SZILVÁSI LAJOS Albérlet a Síp utcában REGÉNY SZÉPIRODALMI KÖNYVKIADO BUDAPEST NEGYEDIK KIADÁS Felírta a gyógyszert, lebélyegezte a receptet, és

Átírás

1 SZILVÁSI LAJOS Albérlet a Síp utcában REGÉNY SZÉPIRODALMI KÖNYVKIADO BUDAPEST NEGYEDIK KIADÁS Felírta a gyógyszert, lebélyegezte a receptet, és odaadta a betegnek. A sápadt, már-már egészen kopasz férfi motyogott valamit, és félig hátrálva ment ki a rendelõbõl. - A következõt - mondta az orvos, anélkül hogy felnézett volna. A mennyezeti lámpa erõs fényt szórt rá, s az éles világításban látszott, hogy rövidre nyírt hajában sok az õsz szál. Alacsony, kövérkés nõ jött be. Kislányt, öt-hatéves gyereket vezetett kézen fogva. - Ahogy hazaért az iskolából, látom, hogy kiütései vannak... - kezdte magyarázni. Az orvos felállt az asztaltól, és elõrejött. Nyakában ide-oda himbálózott a gumicsöves fonendoszkóp. - Vetkõztesse le - mondta az asszonynak, és odaguggolt a gyerek mellé. Csak a rend kedvéért vizsgálta meg, egy pillanatig se volt kétséges, hogy bárányhimlõs a kislány. Ujra receptet vett, köhögéscsillapítót írt, s pár szóval megmondta az asszonynak, mi ilyenkor a teendõ. Aztán kezet mosott - a forró víz jólesett a bõrének -, s csak utána szólt az aszszisztensnõnek, aki némán ült kis asztala mellett: - Vége? A gondosan fésült, ötven év körüli, merev tartású asszony bólintott : - Elég volt. Negyvenhárom beteg... Meddig tart még? Az orvos vállat vont. - Ördög tudja. Minden évben más. Tavaly ilyenkor már túl voltunk az egészen. Ez megint egy újfajta influenzajárvány. - Nagyon fáradtnak látszik - mondta az asszony. - Fõzök egy kávét, mielõtt elmegy. - Hagyja a fenébe - legyintett az orvos, és helyére akasztotta a törülközõt. - Nem kávé kell nekem. Az asztalon felcsengett a telefon. Érte nyúlt. - Tessék. Kelemen. Igen. Hány szám? Felírta a nevet és a címet. - Mi a panasz? Nem volt türelme végigvárni, amíg a vonal túlsó végén a nõi hang végigmondja. Odaadta a telefonkagylót az asszisztensnõnek, maga pedig levetette fehér köpenyét. Ugy érezte, szorítja

2 a torkát a nyakkendõ, de nem lazította meg. Száraz volt a nyelõcsöve. Szomjúság kínozta. Halkan elkáromkodta magát, és intett az asszisztensnõnek, hogy fojtsa már bele a szót a bõbeszédû nõszemélybe. - Kelemen doktor úr még ma este kimegy - mondta az aszszony, s kihasználva a vonal végén támadt meglepetést, amit az keltett, hogy férfihang helyett egy nõ szólt, jóestét köszönt, és letette a kagylót. Az orvos összeszámolta noteszében a címeket. - Nem is sok - mondta. - Hat hívás. Tegnap tizenegy volt. Magára vette szürke kabátját, és összekattintotta fényét vesztett táskája zárját. - Aludjon jól, Sárika - intett az asszisztensnõnek, és kiment. A körzeti rendelõ elõszobájában már a takarítóasszonyok dolgoztak. Mosták a kövezetet. Az egyik kiegyenesítette derekát, köszönt az orvosnak, a többi észre se vette. Kelemen kilépett az utcára. Egyszerre szemközt vágta a hideg szél, amely fütyörészve, meg-megújuló hullámokban jött a kivilágított Körút felõl. Kocsija ott állt tíz-tizenöt lépésnyire a rendelõ ajtajától, de õ ellenkezõ irányba indult. Átvágott az úttesten. A legközelebbi utcasarokra tartott. A kocsmaajtó nyitva volt. Pára zúdult ki rajta az utcára, és szétoszlott a hidegben. A helyiség tömve volt. A pultoknál és a magas könyöklõk körül mindenütt emberek szorongtak, sok kipirult arc, némelyik a kinti hidegtõl, a többi a szesztõl vörös. Csökkentették a talponállók számát - gondolta Kelemen -, de az italos emberek száma semmivel se lett kevesebb, csak a zsúfoltság nõtt. Beállt a sorba, amely a pénztár felé kígyózott. - Milyen konyakjuk van? - kérdezte a gyûrött arcú pénztárosnõtõl, amikor nagy sokára odajutott a kasszához. - Cabinet. Hat ötven. - Adjon egy felet meg egy kis szódát is - mondta az orvos, aztán meggondolta magát. - Adjon két felet. - Elõbb is eszébe juthatott volna - rántott egyet a vállán a nõ, amikor újra blokkolt. Aztán észrevette Kelemen hóna alatt az orvostáskát, és zavar ült ki az arcára, egyfajta tanácstalanság, ami nyilván abból fakadt, hogy a pénztárban ugyan õ a hatalom, de a doktorokat mindenkinek tisztelnie kell, hiszen ki tudja, mikor akad velük baja az embernek. Kelemen odafurakodott a pulthoz. Az öreg, félvállas csapos orra vöröseslila volt. Eleven szeszreklám - gondolta az orvos. - Öntse egybe a két felet - mondta.

3 Elvette a deci konyakot, és egyetlen korttyal lenyelte. A szesz lefutott a nyelõcsövén, és szinte beleszúrt a gyomrába. Egy-két év múlva mégis gyomorbajos leszek - gondolta, de rögtön el is feledkezett róla. A konyak kellemes meleggel áradt szét benne, s torkából egyszerre elmúlt a száraz szomjúság. Már a szájában volt a cigaretta. Nagy lélegzettel szívta le a keserû füstöt, s most nem is érezte, hogy büdös lenne a kocsmában. A betegekkel gyorsan végzett - tíz óra is alig múlt, amikor kilépett az utolsótól.-, s még nem volt nagyon késõ ahhoz, hogy beugorjon Latkihoz. A gyerekeket már lefektették, de õk még ébren vannak - gondolta. Már vége a televíziónak is. A négyemeletes körúti ház elõtt tucatnyi gépkocsi parkolt, alig sikerült besorolnia közéjük. Ösztönszerûen megnézte, ki tudja-e hozni késõbb a Rekordot a többi autó közül, aztán besietett a kapun. - Te vagy? - kérdezte teljesen oktalanul Latki, amikor ajtót nyitott neki. - Bandi jött - kiáltott be aztán a feleségének. Latki alacsony, pocakos ember volt, szemüveget viselt, egyik keretében fekete üveggel. Még a háborúban vesztette el a bal szemét, s Kelemen tudta, hogy a maradék jobb szem se tart már sokáig. Sohase merte megkérdezni Latkitól, hogy tisztában van-e a szeme állapotával. - Fõzzek kávét? - kérdezte a karcsú, félénken lassú mozgású asszony, aki így pongyolában egészen lányosnak látszott, mintha nem is húsz, hanem legalább harminc évvel lenne fiatalabb az uránál. - Nem kérek - rázta meg a fejét Kelemen. Az asszony kinyitotta a tálaló felsõ ajtaját, és konyakos üveget vett elõ. - Nem muszáj innia - mondta, amikor odaállította az asztalra a palackot. - Látom, olyan fáradt, alig áll a lábán. - Megint pocsék napod volt neked is? - kérdezte Latki. Kelemen legyintett. Töltött magának a konyakból, és megitta. Sokkal erõsebb, mint a kocsmában - állapította meg, ahogy jóformán mindennap. - Mennyit ittál? - kérdezte Latki. - Irigykedsz? - nézett rá Kelemen. - Te mégy neki egyszer valaminek a járgányoddal... - a kövér orvos nem mosolygott. - Több esze van annak, mint nekünk együtt. Különben... ha nem akarod, nem muszáj megkínálni. - Inkább itt igyék, mint másutt - szólalt meg az asszony. - Köszönöm. - Kelemen érezte, hogy valami fintor ül ki az arcára, és újra töltött.

4 - Legalább aludj itt - ült le melléje Latki. - A kis szobában - csatlakozott rögtön az asszony. - Mindjárt megágyazok. - Akkor is ki kell fizetnem a szállodát - nézte a pohárban a borostyánszínû italt Kelemen. - Kidobott pénz - könyökölt rá az asztalra Latki. - Amíg nem találsz valami rendes lakást; ellakhatnál nálunk. - Én is mondtam már -- helyeselt az asszonyù. Kelemen nem felelt nekik. Szórakozottan forgatta hosszú, csontos ujjai között a metszett üvegpoharat. Ellakhatnék - gondolta. Miért ne? De miért igen? Teljesen mindegy. Jólesõ lustasággal volt tele. A szoba melege kihevítette. Csak a sarokban égett egy sárga fényû hangulatlámpa, s az orvos úgy érezte jó volna nem mozdúlni, hanem így ülve elaludni, vagy tán még azt se, csak minden mozgás nélkül tovább terpeszkedni itt. A szomszéd szobában alusznak a gyerekek... Az asztalon újság hevert. Tegnap újra negywen bomba robbant Algírban... Szájához emelte a talpas poharat, és lassan kikortyolta belõle a konyakot. Megérezte, hogyù ma este újra be fog rúgni. Micsoda marhaság. Reggel fájni fog a feje, rossz lesz a közérzete, amíg meg nem issza az elsõ konyakot. Azzal pedig újra kezdõdik minden elölrõl, hogy holnap este megint megérezze tíz óra tájban vagy talán elõbb. talán késõbb a részegség elsõ jelét, a tompa lüktetést a halántékában. - Na, megyek - mondta, és összeszedte magát, hogy frissen álljon fel a székrõl. - Maradjon itt - nézett rá az asszony. Mosolygott. - Tudja, hogy úgyse maradok. - Megszorította Latki könyökét, és kiment az elõszobába, hogy felvegye a kabátját. A Körúton már alig volt forgalom. Megeresztette az autót, s kirohant vele a bécsi országútra. A reflektor belevágott a sötétbe, és fényes, fehér utat nyitott az éjszakában. Kelemen kihajtott a tábláig, amely Budapest határát jelezte, s ott kényelmesen megfordult. Érezte, hogy biztos a keze - azt is nehéz lenne megmagyarázni, honnan az idegeiben ez a sok pokolian jó reflex -, s most már valamivel lassabban vezette vissza, a város fényei felé a kocsit. Két-három hazafelé igyekvõ teherautó elõzte meg. Hagyta, hogy elhúzzanak mellette, adott nekik háromszáz méter elõnyt, aztán elmosolyodott, rátaposott a gázra, s pillanatok alatt elfütyült az ormótlan, nehéz gépkocsik mellett.

5 Résnyire leeresztette a Rekord ablakát, hadd vágjon be fejére a hideg szél, s fél kézre fogva a volánt, rágyújtott. Még mindig húsz perc hiányzik az éjfélhez - nézte meg az autó foszforeszkáló óráját. Soká lesz reggel. Akkor meg kezdõdik a robot odabent a kórházban délutánig, amikor is végigjárja magánbetegeit - gondolatban gyorsan végigszaladt a kilenc néven, akik holnap várják -, hattól nyolcig rendelés a körzetben, utána megint címek és megint este, és minden újra meg újra ismétlõdik, forog ez a rohadt verkli, lustán, unalmasan... Már a belvárosban járt, önkéntelenül engedelmeskedve a közlekedést szabályozó tábláknak, amelyek lassan már lehetetlenné teszik a gépkocsiforgalmat a város belsejében. Még két év, és annyi lesz az autó, hogy moccanni se lehet Budapesten: A bár piros neonbetûi feléje pislogtak. Tudta, hogy be fog menni, de megkérdezte magától, hogy minek. Egy pillanatig furcsállotta is, miért nem jutott eszébe az elmúlt hónapokban egyszer se, hogy eljöjjön ide. Megállt a járda mellett. Gépiesen le akarta zárni a kilincset, aztán arra gondolt, hogy úgyse marad sokáig, nem lesz kedve hozzá, s csak becsapta a kocsiajtót. A szemüveges portás megemelte aranyzsinóros tányérsapkáját, amikor belépett, s - más dolga nem lévén - elvette tõle a kabátját is, hogy a ruhatárba vigye. A bárpult fölött rejtett fények égtek, s vissza-visszacsillantak az üvegekrõl meg a kávéfõzõ gép krómozott fémtestérõl. Vendég alig volt a bárban. Csak a belsõ sarkok félhomályában lapult egy-egy pár. Az asztalok többsége körül üresek voltak a székek.. A zene éppen hallgatott. A gyerekképû, enyhén püffedt arcú zongorista felállt, és odament Kelemenhez. - A mohácsi vész óta nem láttalak - nyújtott kezet. Kelemen nem felelt neki. Mit mondjon? Valóban tavaly nyáron volt itt utoljára, a születésnapján, s akkor nem érezte jól magát a tömegben. - Uborkaszezon? - kérdezte. - Nem tudom, mi van az emberekkel - tárta szét két karját a zongorista. - Péntek van, de máskor mindig többen vannak pénteken is. Gyere, meghívlak egy pofa nedûre. - Fenét - tolta félre a zenészt Kelemen. - Ne vitatkozzunk - ült fel az egyik bárszékre a zongorista. Zsebébõl fapoharat vett elõ; amiben valami csörgött. Kiborította: kockák voltak, csontkockák. - Egy pasas hozta Szíriából. Állapodjunk meg: aki veszít, az fizet. Tessék, rázd meg. Az orvos nevetett. Megrázta a fapoharat, és kiborította a bárasztalra

6 a kockákat. Tizenkettõje volt. - Most én - mondta a zongorista és dobott. - Tizenöt. - Mit iszol? - Ginben utazom. Te? - Egy konyakot, egy gint legyen szíves - mondta Kelemen a mixernõnek, aki olyan simára fésülte haját, mintha ráragasztotta volna a fejé re. Koccintottak. Kelemen a szeme sarkából figyelte a zenészt. Nem kérdez semmit, tehát tudja, és nem akarja szóba hozni a dolgot. Pest nagy, de így is falu maradt. Mindenki mindenkirõl mindent tud, a pletyka úgy terjed, mintha tucatnyi újság szórná szét. Iván is tudja, különben megkérdezte volna, miért egyedül jöttem - tette vissza poharát a pultra. - Nem volt bent senki a srácok közül? - kérdezte aztán. - Ah, le se szarják a fejemet - itta ki az utolsó korty gint is a zongorista. - Pedig a tízéves találkozón mindenki megígérte, hogy támogatni fogják a mûvészetemet. Egyet hallottam csak. Simont elõléptették. Százados lett. Azt mondják, a díszszemlén õ vezeti az egyik repülõszázadot. Gondoltad volna érettségi elõtt, hogy egyszer repülõ lesz? Olyan volt mindig az osztályban, mintha kettõig se tudna számolni. A tornaórákon is... Aztán, látod, mi lett belõle? Amikor utoljára láttam, egyenruhában volt, olyan elegáns, mint egy herceg... Ujra megrázta a fapoharat, és kiborította a kockákat. - Kilenc. Kelemen is dobott. - Tizenegy. A zongorista a mixernõre nézett. - Ugyanazt még egyszer, Rozália. A nõ bosszús volt: - Mondtam, hogy nem vagyok a pajtása, hülyéskedjen mással. -- Hogy hívják? - kérdezte az orvos. - Lili - felelt a nõ, anélkül hogy ránézett volna. Odaállította eléjük a poharakat. - Gyere - mondta a zongorista, és visszament a helyére. Kelemen melléje ült. Késõbb nagyon hangosnak találta a zongorát, és odébb telepedett. De a kis asztal mellett kényelmetlen volt az ülés, hát visszament a bárpulthoz. A ritmusos, dél-amerikai zene betöltötte az alacsony mennyezet alatt a helyiséget. Három pár táncolt, kihasználták, hogy bõven van hely, s a férfiak ide-oda pörgették partnereiket.

7 Kelemen a pohara talpával láthatatlan ábrákat rajzolt a bárpultra, s nem akart gondolkozni. Virslit kért, de csak a felét ette meg. A torma keserû volt, de nem erõs, csak a szája ízét rontotta el. Kért még egy konyakot, és beletörõdötthogy részeg lesz. - Én mit ihatok? - szólalt meg félig mellette, félig mögötte egy alt hang. Odanézett. Feltornyozott hajú, szõke nõ ült a másik bárszéken, és éppen egy amerikai cigarettára gyújtott. Odakínálta az orvosnak is a piros tasakot. - Nem szeretem - mondta Kelemen. -- De maga igyék, amit akar. A mixernõ kevert valamit, és odaállította a szõke elé. - Kösz - emelte meg a poharát a lány. Lassan, minden kortyot élvezve ivott. Zöld volt az írisze, és feketével festette alá a szemhéját. - Magáé odakint az az Opel-Rekord? - Miért? - kérdezte az orvos. - Ugyis tudom, hogy a magáé. Már megkérdeztem a portástól. Jó kocsi. Hogy jutott hozzá? - Vettem. - Tudom, valakinek küldte Nyugatról a rokona, és maga megvette. Nem akar velem beszélgetni? - Nem. A lány a poharát nézte: - Akkor legalább vigyen haza. Megspórolnám a taxit. Itt máma úgyse lesz semmi... - nézett körül. - Holnap meg tiszta ingajárat... Kelemen az órájára nézett. Három múlt tíz perccel. Kifizette a számláját, és intett a lánynak, hogy mehetnek. Már odakint jutott eszébe, hogy Ivántól elfelejtett elköszönni. Fázósan kuporgott mellette a lány. Bundát viselt, ami egy kicsit bõ volt, látszott, hogy nem õrá szabták. - Majd szóljon, mikor merre forduljak - mondta az orvos. Nem ismerte a szûk józsefvárosi utcákat, s jóformán lépésben hajtott. - Pár hét múlva ilyenkor fél négy körül már világosodik majd. Itt fordulj on jobbra - mondta a lány. - A harmadik ház elõtt álljon meg. Ott, igen... Kelemen fékezett a harmadik ház elõtt. A kocsi puhán, csak egyet rugózva állt meg. Várta, hogy kiszálljon a nõ, de az nem mozdult. Kis ideig csend volt, csak aztán szólalt meg: - Van kapukulcsom, nem kell fölkelteni a házmestert. Jöjjön. Az alacsony, földszintes, kopott vakolatú ház kapuja jóformán zajtalanul nyílt ki. A sötétben is sejteni lehetett, hogyan sorakoznak egymás mellett

8 a konyhaajtók az udvaron. A lány kézen fogta az orvost, és suttogva mondta: - Vigyázzon, nagyon rossz itt a kövezet. Kelemen vigyázott, de így is megbotlott egy macskakõben, ami kilazult a helyérõl. Önkéntelenül szorosabban markolta a lány kezét, s ettõl elmosolyodott. Nem volt rossz ez az este. Eddig jóformán nem is gondolt magára. Tiszta haszon. Hallotta, hogy a lány kulccsal motoz az egyik konyhaajtó zárjában, aztán ételszag, talán krumplifõzelék szaga ütötte meg az orrát. Villanykapcsoló kattant, s egy pillanatig elvakította a hirtelen fény. A konyha egyik felét virágmintás kartonnal függönyözték el, s a függöny mögött valaki szuszogott. - A mutter - súgta a lány. - Ne féljen, nem ébred fel, süket, mint az ágyú. Pedig már operáltattam is a fülét. Csak nagyothalló készülékkel hall, de azt éjjel nem dugja a fülébe. Betessékelte a szobába az orvost. Itt csak egy ágy állt, kopott, ódivatú fekvõ-alkalmatosság, nagyon rendesen megvetve, bár az ágynemû már nem volt benne friss. A lány észrevette az orvos pillantását. - Nem húzhatok mindennap tisztát - mondta, amíg levetette a bundáját. - De ha vár egy kicsit, kicserélem a huzatot. - Hagyja - mondta Kelemen, és leült egy székre, amely megnyikkant a súlyától. Cigarettát kotort elõ és rágyújtott. A lány ott állt elõtte. - Maga sohase udvarias?-kérdezte. -A bundámat se segítette le, meg cigarettát se ad. - Tessék - nyújtotta oda az orvos a cigarettás tasakot. - Maradok a magaménál- vette ki táskájából az amerikai cigarettát a lány. Kelemen vállat vont. Érezte, hogy már nem részeg, de nem is álmos. - Maga nem ül le? - kérdezte a lánytól. - Leülhetek. - Tényleg le is ült, s mindjárt kibújt tûsarkú cipõjébõl. Megmozgatta lábuj.jait a nylonharisnyában. - Elkínozzák az embert ezek a cipõk. Nagy szippantásokkal szívta a cigarettát. Idegesnek látszott. - Fázom - mondta kisvártatva. Végig kigombolta és ledobta a ruháját, s ott állt világoskék kombinéjában a szoba közepén. Vékony alakjához mérten nagyon telt, szinte asszonyos volt a melle. - Nem kellene melltartót hordanom-mondta. Le is kapcsolta, és kihúzta a kombinéja alól. Nem hazudott. Két keble így is

9 feszes maradt. - Jöjjön - lépett oda a férfihoz, és feléje nyúlt, hogy lesegítse róla kabátját. Kelemen felállt a székrõl. Megnézte a cigarettája parazsát. Önkéntelenül csóválta meg a fejét. Minek? - Mennyit szokott kapni? - kérdezte a lánytól. Várta a feleletet, de csend volt. Csak nagy sokára szólalt meg a lány : - Magától nem kell pénz. - Hanem? - Nem érti? Az orvos elmosolyodott. Ebben a pillanatban fájdult meg a feje. Oda akart nyúlni a homlokához, hogy végigsimítson rajta, de a keze a kilincs felé mozdult. Egy szót se szólt, úgy ment ki. Ez is marhaság - gondolta. Talán nem is lett volna rossz. Mindegy. Nem kell. Vigyázva csukta be maga mögött a konyhaajtót. Az udvaron már enyhe félhomály derengett. Becsöngetett a házmesterhez, aztán gyufát lobbantott, hogy a kapualjban megnézze a lakók névtábláját. Ha megkérdi a házmester, hol volt, bemondja valamelyik nevet. Aztán erre se volt szükség. Tizennégy éves forma fiú jött ki, szinte támolygott az álmosságtól. Tapogatózva nyitotta ki a kaput, és csak morgott valamit, amikor eltette a kétforintost. Visszamegyek a bárba - gondolta Kelemen. Kis ideig melegítette a motort, aztán elindult az autóval az Üllõi út felé. A bár éppen zárt, s Iván abban a pillanatban lépett ki az ajtón, amikor Kelemen befordult az utcába. Ott fékezett a zongorista mellett. - Mivan? - csodálkozott el Iván. - Nem tudtatok megegyezni? - Kivel? - kérdezte az orvos s közben kinyitotta a kocsi ajtaját. - Hát nem Nusival mentél el? Azt hittem. - Ülj be - mondta Kelemen. - Hazaviszlek, ha akarod. - Kitûnõ. Klassz ez a tragacs, vagy már tavaly is megdicsértem? A zongorista megborzongott. -Te nem fázol? Álmosnak se látszol. Kelemen kikanyarodott a Duna-partra. A víz fölött ködök libegtek, s a párákból idõnkint egy-egy sirály bukkant elõ. - Te sokféle emberrel beszélsz - kezdett hozzá Kelemen -, nem tudsz valami lakást? Albérlet is lehet. - Miért? Azóta hol lakol? - Szállodában. A zongorista füttyentett: - Drága mulatság. Szólhattál volna elõbb is. Mindegy, majd utánanézek. - Kis ideig hallgatott, aztán bizonyos bátortalan

10 hangsúllyal kérdezte meg: - Most már végleges? Kelemen nem felelt. Széles ívben kanyarodott fel a Lánchídra. Végleges? -ismételte meg magában a szót. Hát lehet-e más, mint végleges? - Nem tesz semmit-szólalt meg újra a zongorista, és gyerekes képén még mindig zavart volt a mosoly. - Mindennap elválik ezer ember. Bumm, és akkor mi van? Irén öt éven át megalkudott - gondolta Kelemen. - Aztán megmondta, hogy ha nem változik meg az életük, keres és találni fog magának valakit, akivel boldog lesz, mert boldog akar lenni, nem akarja értelmetlenül leélni az életét. Most talán meg is találja, akit keres. Igen, végleges, és ezen nem is lehet csodálkozni... Feje egyszerre elnehezedett a fáradtságtól. - Hány szám alatt is lakol? - kérdezte, amint ráhajtott a Hunyadi János útra. - Ott, az a rózsaszín ház. Az a ronda - mondta a zongorista, aztán bátortalanul másképpen folytatta : - És... mondd... nem lehetne mégis helyrehozni? Valahogyan... Még egyszer megpróbálni.. Kelemen úgy tett, mintha nem hallotta volnaa kérdést. Még egyszer? Hányadszor? Irén tízszer, hússzor megbocsátott már neki. Persze, nem is megbocsátás volt egyik se. Ha valaki valakit szeret... Még egyszer megpróbálni? Ujrakezdeni? Egy hónapig, másfélig, azt lehet. Aztán ismét a szóváltások, veszekedések. Nem, értelmetlen, teljesen értelmetlen. Megállt a rózsaszínre festett ház elõtt, és kezet nyújtott a zongoristának : - Ha megtudsz valami címet... - Másoknak is szóltál? - Néhány embernek. Nem akarom nagy dobra verni. - Jó. Amint megtudok valamit, felcsörgetlek. - Szervusz. Nem akart megfordulni, tovább hajtott a szerpentinen, fel a Várba, amelynek tetõit már elérték a napsugarak.. Tudta, hogy vissza kell mennie a városba, a szállodába, de a viszolygása erõsebb volt. Megállt a kocsival a Dísz téren, és hátradõlt az ülésen. Ugy érezte, menten elalszik, de ahogy megtámasztotta fejét, és lehunyta szemét, egyszerre elhagyta az álmosság. Cigarettára gyújtott. A füst keserû volt. Megnyalta az ajkát. Csípte a nyelvét a nikotin. Nem élet ez. De az se volt élet, amíg ott lakott Irénnél. Egyáltalán, mit lehetne csinálni? Émelygett a gyomra. El akarta dobni a cigarettát-tudta, hogy attól az émelygés -, de nem tette. Valahova messze kellene menni. Mi történne, ha most egyszerre

11 fogná magát, fordulna egyet a kocsival, és elindulna valamerre, a Dunántúlra vagy éppen ellenkezõleg, az Alföldre, és csak csavarogna, tétován, céltalanul, felelõtlenül, mindenrõl elfeledkezve? Megnyomta a gázpedált, feltúráztatta a motort, és visszafordult a szerpentinre. Öt perc múlva a szállodában lesz. Hosszan folyatta tarkójára a hideg vizet. Már didergett tõle, de nem vette el fejét a csap alól. Az ablaka elõtt verebek csiripeltek, meg egy galamb is brukogott. A szoba világos volt, bár az ablakát még nem érte el a nap. Hosszan dörzsölte nyakát, hátát, mellét a törülközõvel, aztán félredobta a frottírt, és kis ideig tétován állt a szoba közepén. Ránézett a telefonra: ha már a borotválkozás se segített, fel kellene hozatni egy jó forró, erõs kávét. De nem telefonált. Végigfeküdt a megvetett ágyon. Arca belesüppedt a lazán tömött vánkosba. Nyelve alatt hûvös, mentolos ízt érzett. A fogkrém íze. Ehhez a fajta fogkrémhez is Irén mellett szokott rá. Azelõtt mást használt, de a házasságuk alatt mindig Irén vásárolt be a drogériában, s õ azt használta, amit a felesége hozott. Hátára fordult, és a mennyezetet nézte. Most egyszerre megérezte a szállodai szoba jellegzetes szagát: nem áporodott a levegõ, de valamiképpen keveredik benne a féregirtó szerek ittmaradt párája és talán azoknak az embereknek a szaga is, akik már meglakták ezt a helyiséget. Mi az oka annak - gondolta -, hogy bármennyire tiszta is egy szálloda, bármennyire biztos is benne az ember, hogy minden vendég után friss ágynemût húznak, és naponta takarítanak, mégis érezhetõ ezekben a szobákban valami eredendõen tisztátalan, ami legalábbis õbenne folyton viszolygást kelt? Amikor Irénnel nászútra ment, a vidéki szállodában egyikük se bírta ki a levegõt. Már másnap kiköltöztek, szobát béreltek egy parasztházban, s jóllehet sokkal kevesebb volt a kényelmük, mint a szállodában lett volna, jól érezték magukat, vidámak voltak, nevettek a degeszre tömött vánkosokon, a kövér dunnákon, amelyek helyett plédjeikkel takaróztak... A nap most fordult rá az ablakra, és egyenesen belesütött a szemébe. Érezte, hogy már úgyse tud elaludni. Orájára pillantott. Hat óra négy perc. Tulajdonképpen fel is öltözhetne. Legfeljebb elõbb beér a kórházba... Másik ruhát vett fel, világosszürkét. Elvégre tavasz van - gondolta, amint a nyakkendõt kötötte a tükör elõtt Látta, hogy vérágas a szeme, és nagyon sápadt a képe. Szája két oldalán sötét volt a két mély ránc, mintha a barázdákból nem borotválta volna ki a borostát. Züllött lenne az ábrázatom? - nézte meg magát

12 még közelebbrõl a tükörben. Nem, nem züllött, inkább csak elnyûtt. Nem egy harmincegy éves fiatal férfi arca. Legalább öt évvel idõsebbet mutat. Hol van már az az idõ, amikor néhány hónapra bajuszt növesztett-hét éve ennek-, hogy legalább attól legyen tekintélye a betegei elõtt... Akkor még nem ismerte Irént, s amikor elõször találkoztak, Irén nem akarta elhinni, hogy már kész orvos. Benyúlt a szekrénybe, és egy doboz Sireparinjekciót vett elõ. Délután el kell mennie megint ahhoz a hepatitiszes beteghez, aki a múltkor feljelentette a körzeti orvosát, s azóta nem meri kihívatni. Körülnézett a szobában, nem felejt-e itt valamit, aztán kilépett az ajtón. A folyosó hosszú, puha futószõnyege elnyelte léptei neszét. A szálloda még nem ébredt. Az egyik ajtó mögül hangos, reszelõs horkolás hallatszott ki. Lesietett a lépcsõn. A portás, akinek szeme duzzadt és táskás volt az álmatlanságtól, felállt a pultja mögött, hogy átvegye a szobakulcsot. - Már megy is a doktor úr? - kérdezte. - Amint látja. - Amikor haza tetszett érni, lelkiismeret-furdalásom volt, hogy nem kérdeztem meg, mikor keltsem. De hiszen nem is volt ideje aludni... - rántotta fel bozontos szemöldökét a portás. Kelemennek nem volt kedve beszélgetni. Nem felelt a portásnak, csak intett köszönésképpen, és kiment a forgóajtón. Teherautókat kerülgetett, amelyek tejet, kenyeret, húst szállítottak, vagy éppen fuvarba hajtottak, vállalati gépkocsik mögött vesztegelt, amelyek utassal indultak vidékre, vagy éppen mentek valakiért, magángépkocsik maradtak el mellette, amelyeken nyilván mérnökök, hét órakor kezdõ gyári emberek igyekeztek munkába... Minden reggel ezektõl zsúfoltak a fõútvonalak. Minden reggel egyforma. Mindjárt fél hét... Pintérék már ébren vannak ilyenkor. Meg kéne nézni a kislányt. Vagy hagyja délutánra? Nem, inkább most. Miért hajoljon délután szeszszagúan a gyerek fölé? Lekanyarodott a mellékutcákba. Minden utcasaroknál fékeznie vagy stoppolnia kellett, s ez mindig idegesítette. Most ráadásul megfájdult a gyomra is. Éhes? Nem lenne csoda, hiszen tegnap dél óta - az éjszakai fél virslin kívül - semmit se evett, tegnap délben is csak pár falat sovány marhahúst, amit a sûrû, lisztes paradicsomszószhoz adtak a kórházban. Irén most kezd ébredezni. Nemsokára felkel, álmosan ténfereg ide-oda a szobában, aztán kibotorkál a konyhába, és felteszi a villanytûzhelyre a teavizet. Mindig erõs, szinte sûrû teát iszik

13 reggel, s ettõl ébred fel... A házmester abbahagyta a söprést, amikor Kelemen megállt az öreg bérház elõtt. - Jó reggelt kívánok, doktor úr-emelte meg zsíros kalapját. - Jó reggelt, Bujtor bácsi. Hogy van a dereka? - Javul, javul, de tetszik tudni, mennyi ideig tart az ilyesmi - fogta hóna alá a seprõt a házmester. -Délben megint megyek fürdõbe. Azt nagyon szeretem, amikor masszíroznak. Csak azt az ultrahangot ne csinálnák velem. Ugy elfáradok tõle, mintha fát vágtam volna... Kelemen nevetett: - Igyék meg utána egy deci bort, Bujtor bácsi - nevetett rá az öregre. - Az felfrissíti. - Engedélyezi a doktor úr? - Engedélyezem. Besietett a félhomályos kapu alá, s már nem érezte, hogy fájna a gyomra. Hány ilyen ingyen betege van, mint az öreg Bujtor! Nem tartoznak a körzetébe, véletlenül akadt össze velük a kórházban vagy másutt, s azóta fel-felkeresik, mert tudják, hogy nem kér tõlük pénzt.. Bekopogott az udvar belsõ sarkában meghúzódó lakás ajtaján. Az ablaküveg mögött még égett a villany. Ide késõn jut el a világosság. Pintér megtehette volna többször is, hogy jobb lakást szerezzen magának, de nem tette meg. Puritán. "A mûhelyünkben legalább öt ember van, aki még rosszabb körülmények között lakik, mint én" - így mondta egyszer. Az asszony nyitott ajtót. Sovány arca még vékonyabbnak látszott a kendõtõl, amellyel szorosan hátrakötötte haját. - Jaj, doktor úr, még akkora a rendetlenség. Nem vártam, hogy jön, nem is tudom... - Nem fogok szétnézni - lépett be Kelemen. - Az ura itthon van már? - Most jött meg pár perce. Éjszakás a héten. A szobában a magas, csontos férfi a gyerek ágya mellett ült. Kezet fogott az orvossal. - Még alszik - fordult vissza aztán a gyerekhez. Az asszony is bejött a konyhából: - Hét-három volt a láza az este - mondta. Kelemen felhajtotta a takarót az alvó kislányról. - Egy hónap múlva már nem lesz ilyen sovány- mondta. - Mit evett tegnap? - Már egy egész tányér húslevest megevett, de többet nem tudtam belediktálni. - Irok fel polyvitaplex 8-at - vette elõ a receptet a táskájából

14 az orvos. - Az majd nagyobb étvágyat csinál neki. Az asztal sarkán megírta a receptet. - Én nem is tudom - rázta fejét az asszony -, hogyan háláljam meg a doktor úrnak... - Háromszor egy tabletta mindennap - csukta össze a táskáját Kelemen. - Minden jót. Kezet fogott az asszonnyal. A férfi kikísérte. Az udvaron meg is állította. - Igazán mondja meg, doktor úr - nézett vizsgálódva Kelemen szemébe, és csontos arca szigorúnak látszott -, túl vagyunk mindenen? - Miért hazudnék magának? - vont vállat az orvos. - Holnap újra benézek. Rámosolygott az emberre, és eltûnt a kapualjban. Egyedül ült a szobában, a fehér bútorok között. Gépiesen gyújtott cigarettára. A kis Pintér lány egy hónap múlva makkegészséges lesz. Három hete nem hitte volna, hogy sikerül visszarángatnia a gyereket. De most már ezen is túl van. Majd erõsíteni kell a kislány szervezetét. Skarlát és tüdõgyulladás együtt... A két konzulens, akit a fõorvos kiküldött, elõször nem akarta elhinni, hogy õ elsõ látásra felismerte, mi történt. "A bolondoknak és a részegeknek szerencséjük van - mondta Dobos. - Nem ártana, ha én is többet innék." Tréfálkozó volt a hangja, de kihallatszott belõle, hogy komolyan beszél. Meg kellett volna sértõdni? Valóban részeg volt, nem tagadhatta. S tudta azt is, hogy Dobos másnap legalább tíz embernek el fogja mondani, hogy õt újra részegen látta. Felállt a fehér asztaltól, és eldöntötte, hogy mégis fõz kávét, nem várja meg, amíg a többiek befutnak. És ha beszélnek... Az õ dolguk. Még soha senki nem találhatott kifogásolni valót a munkájában. Melyik betege panaszkodott rá? Egyik se. Volna-e ilyen sok magánbetege, ha nem tudnák róla, hogy megbízhatnak benne? Orvosszokás, hogy marják egymást. Miért ne marnák éppen õt, akinek több a paraszolvenciája, mint a legtöbb kollegáé? Csak ürügy, hogy az ivásért hibáztatják: A pénzét irigylik, pedig egyikük se teszi meg, hogy ha kell, este tizenegyig is szaladgáljon, és igazán lelkiismeretesen bánjon minden esettel... Bekapcsolta a kávéfõzõt, és letörölt keze fejérõl néhány kávémorzsát. Beszéljenek, az õ dolguk. Akik értelmesek, azok nem is köszörülik rajta a nyelvüket. A többiek pedig nem érdekesek. Már akkor irigykedtek, amikor õt felhozták vidékrõl. Biztosan protekciója van - ezt mondták. Mindenkirõl ezt mondják, aki lép egyet. Amikor látták a munkabírását, akkor meg azt pusmogták a háta mögött, hogy csak ledarálja a betegeket. Az egyik asszisztensnõjét

15 faggatták is, de Brigitta megmondta, hogy õ néha még többet is csinál, mint amennyi a kötelessége volna. Hányszor mér olyankor is vérnyomást, amikor a legtöbb kollégát nem is érdekelné, hogy vajon a tüneteknek van-e közük a vérnyomáshoz? Vacak ez a fõzõ, negyedórába telik, amíg kifolyik belõle a kávé. Fel-alá sétált a szobában, aztán bekapcsolta a rádiót. Reggeli zene szólt a készülékbõl, és két-három percenként bemondták a pontos idõt. Egy percet sietett az órája. Odakintrõl surranó nesz hallatszott be. Beteget toltak el az ajtó elõtt. A folyosó végén telefon csengett. Az ügyeletes nõvér hangját hallotta, de a szavak összemosódtak a távolságtól. Ásítania kellett. Pedig most már nem szabad álmosnak lennie. Mosakodjon meg még egyszer? Nem, talán a kávé segít. Belebújt fehér köpenyébe, és odaállt az ablakhoz. Lent az udvaron mentõkocsi vesztegelt. A sofõr egy ápolónõvel beszélgetett. Látszott rajtuk, hogy nevetnek. A nap rájuk sütött, és az ápolónõ köpenye vakítóan fehér volt. Az égrõl már eltisztultak a tegnapi felhõk. Végre mégis tavasz lesz - gondolta Kelemen. Háta mögött csepegni kezdett a fõzõbõl a kávé. Tulajdonképpen nincs is semmi baj - lépett oda a kisasztalhoz, ahol egyre erõsebben sistergett az alumínium-fõzõ. Majd valahogyan kialakul minden. Irén most issza a teát. Már megfésülködött. Gesztenyeszínü haja kis hullámokat vet. Ma jön hozzá a takarítónõ, rendbe teszi a lakást, és véletlenül elvisz valamit a konyhából. Egyszer felelõsségre vonták, s akkor ártatlanul azt mondta: "De doktor úr, éntõlem ne tartsanak, én csak kis dolgokat lopok!" Mit tehettek? Nevettek rajta, és nem küldték el. Hol kap ma az ember másik takarítónõt? S különben is: Bírónénál jobban senki se tud férfiinget vasalni.. Most már nem kell férfiinget vasalni a. Kikapcsolta a kávéfõzõt, és óvatosan kezébe vette a teli poharat. Vigyázva fogta két ujja között a felsõ pereménél és az alsó szélénél, mert így nem égette kezét a forró üveg. A rádió aprókat sípolt. - A pontos idõ hét óra. Híreket mondunk... - Megmondtam, hogy nem lesz láz, vagy nem mondtam meg? - kérdezte a tanár a betegtõl, aki megilletõdve ült fel az ágyban. Nyiszlett, hivatalnokforma férfi volt, arcán ült a tekintélytisztelet, s félszeg mosolya,is arról árulkodott, hogy ünnepélyes kitüntetésnek tartja a tanár jelenlétét az ágyánál. - Semmi lázam, professzor úr - rázta nagy igyekezettel sovány fejét. - Semmi lázam...

16 - De máskor borotválkozzék gyakrabban! - emelte fel a beteg állát a tanár, s rábólintott saját szavára, hogy ezzel adjon nyomatékot az utasításának. - Meggyõzõdésem, hogyù legalább három napja látott utoljára kést a szakálla. Tovább nem is törõdött a beteggel, folytatta a vizitet. Az öt orvos lépésnyi távolságra követte, csak a következõ ágynál csoportosultak újra köréje. A tanár lopva azt terjesztette magáról, hogy a fellépésével - szavai szerint: pszichikai hatásával - néha nagyobb eredményt ér el a betegeinél, mint a gyógyszerekkel, a farmakológusoknak ezekkel a nehezen ellenõrizhetõ pacsmagjaival. valóban impozáns fellépésû ember volt, legalább száznyolcvan centi magas, ötvenkét éves kora ellenére is sovány, izmos férfi, csaknem teljesen õsz hajú, aki azonban soha életében nem viselt pápaszemet, még napszemüveget sem. Tudta, hogy mély árnyalású hangja kellemesen zeng a kórtermekben, s ki is használta a fehérre meszelt helyiségek akusztikáját. Betegei tisztelték, megszámlálhatatlan nõ volt, aki imádta, s valamikor, amíg a Balaton menti nyaralóvárosban magánszanatóriumot tartott fenn, a fáma szerint a pesti úrinõk tucatjával mentek hozzá minden hónapban, nem annyira gyógyulásért, hanem inkább azért, hogy hírbe hozhassák magukat vele. Ilyen és ehhez hasonló - többé-kevésbé igaz - mendemondák miatt húzták el jó néhányan a szájukat a szakmában, ha róla került szó: nem tartották komoly orvosnak, s csupán összeköttetéseinek tudták be, hogy egyetemi magántanár lett belõle. Kelemen kezdettõl tisztelte a tanárt, mert néhányszor tanúja volt annak, hogy bravúros diagnózisokat állít fel. Nemegyszer megkísértette a kétség, hogy a tanár hamis érdemeket csillogtat, de miután egy ízben utánanézett, hogy a röntgen-labor és a kórszövettan igazolja-e Petrovai diagnózisát, s teljes igazolást talált mindkét laboratóriumban, eldöntötte, hogy a tanár - minden póz és színészkedés ellenére-mestere a belgyógyászatnak. Felírta az utasításokat, amelyek neki szóltak egyik vagy másik ágynál, bólintott a tanár latin nyelvû megjegyzéseire s a félszavakra, amelyekbõl megértették egymást. Két éve dolgozott Petrovai keze alatt, s a huszonnégy-huszonöt hónap folyamán a tanárnak söha egy szó kifogása nem volt ellene, sõt nemegyszer felkérte olyan konzultációkra is, amelyekre professzorokat hívhatott volna, de legalábbis tucatnyi más orvost, aki nem néhány esztendeje szakvizsgázott belgyógyászatból-mint õ-, hanem jó néhány éve vezet szakrendelést.

17 A vizit végén a tanár - szokása szerint - a folyosóra lépve rögtön rágyújtott. - Van valami új vicc?-jártatta végig tekintetét az orvosokon. A hunyori szemû Liebner rögtön közelebb lépett hozzá. Ritka volt a nap, hogy ne hozott volna valami új viccet. - Hruscsov meg Kennedy találkozik a Csendes-óceánon... kezdte, és már elõre vigyorgott a poénon. Kelemen kinézett a folyosó ablakán az udvarra. Ismerte a viccet, és utálta Liebnert. Meg a feje is egyfolytában fájt a vizit kezdete óta. Minden izma azt kívánta, hogy bárcsak lefekhetne kis idõre, legalább negyedórára. Tudta, hogy nem fog ízleni a cigaretta, mégis rágyújtott. Háta mögött kórusban nevettek a viccen az orvosok. - Gyere be hozzám - szólalt meg mögötte a tanár. - Most rögtön? - kérdezte. Hallotta, hogy rekedt a hangja. - Lehet azonnal is. A tanár nem kávézott, másokat se szokott megkínálni, de most szólt a titkárnõjének: - Margit, kérem, fõzzön egy jó erõs feketét. - Aztán kinyitotta Kelemen elõtt az ajtót: - Gyere be. Leült párnázott karosszékébe, és helyet mutatott Kelemennek az íróasztal mellett álló fehér széken. - Hol jártál megint az éjjel? Nem várt feleletet. maga elé fektette két kezét az íróasztalra, és bütykös ujjait vizsgálgatta. Rövidre vágott körmei fénytelenek voltak, mintha mindegyiket dörzspapírral csiszolta volna le. - Vérágas a szemed, fehér vagy, akár a fal... A te dolgod, mit csinálsz, semmi közöm hozzá... De aztán, ha valami történik, ne énnekem tégy szemrehányást. Értjük egymást? Kelemen felállt. Mit feleljen? Belenézett jegyzeteibe: - Ma megkapom annak a Balázs nevû embernek a leleteit a laborból. Tudod, aki a 4-es teremben fekszik. Kíváncsi vagyok, mit tudnak kisütni a veséjérõl... A tanár még mindig a kezét nézte: - Egyszerûen csak nem aludtál, vagy ittál is? - Ugy gondolod, hogy részeg vagyok? - merevedett meg Kelemen arca. - Értelmesen próbálok beszélni veled - emelte fel fejét Petrovai, és bosszúság csillant a szemében. - Miért kérdezel olyasmit, amit úgyis tudsz? - nyúltúj cigarettáért Kelemen. - Nyilván megvan az okom rá, hogy, izé... vallatlak. - A tanár zavartan nevetett, s az orvos tudta, hogy ettõl ingerült lesz. - Nem gondolod, hogy valamiképpen rendezned kéne az életedet? Még mindig szállodában lakol?

18 Ezt is megtudta - szûkült össze Kelemen szeme. Gyorsak a drótok. - Majd valahogyan elintézem a dolgaimat - mondta, és megkönnyebbülten lélegzett fel, amikor hallotta, hogy mögötte nyílik az ajtó, és Margit kisasszony lép be a kávéval. - Csak nehogy késõ legyen - vont vállat a tanár, és elvette a tálcáról a kávéscsészéjét. - Adjon még egy cukrot, Margit, kérem. Csak akkor szólalt meg újra, amikor már kiment a telt arcú, kövér nõ : - Kitûnõ kávét fõz ez a lány - nézett utána. - Hát még ha szeretném is a kávét. Egyébként hallottad, hogy vasárnap lesz az esküvõje? - Összeadtunk valami pénzt neki móringra - próbált mosolyogni az orvos. - Azt hiszem, valami pikáns hálóinget vesznek az esküvõjére. Vannak még bátor emberek. Ötvenegy éves korban férjhez menni... Nem mondom... A tanár a kávéját kavargatta: - Ki elõbb, ki késõbb rontja el az életét, így gondolod? Kelemen szájához emelte a kávéscsészét: - Senkinek a magánéletébe nem lehet beleszólni. - Nos, igen, igen... De az embereknek az a természetük, hogy foglalkoznak egymás magánügyeivel. Meglehetõsen sokat. Aztán, tudod, nem mindig lehet figyelmen kívül hagyni az emberek véleményét. Biztosan tapasztaltad már te is. Nem? - Mindig igyekeztem magam távoltartani, ha ilyesmirõl került szó... - Szerencsés a természeted. Meg a helyzeted is - csettintett egy korty után a nyelvével Petrovai. - Sajnos, nem mindenki teheti meg. Különösen, ha olyan a beosztása, hogy kénytelen tudomásul venni a munkatársai véleményét. Kelemen letette poharát: - Beszélj nyíltan. Tudom, hogy kerülgetsz valamit. Miért nem mondod meg világosan? - Egyelõre nincs mit mondanom. Ami lényeges, úgyis hallottad: jó volna, ha valamiképpen rendeznéd a dolgaidat, és nem olyan képpel jönnél be minden reggel, mint aki egész éjjel züllött. - Én vagyok az egyetlen ember, én vagyok az egyetlen orvos, aki iszik? - kérdezte rekedten Kelemen. - Nem. Dehogy. - A tanár nevetett: - Haladó orvoshagyomány a szesz gyöngéd szeretete. - Észrevehetõen ráébredt már, hogy mindkettõjüknek kényelmetlen ez a beszélgetés. Felállt: - Majd referálj arról a veseleletrõl. Érdekelne. Tizenegykor átkiáltottak érte a szomszéd szobából: - Kelemen doktor!.bodor szerkesztõ úr keresi! Átvette a telefont: - Szervusz. Hol vagy?

19 - Itt várlak a portán - mondta Bodor. - Lejössz? - Idõm éppenséggel van. - Fõorvosi recepted is? Fölírhatnál egy-két doboz fogyasztó pasztillát. Amit a múltkor. - Jó. Meglesz. Kettõ? Felírta a gyógyszert. Mosolygott közben. Igaz, hogy Bodor lefogyott néhány kilót az utóbbi idõben, de ha kevesebbet inna, nem kellene szednie a Gracidint. Odakint ragyogóan sütött a nap. Nem vett kabátot, a köpenyét is levetette, zakóban sietett le a portára. A testes, rózsás arcú újságíró lustán járkált fel-alá a kórház kapuja elõtt. Vedlett, szürke lódenkabátját - akár a legcsikorgóbb télben - most is kigombolva viselte. Szarukeretes pápaszeme mögött két jóságos kék szem csillogott álmos-párásan. - Szevasz, apó - nyújtott kezet Kelemennek. Minden mozdulata lomha volt, egész teste ernyedtnek látszott, és senkise hittevolna róla, hogy a télen egy éjszaka - részeg dühében - véreseszméletlenre vert valami kétméteres izomkolosszust, aki egy kocsma elõtt belekötött záróra után. - Megiszunk valamit? - Végeztél a dolgaiddal? - kérdezte Kelemen. - Tíz perc alatt. Elkaptam két jó hírecskét, elég az mára. Aki többet vár egy hírügynöktõl... - némi öngúnnyal nevetett. - Ittál már? - Muszáj volt. Mindig találkozik az ember valakivel. Vagy ha nem, hát elmegy valakiért. A második mellékutcában tartottak. - Na - mondta Bodor, amikor beléptek a kis koszos talponállóba -, holnap eldõl, széna-e vagy szalma. - A filmed? - Az. A dramaturgiai tanács a színe elé bocsájtotta. Pillanatok alatt kinyírják ezt a sztorit. - Mindig hülyéskedsz. Kitûnõ történet. Ha nem olvastam volna, nem esküdnék rá. Ha erre se harapnak, akkor eláshatják magukat. - Nem kell nekik, de elásni se fogják magukat. Ki abrihtolná ezután a forgatókönyveket? Bodor megvette a blokkot, s a pulthoz lépett. - Hányadik konyakod lesz ez már máma? - kérdezte az orvos. - Ötödik, miért? - Majd téged is elkap odabent a fõnököd. Bodor megtörölte a pápaszemét, és meggyõzõdéssel ingatta nagy, szõke fejét: - Azt nem. Már a múltkor felvázoltam, mi az ábra. Nekem a

20 konyaktól jön meg a formám. Ilyen a textilmintám. Szeretem a részegség utáni hajnalokat, azokat az órákat, amik utána következnek. Megfürdök, visszabújok az ágyba, s ilyenkor annyira tiszta a fejem, mint egy frissen pucolt velencei tükör, szépen mondtam, ugye? Hajnalban döntöttem el minden írásom konstrukcióját. Békesség! - emelte meg a poharát. Kelemen érezte, hogy ez a konyak hozza helyre a gyomrát. Reggel a legjobb orvosság a gondos borotválkozás és utána ugyanaz az ital, amitõl éjszaka berúgott az ember. Kellemes meleg lett a gyomrában. - Lakásügyben van már valami fejlemény? - kérdezte Bodor. - Semmi. Nem sürgõs. - Azért már idõszerû volna. A szállodától széthullik az ember. Te is tudod. - Persze. Szóltam mindenkinek, valahonnan majd csak befut egy jó cím. - Éjféltájt Irén lakása felé jártam - mondta az újságíró. - Világos volt az ablaka. - Biztos dolgozott. Egy hónapja készen kellene legyen a diszszertációja. Miattam késett el azzal is. - Nem féltem én õt. Bár mi tudnánk annyira koncentrálni a dolgainkban, mint Irén. Iszunk még egyet? - Várj, maj d én - tartotta vissza az orvos Bodort, és õ állt oda a kasszához. Rakodómunkások sorakoztak elõtte, mindegyik korsó sörre kért blokkot. Inget nem viseltek, csak trikót, kéket vagy feketét, és a bõrüket már megfogta a tavaszi nap. Ezeknek jó - gondolta az orvos. A betegei között is akadt néhány rakodómunkás, ismerte az életmódjukat. Nyolc-tíz óra hosszat dolgoznak, aztán este leisszák magukat. Annyit esznek, mint három más ember, és sohase kell gondolkodniok. Legalábbis úgy beszélnek, hogy ezt lehet feltételezni róluk. Ha biztos volnék benne, hogy bírom a strapájukat, megpróbálnám ezt a szakmát. Mire odalépett a pulthoz, az ismerõs csapos már eléje is tette a két féldecit. Cédulát talált az asztalán. "A feleséged keresett. Hívd vissza!" Mit akarhat Irén? Tárcsázott a készüléken, s nem is remélte, hogy azonnal megkapja a számot. De most kivételesen nem volt foglalt az intézet. Kétszer csöngetett ki a telefon, máris jelentkezett a központos. - Kelemennét kérem. Irén is azonnal felvette a kagylót. - Szervusz- az asszony hangja gyors, kimért volt. - Azért hívtalak, hogy két leveled jött. Érte küldesz, vagy én küldjem el hozzád?