AZ ABBÉ TITKA (SZENT VÉR, SZENT GRÁL

Átírás

1

2 Kezdőlap M. Baigent - R. Leigh - H. Lincoln AZ ABBÉ TITKA (SZENT VÉR, SZENT GRÁL ) GENERAL PRESS KIADÓ (Tartalom) (Fülszöveg)

3 GENERAL PRESS KIADÓ * 1994 A mű eredeti címe: THE HOLY BLOOD AND THE HOLY GRAIL by Baigent and Leigh Első kiadás: Jonathan Cape Kiadó Fordította: Zombori Vera Anyanyelvi konzultáns: Paul Merick Borítóterv: Gregor László ISBN Kiadja: General Press Kiadó Felelős Kiadó: Lantos Kálmánné Szerkesztette: Huzsváry Erzsébet Irodalmi és művészeti vezető: Lantos Kálmán

4 A REJTÉLY

5 A titokzatos falu Kutatásunk kezdetén még mi sem láttuk tisztán, hogy valójában mit is keresünk. Egyszerűen csupán megpróbáltunk magyarázatot találni egy különös, 19. századi rejtélyre. Kezdetben azt hittük, hogy mindössze egy adott helyhez kötődő titokról van szó, amely csupán egy dél-franciaországi falura korlátozódik, és felcsigázza ugyan a képzeletet, de nincsen különösebben nagy jelentősége, és sok történeti vonatkozása ellenére, elsődlegesen tudományos érdeklődésre tarthat számot. Egy percig sem gondoltuk, hogy amit felfedezünk, hatással lehet a jelenre, sőt hogy hihetetlenül nagy jelentősége lehet korunk számára. Egy rejtély mögött meghúzódó titok keresésére indultunk, amely első pillantásra nem sokban különbözött más hasonló kincsekről és megoldatlan rejtélyekről szóló legendáktól. A rennes-le-chateau-i történet Franciaországban már korábban napvilágot látott, de tudomásunk szerint akkor nem keltett különösebb érdeklődést. Ahogyan később kiderítettük, a megjelentetett változat számos tévedést is tartalmazott. Egyelőre azonban úgy kell elmesélnünk, ahogyan a 60-as években először a nyilvánosság elé került. Rennes-le-Chateau és Bérenger Sauniére június 1-jén Rennes-le-Chateau, egy piciny francia falucska parókiája új lelkészt kapott. Az újonnan érkezett lelkipásztort Bérenger Sauniére-nek hívták. Sauniére robusztus alkatú, megnyerő külsejű, energikus, és minden bizonnyal rendkívül intelligens ember volt, aki akkoriban a harmincas éveiben járt. Amikor még a papi szemináriumot végezte, szinte biztosnak tűnt, hogy ígéretes egyházi karriert fog befutni. Kétségkívül többre volt hivatva annál, hogy egy isten háta mögötti, a Pireneusok keleti láncainak tövében megbúvó falu plébánosa legyen. Hogy, hogy nem, mégis valamivel magára vonta feljebbvalói haragját. Máig is tisztázatlan, hogy pontosan miben rejlett vétke, ha egyáltalán valóban elkövetett valamit, ám a történtek meghiúsították minden előmenetellel kapcsolatos reményét. Lehetséges, hogy feljebbvalói éppen azért küldték Rennes-le- Chateau-ba, hogy így meg- szabadulhassanak tőle. Rennes-le-Chateau akkoriban egy kétszáz lelket számláló aprócska település volt egy meredek hegytetőn, hozzávetőleg 25 mérföldnyire Carcassonne-tól. Más ember számára egy ilyen hely száműzetés lett volna, mégpedig egy egész életre szóló számkivetés, langyos tespedtségben, távol a korabeli élet nyújtotta lehetőségektől, és messze mindentől, ami serkentőleg hatott volna egy tudásra szomjazó szellemre. Nem kétséges, hogy a kinevezés komoly csapást jelentett Sauniére ambícióira, de a vidéki élettel járó hátrányokért bizonyos dolgok kárpótolták. Sauniére ugyanis erről a tájékról származott, néhány mérföldnyire innen, Montazels falujában született és nevelkedett.- Rennes-le-Chateau minden tökéletlensége ellenére igazi otthont nyújtott számára és 1891 között Sauniére gazdagnak semmiképpen nem volt nevezhető. Jövedelme annyi volt, mint más hasonló helyzetű vidéki plébánosé a 19. század vége felé. A hívók által juttatott adományokkal együtt mindez éppen csak önmaga fenntartására lehetett elegendő. A szóban forgó hat esztendő alatt Sauniére élete nyugodt körülmények között, kellemesen telt. Vadászni járt a hegyekbe, és felkereste a kedvenc gyermekkori horgászhelyeket. Olthatatlan tudásszomjjal szinte falta a könyveket, tökéletesítette latin tudását, görögül tanult, sőt hozzáfogott a héber tanulmányozásához is. Házvezetőként és szolgálóként alkalmazott egy akkor 18 éves parasztlányt, Marie Denarnaud-t, aki élete végéig mint társa és bizalmasa élt házában. Sauniére gyakran kereste fel a szomszéd faluban barátját, Henri Boudet abbét, Rennes-le-Bains plébánosát. Boudet szellemi útmutatása alapján belevetette magát a viharos történelmi múlttal rendelkező vidék helytörténeti kutatásaiba, és a történelmi múlt nyomaival szinte nap mint nap szembesült. Rennes-le-Chateau-tól néhány mérföldnyire délkeleti irányban magaslik például egy másik hegycsúcs, a Bézu, tetején egy középkori erődítmény romjaival, amely egykor a Templomos Lovagrend rendháza (preceptóriuma) volt. Egy harmadik hegycsúcson, úgy egy mérföldnyire Rennes-le- Chateau-tól keletre emelkedik a Blanchefortok ősi családi kastélya, Bertrand de Blanchefort otthona, aki a Templomos Lovagrend negyedik nagymestereként irányította a nagyhírű lovagrendet a 12. század közepén. Rennes-le-Chateau és környéke azon az ősi zarándokútvonalon feküdt, amely Észak-Európából kiindulva haladt dél felé, és amelynek végállomása a spanyolországi Santiago de Compastela volt. Az egész környék szinte átitatódott a múltat idéző legendákkal, a gyakran véres, drámai eseményekkel teli történelem emlékeivel. Sauniére-nek már jó ideje szándékában állt a Rennes-le-Chateau-i templom restaurálása, melyet 1059-ben szenteltek fel Mária Magdolna oltalmába ajánlva. A roskadozó építmény még egy ennél is régibb, a 6. századból származó, vizigótok által emelt épület alapjain nyugodott. Nem meglepő, hogy a 19. század végére olyan rossz állapotba került, hogy csaknem reménytelennek tűnt az újjáépítése ben Boudet bátorítására Sauniére szerény restaurálási munkálatokba kezdett. Költségei fedezésére a falu közös kiadásokra szánt pénzalapjából kölcsönzött. A munkálatok során elmozdította helyéről az oltárkövet, amelyet két ősi vizigót oszlop tartott. Ezen oszlopok egyike belül üregesnek bizonyult. Belsejében a lelkész fából készült, cső alakú tartóba rejtve, négy régi dokumentumot (pergament) fedezett fel. A talált iratok közül kettő állítólag családfákat tartalmazott. Az egyik dokumentum 1244-es, a másik 1644-es keltezésű volt. A másik kettőt nyilvánvalóan az as években állították össze, mégpedig nem más, mint Sauniére egyik elődje, Antoine Bigou abbé. Bigou nemcsak az egyházközség plébánosa volt, hanem egyben a Blanchefort-család házikáplánja is, akik a francia forradalom előestéjén még mindig az egyik legjelentősebb vidéki földbirtokos családnak számítottak. A Bigou idejéből származó két dokumentum első pillantásra vallásos, latin nyelvű szövegeknek tűnnek, melyek az Újszövetségből származó idézeteket tartalmaznak, legalábbis látszólag. Ám az egyik dokumentumon a szavak közvetlenül egymásba, olvadnak, számos fölösleges betűt szúrtak bele. A második dokumentumban pedig a sorok meg lettek csonkítva, mégpedig válogatás nélkül, de a csonkítás hossza soronként különbözik, és a szöveg néha egy-egy szó közepén szakad meg. Ezenkívül bizonyos betűk helyenként kilógnak a sorból, kissé feljebb vannak csúsztatva, mint a többi. A valóságban ezek a dokumentumok egy sor igen elmés rejtjelet és kódot tartalmaznak. Néhány közülük olyan fantasztikusan bonyolult és minden logikának ellentmondó, hogy megfejtésével még a komputer is kudarcot vallott. Gyakorlatilag kibogozhatatlanok a hozzá szükséges rejtjelkulcs nélkül. A Rennes-le-Chateau-ról publikált francia művekben, és két filmben, amelyet a BBC megbízásából készítettünk erről a témáról, a következő megoldás jelent meg: BERGERE PAS DE TENTATION QUE POUSSIN TENIERS GARDENT LA CLEF PAX DCLXXXI PAR LA CROIX ET CE CHEVAL DE DIEU J ACHEVE CE DAEMON DE GARDIEN A MIDI POMMES BLEUES PÁSZTORLÁNY, NINCS KÍSÉRTÉS. MERT POUSSIN ÉS TENIÉRS ŐRZIK A KULCSOT; BÉKE 681. A KERESZT ÁLTAL ÉS ISTEN EZEN LOVA ÁLTAL, BEVÉGZEM VAGY ELPUSZTÍTOM AZ OLTALMAZÓ EZEN DÉMONÁT DÉLBEN. KÉK ALMÁK.

6 Bár a rejtjelek közül néhány bonyolultsága miatt elbátortalanítja a próbálkozót, vannak olyanok, amelyek egészen nyilvánvalóan, sugallják a megoldást. A második dokumentumon például, a feljebb csúsztatott betűket egymás után olvasva a következő értelmes összefüggő üzenetet kapjuk. DAGOBERT II ROI ET A SION EST CE TRESOR ET IL EST LA MORT. II. DAGOBERT KIRÁLYÉ ÉS A SIONÉ EZ A KINCS ÉS Ő OTT VAN HOLTAN. Ezt az üzenetet bizonyára Sauniére is kibogozta, ám kétséges, hogy vajon meg tudta-e fejteni a sokkal összetettebb kódokat. Mindamellett, tudatában volt annak, hogy valami nagy jelentőségű dologra bukkant, és a falu polgármesterének hozzájárulásával felfedezését feljebbvalója a carcassonne-i püspök tudomására hozta. Nem tudjuk, hogy a püspök mennyit értett meg a szövegből, mindenesetre Sauniére-t azonnal Párizsba küldte, saját maga fedezte a költségeit, és arra utasította, hogy mutassa meg a dokumentumokat bizonyos fontos egyházi személyeknek. Ezek között a legjelentősebbek voltak Bieil abbé, a Saint Sulpice papi szeminárium igazgatója, és Bieil unoka öccse, Emilé Hoffet. Hoffet akkoriban végezte a papi szemináriumot, és bár még csak húszas évei elején járt, mint tudós jó hírnévre és tekintélyre tett szert, különösen a nyelvészet a kriptográfia és paleográfia területén. Köztudomású volt róla, hogy papi hivatása ellenére mélyen foglalkoztatta az ezoterikus filozófia, és jó kapcsolatai voltak különböző okkult tanokkal foglalkozó csoportokkal, szektákkal és titkos társaságokkal, amelyek akkor gomba módra szaporodtak a francia fővárosban. Hoffet így került kapcsolatba egy előkelő művésztársasággal, amelynek többek között olyan kiemelkedő irodalmi személyiségek is tagjai voltak, mint Stéphane Mallarmé, Maurice Maeterlinck, sőt közéjük tartozott Claude Debussy, a híres zeneszerző is. Hoffet jól ismerte Emma Calvét, aki éppen Sauniére párizsi felbukkanása során tért vissza sikeres londoni és windsori fellépéseiről. Mint ünnepelt énekesnő, Emma Calvét korának Maria Callasa volt. Ugyanakkor az ezoterikus szubkultúra főpapnőjeként tartották számon, és szerelmi viszonyt folytatott számos befolyásos okkultistával. Sauniére még három hétig maradt Párizsban. Nem tudni, hogy mi is történt pontosan, annyi azonban bizonyos, hogy az egyszerű vidéki plébánost Hoffet előkelő köre melegen üdvözölte és azonnal tagjai közé fogadta, sőt Sauniére állítólag Emma Calvé szeretője lett. Emma Calvé egyik ismerőse egyszer megjegyezte, hogy az énekesnő bele van bolondulva Sauniére-ba. Mindenesetre nem lehet vitás, hogy tartós, meghitt kapcsolat szövődött közöttük. A következő években Emma gyakran látogatott el Rennes-le-Chateau környékére, hogy találkozzanak, és még egészen a közelmúltig láthatóak voltak a hegyoldal szikláiba vésett romantikus szív alakú formák a nevüket jelölő kezdőbetűkkel. Sauniére párizsi tartózkodása során ideje egy részét a Louvre-ban töltötte. Ez valószínűleg összefüggésben állt azzal a ténnyel, hogy hazautazása előtt három reprodukciót vásárolt. Az egyik egy ismeretlen festőtől származó portré volt, amely V. Celesztin pápáról készült, aki rövid ideig irányította a pápai államot a 13. század végén. A másik egy David Teniers által festett kép reprodukciója volt, bár az nem világos, hogy melyik David Teniers-ről van szó, az apáról vagy a fiúról. A harmadik Nicolas Poussin leghíresebb képe a Les Bergers d Arcádie, az Árkádiai pásztorok volt. Rennes-le-Chateau-ba való visszatérése után Sauniére folytatta a templom restaurálását. Eközben kibontott egy 7. vagy 8. századi különös faragású kőlapot, amely alatt egykor valószínűleg kripta lehetett, amelyben állítólag korábban csontvázakat találtak. Sauniére azonban még ennél is különösebb dolgokat művelt. A templomudvarban állt például Marie d Hautpol de Blanchefort márkinő síremléke. A sírját jelző sírkövet és zárólapot Antoine Bigou abbé tervezte és állíttatta fel, az a Bigou, aki egy évszázaddal korábban Sauniére előtt a falu plébánosa volt, és aki úgy tűnik, a titokzatos dokumentumok közül kettőt maga vetett papírra. Ennél is érdekesebb, hogy a sírkőbe vésett felirat amely számos tudatosan vétett hibát tartalmazott, nemcsak a betű és szóközöknél, hanem a helyesírásban is, tökéletes anagrammáját adta annak a Poussin-re és Téniers-re utaló üzenetnek, amely a szövegekben volt elrejtve. Ha a betűket újra rendezzük, akkor megkapjuk a Poussin-t és Teniers-t említő rejtélyes üzenetet, tehát a sírkőfeliraton felfedezhető hibák tudatosan úgy lettek kitalálva, hogy pontosan ezt az üzenetet olvashassuk össze. Nem tudván, hogy a márkinő sírfeliratát korábban már lemásolták, Sauniére a feliratot kitörölte, de nem csupán a sírnak ily módon történő meggyalázásában nyilvánult meg egyedül értehetetlen viselkedése. Hűséges házvezetőnője kíséretében elkezdett hosszú gyalogtúrákat tenni a környéken, és ilyenkor, látszólag teljesen értéktelen és jelentéktelen szikla és kődarabokat gyűjtöttek. Intenzív és széles körű levelezésbe fogott ismeretlen partnerekkel nemcsak szerte Franciaországból, hanem Németországból, Svájcból, Olaszországból, Ausztriából és Spanyolországból. Elkezdett teljesen értéktelen postai bélyeget is gyűjteni, amelyekből csaknem egy rakásra valót halmozott fel. Ezenkívül különböző bankokkal titokzatos ügyleteket bonyolított le, Az egyik bank még el is küldte képviselőjét Párizsból Rennes-le-Chateau-ba kizárólag azért, hogy Sauniére ügyeivel foglalkozzon. Ha csak a postaköltségeket vesszük figyelembe, kiderül, hogy Sauniére tetemes összeget költött levelezésre, jóval többet, mint amennyit korábbi évi jövedelme alapján megengedhetett magának ban komoly költekezésbe kezdett, mégpedig elképesztő és példa nélkül álló mértékben. Az az összeg, amelyet 1917-ben bekövetkezett haláláig elköltött, értékét tekintve a minimális becslések szerint több millió fontra rúgott. Ennek a megmagyarázhatatlan gazdagságnak egy részét dicséretes módon közművesítésre fordította. Egy korszerű bevezető utat építtetett a falu számára és korszerűsítette a vízellátást is. A többi vállalkozás korántsem volt ilyen közhasznú. Egy tornyot emeltetett, a Magdalena tornyot, amelyből kilátás nyílt a hegy meredek oldalára. Egy pazar ház is elkészült, amelyet Villa Betániának neveztek, ám ide Sauniére soha nem költözött be. A templomot nemcsak hogy kitatarozták, hanem a lehető leggroteszkebb dekorációval díszítették. A bejárat feletti zárókőre a következő latin feliratot vésték: TERRlBILIS EST LOCUS ISTE EZEN HELY FÉLELMETES A templom belsejében, rögtön a bejárat mellett egy förtelmesen ízléstelen szobrot állítottak fel, amely Asmodeus démont ábrázolja, akit a titkok és elrejtett kincsek őrzőjének tekintettek, és aki az ősi zsidó legendák szerint Salamon templomát építette. A falakra helyezett rikító, harsány színekkel megfestett táblaképek a stációkat ábrázolják. Minden egyes képen azonban valami furcsa következetlenség fedezhető fel. A VIlI. stációnál például egy skótmintás kendőbe bugyolált gyerek látható. A XIV. stációt ábrázoló képen pedig, ahol Jézus testét a sírba helyezik, a háttérben éjszakai égboltot látunk teliholddal. Úgy tűnik, mintha Sauniére sejtetni akarna valamit. De vajon mit? Esetleg azt, hogy Jézus temetése alkonyat után történt, jó néhány órával később, mint ahogyan az a Bibliában szerepel? Vagy talán azt, hogy a testet kifelé hozzák a sírból, nem pedig befelé viszik? Amellett, hogy lefoglalták a templombelső díszítésének munkálatai, Sauniére folytatta nagyvonalú költekezését. Ritka kínai porcelánt, drága

7 kelméket és antik márványt gyűjtött. Egy üvegházat építtetett, ahová narancsfákat telepítettek, sőt egy állatkertet is létesített. Ezen felül páratlan könyvtárat sikerült összegyűjtenie. Nem sokkal halála előtt állítólag azt tervezte, hogy egy masszív, Bábelhez hasonló tornyot épít majd, amelynek falait belül mindenütt könyvek borítják, és ahonnan híveinek prédikálni fog. Egyházközségének tagjait sem hanyagolta el. Fényűző lakomákon látta őket vendégül, és bőkezűsége egyéb jeleivel is elhalmozta őket. Olyan életmódot folytatott, mint egy középkori hatalmasság, aki egy megközelíthetetlen hegyvidéki birodalom ura. Ebben az eldugott és szinte megközelíthetetlen sasfészekben Sauniére számos jeles személyiséget látott vendégül. Természetesen közéjük tartozott Emma Calvé, de látogatói között volt a francia kulturális államtitkár is. Ám a névtelen vidéki plébános legfenségesebb és legjelentősebb vendége Johann von Habsburg főherceg, Ferenc József unokatestvére volt. A banki kimutatásokból később kiderült, hogy Sauniére és a főherceg ugyanazon a napon egymás után számlát nyitottak a bankban, és a főherceg jelentős összeget utalt át Sauniére számlájára. Az egyházi hatóságok először szemet hunytak a dolog felett, de amikor Sauniére korábbi felettese Carcassonne-ban meghalt, az újonnan kinevezett püspök megpróbálta Sauniére-t felelősségre vonni. Sauniére meghökkentő és vakmerő módon dacolt vele, és megtagadta, hogy megmagyarázza, hogyan jutott ilyen gazdagsághoz. Nem volt hajlandó elfogadni áthelyezését sem. Egyéb lényeges vádpontok híján a püspök szimóniával gyanúsította, pontosabban azzal, hogy illegálisan miséket árusít ki. Végül ezen vádak alapján egy helyi egyházi bíróság felfüggesztette Sauniére-t, aki a Vatikánhoz fellebbezett, amely felmentette őt a vádak alól és visszahelyezte a parókiára január 17-én Sauniére, aki akkor hatvanötödik évében járt, hirtelen szélütést kapott. A január 17-i dátum némi gyanakvásra ad okot, ugyanis ugyanez a dátum szerepelt d Hautpol de Blanchefort márkinő sírkövén, amelynek feliratát Sauniére eltávolította. Ugyancsak január 17-re esik Saint Sulpice ünnepe, aki, mint ahogyan ez a későbbiek során kiderült, végigkísérte történetünket. A Saint Sulpice nevét viselő szemináriumban történt ugyanis, hogy Sauniére bizalmába avatta Bieil abbét és Émile Hoffet-t. Ami azonban a leginkább gyanússá teszi Sauniére január 17-i agyvérzését, az az, hogy még öt nappal korábban, január 12-én hívei kijelentették, hogy korához képest irigylésre méltó egészségnek örvend. A birtokunkban lévő nyugta tanúsága szerint azonban január 12-én, tehát öt nappal azelőtt, hogy Sauniére agyvérzést kapott, Marie Denarnaud egy koporsót rendelt gazdája számára. Amikor Sauniére a halálos ágyán feküdt, papot hívtak egy szomszédos községből, hogy meghallgassa utolsó gyónását és feladja neki az utolsó kenetet. A pap rendjén meg is érkezett és elvonult a betegszobába. Szemtanúk szerint röviddel ezután el is hagyta a haldokló szobáját, szemmel láthatóan lélekben teljesen összetörve. Az egyik változat szerint nem mosolygott soha többé, egy másik szerint a pap súlyos depresszióba esett, amely hónapokig tartott. Függetlenül attól, hogy ezek a beszámolók túlzóak vagy sem, mindenesetre a pap, feltehetően Sauniére vallomása alapján, megtagadta tőle az utolsó kenetet. Ezek után január 22-én Sauniére meghalt anélkül, hogy bűnei alól feloldozást kapott volna. A következő reggelen testét ülő helyzetben, egy karosszékben helyezték el a Magdalena torony teraszán, gazdagon díszített palástba öltöztetve, melyet skarlátszínű rojtok ékesítettek. Ismeretlen gyászolók rótták le kegyeletüket előtte, és sokan közülük letéptek egy rojtot a halott ruhájáról, hogy emlékként magukkal vigyék. Soha nem sikerült kielégítő magyarázatot találni erre a szertartásra, és Rennes-le-Chateau lakói még ma is olyan értetlenül állnak a történtek előtt, mint bárki más. Sauniére végrendeletének felolvasását nagy várakozás előzte meg, ám mindenki legnagyobb meglepetésére és megrökönyödésére kiderült, hogy valójában egy fillérje sem volt. Valamikor halála előtt nyilvánvalóan minden vagyonát átíratta Marie Denarnaud-ra, akivel 32 évig megosztotta életét és titkait, de az sem kizárt, hogy a vagyon egy része már kezdettől fogva Marie nevén volt. Gazdája halálát követően Marie gondtalanul élt tovább a Villa Betániában egészen 1946-ig. A második világháború után azonban az új francia kormány új pénzt hozott forgalomba. Annak érdekében, hogy lefüleljék az adócsalókat, a kollaborálókat és azokat, akik a háború alatt illegális haszonra tettek szert, minden francia állampolgárt köteleztek arra, hogy a régi frank beváltásakor számot adjon pénze eredetéről. Marie, aki az elé a dilemma elé került, hogy magyarázatot kell adnia arra, honnan származik vagyona, végül a szegénységet választotta. Látták őt, amint a villa kertjében régi bankjegyek tömegét égette le. A következő hét évben Marie szerényen élt, és a Villa Betánia eladásából kapott pénzből tartotta fenn magát. Megígérte a villa új tulajdonosának, Noel Corbunak, hogy halála előtt, egy olyan titkot bíz majd rá, amely nemcsak gazdaggá teszi, hanem hatalmat is ad a kezébe január 29-én csakúgy, mint korábban gazdája, Marie hirtelen agyvérzést kapott, amelynek következtében teljesen magatehetetlenül feküdt halálos ágyán, és képtelen volt arra, hogy akár egy szót is kiejtsen. Nem sokkal ezután meghalt, keserű csalódást okozva Corbu úrnak, hiszen a nagy titkot magával vitte a sírba.

8 A titokzatos kincs Röviden így szólt az eredeti történet, amely Franciaországban, a 60-as években napvilágra került, és ebben a változatban ismerkedtünk meg vele mi is. Más kutatókhoz hasonlóan, megpróbálkoztunk azzal, hogy a történettel kapcsolatban felmerülő kérdésekre választ kapjunk. A legelőször felvetődő kérdés teljesen magától értetődően az, hogy vajon milyen forrásból származhatott Sauniére pénze? Hogyan tehetett szert ilyen hirtelen és példátlan gazdagságra? Lehetséges, hogy valami sokkal izgalmasabb titok lappang mögötte? Ez utóbbi feltételezés nem hagyott nyugodni bennünket, és nem tudtunk ellenállni a csábításnak, hogy megpróbáljunk a rejtélyre fényt deríteni. Vizsgálódásunkat azzal kezdtük, hogy először áttekintettük a többi kutató által felvetett magyarázatokat. Sokan azt állítják, hogy Sauniére tulajdonképpen valamilyen kincset fedezett fel. Ez elég valószínűnek tűnt, ugyanis a falu és a környező vidék történelmében igen gyakran fordultak elő olyan események, amelyek elrejtett aranyhoz vagy ékszerekhez, kincsekhez kapcsolódtak. Az ősrégi időkben Rennes-le-Chateau környékét szent helyként tisztelték az ott élő kelta törzsek, és a falut, amely egykor a Rhédae nevet viselte, e törzsek egyikéről nevezték el. A Római Birodalom korában egy kiterjedt és virágzó közösség élt a vidéken, mely jelentős volt bányái és gyógyászati célokra alkalmas meleg vizű forrásai miatt. A rómaiak maguk is szentnek tekintették ezt a helyet, amit a későbbi régészeti feltárások is bizonyítanak. A hegytetőre telepedett kis falu a 6. században feltehetően egy lakossal rendelkező várossá gyarapodott és valószínű, hogy egy bizonyos időszakban a vizigótok birodalmának északi fővárosa volt. Később, a 13. század kezdetén az északi területek főurainak hadserege végigsöpört a Languedoc területén, hogy még a nyomait is kitörölje a kathar vagy más néven albigens eretnekségnek, és magának szerezze meg a gazdag zsákmányt. Az ún. albigensek elleni keresztes hadjárat során Rennes-le-Chateau-t is elfoglalták, és a település mint hűbérbirtok többször is gazdát cserélt. Az 1360-as években a lakosságot pestisjárvány tizedelte meg, majd nem sokkal ezt követően portyázó katalánoknak esett áldozatul Rennes-le-Chateau. A történelmi események sok esetben fantasztikus kincsekről szóló legendákkal fonódnak össze. A kathar eretnekekről például az a hír járta, hogy valami mesébe illő szent kincsnek vannak birtokában, ami nem más, mint maga a Szent Grál. Azt mondják, ezek a legendák késztették Richard Wagnert arra, hogy elzarándokoljon Rennes-le-Chateau-ba mielőtt legutolsó művét, a Parsifalt megkomponálta. Sőt, az ös német megszállás idején a németek Wagner nyomát követve állítólag maguk is számos ásatást folytattak a környéken, eredménytelenül. Minden erre vonatkozó beszámoló megegyezik abban, hogy ezeket a munkálatokat nagy titokban végezték, és Németországból egy csapat német bányászt hozattak ennek a feladatnak az elvégzésére. Egy másik történet a Templomos Lovagrend nyomtalanul eltűnt kincséről szól, melynek negyedik Nagymestere, Bertrand de Blanchefort maga is végeztetett rejtélyes ásatásokat ezen a területen. Ha a templomosok kincsét valóban Rennes-le-Chateau környékén rejtették el, akkor ez magyarázatot adna a Sauniére által felfedezett pergamenekben szereplő, Sionra vonatkozó utalásra is. A köztudatban éltek más kincsekről szóló legendák is. Az 5. és 8. század közötti időszakban a kora középkori Franciaország nagy részén a Meroving-dinasztia uralkodott, köztük II. Dagobert, aki egy vizigót hercegnőt vett feleségül. Könnyen elképzelhető, Rennes-le-Chateau a királyi kincstár rejtekhelyéül szolgált. Léteznek olyan feljegyzések, amelyek hatalmas gazdagságról tesznek említést, melyet Dagobert katonai hódítások céljára halmozott fel, és amelyet Rennes-le-Chateau környékére vitetett. Ha feltételezzük; hogy Sauniére egy ilyen titkos rejtekhelynek bukkant nyomára, akkor ezzel érthetővé válna, miért szerepel Dagobert neve a titkos üzenetben. Létezett azonban még egy legendás kincs, mégpedig az a felbecsülhetetlen mennyiségű zsákmány, amelyet a vizigótok Európán keresztüli viharos előretörésük során felhalmoztak. A vizigótok kincsei között lehetett valamiféle hagyományosnak nem nevezhető szerzemény, vagy esetleg olyan dolgok, amelyek mind szimbolikus, mind pedig a szó valódi értelmében rendkívüli jelentőségűek a nyugati vallási hagyományok szempontjából. A zsákmánynak része lehetett például a jeruzsálemi Templom egykori legendás kincse, és ebben az esetben a rejtélyes üzenet utalása a Sionra még inkább indokolt, mint a templomosok esetében. Időszámításunk után 66-ban Palesztinában felkelés robbant ki, hogy lerázzák Róma igáját. Négy esztendővel később i.sz. 70-ben Jeruzsálemet porig rombolták a császár légiói, a császár fia, Titus parancsnoksága alatt. Magát a Templomot is lerombolták, kifosztották, és a Szentek Szentjének kultikus tárgyait magukkal vitték Rómába. A Titus diadalívén található dombormű ábrázolása alapján az elhurcolt zsákmány része volt valószínűleg a judaizmus legszentebb tárgyainak egyike, a hatalmas hétkarú gyertyatartó, sőt elképzelhető, hogy még a Frigyláda is. Három és fél évszázaddal később, i. sz. 410-ben Róma áldozatul esett a Nagy Alarich parancsnoksága alatt előrenyomuló vizigótoknak, akik az Örök Várost gyakorlatilag teljesen feldúlták és kirabolták. Procopius elbeszélése szerint, Alarich magával vitte Salamonnak, a héberek királyának kincseit, melyek szemet gyönyörködtetőek voltak. Elképzelhető tehát, hogy valamilyen kincs volt Sauniére megmagyarázhatatlan gazdagságának forrása. Lehetséges, hogy a lelkész ezen kincsek valamelyikének, vagy egy bizonyos kincsnek akadt nyomára, amely az évszázadok során kézről kézre járt: a jeruzsálemi Templomból a rómaiak birtokába került, tőlük a vizigótokhoz, és végül a katharokhoz vagy a Templomos Lovagrend kincstárába. Ha elfogadjuk ezt a feltételezést, akkor ez megmagyarázná, hogy a szóban forgó kincs miért volt II. Dagobert és ugyanakkor a Sion tulajdona is. Ezen a ponton történetünk lényegében egy szokványos, kincsről szóló históriának tűnt, és egy ilyen jellegű történet, még akkor is, ha a jeruzsálemi Templom kincséhez kapcsolódik, jelentőségét tekintve bizonyos korlátok közé szorítható. Igen gyakran hallunk kincsek felfedezéséről, és az ilyen felfedezések gyakran izgalmasak, drámaiak és titokzatosak, de sok esetben fontos múltbeli eseményeket világítanak meg. Nem vetettük el azt a feltevést, hogy Sauniére valamilyen kincset talált. Ugyanakkor világosan láttuk, hogy bármit is fedezett fel, egy olyan titoknak is a nyomára jutott, amelynek rendkívüli jelentősége volt nemcsak a saját korában, de talán a mi korunk számára is. Számos olyan vonatkozása van a történetnek, amelyre a pénz, az arany vagy ékszerek önmagukban nem adnak elegendő magyarázatot. Nem adnak magyarázatot arra, hogy Sauniére-t miért vezették be Hoffet körébe, mint ahogy nem adnak magyarázatot Debussyvel való kapcsolatára, vagy Emma Calvéhoz főződő szerelmi viszonyára sem. Azt pedig még nehezebb megmagyarázni, hogy vajon az egyház miért tanúsított oly élénk érdeklődést a dolog iránt. Hogyan történhetett, hogy Sauniére büntetlenül szembe szegülhetett püspökével, sőt a Vatikán, amely nem habozott azonnal kifejezésre juttatni, hogy nem közömbös az ügy iránt, és Sauniére védelmére kelt. Arra sem kapunk kielégítő magyarázatot, hogyan tagadhatta meg egy pap az utolsó kenet feladását egy haldoklónak, és miért látogatott egy Habsburg főherceg a Pireneusok egy isten háta mögötti kis falujába. Ahogyan a későbbiekben erre fény derült, az illető Johann Salvator von Habsburg volt, akit 1889-től Orth János néven ismertek. Ekkor minden jogáról és címéről lemondott, és két hónap múlva a Habsburg Birodalom egész területéről száműzték. Nem sokkal ezután történt, hogy első alkalommal felbukkant Rennes-le-Chateau-ban. A hivatalos krónika szerint 1890-ben halt meg, valójában azonban 1910-ben vagy 1911-ben, Argentínában, tehát jó húsz évvel később. (Erre vonatkozólag lásd Dr. Dugast Rouillé, Les Maisons Souveraines de L Autriche, Párizs, 1967, 191. old.) Semmi nem ad választ az egész ügyet körüllengő titokzatosságra, a rejtjelezett szövegre, vagy arra, hogy Marie Denarnaud miért égette el az örökségül ráhagyott bankjegyeket. Marie maga tett ígéretet arra, hogy egy titkot fog felfedni, amely nemcsak

9 gazdagsággal, hanem hatalommal is felruházza azt, akit abba beavatnak. Mindezek alapján egyre inkább meggyőződésünkké vált, hogy Sauniére története mögött egy rendkívül ellentmondásos titok rejlik. Lehetséges, hogy Sauniére gazdagsága nem olyan dologból ered, melynek pénzben kifejezhető értéke volt, hanem valamilyen tudás birtoklásából? Ha ez így volt, akkor lehetett-e ennek a tudásnak a révén anyagi előnyökre szert tenni, vagy bizonyos személyeket megzsarolni? Elképzelhető, hogy pénzzel vásárolták meg Sauniére hallgatását? Tudtuk azt, hogy Sauniére pénzt kapott Johann von Habsburgtól. Ugyanakkor, bármi lehetett is a lelkész titka, az sokkal inkább vallási, mint politikai természetűnek tűnt. Ezenfelül az osztrák főherceghez fűződő kapcsolata rendkívül szívélyes volt, amit minden beszámoló egybehangzóan állít. Másrészt, létezett egy intézmény, amely Sauniére életének későbbi szakaszában határozottan tartott tőle, sőt igencsak kesztyűs kézzel bánt vele, és ez nem más volt, mint maga a Vatikán. Talán Sauniére a Vatikánt zsarolta? Az is igaz, hogy az egy meglehetősen vakmerő és veszélyes vállalkozás egyetlen ember számára, bármilyen elővigyázatosan és körültekintően is legyen előkészítve. Ám tételezzük fel, hogy ebben a vállalkozásban olyan segítői és támogatói akadtak, mint például a francia kulturális államtitkár, vagy egy Habsburg, akiknek neve és rangja támadhatatlanná tette őket az egyházzal szemben? Lehetséges-e, hogy Johann főherceg a közvetítő szerepét játszotta, és a pénz, amit Sauniére részére átutalt, valójában a Vatikán perselyéből származott? A titkos cselszövés 1972 februárjában Jeruzsálem elveszett kincse címen került bemutatásra a Sauniére-ről és a rennes-le-chateau-i rejtélyről készült három filmünk közül az első. A film nem tartalmazott semmilyen provokatív jellegű állítást, pusztán az alaptörténet elmesélésére szorítkoztunk. Nem bocsátkoztunk találgatásokba sem a nagy horderejű titkot, sem pedig a magas köröket érintő megvesztegetéseket illetően. Érdemes talán itt megjegyezni, hogy nem említettük név szerint Emile Hoffet-t, azt a fiatal tudós párizsi papot, akire Sauniére a pergameneket bízta. A film bemutatása után a nézők tetemes mennyiségű levéllel árasztották el bennünket. Voltak, akik meghökkentő feltételezésekkel álltak elő, mások elismerőleg nyilatkoztak alkotásunkról, míg a levelek egy része kissé hóbortosnak tűnt. Volt közöttük egy, amely rendkívüli figyelmet érdemelt, és amelynek szerzője ragaszkodott ahhoz, hogy levelét ne hozzuk nyilvánosságra. Írója egy nyugalmazott anglikán pap volt. Soraiból határozottság, magabiztosság és tekintély áradt. A kincs, jelentette ki határozottan, nem arany, és nem is drágakő. A kincs nem más, mint egy megdönthetetlen bizonyíték arra vonatkozólag, hogy a keresztre feszítés megtévesztés volt, és Jézus a valóságban egészen i. sz. 45-ig élt. Levélírónk kijelentése teljesen képtelen, abszurd ötletnek hangzott. Még egy meggyőződéses ateista számára is. Mi az, ami megdönthetetlen bizonyítéknak minősülhet annak igazolására, hogy Jézus valóban túlélte a keresztre feszítést? Mivel a levélíró megadta címét, az első alkalmat megragadva meglátogattuk őt, hogy további kérdéseket tehessünk fel neki. Személyes találkozónk során sokkal visszafogottabbnak mutatkozott, mint levelében, és úgy tűnt, megbánta már, hogy hozzánk fordult. Nem volt hajlandó kifejteni, hogy mit ért a megcáfolhatatlan bizonyítékra vonatkozó utaláson. Csak annyit árult el, hogy a szóban forgó bizonyítékot, vagy legalábbis a bizonyíték létezését egy másik anglikán pap, Alfred Leslie Lilley fedte fel előtte. Lilley 1940-ben halt meg, sokat publikált és igen jól ismert személyiség volt. Életének nagy részében kapcsolatokat tartott fenn a katolikus modernista mozgalommal, amelynek fő székhelye Párizsban a Saint Sulpice volt. Lilley fiatalabb korában Párizsban dolgozott és itt ismeretségbe került Émile Hoffet-tel. A kör ezzel bezárult. A Lilley és Hoffet közötti kapcsolat ismeretében, levélírónk állítását nem lehetett sommásan elvetni, bármilyen képtelenségnek is tűnt első hallásra. Amikor Sauniére történetében a 17. századi festő, Nicolas Poussin életének tanulmányozásába fogtunk, ugyancsak utalásokat találtunk egy nagy titokkal kapcsolatos bizonyítékra ban, az akkoriban Rómában élő Poussinhez látogató érkezett Párizsból, Louis Fouquet abbé személyében, aki Nicolas Fouquet-nak, XIV. Lajos francia király nagyhatalmú pénzügyminiszterének a testvére volt. Az abbé Rómából levelet intézett testvéréhez, amelyben beszámolt Poussinnél tett látogatásáról. Érdemes idézni a levél egy részletét: Poussin és én megvitattunk bizonyos dolgokat, melynek részleteiről majd nyugodtabb körülmények között fogok beszámolni neked, és amelyek olyan előnyökhöz juttatnak majd Téged Poussin úron keresztül, amelyeket még a királyok is csak nagy nehézséggel tudnának kicsikarni tőle, és melyeket, az ő állítása szerint, lehet, hogy senki nem fog soha újra felfedezni az elkövetkezendő évszázadok során. Ezenfelül, ezeket a dolgokat olyan nehéz felfedezni, hogy semmi ezen a földön nem bizonyulhat nagyobb szerencsének, semmi nem érhet fel velük. Sem a történészek, sem pedig Poussin vagy Fouquet életrajzírói nem tudtak soha kielégítő magyarázatot adni erre a levélre, amely egyértelműen valamilyen óriási jelentőséggel bíró, titokzatos dologra céloz. Nem sokkal azután, hogy Nicolas Poussin kézhez kapta a levelet, letartóztatták, és élete hátralev6 részét börtönben töltötte. Bizonyos elbeszélések szerint senkivel nem érintkezhetett, és vannak olyan történészek, akik úgy vélik, valószínűleg ő lehetett a híres Vasálarcos Férfi. Időközben XIV. Lajos Fouquet teljes levelezését elkoboztatta és minden iratot ő maga személyesen tekintett át. A következő években a király szinte mindenre késznek mutatkozott, hogy megszerezhesse Poussin festményének, a Les Bergers d Arcadie -nak az eredetijét. Amikor erőfeszítései végre sikerrel jártak, a képet Versailles-ban a magánlakosztályába zárta el. Eltekintve művészi értékétől, a kép eléggé semmitmondónak tűnik. Az előtérben három pásztor és egy pásztornő látható, akik egy régi síremléket vesznek körül, miközben a megkopott sírra vésett ET IN ARCADIA EGO feliratra tekintenek. A háttérben egy zordon hegyi táj látható, amely Poussin képeinek egyik jellegzetessége. Anthony Blunt és más Poussin szakértők véleménye szerint a táj a festő képzeletének szüleménye. Az 1970-es évek elején azonban egy olyan síremlékre bukkantak, amelynek nemcsak környezete, hanem méretei, arányai, alakja, sőt a növényzet is teljes azonosságot mutatott a képen látható sírral. Még az a kör alakú szikladarab is létezik a valóságban, amelyen az egyik pásztor lába nyugszik. A sír egy Arques nevű falun kívül fekszik, körülbelül hatmérföldnyire Rennes-le-Chateau-tól, és hárommérföldnyire a Blanchefort kastélytól. Ha a sírkő előtt állunk, akkor az elénk táruló látvány kísértetiesen megegyezik a Poussin festményén ábrázolt tájjal. Így rögtön az is nyilvánvaló, hogy a festmény hátterében felsejlő hegycsúcsok egyike Rennes-le-Chateau. Semmi nem jelzi, hogy a síremlék milyen korból származik. Az is lehetséges természetesen, hogy valamikor a közelmúltban állították fel, de vajon hogyan sikerült építőinek egy olyan helyet találniuk, amely ennyire összevág a kép legapróbb részleteivel is? Valószínűbbnek tűnik, hogy a sír már Poussin idejében ott állt, és a Les Bergers d Arcadie hűen tükrözi a valóságos helyszínt. A környéken élő parasztok azt mondják, hogy a sír ott volt már apáik, nagyapáik idejében is, sőt egy 1709-ből származó memoár állítólag külön említést tesz róla. Arques falu hivatalos feljegyzései szerint az a terület, amelyen a sír található, egy Bostonban, Massachusetts államban élő amerikai, Mr Lawrence tulajdona volt egészen az 1950-es években bekövetkezett haláláig. A 20-as években Mr Lawrence kinyittatta a sírboltot, amely belül teljesen üres volt. Később ide temettette feleségét és anyósát. Amikor első filmünket készítettük Rennes-le-Chateau-ról a BBC számára, az egyik reggel kinn voltunk helyszíni forgatáson és a sírról készítettünk felvételeket. Később egy kis ebédszünetet tartottunk és jó három óra múlva tértünk vissza reggeli forgatásunk helyszínére. Észrevettük, hogy

10 távollétünkben valaki megpróbálkozott erőszakos és vandál módon behatolni a sírboltba. Ha véstek is valaha feliratot a sírra, akkor azt az évszázadok viszontagságai már régen kitörölték. Ami a Poussin festményén szereplő feliratot illeti, a hagyománynak megfelelően elégikus jellegűnek tűnik, szó szerint lefordítva, a következőképpen szól: ÉS ÁRKÁDIÁBAN ÉN... Vajon miért hiányzik az ige? Talán filozófiai meggondolásból, hogy ily módon töröljék ki az időt, minden a múltra, jelenre és jövőre vonatkozó utalást, hogy helyette valami örök érvényű dolgot sugalljanak? De az is lehet, hogy gyakorlatiasabb jellegű meggondolások állnak mögötte. A Sauniére által talált pergameneken a titkosírás rendszere nagyrészt anagrammákon, a betűk áthelyezésén és átrendezésén alapult. Elképzelhető, hogy az ET IN ARCADIA EGO szintén egy anagrammát takar? Filmünk egyik nézője levelében arra mutatott rá, hogy ez a feltevés valóban helytálló lehet, és ennek bizonyítására ügyesen átcsoportosította a betűket egy összefüggő latin kijelentéssé. Az eredmény a következő volt: I tego arcana dei El innen! Isten titkait őrzöm Ez az ügyes kis mutatvány megnyerte tetszésünket, de ugyanakkor nyugtalanítónak is találtuk. Akkor még nem gyanítottuk, hogy mennyire a dolgok lényegére tapintott az anagrammában rejlő figyelmeztetés.

11 A KATHAROK ÉS A NAGY ERETNEKSÉG

12 Kutatásainkat egy olyan területen kezdtük, amellyel kapcsolatban már rendelkeztünk némi ismeretekkel, tehát a kathar vagy más néven albigens mozgalom ill. az ellene a 13. században meghirdetett keresztes háború vizsgálatával. Tudtuk azt, hogy a katharok valamilyen módon szerepet játszottak a Sauniére-t és Rennes-le-Chateau-t övező rejtélyben. A középkorban nagy számban éltek eretnekek a faluban és környékén, amely rendkívül sokat szenvedett a keresztes hadjárat során. A vidék egész történelmét átitatja a kiontott kathar vér, és az ezzel kapcsolatos keserű emlékek a mai napig is elevenen élnek. Az itt élő parasztok közül igen sokan nyíltan bevallják a kathar hit iránti vonzalmukat. Létezik itt egy kathar templom, sőt egy úgynevezett kathar pápa is, aki 1978-ig, egészen haláláig Arques falujában élt. Tudomásunk volt arról, hogy Sauniére nagy alapossággal foglalkozott szülőfaluja környékének történelmével és folklórjával, így nemigen kerülhették el figyelmét a kathar eszmék és hagyományok. Bizonyára tudnia kellett azt is, hogy Rennes-le-Chateau jelentős város volt a 12. és 13. században, sőt a kathar mozgalom egyik fő központja. Sauniére-nek ismernie kellett a katharokhoz fűződő legendákat, és azokat a híreszteléseket, amelyek a Szent Grált, a mesés kincset a katharok nevével hozták összefüggésbe. Ha Richard Wagner, a Grál után kutatva, valóban felkereste Rennes-le-Chateau-t akkor erről Sauniére-nak mindenképpen tudomást kellett szereznie ben, egy Jules Doinel nevű férfi lett Carcassone könyvtárosa, aki megalapította a neo-kathar egyházat. Doinel sok anyagot publikált a kathar eszmékről, és 1896-ban a helyi kulturális szervezet a Carcassonne-i Művészeti és Tudományos Társaság tagja lett ban a titkárává választottak. A Társaság tagjai voltak Sauniére köréből jó néhányan, Köztük Henri Boudet abbé, Sauniére legjobb barátja is. Doinel személyes baráti körébe tartozott Emma Calvé is, tehát nagyon valószínű, hogy Doinel és Sauniére ismeretségben álltak egymással. Van még egy további és igen elgondolkoztató tényező is, amely arra késztet, hogy a katharokat összefüggésbe hozzuk a rennes-le-chateau-i rejtéllyel. Az egyik és legfontosabb, hogy a Sauniére által talált pergamen szövegében nyolc apró betű található elszórva, amelyek szándékosan különböznek a többitől. A betűk közül három az oldal felső, öt betű pedig az alsó részben helyezkedik el. Ha ezeket a betűket sorban egymás után összeolvassuk, akkor a következő két szót kapjuk: REX MUNDI. A jellegzetes kathar kifejezést azonnal felismeri bárki, aki hallott a kathar eszmékről. Ezen tények ismeretében, ésszerűnek tűnt, hogy kutatásainkat a katharoknál kezdjük, ezért alaposan elmerültünk a katharok hitvilágának, hagyományainak és történelmének, valamint életkörülményeinek részletes tanulmányozásában.

13 Az albigensek elleni keresztes hadjárat Egy 30 ezer lovagból és gyalogosból álló északi hadsereg szinte forgószélként csapott le 1209-ben a Languedocra, amely a Pireneusok északkeleti lábánál elhelyezkedő, a mai Dél-Franciaország területére eső hegyvidéki terület volt. Az egész területet végigdúlták, a termést letarolták, városokat és falvakat tettek földdel egyenlővé, és a teljes lakosságot felkoncolták. A pusztítás olyan példátlan, iszonyatos méreteket öltött, hogy nem járunk messze az igazságtól, ha a modern európai történelem első szisztematikus népirtásának nevezzük. Csupán egyedül Béziers városában 15 ezer férfit, nőt és gyermeket mészároltak le válogatás nélkül, sokakat közülük a templomban öltek meg, ahol a szerencsétlenek biztos menedéket reméltek. Amikor egy tiszt arról kérdezte a pápa egyik képviselőjét, hogyan különböztesse meg az eretnekeket az igaz hívőktől, a válasz így hangzott: Öld meg valamennyit. Isten majd felismeri az övéit. Ugyanez a pápai megbízott III. Ince pápának írott levelében azzal büszkélkedett, hogy nem voltak tekintettel sem korra, nemre, sem pedig társadalmi rangra. Béziérs-t követően a keresztes hadak az egész Languedocon végsöpörtek, elesett Perpignan, Narbonne, Carcassone és Toulouse, és a győztesek nyomán nem maradt más hátra csak kiontott vér, halál és pusztulás. Ezt a borzalmas, csaknem negyven esztendeig tartó háborút, az albigensek elleni keresztes háborúként ismeri a történetírás. A hadjárat keresztes háború volt a szó igazi értelmében, résztvevői ugyanúgy keresztet viseltek ruhájukon, mint a Szentföldre indulók. Jutalmuk is ugyanaz volt, feloldozást kaptak minden bűnük alól. És a hadjárat során zsákmányolt javakat is megtarthatták. Az albigensek elleni háborúban való részvételhez még a tengeren sem kellett átkelni, és a feudális jognak megfelelően nem voltak kötelesek negyven napnál tovább harcolni, feltéve, ha komolyan vesszük, hogy valóban nem a zsákmányszerzés volt a céljuk. A keresztes hadjárat után a Languedocra szinte rá sem lehetett ismerni, visszasüllyedt a barbárságnak arra a szintjére, amely Európa többi részét akkoriban jellemezte. De miért történt mindez? Mi értelme volt ennek a felfordulásnak, kegyetlenségnek és oktalan pusztításnak? A 13. század elején az a terület, amelyet Languedocnak neveztek, független fejedelemség volt, amelynek nyelve, kultúrája és politikai intézményei nagyobb hasonlóságot mutattak Aragónia és Kasztília királyságaival, mint a tőle északra fekvő területekkel. A fejedelemséget néhány nemesi család irányította, akiknek élén Toulouse grófjai és a nagyhatalmú Trencavel-ház állott. A fejedelemségen belül egy olyan kultúra virágzott, amely Bizánc kivételével a legfejlettebbnek számított a keresztény világban. Languedoc sok közös vonást mutatott Bizánccal. Virágzott a filozófia, magasztalták a költészetet és a lovagi szerelmet, lelkesen tanulmányozták az arab, görög és héber nyelvet. Lunelben és Narbonne-ban a júdaizmus ősi, ezoterikus hagyományait követő kabalista iskolák működtek. Bizánchoz hasonlóan Languedoc a vallásgyakorlat terén is nyitottnak és toleránsnak volt mondható, szemben az Európa más részein megnyilvánuló vallási fanatizmussal. Az iszlám és a júdaizmus elemei szivárogtak be a tengeri kereskedelmi központokon, például Marseille-en keresztül, és a Pireneusokon át Spanyolországból. A római egyháznak nem sok tekintélye volt Languedocban. Ott működő korrupt papjainak sikerült a lakosságot elidegeníti a katolikus egyháztól. Léteztek olyan templomok is, ahol már harminc éve nem tartottak egyetlen misét sem. A papok közül igen sokan teljesen elhanyagolták híveiket és inkább üzlettel és nagyobb birtokok irányításával foglalkoztak. Az egyház minden korruptsága ellenére, Languedoc egy olyan virágzó kultúrát hozott létre, amely a reneszánszt megelőzően sehol másutt nem fejlődött ki. A bizánci kultúrához hasonlóan azonban, Languedoc is magában hordozta a gyengeség csíráit, ezért érte őket váratlanul a rájuk zúduló katasztrófa. Mind az észak-európai nemesség, mind pedig Róma már jó ideje tudatában volt Languedoc sebezhetőségének, és várva vártak az alkalomra, hogy lecsapjanak rá. Az északi nemesség már régóta irigyen szemlélte Languedoc gazdagságát és fényűzését. Rómának is komoly érdekei fűződtek ide. Tekintélye ezen a vidéken ugyanis alaposan megtépázódott, és a virágzó kultúra mellett a kis fejedelemség egyben a középkori kereszténység legfőbb eretnekmozgalmának központjává vált. Az egyházi hatóságok saját szavait idézve, Languedocot megfertőzte az albigens eretnekség, a Dél undorító leprája. Annak ellenére, hogy ennek az eretnekségnek a követői alapjában békések voltak, súlyos fenyegetést jelentettek Róma tekintélyére, a legnagyobb veszélyt, amely a katolikus egyházat Luther Márton, a reformáció elindítójának mintegy három évszázaddal későbbi fellépése előtt valaha is fenyegette körül fennállt a reális veszélye annak, hogy a kathar eretnekség teljesen visszaszorítja a római katolicizmust, amely addig a kereszténység uralkodó irányzata volt Languedocban. Róma még ennél is vészjóslóbbnak tekintette azt, hogy a katharizmus eszméi terjedtek Európa más részein. A kathar eretnekeket többféle néven ismerték. Miután egyik központjuk Albi volt, városuk után albigenseknek nevezték őket. Itáliában a patarénus nevet kapták. Nem volt ritka az sem, hogy megbélyegzésképpen sokkal korábbi eretnekségek neveivel illették őket, mint pl. ariánusok, marcioniták, manicheusok. Az albigens vagy kathar kifejezések általános jellegű, gyűjtőfogalmak voltak. Nem egy olyan egységes szervezetet jelöltek, mint amilyen például a római katolikus egyház, amely rögzített, kodifikált és pontosan körülírt doktrínák összességéből és teológiai rendszerből áll. A kathar eretnekséget különféle szekták sokasága alkotta, amelyek közül jó néhány egyetlen független vezető irányítás alatt működött, akinek követői felvették a nevét. Lehetséges, hogy ezek a szekták bizonyos közös elveket vallottak, a részleteket illetően azonban élesen különböztek egymástól. Az eretnekekről szóló információk nagy része olyan egyházi forrásokból származik, mint az inkvizíció által készített jegyzőkönyvek. Profán példával élve, az egyházi források alapján pontos képet alkotni a katharokról körülbelül olyan jellegű próbálkozás, mintha a Gestapo vagy az SS információi alapján akarnánk tájékozódni a francia ellenállásról. Ennek tükrében gyakorlatilag lehetetlen pontosan meghatározni, hogy valójában mit jelentett a kathar gondolat. A katharok hittek a reinkarnációban, és a vallásban a feminin princípiumot tisztelték. A kathar gyülekezetek prédikátorai és tanítói között, akiket parfait-nek (a tökéletesek/ megtisztultak) neveztek, mindkét nem képviselve volt. A katharok elutasították az ortodox katolikus egyházat, tagadták minden egyházi hierarchia létjogosultságát, valamint az isten és ember közötti hivatalos vagy felszentelt közvetítők szükségességét. Ennek az állásfoglalásnak a mélyén egy fontos kathar alaptézis húzódott meg, amely elutasította a hitet, legalábbis a hit fogalmának azt az értelmezését, amelyet a katolikus egyház magáénak vallott. A másodkézből, azaz közvetítők útján szerzett hit helyett a katharok ragaszkodtak a közvetlen és személyes megismeréshez, az első kézből, azaz a közvetlenül szerzett vallásos és misztikus tapasztalathoz. Ezt a tapasztalatot gnózisnak nevezték, amely görögül megismerést jelent, amit a katharok minden hittétel és dogma fölé helyeztek. Mivel a katharok eszmerendszerében az istennel való közvetlen és személyes kapcsolat olyan fontos hangsúlyt kapott, a papok, püspökök és más egyházi méltóságok így teljesen feleslegessé váltak. A katharok ezenfelül dualisták is voltak. Természetesen minden keresztény eszmerendszert végső soron felfoghatunk dualista jellegűnek, azaz két egymással alapvetően ellentétes elv, tehát a jó és a rossz, a lélek és a test, és a magasabb és az alacsonyabb rendű konfliktusának. Ám a katharok a kettősség fogalmát jóval tágabban értelmezték annál, mint amit az ortodox katolikus egyház még hajlandónak mutatkozott elfogadni. A katharok számára az emberek maguk kardok voltak, eszközként szolgáltak a szellemek harcában, és a háttérben láthatatlan mozgatóerők működtek. Azt vallották, hogy örökös háború folyik két kibékíthetetlen elv, a fény és a sötétség, a szellem és az anyag, a jó és a gonosz között. A katolicizmus egy legfelsőbb Istent feltételez, melynek fő ellensége, az Ördög, alacsonyabb rendű nála. A katharok azonban azt hirdették, hogy nem

14 egy, hanem két Isten létezik, amelyek többé-kevésbé egyenrangúak egymással. A két istenség közül az egyik, a Jó, a valóságtól teljesen elszakított/ testetlen/ testi alakjától elváló, tiszta lélekből álló lény vagy princípium, melyet nem mocskol be a szennyes anyag. Ez az Isten a szeretet Istene. A szeretetet azonban teljesen összeegyeztethetetlennek ítélték a hatalommal, és az anyag megteremtését a hatalom egyik megnyilvánulásának tartották. Ily módon a katharok hittek abban, hogy az anyag teremtése, tehát a. világ maga eredendően gonosz. Minden anyag magában hordozza a gonoszságot. Összességében tehát a világegyetem egy bitorló Isten kezének teremtménye, a gonoszság istenének műve, akit a katharok másképpen Rex Mundinak, vagyis A Világ Királyának hívtak. A katolicizmus ezzel szemben az úgynevezett etikai dualizmus alapján nyugszik. A Gonosz, amely végső soron talán az Ördögtől származik, elsősorban az emberen és annak cselekedetein keresztül nyilvánul meg. A katharok ezzel ellentétben egyfajta kozmológiai dualizmus elvét vallották, amely a valóság egészét áthatotta. A katharoknál ez alapvető kiindulópont volt, amelyhez az egyes szekták egymástó eltérően viszonyultak. Voltak olyanok, akik úgy vélték, az emberi élet végső célja a Földön az, hogy felülemelkedjen az anyagon, következetesen elutasítson mindent, ami a hatalom eszméjéhez kapcsolódik, hogy ezáltal egyesülhessen a szeretet szellemével. Más kathar szekták azt tartották, hogy az emberi élet célja az anyag visszahódítása és megváltása, majd annak megtisztítása és átalakítása. Fontos megjegyezni, hogy a katharok hitvilágából hiányzik bármilyen kötött dogma, hittétel vagy teológiai rendszer. Mint ahogyan az elfogadott ortodoxiától való eltérések esetében ez legtöbbször megfigyelhető, itt is csak bizonyos tág, laza viszonyulási formák alakulnak ki, míg a hozzájuk kapcsolódó erkölcsi kötelezettségek teljesen az egyéni értelmezések függvényei maradnak. A római katolikus egyház szemében a katharok égbekiáltó szentségtörést követtek el, amikor az anyagi világ teremtését, amelyért Jézus a feltételezések szerint életét adta, eredendően gonosznak tekintették, ezzel párhuzamosan mintegy azt sugallván, hogy Isten, akinek Igéje a világot kezdetben megteremtette, bitorló volt. A legsúlyosabb vádak azonban a katharok Jézusról vallott felfogásához kapcsolódtak. Mivel az anyagot természeténél fogva gonosznak tekintették. tagadták, hogy Jézus egyszerre az anyagra jellemző tulajdonságokkal bírhat, hús-vér alakban inkarnálódhat és ugyanakkor Isten fia lehet. Egyesek a katharok közül azt a véleményt hangoztatták, hogy Jézusnak éppen ezért teljesen testetlennek kellet lennie, egy illúziónak, fantazmagóriának, azaz a tiszta szellem, lélek teljességének, amelyet ily módon természetesen lehetetlen lett volna keresztre feszíteni. A katharok többsége Jézust a többi prófétához hasonlónak tekintette, halandó lénynek, aki a szeretet igéjét hirdette és meghalt a kereszten. Röviden megfogalmazva tehát, nem volt semmi misztikus, természetfeletti vagy isteni a keresztre feszítésben, sőt az is kétséges, hogy egyáltalán különösebb jelentőséggel bírt volna, amiben a katharok közül igen sokan, eleve kételkedtek. A katharok határozottan tagadták a keresztre feszítésnek és a keresztnek a jelentőségét, egyrészt, mert úgy érezhették, hogy a hozzá kapcsolódó doktrínák nem helytállóak, másrészt azért, mert azokat Róma olyan buzgón magasztalta, vagy pedig egyszerűen amiatt, mert egy próféta szörnyű halálát nem tartották igazán alkalmasnak arra, hogy vallásos imádat tárgyát képezze. A keresztet, a kálváriát és a keresztre feszítést együttesen a Rex Mundi jelképének tekintették, aki az anyagi világot uralta, tehát az igazi megváltás elvének tökéletes antitézise volt. Jézus, ha egyáltalán halandó volt, Ámornak, a szeretet eszméjének prófétája volt. Ha Ámort önmagából kiforgatják, megcsúfolják és a hatalom eszközévé teszik, akkor Róma lesz belőle; Róma, amelynek gazdagságban dúskáló, fényűző egyháza a katharok szemében a Rex Mundi földi uralkodásának kézzelfogható megtestesülését és megnyilvánulását jelentette. Ez volt az oka annak, hogy katharok nemcsak arra nem voltak hajlandók, hogy a keresztet imádják, hanem elutasítottak olyan szentségeket is, mint a keresztelés vagy az áldozás. A katharok többsége nem mutatott fanatikus odaadást saját hite iránt. Mostanában divatos dolog a katharokat bölcseknek, felvilágosult misztikusoknak, vagy a titkos bölcsesség beavatottjaiból álló gyülekezetnek tekinteni, amelynek minden tagja valami kozmikus titoknak volt a birtokában. A valóság ezzel szemben az, hogy a legtöbb kathar többé-kevésbé átlagos ember volt, akinek hite menedéket nyújtott az ortodox katolicizmus szigorúsága elől, és szabadulást az egyházi dézsma, a vezeklés, az ünnepélyes gyászszertartások, dorgálások és az egyház által kivetett terhek végtelen sora alól. A mindennapi életben rendkívül gyakorlati gondolkodású emberek voltak, és bár a nemzést elítélték, mivel elveik szerint a testi örömök népszerűsítése nem a szeretet eszméjét szolgálta volna, hanem Rex Mundit ; azonban annyira naivak nem voltak, hogy a szexualitás eltörlése mellett is síkra szálltak volna. Igaz ugyan, hogy létezett egy különleges kathar szentség, vagy legalábbis jellegében hasonló, amelyet consolamentumnak hívtak, és amely szüzességet követelt attól, aki a fogadalmat letette. Azonban a parfait-kon kívül, akik általában olyan férfiak és nők voltak, akik már maguk mögött hagyták családi kötelékeiket, a consolamentumot csak a halálos ágyon adták fel, egy haldokló esetében pedig ez a fogadalom gyakorlatilag már jelentőségét veszti. A gyülekezet tagjainak esetében a szexualitást megtűrték, ha hivatalosan nem is adták hozzá a jóváhagyásukat. Hogyan lehet elítélni a nemi aktust, és közben ezzel egyidejűleg elnézően kezelni a szexualitást? Rendelkezésünkre állnak olyan bizonyítékok, amelyek arra utalnak, hogy a katharok a születésszabályozást és az abortuszt egyaránt alkalmazták. Amikor Róma később az eretnekeket természetellenes szexuális praktikákkal vádolta, akkor ezt általában a szodómiára értelmezték. Amikor a vidéket járták, a parfait-k általában mindig párosával utaztak, és ez jó alkalmat adott ellenségeiknek arra, hogy a szodómia vádjával illessék őket. A katharok azonban, amennyire a fennmaradt feljegyzések alapján erre vonatkozólag következtetéseket vonhatunk le, kifejezetten szigorúan tiltották a homoszexualitást. A természetellenes szexuális praktikák kifejezés vonatkozhatott egyszerűen a születésszabályozás és abortusz különböző módozataira is. Jól ismerjük a Vatikán ezekre a kérdésekre vonatkozó jelenlegi állásfoglalását, így nem nehéz elképzelni, hogy micsoda energiával és kíméletlen buzgósággal próbált ezeknek a nézeteknek a középkor folyamán érvényt szerezni. Azt mondhatjuk tehát, hogy a katharok általában rendkívül odaadó és puritán életstílust követtek. Tudjuk róluk, hogy végeztek olyan gyakorlatokat, amelyeket ma meditációnak neveznénk. Szigorúan vegetáriánus életet folytattak, bár a hal fogyasztása engedélyezett volt. Ez volt tehát az a hit, amely oly mértékben hatotta át Languedocot és a vele határos területet, hogy fennállt a reális veszélye annak, hogy a katharizmus a katolicizmust teljesen háttérbe szorítja. Érthető okoknál fogva sok nemes igen vonzónak találta az új hitet. Voltak, akiket toleranciája ragadott meg, mások pedig amúgy is egyházellenes érzelmeket tápláltak. Sokan kiábrándultak az egyházból annak korruptsága miatt, vagy belefáradtak a dézsmarendszerbe, hiszen a birtokaikból származó bevételek folyamatosan a távoli Róma kincstárába vándoroltak. Így nem meglepő, hogy sok nemes idősebb korában vált parfait-vá, sőt a becslések szerint a parfait-k összességének mintegy harminc százaléka a languedoci nemesség soraiból került ki ben, fél évszázaddal az albigensek elleni keresztes hadjárat előtt, Szent Bernát maga is Languedocba utazott azzal a szándékkal, hogy az eretnekek ellen prédikációkat tartson. Amikor odaérkezett, nem annyira az eretnekeket, hanem sokkal inkább saját egyházának korrupcióját találta visszataszítónak. Ami az eretnekeket illeti, Szent Bernát határozottan pozitív benyomásokat szerzett róluk. Egyetlen szentbeszéd sem keresztényibb, mint az övék, és erkölcseik tiszták jelentette ki. Érthető, hogy 1200 körül Róma már különösen aggasztónak találta a Languedocban kialakult helyzetet. Az sem volt titok előtte, hogy Észak- Európa bárói milyen irigységgel szemlélték a tőlük délre eső terület dúsan termő földjeit és gazdag városait. Irigységüket nem volt nehéz Montségur ostroma

15 kihasználni, így nem meglepő, hogy az északi bárók alkották az egyház hadseregének rohamcsapatait. Már csak egy provokáció hiányzott, valami ürügy ahhoz, hogy a közvéleményt a katharok ellen hangolja. A várva várt esemény hamarosan bekövetkezett január 14-én, az egyik Languedocba küldött pápai legátust, Pierre de Castelnau-t meggyilkolták. A gyilkosságot valószínűleg egyházellenes érzületű lázadók követték el, akik nem álltak kapcsolatban a katharokkal. Miután Róma számára ezzel megfelelő ürügyet szolgáltattak, a katolikus egyház kapva kapott az alkalmon, és rögtön a katharokat tette felelőssé a történtekért. III. Ince pápa azonnal keresztes hadjáratot hirdetett. Bár már az előző évszázad során is folytak időszakonként eretneküldözések, a katolikus egyház most komoly erőket mozgósított. Arra készült, hogy az eretnekséget egyszer s mindenkorra, ha kell, tűzzel-vassal gyökerestül kiirtsa. Hatalmas hadsereg gyűlt össze Citeaux abbéjának parancsnoksága alatt. A katonai hadműveleteket Simon de Montfortra bízták, annak a férfinak az apjára, aki a későbbiekben kulcsfontosságú szerepet játszott az angol történelemben. Simon vezetése alatt a pápa keresztes. vitézei útra keltek, hogy ott, ahol egykor a középkor legfejlettebb európai kultúrája virágzott, csak romokat és pusztulást hagyjanak maguk mögött. Ebben a szent vállalkozásban egy új és rendkívül hasznos szövetségesre és segítőtársra leltek, a spanyol fanatikus, Dominic Guzmán személyében. Az eretnekség iránt táplált esztelen gyűlölettől hajtva, Guzmán 1216-ban megalapította a monasztikus rendet, amelyet később dominikánus rendnek neveztek el ban a dominikánusok létrehoztak még egy ennél is hírhedtebb intézményt, a Szent Inkvizíció Hivatalát, melynek nemcsak a katharok voltak egyedül áldozatai. Még az albigensek előtti keresztes hadjáratot megelőzően, sok languedoci nemes, különösen pedig a befolyásos Tranceval és Toulouse családok, jó szomszédi viszonyban éltek a terület nagyszámú őshonos (már évszázadok óta ott élő) zsidó lakosságával. Most azonban megparancsolták mindenfajta védelem és támogatás megszüntetését. Bár 1218-ban Toulouse ostrománál Simon de Montfortot megölték. Languedoc elpusztítása rövid, átmeneti megszakításoktól eltekintve még egy negyedszázadon keresztül folytatódott ra minden szervezett ellenállás gyakorlatilag teljesen megszűnt, amennyiben szervezett ellenállásról egyáltalán beszélni lehetett. Minden jelentősebb kathar város és erődítmény az északi hódítók kezére került, néhány távol eső és elszigetelt erődítmény kivételével. Ezek közé tartozott a hegycsúcson elhelyezkedő fenséges fellegvár, Montségur, amely mint égi bárka lebegett a környező völgyek felett. Montségur vára, amelyet 10 hónapon keresztül ostromoltak, sikeresen visszaverte az ismételt támadásokat, és szívós ellenállást tanúsított. Végül 1244 márciusában az erődítmény megadta magát, és ezzel a katharizmus, legalábbis látszólag, megszűnt létezni Franciaország déli részén. A hegyekben eretnekek kis csoportjai leltek menedéket, akik barlangokban élve, hitükhöz ragaszkodva, elkeseredett gerillaháborút folytattak üldözőik ellen. Languedocban igen sok helyen, köztük például Rennes-le-Chateau környékén is a köztudomás szerint továbbéltek a kathar eszmék. Számos történész a kathar gondolkodáshoz vezeti vissza a későbbi európai eretnekségeket.

16 A katharok kincse Az albigensek elleni keresztes háború alatt és azt követően egy mítosz alakult ki a katharok körül, amely mind a mai napig elevenen él. Ez részben azoknak a romantikus elképzeléseknek tulajdonítható, amelyek minden hasonló elveszett és tragikus ügyet körbe fonnak, azaz a legenda elemei -vel ruháznak fel, (mint ahogy például Bonnie Prince Charlie történetét). Kutatásaink során ugyanakkor felfedeztük, hogy a katharokkal kapcsolatban létezett néhány valódi rejtély is. Az egyik ilyen kérdőjel a katharok eredetéhez kapcsolódik, és bár első pillantásra ez elvont, elméleti kérdésnek tűnt számunkra, a későbbiekben mégis igen nagy jelentőségűnek bizonyult. A legutóbbi történetírók azt állítják, hogy a katharok a bogumiloktól származtak, amely egy aktívan működő szekta volt Bulgáriában a 10. és 11. században, és akiknek a misszionáriusai Nyugat felé vándoroltak. Nincs kétség afelől, hogy a languedoci eretnekek közé számos bogumil tartozott, sőt egy jól ismert bogumil prédikátor kiemelkedő szerepet játszott a kor politikai és vallási eseményeiben. Ennek ellenére kutatásaink meggyőző bizonyítékot szolgáltattak arra vonatkozólag, hogy a katharok nem a bogumilokhoz vezethetők vissza. Úgy tűnt, hogy a katharizmus csaknem közvetlenül azokból az eretnek eszmékből fejlődött ki, amelyek Franciaországban a keresztény korszak hajnalán meghonosodtak, és mélyen beivódtak. Vannak azonban ennél sokkal meghökkentőbb rejtélyek a katharokka1 kapcsolatban. Jean de Joinville például, aki már öregemberként számol be IX. Lajossal való ismeretségéről a 13. században, a következőket írja: A király (IX. Lajos) egyszer mesélt nekem arról, hogy néhányan az albigensek közül elmentek Comte de Montfort-hoz... és arra kérték őt, hogy jöjjön és nézze meg a mi Urunk testét, amely hússá és vérré vált az ő papjuk kezei között. Az elbeszélés szerint Montfort megrökönyödött a meghívás hallatán és ingerülten kijelentette, hogy kísérete elmehet, ha kedve tartja, ő maga azonban továbbra is a Szent Egyház tanításainak megfelelő hitet fogja követni. Ennek az epizódnak nincsen folytatása vagy részletesebb kifejtése a továbbiakban. Maga Joinville is csak mellékesen tesz említést róla. Hogyan értelmezzük ezt a titokzatos meghívást? Mit műveltek tulajdonképpen a katharok? Milyen jellegű szertartásról van itt szó? Ha figyelmen kívül hagyjuk a misén zajló szertartást, amelyet a katharok amúgy is elvetettek, mi lehetett az, ami a mi Urunk testét hússá és vérré változtatta? Bármi lehetett is, határozottan van valami a kijelentésben, ami egy szó szerint értelmezendő, konkrét dologra utal. Van még egy rejtély, amely a legendás kathar kincshez kapcsolódik. Köztudott dolog, hogy a katharok nagyon gazdagok voltak. Hitük tiltotta, hogy fegyvert viseljenek, és bár sokan közülük nem vették figyelembe a tilalmat, tudjuk azt, hogy költséget nem kímélve nagyszámú zsoldost fogadtak szolgálatukba. Ugyanakkor a katharok gazdagságának forrása nyilvánvaló és könnyen megmagyarázható, hiszen nagyhatalmú földbirtokosok tettek önkéntesen hűségesküt mellettük. Már a keresztes háború ideje alatt is olyan hírek keltek szárnyra, hogy a katharok egy fantasztikus, misztikus kincsnek vannak birtokában, ami sokkal többet jelent bármilyen anyagi jellegű gazdagságnál. Bármi lehetett is a kincs, az a hír járta, hogy Montségur várában őrzik. Amikor azonban Montségur elesett, semmi különösebb dolgot nem találtak a várban, viszont az ostrom alatt és az erőd eleste során meglehetősen furcsa események történtek. Az ostrom során a támadók száma meghaladta a tízezret. Ez a hatalmas támadó sereg megkísérelte az egész hegyet körbezárni. Azt remélték, hogy így kiéheztethetik a védőket. Számbeli fölényük ellenére az ostromlók mégsem rendelkeztek elegendő emberrel ahhoz, hogy a vár körül bezáruló gyűrű tökéletesén működjön. A katonák közül sokan környékbeliek voltak, és szimpatizáltak a katharokkal. A csapatok egy része pedig egyszerűen megbízhatatlan volt, így nem volt nehéz a támadók arcvonalain keresztül észrevétlenül átsurranni, és ily módon élelmet becsempészni az erődbe. A katharok természetesen kihasználták az ostromlók ezen gyengeségeit, és januárban, csaknem három hónappal az erőd bevétele előtt, két parfait kijutott a várból. Megbízható források szerint magukkal vitték a katharok vagyonának nagy részét, egy halom aranyat, ezüstöt és pénzt, először egy jól védett barlangban rejtették el a hegyekben, majd onnan továbbszállították egy várkastélyba. Ezután a kincsnek nyoma veszett, többé senki nem hallott róla. Március 1-jén Montségur végül megadta magát. Ekkorra már csak 400 védője maradt a várnak, akik közül 150 és 180 lehetett a parfait-k száma, a többiek lovagok, fegyverhordozóik, katonák és családtagjaik voltak. A védőknek meglepően enyhe feltételeket szabtak. A harcoló férfiak teljes bocsánatot nyertek minden korábban elkövetett bűnükért, sőt azt is megengedték nekik, hogy magukkal vigyék fegyvereiket, egyéb ingóságaikat és bármilyen ajándékot, beleértve ebbe a pénzt is, amelyet megbízóiktól szolgálataikért kaphattak. A parfait-kal szintén szokatlan nagylelkűséggel bántak. Azzal a feltétellel, hogy nyilvánosan megtagadják eretnek nézeteiket és megvallják bűneiket az inkvizíciónak, ígéretet kaptak arra, hogy kiszabadulnak és csak enyhe büntetést szabnak ki rájuk. A védők két hetes fegyverszünetet kértek az ellenségeskedés teljes beszüntetése mellett, hogy fontolóra vegyék az ostromlók által ajánlott feltételeket. Az ellenség a nagylelkűségnek újabb szokatlan jelét adta, amikor a védők kérését méltányolta és belegyezett a kéthetes fegyverszünetbe. Cserébe a vár védői önkéntesen túszokat ajánlottak, továbbá megegyeztek abban is, hogy ha netán bárki szökni próbálna a várból a fegyverszünet időtartama alatt, akkor a túszokat kivégzik. Vajon a parfait-k oly mélyen elkötelezték magukat hitük mellett, hogy szívesebben választották a mártíromságot, mint a hitükről való lemondást? Vagy elképzelhető, hogy létezett valami, amiről nem tehettek, vagy nem mertek vallomást tenni az inkvizíció előtt? Bármi legyen is erre a kérdésre a válasz, a rendelkezésre álló ismeretek szerint egyetlen parfait sem fogadta el az ostromlók feltételeit, mindannyian a mártíromságot választották. Rajtuk kívül az erőd védői közül még legalább húszan, hat nő, és körülbelül tizenöt harcos saját elhatározásából felvette a consolamentumot, ezzel parfait-vá vált, ami a biztos halált jelentette. Március 15-én lejárt a fegyverszünet. A következő napon virradatkor több mint kétszáz parfait-t hurcoltak le végig a hegyoldalon, azonban, egyikük sem tagadta meg hitét. Mivel nem volt idő arra, hogy mindegyikük számára cölöpöket állítsanak, beterelték őket a hegy lábánál levő nagy, fával telerakott karósánc mögé, és tömegesen megégették őket. A vár helyőrségét arra kényszerítették, hogy a várban maradjanak, és onnan nézzék végig, amint társaikat elevenen elégetik. Arra is figyelmeztették őket, hogyha bárki szökni próbál, akkor nemcsak a túszok, hanem mindannyian halállal lakolnak. A kockázat ellenére azonban a vár helyőrségének katonái titokban elrejtettek maguk között négy parfait-t, és március 16-ka éjszakáján ez a négy ember, egy vezető kíséretében, az egész helyőrség tudtával és együttműködésével vakmerő menekülést hajtott végre. Kötelek segítségével leereszkedtek a hegy csaknem függőleges nyugati oldalán, oly módon, hogy egy-egy lendülettel több, mint száz méter hosszú meredek falrészeken csúsztak végig. Mit csinált tulajdonképpen ez a négy férfi? Mi volt a célja kockázatos menekülésüknek, amely oly nagy veszélybe sodorta mind a vár védőinek, mind pedig a túszoknak az életét? A következő napon sértetlenül kisétálhattak volna az erődből, hogy szabadon új életet kezdhessenek. Ehelyett azonban valami ismeretlen oknál fogva egy veszélyekkel teli éjszakai menekülésre vállalkoztak, amely könnyen mindannyiuk halálával végződhetett volna.

17 A hagyomány szerint ez a négy ember vitte magával a katharok legendás kincsét. A kathar kincsek többségét azonban már három hónappal korábban kicsempészték Montségur várából. De vajon mennyi kincset, aranyat, ezüstöt és pénzt tudott volna három vagy négy ember háton cipelve egy meredek hegyoldalon, köteleken lógva a várból kimenekíteni? Ha a négy szökevény valóban vitt magával valamit, akkor valószínűnek tűnik, hogy az nem ilyen jellegű kincs lehetett. Ha ezt a feltételezést elfogadjuk, akkor mi lehetett az, amit magukkal vittek? Talán a kathar hit tartozékait, könyveket, kéziratokat, titkos tanításokat, relikviákat, liturgikus tárgyakat; talán valami olyasmit, ami bizonyos oknál fogva nem kerülhetett ellenséges kezekbe. Ám ha ezt a különleges értékkel bíró dolgot ennyire óvni kellett attól, hogy avatatlan kezekbe kerüljön, akkor miért nem juttatták biztos helyre már korábban? Miért nem juttatták ki a várból három hónappal korábban a kincsek zömével együtt? Miért tartották az erődben a legutolsó és legveszélyesebb pillanatig? A fegyverszünet pontos dátumának ismerete lehetővé tette, hogy bizonyos következtetéseket vonjunk le, amelyek talán választ adhatnak a kérdésre. A tűzszünetet először is maguk a vár védői kérték, és cserébe önként túszokat ajánlottak. Bizonyos okból a védőknek szükségük volt a tűzszünetre, annak ellenére, hogy ezzel csupán két hét haladékot kaptak, mielőtt az elkerülhetetlen tragédia amúgy is bekövetkezett volna. Úgy okoskodtunk, hogy az események késleltetésével talán időt akartak nyerni, mégpedig pontosan annyi időt, amely egybeesett a tavaszi napéjegyenlőséggel. Nagyon is elképzelhető, hogy a napéjegyenlőségnek rituális jelentősége volt a katharoknál, sőt egybeesett a húsvéttal is. Tudjuk azonban, hogy a katharok, akik megkérdőjelezték a keresztrefeszítés jelentőségét, nem tulajdonítottak különösebb fontosságot a húsvéti ünnepnek, ennek ellenére valamilyen ünnepet tartottak március 14-én, pontosan egy nappal a tűzszünet lejárta előtt. Majdnem biztosak lehetünk abban, hogy a haladékot azért kérték, hogy az ünnepet megülhessék. Az is biztosnak látszik, hogy az ünnepet nem lehetett akármelyik napon megtartani, hanem az ünneplésnek nyilvánvalóan március 14-én kellett megtörténnie. Akármi lehetett is a szóban forgó ünnep, egyértelmű, hogy nem kis hatást gyakorolhatott a zsoldosokra, hiszen közülük néhányan áttértek a katharok hitére, dacolva a rájuk váró biztos halállal. Lehet, hogy részben itt kell keresnünk a megfejtés kulcsát arra a kérdésre, hogy vajon mit csempészhettek ki Montségurból két éjszakával később? Lehetséges-e, hogy az a bizonyos dolog elengedhetetlenül szükséges volt a március 14-i ünnephez? Lehetett-e szerepe abban, hogy a vár védői közül közel húszan az utolsó pillanatban a parfait-k soraiba léptek? Része lehetett-e abban, hogy a későbbiek során az egész helyőrség összejátszott a szökésnél, nem törődve a halálos veszéllyel? Ha ezekre a kérdésekre mind igennel válaszolnánk, akkor ezzel magyarázatot kapnánk arra, hogy bármit is vittek ki a várból 16-án, miért nem csempészték ki már korábban, tehát januárban, amikor anyagi javaikat még biztonságos helyre tudták szállítani. Ha ez így van, akkor arra a bizonyos dologra feltétlenül szükség volt az ünnepen, és semmiképpen nem juthatott ellenséges kezekbe. A katharok titka Miközben ezeken a gondolatokon töprengtünk, szüntelenül elénk tolakodtak azok a legendák, amelyek a katharokat a Szent Grállal hozzák kapcsolatba. Természetesen a Grált nem tekintettük egyébnek, mint puszta mítosznak, az a feltételezés pedig fel sem vetődött, hogy vajon létezette valaha is egyáltalán a valóságban? Még ha ez így is lett volna, semmiképpen sem tudtuk elképzelni, hogy egy kehely vagy tál, függetlenül attól, hogy Jézus vérét fogta-e fel vagy sem, ennyire értékes lehetett a katharok szemében, akiknek számára Jézus eléggé mellékes figurának tűnt. Mindenesetre a legendák továbbra is kísértettek és nem hagytak nyugodni minket. Úgy tűnik, mégis létezik valami kapcsolat a katharok és a században kibontakozó Grál-kultusz között. Számos író hangoztatta, hogy a Grál-románcok, mint például Chrétien de Troyes és Wolfram von Eschenbach művein keresztül, kathar eszmék ékelődnek be bonyolult szimbólumrendszer köntösébe bújtatva az ortodox kereszténység kellős közepébe. Bár ez a kijelentés némileg túlzónak hathat, mégis van benne valami igazság. Az albigensek elleni keresztes hadjárat idején az egyház emberei dühösen támadták a Grál lovagregényeket, kártékonynak, sőt, eretneknek bélyegezték őket. Vannak ezekben a regényekben olyan különálló részek, amelyek nemcsak hogy a hagyományoktól teljesen eltérőek, kathar eszméket tükröznek. Figyelmet érdemel Wolfram von Eschenbach egyik Grál történetében az a kijelentés, mely szerint a Grál kastély a Pireneusokban található. Lehet, hogy ezt az állítást Richard Wagner szó szerint értette. Wolfram szerint ugyanis a Grál kastély neve Munsalvaesche volt, ami nyilvánvalóan a Montsalvat kathar kifejezés németesített változata. Wolfram egyik költeményében a Grál kastély urát Perillának hívják. Érdekes módon Montségur ura Raimon de Pereille volt, akinek neve latinul Perilla, és így említik az egykorú dokumentumok is. Ha ilyen meghökkentő véletlen egybeesések nem hagytak nyugodni minket, akkor bizonyára Sauniére-t is foglalkoztatták ezek a kérdések. Lehetséges, hogy a katharok kincse, csakúgy, mint a Sauniére által felfedezett kincs elsődlegesen egy titokban rejlett? Lehetséges, hogy ez a titok, valamilyen egyelőre számunkra is elképzelhetetlen, módon ahhoz a dologhoz kapcsolódik, melyet Szent Grálként ismernek? Kutatásunknak ebben a szakaszában egyelőre felfoghatatlannak tűnt számunkra, hogy a Grál-románcokat esetleg valós történetként lehet értelmezni. Bármit is vittek ki Montségur várából, azt biztos helyre kellett juttatni. A hagyomány szerint Ariége-be, Ornolac erődítéssel védett barlangjaiba vitték, ahol a katharok egy csoportját nem sokkal ezután mind egy szálig lemészárolták, de a csontvázakon kívül semmit sem találtak. Másrészről, Rennes-le-Chateau lóháton csak egy félnapi távolságra esik Montségurtól, tehát amit a várból kijuttattak, vihették akár Rennes-le-Chateau-ba is, vagy ami ennél is valószínűbb, elrejthették a környező hegyek barlangjainak egyikében. Ha a Sauniére által felfedezett titok Montségur titka volt, akkor ez nyilvánvalóan sok mindent megmagyarázna. Úgy látszik, hogy a katharok történetében, éppúgy, mint Sauniére esetében, a kincs szó mögött valami más dolog rejtőzik, valamiféle tudás vagy információ. Mivel tudtuk azt, hogy a katharok milyen szívósan ragaszkodtak hitükhöz és milyen harcos ellenszenvvel viseltettek Róma iránt, az merült fel bennünk, hogy egy ilyen jellegű tudás vagy információ összefüggésben lehetett-e a kereszténységgel, a keresztény doktrínákkal és teológiával, vagy esetleg a kereszténység történetével és annak eredetével. Lehetséges-e, hogy a katharok, (vagy legalábbis közülük néhányan) birtokában voltak valamilyen tudásnak, amely hozzájárult ahhoz, hogy Róma olyan tébolyult hévvel kereste pusztulásukat? Az az anglikán pap, aki levelet írt nekünk, egy megcáfolhatatlan bizonyítékról beszélt. Ismerhettek-e vajon a katharok egy ilyen jellegű bizonyítékot? Kutatásunknak abban a szakaszában még csak merő találgatásokba bocsátkozhattunk. A katharokkal kapcsolatos információk általában olyannyira szegényesek voltak, hogy még egy munkahipotézis felállítására sem bizonyultak elegendőnek. A katharok történetének kutatása során ismételten egy másik területre tévedtünk, amely talán még talányosabb és titokzatosabb, és amelyet még több képzeletet felcsigázó izgalmas legenda ölel körül. Ez a téma a Templomos Lovagrend története volt. Kutatásunk következő szakaszában a templomosok történetét vizsgáltuk át, és itt nagyobb szerencsével jártunk, hiszen bizonyító erejű anyagok kerültek a kezünkbe, és ezzel a rejtély sokkal nagyobb méreteket kezdett ölteni, mint ahogyan ezt valaha is elképzeltük.

18 HARCOS SZERZETESEK

19 A Templomos Lovagrend történetének áttekintése nagy elszántságot követelő vállalkozás volt. A témával kapcsolatos írott anyag mennyisége szinte riasztóan hatalmas volt, és kezdetben még abban sem lehettünk biztosak, hogy mely dokumentumokat kezelhetjük megbízható forrásként. Ha azt mondjuk, hogy a katharok története nyomán romantikus legendák egész sora keletkezett, akkor a templomosokat körülvevő misztifikálás még ennél is sokkal nagyobb méreteket öltött. Egy bizonyos szinten jól ismertük őket, a fehér köntöst és rajta egy kifelé szélesedő vörös keresztet viselő fanatikus, vad katona-szerzeteseket, akik oly kulcsfontosságú szerepet töltöttek be a keresztes hadjáratokban. Bizonyos értelemben a keresztesek őstípusát testesítették meg, a Szentföldre küldött rohamcsapatokat, akik Krisztusért harcoltak és ezrével áldozták életüket a szent ügyért. Mégis igen sok szerző tekintette őket és tekinti őket még ma is olyan titkos rend tagjainak, amely zavaros intrikáknak, titokzatos machinációknak, homályos összesküvéseknek és cselszövéseknek volt kezdeményezője és résztvevője. Máig is kísért a templomosokkal kapcsolatban egy megdöbbentő és megmagyarázhatatlan tényező. Amikor mintegy két évszázadon keresztül tartó működésük hirtelen megszakadt, azzal vádolták Krisztus fehér köntösbe burkolt bajnokait, hogy elutasították és megtagadták őt, megtaposták és leköpték a keresztet. Walter Scott Ivanhoe című regényében fennhéjázó és arrogáns, zsarnokoskodó, kapzsi és álszent kényúrként ábrázolja a templomosokat, akik szégyentelenül visszaélnek hatalmukkal, és hidegfejű cselszövőként manipulálnak és döntenek egyének és királyságok sorsa felett. Más, 19. századi írók elvetemült sátánistáknak, az ördög híveinek festik le a templomosokat, akiket mindenfajta szörnyűséges és obszcén rítus és eretnek szertartás gyakorlásával vádolnak. A legutóbbi történetírás afelé hajlik, hogy szerencsétlen bűnbakok voltak, akiket az egyház és az állam között zajló magas szintű politikai játszmák során egyszerűen feláldoztak. Léteznek olyan írók is, különösen a szabadkőművesség hagyományainak követői között, akik a templomosokat misztikus bölcseknek és beavatottaknak, és egy olyan titkos bölcsesség őrzőinek tekintik, amely jelentőségében messze túlmutat magán a kereszténységen is. Bármilyen elfogultság vezérli ezeket az írókat, senki sem vitathatja a templomosok hősies odaadását vagy történelmi jelentőségét. Az is megkérdőjelezhetetlen tény, hogy a templomos rend egyike a legnagyobb dicsfénnyel övezett és legrejtélyesebb intézményeknek a nyugati kultúra krónikáiban. A században a keresztes hadjáratokról ill. az Európáról szólók között egyetlen olyan sincsen, amely ne tenne említést a templomosokról. Fénykorában a Templomos Lovagrend az egész kereszténység leghatalmasabb és legbefolyásosabb szervezete volt, amely alól talán egyedül a pápaság képez kivételt. Ennek ellenére számos kérdés marad továbbra is megválaszolatlanul. Kik voltak tulajdonképpen a templomosok? Annak tekintsük-e őket, aminek látszottak, vagy volt ezen felül még valami más szerepük is? Egyszerű katonák voltak-e, akikhez a későbbiekben hozzátapadt a legenda és titokzatosság légköre? Ha ez így volt, akkor mi lehetett ennek az oka? Létezett-e vajon a háttérben egy igazi rejtély, amely a Templomos Lovagrendhez kapcsolódott? Lehetett-e némi valóságalapja a történetre később rárakódott mitikus elemeknek? Legelőször áttekintettük a templomosokról szóló tekintélyes és szavahihető történetírók által nyújtott leírásokat. Ezek a beszámolók gyakorlatilag minden lényeges ponton újabb kérdéseket vetettek fel, sőt, va1amiféle tudatos elkendőzés látszatát keltették. Nem tudtunk megszabadulni attól a gyanúnktól, hogy valamit szántszándékkal igyekeztek elpalástolni és egy alibi-történetet fabrikáltak, amelyet a későbbi történetírók csupán megismételtek.

20 A templomos lovagok történetének hagyományos változata Legjobb tudomásunk szerint az első történeti beszámoló a templomosokról Guillaume de Tyre-től, a későbbi tyrusi érsektől, a frank történetírótól 1175 és 1185-ből származik. Ez az időszak a keresztes háborúk csúcspontja, hiszen ekkorra már sikerült a Szentföldet visszafoglalni, és létrejött a jeruzsálemi királyság, vagy ahogyan a templomosok nevezték Outremer, vagyis a tengerentúlon fekvő ország. Amikor Guillaume de Tyre tollat fogott, Palesztina már 70 esztendeje a nyugatiak kezében volt, és a templomosok is már ötven esztendeje aktívan működtek. Guillaume tehát olyan eseményeknek volt krónikása, amelyek az ő születése előtt történtek, és amelyekről személyes tapasztalatokat, mint szemtanú nem szerezhetett. Így erről a korszakról csak másod, sőt harmadkézből szerezhetett tudomást, tehát bizonytalan és kétes értékű forrásokból, hiszen 1127 és 1144 között nem működött nyugati krónikás Outremerben, ami azt jelenti, hogy a döntő fontosságú évekről nem készültek egyidejű írásos feljegyzések. Lényegében tehát nem tudjuk, Guillaume milyen forrásokra támaszkodott, így bizonyos állításai megkérdőjelezhetők. Lehetséges, hogy magukhoz a templomosokhoz fordult tájékoztatásért és csupán lejegyezte, amit tőlük hallott. Ha ez így történt, akkor ez azt jelenti, hogy csupán arról számolt be, amit a templomosok jónak láttak elmondani. Induljunk ki abból, hogy Guillaume bizonyos alapvető információkat szolgáltat, és ez az információ az, amelyre minden későbbi templomosokról szóló beszámoló, a rend alapításával kapcsolatos magyarázat és tevékenységéről szóló elbeszélés a későbbiekben támaszkodott. Egyrészt Guillaume krónikájának pontatlansága, másrészt pedig, mivel nem álltak rendelkezésére megbízható források, hiszen mint említettük, elbeszélése jóval az események után keletkezett, túlságosan is ingatag alapokra építkeznénk, ha erre az elbeszélésre támaszkodva próbálnánk hiteles és határozott képet festeni a templomosokról. Guillaume dátumai is, mint ahogyan ezt Sir Steven Runciman hangsúlyozza, megbízhatatlanok és helyenként nyilvánvalóan tévesek. Guillaume szerint Krisztus Szegény Lovagjainak és Salamon Templomának Rendjét 1118-ban alapították. Az alapító állítólagosan Hugues de Payen, egy Champagne-ból származó nemesember volt, Champagne grófjának vazallusa. Egy napon Hugues de Payen saját elhatározásából nyolc társával együtt megjelent I. Balduin, jeruzsálemi király palotájában, akinek bátyja, Bouillon Gottfried tizenkilenc évvel korábban elfoglalta a szent várost. Balduin a lehető legszívélyesebben fogadta őket, csakúgy, mint Jeruzsálem pátriárkája, aki a királyság vallási elöljárója és egyben a pápa különmegbízottja volt. A templomosok bevallott célja Guillaume de Tyre szerint az volt, hogy amennyire erejük megengedi, a Szentföld útjait biztonságossá tegyék... különös figyelmet szentelve a zarándokok védelmének. Nyilvánvalóan olyan nemes volt ez a célkitűzés, hogy az uralkodó palotájának egy teljes szárnyát a lovagok rendelkezésére bocsátotta. Annak ellenére, hogy szegénységi fogadalom kötötte őket, a lovagok elfoglalták a felajánlott fényűző lakosztályokat. A hagyomány úgy tudja, hogy szálláshelyük Salamon ősi templomának alapjaira épült, és nevük is innen származik. Guillaume elbeszélése szerint a kilenc lovag az alapítás után még kilenc éven keresztül nem fogadott új tagokat a rend soraiba. Fogadalmuknak megfelelően elvileg még ekkor is szegénységben kellett, hogy éljenek, mégpedig olyan szegénységben, ami a rend hivatalos pecsétjének tanúsága szerint azt jelentette, hogy két lovag ül egyetlen lovon, ami természetesen nemcsak a testvériséget jelképezte, hanem a nincstelenségre is utalt, amely kizárta, hogy minden templomos külön hátaslóval rendelkezzen. Ezt a fajta pecsétet általában a leghíresebb és legjellegzetesebb templomos jelképnek tartják, amely a rend történetének legkorábbi napjaiból származik. A valóság ezzel szemben az, hogy a pecsét kerek egy évszázaddal későbbről való, abból az időből, amikor a templomosok aligha voltak szegénynek nevezhetők, ha valójában egyáltalán valaha is szegények voltak. Guillaume szerint, aki tehát egy fél évszázaddal később készítette feljegyzéseit, a Templomos Lovagrend alapításának dátuma Ekkor költöztek be a király palotájába, és feltételezhetően innen indultak harcra, hogy megvédjék a zarándokokat a Szentföld nagyobb útjain és mellékútvonalain. Ebben az időszakban működött a király alkalmazásában egy hivatalos történetíró, Foucher de Chartres, aki nem a rend állítólagos alapítási dátuma után ötven évvel, hanem pontosan a szóban forgó időszakban tevékenykedett. Elég különösnek tűnik, hogy Foucher egyáltalán nem említi Hugues de Payent vagy társait, sőt semmi olyasmit nem mond, ami akár még távolról is összefüggésben lenne a templomosokkal. A tények azt mutatják, hogy feltűnő hallgatás veszi körül a rend tevékenységét az alapítás utáni korai időszakban. Abban egészek bizonyosak lehetünk, hogy semmi olyan feljegyzés nem található sem a kezdeti időszakra, sem a későbbire vonatkozólag, amely azt bizonyítaná, hogy ténylegesen bármit tettek volna a zarándokok védelmében. Egyébként is nehéz elképzelni, hogy egy maroknyi csapat hogyan remélhette, hogy ezzel az önként vállalt óriási feladattal képes lesz majd valóban megbirkózni. Hogyan védhette meg kilenc ember a zarándokokat a Szentföld összes fontosabb útvonalain? Nevetségesen hangzik, hogy kilenc ember minden zarándok számára védelmet akar biztosítani. Ha pedig ténylegesen ez volt a céljuk, akkor ebből logikusan az következne, hogy szívesen fogadják az új jelentkezőket. Guillaume azonban azt mondja, hogy az alapítás után még kilenc évig nem fogadtak be új jelölteket soraikba. Mindezek ellenére úgy tűnik, hogy a templomosok híre egy évtizeden belül gyorsan eljutott Európába. Tekintélyes egyházi személyek elismerően nyilatkoztak róluk és dicsőítették keresztény vállalkozásukat ban, vagy nem sokkal azután, nem kisebb személyiség, mint Szent Bernát, Clairvaux-i apát, aki egyben a kor kereszténységének fő szóvivője volt, egy eszmefuttatást vetett papírra, amelyben a templomosok erényeit és tulajdonságait dicsőíti. Szent Bernát értekezése, amely Az új lovagság dicsérete címen ismert, a templomosokat a keresztény értékek megtestesítőjének és megdicsőülésének (apoteózisának) kiáltja ki. Kilenc évvel később, 1127-ben az alapító lovagok közül a legtöbben visszatértek Európába, ahol Szent Bernátnak köszönhetően diadalmas fogadtatásban részesültek ban Troyes-ban, ahol egyben Champagne grófjának, Hugues de Payen hűbérurának udvara volt, egyházi zsinatot hívtak össze, amelynek irányító szelleme ismét Szent Bernát volt. Ezen a zsinaton a templomosok rendjét hivatalosan is elismerték és vallásikatonai rendként bejegyezték. Hugues de Payennek a Rend Nagymestere címet adományozták. Ő és társai lettek tehát az első templomosok, a zárda szigorú fegyelmét és a fanatizmusig fokozódó harcias elszántságot egyesítő, hírhedt harcos szerzetesek, katona-misztikusok, vagy, ahogyan a kortársak nevezték őket: Krisztus katonái. Szent Bernát segített megalkotni a rend szabályzatát, melyet a lovagoknak szigorúan be kellett tartaniuk, és amely azon cisztercita rend reguláján alapult, melyben Bernátnak oly meghatározó szerepe volt. A templomosok szegénységi, szüzességi és engedelmességi fogadalmat tettek. Kötelezték őket arra, hogy levágják hajukat, szakállukat azonban nem vághatták le, így különböztették meg magukat egy olyan korban, amikor a legtöbb férfi simára borotválta az arcát. Az étkezési szokásokat, a ruházatot, valamint a mindennapi élet egyéb részleteit szigorúan szabályozták, összhangban a szerzetesrendekre és a katonaságra vonatkozó gyakorlattal. A rend minden tagjának kötelező volt a fehér öltözetet vagy tunikát, a páncél felett köntöst viselnie, amelyből a későbbiek során rövidesen kialakult a templomosokat olyannyira megkülönböztető híres fehér köpeny. Senkinek sem engedtetik meg, hogy fehér öltözéket viseljen, vagy fehér köpenyt birtokoljon, kivéve... Krisztus Lovagjait. A szabályzat, amely az öltözék szimbolikus jelentőségét emelte ki, kijelentette hogy Minden szerzetes lovagnak, télen és nyáron egyaránt, fehér öltözéket adunk, amennyiben azok beszerezhetők, hogy ezáltal azok, akik egy bűnös életről mondtak le, tudják azt, hogy Teremtőjük kegyébe kell ajánlaniuk magukat tiszta és erényes életük által. Ezenkívül a regula egy laza, adminisztratív hierarchiát és apparátust hozott létre. A csatatéren tanúsítandó viselkedést is igen szigorúan