január-április ianuarie-aprilie

Átírás

1 január-április ianuarie-aprilie

2 Fejgép Spot Nézői kockázatok mindannyiunkra egyaránt érvényes társadalmi szituáltságunk bonyolultsága, a közös gondolkodás és cselekvés, nem pedig fogyasztás igénye hoz össze bennünket az előadás terébe(n). A kortárs színházi előadásokat és alkotókat Pina Bauschtól Nagy Józsefig vagy Sasha Waltzig, Heiner Goebbelstől Silviu Purcăretén át Márton Dávidig, Robert Woodrufftól Declan Donnellanig, de még a dokumentarista színház egymástól sokban különböző művelőit is idesorolva a, mondjuk, kolozsvári közönség előtt is ismert Urbán Andrástól Gianina Cărbunariuig aligha fogadhatjuk be a maguk valódi értékén, ha nem hozzuk szóba a színház és képzőművészet, valamint a társadalomtudományok terén a hatvanas-hetvenes években végbement ún. performatív fordulatot. De hogy magunkról beszéljek, a kérdés tulajdonképpen az, hogy mi is történik a nézővel az Interferenciák Fesztivál alatt, a meghívott előadásokat látva? A kortárs színház legizgalmasabb, valóban újító, a színházi nyelvet is alapvetően kimozdító alkotói a műalkotástól mint szent, csodálni való tárgytól elmozdultak a műalkotásig mint folyamatig, amiből következően a hangsúly áttevődött a játszók és nézők, alkotók és befogadók együttes jelenlétére és közös aktivitására, nagyvonalúan megszüntetve a romantikus művészképet az alkotó mint nagy ember, a teremtő Isten tegeződő társa amely, könnyen átlátható okokból, uralmi játszmáknak és intézményi kisajátításoknak szolgáltatott és szolgáltat ideológiai alapot. Az együttes jelenlét nem pusztán üres szlogen, az alkotói önszeretet és önünneplés pátosza, hanem bizony az alkotói folyamat közös elemeinek a mind radikálisabb fölmutatása. Nem a kiválasztott, nagy Én, akit csak tisztelet és hódolat illet, beszélek a te kis életedről, aki ott ülsz a nézőtéri sötétben és halvány sejtelmed sincs, hogy élsz és ki vagy, és aki nem vagy méltó hozzám, de Én, íme, nem szűnök meg lehajolni hozzád, nos ettől a számunkra voltaképpen egyedül ismert allűrtől nagyon messze jutott a saját kultúrájával kortárs színház, nem ennek a nagy Én -nek a revelatív és velünk közölt felismerései miatt megyünk a színházba, hanem a A határok átjárhatóbbakká váltak, olykor nincsenek is, a magas kultúra alkotásai olyan kontextusban jelennek meg, amely nem csak könnyebben megközelíthetővé teszi őket, hanem a mindennapi élet ingatag, mindig mozgó és átalakuló realitása felől nézve válnak fontosakká és érthetővé. A Max Blackben elhangzó, elvont nyelvfilozófiai fejtegetések Heiner Goebbels előadásában például sok játékkal és humorral közös tapasztalattá tette a világunk határait kijelölő nyelvhatárokat, a magunkról való beszéd nehézségét és korlátozottságát, miközben A király halódik Purcărete-előadás haldokló főszereplője közülünk, a nézők közül kerül ki, jelezve már a legelején, hogy nem valaki olyannak a halálát mutatja be az előadás, akihez semmi közünk nincs és felettünk áll, hanem a halál lehetetlen tapasztalatának kérdését érinti meg, azt tehát, amihez tulajdonképpen nincsen nyelvünk, csak testetlen rettegéseink legfeljebb. Az előadás központi elemévé tehát a testek közelsége (Erika Fischer-Lichte), vagy még inkább a nehéz testek közelsége (H.-T. Lehmann) válik, a közös ottlét, amely feloldja a kötelező áhítatot, és kockázatos, mert mindenestől ismeretlen út közös bejárására invitál. Amikor a Turbo Paradiso legvégén Urbán András színészei bőven levedző paradicsomokkal telt tálakat adnak kézről kézre és arra bátorítják a nézőt, hogy dobálják meg őket, a játszókat, az elsőre szellemesnek tűnő és a könnyedbe váltó előadás-vég váratlanul nagy feladat elé állít bennünket, hiszen hamar felismerjük, hogy a dél-szláv háborút iszonyatos erővel és közvetlenséggel feldolgozó előadás végén mind dobálózni, mind pedig elutasítani a részvételt rossz döntés, nincsenek ugyanis ők meg mi, mindannyiunkat átsző a gyűlölet és gyűlöletkeltés, nem csak tárgyai, hanem alanyai, nemcsak elszenvedői, hanem alakítói is vagyunk a háborgó, iszonyatos agressziókba kitörő közéletnek. Amennyiben a nézők-résztvevők és nem a színházcsinálók, a közös együttlétre javaslatot tevők nézőpontjából szemléljük a színházi nyelvújítók előadásait, nem feledve persze azt a kulturális kontextust, amiben élünk, úgy könnyen kiderülhet, hogy a néző kockázat-vállalása, amikor veszi a fáradságot és eljön az előadásra, sokkal jelentősebb és nagyobb mértékű, semmint elsőre gondolnánk. Az alkotókat végülis megóvja a nálunk nem meglepően nagy erővel ható színházi konvenció, valamint az a, főként az operett-kultuszból táplálkozó, örökség, amely a színházat a nem komoly, szórakoztató, következésképpen jelentéktelen, könnyű hétvégi eseménynek fogja fel, amely ha rossz sem igazán katasztrófa, hiszen színházban voltunk, ha meg jó, külön nyereség. A performatív fordulat viszont éppen ezt az elhárítást teszi lehetetlenné, az

3 előadás valamiképpen életbevágó tapasztalatot kínál, a taps után eljövünk a színházból, de nem tudunk hátat fordítani annak, ami történt, mert velünk történt meg és életténnyé vált. Gondoljunk csak a Robert Woodruff rendezte Születésnapra: a színészekkel kezdetben kecsegtető, később meg olykor meg kifejezetten nehéz közelségben kell elfogyasztanunk a fölszolgált vacsorát, egy olyan családtörténet tanúiként, amely magát a fesztelen evést teszi lehetetlenné sokak számára. Marina Abramović szerb performansz-művész az art vital, sokértelmű és szellemes szóösszetétellel írja le, milyen művészetet is gondol fontosnak, és milyen művészetet művel ő maga is. A vital szó többértelműsége (alapvető, eleven, életbevágó, életadó, élethez szükséges, elengedhetetlen, élénk, éltető, létfontosságú, visszavonhatatlan stb.) rávilágít arra a keresésre, ami a kortárs művészet legérdekesebb törekvéseit mozgatja. A nézői aktivitás nem egyszerűen divat és olcsó provokáció, hanem annak a felmutatása és elismerése, hogy az alkotói aktus nem elválaszt, hanem összeköt bennünket embereket, ez ugyanis a leginkább közös bennünk, az esztéticista, olykor kifejezetten kínos hierarchiák éltetői az ún. nagyemberek és az ún. kisemberek között olyan társadalmi berendezkedésekben érdekeltek, amelyek fenntartják és garantálják hatalmukat, azaz feudális kiváltságaikat. Amikor Abramović (címével együtt) tizenöt soros manifesztumával először szembesültem, majd amolyan gondolkodásgyakorlatként magyarra fordítottam, színházi viszonyainkat tekintve nagy meglepetésemre a néző az, aki elsőre eszembe jutott, és nem az alkotóművész: Életbevágó művészet nem a rögzített élettérre állandó mozgás közvetlen kapcsolat helyi viszonyok önkiválasztás határok átlépése kockázatok vállalása változó energia nemet a próbára nemet az előre látható befejezésre nemet az ismétlésre felfokozott sebezhetőség kitettség a véletlennek primér reakciók 1 Visky András Oare lamentoul apocaliptic cu privire la procesul de marginalizare totală a fenomenului artistic în societatea de consum nu este, în definitiv, o modalitate radicală de a marginaliza arta însăşi? Este semnificativ că în excelentul volum The Transformative Power of Performance, semnat de Erika Fischer-Lichte, lucrare ce pune bazele noii estetici a artelor performative, personalitatea artistică cu cele mai multe citate şi referiri nu este altcineva decât Marina Abramović, iar Ghidul Routledge de teatru şi performance, apărut de curând şi în limba română (traducerea a fost realizată de Cristina Modreanu şi Ilinca Tamara Todoruţ), se deschide tot cu ea, prima literă a alfabetului cu care începe numele artistei, originară din Iugoslavia, dispărută între timp de pe hărţile politice a lumii, dobândeşte aici o valoare simbolică aparte. Abramović însă, deloc pudică în ceea ce priveşte receptarea entuziastă, ba poate chiar isterică, de către piaţa americană a expoziţiei retrospective şi a performance-ului de la MoMa intitulat The Artist is Present (2010), precum şi a fotografiilor despre performance-urile ei mai vechi, multiplicate şi semnate de ea, deloc inhibată deci de succesul financiar pe care îl are în ultima vreme, defineşte arta pe care o face cu o sintagmă plurisemantică art vital, dezvoltând-o în manifestul ei artistic, poetic şi auster, deosebit de inspirator pentru oameni de teatru mulţumiţi să ofere spectacole unui public cu totul faceless, redus la tăcere, mutilat de presiunile mediatice ale culturii mari şi întru-totul goale: no fixed living space / permanent movement / direct contact / local relation / selfselection / passing limitations / taking risks / mobile energy // no rehearsal / no predicted end / no repetition / extended vulnerability / exposure to chance / primary reactions. Din punctul de vedere al teatrului ce funcţionează în virtutea unei inerţii (auto)protectoare, manifestul artistei s-ar putea aplica, în mod ironic, mai degrabă la poziţia spectatorului în teatru, decât la spectacolul în sine. Spectatorul este cel care îşi asumă riscuri şi îşi oferă vulnerabilitatea, el este cel care se expune, fără repetiţii, unui ritual cultural gol şi impersonal. 1 A kiáltvány lelőhelye: Marina Abramović: The Artist is Present, MoMa, New York, o.

4 Matei Vişniec KENYÉRZSEB BUZUNARUL CU PÂINE Patkó Éva fordítása Szereplők Cu: DIMÉNY ÁRON FARKAS LORÁND Rendező Regia: ALBU ISTVÁN Bemutató dátuma: február 27 Data premierei: 27 februarie 2013 Szcenikus Decorul: TENKEI TIBOR Jelmeztervező Costume: Bocskai Gyopár Világítás Lumini: Soós Alpár Hang Sunet: Buksa Péter Kellékes Recuziter: Molnár Tibor Ügyelő Regia tehnică: GYÖRFFY ZSOLT Bemutatók Premiere A színház a társadalmi vitába való bekapcsolódás alapvető eszköze Matei Vişniec és Visky András beszélgetése Teatrul este o formă esenţială de implicare în dezbaterea socială András Visky în dialog cu Matei Vişniec Visky András: Milyen kapcsolatban állsz a színházzal? Egyes darabjaidban több befejezést is felajánlasz, a különböző rendezőtípusokat tartva szem előtt. A saját drámáid jó nézője vagy? Matei Vişniec: Igen, jó nézője vagyok a saját darabjaimnak, mert a nézőtéren ülve elfelejtem, hogy én írtam őket. Egyébként is lenyűgöznek a színészek és a rendezők, minden, ami a színpad működésének része, mivel soha nem voltam sem rendező, sem színész, az írott szavak embere voltam és maradok. Első kapcsolatom a színpaddal pszichoanalízist érdemelne, igazi lélektani trauma. Talán tíz éves lehettem, és közönség előtt kellett elszavalnom egy hazafias verset szülővárosomban, Radócon (Rădăuţi), egy kommunista pioníravató ünnepségen. A pionírok vezetője előretolt, a színpad szélére, a fős közönség elé... A verset kívülről megtanultam, de ahogy kimondtam, hogy szeretett párt, hirtelen elfelejtettem a szöveget. Akkor kóstoltam bele először a légüres tér érzésébe: amikor egy teremnyi közönség néz rád várakozóan, te pedig lebénulsz, ürességet érzel a fejedben. Ez a pillanat egy életre nyomot hagyott bennem, rájöttem, hogy közönség előtt kimondani szavakat nem könnyű dolog. Akkor mondtam ki magamban, hogy soha többé nem lépek színpadra. Azóta az írott szöveget részesítem előnyben a kívülről megtanulttal szemben. Ami a színházat illeti, az általános iskola éveitől kezdve revelációt jelentett számomra, azonban elsősorban a dráma tetszett meg, mint irodalmi műfaj. Ne feledjük, hogy a szín- András Visky: Care este relaţia ta cu teatrul? Te întreb acest lucru pentru că ai şi piese în care oferi mai multe finaluri, luând în considerare diferite tipologii de regizori. Eşti un spectator bun al pieselor tale? Matei Vişniec: Da, sunt un bun spectator al pieselor mele pentru că uit că le-am scris eu atunci când le văd. Şi oricum sunt fascinat de actori şi de regizori, de tot ce ţine de mecanica scenei. Pentru că eu nu am fost niciodată regizor şi nici actor, am fost şi rămân un om al cuvintelor scrise, un scriitor... Primul meu contact cu scena a fost unul care merită psihanalizat, o veritabilă traumă psihologică. Cred că aveam vreo zece ani şi trebuia să spun în public o poezie patriotică. Totul se întâmpla la Rădăuţi, oraşul meu natal, cu ocazia unei serbări şcolare la Casa de Cultură din oraş. Era vorba de o ceremonie comunistă, tocmai urma să fiu făcut pionier împreună cu alţi colegi... Pe măsură ce primea cravata roşie, fiecare elev era invitat să spună o poezie patriotică. Aşa mi-a venit şi mie rândul, instructoarea de pionieri m-a împins în faţă, spre marginea scenei, în faţa unui public de 300 sau 400 de persoane... Poezia o învăţasem pe de rost, era ceva cu dragostea faţă de partid, dar după ce am pronunţat cuvintele partid iubit m-am blocat, am uitat brusc textul. Atunci am gustat pentru prima dată senzaţia de vid, să fii în faţa unei săli care te priveşte, care te aspiră cu energia aşteptării, şi tu să ai capul complet vidat, să te simţi total paralizat. Iată deci momentul care m-a marcat pe viaţă. De fapt, mi-am

5 ház mindenekelőtt irodalom, akár a regény, a novella, a vers, az esszé, a vázlat. Tetszett a párbeszéd nyújtotta szabadság, mindaz, amit az elme egy szereplő vagy egy drámabeli helyzet köré képzelhet: a tér, a jelmezek, a díszlet, a szagok, a fények és árnyékok... Drámaírás közben gyakran érzem úgy, hogy korlátlan hatalommal bírok a szereplőim fölött, sorsokat szakíthatok félbe vagy hosszabbíthatok meg. Az üres lap előtt ülő drámaíró Istenhez hasonlít, abban a pillanatban, amikor eldönti, hogy megteremti a világot. Életet adhat szereplőknek, másokat eltörölhet, élet és halál ura az általa elképzelt világban. Másrészt, amikor színházat írok, gyakran érzem úgy, hogy a szöveg saját, belső élettel is bír. Sokszor megtörtént, hogy írás közben a mellékszereplők érdekesebbé váltak, mint a főszereplők... A szereplők diszkréten kapcsolatba lépnek velem, miközben életre kelnek, alakot öltenek, sugallják azt az irányt, amelybe belső energiáikat követve el kellene őket indítanom. Mintha egy mellékszereplő azt mondaná: Többet akarok elmondani! Érvényesülni akarok! Ilyenkor hagyom, hogy érvényesüljön, lássuk, mit mond... V. A.: 1987-ben, turistavízummal jutottál el Párizsba, éppen akkor, amikor a Lovak az ablakban bemutatóját tervezték a Nottara Színházban, a darabot pedig azonnal betiltották, még mielőtt bejelentetted volna, hogy végleg Párizsban maradsz. A cenzúrát megtapasztalva mentél el, több kész, ám a nyolcvanas évek Romániájában be nem mutatott drámával. M.V.: Amikor 1987 szeptemberében távoztam Romániából, mintegy húsz drámám volt megírva. A cenzúra egyiket sem tartotta alkalmasnak arra, hogy professzionális színházban állítsák színre, ami számomra visszaigazolta drámáim értékét, azt, hogy sikerrel leplezik le Románia abszurditásait. V.A.: Egy politikai témákkal foglalkozó drámaíró számára az öncenzúra legalább akkora pusztító hatással bírt, mint a cenzúra szörnyűségei... M.V.: Az országból való távozásom előtt néha bezárkóztam a szobámba, és elhatároztam: ma éjjel megírok egy tíz-húsz oldalas szöveget, öncenzúra nélkül, csak hogy lássam, képes vagyok-e rá... Ellenőrizni akartam, képes vagyok-e ellenállni az öncenzúrának, mivel abban az időben elég nehéz volt megfeledkezni róla. Később, Franciaországban úgy éreztem, hogy nem maradt ellenfelem. A megnyilvánulás szabadsága elbizonytalaníthat. Egy totalitárius rendszerben sokkal könnyebb észrevenni és leleplezni a rosszat, amit mindig egy diktátor, egy pártapparátus vagy elnyomó rendszer, egy megszállott ideológia testesít meg... A komolyabb demokratikus hagyománnyal rendelkező országokban viszont nehezebb rájönni, hol rejtőzik a gonosz, hogyan manipulálja az egyént a fogyasztói társadalom a reklámok, a divat, az információ és a média lázálmai által... V.A.: Az íráshoz szükséged van ellenfelekre? M.V.: Mindig azért írtam, hogy párbeszédet kezdeményezzek a többiekkel, az engem körülvevő világgal. Egyféle hivatástudatból írok, úgy vélem, szükségem van a társadalommal való párbeszédre. A nagy témáim az egyén manipulálása, nem csak a kommunista, hanem bármilyen ideológia által. Megpróbálom megérteni, hogyan él együtt az ember azokkal az ellentmondásokkal, amelyeket magában hordoz. Lenyűgöző téma: az ember, mint ellentmondásos környezetben élő, ellentmondásos lény. A kommunizmusban az emberek olyan helyzetben dat seama că a spune cuvinte în faţa unui public nu este un lucru uşor. De altfel, atunci mi-am spus în gând nu voi mai urca niciodată pe o scenă. De atunci prefer textul scris celui învăţat pe de rost... Vorbind acum despre teatru... El a fost pentru mine o imensă revelaţie, încă din anii şcolii generale, dar sub formă de gen literar. Mi-a plăcut în primul rând genul literar dramatic. Să nu uităm că teatrul înainte de toate este literatură, un gen literar, ca şi romanul, nuvela, poezia, eseul, schiţa. Mie mi-a plăcut libertatea pe care o conferă schimbul de replici şi mai ales tot ceea ce mintea poate imagina în jurul unor personaje, al unei situaţii dramatice: spaţiu, costume, decoruri, mirosuri, lumini şi umbre... Deseori, când scriu câte o piesă, mi se pare că am puteri absolute asupra personajelor mele, că pot întrerupe sau prelungi destine. Dramaturgul, în faţa foii albe este ca Dumnezeu în clipa când decide să creeze lumea. Poţi da viaţă unor personaje, poţi suprima altele, ai drept de moarte şi de viaţă asupra lumii pe care o imaginezi. Pe de altă parte, când scriu teatru, am deseori senzaţia că textul are şi o viaţă interioară. Mi s-a întâmplat de multe ori, în timp ce scriam câte o piesă, ca personajele secundare să devină mai interesante decât cele principale... De altfel, personajele comunică discret cu mine în timp ce capătă formă şi viaţă, îmi indică uneori direcţiile în care ar trebui să le duc date fiind energiile lor interioare. E ca şi cum un personaj secundar mi-ar zice Eu vreau să spun mai mult! Vreau să mă afirm! Şi atunci îl las să se afirme, să văd ce spune... A. V.: Ai plecat la Paris în 1987, cu o viză de turist, tocmai în perioada în care ar fi trebuit să aibă loc premiera piesei Caii la fereastră la Teatrul Nottara, iar spectacolul s-a şi interzis imediat, înainte să-ţi anunţi decizia de a rămâne definitiv în Franţa. Ai plecat cu experienţa cenzurii, având mai multe piese scrise şi nerealizate de teatrele din România anilor optzeci. M. V.: Când plecam din România, în septembrie 1987, aveam deja scrise vreo 20 de piese. Nici una nu fusese acceptată de cenzură pentru a fi jucată pe vreo scenă profesionistă, ceea ce pentru mine era o confirmare a valorii lor şi a capacităţii lor de a denunţa absurdităţile din România. A.V.: Pe lângă ororile cenzurii, cele ale autocenzurii aş spune că au fost la fel de distrugătoare pentru un autor dramatic cu piese politice... M.V.: Mi se întâmpla înainte de plecarea mea din ţară să mă închid câteodată în camera mea şi să-mi spun: în noaptea aceasta voi scrie un text de zece sau de douăzeci de pagini dar fără să mă auto-cenzurez, doar ca să văd dacă sunt capabil... Uneori îmi spuneam chiar: în noaptea aceasta scriu tot ce-mi trece prin cap, iar mâine dau foc manuscrisului ca să nu existe nicio urmă, ca să nu pot fi acuzat de trădare de ţară sau de tentativă de răsturnare a regimului. Era important să verific dacă mai sunt capabil să mă înfrunt cu autocenzura. Pentru că era destul de greu să nu ţii cont de autocenzură la ora aceea. Ulterior, în Franţa, am simţit altceva, faptul că nu mai aveam adversar. Uneori libertatea de exprimare te poate destabiliza când ştii că poţi să spui tot ce vrei... Dar te întrebi: de fapt care este acum publicul meu şi ce vreau eu să-i comunic? În România, adversarul meu era sistemul totalitar, cuplul prezidenţial, ideologia comunistă... Am observat, de altfel, că într-un sistem totalitar este infinit mai uşor să identifici răul şi să-l demaşti. În ţările cu mare tradiţie democratică, însă, este

6 éltek, amely természeténél fogva ellentmondásos, valójában teljes skizofrénia. Egyesek közülünk (gyakran mindenki) arra kényszerültek, hogy társadalmi komédiát játsszanak, vagy legalábbis úgy tegyenek, mintha részt vennének benne. Csak akkor változhattunk vissza önmagunkká, amikor a barátainkkal, családunkkal voltunk vagy egyedül maradtunk a tükörképünkkel. Ebben az ellentmondásos helyzetben kellett túlélnünk, irodalommal foglalkoznunk, szeretnünk, hinnünk abban, hogy léteznek megoldások. Ma arra kényszerülünk, hogy más ellentmondásos egyenleteket oldjunk meg, mint például a demokrácia kiüresedett értéke. A csalók a szemünk előtt használják arra a demokrácia értékeit, hogy becsapjanak, meggazdagodjanak, uraljanak bennünket... Íme az ellenfeleim. Írásaimban átvilágítom az ember harcát az egzisztenciális, társadalmi, belső és külső csapásokkal. V. A.: Az áttérés az elsődleges nyelvről egy másik nyelvre lenyűgöző folyamat az írók esetében, Beckettől Cioranig. Hogyan történt a pillanatnyilag a totalitarianizmus jelképeivel túlterhelt román nyelvtől való eltávolodás? Gyakorlatias döntés volt, vagy a kivándorló új identitásának filozófiáján alapul? M.V.: Nem úgy jártam el, ahogy Cioran, aki Párizsba érkezve, egy adott pillanatban eldöntötte, hogy többé nem beszél románul. Franciaországba való érkezésem, 1987 után is a kommunizmus és a szabadság kérdésének megszállottja voltam, és ezekről a témákról írtam. Román szorongásaim romjain, franciául írtam drámákat arról, amit átéltem. Megírtam például a Kommunizmus története elmebetegeknek című drámát, amelyben megjelenik Sztálin alakja. Írtam egy drámát III. Richárd betiltva címmel, a cenzúráról. Érdekes a tény, hogy a franciák kíváncsiak voltak ezekre a témákra. Franciaországban a Kolozsvári Állami Magyar Színházban most színpadra állított Kenyérzseb című darabbal mutatkoztam be (amelyet Virgil Tănase fordított franciára). Örvendek, hogy az 1984-ben, Romániában íródott dráma megőrizte aktualitását. Franciaországban sok éven át azért írtam, hogy kiűzzem magamból a kommunista univerzumban töltött évek emlékét. De fokozatosan más témák felé fordultam... Írtam például szerelmi történetet, A pandamedvék gyönyörű története egy szaxofonos által elmesélve, akinek volt egy szeretője Frankfurtban címmel. Ebben a darabban a fantasztikum, a látomás területére kalandozom. V. A.: A drámáid nyelvezete költői, magasztos, de ezzel egyidőben nagyon pontos. Kik a mestereid? Egyik darabodban például Beckett végre találkozik Godot-val. Azt mondtad, hogy nem tekinted abszurdnak a drámáidat, mivel mindegyiknek megvan a maga aktualitása... M.V.: Beismerem, hogy amikor tizennégy évesen elolvastam a Godot-ra várva-t, a szabadság revelációjaként hatott rám. Mint mindenki, olvastam már Caragialet (de Sorescut is), elolvastam a tankönyvekben szereplő drámákat (Delavrancea, Camil Petrescu, Sebastian)... Olvastam Csehovot és Ibsent vagyis kifejezetten a realista színdarabokat... De abban a pillanatban, amikor elkezdtem Beckett, Ionesco, Pirandello, Pinter műveit olvasni, más világot fedeztem fel, kikerültem a pszichológiai színház és az ok-okozati viszonyok nyomása alól. Kelet-Európa a groteszk nagyszerű színházát adta a világnak, amely szintén lenyűgözött. Kantor és Grotowski nagy rajongója vagyok, de szeretem a fantasztikus történeteket mai greu să-ţi dai seama unde este localizat răul, cum se produce manipularea individului prin societatea de consum, prin publicitate şi modă, prin informaţie şi delir mediatic... A. V.: Pentru a scrie ai nevoie de adversari? M. V.: Întotdeauna am scris pentru a intra în dialog cu ceilalţi, cu lumea din jurul meu. Există poate oameni care scriu din motive terapeutice. Nu a fost cazul meu, am scris dintr-un fel de vocaţie. Eu am considerat întotdeauna că am nevoie de un dialog cu societatea. Marile mele teme au fost manipularea individului, nu numai de către ideologia comunistă, de toate ideologiile. Mă interesează omul purtător de contradicţii şi încerc să înţeleg cum reuşeşte să trăiască cu ele. Omul ca fiinţă contradictorie în medii contradictorii, iată un subiect fascinant. În comunism oamenii trăiau într-o situaţie contradictorie prin natura ei, de fapt, într-o schizofrenie totală. Unii dintre noi (şi deseori toţi) trebuia să jucăm comedia socială sau să ne prefacem că participăm la ea. Apoi redeveneam noi înşine doar când eram împreună cu prietenii noştri, în familie sau singuri cu propria noastră imagine. Iată deci în ce situaţie contradictorie trebuia să supravieţuim, să facem literatură, să iubim, să credem că există şi soluţii. Astăzi suntem obligaţi să rezolvăm alte ecuaţii contradictorii, cum ar fi vidarea de sens a democraţiei. Vedem sub ochii noştri cum impostorii utilizează valorile democraţiei pentru a ne păcăli, pentru a se îmbogăţi, pentru a ne domina... Iată deci care sunt adversarii mei. Radiografiez în ceea ce scriu lupta omului cu adversităţile existenţiale şi sociale, interioare şi exterioare. A. V.: Trecerea de limba primară aş zice în care scrie un scriitor la o a două limbă este un proces fascinant la mulţi scriitori, de la Beckett la Cioran şi mulţi alţii. Cum s-a produs distanţarea ta de limba română, încărcată la momentul respectiv de semnificaţiile totalitarismului? A fost o simplă decizie practică sau a avut la bază filosofia unei noi identităţi a emigrantului? M. V.: Eu n-am făcut aşa cum a făcut Cioran, care, ajuns la Paris, la un moment dat a decis să nu mai vorbească româneşte. De fapt, chiar şi după sosirea mea în Franţa, în 1987, am fost obsedat de problema comunismului, a libertăţii şi am continuat să scriu pe aceste teme. Deci, pe ruinele angoaselor mele româneşti, am continuat să scriu piese în franceză despre ceea ce trăisem. Am scris, de exemplu, piesa Istoria comunismului povestită pentru bolnavii mintal, în care apare figura lui Stalin. Am scris o piesă despre cenzură intitulată Richard al III-lea se interzice. De observat rămâne faptul că francezii au considerat interesante aceste subiecte. Iar în Franţa am debutat cu piesa montată acum la Teatrul Maghiar de Stat Cluj, deci cu Buzunarul cu pâine (tradusă în franceză de Virgil Tănase). De altfel, mă bucur mult că această piesă, scrisă în România în 1984, îşi păstrează actualitatea. Pot spune că mulţi ani, în Franţa, am scris pentru a exorciza anii petrecuţi în universul comunist. Dar am început treptat să abordez şi alte subiecte... Am scris, de exemplu, o poveste de dragoste, este piesa mea Frumoasa călătorie a urşilor panda povestită de un saxofonist care avea o iubită la Frankfurt. În această piesă explorez o temă din zona fantastică, onirică... A. V.: Limbajul pieselor tale este unul poetic, sublim şi foarte precis în acelaş timp. Cine sunt maeştrii tăi? Ai o piesă, spre exemplu, în care Beckett se întâlneşte în sfărşit cu Godot. Ai declarat la un

7 is. A különböző irányok szintézisére törekszem, arra, hogy egyaránt táplálkozzam a látomásos irodalomból (ne feledjük, hogy a hatvanas évek Romániájában létezett egy látomásos irány is), és a fantasztikus irodalomból... Az abszurd színház pedig óriási segítséget nyújtott a történelmi abszurditás megértéséhez, amelyben éltem. A volt kommunista országokban tulajdonképpen az abszurd tiszta formáját éltük meg. Ami a Nyugat számára irodalom és esztétikai fogalom, számunkra életünk meghatározó része volt. Sok drámámmal próbáltam meg bebizonyítani, hogy az abszurd a szenvedésben gyökerezik. Az abszurd Nyugaton feltalált irodalma a huszadik századot meghatározó, végtelen szenvedésből ered, a nácizmus és a kommunizmus, a két nagy totalitárius ideológia okozta katasztrófákból. Annyi különbséggel, hogy a kommunista ideológia hosszabb életű volt... Az abszurd színház atyja azonban számomra Csehov. Ma, amikor valaki három embert lát várakozni egy buszmegállóban, azt mondja: íme, egy becketti helyzet. Ám a becketti várakozás Csehovtól ered. A három nővér a végtelenségig várja, hogy elmehessenek Moszkvába, és soha nem indulnak el. Csehov utat nyit számunkra az abszurd felé. V.A.: A drámáid egy bizonyos jellemzője azonban radikális módon megkülönböztet az abszurd színház szerzőitől: a felépített világ melegsége, embersége, az író mély szolidaritása az általa megalkotott szereplők iránt. A Kenyérzseb például mintha az Isteni színjáték újramesélése volna, egy olyan világban, ahol a hiány a végtelenségig sokszorozza meg önmagát, különösebb metafizikai teleológia nélkül. Félsz a haláltól? M.V.: Leginkább egy akulturális világtól félek. V.A.: Nem foglalkoztat a fizikai halál, a visszavonhatatlan eltűnés, a hiány? M.V.: Főleg mióta Nyugaton élek, hiszem, hogy mindannyiunk ellensége az akulturális világ, amely a fogyasztói társadalom súlyosbodásából és az angolszász ihletésű szubkultúra globalizációjából fakad, és amely arra kényszerít, hogy egyre kevesebb időt szánjunk a kultúrára. Megijeszt ez a világ, mert mindig is úgy éreztem, hogy a szép iránti szeretet által sikerül nem csak túlélnünk, de kommunikálnunk, elkerülnünk az agymosást. Mindig abban hittem, hogy az irodalom segít jobban megérteni az embert, árnyaltabban, mint az összes társadalomtudomány együttvéve. Hogy megérthess valamit az emberi lényből, ahhoz regényeket, irodalmat kell olvasnod. Lelkem mélyén az írás számomra az optimizmussal egyenlő, mert úgy tűnt, a nagy válaszok a nagy szerzőktől, művészektől, íróktól érkeznek. Eközben, több mint húsz éve, újságíró is, vagyok, és moment dat că piesele tale nu le consideri a fi absurde, pentru că, de fapt, fiecare piesă îşi are actualitatea ei... M. V.: Recunosc, cu toată sinceritatea, că în momentul în care am citit, la paisprezece ani, Aşteptându-l pe Godot, am avut o veritabilă revelaţie a libertăţii. Îi citisem până atunci, ca toată lumea, pe Caragiale (dar şi pe Sorescu), citisem dramaturgii din manualele şcolare (Delavrancea, Camil Petrescu, Sebastian)... Îi citisem pe Cehov şi pe Ibsen. Citisem deci în special teatrul realist... Dar în momentul în care am citit Beckett, şi în momentul în care am citit şi Ionesco, Pirandello şi Pinter, am descoperit o altă lume, pentru că am ieşit din presiunea teatrului psihologic şi a relaţiilor de la cauză la efect. Europa de răsărit a oferit lumii şi un teatru al grotescului care m-a impresionat foarte mult. Eu sunt şi un mare admirator al lui Kantor, al lui Grotowski, dar mi-au plăcut întotdeauna şi povestirile fantastice. Am încercat întotdeauna să creez un fel de sinteză din toate aceste direcţii, să mă hrănesc şi din literatura onirică (să nu uităm că a existat şi un curent oniric în România în anii `60) şi din literatura fantastică... Iar teatrul absurdului m-a ajutat imens să înţeleg absurditatea istorică în care trăiam. Absurdul în formă pură l-am trăit de fapt noi în fostele ţări comuniste. Ceea ce pentru Occident este literatură şi concept estetic, noi chiar am trăit aici o viaţă marcată de absurditate. Deci eu am încercat să demonstrez acest lucru prin multe alte piese, că absurdul are la rădăcina lui multă suferinţă. Literatura absurdului născută în Occident, inventată acolo, vine dintr-o suferinţă imensă care a marcat secolul al XX-lea, din dezastrele provocate de nazism şi de comunism, cele două mari ideologii totalitare. Cu diferenţa că ideologia comunistă a avut o viaţă mai lungă... Pentru mine, părintele teatrului absurdului este însă Cehov. Astăzi când cineva vede trei oameni care aşteaptă într-o staţie de autobuz, spune: ia te uită o situaţie becketiană. Ei bine, aşteptarea becketiană vine de la Cehov. Cele trei surori aşteaptă la nesfârşit să plece la Moscova şi nu pleacă niciodată. Cehov ne deschide drumul spre absurd. A. V.: Există însă un aspect al pieselor tale, care te distinge în mod radical de autorii teatrului absurd, şi anume căldura şi umanitatea acestei lumi construite, o anume solidaritate profundă a scriitorului cu personajele create. Buzunarul cu pâine spre exemplu pare a fi o rescriere a Divinei comedii într-o lume în care absenţa se automultiplică până la infinit, fără o teleologie metafizică anume. Îţi este frică de moarte? M. V.: Cel mai mult îmi este frică de o lume aculturală. A. V.: Moartea fizică, dispariţia irevocabilă, absenţa nu te preocupă? M. V.: Mai ales de când trăiesc în Occident cred că duşmanul nostru al tuturor este această lume aculturală, care vine din exacerbarea societăţii de consum şi dintr-un fel de globalizare a subculturii, de inspiraţia anglo-saxonă, şi care ne obligă să acordăm din ce în ce mai puţin timp pentru cultură. Această lume mă sperie. Pentru că dintotdeauna am avut senzaţia că prin dragostea pentru frumos reuşim nu numai să supravieţuim, reuşim să comunicăm, reuşim să evităm spălarea pe creier. Întotdeauna am crezut că literatura ne ajută să înţelegem mai mult omul, într-un mod mai nuanţat decât toate ştiinţele sociale la un loc. Ca să înţelegi ceva din fiinţa umană, trebuie să citeşti romane, trebuie să citeşti

8 látom a bennem létező író és újságíró közötti harcot. A bennem élő újságíró a világ nyomorúságával dolgozik. Naponta hírek millióival bombáznak bennünket, ezek 99 százaléka pedig rossz, vagy utálatos. Katasztrófákról, korrupciós ügyekről, nyomorúságról, betegségről, butaságról, erőszakról szóló hírek. A bennem élő újságíró öt, tíz, húsz évnyi munka után nagyon pesszimista. Úgy tűnik, hogy a világ egy helyben toporog, a fejlődés eltűnik, és senki nem tanul a múlt hibáiból. A bennem élő író azonban azt mondja: nem lehet. Ezt az anyagot fel kell dolgozni, át kell alakítani, és valahol feltűnik majd a fény. A jelmondatom, hogy úgy kell cselekednünk, mintha a fejlődés létezne. De ha nem is létezik, hinnünk kell benne. Ezért van az, hogy a legsötétebb drámáim mélyén is valahol felcsillan a fény. V.A.: Az optimizmus a humorban rejlik? M.V.: A humorban, de a versben is, talán éppen önmagunk fontosságának tagadásában. Még a kétségbeesés is lehet optimista. George Banu mondta Emil Cioranról, hogy egyetlen dologban hitt: a nyelv értékében, azon képességében, hogy megragadja az igazságokat. A nyelvben hinni az optimizmus egyik formája még akkor is, ha az igazság szörnyű. V.A.: Hiszel a színházban? Mit jelent számodra a színház? M.V.: Meggyőződésem, hogy a színház a társadalmi konfliktusba, a társadalmi vitába való bekapcsolódás alapvető eszköze, de erre igazából Franciaországban jöttem rá, ahol felfedeztem, milyen mértékben vesznek részt a színészek a társadalmi életben. Akkor döbbentem rá, hogy Romániában valamennyi színész sztár volt, megakadályozták őket abban, hogy a hétköznapi halandók közé keveredjenek. Elképzelhetetlen volt, hogy az előadásra készülő színész arrébb tegyen egy széket a színpadon. Franciaországban a színészek akik jóval többen vannak, mint Romániában színházi műhelyeket vezetnek óvodákban, iskolákban, egyetemeken, kórházakban, elmegyógyintézetekben, börtönökben, menhelyeken és így tovább. Ritkán találkozom olyan színésszel, aki csak a színpadi munkájából él meg. Franciaországban a színház olyan társadalmi szerepét fedeztem fel, amely Romániában nem létezett, annak ellenére, hogy Romániában a színház nagy erővel bírt. Természetesen továbbra is hiszem, hogy egy olyan ország, amely csak tévét néz, visszavonhatatlanul elbutul, de szerencsére járnak színházba is az emberek. Nem annyira szomorú a helyzet, a televízió agymosása mégsem éri el a célját teljes mértékben. A színház 89 előtt az ellenállás egyik formáját jelentette, és azt hiszem, ma is az ellenállás egyik formája. Csakhogy az agymosás más módozatainak, másféle nyomásgyakorlásnak, butításnak, vagy a gonosz más formáinak állunk ellen. V.A.: Románia legtöbbet játszott drámaírójává váltál után: szerinted megértenek Romániában? Azért kérdezem ezt, mert a darabjaidban a totalitarianizmus elsősorban nem politikai rendszert, hanem ha nem tévedek a totalitarianizmus bennünk élő formáit jelenti. Hogyan látod a drámáid romániai fogadtatását? M.V.: A kommunista rendszerről szóló drámáimat ritkán állítják színpadra fontos színházakban. V.A.: Nem csodálkozom. M.V.: Ettől nem bátortalanodom el, mert úgy vélem, a színház olyan irodalmi műfaj, amit olvasni is lehet. A drámáimat kiadják, és amennyire ezt az országban járva meg tudom állapítani, olvassák is időnként inkább olvassák, mint színpadra literatură. Deci în adâncul meu eu am fost întotdeauna un om optimist scriind literatură, pentru că mi s-a părut că marile răspunsuri sunt date de mari autori, de mari artişti, de mari scriitori. În acelaşi timp, eu sunt şi jurnalist de douăzeci şi ceva de ani şi îmi dau seama ce luptă este între jurnalistul din mine şi scriitorul din mine. Pentru că jurnalistul din mine lucrează cu mizeria lumii. În fiecare zi suntem bombardaţi cu milioane de ştiri şi o proporţie de 99% din ele sunt rele sau detestabile. Sunt ştiri despre catastrofe, despre afaceri de corupţie, despre mizerie, despre boli, despre prostie, despre violenţă, şi aşa mai departe. Ziaristul din mine, după cinci ani, după zece ani, după douăzeci de ani de meserie este extrem de pesimist. Am impresia că lumea se învârte în cerc, că progresul dispare şi că nimeni nu învaţă din greşelile trecutului. Scriitorul din mine îmi spune însă: nu se poate. Toată materia aceasta trebuie prelucrată şi transfigurată, undeva se zăreşte şi o lumină. Marea mea deviză este una care spune: trebuie să acţionăm ca şi cum progresul ar exista. Chiar dacă nu există, trebuie să credem în el. Din cauza asta chiar şi piesele mele foarte negre au undeva, în adâncul lor, o lumină. A.V. : Optimismul se ascunde în umor? M. V.: În umor, dar şi în poezie, poate chiar în auto-deriziune. Chiar şi disperarea poate fi uneori optimistă. În 2011 s-au împlinit o sută de ani de la naşterea lui Cioran şi au avut loc în Franţa tot felul de colocvii despre el. L-am ascultat astfel pe George Banu cu o comunicare foarte interesantă, în care spunea: Cioran de fapt n-a crezut decât într-un singur lucru, în valorea limbajului, în capacitatea limbajului de a capta totuşi nişte adevăruri. Până la urmă, dacă totuşi crezi că limba sau limbajul pot să te conducă spre adevăruri, iată, e o formă de optimism. Chiar dacă adevărul este monstruos. A. V.: Crezi în teatru? Ce înseamnă teatrul pentru tine? M. V.: Sunt convins că teatrul este o formă esenţială de implicare în conflictul social, în dezbaterea socială, dar am avut această revelaţie mai degrabă în Franţa, unde am descoperit în ce măsură fiecare actor trăieşte din implicarea sa în viaţa socială. Când am descoperit peisajul teatral din Franţa, mi-am dat seama de ceva uluitor, şi anume că în România toţi actorii erau nişte vedete, pentru că domnea un anume sistem de protecţie. Şi, deşi actorii erau foarte buni, erau totuşi întrun fel împiedicaţi să intre în masa socială, să se amestece cu muritorii de rând. Era inimaginabil ca pe o scenă un actor, când se pregătea un spectacol, să mute un scaun. Când am ajuns în Franţa mi-am dat seama că actorii care erau infinit mai numeroşi animau ateliere de teatru în grădiniţe, în şcoli, în universităţi, în spitale, în case de nebuni, în puşcării, în aziluri, şi aşa mai departe. Rari erau actorii care trăiau numai din prezenţa lor pe scenă. Am descoperit în Franţa un fel de rol social al teatrului pe care nu-l găsisem şi care nu exista în România, deşi în România teatrul era o mare forţă. Deci cred în continuare, bineînţeles, că o ţară care se uită numai la televizor, se va prosti definitiv, din fericire însă lumea vine şi la teatru. Lucrurile nu sunt chiar aşa de triste, spălarea pe creier a televiziunii nu reuşeşte totuşi integral, nu-şi atinge scopul integral. Teatrul a fost o formă de rezistenţă în România şi înainte de 89 şi cred că este o formă de rezistenţă şi acum. Numai că rezistăm împotriva altor forme de spălare

9 állítják. Ezért publikálok, gondoskodom róla, hogy a darabjaim elérhetőek legyenek a könyvtárakban... Meglátjuk, mikor következnek be újra olyan fontos pillanatok, amikor újra elő kell venni, meg kell beszélni a múltat. De én színházat írok és publikálok, és nem csak a nézőközönségnek, hanem az olvasó közönségnek is. Az olvasó maga válik írásaim rendezőjévé, elégtételt szerezhet egy dráma elolvasásából is, nem csak abból, ha színpadon látja. Úgy írok, hogy a drámáim irodalmi szövegként is olvashatóak legyenek, bármilyen olvasó érdeklődését felkeltsék. Olyan fogadás ez, amit sok éve próbálok megnyerni. V.A.: Melyik az a pillanat, amikor egy bizonyos téma regény vagy vers helyett dráma formáját ölti? M.V.: Sokszor megtörtént, hogy prózát vagy regényt akartam írni, de harminc oldal után a szöveg átváltozott drámává. Általában az utóbbi negyven évben minden, amit írok, színházzá változik, még a vers is, amit régen előszeretettel írtam. Örömet szerez ezen az irodalmi műfajon belül alkotni. Időnként azonban azért, hogy változhassak, vagy valamiféle művészi higiénia okán, azt mondom: be kell bizonyítanom, hogy író vagyok, és hogy képes vagyok regényt írni, ha csak magamnak is... Úgy írok meg egy-egy regényt, mintha ki akarnék törni ebből a belső diktatúrából, ami mindent színházzá változtat. A verseimet a színház ihlette. Amikor a világot figyelem, és összegyűjtöm, lejegyzem az ötleteimet, a tekintetem egy drámaötletet kereső ember tekintete. Nem tudok drámát írni, ha nem hagy rajtam nyomot egy erős drámai helyzet, ha nem ütközik nekem, nem nyűgöz le egy konfliktus kezdete, amelyet annyira különlegesnek tartok, hogy megörökítésre érdemesnek vélem. És amikor megörökítem a konfliktust, a darab szinte megírja magát. A Kenyérzseb valós helyzetből fakad. Ingázó tanár koromban, amikor harminc kilométerre éltem Bukaresttől, egy nap, biciklizés közben, felfedeztem egy elhagyatott kútba dobott kutyát. Annyira különlegesnek, hihetetlennek találtam ezt a helyzetet... azt mondtam: az a kutya én vagyok, meg kell írnom ezt a drámát ben történt, az egész Romániát abban a kútban láttam, a kutya egy olyan Románia metaforája volt, amely csak vergődött, csak ugatni, csak üvölteni bírt. Szóval minden titokzatos, és az ideális szöveg az, amely magát írja meg, egy nagyon erős drámai helyzetből. Írás közben néha úgy érzem, én csak az üzenet közvetítője vagyok. (fordította: Fülöp Noémi) de creier, împotriva altor presiuni, împotriva altor forme de imbecilizare sau de rău. A. V.: Eşti cel mai jucat dramaturg din România, după 89-90: te consideri înţeles în România? Întreb acest lucru pentru că totalitarismul în piesele tale nu se referă în primul rând la un sistem politic, ci mai degrabă, dacă nu greşesc, la formele totalitarismului din noi. Cum percepi receptarea pieselor tale în ţară? M. V.: Nu sunt jucat des în teatre importante cu piesele mele legate de epoca comunistă. A. V.: Nu mă mir. M. V.: În acelaşi timp asta nu însemană că sunt descurajat, pentru că eu consider că teatrul este un gen literar care poate fi şi citit. Ori textele mele sunt publicate şi din câte descopăr eu călătorind prin ţară sunt citite. Uneori sunt mai mult citite decât montate. Deci public, am grijă ca piesele mele să existe în librării... Vom vedea când vor veni din nou momentele importante când trebuie reluat trecutul, discutat din nou, dar eu scriu şi public teatru şi pentru a mă adresa unui public de cititori, nu numai pentru un public de spectatori. Cititorul devine şi singur propriul său regizor, poate avea o satisfacţie enormă citind o piesă chiar dacă nu o vede montată. Eu scriu în aşa fel încât piesele mele să poată fi citite ca o pagină de literatură, să poată incita la lectură orice tip de cititor. E un pariu pe care-l încerc să-l câştig de mulţi ani. A. V.: Care este momentul în care o anumită temă devine piesă de teatru în loc să fie roman sau poezie...? M. V.: De multe ori mi s-a întâmplat să încerc să scriu o pagină de proză sau de roman, şi după 30 de pagini textul să se transforme în teatru. În general în ultimii 40 de ani cam tot ce scriu se transformă în teatru, chiar şi poezia pe care o scriam altădată cu predilecţie s-a transformat în teatru. Am avut această plăcere de a lucra în interiorul acestui gen literar. Din când în când însă pentru a mai schimba sau pentru a-mi impune un fel de igienă artistică, îmi spun: trebuie să demonstrez că sunt scriitor şi că sunt capabil să scriu şi roman, măcar pentru mine însumi... Şi din când în când mai scriu câte un roman ca şi cum aş încerca să ies din această dictatură interioară care transformă totul în teatru. Dar este adevărat că poezia mea a fost aspirată de teatru. Când privesc lumea şi îmi adun ideile pentru a le nota, am o privire de om care caută un subiect pentru o piesă. Eu personal nu pot să încep să scriu o piesă dacă nu mă marchează o situaţie dramatică puternică. Dacă nu sunt izbit, fascinat, de un început de conflict pe care îl consider atât de extraordinar încât să merite să fie captat şi atunci când conflictul este captat, piesa se scrie aproape singură. Buzunarul cu pâine a pornit de la o situaţie reală. Într-o zi, mergând cu bicicleta (pe vremea când eram profesor navetist la ţară, la 30 de kilometri de Bucureşti), am descoperit un câine aruncat într-o fântână părăsită. Mi s-a părut atât de extraordinar acest fapt, atât de incredibil... miam spus: câinele acesta sunt eu, trebuie să scriu această piesă. Era în 1984, toată România am văzut-o aruncată în aceea fântână, câinele acela era imaginea, metafora unei Românii care se zbătea şi nu reuşea decât să latre, să urle. Deci totul este un mister, iar textul ideal este, de fapt, cel care se scrie singur, dintr-o situaţie dramatică foarte puternică. Simt uneori, scriind, că eu nu sunt decât mesagerul care transmite mesajul.

10 Hátha lesz egy forradalom Albu Istvánnal beszélget Fülöp Noémi Albu István 1984-ben született Sepsiszentgyörgyön ben szerzett színészi diplomát a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Színház és Televízió karán, jelenleg ugyanitt mesteri hallgató a Rendezői szakon óta rendszeresen működik közre a Kolozsvári Állami Magyar Színház előadásaiban, mint rendezőasszisztens, első itteni előadását pedig 2009-ben rendezte (F. M. Dosztojevszkij: Ördögök), ezt követte 2011-ben Lázár Ervin A négyszögletű kerek erdő című meséje, illetve a most bemutatásra kerülő Vişniec-darab a Kenyérzseb. Rendezőasszisztensi munkái: Leonida Gem Session, Caragiale nyomán szabadesésben (rendező: Tompa Gábor), Büchner: Leonce és Léna (rendező: Tompa Gábor), Ingmar Bergman: Suttogások és sikolyok (rendező: Andrei Şerban), Ibsen: Peer Gynt (rendező: David Zinder), Shakespeare: III. Richárd, (rendező: Tompa Gábor), Büchner: Danton halála (rendező: Mihai Măniuţiu). További rendezései: S. Beckett: Ó, azok a szép napok! (Kolozsvári Nemzeti Színház), A. P. Csehov - Kiss Csaba: De mi lett a nővel? (Kézdivásárhelyi Városi Színház), Kander-Ebb-Fosse: Chicago (Babeş-Bolyai Tudományegyetem), F. G. Lorca: Vérnász (Babeş-Bolyai Tudományegyetem), Kiss Csaba: Hazatérés Dániába (Szatmárnémeti Északi Színház), W. Shakespeare: Szentivánéji álom (Babeş-Bolyai Tudományegyetem), F. Dürenmatt: A fizikusok (Babeş-Bolyai Tudományegyetem), F. M. Dosztojevszkij: Karamazov testvérek (Babeş-Bolyai Tudományegyetem), Daniel Keyes: Az ötödik Sally (Tomcsa Sándor Színház, Székelyudvarhely). Fülöp Noémi: Adja magát a kérdés: miért éppen Matei Vişniecet, és miért éppen a Kenyérzsebet választottad? Albu István: Vişniec a legjátszottabb kortárs román szerző talán a legjátszottabb, és ennek jelentenie is kell valamit. Tompa Gábor hívta fel a figyelmemet a drámáira, amiért hálás vagyok neki, hiszen nagyon izgalmas alkotóval sikerült megismerkednünk, Áronnal [Dimény Áron] és Lórival [Farkas Loránd] együtt. Hogy miért éppen a Kenyérzseb? Mostanában nagyon érdekel, mit jelent a színésszel való munka, ez fontos kérdés a szakmai életemben. Az előadásban két színész van, egy kalap, egy sétabot, és semmi más ez pedig kihívást jelent számomra. Szerintem nem véletlen, hogy Vişniec 28 éves korában írta ezt a darabot, annyi idősen, amennyi én most vagyok, természetesen teljesen más társadalmi és politikai helyzetben. A szerző szavaival tudom ezt a legjobban elmondani: az abszurd igazából az, amiben élünk. A darabban is megfogalmazódik, hogy az abszurd a mostani élethelyzetünk, annyira abszurd, amennyire mi vagyunk abszurdak ebben az élethelyzetben. F. N.: Mit jelent számodra az a normalitás, amihez képest a mostani élethelyzetünket abszurdnak látod? A. I.: Igaza van Vişniecnek: az abszurd megszűnt abszurdnak lenni, hiszen így élünk. Amit a dráma felmutat, az megszűnt elvonatkoztatott forma lenni, ami szembesítene, gondolkodásra bírna mintha tükörképet tartana nekünk a maga abszurditásában. F. N.: A Kenyérzseb 1984-ben, a kommunizmus idején íródott 28 év távlatából milyen jelentéssel bír számodra az akkori társadalmi-politikai kontextus? A.I.: Abban az évben születtem, amikor a dráma íródott, így inkább az idősebbek által elmesélt élmények, a történelem tankönyvek alapján emlékszem arra a korszakra. Ez annak is köszönhető, hogy a szüleim is próbáltak megóvni a borzalomtól mintha tudták volna, hogy nemsokára véget ér. A dráma természetesen nem csak ebben a kontextusban él meg, nem csak a kommunizmusról szól. A pillanatot rögzíti, amelyikben tudatosítjuk magunkban, hogy itt a vég, és tenni kellene valamit, talán új életet kellene kezdenünk. Kívülről várjuk a megváltást, pedig ott rejtőzik bennünk, saját tétlenségünk akadályoz meg a boldogság elérésében. F. N.: Vişniec azt vallja, a dráma megírása idején saját magát, sőt, az egész Romániát azonosította a kútban üvöltő kutyával. Szerinted ki van a kútban? A. I.: Remélem, az előadás alatt minden néző számára különkülön derül majd ki, kicsoda vagy micsoda rejtőzik ott: ember, lény, élet, életfeltétel, akiért vagy amiért tennünk kell valamit. Természetesen az elsődleges válaszlehetőség Isten, de attól csodálatos a dráma, hogy nem csak istenkeresésről, nem csak a hit bizonyságkereséséről szól, hanem sokkal többről. Úgy gondolom, teljesen elvesztettük a hitünket nem csak Istenben, hanem bármiben, lassan nem marad olyasmi, amit hittel és szeretettel tudnánk csinálni. Azt veszem észre, hogy a színházban is kezdjük elveszíteni a hitünket. Számomra mindennap újrakezdődő küzdelem megtalálni ezt a hitet ebben segítenek a próbák, a közös munka két nagyszerű színésszel és emberrel, akik hisznek a színházban. Félek attól, hogy elveszítsem a színházban való hitemet. Nem tudhatom bizonyosan, de azt hiszem, ebben hasonlít a mostani állapotunk a kommunizmus kiváltotta állapothoz teljes reményvesztettség, egyetlen dologba való kapaszkodás: hátha lesz egy forradalom.

11 Poate va veni o revoluţie Noémi Fülöp în dialog cu István Albu Noémi Fülöp: Întrebarea vine de la sine: de ce l-ai ales tocmai pe Matei Vişniec şi de ce tocmai piesa Buzunarul cu pâine? István Albu: Vişniec este printre autorii români contemporani care se joacă cel mai des poate chiar cel mai frecvent jucat, iar asta înseamnă mult. Gábor Tompa mi-a atras atenţia asupra textelor sale şi îi sunt recunoscător pentru asta. Astfel, împreună cu Áron [Áron Dimény] şi cu Lóri [Loránd Farkas], am avut ocazia să cunoaştem un autor provocator. De ce tocmai Buzunarul cu pâine? În ultima vreme mă interesează foarte mult lucrul cu actorii. În viaţa mea profesională acest lucru reprezintă un aspect important. În spectacol sunt doi actori, o pălărie, un baston şi nimic altceva ceea ce pentru mine reprezintă o provocare. Cred că nu este întâmplător faptul că Vişniec a scris această piesă la 28 de ani, la vârsta pe care eu o am acum, bineînţeles, într-o situaţie socială şi politică cu totul diferită. Vişniec spune că absurdul este însăşi lumea în care trăim. Acest lucru reiese şi din piesă: absurdul este chiar existenţa noastră din acest moment, care este aşa în măsura în care noi înşine suntem absurzi prin felul în care alegem să trăim. N. F.: Ce înseamnă pentru tine normalitatea în comparaţie cu absurdul existenţei? I. A.: Vişniec are dreptate: absurdul a încetat să mai fie absurd, pentru că reprezintă chiar modul nostru de a trăi. Ceea ce ni se propune în această dramă nu mai este o formă abstractă, care ne obligă să ne confruntăm cu ceva, care ne îndeamnă să reflectăm este ca şi cum ne-am vedea reflexia în oglindă, cu toată absurditatea ei. N. F.: Buzunarul cu pâine este o piesă scrisă în 1984, în timpul comunismului din perspectiva celor 28 de ani care au trecut, ce semnificaţie are pentru tine contextul socio-politic din acea epocă? I. A.: Eu m-am născut în anul în care piesa a fost scrisă, prin urmare cunosc acele vremuri mai mult pe baza povestirilor celor mai în vârstă sau a manualelor de istorie. Acest lucru se datorează şi faptului că părinţii mei au vrut să mă apere de monstruozitate aceea de parcă ar fi ştiut că nu va mai dura mult timp. Bineînţeles că drama nu funcţionează numai în acest context, ea nu vorbeşte doar despre comunism. Ea captează momentul în care conştientizăm că acesta este sfârşitul şi că ar trebui să facem ceva şi să începem o viaţă nouă. Aşteptăm izbăvirea de undeva din afară, cu toate că ea nu poate veni decât din noi înşine. Ceea ce ne împiedică să atingem fericirea este însăşi pasivitatea noastră. N. F.: Vişniec declară că în timpul scrierii dramei s-a identificat pe sine, mai mult, a identificat întreaga Românie cu câinele care urlă în fântână. După părerea ta cine se află în fântână? I. A.: Sper că în timpul spectacolului fiecare spectator va descoperi în mod individual cine sau ce se ascunde acolo, în acel puţ: un om, o fiinţă oarecare, o viaţă, o formă de viaţă, pen- István Albu s-a născut în anul 1984, în oraşul Sfântu-Gheorghe. În 2007, a absolvit Universitatea Babeş-Bolyai, Facultatea de Teatru şi Televiziune, Secţia Actorie. În prezent, este masterand la Secţia Regie. Cu Teatrul Maghiar de Stat Cluj colaborează începând cu anul 2007, ca asistent de regie. În 2009 a pus în scenă primul său spectacol, Demonii de F.M. Dostoievski. Au urmat spectacolul pentru copii Pădurea pătrat-rotundă de Ervin Lázár şi Buzunarul cu pâine de Matei Vişniec. A lucrat ca asistent de regie la spectacolele: Leonida Gem Session, adaptare după Caragiale în cădere liberă (regia: Gábor Tompa), Leonce şi Lena de Georg Büchner (regia: Gábor Tompa), Strigăte şi şoapte de Ingmar Bergman (regia: Andrei Şerban), Peer Gynt de Henrik Ibsen (regia: David Zinder), Richard al III-lea de W. Shakespeare (regia: Gábor Tompa), Moartea lui Danton de Georg Büchner (regia: Mihai Măniuţiu). În alte teatre şi în timpul facultăţii a mai regizat: Ce zile frumoase! de S. Beckett (Teatrul Naţional Cluj), Dar ce s-a întâmplat cu femeia? de A.P. Cehov şi Csaba Kiss (Teatrul din Târgu Secuiesc), Chicago de Kander-Ebb-Fosse (Universitatea Babeş-Bolyai), Nunta însângerată de F. G. Lorca (Universitatea Babeş-Bolyai), Întoarcere în Danemarca de Csaba Kiss (Teatrul de Nord Satu Mare), Visul unei nopţi de vară de W. Shakespeare (Universitatea Babeş-Bolyai), Fizicienii de F. Dürenmatt (Universitatea Babeş-Bolyai), Fraţii întru Karamazov de Richard Crane după F. M. Dostoievski (Universitatea Babeş-Bolyai), A cincea Sally de Daniel Keyes (Teatrul Tomcsa Sándor din Odorheiu-Secuiesc). tru care ar trebui să facem ceva. Desigur, primul răspuns la îndemână este Dumnezeu, drama însă este superbă tocmai pentru că nu vorbeşte doar despre căutarea lui Dumnezeu, a credinţei sau a certitudinii, ci despre mult mai mult. Eu cred că ne-am pierdut total credinţa nu numai în Dumnezeu, ci în orice. Abia dacă mai suntem capabili să facem ceva cu convingere sau cu dragă inimă. Observ că am început să ne pierdem încrederea şi în teatru. Pentru a-mi regăsi această încredere, mă lupt cu mine zi de zi în această luptă mă ajută repetiţiile şi munca cu cei doi actori extraordinari, care cred în teatru. Mă tem să nu-mi pierd credinţa în teatru. Nu pot să ştiu cu siguranţă, dar am impresia că situaţia noastră actuală seamănă cu presiunea creată de comunism: o disperare permanentă şi faptul că ne cramponăm de un singur lucru: o viitoare revoluţie. (Traducerea: Sándor Koros-Fekete)

12 DON JUAN ÜNNEPÉLYES VACSORÁJA Cina festivă a lui Don Juan Tirso de Molina nyomán írta: majdhogynem Molière, meghintve egy kevés Mozarttal és da Ponte-val, valamint Georges Bataille-jal După Tirso de Molina, scris cât pe-aici de Molière, cu un strop de Mozart şi da Ponte, precum şi Georges Bataille Matthias Langhoff és Biró Eszter színpadi verziója Petri György fordításának felhasználásával Versiunea scenică de Matthias Langhoff şi Eszter Biró Műhely Atelier Zene Muzica: INCZE G. KATALIN Szereplők Cu: Don Juan, Don Louis fia fiul lui Don Louis: HATHÁZI ANDRÁS Sganarelle, Don Juan szolgája Sganarelle, servitorul lui Don Juan: BÍRÓ JÓZSEF Señora Elvira, Don Juan felesége Señora Elvira, soţia lui Don Juan: KATÓ EMŐKE Señor Carlos, Señora Elvira ex-vőlegénye Señor Carlos, fostul logodnic al Señorei Elvira: VIOLA GÁBOR Señor Alonso, Señora Elvira bátyja Señor Alonso, fratele lui Señora Elvira: SZŰCS ERVIN Don Louise, Don Juan apja Don Louise, tatăl lui Don Juan: KÖLLŐ CSONGOR Francisque, egy szegény ember Francisque, un om sărac: LACZKO VASS ROBERT Charlotte, parasztlány Charlotte, ţărancă: PETHŐ ANIKÓ Dunya, parasztlány Dunya, ţărancă: VARGA CSILLA Juan, paraszt Juan, ţăran: BODOLAI BALÁZS A parancsnok szobra Statuia comandantului: BERECZKY GERGŐ Vasárnap úr, kereskedő Domnul Duminică, negustor: ORBÁN ATTILA La Ramin, pincér, bérgyilkos és egyebek La Ramin, chelner, mercenar şi altele: BUZÁSI ANDRÁS Lefátyolozott nő / Donna Anna, később Szellem / Az idő Femeia cu voal / Donna Anna, mai târziu Spirit / Timpul: IMRE ÉVA Tisbea, átutazóban levő fiatal nő Tisbea, femeie tânără în trecere: SIGMOND RITA Fabio, egykor autószerelő a Fiat-nál Fabio, fost mecanic auto la Fiat: MAROSÁN CSABA Wolfband: BALLA SZABOLCS, RENATA BURCĂ, VIOLA GÁBOR, LACZKÓ VASS RÓBERT, SIGMOND RITA, MAROSÁN CSABA Rendező és díszlettervező Regia şi decorul: MATTHIAS LANGHOFF Jelmeztervező Costume: CARMENCITA BROJBOIU, Dramaturg Dramaturgia: BIRÓ ESZTER, Zenei vezető Conducător muzical: INCZE G. KATALIN, A rendező munkatársa Asistent de regie: BODOLAI BALÁZS, BIRÓ ESZTER, Mozgás Mişcarea scenică: SINKÓ FERENC, Ügyelő Regia tehnică: KEREZSY IMOLA, NAGY YVONNE, Asszisztensek Asistenţi: DIANA DRAGOŞ, MAXIME CONTREPOIS Bemutató dátuma: március 6 Data premierei: 6 martie 2013 Bemutatók Premiere A csábítás művészetéről Matthias Langhoff és Biró Eszter beszélgetése Biró Eszter: A Don Juan próbáin Ön gyakran beszél a csábítás és a rendezés hasonlóságáról. Matthias Langhoff: A színházban is azzal foglalkozom, ami saját életemben is érdekel. Tudatában vagyok annak, hogy a munkám lényegében haszontalan dolog: keresem a művészi kifejezését annak, ami bennem rejlik, és amit ki kell mondanom. A színházban, mivel a művészetet nem én magam hozom létre hanem a színészek, világosítók, tehát a többiek ehhez az önkifejezéshez hatalmi pozícióra van szükségem, Despre arta seducţiei Eszter Biró în dialog cu Matthias Langhoff Eszter Biró: În timpul repetiţiilor cu piesa Don Juan vorbiţi deseori despre asemănarea dintre regie şi seducţie. Matthias Langhoff: În teatru mă preocupă aceleaşi lucruri ca şi în viaţa personală. Sunt conştient de faptul că munca mea este, de fapt, ceva inutil: caut o expresie artistică pentru ceva ce se ascunde în mine şi căruia trebuie să-i dau glas. În teatru dat fiind faptul că nu eu sunt cel care realizează opera de artă, ci actorii, tehnicienii, adică ceilalţi am nevoie, pentru această auto-exprimare de o poziţie de putere, care face şi ea

13 ez is hozzátartozik a hivatásomhoz. Tudom, hogy a hatalmam csak abban állhat, ha másokat arra csábítok, hogy kövessenek. A csábítást tehát úgy értem, hogy a többiek megerősítenek engem azáltal, hogy elfogadják a gondolataimat: elfogadják a javaslataim és megvalósítják őket. Ez pedig bizalmat ébreszt bennem a saját ötletem iránt. Viszont hogyha autoriter módon rendelkeznék és a hatalmi pozícióm miatt a másik fél köteles lenne megcsinálni azt, amit kérek tőle, akkor önmagammal szemben maradnék bizalmatlan. És ahogy mindenki másnak nekem sem az a fontos, hogy más mit gondol rólam, hanem hogy én mit gondolok magamról. Ebben a művészek épp olyan normálisak, mint mindenki más. (Lehet, hogy éjszakánként a diktátorok vagy az államelnökök is önmagukkal szembesülnek? Persze az is lehet, hogy ez csak a művészek tulajdonsága. Nem tudhatom, még sosem voltam államelnök...) Tehát mivel tudom, hogy az előadások létrehozásához szükségem van a hatalomra, azt is tudom, hogy tudnom kell csábítani. Ez persze szörnyű teher, mert valakit szar dologra is lehet csábítani. Mindent meg kell tennem ahhoz, hogy ezt elkerüljem: sok tapasztalatra van szükségem és meg kell tanulnom, hogy mások mit csináltak. (Persze nem szükséges mindenkit megemlíteni, az ember lehet hiú és mondhatja azt is, hogy minden tőle származik ) Biztos kell lennem benne, hogy nem disznóság az, amire az embereket csábítom. Ez persze mélységesen megegyezik Don Juan problémájával. Don Juan tudja, hogy csak azáltal létezik, hogy tud csábítani, minden szörnyűséget csábításon keresztül visz véghez, mégsem hagy fel vele. És ezzel vissza is térünk a korábbi témához: bár tudom, hogy jó vagyok abban, amit csinálok, azt is tudom, hogy tegnapi ember vagyok. És tudom, hogy az, amit továbbra is jól csinálok, bár nem lett rosszabb, de öregebb lett. Sok olyan dolog van a színházban, ami lehet, hogy nem olyan jó, mint az én dolgaim, de mindenképp maibb, míg én tegnapibb vagyok. Ezzel együtt kell élni és nem kellemes érzés. Amíg az ember fiatal, könnyű tovább menni és azt mondani, hogy túllépek a tegnapon. De ha közeledik a vég felé, akkor egész másképp áll a probléma előtt. Ezért nagyszerű a Don Juan (mely Molière egyik fércműve): egy nagy ember története, aki szembenéz a halállal, mégsem adja fel. A halál végig jelen van a darabban, az első pillanattól kezdve. És éppen ez az izgalmas: Don Juan nem akarja felgyorsítani az eseményeket, nem akar diszkréten meghalni. Azt is mondhatná, hogy elég, ágyba vonulok és szép lassan meghalok, ahogy illik, és akkor talán még Istenhez is eljutok. Miért nem fogadja el egyszerűen, hogy az utolsó szó Istennél van? kérdezhetjük. Már ha egyáltalán létezik Isten. De Don Juan tagadja Istent, ahogy egyébként én is tagadom. Persze nem azért, mert azt gondolnám, hogy nem létezik azért tagadom, mert én nem akarom őt elfogadni. B. E.: Említette, hogy az Ön számára Don Juan egyik legfontosabb tulajdonsága a nevetségessége. Ezt a nevetségességet egyfajta lázadásként értelmezi a társadalommal szemben? M. L.: Ez az egyik legfontosabb gondunk: vajon miért nincs jogunk felvállalni magunkat olyannak, amilyenek vagyunk? Nem vagyunk elég bátrak ahhoz, hogy őszintén azt mondjuk: ilyen vagyok, és ezt nem próbálom meg eltussolni. Igazából nem is az az érdekes, hogy mi is Don Juan, hanem az, hogy mások számára ő egy példakép. Megérteni, hogy mit tesz Don Juan, nem jelent mást, mint azt, hogy az ember azt mondja maparte din vocaţia mea. Ştiu că puterea mea nu constă decât în a-i îndemna pe ceilalţi să mă urmeze. Acest îndemn, această seducţie o înţeleg astfel: toţi ceilalţi mă întăresc prin faptul că acceptă ideile mele, acceptă propunerile mele şi le realizează. Iar acest lucru generează în mine încrederea faţă de propriile idei. Dacă însă aş dispune în mod autoritar şi, pentru că mă aflu într-o poziţie de putere, iar partea cealaltă ar fi constrânsă să facă ceea ce îi cer, de fapt, aş fi neîncrezător în mine însumi. Iar pentru mine ca şi pentru alţii nu este important ce gândesc ceilalţi despre mine, ci ceea ce eu gândesc despre mine. În această privinţă, artiştii sunt la fel de normali ca toată lumea. (Cine ştie, poate că noaptea chiar şi dictatorii şi preşedinţii de stat se confruntă cu ei înşişi... Sau o fi acest lucru caracteristic doar artiştilor? Nu ştiu, n-am fost niciodată şef de stat...) Prin urmare, ştiind că am nevoie de putere pentru realizarea spectacolelor, sunt conştient că trebuie să fiu în măsură să-i seduc pe ceilalţi. Bineînţeles că acest lucru este o povară groaznică, pentru că poţi să-i îndemni să facă şi lucruri de rahat. Trebuie deci să fac totul pentru a evita aceasta: am nevoie de multă experienţă şi trebuie să învăţ de la alţii. (Desigur, nu trebuie să-i numim pe toţi, uneori poţi fi îngâmfat şi să spui că toate pornesc de la tine ) Trebuie să mă asigur că ceea ce vreau să realizez şi pentru care îi seduc pe oameni, nu e o porcărie. Evident că acest aspect corespunde profund problemei lui Don Juan. El ştie că există doar prin capacitatea sa de a seduce, comite tot felul de orori prin seducţie şi totuşi nu renunţă la ea. Şi cu aceasta am revenit la tema precedentă: deşi ştiu că fac bine ceea ce fac, tot atât de bine ştiu că eu aparţin zilei de ieri. Şi ştiu că ceea ce fac bine şi acum, deşi nu s-a stricat, s-a învechit. În teatrul de azi sunt multe lucruri care poate că nu sunt la fel de bune ca cele pe care le fac eu, însă sunt mai contemporane, în timp ce eu aparţin mai mult trecutului. Sunt nevoit să trăiesc cu acest sentiment, care nu e deloc plăcut. Atâta timp cât omul este tânăr, îi este uşor să meargă mai departe şi să spună: trec peste ziua de ieri. Dar când se apropie de sfârşit, se confruntă cu această

14 gának: állj, nem élhetek továbbra is úgy, ahogy eddig éltem. Tehát lehet, hogy az ember bedől Don Juannak, de közben érzi, hogy ahogy azelőtt élt, az rosszabb volt. B. E.: Úgy érzem, hogy a Don Juan és Sganarelle közti viszonynak kicsit köze van a Mértéket mértékkel Hercegéhez és Porkolábjához; mintha a shakespeare-i szereplők viszonyának kibontása is érdekelte volna, amikor döntött a Don Juan szereposztása felől. M. L.: Nem tagadom, hogy a darabok központi figuráihoz nagyon is személyes közöm van. Bár nem feltétlenül akarom, természetesen magamat is látom bennük, ezt hiába is próbálom elkerülni. Az ember csak úgy kerülheti el, hogy magáról beszéljen, ha talál bizonyos színészeket jobbakat vagy rosszabbakat akikre azt mondja, hogy igen, ő az. Ez pedig nem az abszolút tehetség kérdése. Franciaországban például minden előadásomban François Chattot-val dolgozom, ez pedig a darabválasztásban is befolyásol. Számomra a Mértéket mértékkel után tiszta volt, hogy [Hatházi] Andrással szeretnék dolgozni, és ennek nincs köze ahhoz, hogy objektíven mennyire tartom tehetségesnek. Egy korábbi elképzelés szerint Gorkij Éjjeli menedékhelyét kellett volna rendeznem Kolozsváron, de éreztem, hogy itt, ezekkel az emberekkel most nincs közöm a darabhoz. Nem a darabbal van bajom, remek szöveg, csak éppen nem tudtam, hogy András mit játszhatna az Éjjeli menedékhelyben, mert egyik szereplőnek sincs köze hozzám. Furcsa dolgok ezek. A Don Juan-téma már rég foglalkoztat. Persze rendezőként az embernek megvan a saját világa, a saját repertoárja, amit sosem merít ki. És vannak nagyszerű darabok, amelyeket viszont sosem fogok megrendezni, mert nem tartoznak a repertoáromhoz. Persze az más, ha valaki ír egy darabot és felkér, hogy rendezzem meg. Ha Heiner Müller hoz egy darabot, akkor az ember megrendezi. Amikor az embernek dönteni kell, hogy milyen darabot vesz elő a repertoárjából, akkor mindenekelőtt az a kérdés, hogy mi a helyzet a világban, és mindenekelőtt mi a helyzet az illető társulattal. Ezt nem is igazán tudom elmagyarázni, bár alátámaszthatnám filozófiai érvekkel, hogy miért épp a Don Juan felel most meg Kolozsvárnak, és miért nem valami más, de nem lenne igaz. Azt hiszem, sok szempontból helyes választás, mindenekelőtt az én meg a társulat viszonyát illetően. Ebből kiindulva megtalálhatjuk, hogy miért helyes a város számára. A Don Juan témaköre egyébként mindig is érdekelt, de a darabot rossznak találtam, és inkább a Don Giovannit rendeztem meg. Azt, úgy érzem, ma is meg lehet nézni, persze teljesen más tál tészta és egészen más érdeklődést tükröz, mint a mostani munkánk. Az ember hajlamos elfelejteni, hogy semmiről nem tud semmit. És arra is vigyázni kell ezért is tartok az ilyen beszélgetésektől hogy az, ami az embernek személyesen fontos, a munka során végül is lényegtelenné válhat. Ha a szerelemről beszélünk, azt mondhatnám: az, ahogy csábítok egy nőt, mindig is összefüggött azzal, hogy milyen vagyok, hogyan beszélek, hogy tudok egy nőre ránézni. Végül az ember megtanulja, hogy valószínűleg az egykoron fiatal és vonzó testem fényképpel is tudnám bizonyítani mégis nagyobb szerepet játszott a dologban, mint gondoltam. Még mindig ugyanúgy tudok beszélni és nézni, de minden megváltozott. És ez is egy tapasztalat, ahogy a halál is, amely az emberre vár. Egyszer szembe kell nézni vele. Talán ez az egyik ok, amiért azt mondtam, hogy feltétlenül Don Juant kell renproblemă într-un mod total diferit. De aceea este Don Juan (o piesă de duzină a lui Molière) o piesă superbă: e povestea unui mare personaj care, faţă în faţă cu moartea, refuză să renunţe. Moartea este prezentă tot timpul în această piesă, de la bun început. Şi tocmai acest lucru ne dă emoţii: Don Juan nu vrea să accelereze cursul evenimentelor, nu doreşte să moară discret. El ar putea spune: destul, mă bag în pat şi mor încet, cum se cade, poate ajung şi până la Dumnezeu. De ce nu acceptă pur şi simplu că Dumnezeu are ultimul cuvânt de spus? ne-am putea întreba. Dacă există Dumnezeu. Don Juan însă îl neagă, aşa cum îl neg şi eu, de altfel. Desigur nu pentru că aş crede că nu există îl resping pentru că nu vreau să-l accept. E.B.: Aţi spus că pentru dumneavoastră una dintre însuşirile cele mai importante ale lui Don Juan este derizoriul. Acest derizoriu, îl interpretaţi ca un fel de revoltă faţă de societate? M.L.: Una dintre întrebările cele mai importante este aceasta:

15 deznem. Persze az is lehet, hogy csak egy magányos éjszaka eredménye. Most viszont attól kell óvakodnom, hogy mindez befolyásolja a munkámat, mert az nevetséges volna. B. E.: A Don Giovanni-áriák beemelése az előadásba pusztán esztétikai döntés volt? M. L.: Egyáltalán nem. Az, hogy most Don Juant rendezek, azt is jelenti, hogy hiányzik nekem a Don Giovanni, és folyton jelen kell lennie a számomra, mint valaminek, ami elveszett. A lehető legnagyobb bizonytalanságom ahhoz kötődik, hogy hogyan használhatjuk ezeket az áriákat remélem, hogy megtaláljuk a módját. Ha nem, akkor legnagyobb szerencsénkre a bemutató előtt kíméletlenül ki fogom majd vágni őket, hiszen nincs feltétlenül szükségünk rájuk. Ha hirtelen összeáll belőlük valami, akkor az nagyon szép lehet. De ha pusztán esztétikai töltelékké válnak, akkor bőven elég lesz az, ha foglalkoztunk ezekkel a dalokkal, nem szükséges megmutatnunk őket. B. E.: Arra kért minket, hogy próba után kikapcsolódás gyanánt de ce nu avem dreptul să ne asumăm ceea ce suntem? Nu suntem destul de curajoşi să spunem sincer: aşa sunt eu şi nu vreau să ascund acest lucru. De fapt, nu ne interesează identitatea lui Don Juan, ci faptul că este un model pentru alţii. Când cineva înţelege faptele lui Don Juan, nu face decât să-şi spună: opreşte-te aici, nu mai poţi trăi cum ai trăit până acum. Altfel spus, poate că omul se lasă prins de Don Juan, dar în acelaşi timp îşi dă seama că viaţa pe care a dus-o până acum a fost ceva şi mai rău. E.B.: Cred că această relaţie între Don Juan şi Sganarelle are ceva în comun cu Ducele şi Temnicerul din Măsură pentru măsură ca şi cum, în momentul în care aţi hotărât distribuţia piesei Don Juan, aţi fi fost interesat şi de dezvoltarea relaţiei între personajele lui Shakespeare. M.L.: Nu vă ascund că sunt legat într-un mod foarte personal de figurile centrale ale pieselor. Deşi nu doresc neapărat să mă recunosc în aceste personaje, bineînţeles că mă regăsesc şi pe mine în ele, degeaba aş încerca să evit acest lucru. Omul poate evita să vorbească despre el însuşi doar dacă găseşte câţiva actori mai buni sau mai puţin buni despre care poate spune: da, el este personajul. Ceea ce nu are legătură cu talentul absolut. În Franţa de exemplu, la fiecare spectacol lucrez cu François Chattot, ceea ce mă influenţează şi în alegerea pieselor. Pentru mine a fost clar, după Măsură pentru măsură, că vreau să lucrez cu András [Hatházi], şi asta n-are nimic de-a face cu cât de talentat îl consider eu, în mod obiectiv. Conform unui plan anterior ar fi trebuit să pun în scenă la Cluj Azilul de noapte de Gorki, dar am simţit că aici, cu aceşti oameni, în momentul acesta, nu pot să fac nimic din această piesă. Nu am nimic cu piesa, este un text superb, numai că n-am ştiut ce ar putea juca András în Azilul de noapte, pentru că nu am nimic în comun cu niciunul dintre personaje. Acestea sunt lucruri ciudate. Tema lui Don Juan mă preocupă de multă vreme. Bineînţeles, omul are propria sa lume, ca regizor, are un repertoriu propriu, pe care nu-l epuizează niciodată. Există însă anumite piese formidabile, pe care nu le voi regiza niciodată, pentru că nu fac parte din repertoriul meu. Evident că este cu totul altceva dacă cineva scrie o piesă şi mă roagă să o pun în scenă. Dacă Heiner Müller îţi aduce o piesă, atunci o montezi. În momentul în care trebuie să decizi, ce piesă să prezinţi din repertoriul tău, în primul rând se pune problema: ce se întâmplă în lume şi, în primul rând, care este situaţia în interiorul trupei în cauză. De fapt, nici nu vă pot explica acest lucru, deşi aş putea să aduc argumente filozofice, de ce tocmai Don Juan este piesa adecvată astăzi pentru Cluj şi de ce nu altceva, dar n-aş avea dreptate. Cred că este o alegere corectă din mai multe puncte de vedere, în primul rând din cel al relaţiei mele cu această companie. Pornind de aici putem afla, de ce este o alegere corectă pentru oraşul acesta. De altfel, tematica lui Don Juan m-a interesat întotdeauna, însă am considerat-o o piesă proastă şi am preferat să pun în scenă Don Giovanni. Acel spectacol, cred eu, poate fi văzut şi astăzi, sigur că este ceva cu totul diferit şi reflectă o preocupare cu totul alta faţă de munca noastră de acum. Suntem dispuşi să uităm că nu ştim nimic. Şi trebuie să fim atenţi motiv pentru care am rezerve faţă de acest gen de conversaţie, pentru că ceva ce ni se pare important, poate deveni cu totul nesemnificativ pe parcursul lucrului cu piesa. Dacă vorbim despre dragoste,

16 nézzük és hallgassuk a Don Giovanni-felvételeket, de a másnapi próbára mindenképp felejtsük el azt, amit láttunk. M. L.: A Don Giovanniban és Mozart zenéjében olyan gondolkozás lakozik, ami ma már nem hozzáférhető. Ha személyesebben szeretnék fogalmazni: az embernek nem szabad elfelejteni a fiatalságát, de az nem jön soha vissza többé. Ez pedig nem nosztalgia, ez egyfajta veszteség, amellyel meg kell tanulnunk együtt élni. B. E.: Elmeséli röviden, hogy milyen fontos élményekben volt része az elmúlt két évben, amióta nem találkoztunk? M. L.: Fontos dolgok nem igazán történtek. Történtek viszont szép dolgok, sokat dolgoztam. Ahol élek, vagyis Franciaországban és Németországban megkezdtem és abbahagytam munkákat. Ellöktem őket magamtól, mert éreztem, hogy nem megy, de miattam nem megy. Nem is akarom pontosan tudni, hogy én voltam-e túl gyenge, vagy a többiek voltak hülyék. De olyan helyeken, mint Afganisztán, Szaratov vagy Bolívia nem kellett sokat gondolkoznom, mert éreztem, hogy szükség van rám és örülnek nekem. Ez pedig szép, számomra ezért éri meg ez a munka. Ezáltal pedig felfedeztem egy lehetőséget: az ember élhet egy kicsit lazábban is, nem kell feltétlenül mindig a nagy rendezőnek lenni, hiszen az végső soron szörnyen fárasztó. Az elmúlt időszakban elkezdtem írni. Nagyon sok mindent megéltem és nagyon sok emberrel találkoztam, kedvem van leírni mindezt. Ha én eltűnök, értem is kár, de hogy ők mind eltűnjenek... A többiek: nem más, mint amit róluk elmondhatsz. Ez pedig nagyszerű esély: ti most velem beszélgettek ugyan, de valahol Brechttel és Müllerrel is beszélgettek. Annak, amit mondok, legalább a fele másoktól származik, és erről nem tudok lemondani... B. E.: Könyvet ír? M. L.: Az emlékiratoktól eleve frászom van, én csak írni akarok. Nem biztos, hogy minden úgy történt, ahogy én emlékszem rá, idővel összekeverednek a dolgok. Tehát van egy kis különbség aközött, hogy az ember ki is adja-e, amit ír, vagy Matthias Langhoff - rövid életrajz május 9-én éjféltájban született Zürichben, ahol szülei száműzetésben éltek. - Apja kommunistaként a Börgermoer-i és lichtenburgi gyűjtőtáborokban volt internálva. - Anyja olasz zsidó. - Két és fél éves korában elveszíti imádott nagyapját, Gustav Langhoffot. - A háború után visszatér Németországba szüleivel, családja a brit megszállási övezetben telepszik le, majd nemsokára átköltöznek a szovjet zónába, amelyből később megalakult a Német Demokratikus Köztársaság. - A sztálinista iskolai rendszer tanulója. Barátságot köt Winfried Paprzyckivel. A Paprzycki és mások barátsága tanítja meg arra, hogy megvetéssel viseltessen a politikusok iránt, színezetüktől függetlenül kőművesnek tanul, ez az egyetlen oklevéllel igazolható mestersége második házasságából megszületik Anna lánya távozik az NDK-ból, egyrészt politikai okokból, másrészt utazni vágyik, de mindenekelőtt jövendőbeli felesége, Laurence iránti szerelme miatt. - Az NSZK-ban, majd Svájcban él, végül letelepedik Párizsban feleségével és két fiával, Casparral és Antonnal. - Hosszas és unalmas erőfeszítések után, 1995-ben megkapja a francia állampolgárságot. - Soha nem voltak súlyos egészségi problémái, két vírusos hepatitisztől és egy enyhe májkárosodástól eltekintve. aş spune: modul în care seduc o femeie a fost întotdeauna legat de felul cum sunt, cum vorbesc, cum pot să mă uit la o femeie. La final omul îşi dă seama că, probabil, corpul tânăr şi atrăgător pe care l-a avut pe vremuri pot demonstra şi cu poze a avut totuşi un rol mai important decât ar fi crezut. Pot şi acum să vorbesc şi să mă uit la femei ca atunci, însă toate s-au schimbat. Este şi aceasta o experienţă, ca şi moartea, care ne aşteaptă. Într-o zi va trebui să o privim în faţă. Poate că acesta este unul dintre motivele pentru care am spus că trebuie să regizez neapărat Don Juan. Desigur, poate fi doar rezultatul unei nopţi solitare. Acum însă trebuie să mă feresc, să nu îmi influenţeze munca, pentru că ar fi ridicol. E.B.: Transpunerea ariilor din Don Giovanni în acest spectacol a fost o decizie pur estetică? M.L.: Nu, deloc. Faptul că acum pun în scenă piesa Don Juan înseamnă, printre altele, că îmi lipseşte Don Giovanni şi că, pentru mine, el trebuie să fie prezent tot timpul, ca ceva ce am pierdut. Pentru mine cea mai mare incertitudine o reprezintă modul în care vom folosi aceste arii sper să găsim modalitatea adecvată. Dacă nu, atunci spre norocul nostru le voi elimina fără milă înainte de premieră, pentru că nu avem absolută nevoie de ele. Dacă dintr-o dată va ieşi ceva din ele, poate fi un lucru foarte frumos. Dar dacă vor fi doar nişte umpluturi estetice, pentru noi va fi suficient că am lucrat cu aceste melodii şi nu va fi nevoie să le şi arătăm. E.B.: Ne-aţi rugat ca după repetiţie, pentru a ne relaxa, să vizionăm şi să ascultăm înregistrări din Don Giovanni, dar să uităm neapărat ceea ce am văzut până la repetiţia din ziua următoare. M. L.: În Don Giovanni şi în muzica lui Mozart există o reflexie care astăzi nu mai este accesibilă. Dacă este să mă exprim subiectiv: omul nu trebuie să-şi uite tinereţea, însă ea nu va mai reveni niciodată. Iar asta nu e nostalgie, este un fel de pierdere cu care trebuie să învăţăm să trăim. E.B.: Vreţi să ne povestiţi pe scurt, ce experienţe importante aţi avut în ultimii doi ani, de când nu ne-am mai văzut? M. L.: Nu prea s-au întâmplat lucruri importante. În schimb s-au întâmplat lucruri frumoase, am lucrat mult. Acolo unde trăiesc, adică în Franţa şi în Germania, am început unele proiecte şi am renunţat la altele. Le-am respins pentru că am simţit că nu funcţionează şi asta şi din cauza mea. Nici nu vreau să ştiu precis dacă eu am fost prea slab sau ceilalţi proşti. Însă în locuri ca Afganistan, Saratov sau în Bolivia, nu a trebuit să

17 csak leírja, hogy le legyen írva. Ha már nem vagyok itt, hogy megkérdezhessék, hogy is történtek a dolgok, akkor jó, ha a fiókban van minden. Egyébként van egy kis balszerencsém is: sosem foglalkoztam a legszükségesebbel. Nem mondhatnám, hogy szegény ember voltam, megfizettek a munkámért persze nem úgy, mint egy bankárt, de nem panaszkodhatok, főleg, ha látom, hogy itt mennyit keres egy színész, inkább szégyellem magam a gázsimért, de most bánom, hogy sosem gondoskodtam arról, hogy legyen egy nyugdíjam vagy egy tulajdonom. Igazából nagyon szívesen mondanám, hogy évi két rendezés elég volna. Néhány hónapig fiataloknak mesélni arról, hogy mihez értettem egykoron, néha úszni egy kicsit, ezek volnának a közeli céljaim. Nyissunk ki még egy üveg bort! Bertolt Brecht KÍSÉRTÉS ELLEN 1 Ne higgy kísértésnek! Út vissza egy se vezet, A nap siet elébed; Az éj szelét is érzed: Nem lesz több reggeled. 2 Ne higgy ámításnak! Az élet kicsiség. Gyorsan kortyold fenékig! Soha ki nem elégít, Ha meghagyod felét! 3 Ne higgy a vígasznak! Időd úgyis kevés! Az üdvözült rohadhat! Az élet a csúcsra kaptat: És máris elenyész. 4 Ne higgy kísértésnek, Gürizhet, tönkretesz! Ugyan mért kéne félned? Az állatokkal végzed S aztán semmi se lesz. Eörsi István fordítása stau prea mult pe gânduri, pentru că am simţit că este nevoie de mine şi că oamenii se bucură de prezenţa mea. Iar acest lucru este ceva sublim, de aceea merită să fac această muncă. Astfel am descoperit o nouă posibilitate: omul poate trăi mai relaxat, nu trebuie să fie tot timpul marele regizor pentru că la urma urmei este foarte obositor acest lucru. În ultima vreme am început să scriu. Am trăit foarte multe experienţe, am întâlnit foarte mulţi oameni, iar acum sunt dispus să scriu despre toate acestea. Dacă voi dispărea, va fi păcat de mine, dar să dispară şi ei, cu toţii... Ei, ceilalţi sunt ceea ce se poate spune despre ei. Iar asta e o perspectivă formidabilă: voi acum discutaţi cu mine, dar undeva discutaţi şi cu Brecht şi cu Müller. Din ceea ce spun, cel puţin jumătate provine de la alţii şi nu pot renunţa la acest lucru. E.B.: Scrieţi o carte? M. L.: A priori am oroare de memorii, eu vreau doar să scriu. Nu e sigur că toate s-au întâmplat aşa cum îmi amintesc eu, cu timpul lucrurile se amestecă. Vreau să zic că este o mică diferenţă între a reda ceeea ce ai trăit şi să scrii pur şi simplu, de dragul scrisului. Dacă nu voi mai fi, să pot povesti cum s-au întâmplat acele lucruri, atunci va fi bine dacă se vor păstra toate undeva într-un sertar. De altfel, am şi un pic de ghinion: niciodată nu m-am ocupat cu lucrurile cele mai necesare. Nu aş putea spune că am fost un om sărac, am fost plătit pentru munca mea bineînţeles, nu ca un bancher, dar nu mă pot plânge, mai ales când văd cât câştigă aici un actor: aproape că mi-e ruşine de onorariul pe care îl am, dar acum îmi pare rău că nu m-am străduit să am o pensie sau o proprietate. De fapt, mi-ar plăcea să pot să spun că mi-ar fi suficiente două regizări pe an. Să le povestesc tinerilor, timp de câteva luni, despre lucrurile la care m-am priceput cândva, să înot din când în când cam acestea ar fi obiectivele mele pe termen scurt. Hai să mai deschidem o sticlă de vin! (Traducerea: Sándor Koros-Fekete) Matthias Langhoff - scurtă biografie - S-a născut în 9 mai 1941 pe la miezul nopţii, la Zürich unde părinţii lui s-au exilat. - Tatăl: comunist, a fost internat în lagărele de concentrare Börgermoer şi Lichtenburg. - Mama: evreică de origine italiană. - La vârsta de doi ani şi jumătate îşi pierde bunicul adorat, Gustav Langhoff. - Imediat după sfârşitul războiului se reîntoarce în Germania împreună cu părinţii, familia instalându-se în zona de ocupaţie britanică, apoi, peste puţin timp, în zona sovietică, care a devenit mai târziu Republica Democrată Germană. - Frecventează sistemul şcolar stalinist şi se împrieteneşte cu Winfried Paprzycki. Prin intermediul acestei prietenii şi a altora, învaţă să-i dispreţuiască pe politicieni, indiferent de apartenenţă învaţă zidăria, singura profesie pentru care obţine o diplomă se naşte fiica sa Anna, din a doua căsătorie părăseşte RDG din motive politice, dar şi pentru că vrea să călătorească, dar în primul rând datorită dragostei pentru viitoarea soţie, Laurence. - Locuieşte în RFG, Elveţia, apoi se stabileşte la Paris împreună cu soţia şi cu fiii lor, Caspar şi Anton. - După eforturi îndelungate şi plictisitoare, obţine cetăţenia franceză în Nu a suferit niciodată de probleme grave de sănătate, în afară de două hepatite virale şi de un ficat uşor avariat.

18 Régi történet 1 Könyvtáram egyik elfelejtett könyvében egyszer olvastam egy lányról, aki a nyári napfényben ragyogó Sevillában sétálva felfedezett egy templomot, melyet állítólag Don Juan, a híres nőcsábász alapított. Egy réztáblán a lány azt olvasta, hogy saját kívánságára itt, a kapu alatt van Don Juan sírhelye. A vezeklő bűnös azért akarta ezt, hogy még a legalacsonyabbak is lábbal tiporják. A lányra annyira rátört a nevetés, hogy nem tudta, vagy nem akarta tovább visszatartani a vizeletét. Mindkét lábán lecsorgott, egy patak zúdult a sírkőre. Néhány évvel később Sevillában megpróbáltam megtalálni ezt a templomot. Senki nem tudott segíteni. Senki nem tudott sem a sírhelyről, sem a templomról. Végül megtaláltam a sírt és a vizelettel áztatott sírkövet. De nem egy templomban volt és nem is temetőben. Egy építőtelep vagy szeméttelep mellett volt, Sevillától háromezernégyszázhatvannégy kilométerre, keletre. Lehajoltam, letöröltem a többszázéves koszt a patinás tábláról és ezt olvastam rajta: Nem akartam, hogy higgyetek nekem, azt akartam, hogy semmit se reméljetek tőlem. Nem akartam jó lenni, azt akartam, hogy gyűlöljetek, kinevessetek és megvessetek. De ha elmegyek, érezni fogjátok, mennyire hiányzom nektek. Fizessétek ki a szolgámat. Értetlenül hagytam el a helyet: egy építőtelepet vagy szeméttelepet. Egy, a fagyos telet megmagyarázhatatlan okokból átvészelt légy patinától zöld kezemre telepedett.!!! Menjenek színházba, mielőtt túl késő!!! 2 Hazafele, a munkanap lejártával, amikor elhagytam a próbatermet, a mosdó és a lépcső között észrevettem, hogy egy takarítónő figyel engem. Szürke, mint a takarítónők; körülbelül velem egykorú, barátságosan és udvariasan mosolygott rám. Megbotlottam, ő meg németül, gyengéd akcentussal mondta: Vorsicht és Guten Tag. majd Ach ja. Herta Müllerre kellett gondolnom. Munkámat neki ajánlom, a takarítónőnek. Matthias Langhoff O întâmplare veche 1 Într-o carte uitată în biblioteca mea am citit odată despre o fată care, plimbându-se prin Sevillia scăldată de un soare de vară, a descoperit o biserică despre care se spune că ar fi fost întemeiată de Don Juan, vestitul seducător. Pe o placă de alamă, era scris că în acel loc, sub poartă, a fost înmormântat Don Juan, potrivit dorinţei sale. Păcătosul ispăşit a dorit să fie călcat în picioare de toţi oamenii, chiar şi de cei mai mici de statură. Fata a izbucnit într-un hohot de râs, cum nu mai putea sau nu mai vroia să-şi reţină urina, aceasta i s-a scurs pe ambele picioare, curgând ca un pârâu peste piatra de mormânt. Câţiva ani mai târziu, am încercat să găsesc această biserică în Sevillia. Nimeni nu m-a putut ajuta. Nimeni nu ştia nici de mormânt, nici de biserică. Până la urmă, am găsit mormântul şi piatra funerară udată de urină. Dar nu era într-o biserică, nici măcar într-un cimitir. Lângă el se afla un şantier sau un depozit de gunoaie, la trei mii patru sute şaizeci şi patru de kilometri est de Sevillia. M-am aplecat, am şters murdăria multor secole de pe placa patinată şi am citit aceste cuvinte: Nu am vrut să mă credeţi, am vrut să nu speraţi nimic de la mine. N-am vrut să fiu bun, am vrut să mă urâţi, să râdeţi de mine şi să mă detestaţi. Dar când voi pleca, veţi simţi cât de mult vă voi lipsi. Plătiţi-mi servitorul. Am părăsit nedumerit locul şantierul sau depozitul de gunoi. O muscă (de neînţeles, cum a supravieţuit iernii geroase) s-a aşezat pe mâna mea verde de la placa patinată.!!! Mergeţi la teatru, până nu-i prea târziu!!! 2 Mergând spre casă la sfârşitul zilei de lucru, după ce ieşisem din sala de repetiţii, între toaletă şi scară, am simţit că o femeie de serviciu mă observă. Cenuşie, ca toate femeile de serviciu; aproximativ de vârsta mea, îmi zâmbi amical şi politicos. M-am împiedicat, iar ea, într-o germană cu un uşor accent, îmi spuse: Vorsicht şi Guten Tag, apoi: Ach ja. M-a făcut să mă gândesc la Herta Müller. Dedic această muncă ei: femeii de serviciu. Matthias Langhoff (traducerea: Sándor Koros-Fekete)

19 Fesztiválnapló Jurnal de festival (Részlet az Interferenciák Fesztiválblogjából, szerző: Varga Anikó) Nyolcadik nap A mai nap fényes délelőttje homályba, majd teljes sötétségbe borult a színházban is, sorra kimentek a biztosítékok, talán a színház 220 éves múltja terhelte meg a vezetékeket. Épp a dohányzóban tartottam lelki felkészülést a BITEF nagydíjas szarajevói színház előadására, amikor elért a sötét, és ezzel egyidőben felmerült bennem a tapogatható előadás lehetősége. A véletlen, ami megakaszt és visszakérdez ránk, az érzékeinkre, vagy arra, hová vágtázunk hát persze. (A büfében például, az este megtartott beszélgetés előtt Visky András sebtében bort rendelt sietett, legyen még ideje ellépni a Wozzeck hatásától, amihez valóban kell idő erre nem elkezdett morzsolódni a parafadugó? Öt teljes percig kínlódott a büfés lány, centiről-centire haladva a reménytelen ütközetben. Amikor gyöngyözni kezdett András homloka, a lány megtört és új üveget vett elő.) Tizedik nap Az jár a fejemben, mi haszna van a fesztiváloknak. Majdnem salamoni sirámként hangzik, mintha magát a fesztiválozást kérdőjelezném meg, holott tényleg, és minden pejoratív zönge nélkül, a haszon, ami érdekel: bonyolult dolog ez. Sok összetevős, mint a színházi működés, alkotás, vagy folytassam a nagyotmondást maga a színházi forma. A színházi fesztiválok, amelyeken részt vettem konkrét intézményekhez kötődő fesztiválokra gondolok, nem verseny vagy szemlerendezvényekre az Interferenciákhoz hasonló szempontrendszereket működtetnek, persze az intézmény lehetőségeivel arányosan. Szempont a színházzal valamilyen módon rokoni kontextusok megjelenítése: az ízlésben, szemléletmódban a színházhoz közeli alkotók munkáinak meghívása (például itt Purcărete), illetve az intézményes kapcsolatháló felmutatása (itt az UTE). Szempont a szervező intézmény munkáinak megmutatása a nemzetközi szakma (alkotók, igazgatók, kritikusok stb.) számára. Szempont a szakma számára felkínált érdekesség, amely nem feltétlenül esik egybe a szélesebb közönségízléssel, de ez a közös metszet most meglepően nagynak tűnt (legalábbis a Max Black, a Wozzeck, az Anamnesis előadásokat igen jól fogadta a közönség). Szempont a fesztivál köré épített szakmai, reflexiós rendezvények megléte (itt a délelőtti beszélgetések, zenei workshopok, könyvbemutatók). Szempont a szórakozás (zenei off-programok, bulik, koncertek: amire nem jutottam el). Szempont a tematikus koherencia. Szempont a társulatépítés. Szempont a közönségízlés nyitása. Szempont, hogy jó előadások legyenek a programban. Nekem ugye ez a legérdekesebb szempont, a legjobb fesztiválok azok (fragmente din Jurnalul de Festival, autor: Anikó Varga) Ziua 8 Dimineaţa însorită a acestei zile s-a transformat în penumbră şi apoi în beznă. În clădirea teatrului, siguranţele au sărit una după alta poate că cei 220 de ani de existenţă ai Teatrului au suprasolicitat cablurile. Tocmai mă aflam în spaţiul pentru fumători, pregătindu-mă sufleteşte pentru spectacolul cu care teatrul din Sarajevo a câştigat marele premiu BITEF, când, deodată, m-a surprins întunericul. În acelaşi timp, mi-a venit în minte conceptul de spectacolul palpabil. Imprevizibilul, care ne blochează şi ne interoghează simţurile, ne întreabă de ce ne grăbim sigur că da. (La bar, de exemplu, înaintea discuţiei cu creatorii spectacolului, András Visky a comandat la repezeală nişte vin probabil că încerca să se elibereze de efectul spectacolului Wozzeck, care, într-adevăr, necesită un timp de digerare când, pe neaşteptate, dopul de plută al sticlei a început să se fărâmiţeze. Fata de la bar s-a chinuit timp de cinci minute, câştigând centimetru cu centimetru pe câmpul unei bătălii fără speranţă. Observând că pe fruntea lui András au apărut broboane de transpiraţie, fata a cedat şi a scos o sticlă nouă.) Ziua 10 Mă tot gândesc, care este sensul festivalurilor. Sună ca o lamentaţie solomonică, de parcă aş pune la îndoială însăşi organizarea de festivaluri, deşi pe mine mă interesează efectiv, fără vreo nuanţă peiorativă, sensul complicat lucru. Are multe componente, precum funcţionarea unui teatru, creaţia sau ca să folosesc cuvinte pretenţioase forma teatrală însăşi. Festivalurile de teatru la care am participat mă gândesc la cele organizate de o instituţie anume, nu la concursuri sau la vizionări de spectacole operează cu sisteme şi criterii asemănătoare cu INTERFERENCIÁK Nemzetközi Színházi Fesztivál 2012 Festivalul Internațional de Teatru INTERFERENȚE 2012

20 szoktak lenni, ahol minimum kétnaponta lebombázzák a nézőt, ezért hajnali háromig zsizseg a büfé, mert senki nem bír hazamenni, muszáj utána meginni valamit, megosztani az élményeket. Vagy csak együtt lenni és bulizni. Vagy az élmény fokától függően ó, jaj csak inni boldogan, kétségbeesve. (Részlet az Interferenciák Fesztiválblogjából, szerző: Aaron Rutz) Első nap Miután mindössze néhány napot töltöttem Bukarestben, tegnap Kolozsvárra érkeztem egy késői vonattal, pillanatokkal az Interferenciák ünnepi megnyitója előtt. Ez azonban, azt hiszem, előnyömre szolgált, hiszen belecsöppentem az események hihetetlen erejű sodrásába, ami csak az előadóművészetek esetén mutatkozik meg ekkora erővel. Amikor a Kolozsvári Állami Magyar Színházhoz értem, fiatal önkéntesek tucatjai foglalatoskodtak serényen az utolsó pillanatok előkészületeivel, a színház ügyintézői az emeleten beszélgettek a vendégekkel, a legszembetűnőbbek viszont a hatalmas, nyomtatott nagybetűket tartó, jelmezt viselő fiatalok voltak, akiknek a bejárat előtti néma sorfala nyomán kirajzolódott az INTERFERENCES szó. Igaz ugyan, hogy viharverte poggyászommal nem kis feltűnést keltettem a színház előcsarnokában, viszont éreztem, hogy akaratlanul ugyan, de én is hozzájárultam a fesztivál megnyitójának drámai hangulatához. Negyedik nap Boldog Románia napot! Kicsit elcsodálkoztam azon, hogy az utcákon egyre inkább eluralkodik a piros, sárga és kék szín, és hogy több itt a zászló, mint Európában bárhol, kivéve Lengyelországot az Európa Kupa idején. Lehet, hogy néhányan túlzónak érezték a nacionalizmust, de nyugodjatok meg, barátaim, mert ez mind semmi ahhoz képest, ami Amerikában van. A színház számomra menedék az országok követelései és hatalma elől. Ez persze minden művészetre igaz, de a színházak méretüknél fogva követségi épületekhez hasonlítanak, és én sehol nem vagyok annyira kevéssé tudatában annak, hogy északamerikai vagyok, mint amikor színházi emberek között mozgok sokkal inkább érzem embernek magam közöttük, mint valami régióhoz vagy országhoz tartozó egyénnek. Erről részben azért teszek említést, mert egyre többet tudok meg a nemzeti függetlenségi törekvések miatti, hosszú ideje tartó feszültségekről, részben pedig azért, mert az Interferenciák programjában egy Blutopia nevű, amerikai dzsessz együttes előadása is szerepel. Kelet-Európa lencséjén keresztül és ebből a távolságból sokat tanulok a szülőföldemről, és öröm számomra látni, hogy egy művészek által nagyon jól kidolgozott művészi formát mennyire jól fogadnak itt, Kolozsváron. A dzsessz Amerikában olyannyira nem népszerű, hogy olykor még utálatot is kelt, főleg a középiskolákban és az egyetemeken, így néha elfelejtjük a virtuozitás varázsát mindaddig, míg meg nem tapasztaljuk. A dzsessz és a színház közötti kapcsolat felvázolása egészen felvillanyozott ma reggel, különösen az a megjegyzés tetszett, hogy a zene a világegyetem élő része, amit a művészek csupán megpróbálnak közvetíteni számunkra. Egyetértek Alex Harding igazgatónak az improvizációra vonatkozó kijelentéseivel, hiszen Amerikában a legizgalmasabb színházak az improvizáló társulatok, akik a pusz- Festivalul Interferenţe, desigur, în funcţie de posibilităţile instituţiei. Unul din criterii este reprezentarea domeniilor artistice oarecum înrudite cu teatrul: invitarea lucrărilor unor creatori apropiaţi de teatru prin gustul sau modul de a vedea lumea (în cazul nostru l-aş da ca exemplu pe Silviu Purcărete), respectiv intrarea în contact cu reţeaua de teatre internaţionale (aici: UTE). Alt criteriu este prezentarea producţiilor instituţiei organizatoare profesioniştilor străini (creatori, directori de teatru sau de festivaluri, critici de teatru etc.). Apoi ar fi elementele adresate, în special, specialiştilor. Această paletă axată pe două tipuri de public mi s-a părut de data asta surprinzător de bogată (spectacolele Max Black, Wozzeck şi Anamnesis au fost foarte bine primite de marele public). Alte componente ar fi reprezentate de manifestările, de asemenea dedicate profesioniştilor, centrate pe reflectare (în cazul nostru: discuţiile despre spectacolele din festival, atelierele de muzică, lansările de carte). De asemenea, au fost gândite şi programe de divertisment (programe muzicale off, party-uri, concerte la care, din păcate, nu am ajuns). Pe parcursul întregului Festival s-a avut în vedere: coerenţa tematică. consolidarea trupei de actori, formarea publicului. Un alt criteriu important a fost prezenţa în program a spectacolelor cu un bun nivel calitativ. Pentru mine, criteriul cel mai important este: bombardarea spectatorului cel puţin o dată la două zile. La astfel de evenimente, în jurul barului este forfotă până la ora trei dimineaţa, pentru că nimeni nu e în stare să se ducă să se culce, din dorinţa de a mai bea ceva şi de a-şi împărtăşi impresiile. Sau doar din dorinţa de a sta împreună şi a chefui. Uneori în funcţie de intensitatea experienţei (o, vai!) doar din dorinţa de a mai bea, de fericiţi şi de disperaţi ce suntem. (fragmente din Jurnalul de Festival, autor: Aaron Rutz) Ziua 1 După doar câteva zile în Bucureşti, am revenit ieri în Cluj cu un tren care ajungea foarte târziu. Am ajuns cu foarte puţin timp înainte de marea deschidere a Festivalului de Teatru Interferenţe. Cred că acest lucru s-a dovedit în avantajul meu, pentru că am venit realmente în miezul energiei dăruită doar de arta interpretativă. Când am intrat în incinta Teatrului Maghiar, mai mulţi tineri voluntari se grăbeau să termine ultimele pregătiri, administratorii teatrului erau la etaj vorbind cu invitaţii. Cei mai vizibili erau tinerii costumaţi care stăteau la intrarea principală prezentând în tăcere Festivalul INTERFERENŢE, scris cu litere mari de tipar. Stând în holul teatrului frapant, cu bagajul meu uzat, nu puteam alunga gândul că, fără să vreau, mi-am adus propria contribuţie la ambianţa din deschiderea Festivalului. Ziua a 4-a La mulţi ani de Ziua României! M-am minunat de străzile tot mai pline, pe zi ce trece, de culorile roşu, galben şi albastru, de prezenţa steagurilor în număr mai mare decât în Europa. Doar Polonia a avut mai multe în ziua în care se juca Cupa Europei. Poate unii simt că acest tip de naţionalism e un pic cam exagerat. Dar prieteni, fiţi siguri, este nimic în comparaţie cu America.