Evelyn Lau Szökevény

Átírás

1 Evelyn Lau Szökevény Egy utcagyerek naplója Fordította: Nagy Veronika Konkrét Könyvek

2 2005 2

3 Köszönjük a Canada Council for the Arts támogatását A fordítás az alábbi kiadás alapján készült Evelyn Lau: Runaway Diary of a Street Kid HarperPerennialCanada, 2001 Runaway: Diary of a Street Kid, Copyright 1989 by Evelyn Lau Hungarian edition Konkrét Könyvek Kft, 2005 Hungarian translation Nagy Veronika, 2005 Szerkesztette Földes Zsuzsanna Felelős kiadó Nóvák Erik Nyomta a Reálszisztéma Dabasi Nyomda Rt Felelős vezető Mádi Lajos vezérigazgató ISBN

4 A pszichiáteremnek, aki vigyázott rám, és Fred Kernernek, aki hitt ebben a könyvben 4

5 Prológus Hatéves koromban döntöttem el, hogy író leszek. Az elhatározás nemcsak múló hóbort volt, tudtam, hogy az írás olyasvalami, amit jól tudnék csinálni, és örömömet lelném benne. Hatéves koromra igazi könyvmoly lettem az olvasás olyan volt számomra, mintha egy fantáziavilágban élnék; ez jelentette számomra a menekülés egyetlen módját. Úgy hittem, hogy ha írok, másoknak is lehetővé teszem, hogy átéljék, amit én érzek, azt, hogy ha kinyitják valamelyik könyvemet, ők is eltűnhetnek egy kis időre. Számomra már akkor fontos volt, hogy el tudjak szakadni a valóságtól. Vancouverben születtem, kínai bevándorlók gyermekeként. Félénk befelé forduló gyerek voltam, rendkívüli érzékenységgel fordultam a környezetem feszültségei és érzései felé. A szüleim szigorúak voltak, túlságosan féltettek, és gyanakvóan figyelték a családot körülvevő ismeretlen társadalmat. Már az óvodában elvárták tőlem, hogy kimagaslóan teljesítsek, mivel úgy vélték, előre megtervezett orvosi vagy jogi karrieremnek ez az első lépcsőfoka. Nem nagyon engedték, hogy a szomszéd gyerekekkel töltsem az időmet, következésképp folyamatosan a könyveket bújtam. Apám rengeteg időt töltött velem ezekben a korai években. Nagyon közel álltunk egymáshoz, nyugodt és gyengéd volt és megadta mindazt a gondoskodást, amire szükségem volt. Anyám apró, vékony nő volt, energikus és ideges, állandóan fel-alá cikázott a házban, főzött takarított, és minden különösebb ok nélkül felhúzta magát. Néha az éjszaka közepén elkezdtek veszekedni apámmal. Ez mindig megrémített féltem, hogy anyám a végén megsérti apámat, vagy elüldözi otthonról. Egy kicsit később, az általános iskolában kezdtem úgy érezni, hogy minden oldalról nyomás nehezedik rám. A szüleim elvártak tőlem, hogy én legyek az iskola legjobb tanulója, sőt a tanárok közül is többen csalódottságuknak adtak hangot, ha nem sikerült megszereznem a legjobb jegyeket. Ilyenkor anyám megharagudott. Minden délután behívott a nappaliba, ahol a kanapén ülve, idegesen csapkodta a tenyerét egy vonalzóval, és arra kényszerített, hogy soroljam el a válaszokat a tankönyvben feltett kérdésekre. Hisztérikus lett a csalódottságtól, ha nem a megfelelő választ adtam. Rettegtem ezektől a délutáni felelésektől, és egyre jobban féltem az emberektől, különösképpen a szüleimtől. Úgy menekültem előlük, hogy derűs kis bejegyzéseket írtam a naplómba, és különböző regényalakok személyiségét öltöttem magamra. A külvilág szemében nem tűntem lázadónak. Sohasem árulhattam el, ha dühös voltam, mivel ez büntetést vont maga után. Ehelyett inkább fájdalmasan érzékennyé váltam mindenre, ami körülöttem történt mégsem tűnt úgy, hogy képes vagyok megvédeni magamat a sérülésektől. Egyszer ötödikes koromban, az egyik vizsgán 89%-ot értem el. Ezzel a szégyellni való eredménnyel nem mehettem haza, ezért idegességemben azt mondtam az egyik barátomnak, hogy megölöm magam. Az egyik tanár meghallotta ezt, és megszervezett egy találkozót az iskola egyik pszichiáterével, de nem voltam képes rá, hogy bármit is elmondjak neki. Megkérdezte, hogy találkozhatna-e a szüleimmel az anyám bement hozzá, de hazafelé menet megígértette velem, hogy senkinek nem mesélem el, mi történt. Félt, hogy szégyent hozok a családra. Tízéves voltam, amikor az apám elveszítette az állását. Ez volt gyermekkorom egyik legszörnyűbb élménye, mert ez jelentette apámtól való váratlan elkülönülésem kezdetét. Visszahúzódott magába, hajnalig dolgozott az alagsorban, állásinterjúkra járt, minden erejével azon volt, hogy ennivalót varázsoljon az asztalunkra, ezért rövid megbízásokat szerzett, amik néhány hétig lekötötték, mielőtt újra az utcára került. Sohasem sikerült újra a közelébe kerülnöm, részben azért, mert úgy gondolta, elég idős vagyok ahhoz, hogy az anyám viseljen értem felelősséget. Anyám dühödten látott hozzá feladatához. Ezután már ritkán láttam az 5

6 apámat köszöntünk ugyan egymásnak, amikor hazaért a munkából, de ez volt minden. A feszültség együtt erősödött az egyre nagyobb pénzhiány és a ház, valamint az autó fenntartásának költségei miatt. A biztonság csapdái. Az anyám szemrehányásokat tett apámnak, amiért nem képes rendesen eltartani a családját, amikor pedig a hagyomány szerint ez lett volna a szerepe. Anyám tehetetlen volt apám helyzetével szemben, de nem így érzett, ha rólam volt szó, ezért az összes energiáját rám összpontosította. Biztos akart lenni abban, hogy helyrehozom a hibáikat. Az általános iskola utolsó évében a serdülőkor keményen beütött az osztálytársaimnál, ezzel egy időben az öltözködés lett egymás megítélésének egyetlen szempontja. A szüleimnek nem jelentett volna nehézséget, hogy vegyenek nekem egy farmernadrágot és egy melegítőfelsőt. Ehelyett azonban mindennap nevetséges göncökben jelentem meg az iskolában, amiket anyám a ruhásládája mélyéről ásott elő, világoszöld trapéznadrágok és hasonlók. Attól a pillanattól kezdve, hogy feltűntem az iskolaudvaron, egészen addig, amíg hazaindultam, kegyetlen gúnyolódások céltáblája lettem. Minden éjjel azért imádkoztam az ágyamban, hogy bárcsak meghalnék álmomban, és akkor nem kellene újra keresztülmennem ezeken a dolgokon. A szüleim eleresztették kéréseimet a fülük mellett. Ez az év olyan hosszú volt, mint egy egész élet. Gyerekként nagy tapasztalatra tettem szert egyfajta tudathasadásos állapot előidézésében, de abban az évben tökélyre fejlesztettem ezt a képességemet. Elképzeltem, hogy egy tengeralattjárón élek, mélyen az óceán fenekén, mindenkitől távol. Annyira erősen próbálkoztam, hogy teljesen megdöbbentem, amikor ezek a képzelgések nem váltak valóra. Ritkán maradtam a testemben, inkább egyre távolabbra és távolabbra sodródtam tőle. Szinte sohasem szólaltam meg az órákon, mert a félelem megbénított, a jegyeim ennek következtében erőteljesen leromlottak, anyám aggodalma pedig egyre nőtt. A hálószobámba zárt, és a két tanítási nap közötti időszakot a könyveim fölött görnyedve töltöttem. Ez volt az a hely, ahol az írásaim novellák, versek, valamint két könyv hosszúságú kézirat formájában alakot öltöttek. A középiskola bizonyos szempontból könnyebb volt. Szereztem néhány barátot, részt vettem a békemozgalomban, a nevem minden évben szerepelt a dicsőséglistán, irodalmi folyóiratok közölték írásaimat, és több irodalmi pályázatot is megnyertem. A szüleim képtelenek voltak elfogadni, hogy írok, és részt veszek a békemozgalomban. Az írást csak akkor engedélyezték, ha kizárólag csillagos ötösöket hoztam haza, és egészen addig, míg tizennégy évesen meg nem szöktem nem engedtek ki a házból, csak ha iskolába vagy zongoraórára kellett mennem még hétvégenként vagy tanítás után sem. Engedelmesen a hálószobámba vonultam és nem mozdultam ki, több hónapig tartó depresszióba süllyedtem és csak az könnyítette meg a helyzetemet, hogy titokban tovább tudtam írni, a matekfüzetem alatt rejtegetve az írásaimat. Anyám nesztelenül lopózott be a szobába, hogy leellenőrizze, rendesen csinálom-e a házi feladatomat; a tankönyvet megdöntve tartottam az egyik kezemben, miközben a másikkal írtam. Amint meghallottam a lépéseit, azonnal lecsaptam a könyvet. Emiatt aztán folyamatos rettegésben éltem, ez egyfajta megszoksz-vagy-megszöksz reakció volt mindarra, ami körülöttem zajlott. Ezzel egy időben bulimiás lettem, amit a szüleim képtelenek voltak felfogni; annak a súlyos stresszbetegségnek a tünetei is ekkor jelentkeztek először, ami miatt mind a mai napig gyógyszeres kezelésre szorulok. Hihetetlen mély depressziós periódusok követték egymást, egyre lejjebb és lejjebb csúsztam, és már képtelen voltam visszatérni. Olyan érzés volt, mintha egy felhő alatt élnék. Gyakran játszottam az öngyilkosság gondolatával, de nem tudtam mit kezdeni azzal az érzéssel, hogy ha tényleg megtenném, mekkora csalódást és mennyi szenvedést okoznék a szüleimnek. Az egymás után érkező postai küldemények egy másik problémát vetettek fel, és a veszekedés, ami a szökésemet siettette szintén a levelek miatt robbant ki. A postával többnyire 6

7 az elutasításokat hírül hozó papírfecnik érkeztek, a levélváltások a különböző szerkesztőkkel, akik szívélyes megjegyzéseket fűztek az oldal aljára odafirkantott szavakhoz: tizenhárom éves, illetve néha egy-egy visszajelzés, hogy elfogadták, amit küldtem, meg egy-két csekk. Ezekben az időkben az anyám már rettegésben tartott, amikor dühkitörései voltak, kiabált velem, leszidott, és állandóan az orrom alá dörgölte, hogy nem érek semmit, és semmire sem vagyok jó. Igazi mintagyerek lett belőlem sohasem jártam el szórakozni, segítettem a házimunkában, nem volt fiúm és barátom is kevés, jó jegyeket hoztam haza az iskolából, sohasem nyúltam drogokhoz vagy alkoholhoz. Irodalmi díjakat nyertem, de a szüleim inkább megharagudtak, mint hogy büszkék lettek volna rám, és leszidtak, amiért nem a házi feladatommal foglalkoztam. Sohasem éreztem, hogy szeretnek, vagy hogy valaha is elégedettek lesznek velem, ők vagy bárki más a világon. És ez volt az egészben a lényeg. Az érzés, hogy bármit teszek is, sohasem tudom majd igazolni a létezésemet és azt, hogy a lányuk vagyok. Néha, amikor a szüleim nem voltak otthon, sikítozni kezdtem, és képtelen voltam abbahagyni. Rosszabb volt, mint bármi, amit el tudtam képzelni, órákon és órákon át nem tudtam kilépni a hálószobámból. Az anyám nem hagyott volna békén, apám pedig mintha nem lett volna ott. Elérkeztem arra a pontra, hogy mindent képes lettem volna feladni, ami megszokott volt a számomra, az írást is beleértve, csak hogy megszökhessek. Nem terveztem meg előre; az egyik nap egyszerűen megtettem. Valahogy éreztem, ha nem tenném meg, akkor vagy megölném magam, vagy megőrülnék. Ezek a naplóbejegyzések életemnek a szökésemet követő két évéről adnak számot. Bizonyos szempontból ez sem különbözik azoktól a megsemmisített naplóktól, amelyek megelőzték ez is a túlélésről szól. Talán nehéz elhinni, de mindent, ami ez alatt a két év alatt történt velem, könnyebb volt elviselni, mint azt, hogy otthon éljek, és ez az oka annak, hogy soha nem tértem vissza. 7

8 Első rész március 22. június 18. Március 22. Reggel van, egy ifjúsági újság szerkesztőségében vagyok. Tegnap szöktem meg otthonról, az iskola könyvtárából hívtam fel a srácokat az újságnál, és könyörögtem nekik, hogy fogadjanak be egy kis időre. A kulcsra zárható szekrényből kiürítettem az elrejtett feljegyzéseimet, végigvonszoltam őket a folyosón, aztán az egészet kidobtam a szemétbe, és hallgattam, ahogyan a papír lezúdul a kuka fenekére. Egészen biztos, hogy nem jöhetnek velem az iskolatáskám már így is tele volt versekkel és történetekkel, volt még nálam egy könyv a könyvpiacokról, egy váltás ruha meg tíz dollár. A nappaliban húzom meg magam, messze az ablaktól, a hegyeket nézem, és megpróbálom meggyőzni magamat, hogy ez előtt a nap előtt nem léteztem, hogy a szüleim nem is várják serdülő lányukat haza az iskolából. A padlón kuporgok, és erősen koncentrálok erre a fantáziaképre: Sohasem történt meg, a mai napig nem jöttem világra. A srácok az újságnál megpróbálnak lelket önteni egymásba, megpróbálják megakadályozni, hogy összeomoljunk, Tommy a szárnyai alá vett, és úgy tűnik, felfogta, hogy most szükségem van valakire magam mellett. Úgy tesz, mintha élvezné a helyzetet, és gyakran fordul felém megnyugtató mosollyal az arcán. Don melegszívű és vicces srác; a kanapén ülve történeteket mesél, közben a karjaival hadonászik. A konyhában, a tűzhely előtt áll, szürke pulóvert visel, úgy tűnik, mintha ő lenne a ház ura miközben nézem, úgy érzem, biztonságban vagyok. De Don és a barátnője Crystal már elmúltak tizenkilenc évesek, ezért megvádolhatják őket, hogy menedéket nyújtanak egy szökött gyereknek. És mindezt olyasvalakiért teszik, akit még soha életükben nem láttak. Crystalra pillantok, és látom a ráncokat a homlokán, látom, hogy arra vár, mikor kopogtat a rendőrség az ajtón. Este Ma eldöntöttük, hogy le kell lépnem Vancouverből, és a part felé kell vennem az irányt. Az újságíró srácoknak van egy Joe nevű haverjuk, aki azon a környéken él egy faházban. A rendőrség már számos emberrel érintkezésbe lépett, akik valamilyen kapcsolatban állnak az újsággal, és miután leléptünk, megjelentek a háznál. Komppal mentünk Joe faházához. Féltem ettől az utazástól; a házban, elrejtőzve a fény elől nagyobb biztonságban éreztem magam. Tommy most itt van velem, a konyhaasztal fölé hajol, és verseket olvas fel. Úgy érzi, kötelessége itt maradni annak ellenére, hogy már így is túl sokat tett értem beleértve az ellógott főiskolai óráit a vizsgaidőszak küszöbén. Joe öreg hippi, derékig érő hajjal meg egy válla köré csavart rojtos kendővel. A faházban van egy fa tűzhely, de nincsen meleg víz, fűtés vagy hűtőszekrény. A házhoz tartozó hatalmas, burjánzó kertben szellemsátrak kísértenek, amelyekben Joe barátai szokták a nyarakat tölteni. Elképesztő, egy faházban élni, biokoszton, mindenhol fák, ameddig a szem ellát, egy kis patak, csirkék. Azért éjszakánként nagyon hideg van itt. Joe a szokásos dumával próbált biztatni: Segíts azoknak, akiknek szükségük van a segítségre; és fogadd el a segítséget, ha neked van rá szükséged. Azt mondta, itt biztonságban leszek, ameddig csak maradok. Rámutatott, hogy természetesen további négy évig nem tud támogatni, de simán költözhetek az egyik 8

9 biztonságos helyről a másikra. Hogy mennyi ideig? Még mindig dédelgetek bizonytalan elképzeléseket arról, hogy lelépek az Államokba; végül is mindegy, ha már ezt a tartományt úgyis el kell hagynom. Tommy és Joe arra a meggyőződésre jutottak, hogy beszélnem kellene a szüleimmel, de nem teljesen értik, miről van szó. Miért kellett volna ennyi szenvedést okoznom nekik azzal, hogy megszöktem otthonról, ha képesek lettünk volna beszélni egymással? Azon tűnődöm, látom-e még valaha a barátaimat a suliból és az utcát, ahol eddig éltem. Vajon lesz-e még olyan pillanat az életemben, amikor elég bátorságot érzek majd magamban ahhoz, hogy újból kimerészkedjek a világba? Reggel attól a gondolattól, hogy képtelen leszek folytatni az írást, nyomott hangulatba kerültem. Még mindig beadhatom az írásaimat különböző magazinokhoz meg pályázatokra, félretéve a pénzt a bélyegre, de mivel nincsen címem, sosem fogom megtudni, hogy elfogadták-e, amit elküldtem nekik. És mi lesz, ha egy idő után feladom az elhatározásom, és megelégszem ezzel a furcsa irománnyal vagy a naplófeljegyzésekkel? Március 24. Végre kezdek megnyugodni, habár lelkiismeret-furdalásom van, amiért elégedettséget érzek, és közben azon jár az eszem, vajon a szüleim most min mennek keresztül. Tommyt mulattatja a gondolat, hogy mit szólnának a szüleim a faházhoz és a lakóihoz: Felforgató és tisztátlan drogok, hippiételek és hosszú haj! Ez a legmerészebb rémálmaikon is túltesz. Ezek az emberek bíznak egy anarchista forradalomban. Amikor aggódni kezdtem, hogy megakasztom az újságok politikai aktivitását azzal, hogy magamra terelem a hatóságok figyelmét, mindannyian azt felelték, semmi gond, ez a tapasztalat csak felkészíti őket a forradalomra. Legalább tudják majd, mit kell tenniük, ha fogságba esnek. Tarts ki, amíg az anarchista forradalom véget nem ér, azután már szabad leszel mondta az egyikük. Komolyan gondolják, és ez a szép benne. Este Tommy arcán csendes rosszallás tükröződik, miközben figyeli, ahogyan életem első jointján osztozom Joe-val. Annyira hideg van itt. A kurva életbe, ezt hallgasd: Amerika és Líbia ma megtették, és fegyverekkel, rakétákkal meg minden szarral egymásnak estek. Tommy egy másik törvényhatóság területéről feladja a leveleimet, amit az iskolai barátaimnak meg néhány író barátomnak küldök. Tegnap Tommyval kézzel kimostunk egy fürdőkádnyi ruhát; ma összegereblyéztük a kertet. Bámulatos ez a srác, Joe-nak igaza van: A HIPPI FÍLNG MINDIG DÍVIK! Március 25. Tegnap Tommy megjegyezte, hogy szerinte még mindig az lenne a legjobb megoldás, ha megpróbálnék egyezségre jutni a szüleimmel, és aztán hazamennék. Tudtam, esztelenség volt visszautasítani a lehetőségét annak, hogy megbeszéljük a dolgokat, de azzal is tisztában voltam, hogy ha megpróbáltam volna beszélni velük, dühvel és még szigorúbb szabályokkal viszonozták volna a kísérletet. Nem mehetek vissza, de így sem fog senki hinni nekem; titokban mindenki abban bízott, hogy néhány héten belül megváltozik a hozzáállásom a dolgokhoz. Kezdtem úgy érezni, hogy sarokba szorítanak, különösképpen Tommy. Amikor Joe hazaért, megölelt és azt mondta, úgy nézek ki, mint aki nagyon szomorú, és mindjárt elsírja magát. Miután Tommy lefeküdt (ma korán reggel visszament Vancouverbe; tegnap lekéste az utolsó buszt), elkezdtem inni. Végül előbukkantak a könnyek, miközben az iskolai 9

10 barátnőmre, Patriciára gondoltam meg a sok kellemetlenségre, amitől megmentett, az érettségére, a kiegyensúlyozottságra, amit abból merítettem, hogy körülötte lehettem. Még elköszönni sem tudtam tőle. És az írásnak is vége. A feljegyzések, amiket ki kellett dobnom egy kukába, mert nem fértek el az iskolatáskámban. A jövő, amit ugyanezzel a mozdulattal kihajítottam milyen egyszerűen tűnt el minden. Aztán Don és Crystal, akiket arra kényszerítettem, hogy elviseljenek, és most Joe Órákig zokogtam először, mióta elhagytam az otthonom. Joe bejött a konyhába, a karjaiba zárt és úgy ringatott, mint egy kisbabát aztán az ágyhoz vezetett. Nem szólalt meg, kivéve, amikor azt dörmögte hipnotizáló hangon, hogy minden rendben lesz, minden. Ezt újra és újra elismételte, amíg végül abbahagytam a rázkódást aztán adott egy jóéjtpuszit, és otthagyott, én pedig kimerülten álomba zuhantam a gyűrött takaró alatt. Március 26. Úgy érzem, mintha megerőszakoltak volna. Gyűlölöm magamat, gyűlölöm a férfiakat, undorodom tőlük ezek a szokatlan érzések kavarognak bennem. A múlt éjjel éhgyomorra ittam és az italtól rosszul lettem, szédültem. A faház üres volt Joe ágyának szélén ültem, beszélgettünk. Végül megkérdeztem, hogy aludhatok-e a padlón a szobájában, mivel ott minden este tüzet rak, miközben az én szobám elviselhetetlenül hideg. Egy matracot és néhány takarót hozott, aztán megölelt, és megkérdezte, hogy nem aludnék-e inkább vele. Először jó ötletnek tűnt. Nagyon egyedül éreztem magam, és szükségem volt egy ágyra, ahol nem fagyok meg, és egy hálótársra az oldalamon. (Talán tényleg túl naiv voltam, amikor elhittem, egy lány bemászhat egy férfi ágyába éjszakára, és nem kell attól félnie, hogy nem hagyják békén. De hogyan is érthettem volna ezt meg?) Joe levetkőzött, én pedig ledobtam magamról a kabátomat fáradt voltam, és forgott velem a világ, a párnába temettem magamat De akkor Joe lehúzta a bugyimat, és elkezdte felderíteni altestemet a mocskos ujjaival. Fájt, és rémültem felocsúdtam a kábulatból, rászóltam, hogy hagyja abba, de nem állt le. Aztán a kezemre meg a lepedőre élvezett. Azért hagytam, hogy azt tegye, amit tett, mert arra számítottam talán megengedi, hogy tovább maradjak nála? De most már le akarok lépni. Március 27. Nem tudok mit kezdeni azzal, ami Joe és köztem zajlik. A múlt éjjel lefeküdtünk, aztán ma reggel megint. Fáj. Azon gondolkodtam, hogy mi lehet olyan jó a szexben. Az én hibám; nem bírom elviselni a gondolatot, hogy egyedül kell aludnom. Joe most a szobájában van, alszik, korábban a kertben dolgozott. A ma reggeli aktus lesz az utolsó. Eddig megpróbáltam nem megbántani azzal, hogy leállítom, de nem igazán rajongok a fájdalomért. Március 29. Mit tartogat a jövő? Elmenekültem de hová? Vicces, de még mindig szeretném vinni valamire. Talán magam elől szeretnék leginkább megszökni; felölteni egy maszkot, ami rám olvad. Röhejes, ahogyan Joe tutira veszi, hogy az érzelmi kötődés kizárólag a szexuális kapcsolat után jöhet szóba, előtte soha. A hangjában meglepődés vibrál, amikor elismeri, hogy kezd megszeretni. (Ó, mily' nemes gesztus!) Csak a személyiségemet kell eladnom, illetve ahogyan valaki egyszer megjegyezte, a seggemet. De ez soha nem fog bekövetkezni. Önmagamat csak mint embert vagyok hajlandó odaadni, nem úgy, mint egy testet. 10

11 Éjjel Délután megérkezett Tommy. Azt mondta, nagyjából minden rendben ment; leadta a leveleket, és fölhívta a szüleimet. Az apám elment hozzájuk a levelemért. Elmesélte Tommynak, hogy a volt főnöke fizet neki egy hirdetést a Vancouver Sunban a főbb hírek között, amiben arra kérnek, hogy menjek haza. Az apámat közben hívták dolgozni, de nem akart menni. Hirtelen elöntött a düh. Teljesen fölöslegesen pazarolja az idejét és az energiáját! Joe ágyára vetettem magam, teljes hangerőre állítva a zenét, és üres tekintettel bámultam a falat, miközben a zene szétcseszte a koponyámban tátongó űrt. Tommy bejött, és leült mellém, de hamar kiment, mert nem törődtem vele, teljesen elvesztem a duzzogásban. Később halkan újra bejött, lekapcsolta a zenét. Zokogtam, hogy hagyja. Mire közölte, hogy Crystal van a telefonnál; a rendőrség rájött, hogy ő és Don bújtattak engem. Kiderült, hogy a leveleket odaadták Crystal nővérének, hogy postázza őket. A hatórás hírekben leadtak egy összeállítást az eltűnésemről, amelyben részleteket is mutattak a leveleimből, azt a benyomást keltve, hogy elraboltak. Crystal nővére bepánikolt, és ment a rendőrségre. Azt hittem, ilyesmi csak a rémálmaimban fordulhat elő. Crystal arra kérte Tommyt mondja meg nekem, hogy nem az én hibám, hogy ő és Don akkor is segítettek volna, ha előre tudják, hogy így végződik. Ami azóta történt, arra csak homályosan emlékszem. Épp most hallottam az egész történetet, leadták a késő esti híradóban a szüleim úgy állították be, mintha elraboltak volna. Tommyt emberrablással vádolják. Nemrég beszélt az ügyvédjével telefonon, Joe összevissza mászkál a faházban, lázasan próbálja elrejteni a füvet nekem végem. Mindannyiunkat le fognak tartóztatni. Mindenki nyakig ül a szarban miattam. Nehéz tisztán látni. Tommy anyja kiborult és el fogja árulni a rendőröknek, hol vagyunk, ha megkérdezik. Meg kellene ölnöm magam, Joe azt akarja, hogy lelépjek. A rendőrök bármelyik percben itt lehetnek a híreket az egész tartományban leadták. Az emberek felismertek a parton. Fogalmam sincs, mit tegyek, hogyan éljem ezt túl. Tommy egy cetlit tesz elém az asztalra: Aki elbotlik abban, ami mögötte van, az nem látja, hogy mi van előtte. Én nemcsak egyszerűen elbotlottam, hanem összeestem, és magammal rántottam még, isten tudja, hány embert. Fölhívtam Patriciát Azt mesélte, hogy a rendőrök felkeresték néhány barátunkat és hogy mostanra már szinte az egész suli tudja. Fölhívtam Crystalt és üvöltöttem, hogy sajnálom, hogy Donnak és neki el kell hinnie, hogy nagyon sajnálom. Azt várják tőlem, hogy holnap visszatérjek Vancouverbe Tommyval, a belvárosi Segélyszolgálathoz. Gyűlöllek, Joe, de ez az egyetlen módja, hogy tisztázzam ezt az egész szart. Valószínűleg bedugnak majd egy intézetbe. Össze vagyok törve, de még mindig elég önző vagyok. Nem bírok visszamenni, szembenézni a szüleimmel, és aztán (saját belátásom szerint erről biztosítanának) hazamenni vagy az állam gondozásába. Kurva Joe. Neki csak az számít hogy tűnjek el, csak ennyi. Nem mehetek haza, de annak sem lenne semmi teteje, ha itt maradnék, és arra várnék, hogy értem jöjjön a rendőrség. Még csak el sem szökhetek innen, mert nincs hova mennem, mindenhol utolérnek. Szóval választhatok: állami gondozás, öngyilkosság, vagy megpróbálok megint meggyőzni valakit, hogy fogadjon be. Az utóbbi megoldás tetszene a legjobban, ami megint csak azt mutatja, hogy mennyire önző vagyok. Hajnali két óra van, Tommy valószínűleg még mindig ébren van, és a plafont bámulja. Egy pár órával ezelőtt még az asztalnál ültünk, és beszélgettünk. Mondtam, hogy nem akarok 11

12 visszamenni Vancouverbe, hanem egy másik búvóhelyet szeretnék, Joe erre közbevágott, hogy ha igazán törődnék Tommyval, ahogy mondom, akkor nem lennék ilyen csökönyös Vancouverrel kapcsolatban! Ó, istenem, nézd, sajnálom. Ezt nem kellett volna fűzte hozzá azonnal, ahogy Tommy szemében megcsillant a harag. Összevissza rohangáltunk felborítva mindent, mindennek nekimentünk, téves számokat hívtunk. Kiábrándító, hogy mindez csak miattam van. Király lenne, ha olyasvalakiért történne, aki megérdemli, de mindez csak miattam van. Bűntudatom van, és félek, de nem tudok dönteni. A legjobb menekülés az öngyilkosság. De olyan sok minden van, amit még nem éltem át, amit nem tudok itt hagyni. Rettegek a feketeségtől. Március 29. Ma reggel nagy nehezen lenyeltem harminc aszpirint, amit a fürdőszobaszekrényben találtam, miközben Tommy az ajtó előtt tipródott, hogy rám törje-e, vagy csak paranoiás. Bob Dylan éppen azt énekelte, hogy It's All Over Now, Baby Blue, amikor bementem a szobámba, és lefeküdtem. Egy óra múlva felébredtem; az aszpirin nem tette meg a hatását. Kiderült, hogy az, hogy egy másik biztonságos házban rejtőzzek el, nem szerepelt a lehetőségek között. Mindenki, akit fölhívtunk, nemet mondott. Joe, miközben egyik oldaláról a másikra fordult az ágyban, azt mormogta, hogy nem helyesli a döntésemet, miszerint megpróbálok bujkálni a rendőrök és a szociális gondozók elől, és hogy szerinte ez butaság. Már mindent megszerveztek: Joe elvisz engem és Tornmyt a félötös vancouveri komphoz, mi pedig egyenesen a Segélyszolgálat felé vesszük az irányt. Teljesen le voltam törve. Azon tűnődtem, vajon nem surranhatnék-e ki mégis az ajtón, amikor éppen nem néznek oda, és nem stoppolhatnék-e el valami távoli helyre, vagy egyszerűen nem tűnhetnék-e el Tommy mellől, útban Vancouver felé a buszút alatt. Aztán megcsörrent a telefon. Egy riporter volt az a Province-tól szurkálódó, csökönyös kérdésekkel felfegyverkezve. Egy magát megnevezni nem akaró férfi telefonált be az újsághoz, és ő adta meg Joe címét és telefonszámát. Dühömben köpködve hadartam bele a kagylóba, majd rácsaptam a telefont. Tommyval felkapaszkodtunk Joe teherautójára, majd nemsokára a komphoz vezető földutakon zötykölődtünk hármasban. Útközben Tommy a kezembe csúsztatott húsz dollárt, Joe pedig a lehúzott ablaknál elkezdte énekelni, hogy Om Mani Padhme Hum, egyre emelkedő hangja beleveszett a szélbe. Tommyval bátortalanul csatlakoztunk hozzá, próbáltunk megnyugodni. Joe alig bírta visszafogni magát annyira lázba hozta annak az eshetősége, hogy egy riporter meginterjúvolja, és végre hangot adhat anarchista elképzeléseinek. A rendőrség a kompkikötőben várt ránk. Joe megölelt; Tommyval egy rendőrautóhoz vezettek minket. Más körülmények között jól szórakoztam volna mindenki, aki a kompra várt, az ablaküvegre tapadva bámult minket. A rendőrőrsön egy fehér szobába zártak bennünket, ahol a vakító neonfényben egy asztal árválkodott. A tabletták tombolni kezdtek a gyomromban. Végül be kellett számolnom Tommynak a túladagolási kísérletemről; cserébe beavatta a rendőröket. Az egyikük kidülledt szemekkel bámult rám, és szarkasztikusan megkérdezte: Ha tényleg bevettél harminc aszpirint, hogyhogy nem heversz ájultan a padlón? Nem hitt nekem! Tommyval kifizettettek valami közlekedési kihágást, aztán elengedték. Egyedül maradtam, bevezettek a cellákhoz, a cipőmet a kabátomat és a táskámat egy szekrényben kellett hagynom. Ahogy megérintettem a hajamat és a bőrömet megijesztett a tapintásuk, mintha zsírral kentek volna be. 12

13 Két rendőr kísért, egy borostás, piros arcú és egy dülledt szemű, aki belecsúsztatott egy kulcsot az egyik cellaajtó zárjába. A cellában két priccs volt zöld matracokkal, egy fémmosdó és egy fémvécé. Behúzták az elképesztő rácsszerkezetet és rám zárták. Leültem a közelebbi priccsre, és észrevettem, hogy a cellának nincs ablaka, és levegő is csak alig. Egy nő megmotozott, húsos kezeivel végigkutatta a zsebeimet, a zoknimat és a melltartómat, majd a rácson kívül föl-alá mászkált, rengett rajta a háj, és engem figyelt. Simán megfojthatott volna a mellei között. Előhozott egy csomag meglehetősen réginek tűnő gumimacit húsvéti ajándék a lányomnak felkiáltással, és megkínált három szintetikus macival. Később, amikor győzött az émelygés, és a mosdóhoz kellett rohannom, a hányás gumicukorszínű volt, és eltömítette a lefolyót. A neonfények belém ivódtak. Másoknak valahogy sikerült üzeneteket vésni a falakra és a priccsek szélére: ROHADT DISZNÓK, míg én csak ültem, lebénulva, mozdulatlanul. Nem működött a vécé; nem működött a csap. A fények és a visszaforgatott levegő nekem csapódtak; a fülemben tomboló üresség csengő pontok tömegévé vált. A fények durvának, olajosnak és embertelennek tűntek. Egyetlen szippantás a friss levegőért és egy darabka barátságos kék égboltért az egész világot odaadtam volna. Megpróbáltam fölállni, és közben hatalmas durranással bevágtam a fejem a priccs fémszélébe. Lélegzetvisszafojtva vártam a vádakat még egy öngyilkossági kísérlet? Mid marad még, amikor valaki a bizalom utolsó szikráját is kioltja benned? Kilátástalanul. Csapdába ejtve egy kísérletbe, sarokba szorítva. Nézzétek, Anyu és Apu, bezárták a kislányotokat. Fehér falak, fehér plafon, fehér zümmögés a fülemben. A falfirkák és a karcolások az ágyon hiábavalók: hajtűművészet. A csöngés fülemben nem akart szűnni; a kis fehér tabletták nem akartak lenn maradni. Kicsivel később elaludtam a meztelen fényben, az epeszínű matracon, a véres, összehányt padló fölött Pokoli látomás. Április 2. A rendőrség föltett a vancouveri kompra egy szociális gondozó kíséretében, akit Michaelnek hívtak. Este van, és egy vancouveri ideiglenes otthonban vagyok, ahol tinédzsereket szállásolnak el. Rachellel vagyok egy szobában, aki tizennégy éves hosszan beszélgettünk a sötétben fekve, mielőtt elaludtunk; Istenről gondolkodott, meg hogy van-e valami a halál után. Próbaidőn van itt, és addig marad, amíg meg nem kell jelennie a bíróságon, és amíg a szociális gondozója talál neki egy állandó otthonban helyet. Rachel egy darabig barátokkal lakott, mielőtt gondozásba vették volna. De átcsesztek, összevissza hazudoztak, és azzal fenyegetőztek, hogy beverik a pasim pofáját. Az egyik barátja elvitte egy sikátorba, és kézfejen szúrta. Volt egy mély vágásnyom a tenyerén, ahol kezdett elfertőződni, és befeketedni. Rachel anyja mindeközben lelépett Kaliforniába, sorsára hagyva a lányát. Másnap reggel arra ébredtem, hogy Rachel az ágya szélén ülve cseréli a kötést a kezén. Jó reggelt Szia. Hogy van a kezed? Jól válaszolta végül, mintha meglepte volna, hogy bárki is törődik ezzel. *** A Vancouver Sun címlapszenzációja voltam a New Look rovat főcímei alatt. Kiforgatták a szavaimat a távolsági hívásból, szétcincálták, mint a karamellás cukrot a sok elektromos 13

14 impulzust, ami a stúdióban bejutott a riporter fülkéjébe. Denny Boyd szavai: Soha nem találkoztam még gyerekkel, aki így tudott volna írni ez volt az egyetlen kedves megjegyzés. Kivették a szavakat a számból, és kiakasztották őket száradni a sötétkamrába, kicsépelték belőlük a fekete tintát Ellopták a szavaimat az erőtlenségig kivéreztették őket gumibottal verték őket, amíg a cellapadlóra nem kerültek, bezárva a saját gumimaciszínű hányástócsájukba. Hazugságok. Színesre festett szalagcímek ( Hajsza a fiatal nő után ); gondosan szedett sorkizárt cikkek. Úgy kutatott a riporter a szavaim között, ahogy egy régi kínai dajka kutatna a gyermeke hajában, kicsipkedve a tetveket. A nyomdafesték megfogja az ember kezét, és befeketíti a háziasszonyok körmeit. *** Fölhívok egy jó barátot, Patriciát, a ragacsos, kólafoltos padlójú szuterénből, ahol az asztalt langyos kólával teli üveg körül cigihamu borítja. Azért hívom, hogy elmeséljem neki, mi újság, és megkérdezzem, vele mi van. Amikor őt kérem a telefonhoz, finoman azt válaszolja: Most nincs itthon. Pat, megismerem a hangod. Mi folyik itt? Tudom sóhajtja kifejezéstelen hangon, majd elmeséli, amióta a rendőrség fölhívta őket, hogy ott vagyok-e, a szülei egyfolytában üvöltöznek vele. Azt akarják, hogy soha többé ne beszéljen vagy találkozzon velem. Patricia hangja élettelen, és udvarias maradt az egész beszélgetés alatt. Én pedig próbáltam vidám maradni, és a végén hozzátettem, hogy remélem, nem okoztam neki túl sok bajt, de ő nem biztosított efelől, ahogy azt hallani szerettem volna. Hát remélem ez volt minden, amit válaszként odavetett. Az egyhetes kóla visszafolyik a nyitott üvegbe. Fölszaladok a zöld szőnyeggel borított lépcsőkőn, föl a félhomályban, föl az ideiglenes otthonba, távol az iskolában töltött évektől távol a családomtól és a barátaimtól. Április 3. May Wongot Jelölik ki nekem szociális gondozónak, mert ő beszél kantonul. Miközben George Orwell 1984-ét nézzük a tévében, azt magyarázom Rachelnek, mennyivel jobban szeretném, ha Michael lenne a számomra kijelölt szociális gondozó. Ő volt az, aki értem jött a partra, hogy visszahozzon Vancouverbe, aki kézen fogott a leszálló éjszakában, amikor kiszálltam a rendőrautóból. Lehet, hogy őt csak az újonnan érkezőknél alkalmazzák, hogy derűjéből mindenki részesüljön, aki tönkrement életéből megérkezik ide. Ezt a fajta törődést nem szabad kisajátítani. Michael apró termetű volt, amikor elém jött a komphoz, szinte teljesen elveszett a kabátjában fáradt világoszöld szemekkel, barátságos arccal. Az aszpirin okozta émelygés homályán és az eltorzult képeken áthatolva bevitt a kórházba, a falnak támaszkodva várta hajnali kettőkor, hogy a nővér megjelenjen, és vért vegyen tőlem, hogy megnézzék, mennyit ártottak a tabletták. A nővér ampullákat töltött meg a karomból vett vérrel, majd kilöttyintette, és a vérem a padlóba vakolt nedves virágként terült szét a lábam előtt. Michael ezüstkeretes szemüvege csillogott az elsuhanó sötétben, a barna bőrüléses állami kocsiban. Farmer volt rajta betűrve a bőr bokacsizmájába. Úgy éreztem, barátra leltem benne de ennyit érnek a barátok. Ezt nézzétek, elmegyek, a földön csúszva Patricia szüleihez, akikkel soha nem találkoztam, a lábuk elé vetem magam, és a bokájukra kulcsolom kezem. Mi félnivalójuk lenne ettől a Valós személy. 14

15 roncstól? Ez itt az a szajha, aki rossz irányba akarta terelni a lányukat, aki ide hozta a rosszfiúkat a társadalom oszlopos tagjainak ajtaja elé. Míg a többi szociális gondozó mind arra próbál rávenni, hogy beszéljek, ami lehetővé tenné nekik, hogy eláruljanak, Michael csak ül csöndben, és kinyújtja felém a kezét, hogy megmelengessen. Cseszek az orvosokra meg a lázlapjaikra, a diagnózisukra, az ő mérgük kering lassan az ereimben. Az ő diagnózisuk akár a pszichiátriára is juttathat. TALÁN NEM TASZÍTOTTAK KI ELÉGGÉ A SZÜLEIM? Michael mellett tisztának érzem magam és biztonságban vagyok nagyon régen nem éreztem magam ilyen tisztának. Mintha biztosítana arról, hogy valódi vagyok, és hogy minden rendben van; egyáltalán nem vagyok elveszett és otthontalan. De végül ő is csak egy arc lesz a tömegből, egy arc azok közül, akikhez ragaszkodom krízishelyzetben. Nincs többé egy biztos pont, amihez visszatérhetek. És Michael is elhátrál előlem, ő is eldől a többi dominóval, ő is csak egy bábu, akit elmozdítottak az utamból a sakktáblán. Április 4. Nem tudtam, hogy a nárciszok már kinyíltak, kishúgom, Karen. Mostanra biztosan teljesen ellepték a kertet nagy csomókban, szemet gyönyörködtető sárga virágkötegek. Úgy kezelsz, mint egy magatehetetlen beteget, a virágok szárát zsebkendőbe csavarod, úgy hozod, és nekem szégyenkezve kell elvennem tőled. Úgy érzem a szüleimnek megint sikerült úgy beállítaniuk, hogy én voltam a kegyetlen és a rossz ebben a szökésben. Az asztalra fektetem a nárciszt. Hosszú, egészséges zöld szára van, finom kankalinsárga szirmokban fodrosodik ki. Jól mutat az asztalon, mintha oda tartozna; ha egy kicsit távolabb megyek, úgy tehetek, mintha nem is az enyém lenne. A családi beszélgetés. Itt vagyunk a konyhaasztal körül a konyhában, amit a mama alaposan kitakarított erre az alkalomra. Az apám kezet ráz vele nagyon aprónak tűnik, még az apám mellett is, túlméretezett szemüveggel a fején. Michael nem veszi le a szemét Karenről, ami traumaként ér; meg akarom marni a sápadt kis kezet, ami a térdemen szalad fölfelé, mint egy pók. Bazd meg, kis kurva, te is az összeesküvés része vagy: Nézd, a kishúgod hogy szeret; hogy lehetsz ilyen hűvös vele? Lehetek, és leszek is Nem, forró vagyok, elönt a forróság a helyzet nevetségessége miatt. Föl akarok állni, és ráborítani az asztalt a krémszínű terítővel ezekre az emberekre; Michael gyönyörű zöld szemét akarom látni, ahogy tágra nyílik a csodálkozástól, ahogy meglepetésében kissé eltátja a száját a gondosan nyírt szakáll alatt, a szüleim arcába akarok nevetni de nem teszem; magamban tartom, a számat rágom, hogy ne törjön ki rajtam a hisztéria vagy a kétségbeesett röhögés. Egy másik szociális gondozó az ideiglenes otthonból az árnyékom jobbról, Michael pedig a biztos pont a bal oldalamon, ujjai idegesen összefonva az ölében idegességének egyetlen jele. Megkönnyebbülés tudni, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki stresszelt. Az asztalon van egy cukortartó, egy hamutartó elnyomott csikkekkel és hamukupacokkal, fel akarom borítani ezt az asztalt micsoda megkönnyebbülés lenne! Szeretlek titeket Mami és Papi, a kislányotok szeretné hallani, hogy nevettek, hát nem értitek? Nem fájt, nem fájt, köszönöm a lekvárt, görcsös kezetek az öletekben Szóval, kibújtak a nárciszok. Április 5. A gumiszobában mindig reggel van. Emlékszem, hogy a váróban mennyire felsőbbrendűnek éreztem magam, leírtam a pszichiátriai betegeket, mint őrülteket akikhez soha semmi közöm nem lesz. Volt egy cingár, 15

16 zsíros hajú kínai nő, egy magában motyogó kaukázusi nő parókaszerű hajjal, amit ideges mozdulatokkal simított ki a szeméből. Kattantak. Én kijutok innen; én a külvilághoz tartozom. Aztán odaadják a halványkék kórházi ruhát, és forogni kezd velem a világ. A folyosó végén az ajtó zárva; a vécé ajtaját pedig nem lehet zárni. Valaki egyfolytában a bordáimnak veri a szívemet. Parókahaj közli velem, hogy itt az osztályon csakis a kaja élteti az embereket a várakozás a reggelire, az ebédre és a vacsorára. Elvadult gyerekekké válunk itt, kórházfolyosókon mászó kísérleti nyulakká változott gyerekekké. A kínai nő odarohan hozzám szőrös sárga papucsában, ami önkéntelenül is a Big Birdre emlékeztet (egy újabb módja a páciensek megalázásának), belém kapaszkodik, és éles arcával könyörög: Ne bántsd őt! Kérlek, ne bántsd! Az ügyeletes őr leránt a földre, annyira megszokott már a mozdulat, hogy nincs szüksége indokra. Érzem magam alatt a követ; a félelem annyira elönt, hogy szinte már felszabadulok tőle. Nekiiramodok a mosdó felé elárultak, mind, ahányan voltak, mind átvertek; a pszichiáterek, a szociális gondozók és a segítők. Megbíztam bennük, félretéve az ügyvédem figyelmeztetését, hogy hagyjak egy kis helyet a jónak az emberekben. (A barátaim egy feminista ügyvédet szereztek nekem, aki figyelmeztetett Ne hagyd, hogy pszichiáterhez vigyenek. Az bevitet egy pszichiátriára; és soha nem szabadulsz ki onnan ) Egy nővér benyomja a mosdó ajtaját, aztán bejön még egy; fehér ruhás nővérek árasztják el a mosdót motyogva, és éles tárgyak után kutatva a zsebeimben. Rugdosok, sikítok, kiabálok kiszakítva korábbi szabadságomból. Inkább élnék az utcán, csillogó fekete és neonszínű pocsolyákban állva legalább szabad lennék. Miközben megpróbáltam lazán kisétálni az ajtón azonnal acélkemény kezek ragadtak meg, és a gumiszobába vittek, ledobtak a matracokra, mint egy zsák krumplit. Bent magas betonfalak a betonon matracok és a légkondi halk zümmögése. Ablaktalan, fényes helyiség, az ajtó fölött egy kamerával, ami állandóan figyel, és persze az elkerülhetetlen fémmosdóval és vécével a sarokban. Egyetlen társam egy 1984-es Reader s Digest, amit már olvastam. A szomszéd szobák egyikében egy férfi megállás nélkül üvölt, fejét a falba veri; rendőrök érkeznek a váróba, újabb üvöltő, harapó embereket vonszolva magukkal. A kórház egyetlen homályos folt, amit az ajtón lévő nyíláson keresztül látok a szemüvegemet ugyanis elvették, a nővér szerint ugyanis még megpróbálnám lenyelni. Milyen étvágygerjesztő. A 4-es számú gumiszobát szétrepesztik a sikolyaim. Még több vérvétel, piros folyadék bugyborékol fölfelé tűkön keresztül a karomon lévő lyukból. Még több kivizsgálás, a kezek szaladnak végig a mellemen, a gyomromat tapogatják. Kék sampont adnak, kis műanyag pohárban, hogy menjen színben a kórházi pizsihez. Ellenállásom abban merül ki, hogy nem vagyok hajlandó fölvenni a gyapjúköntöst és az amorf zoknikat. Elárultak. Csak egyszer telefonálhattam, miután sikerült kikönyörögnöm a bizonytalan nővértől, Crystal születésnapjára hivatkozva. Az ajtómon lévő feliraton az állt NEM FOGADHAT LÁTOGATÓT, NEM TELEFONÁLHAT, NEM LÉPHET BE A SAJTÓ. Az egyik nővér bevallotta, hogy Tommy fáradhatatlanul telefonál. Crystal-nak könyörgök a telefonban, hogy segítsen rajtam; hogy tehetik ezt valakivel, aki tizennégy éves. Mielőtt letennénk, a barátnője, Franny kiabál bele a telefonba: Szeretünk! Segít ez rajtam idebent? Tegnap este még minden rendben volt a mamával az otthonból vásárolni mentem, aztán reggel ébredés után sminkeket cserélgettünk. Ahogy egy tinédzser élete normál esetben kinéz. Ma reggel a szüleimmel való találkozásra készültünk, meg akartuk győzni őket, hogy hagyjanak állami gondozásban. Ehelyett a mellém kirendelt szociális gondozó egy tanácsadó irodájába vitt, ahol a pszichiáterek már előre eldöntötték, hogy beutalnak. A szüleim később bejöttek a kórházba, de nem bírtam találkozni velük. *** 16

17 Most a megfigyelési osztályon vagyok. Ez a következő lépés, miután az ember a nyugalom maszkját ölti magára. Ezen az osztályon olyanok az emberek, mint a halottak; de ez talán még rosszabb, mint a halál. A tévé egyfolytában megy ez élteti őket meg a kaja. Lehet csöngetni, meg gombnyomásra odahívni egy nővért. Egy siketnéma és vak nő egész álló nap a thorazine csoszogó táncot járja, módszeresen, kora reggeltől lefekvésig. A csoszogás egyébként csoporttevékenység itt az osztályon, hála a fura papucsoknak. Nemsokára jajgatásba megy át. Próbálom visszatartani a könnyeimet, de nem tudom, az elpocsékolt bizalom túlságosan fájdalmas az örökkévalóságig bezárva egy pszichiátriai osztályra. Még Tommy is azt mondta, hogy az, hogy visszamegyek Vancouverbe, nem jelenti a jogaim feladását ha erre gondolok, úgy érzem, ő is elárult. Olyan sok fal van itt: falak, amik bezárnak, elválasztanak, elzárnak. Amikor egy-egy pillanatra megengedik, hogy kilépjek, a bejárat melletti cserjést látom, magyalbokrokat. Ez minden, amit a megfigyelési osztály betegei láthatnak? Ilyen közel a külvilághoz! Mégis a kórházi öltözék marad, a karomon lévő műanyag szalag eltéphetetlen, akar egy pár bilincs. Csak egy gondolat fogja össze az agyam cikázó darabkáit Michael. Ez mind nem történt volna meg, ha neki lett volna szava az ügyben! Emlékszem arra az estére, amikor a komphoz mentünk, miután kiengedtek a rendőrségi cellából, a rendőrautó hátsó ülésén. Újra látni szeretném; ő nem bánt volna így velem. Ugye nem? Április 6. Műanyag pohárba pisilek, vizeletmintának: sötétpiros, megint itt vannak azok a napok. Az itteni betétek hosszúak és hihetetlenül keskenyek és a régi módszerrel, egy övvel kell magunkra erősítem. Ma van a menstruációm második napja, és ilyen körülmények között szinte mozdulatlanul kell ülnöm mivel nem használhatunk alsóneműt, attól tartok, hogy bármelyik pillanatban megjelenhet egy élénkvörös csík a kórházi nadrág világoskék anyagán. Ó, Michael! Merre vagy? Hol az a gyönyörű arcod, a fátyolos tekinteted a beesett, piros szemekkel? Az orvosom egyfolytában sorolja nekem az ellenérveket: gyerekei vannak valószínűleg felesége is, csak zavarod mindenkit zavarsz! Mindent megtesznek velem, amit Michael szerint nem lenne szabad: csapdába csalnak, sarokba szorítanak, bűntudatot ébresztenek. Az ágyam körül sárga függöny lóg. Ebben a vidám sárga dobozban ébredek. Itt a betegek megállás nélkül a kajáról beszélnek, hangosan panaszkodnak, ha nem elég, ami a tálcájukon van, a mellettük ülő tányérjáról lopkodnak. Addig tömik ezeket a betegeket gyógyszerrel, amíg apatikusan csoszognak végig a napokon, nem is látnak, teljesen befelé fordulnak, a fejükben szóló zenére táncolnak. Még most is én szeretnék lenni a mesebeli herceg, aki felébreszti ezeket a Csipkerózsikákat lenyugtatózott apátiájukból. Hagyjátok, hogy üvöltsenek! Hagyjátok, hogy harcoljanak! Együtt összezúzhatnánk az üveget, és kiszabadulhatnánk ebből a levélnehezékbe zárt világból, kitódulhatnánk a kék ég alá, az utcákra. Bárcsak elég optimista lennék ahhoz, hogy elhiggyem, kijutok erről a helyről. Elvágtak minden kommunikációt. Tegnap éjjel feszülten vártam az ágyamban, hogy a nővérek végre lelépjenek, remélve, hogy odarohanhatok a telefonhoz, és beszélhetek végre az ügyvédemmel. De mielőtt elmentek, elsuttogták az éjszakásnak az útmutatót minden beteghez, rólam sem feledkeztek meg: A lány nem fogadhat látogatókat, nem telefonálhat minden oldalról be vagyok kerítve. A szemben lévő ágyon fekvő nő öreg, göndör ősz haja van, és egész éjjel horkol, időnként fájdalmas köhögésbe torkollva. A kínai nő meg van róla győződve, hogy hétfőn kiengedik, de még mindig sikítozik álmában. A férje naponta többször is bejön hozzá, behozza a két gyereküket a kicsit a múltkor a kezembe vettem, körülbelül három hónapos lehet igazi 17

18 vasgyúró. Az anyja haza akar menni. A legtöbben haza akarunk menni. Miért kell nekem ezek szerint a szabályok szerint játszani, ha nincs velem semmi gáz pszichésen? HOGY HIHETEM EZEK UTÁN, ILLETVE HOGYAN HIHETNÉ BÁRKI, HOGY NORMÁLIS VAGYOK? A normális annyira megfoghatatlan fogalom, nem lehet definiálni. Az sem segít túlságosan, hogy az ügyem nem a családsegítő szolgálathoz tartozik többé, hanem az itteni pszichiáterekhez. *** Éppen most beszéltem egy másik pszichiáterrel, aki azt mondta, May és a többiek az aszpirinnal történt öngyilkossági kísérletem miatt hozattak ide. Ha már három orvos azt állapítja meg valakiről, hogy be kell feküdnie, az ember minden követ megmozgathat, nincs az az erő, amivel a döntésüket meg lehetne másítani, legalább két hétig. Még az ügyvédem sem tud segíteni. Be kell bizonyítanom, hogy lenyugodtam, és hogy elég összeszedett vagyok ahhoz, hogy kiengedjenek, és hogy képes vagyok értelmes döntéseket hozni. Nem tudod elképzelni, hogy mennyire felbőszít a tény, hogy az engedelmesség álarcát kell viselnem. Csöndben kell lennem. Békés gondolatokra kell összpontosítanom: zöldellő dombok, csörgedező kék patakok. Gyerünk Ev, meg tudod csinálni Az ég szerelmére, hiszen normális vagy. Április 7. Kalitkám rácsai közé ékelődve állok, kék pizsamás alak a szélben. Gyönyörű kint. Ahogy a megfigyelési osztály ajtajában állok, a bőrömet simogatja a szellő, mint egy parfüm, ami száraz és finom, mint a babahintőpor. Kavarog körülöttem a levegő, átfúj a ruhám vékony anyagán, összekócolja a hajamat. Könnyű, pihe-puha, játékos szellő. Az árnyékban állok, egy lépésnyire a napfénytől, de ez az a lépés, ami tilos, ez az a lépés (figyelmeztetnek szigorúan a nővérek), amire izmos, felfegyverzett férfiak jelennek meg, hogy elvigyenek. Ezt igazán nem szeretném, igaz? Nem bírnám ki még egyszer a gumiszobát. Milyen éles a kontraszt, ahogy a kórház betonfala belehasít a tavaszi égbolt szívébe, és kékre vérezteti. A rozsdásodó kerítés mentén magyalbokrok nőnek. Mezítláb végigsétálhatnék a betonon, kitáncolhatnék a szabadba magasba emelt kezekkel, arctalanul. Rendbe fognak jönni a dolgok, még akkor is, ha a pszichiáterek azt mondják, hogy nem találkozhatom az ügyvédemmel a korom miatt. De biztosan dolgozik még az ügyemen Miután beszéltem a pszichiáterekkel, rájöttem, hogy túlságosan össze voltam zavarodva pénteken. Nem tudtam, hogy mivel a szüleim szerződése a gyermekjólétiekkel pénteken lejárt a gyermekjólétieknek nincs többé beleszólásuk a dologba. Más szóval ismét a szüleim játékszere lettem, kedvükre tönkretehetnek. Ez a felismerés pár órával ezelőtt hasított belém. Úgy éreztem, én vagyok a legnagyobb barom a világon, hogy ennyire elszúrtam a dolgokat. Talán ha leültem volna a szüleimmel pénteken, rávehettem volna őket hogy adják beleegyezésüket, hogy hosszabb időre a gyermekjóléti szolgálat vegyen gondozásába. Most viszont úgy fest a helyzet, hogy vagy maradok a megfigyelési (és végül a serdülő-) osztályon a pszichiátrián, vagy hazamegyek. *** Egyszer csak mindenféle előzetes bejelentés nélkül megjelenik kedves apukám, azt gondolja, hogy bekattantam, de majd a pihenés, a kaja és a kemény munka az iskolában rendbe hoz. Ez iróniával vegyes szomorúsággal tölt el. Nagyon furcsa ezekben a lehetetlen helyzetekben lenni állandóan úgy érzem magam, mint egy tévédráma meghurcolt hősnője. Jobb kedvem van, mert telefonált az egyik tanárom, és megengedték, hogy visszahívjam. Jól éreztem magam attól, hogy elmeséltem neki, mi történt, és ő láthatólag örült neki, hogy 18

19 bekattantam. Az igazgatóhelyettes bement hozzá előző nap, és elmesélte neki, hogy befektettek egy pszichiátriára, ő együtt érez velem, mert tudja, hogy egész életemben a kínai jó kislány voltam, aki a szülei által felállított összes karikán átugrott, és örül, hogy végre kitörtem ebből. Elcsukló hangon bevallja, hogy csodál engem ezért. Hihetetlenül sokat segít hogy tudom, van aki mellettem áll. Ha ebből az egészből tanultam valamit az az, hogy soha ne tegyek az életben semmi olyat, ami kórházba vagy börtönbe juttathat. Egyszerűen nem éri meg. Április 8. A levélnehezéket újra fölfordították; a lefelé görbülő égen kell egyensúlyoznom, hó hull a földről. Ez egy műanyag világ, kókuszszínű hópelyhekkel, megszürkítette őket a polcon töltött idő. Délben megérkeztek a szüleim a kórházba; még a balsejtelmeim ellenére sem voltam felkészülve arra, ami ezután következett. A főorvos mérték utáni öltönyben és kifényesített cipőben (tudhattam volna; senkiben nem szabad megbízni, aki mérték utáni öltönyt és kifényesített cipőt visel) bevitt egy külön szobába, és közölte, hogy a gyermekjóléti szolgálat úgy határozott, hogy nem foglalkozik tovább az ügyemmel, mert úgy érzik, otthon a helyem. Az arcában annak ellenére, hogy napbarnított volt és nem kifejezetten kellemetlen, volt valami megdöbbentő merevség, mintha kőből lett volna kifaragva, ajkai kígyókként tekeregtek az álla fölött. Bevittek a tárgyalószobába, amit körben tükrök borítottak, és az orvos kijelentette, hogy nem vagyok őrült, a gyermekjóléti szolgálat nem akar az ügyemmel foglalkozni, úgyhogy ő visszaenged a szüleim felügyelete alá. Lassan belebújok az utcai ruháimba; a sportcipőm még mindig sáros a sétától, amit Joe-val tettem az erdőben. Megmondom a nővérnek, hogy nem vagyok hajlandó hazamenni, és kész; miért kell a szüleimnek ezen keresztül menni? Szinte szívesebben maradnék ezen a szaros osztályon, mint hogy otthon éljek, és nem értem, hogy miért tesznek így ki, amikor az orvosok csak arra vártak, hogy felszabaduljon egy ágy a serdülőrészlegen. A családommal elsétálunk a legközelebbi kávézóba, még a kórház területén. Az anyám hozott nekem ruhákat és kaját. Ez a gesztus teljesen meghat, vérzik tőle a szívem. Azonnal felugróm az asztaltól, amint kapunk egy helyet. Ki kell mennem a mosdóba. Elsietek a kávézóban üldögélő üres arcok mellett, ki a kórház előcsarnokába, aztán futásnak eredek. Nincs túl sok esélyem egyetlen fillér nélkül, mégis, nem tehetek mást! Végigszaladok a Broadway utcán, félrelökve a tágra nyílt szemű, tátott szájú gyalogosokat mennyire kicsi az esélye, hogy nem fognak megállítani. Lassítok, fájdalmasan zihálok, sikátorokon, mellékutcákon kanyargok: nem is vettem észre, hogy ennyire nem vagyok formában. A sportcipőim betontömbökként nehezednek a lábamra, a szívem zakatol, a kis zöld emberke incselkedve táncol a jelzőlámpán. Egy férfi köszön rám. Nem néz ki rosszul, enyhe akcentusa van; lehet, hogy megérezte a kétségbeesésem. Utánam jön egy sikátorba, és hirtelen megcsókol, annyira megszorongatja a jobb mellemet, hogy amikor lenézek a pólóm véres. Egy emeletes ház föld alatti parkolója felé vonszol. Úristen! Sehol senki a környéken, de ez nem történhet meg, fényes nappal van! És a kitűnő tanulókat soha nem erőszakolják meg. Itt kéne meghalnom egyedül? Egyfolytában sikítok a sportcipőm belemélyed a betonba, ahogy belök egy sarokba, egy kuka mögé. A szemem vadul kutat valaki után, bármelyik ablakban, de minden ablak csak üres, szürke üvegfelület fémkerettel. A félelem elektromos sokként ráng végig a testemen, elönti az agyamat. Ez nem lehet igaz. Valaki egyfolytában sikít a férfi egy sóhajtással elenged; újra futni kezdek. Végre beérek az ifjúsági újsághoz, jó pár mérföldre a kórháztól. 19

20 Az adrenalin elöntötte a lábamat és nem esik nehezemre felismernem a házat, amiből dübörög a zene. Bekopogok, de az ajtó nyitva. Bent van Tommy, és biztonságban vagyok. Azonnal eltűnünk a házból (valószínűleg itt keresne legelőször a rendőrség), követjük a Skytrain útját, a legközelebbi parkig. Csillog a víz, sötétszürkén hullámzik. Szabad vagyok; nincs többé kórházi ruha! A fű annyira zöld, hogy szinte félek rálépni. Kacsák billegnek a vízen a távolban, mint a csalimadarak. Egy férfi csalit szerel fel egy diarylandes tejeszacskóból a botjára, bedobja a tóba, és érdektelenül visszapillant a padra, ahol Tommyval üldögélünk. Bementünk a belváros keleti részébe, egy szociális irodába. Nemrég megérkezett az ügyvédem. Mélyen ülő szeme van, mosolygós, és elegáns sötét színű ruhát visel. Vajon segít majd, vagy ő is kidob, mint a gyermekjólétiek? Most már az ő székében ülök, az ő irodájában az ég kezd besötétedni, olyan lehorzsolt színe van a város körvonalai felett. A falakon Közép-Amerika és az Amnesty International poszterei: az amnestys poszteren egyetlen szék látható egy cellában, az ablakon rácsok, a széken pedig egy lánc van átvetve. Bambusz tekereg keresztül a gyűrött fekete-fehér poszteren, élénken, zölden. A falakat borostyán futja be, a levelek, mint megannyi könyörgő kéz. Nem hagytak magamra a pszichiátrián. Az ügyvédem arra készült, hogy ma bíróságra menjen a főorvossal, hogy engedélyezzék neki a látogatást, hogy beszélhessen az ügyfelével. A kórháznak, úgy tűnik, nem volt joga ahhoz, hogy megtagadja tőlem, hogy beszéljek az ügyvédemmel, és beijedtek ezért a hirtelen elbocsátás ma reggel. Korábban az volt a terv, hogy egypár napig még a megfigyelőosztályon tartanak, amíg fel nem szabadul egy hely a serdülőknél. Tommy elment, hogy szerezzen nekem szállást ma éjszakára. Zuhanyozni szeretnék, meg egy tiszta inget nem bírom nézni azt a vérfoltot Tommy és Crystal részletes leírást készítettek részvételükről az ügyemben. Az ügyvédem az elmúlt napokban késő éjjelig dolgozott az ügyön, rengetegszer járt a kórházban. Remegni kezdek, és nem bírom abbahagyni. A gyermekjólétiek befogadnának, ha még egy olyan tíztizenötször megszöknék hát persze, jó mókának tűnik. Április 16. Tegnap beszéltem Michaellal telefonon. Csak egy hang volt a falra szerelt kagylóban, rossz volt a vonal, recsegett, sípolt de Michael volt az. Azt mondta, roppant szarul érezte magát, amikor meghallotta, hogy beutaltak a kórházba; pont előző nap mondta a főnökének, hogy szerinte annál rosszabbat nem is tehetnének velem, mint hogy bedugnak egy pszichiátriára. Meg akart látogatni a kórházban, de a kollégák nem engedték, és ha túlzottan belekeveredett volna a főnöke és May kívánsága ellenére, akkor az állását veszélyeztette volna. És akkor a végén téged hibáztattalak volna miatta. Örülök, hogy végül nem tettem meg, amit annyira szerettem volna. Az apámnak igaza volt abban, amit az utolsó levelében írt: Életed végéig szenvedni fogsz a tetteid következményeitől. De nem úgy, ahogy ő értette. Attól fogok a legjobban szenvedni, hogy nem fogom tudni meghálálni azt a sok jót annak a sok embernek, akik az elmúlt hetekben egyfolytában segítettek. Április 26. Lanáéknál lakom. Egész nap egyedül voltam itthon, miközben kint mindent eláraszt az eső. Úgy érzem, soha többé nem leszek boldog. A fejem majd szétreped a dühtől; egész nap ugyanaz megy, és depressziós vagyok lehet, hogy vissza kéne mennem a pszichiátriára. 20