, hogy a semmibõl születik. Azok a vasláncok, amelyek gyakran virtuálisak, érzelmiek, moralizálók, mind olyan kötõdések, amelyekben a szabadságunk egyedül marad, kapcsolat nélkül. Az emberi szabadság ezzel szemben azért van, hogy megszülessen, növekedjék és mindig személyes kapcsolatban fejezõdjék ki, Istennel és a többiekkel. Az ember nem tud kapcsolatban lenni a vassal. A vaslánccal Márton remete egyedül volt saját magával. Ellenben Krisztus lánca egy kapcsolat Vele. Kapcsolat, barátság, és ebben a kapcsolatban jön létre az a tér, amelyben a szabadság képes élni, magát kifejezni, hûséget és szeretetet szülni. Korunk embere, fõleg a nyugati ember, nagyon magányos, kapcsolatokban szegény, és ezért nincs elég levegõje ahhoz, hogy életet leheljen a szabadságába, vagy másként mondva, nincs elég vize, amelyben /1 15

16 a szabadsága úszhatna és a mély tágasság felé haladhatna. Még sok közösségben is, gyakran azt veszem észre, hogy inkább van szó magányosokból összeadódott csoportról, mint szabad szívekrõl, amelyek párbeszédben és kommunióban vannak egymással. A Z Ú R SZOLGÁLÓJÁNAK FIA A 115. zsoltár egy verse számomra az egyik legjobb teológiai definíció a szabadságról: A te szolgád vagyok, Uram, szolgád vagyok, szolgálódnak fia. Te törted szét bilincseimet (115,16). Az Isten gyermekeinek szabadsága ez, egy megszabadított szabadság, ajándékba kapott szabadság, húsvéti szabadság. Akkor válunk igazán szabaddá, amikor Isten megajándékoz bennünket azzal, hogy Õhozzá tartozhatunk és az Õbenne és Õvele való kapcsolatban elvezet bennünket erre. Ezért, Õ maga adja meg nekünk, hogy az Õ szolgálója neveljen és vezessen bennünket, aki számukra Mária, aki számunkra az Egyház, a keresztény közösség, amelybe a keresztségünk által beleszülettünk, és amely folyton elkísér bennünket, hogy Isten gyermekeinek szabadságára formáljon bennünket, arra a szabadságra, amely annak örül, hogy szolgálhatja az Urat és az Õ üdvözítõ tervét. A közösség, amelyben Isten bennünket arra hív, hogy szolgáljuk Õt, mindnyájan a saját hivatásunk szerint, az Úr szolgálatának az az iskolája, amelyet Szent Benedek ír le Regulájában (RB Prol. 45). Ebben a szabadságunk arra van meghívva, hogy szárnyaló, kitágult szívvel lélegezzen és növekedjék, hogy a szeretet elmondhatatlan édességével siessünk elõre az Isten parancsainak útján (Prol. 49). Szent Benedek arra hív, hogy tapasztaljuk meg azt, ahogyan az engedelmesség megszabadítja a szabadságunkat, azáltal, hogy kitágul az Istennel és a testvérekkel való kommunió szeretetében. Az adventi és a karácsonyi idõ, mint az egyház minden ideje, segíteni akar abban, hogy megtanuljuk Szûz Máriától a Krisztusban lévõ valódi szabadságot. Mária megtanít arra, hogy a szabadságunk akkor élõ, amikor beleegyezik Isten tervébe, amikor engedelmeskedik Isten tervének. Mit jelent az, hogy Istennek van egy terve? Azt jelenti, hogy az örökkévalóságtól fogva, mindent megújít, mindent újjá teremt (vö. Jel 21,5). Isten nem tud mást tenni, mint új dolgokat, mindig újakat, és nem tud mást, mint megújítani minden teremtményt, amely már létezik. Az életünknek és a létezésünknek minden pillanata, amit ad nekünk, újdonság. Isten mindig megelõz bennünket abban a vágyában, hogy vezessen bennünket és, hogy elvezesse a világmindenséget egy végtelen beteljesedés tökéletességére. Ha mindennek tudatában lennénk, tehát, ha a hitnek ezzel a tekintetével néznénk önmagunkra és mindenre, akkor örömteli reményben élnénk, legyõzhetetlen reményben, amelyet semmi sem tud összezavarni, mert tudatában lennénk annak, hogy minden a szeretetben teljesedik majd be, Isten örök szeretetének teljességében. Mária árnyék nélkül élte meg a beleegyezés szabadságát, az Isten szeretetének tervébe vetett hitnek ebben a reményében. Mi is volt az angyali üdvözletkor az elsõ fogadalom, amelyet Mária tett? Az engedelmesség fogadalma. Mária elõször nem gondolt a szüzességre, sem a szegénységre. Megértette, hogy Isten mindenekelõtt a szabadságának a beleegyezését kéri tõle, az õ szabad engedelmességét. Az Úr megkérdezte tõle, hogy bele akar-e egyezni az õ akaratába, hogy az Igének, Fiának megtestesülése által újjá teremt mindent. Mária pedig, szabadon, odaadta Istennek a szabadságát: Íme, az Úr szolgálóleánya: legyen nekem a te igéd szerint (Lk 1,38). Az engedelmesség odaadott szabadság, és amikor a szabadságunkat Istennek adjuk, Õ arra használja, hogy beteljesítse az Õ mûvét, az Õ tervét, hogy megújítsa a világot. Nem a hatalom, sem nem az erõ, hanem egyedül az engedelmesség, mint szabadságunk Istennek átadott adománya, ez teszi az életet a csodák eszközévé, Isten mûvének eszközévé, ami mindig csoda, még akkor is, ha egy fûszálat teremt. Mária ezt a szabadságot szeretné megtanítani nekünk, ebben akar bennünket megszülni, az Úr szolgálóleányának gyermekeit, ebben a szabadságban akar bennünket megszülni Anyánk az egyház. És az egyházban minden karizma, mint Szent Benedeké, a ciszterci karizma, lényegében az egyház ezen anyaságának kifejezõdése, amelyen keresztül a Szentlélek arra a szabadságra vezet és nevel bennünket, amely beleegyezik Isten tervébe. Minden karizma a Szentléleknek való engedelmesség egy formája azért, hogy Krisztus megtestesülhessen, itt és most, ebben a világban, hogy megmenthesse. A vágy, hogy engedelmeskedjünk Isten akaratának, ez a keresztény élet élõ lelke, és különösképpen a megszentelt életé. Minden más hiábavalóság, minden más a mi tervünk csupán, amely arra ítéltetett, hogy terméketlenül elvesszen. Gyakran azt gondoljuk, hogy nagy hittel bírni azt jelenti, hogy olyan hitünk van, amely mindent elér Istennél. Valóban, csodáljuk a szenteket, akik hitük által kegyelmeket és csodákat érnek el, és ez is a hit nagyságának egy fontos szempontja. Azonban azt mondanám, hogy van egy még mélyebb szempontja is a hit nagyságának, amelyre csak keveset gondolunk: a legnagyobb hit ugyanis nem az, amely mindent elér Istennél, hanem az, amely megengedi, hogy Isten mindent elérjen nálunk, mindent megkapjon tõlünk. Ez Ábrahám nagy hite, ez Mária nagy hite. Ábrahám és Mária alapvetõen sohasem kértek sok mindent Istentõl. Ellenkezõleg, az õ nagy hitük abban állt, hogy megengedték Istennek, hogy mindent kérjen tõlük, és hitték, hogy ez a legjobb dolog számukra és mindenki számára, még akkor is, amikor Isten azt kérte Ábrahámtól, hogy áldozza föl fiát, Izsákot, vagy Máriától, hogy fogadja el csendben Fiának kereszthalálát. Kánában Mária nem igazán erõlteti azt, amit kér. Igazából nem is kér semmit, csak egy megállapítást tesz: Nincs boruk. Akkor válik határozottabbá, amikor a szolgáktól azt a magatartást kéri, mint amelyet õ maga is állandóan él: Tegyetek meg mindent, amit csak mond (Jn 2,3-5). A hitét tanítja meg nekik, a módot, ahogyan õ éli a hitét. Alapjában véve ez az útja annak, hogy mindent megkapjunk Istentõl, azál /1

17 tal, hogy megengedjük Istennek, hogy mindent megkapjon tõlünk. Azt hiszem, hogy itt van leírva a monasztikus engedelmesség lényegi természete, amely nem más, mint hogy végsõkig elmegyünk a hit engedelmességében, annak a hitnek az engedelmességében, amely bízik abban, hogy mindaz, amit Isten kér tõlünk, a saját javunk és mindnyájunk javának megvalósulásáért van. A víz borrá változtatása a kánai menyegzõn annak a szimbóluma, ahogyan az Isten szolgálatába állított hit mindnyájunk örömére vezet, és lehetõvé teszi Krisztusnak, hogy megmentsen és nekünk ajándékozza a beteljesedést a szeretet és az élet ünnepén. Itt van számunkra, szerzetesek számára a hivatásunk szíve, lényege. Ez minden hívõ ember keresztségbõl fakadó hivatása is, amelyet mi mindennél elõbbre helyezve és radikálisan élünk, legalább is szándékunk szerint, mint vágyat, mint kérést. Szent Benedek Regulája megtanít bennünket arra, hogyan éljük ezt a máriás radikalitást az engedelmes hitben, amely lehetõvé teszi Krisztusnak, hogy megmentse az emberi közösség ünnepét. T ALÁLKOZÁS ÉS KÜLDETÉS De hogyan tudjuk magunkat az életnek erre a teljességére ránevelni és hogyan tudjuk mindezt nyitott készséggel élni? Néhány hónapja, mélységesen megszólított és azóta is segít nekem az, ahogyan Szent Pál elbeszéli a jeruzsálemi zsidók elsõ találkozását Krisztussal. Ebben ugyanis feleleveníti azt a kért kérdést, amelyet Jézusnak tett föl: Ekkor történt, hogy amint az úton Damaszkusz közelébe értem, az égbõl hirtelenül nagy fényesség vett körül. A földre zuhantam, és egy hangot hallottam, amint megszólított: Saul, Saul, miért üldözöl? Megkérdeztem: Ki vagy, Uram? Így folytatta: Én a názáreti Jézus vagyok, akit üldözöl. Útitársaim látták a fényességet, de a hangot nem hallották. Megkérdeztem: Mit tegyek, Uram? Állj fel, és menj Damaszkuszba felelte az Úr, ott majd megmondják neked, mit kell tenned. (ApCsel 22,6-10) Ki vagy, Uram? Mit tegyek, Uram? Ez a két kérdés alapvetõ fontosságú az életben. Ezek azok a kérdések, amelyekkel lényegében beleegyezünk a Krisztussal való találkozásba, és amelyekkel azt kérjük, hogy ez a találkozás lenyomatként ívódjon bele az életünkbe és kifelé is mutatkozzék meg az életünkben /1 17

18 Tarsusi Saul ezzel a két kérdéssel az egész keresztény erkölcsöt összefoglalja: egy kérdés arra vonatkozóan, hogy mit kell tennünk, elválaszthatatlanul egy másik kérdéstõl, amely arra irányul, hogy Krisztust megismerje, és kéri Krisztustól, hogy mutassa meg önmagát. A vágy, hogy valakirõl megtudjuk, hogy ki õ, megegyezik azzal a vággyal, hogy szeretnénk kapcsolatban maradni ezzel a személlyel. Csak ebbõl a kifejezett kapcsolat-vágyból kiindulva ez lényegében az Istent keresõ ember imája csak ebbõl kiindulva kap értelmet a kérdés: Mit tegyek, Uram? Ez a kérdés így annak a kifejezõdése lesz, hogy készek vagyunk arra, hogy a Krisztussal való találkozás átalakítsa az életünket, arra, hogy a hit betöltse (informálja) és átformálja az életünket. Saul, aki, mint Szûz Mária, ugyanabban a zsidó vallásosságban nevelkedett, rögtön megérti, hogy a misztériummal való minden találkozásnak engedelmességben kell beteljesednie, beleegyezésben, amely megengedi a misztériumnak, hogy behatoljon a lét testébe. M ENJ D AMASKUSZBA Mit tegyek, Uram? Mit felel Jézus annak, aki komolyan veszi a vele való találkozást és megkérdezi annak az új útnak az irányát, amelyen a találkozástól fogva el kell indulnia? Jézus válasza, amelyet Saulnak ad, alapvetõen eléggé különös: Állj fel, és menj Damaszkuszba, ott majd megmondják neked, mit kell tenned. (ApCsel 22,10). Ez a Krisztus, aki vette a fáradtságot, hogy kirobbanó fényességben megjelenjék Saulnak, egyfajta isteni hatalommal és erõvel, miként egy ószövetségi teofániában, ez a Krisztus, aki személyesen beszélt vele, és aki rendkívüli módon megmutatta magát neki, nem magyarázhatta volna maga is el Saulnak, hogy mit kellene tennie? Nem nyilatkoztathatta volna ki Pálnak misztikus módon az õ útját, miként éppen önmagát is kinyilatkoztatta neki? Késõbb tesz is vele ilyet, de most Sault el kell vezetni Damaszkuszba és a damaszkuszi keresztény közösséghez, ennek a közösségnek szegény és egyszerû plébánosához, Ananiáshoz, aki segít majd neki, hogy megértse hivatása útját, azt, amit Isten akar tõle. Érdemes észrevennünk, hogy a damaskuszi közösség éppen az a közösség, amelyet Saul, három perccel azelõttig még teljes szívbõl gyûlölt, olyannyira, hogy azért ment, hogy elpusztítsa. Saulnak mégis egy olyan helyre van szüksége, és olyan személyekre, akik megtanítják neki, hogy megismerje az Úr Jézust, akit üldöz, akit nem szeret, és akit sohasem ismert volna el, mint életének útja, igazsága és élete. Amit Saul le akart rombolni az lett a követendõ ösvény, a szabály, amelynek engedelmeskedhet, a csoport, amely õt elkíséri, hogy valóban beteljesedjék rajta az Úr terve. Számomra itt van a keresztény esemény egyik legkülönlegesebb aspektusa: hogy Krisztus azt választja, amit mi el akarnánk távolítani, azt, ami zavar, és ami a leginkább visszataszít /1

19 Éppen ezt választja annak helyéül, ahol a Vele való találkozás életünk világos és biztos útjává válik számunkra. Miért van az, hogy a saját közösségünk mindig úgy tûnik számunkra, hogy tele van hibával és nincs a hivatásának magaslatán? Miért van az, hogy az elöljáró, a testvérek, akikkel közvetlenül meg kell osztanunk az életünket, õk tûnnek számunkra a lehetõ legkevésbé alkalmasaknak arra, hogy biztosítsák a boldogságunkat, és gyakran éppen velük okoz a legtöbb gondot az, hogy együtt éljünk? Valójában mindez olyan, mint a damaszkuszi közösség a tarzusi Saul számára. Mindez az a hely, ahová Krisztus küld bennünket, hogy beteljesítse a találkozásunkat Õvele, Õvele az üldözöttel, a megfeszítettel, a nem szeretettel, akit mindenekelõtt mi magunk üldöztünk, feszítettünk meg és nem szerettünk. Képzeljük el milyen nagy alázattal, milyen tisztelettel és milyen megbánással kellett Saulnak a damaszkuszi közösségre néznie ez után az élménye után. Milyen nagy meglepõdéssel kellett észrevennie magán, hogy tele van gyöngéd szeretettel a keresztények e szánalmas kis csoportja iránt, amelyet, néhány nappal ezelõtt lerombolni készült farizeusi gõgjének vak arroganciájával. A Jézussal való találkozás tudatának bennünket is ugyan erre a gyöngéd szeretetre és tiszteletre kell elvezetnie, hogy így tekintsünk az egyház azon helyére, az életünk és a hivatásunk azon helyére, ahová az Úr küldött minket. Csak így lesz a találkozás testté, hússá a mi húsunkból, és mi magunk is, miként Pál, így válunk apostolokká, tanúivá az Õ fényének és isteni-emberi szépségének, amely képes átalakítani a világot. Ha mindezt tudatosítjuk magunkban, elkezdjük gyöngéden szeretni annak a helynek minden korlátoltságát és a behatároltságát, ahová tartozunk és ahová küldtek minket, a közösségünket, a testvéreinket, jelenlétünk és küldetésünk helyeit és körülményeit. Föl fogjuk fedezni ott a Krisztussal való barátság kincsét, a Vele való találkozás ragyogását, amely kezdetben vakító fény volt, és amely ennek a társaságnak köszönhetõen, ahová küldött minket, új tekintetté válik, olyan tekintetté, amelyben Jézus jelenléte úgy nyilvánul meg, mint szelíd fény, amely lehetõvé teszi, hogy mindent és mindenkit az Õ gyöngéd szeretetével lássunk. C SALÁDIAS KAPCSOLAT J ÉZUSSAL Láttuk, hogy Jézus rábízza Sault Damaszkusz szegény plébánosára, Ananiásra. Ez utóbbi, noha csak röviden tûnik fel az Újszövetség színpadán, nem lehetett sem nem túl intelligens, sem nem túl bátor. Valóban, elõször elkezdi tájékoztatni Jézust Saul múltjáról, mintha Istennek szüksége volna arra, hogy megismerje õt, és attól fél, hogy Saul mégsem tért meg igazán és hátha azért jön, hogy letartóztassa (vö. ApCsel 9,10-19). Ananiás tehát sem nem sas, sem nem oroszlán. Azonban van benne egy olyan alapvetõ tulajdonság, amely minden hibája és gyengesége fölé emeli õt: végtelenül bizalmas kapcsolatban van Jézussal. Úgy beszélnek egymással, mint régi barátok. Ananiást egyáltalán nem lepi meg, hogy Jézus megjelenik neki és beszél hozzá. Úgy felel neki: Itt vagyok, Uram (ApCsel 9,10), mintha egy halló -val fölvenné a telefont. Számára Jézus egy családias jelenlét, oly gyakori jelenlét, hogy benne lakik a napjaiban, mindennapi életében. Egy ilyen jelentéktelen emberre bízza Jézus Pál megtérését és elsõ lépteit, olyan valakire, aki késõbb nem lesz a fõ apostolok, misszionáriusok vagy vértanúk egyike, rábízza az egyik legnagyobb, legtermékenyebb, leginkább tisztán látó és legbátrabb apostolt, aki valaha is élt az egyházban. Ahhoz, hogy növekedjünk a megtérésünkben, hogy lehetõvé tegyük, hogy a találkozásunk Krisztussal életutunkká válhasson, azok tudnak leginkább hozzásegíteni bennünket, akiknek az életében Jézus ilyen családias módon van jelen. Ezen a téren, gyakran egy gyermeknek, vagy egy nénikének nagyobb a hatalma, mint a fontos embereknek. Mindez segít azt is megértenünk, hogy a Krisztussal való családias kapcsolatunk minden tanúságtételünk gyümölcsözõségének gyökre és lényege. Pál nagy lesz, a föld határáig hirdeti Krisztust, korának és korunknak földrajzi, emberi, vallási, kulturális és lelki perifériáiig, de sohasem fogja elfelejteni elsõ mesterének, vagy inkább atyjának életre szóló, egzisztenciális tanítást, katekézisét, aki õt megkeresztelte Damaszkusz közösségében. Az õ egész nagy küldetését úgy éli meg, hogy folyton ápolja a Krisztussal való családias kapcsolatot, mert elsõként Krisztus maga az, aki ezt ápolja õvele. Õ is, mint Ananiás, nem lepõdik meg, hogy a misztérium megjelenik neki, hogy egészen egyszerûen tudtára adja, mint egy barát, mint egy atya: Ne félj, hanem beszélj, és ne hallgass. Én veled vagyok (ApCsel, 9-10). A Krisztussal való családias, bizalmas kapcsolatban fedezzük föl azt az erõt, amely az Õ irántunk és mindenki iránt tanúsított gyöngéd szeretetébõl fakad. Innen hív bennünket is arra, hogy újra bátorságot és bizalmat merítsünk a mi utunkhoz. Néha a közösségeink törékenysége és a nehézségek láttán, amelyek gyakran hatalmasak, és azokban a helyzetekben, amelyekkel szembe kell néznünk, félünk attól, hogy engedelmeskedjünk hivatásunk küldetésének. Szükségünk van arra, hogy újra rátaláljunk az Úrral való találkozás családias meghittségére és bátorítsuk egymást, hogy visszatérjünk ehhez a forráshoz. Miként a karácsonyi éjszaka pásztorai, akik egymást bíztatták: Menjünk el Betlehembe, hadd lássuk a valóra vált beszédet, amit az Úr tudtunkra adott (Lk 2,15). Karácsony éjszakáján, Isten családias közösségre lépett az emberrel, minden emberrel, és örökre bármely helyzetben, bármely körülmények között legyen is. Ez a karácsony segítsen bennünket abban, hogy újra rátaláljunk a mindennapi családias kapcsolatra Jézussal, hogy kölcsönösen örömmel ajándékozzuk ezt a bensõségességet egymásnak, és mindent bizalommal teli és engedelmes szabadságban éljünk, ennek a tapasztalatnak a gyöngéd szeretetében. Örömteli karácsonyt és boldog új évet mindnyájatoknak! Fr. Mauro Giuseppe Lepori O. Cist. generális apát /1 19

20 Bármi jóba kezdesz, igen állhatatos imádsággal kérjed, hogy õ vigye azt végbe, hogy õ, aki bennünket már fiai sorába méltóztatott számítani, ne legyen kénytelen valaha is szomorkodni rossz tetteink miatt. Úgy kell õt a bennünk levõ adományaival mindenkor szolgálnunk, hogy mint haragvó atya, örökségébõl ki ne tagadjon minket, fiait, de úgy se, mint félelmetes úr, bûneinktõl felingerelve, gonosz szolgák gyanánt át ne adja az örök büntetésre azokat, akik nem akarták õt követni a dicsõségbe. S Z E N T B E N E D E K: R E G U L A, P R O L Ó G U S E számunkat a megújult zirci ciszterci apátság képeivel díszítettük. / Szerkesztette Urr Zsolt Ipoly O. Cist. / Felelõs kiadó a Ciszterci Szent Imre Plébánia / Megjelent január 26-án, a rendalapítók ünnepén / Tervezte és készítette Csányi Tamás /1