A GALGAHÉVIZI LÁPRÉT TÁJVÁLTOZÁS-VIZSGÁLATA LÉGIFOTÓK ÉS TÉRKÉPEK ALAPJÁN

Átírás

1 SZENT ISTVÁN EGYETEM MEZŐGAZDASÁG- ÉS KÖRNYEZETTUDOMÁNYI KAR TERMÉSZETVÉDELMI TANSZÉK A GALGAHÉVIZI LÁPRÉT TÁJVÁLTOZÁS-VIZSGÁLATA LÉGIFOTÓK ÉS TÉRKÉPEK ALAPJÁN TDK dolgozat Tanszékvezető: Dr. Turcsányi Gábor habil. egyetemi docens tanszékvezető Belső konzulens: Dr. Centeri Csaba egyetemi adjunktus és Vona Márton PhD hallgató Készítette: Helfrich Tímea IV. évfolyam

2 1. Bevezetés Témaválasztásomat az indokolta, hogy egyre fokozottabb figyelem irányul a vizes élőhelyek felé. A természetes közegben betöltött egyedülálló ökológiai szerepüknek köszönhetően mind a természetes, mind a mesterséges wetlandek-(vizes élőhelyek) egyre inkább az érdeklődés és a kutatások középpontjába kerülnek. Kiemelkedő funkciót töltenek be az élővilág, a génmegőrzés és a biodiverzitás szempontjából, részt vesznek az anyag- és energia-körforgásban, de szerepük az oktatás, a nevelés és a rekreáció szempontjából sem elhanyagolható (Németh, 2004) ben a magyar kormány által elfogadott Nemzeti Környezet- és Természetpolitikai Koncepció is célul tűzte ki a revitalizációs tervek készítését, valamint a vizes élőhelyek rekonstrukciója egyike volt a külföldi forrásokból (Phare-program) is támogatott természetvédelmi témaköröknek. A revitalizációs terv elkészítéshez elengedhetetlen a terület ökológiai adottságainak felmérése. A hatékony tájléptékű ökológiai vizsgálatok meghatározó eleme a táj fejlődésének történeti értékelése. Át kell tekinteni a természeti folyamatok tájléptékű hatásait és értékelnünk kell az antropogén hatások jellegét. A tájrehabilitációs tevékenység fontos eleme a korábbi térképi anyagok, irattári információk és írásos emlékek feldolgozása. Ezeknek az ismereteknek a birtokában az egyes háttéranyagok elemzésével tervezhetjük meg azokat a rehabilitációs változtatásokat, amelyek végrehajtása esetén reményünk lehet arra, hogy tájaink változatos, mozaikos térszerkezete visszaalakuljon eredeti formájába (Aradi, 2003). Célkitűzések A dolgozat készítése során célkitűzéseim a következők voltak: - elkészíteni a rendelkezésre álló légifotók alapján a felszínborítás térinformatikai adatbázisát; - az adatbázis alapján jellemezni a galgahévízi láprét vegetációjának változását; - a változás alapján értékelni a láprét környezeti állapotát; - kiszámítani az eltérő növénytársulásfoltok terület-kerület arányát természeti állapotuk értékeléséhez; - az eredmények alapján javaslatot tenni a természetvédelmi kezelés megalapozására. 2

3 2. Irodalmi áttekintés 2.1. A terület általános bemutatása Földrajzi fekvés Galgahévíz település a Galga patak völgyében az Alföld északi határán, három morfológiai egység a Gödöllői-dombvidék, a Cserhát alja és a Jászság találkozásánál fekszik, a Hatvani kistáj része. Egymást sűrűn váltogató dombok, hátak, völgyek jellemzik. Síksági területnek minősíthető az összterület 58%-a, dombvidékhez sorolható 35%-a (Nagy, 1997). A település Pest megyében, Budapesttől 46 km-re, keletre található Éghajlat Galgahévízen a kontinentális éghajlat sajátosságai érvényesülnek. A hőmérséklet és csapadékingadozás, a légáramlatok váltakozásának hatásai miatt az atlanti, mediterrán és az eurázsiai belső szárazföldi jelleg váltakozása jellemző. A Mátra hegység közelsége gyakran érezteti hatását. A tavaszi felmelegedéshez hosszabb idő szükséges, mint az őszi lehűléshez. Gyakoriak a hirtelen bekövetkező hőmérsékletváltozások. Május első harmadában, június végén és október elején gyakran hőmérséklet csökkenés jellemző (Nagy, 1997). Ez egybeesik Fekete (1965) megállapításával, miszerint a Gödöllői-dombság hűvösebb és nehezebb mezoklímával jellemezhető, és a terület ennek a földrajzi egységnek a szélén fekszik. Gyakoriak az őszi fagyok, valamint a nyári és kora őszi időszakban a jégverés. A meteorológiai adatok az alábbiak szerint alakulnak 50 év átlagát figyelembe véve (Nagy, 1997): Meteorológiai jellemzők: Galgahévízre jellemző adatok: 1. Évi átlagos középhőmérséklet: +10,6ºC 2. Tenyészidőszak középhőmérséklete: ºC 3. Fagyos napok száma: nap 4. Első őszi fagy átlagos határnapja: október Havas napok száma: nap 6. Utolsó tavaszi fagy átlagos határnapja: április Évi csapadék: mm 8. Évi napsütéses órák száma: óra 9. Uralkodó szélirány: nyugati-északnyugati 1. táblázat: Galgahévíz meteorológiai adatai 3

4 Ezek az értékek nem térnek el lényegesen az országos átlagtól, viszont a láprét mikroklímája igen, részben a borítottság, részben a talaj nedvességtartalma miatt (Kovács, 1955) Növényvilág Az Alföld flóravidéke (Eupannonicum) Tiszántúli (Crisicum) és Duna-Tisza közi (Praematricum) flórajárásai határán elhelyezkedő Hatvani kistáj fontosabb potenciális erdőtársulásai között a tölgy-kőris-szil ligeterdők, a nyílt sztyepptölgyesek és a gyöngyvirágos tölgyesek említhetőek. A nyílt társulások közül jelentősebb felületeket foglalnak el a homoki legelők és a homokpusztarétek. A lágyszárúak közül a homoki imola, a sárga tavirózsa, a rucaöröm, a dárdás laboda stb. érdemel említést (Marosi és Somogyi, 1990). Az erdőgazdaságilag hasznosított területeken fiatal- és középkorú, zömében keménylombos erdők, kisebb részt fenyvesek találhatóak. Az erdők átlagos évi folyónövedéke 2,1-3,7m 3 /ha között váltakozik. A Gödöllői-dombvidék láprétjeivel már Kovács (1955, 1957), Kovács és Priszter (1956), Máthé (1956) és Fekete (1965) is foglalkoztak. A láprétek jellemző vegetációi a kékperjés, nádas társulások, számos védett növényfajjal (pl. kornistárnics, szibériai nőszirom) (Pintér, 1999). A mg-i területhasznosítás jellemzőbb kultúrái a búza (20-40q/ha), a cukorrépa ( q/ha), a paradicsom ( q/ha) (Marosi és Somogyi, 1990) Állatvilág A Galgában élő számos gerinctelen közül említésre méltó a folyami rák, amelynek megjelenése azt jelzi, hogy a régebben állandó jelleggel szennyezett víz minősége az utóbbi években sokat javult. A halak közt megtaláljuk a védett csíkféléket, gyakori a bodorka, domolykó, a küsz és a fenékjáró küllő. Kétéltűek közül gyakran találkozhatunk a kertjeinkben is előforduló barna és zöld varanggyal, a nedves réteken pedig a zöld levelibékával,mocsári békával, a pettyes gőtével és vöröshasú unkával. Néhány éve még a vizesebb területeken élt a mocsári teknős, ma a hüllőket a különböző gyík- (zöld, fürge, homoki) és siklófajok képviselik a környéken (vízi, kockás és erdei). A madárvilág gazdagnak mondható. A fokozottan védett madárfajok közül a fehér gólya, a homokfalakba fészkelő gyurgyalag és a kuvik költ a környéken. A ragadozó madarak közül az egerészölyvet, a barna rétihéját, a vörös vércsét, a kabasólymot és az erdei 4

5 fülesbaglyot kell kiemelni, de a Magyar Madártani Egyesület tevékenységének eredményeképpen a környék templomtornyaiban ismét költ a gyöngybagoly. Jellegzetes még a sárgarigó és a fülemüle is. Emlősök közül a réteken a mezei pocok, mezei nyúl, őz, menyét, vörös róka a jellemző, az erdőkben a nagyvadak mellett a rágcsálók (pl. pelefélék, erdei egerek) és kisragadozók (pl. nyest, borz) gyakoriak. A ragadozók közül értékes ritkaság a vadmacska és a nyuszt. Az erdők gímszarvas állománya országos szinten is megállja a helyét. A szintén elszaporodott vaddisznó állomány a mezőgazdaságnak is károkat okoz ( Talajadottság A talajtakaró tarka. A 13 féle talajtípus homokon és löszös üledékeken képződött. A legnagyobb területi részaránnyal (18%) a Tisza és Farmos között húzódó humuszos homoktalajok, a Zsámbok-Vácszentlászló és a Hatvantól Ny-ra, a Galgától É-ra elterülő magasabb térszíni elhelyezkedésű löszterületeken képződött, vályog mechanikai összetételű, kedvező vízgazdálkodású, és termékenységű (IV.) csernozjom barna erdőtalajok szerepelnek. A gyenge termékenységű (VIII.) humuszos homoktalajok mintegy 45%-a szántó, 35%-a erdő, 15%-a szőlő. A csernozjom barna erdőtalajok szinte teljes egészükben szántóterületek. A Galgahévíz környéki futóhomok kiterjedése 4%, zömmel (55%) erdő. Viszonylag jelentős a Zagyva, a Galga és a Hajta allúviumain kialakult, vályogtól agyagig változó fizikai féleségű, az V-VII. talajminőségi kategóriába sorolt réti talajok kiterjedése (13%). Ennél lényegesen kevesebb az öntés-réti talajoké (2%), míg a szikes talajok közül a sztyeppesedő réti szolonyecek és szolonyeces réti talajok 4 és 6%-ot foglalnak el. Termékenységük gyenge (VIII. és XIX.), főként szikes legelőkkel, rétekkel borítottak (Marosi és Somogyi, 1990). A láprétek jellemző talajai a lápos réti talaj, rétláp talaj és a tőzeges láptalaj (Vona, 2005) Rövid áttekintő a lápokról A láp definíciója A láp fogalmának meghatározása tudományos alapokon nyugszik. A kutatókat, régóta foglalkoztatta a lápok kialakulásának folyamata vagy a bennük otthonra találó ritka növényés állatfajok életmódja, ennek ellenére azonban csak a XX. sz. első harmadában kezdtek vele behatóan foglalkozni. 5

6 A láp definíciójának értelmezése több példát is lehet találni, melyek közül most négyet szeretnék ismertetni: 1. A víz felszínén úszó (szupraakvatikus láp) vagy az állandóan nedves-vizenyős talajú medencét teljesen kitöltő (infraakvatikus láp), tőzegszerű képződményt alkotó növényi társulás, fitocönózis (http3). 2. Süppedékes, tőzeges terület, melynek feneke nem bocsátja át a benne összegyülemlő vizet. Van dombos vagy felláp és sík vagy réti láp. A dombos láp vízi mohából képződik, a sík láp legnagyobb tömegét sás, füvek és némely lombos moha alkotja (Pallas Nagy Lexikona, 1998). 3. Nagyterületű, egy m-nél sekélyebb, rendesen náddal, sással, kákával benőtt, álló vagy nagyon lassan mozgó víz, melynek növénytársulása tőzeges talajon szövetkezik (Tolnai Nagylexikon évszám, 1999). 4. A láp a mocsár után következő szakasz, amire jellemző, hogy a feltöltődött valamikori tó felületének túlnyomó többségének állandóan növényzet borítja és a kisebb szabad vízfelületek a növénytakaró között csak itt-ott csillannak fel. A láp növényzete a vízben úszó vagy a fenéken elhelyezkedő tőzegben gyökerezik. A lápok vize mészben szegény, ezért erősen savanyú kémhatású, a nagy humusz vagy humuszsav tartalom miatt sötétbarna vagy sárgásbarna (Rakonczay, 1995). Ezekből a megfogalmazásokból egyértelműen kitűnik az a megállapítás, hogy a lápok egyik legfontosabb ismérve a tőzeg képződése. Növénytani szempontból a láp olyan növénytársulás, mely tőzeges talajon keletkezik. Ahol ugyanis a talajban, vízfelesleg van, ami rossz lefolyású mélyedésekben és humid klíma alatt gyakori jelenség, ott a növény elhaló részei anaerob, vagy az nagy részében anaerob körülmények között csak részben, vagy egyáltalán nem bomlanak le s így évről-évre nagyobb mennyiségben halmozódhatnak fel. A láptalajok állandó, vagy az év jelentős részében víz alatt állnak, illetve a víz a pórustereiben az egész év során jelen van. Az állandó vízhatás következtében a elhalt szerves maradványok anaerob viszonyok között bomlanak el. Ez a levegőtlen környezetben végbemenő bomlás tőzegképződéssel társul. A tőzegeket az alábbi módon csoportosítjuk mohatőzeg, nyers, vagy szalmás tőzeg, rostos tőzeg, vegyes tőzeg, szuroktőzeg. (Stefanovits, 1999) Esetünkben a galgahévízi lápon a nyers, rostos és szuroktőzeg egyaránt előfordul. (Vona et al, 2005) 6

7 Itt azonban ki kell térni a láp és a mocsár fogalmának szétválasztására. A mocsár és a láp szavak sokszor azonos értelemben történő használatát hallhatjuk, olvashatjuk, azonban e két természeti képződmény között van egy lényeges különbség: a mocsárban nincs tőzegképződés. Míg a mocsár időnként kiszárad, miközben lebomlik a képződött növényi törmelék, addig a láp vízszintje közel állandó. E közeg szükséges ahhoz, hogy a levegőt elzárja és megindulhasson a tőzegképződés. Ebből következik, hogy a lápban és annak talajában, a láptalajban szervesanyag-felhalmozódás figyelhető meg (Sulyok és Ilonczai, 2002) A lápképződés folyamata Lápok alacsony tengerszint fölötti magasságokban éppen úgy képződnek, mint nagyobb magasságokban, közöttük a növénytársulások szerint tesznek különbséget. Az elláposodás a nyugvó vagy csendesen folyó vízfelszínek (tavak stb.) utolsó életszakasza, utána a medence kitöltődik és lassan-lassan rendes termőtalajjá alakul át (Tolnai Nagylexikon, 1999). A lápok, mint tájalkotó vegetációformák, geológiai szempontból igen fiatal keletkezésűek. Maga a keletkezési folyamat azonban több ezer évig is tarthat. Az elláposodásnak különböző szakaszait lehet megkülönböztetni Kezdeti stádium Kb évvel ezelőtt, a jégkorszak végén a talajvízszint olyan mértékben megemelkedett, hogy kisebb tavak (1. ábra, fekete vízszintes vonal) jöttek létre. 1. ábra. Lápképződés kezdeti stádiuma Mindeközben a tavakban üledék rakódott le (fekete színezés). A természetes vegetációt ebben a szakaszban a különböző füvek, kisebb bokrok, ill. fák jelentették. Ebben a stádiumban a lápban élő vízinövények elrothadtak anélkül, hogy tőzeggé alakultak volna. Ez az úgynevezett vízinövényláp. Ekkor a láposodásnak kitett medence még elég mély volt. 7

8 Második stádium 2. ábra. Lápképződés második stádiuma Az 1. stádiumot követő 5000 év során a növényzet egyre sűrűbbé vált. A különböző úton (folyóvíz, szél) a láp medencéjébe kerülő törmelék azonban a medence fenekét idővel annyira megemelte, hogy azon gyökeret verhetett a nád. A nád megjelenésével gyorsabb lett az elláposodás folyamata. Az elsekélyesedett medencét hatalmas tömegben borította be a nád, ez az időszak az úgynevezett náderdő-szakasz. Ezzel egy időben megindul a tőzegképződés is, mert az elhullott, avas nád rendszeresen fölhalmozódott és anyagának fölhalmozódásával sietteti a medence felöltését. Egyes náddal és más vízinövényekkel benőtt, mélyebben fekvő részeket itt-ott időközönként szárazra kerülő savanyúfüves rétfoltok tarkázták, ez az úgynevezett nádrét-szakasz. A tó közelében pedig a vegyes erdők váltak uralkodóvá (2. ábra) Átmeneti stádium 3. ábra. Lápképződés harmadik (átmeneti) stádiuma Az átmeneti szakaszban, kb. 7 ezer évvel ezelőtt a tó teljesen megszűnt. A nádrétszakaszt rövidesen a rétláp-időszak követte. A rétlápon már nagyobb szárazon termő, ingoványos, süppedékes foltok helyezkedett el, amit végül az erdővegetáció teljesen legyőzött. A galgahévízi láprét is már ebben a fázisban van, a területen a víz csak a nagy esőzések, hóolvadások idején jelenik meg, azonban a mélyebben fekvő területein a talajvíz mélysége nem csökken 30cm alá (3. ábra). 8

9 Befejező stádium 4. ábra. Lápképződés utolsó (befejező) stádiuma A befejező szakaszban (4. ábra) a lápterület kiemelkedik a környezetéből. Ez az úgynevezett láprét stádium, mely már teljesen a szárazon álló növényvegetáció kezdete. Az egykori erdő maradványait, a fa minden egyes részét, a törzsektől kezdve a gyökerekig, a tőzeg őrzi (Feldmann és Birkholz, 2002) Láptípusok csoportosítása és a lápi vegetáció Mivel a láptudomány földtani, talajtani, földrajzi, hidrológiai, botanikai tudományterületek közötti interdiszciplínaként is felfogható, ezért a lápokat ennek megfelelően lehet elhelyezkedésük, alakzatuk, növényzetük, tőzegük, szerkezetük (rétegtani felépítésük), koruk, vízutánpótlásuk és talajtani tulajdonságaik alapján csoportosítani. Hazánkban a lápterületek tavakhoz (medencékhez), folyókhoz (holtágakhoz, meanderekhez), mély fekvésű, hullámos felszínekhez (turjánokhoz), hegy- és dombvidéki suvadásos területekhez kötődnek. Talajvízből, állóvízből, szivárgó vagy áramló vízből táplálkoznak. Sás-, nád-, valamint moha, tőzegmohatőzeget termelnek (Dömsödi, 1988). Növényzetük szempontjából a lápok lehetnek úszólápok, rétlápok, tőzegmohalápok, láperdők és forráslápok. Az egyes lápok a tőzeg tulajdonságait tekintve lehetnek meszesek, vasasak, savanyúak, semlegesek vagy lúgosak. Alakzati szempontból Succow és Joosten (2001), Göttlich (1990), Dömsödi (1988) kétféle láptípust különböztet meg: a síklápokat (jórészt ezek jellemzőek hazánkra), ill. a dagadólápokat. A lápokat leggyakrabban a növényzetük alapján szokták osztályozni. Ez azonban korántsem egyszerű feladat, ugyanis a lápi növényzet ellenére is előfordulhat, hogy nincsen kimutatható tőzegképződés, vagy a különböző mértékben degradált és átalakult, sokszor másodlagos átmeneti növényzettípussal rendelkező lápok nehezen azonosíthatók. Klasszikus értelemben igazi lápoknak a tőzegmohalápokat tekintik. Ezek azok, amelyek a legspecifikusabb élőhelyi adottságokat nyújtják. Sajnos azonban ebből a láptípusból található 9

10 a legkevesebb Magyarországon (Degen et al., 1923; Boros, 1964). A következőkben nézzük meg, hogy milyen lápnövényzeti típusok vannak és hogy melyek hajlamosak tőzegképzésre. 1. Az úszólápok nádasokban, gyékényesekben (pl. keskenylevelű gyékényesben (Typhetum angustifoliae)) vagy vízi harmatsásokban (Glycerietum maximae) alakulnak ki. A nádasok igen elterjedtek folyó- és állóvizekben. A nádra (Phragmites australis) jellemző, hogy erős, levegővel telt kúszó gyöktörzsei, rizómái vannak, melyek a víz felszínén is jól fejlődnek. A nád elfeküdve is képes minden szárcsomójából legyökerezni, ezért nem ritka, hogy a nádasok szegélyében először laza, majd fokozatosan egyre vastagabb és tömörebb úszógyep képződik. Az úszógyepben folyamatosan szövedéket képező rizómákra fokozatosan elhalt növényi törmelék rakódik, amelyen más növényfajok is meg tudnak telepedni, pl. a villás sás (Carex pseudocyperus) és a tőzegpáfrány (Telypteris palustris). A tőzegképződés előrehaladtával az úszógyep lassan úszóláppá alakul, melyen később fák és cserjék is megjelenhetnek. 2. Rétlápnak (allápnak vagy zöldlápnak) azért neveznek bizonyos lápokat, mert növényzetükben a savanyú réti füvek (sások, kákák) játszanak főszerepet, felületük rendesen homorú és sötétzöld színű. A Ca-ionokban gazdag rétlápi talajokon, a vegetációs periódus elején tocsogós termőhelyen találjuk meg az üde, mészkedvelő rétlápokat, amelyek meszes talajon, elsősorban az alföldeken és a dombvidékek völgytalpain alakulnak ki. A lápok közül ezek a legszebb megjelenésűek, és a lápi növényfajok többsége is ehhez kötődik. A gyepalkotók között jellegzetes kis, ill. közepes termetű lápfajokat találunk: a lápi sás (Carex davalliana), a sárga sás (Carex flava) és a barna sás (Carex hostiana), kormos csaté (Schoenus nigricans), lápi nyúlfarkfű (Sesleria uliginosa). A rétlápok harsogó zöldjét dekoratív virágok szőnyegei díszítik, amelyek között ritka orchideaféléket, tárnicsokat, szegfű- és liliomféléket egyaránt láthatunk. A hazai mészkedvelő rétlápok legértékesebb fajai közül említésre méltó a Balaton-felvidéki Nemzeti Park címerében is szereplő, fokozottan védett reliktumnövényünk a lisztes kankalin (Primula farinosa) (Lájer, 1998). A rétlápnak két nevezetes alakja a zsombékláp és a csátéláp. A zsombékoló sások termetükre nézve és munkájuk tekintetében a bokros növésű torlaszoló talajkötőkhöz tartoznak, s a vízparton gyakran a nádas övén kívül közvetlenül a következő övben foglalnak helyet. Legnevezetesebb közöttük a bugás sás (Carex paniculata), a gyapjasmagvú sás (Carex lasiocarpa) és a villás sás (Carex pseudocyperus). A pázsitfüvek között is vannak zsombékoló fajok, mint például a Calamagrostis neglecta nádperje. Zsombéknak a zsombékoló növény elszigetelt bokrát nevezzük, mely egyes esetekben alacsonyabb, vánkosszerű, máskor azonban oszlopszerűen 10

11 hengeres és magasabb. A méteres zsombékoszlopok már aránylag ritkábbak, azonban évszázados ősmocsarakban voltak két m-es zsombékoszlopok is, amelyek közül nem látszott ki az ember. A zsombék úgy keletkezik, hogy a gyökérrostok és az elpusztult levelek tartós, erős rostszálai összefogják a növény alsóbb, eltőzegesedő részeit, a szár felső részei ellenben mindig újra egyenesen felfelé nőnek. A zsombékpárna tetején üstökmódra terülnek szét a levelek s e helyen, valamint a zsombékoszlop oldalán a zsombékpáfrány (Nephrodium thelypleris) meg a keserű here (Menyanthes trifoliata) telepedik meg. A zsombékok elkülönülve sorakoznak, közöttük víz áll, mely időközönként magasabbra is emelkedik. A csátéláp a szorosabb értelemben vett láprét, másként feketerétnek, savanyúrétnek is nevezik, mert a szervesanyagban gazdag talajoldat által feketére festett talajvíz minden lépésnél kinyomul a szintén sötétszínű talajból, növényzete pedig rétszerű, aprótermetű sásfélékből áll. Gyakran uralkodó elem az apró sások között a csáté (Schoenus nigricans). Hazánkban hajdan jelentős terjedelmű rétlápok voltak, melyeknek vize főként a kiöntésekből eredt. Ilyen volt az Ecsedi láp, Bodrogköz, Sárrét (mind a bihari, mind a dunántúli), Hanság és a balatoni lápok (Tolnai Nagylexikon, 1998). 3. A másik csoportba a mohalápok (felláp vagy fakóláp) tartoznak. Jellemzőjük, hogy mohaszintjük többnyire jól fejlett, gyakran összefüggő mohaszőnyeget alkotnak. Tartós vízborítású élőhelyeik tápanyagokban szegények. Fő növényeik a tőzegmohák (Sphagnum spp.), melyek nagy terjedelmű és rendkívül vastag vánkosokká nőhetnek olyan módon, hogy alsó részük fokozatosan eltőzegesedik s csak felső, burkolórészük él. E sugaras növekedési mód miatt a mohaláp többnyire domború felületű, bár kiderült, hogy a nagyobb lápoknál a magasságbeli különbségek már nem feltűnőek. A tőzegmohaláp rendkívül egyhangú, a fakó, néha vörhenyes tőzegmohákon kívül más növény alig játszik szerepet, ezért nevezik a mohalápot fakólápnak is; a felláp név pedig domború alakjára vonatkozik. Vannak olyan lápok is, melyekben más mohák játsszák a főszerepet, ezek többnyire barna színűek, vagyis ezek a barnalápok. A zömében hidegkori reliktumjellegű növénytársulások termőhelyei igen sérülékenyek, Magyarországon jelentős részük nagymértékben károsodott a vízrendezések következtében. Az állományalkotó fajok közül néhány sásfajt érdemes megemlíteni, mint pl. a fekete sást (Carex nigra), a gyapjas magvú sást (Carex lasiocarpa), a csőrös sást (Carex rostrata), a csillagsást (Carex echinata) és a keskenylevelű gyapjúsást (Eriophorum angustifolium). Jellegzetes és egyben igen ritka növényfajai között szerepel még a rovaremésztő kereklevelű harmatfű (Drosera rotundifolia), az apró termetű tőzegáfonya 11

12 (Vaccinium oxycoccus) valamint a hüvelyes gyapjúsás (Eriophorum vaginatum) is (Boros, 1964). 4. A láperdők és lápcserjések, nemcsak lágyszárú növényeket, hanem fás szárú vegetációt is tartalmaznak. A fás szárú növényzet számára a lápi környezet általában kedvezőtlen, mert a láp növekedésével nem tud lépést tartani, ezért a láperdők a láp fejlődésének végső, befejező szakaszában jelennek meg. Kicsit más a helyzet a lápcserjéseknél mint pl. a lápi füzek esetében -, amelyek járulékos hajtásaikkal könnyebben képesek követni a láp életében bekövetkező vízszintingadozásokat. A láperdők lényegében magas növésű szálerdők, amelyekben az időszakos vízborításhoz alkalmazkodott, széles támaszkodó gyökér rendszert, lábakon álló fák jellemzőek. Ezek vastag gyökérfői állandóan nedves, nyirkos közeget biztosítanak a rajtuk megtelepedő kéreg- és korhadéklakó fajoknak. Láperdeinkben a mézgás éger (Alnus glutinosa) a magyar kőrissel (Fraxinus angusitolia spp. pannonica) és a magas kőrissel (Fraxinus excelsior) alkot elegyes lombkoronaszintet. A magyar kőris az Alföld égeres láperdeire, míg a magas kőris a hegyvidéki láperdőkre jellemző. A lombsátor alatt elterülő barnás vízben lápi és mocsári növények élnek. Ezek közül az egyik legszebb a békaliliom (Hottonia palustris), amely gyakran rózsaszín szőnyeggel borítja be a láperdő alját. A fák tövében páfrányok, pl. tőzegpáfrány (Thelypteris palustris) és szálkás pajzsika (Dryopteris carthusiana) van a nyúlánk sás (Carex elongata) társaságában. Az égeres láperdők vizük elvesztésével ligeterdőkké fejlődnek tovább. A lápcserjések a fűz- és nyírlápok a láptavak szegélyében, ritkábban úszó tőzegfelszínen vagy síklápok, tőzegmohalápok becserjesedése révén jönnek létre. A lápi cserjefajok, mint pl. a félgömb alakú bokrairól könnyen felismerhető rekettyefűz (Salix cinerea), mozaikosan váltakoznak a láprét-maradványokkal vagy a zsombékosokkal. Nem ritka azonban az olyan sűrű cserjés, amelyből kisebb termetű fák is kiemelkednek. A nyírlápok esetében alacsony, szálerdő jellegű erdő is kialakul. A rekettyefűz mellett megemlíthető még a füles fűz (Salix aurita) vagy a fényes levelű, kisebb fává is megnövő babérfűz (Salix pentandra). A fák közül elsősorban a szőrös nyírt (Betule pubescens) kell megemlíteni (Borhidi és Sánta, 1999). 5. A forráslápokat, mint nevük is utal rá, a láp közegén átszivárgó, szüremlő, hideg, tiszta forrásvíz táplálja, mely áramlása közben oxigénben telítődik. A tőzegképződéshez azonban oxigéntől mentes közegre van szükség, így a forráslápok többségében nem találunk a klasszikus értelemben vett tőzeget. A gyakran igen kis kiterjedésű, sérülékeny lápocskákkal hazánk domb- és hegyvidékeinek forrásokban gazdag területein találkozhatunk. E lápok a 12

13 forrásokat kísérő magaskórósban, sásosban, erdei növényzetben megbújva, hozzájuk szorosan kapcsolódva helyezkednek el. Jellemző növényeik az erdei káka (Scirpus sylvaticus), a gyapjúsások (Eriophorum spp.), a keserű kakukktorma (Cardamine amara) és a tavasszal élénksárga színű aranyos veselke (Chrysosplenium alternifolium) (Kovács, 1962) Lápi állatvilág A lápokban élő állatfajoknak minden esetben valamilyen speciális igényük van az élőhellyel szemben: a jellegzetes hűvös, párás mikroklímát igénylik, állandó nedvességhez kötődnek, vagy éppen tápnövényeik vagy zsákmányállataik élnek a lápokban. Lápi állataink közül sok a reliktumfaj éppúgy, mint ahogyan sok lápi növényzet esetében. Az eljegesedési periódust követő faunamozgások lápvidékeinken némiképp eltérően alakultak, mint a Kárpát-medence nagy, vegetációs öveiben. A hidegebb klímát kedvelő állatfajok felmelegedő környezetüktől elszigetelve tovább éltek a kiegyenlítettebb, hűvösebb mikroklímájú lápokban. A legtöbb itt maradt faj a gerinctelen állatok közül került ki, pl. a piros szitakötő (Leucorrhinia pectoralis), az Amphipoea lucens nevű bagolylepkefaj, a keleti lápibagoly (Arytrura musculus), ezek a fajok tőlünk északra messze elterjedtek, hazánkban azonban csak nagyobb kiterjedésű lápjainkban fordulnak elő. Láprétjeink különösen kedveltek a különböző lepkefajok által, ilyen pl. a lápi tarkalepke (Euphydryas aurinia) vagy a nagy tűzlepke (Lycaena dispar hungaica), melyeket könnyen felfedezhetünk, ha épp nyíló virágokat látogatnak, vagy egy fűzbokor levelén üldögélnek. A kiterjedtebb lápterületekhez kötődő, nagy térigényű gerinces állatfajok hazánk faunájából hiányoznak, hiszen az egymástól elszigetelt kis lápok nem biztosítanak nekik kellő nagyságú életteret. A halak közül a lápi pócot (Umbra krameri) találhatjuk itt meg. A turjánokban, zsombékosokban hemzsegnek a kék színben sziporkázó, nászruhás hím mocsári békák (Rana arvalis), nőstényekre várva. A lápok növényzettel kevésbé benőtt részein, a tőzegmohás lápok lagzónájában szemlélődve pettyes gőtét (Triturus vulgaris) is láthatunk. Nyírségi láprétjeinken élnek az elevenszülő gyíkok (Lacerta vivipara). Az emlősök között is akad igazi lápi faj. Ilyen az északon messze elterjedt, de nálunk csak néhány nagyobb lápban előforduló patkányfejű pocok (Microtus oeconomus), valamint a gyakoribb csalitjáró pocok (Microtus agrestis) és a törpeegér (Microtus minitus). Hazánkban a patkányfejű pockot reliktumfajnak tartják. 13

14 A madarak között nincsen kifejezetten a lápjaikhoz kötődő faj. Talán a fokozottan védett haris (Crex crex) az a madár, amely a magassásokban, zsombéksásokban, kiszáradó lápréteken költ a legszívesebben. De természetesen megtelepszik a mocsarakban, a kaszálókon, de néha még a búzamezőkön is fészkel. A hímek jellegzetes, kereplőhöz hasonló hangjukat párzási időszakban, éjszaka hallatják. Ha egy élőhelyen több hím is előfordul, akkor nappal is aktívak, és ekkor hangjuk napközben is hallható (Sulyok és Ilonczai, 2002) A tőzeglápok talajképződési folyamata, szakaszai és láptalajok típusai A tőzeglápok talajképződési folyamatáról, annak szakaszairól és a láptalajok típusairól a 2. táblázatban olvashatunk. A talajképződés uralkodó folyamatai I. A lápképződéssel összefüggő kezdeti talajállapot kialakulásának (geohidromorfológiai változások) folyamata Élőláp Átmeneti láp A talajképződés szakaszai (a) Vegetáció (intenzív tőzegképződés) szakasza Tőzegesedés: lerakódás, feltöltődés (ulmifikáció), illetve rétlápok, mohalápok és vegyes lápok kialakulása. (b) Hidromorfológiai- és klímaváltozások szakasza A tőzegesedés szakaszos vagy átmeneti szünetelése (a vízutánpótlás csökkenése, vagy a lápvíz teljes feltöltődése). (c) Átmeneti szakasz A fokozatos kiszáradás és a fedőréteg képződés kezdete. Főtípus Láptalajok A láptalajok típusai Típusok Mohaláptalaj Rétláptalaj Vegyes láptalaj Altípus A lápképződés intenzitása (víz és vegetáció viszonyai), morfológiai jellege és stratigrafikája szerint taglalhatók. II. A lápmegsemmis üléssel összefüggő intenzív talajképződés (fizikai és kémiaibiológiai változások) folyamata Holt láp (a) Statikus szakasz Vízborítás vagy felszínközeli talajvízszint a lápképződés befejeződése után (a klasszikus, radikális vízrendezéseket megelőző állapot). (b) Dinamikus szakasz A vízrendezés (víztelenítés) hatására a tőzegláp felső rétegei leroskadnak, az alsó rétegek pedig tömörödnek (a láp felszíne süllyed). (c) Mállási (kémiai-biológia) szakasz Az uralkodó (szurok- és főleg rostos) szerkezetű tőzegrétegek morfológiai változása, fokozatos átalakulása (lebomlása, oxidálódása). Az új talajrétegek (vegyes tőzeg, kotu, lápföld), ásványi anyagokkal, baktériumokkal való feldúsulása. (d) Intenzív deflációs szakasz A tőzeg átalakult, nagyobb részt megsemmisült, a talajszelvény pedig vékonyabb lett. A felszínen lévő kotu, illetve finom lápföld finomszemcsés, laza szerkezetű és kiszáradásra hajlamos. Szél hatására defláció, padkásodás van. (e) Új főtípus kialakulásának kezdeti szakasza Helyenként a lápos réti talaj felé való fokozatos átalakulás jegyei figyelhetők meg. Láptalajok Mohaláptalaj Rétláptalaj Vegyes láptalaj Tőzegláptalaj Kotus tőzegláptalaj Lápföldes tőzegláptalaj Tőzeges láptalaj Lápföldes talaj Kotus talaj 2. táblázat: A tőzeglápok talajképződési folyamata, szakaszai és láptalajok típusai (Dömsödi,1988) 14

15 A vizes élőhelyek elterjedése a Földön és Magyarországon Kuntze (1990), valamint Succow és Joosten (2001) szerint a földfelszínt nem olyan régen még kb. 1 százalékban lápok borították. (Upland= felföld; Lowland=alföld; Organic=szervesanyag-felhalmozódásos terület; Salt affected= sófelhalmozódásos terület; Permafrost affected= permafrost terület; Inland water bodies= belvizes terület; No wetlands= nem vizes terület) 5. ábra. A vizes élőhelyek elterjedése a világon ( Az európai kontinensen ismert 495 ezer km 2 -nyi lápból mára mindössze kb. 187 ezer km 2 maradt életben, tehát 62,3 %-uk eltűnt. Ezek jelentős része a nagy kiterjedésű skandináv területeken fordul elő ma is (5. ábra), amiből kitűnik, hogy a közép- és kelet-európai régióban különösen veszélyeztetetté váltak ezek a különösen értékes élőhelyek. De más nyugat-európai országban sem történt mindez másként. Vegyük például Németország esetét. Ma ez az ország a világ egyik legsűrűbben lakott ipari nagyhatalmának egyike és 2001 között, vagyis mindössze 4 év alatt 1887 km 2 -rel, mintegy 4,5%-kal nőtt azon területek nagysága, amelyeket a lakott területek terjeszkedése, illetve a közlekedés növekvő térigénye követelt. Ez azt jelenti, hogy naponta (!) mintegy 129 ha-nyi területet szakítottak ki a természetből. Az intenzív mezőgazdálkodás következtében a természetes élővilágban nagyon sok negatív változás történt. A kisebb erdőfoltok kiirtásával, a patakok, árkok 15

16 betemetésével sokkal egyszerűbbé vált a földművelés. Ennek azonban az lett az ára, hogy számtalan állat- és növényfaj került fel az ún. Vörös Listára, mely a veszélyeztetett, kihalással fenyegetett fajok sorát tartalmazza. Mindezek megakadályozására napjainkban egyre nagyobb szerepet kell, hogy játsszon a természetvédelem. Különösen nagy tekintettel kell lenni a különböző biotópokra, melyek védelme a mezőgazdálkodással való együttműködés nélkül nehezen képzelhető el. Természetesen a legértékesebb területek közé tartoznak a ritkaságnak tűnő élőviláguk miatt a különböző lápterületek. Ezek védelmére különösen nagy figyelmet fordítanak Németországban, hiszen ez az ország rendkívül gazdag lápvidékekben. Az első helyen Niedersachsen tartomány áll. Területének 10%-át borítja láp, melyből ha a felláp és ha a síkláp. Arányait tekintve ilyen adatokkal csak Schleswig-Holstein 10% ( ha), ill. Mecklenburg- Vorpommern tartományok 12% ( ha) büszkélkedhetnek (Succow és Joosten, 2001). Tardy (2000), valamint László és Emszt (1915) szerint ez az érték a lecsapolások előtti időszak (6. ábra) magyarországi lápkiterjedésének (1,1%) is megfelelt. (A= állandó vízborítás, B= időszakos vízborítás, C= tőzegláp) 6. ábra. Hazánk vázlatos ősvízrajza a tőzegláp képződés befejeződésekor ( ) (Dömsödi, 1988) 16

17 A magyarországi lápok jelenlegi kiterjedését a 7. ábra mutatja be előtt védetté nyilvánított lápok ex lege (törvény erejénél fogva) védett lápok 7. ábra. Lápterületek elhelyezkedése hazánkban (KöM TVH 2002) A természetvédelem feladata elsősorban a tudományos és kulturális szempontból kiemelkedő jelentőségű értékek védelme, megőrzése. Tágabb értelemben a természettel való az ember hosszú távú érdekeit is figyelembe vevő gazdálkodást jelenti. A természetvédelemről szóló évi LIII. Törvény ún. ex lege védelem alá helyezte Magyarország összes lápját és egyéb, kis kiterjedésű, különös értékű természeti területét. Mindezek érdekében létrehoztak egy lápkatasztert, amelyre azért volt szükség, mert a törvény erejénél fogva minden láp a törvény hatálybalépésének időpontjától, január 1- jétől védetté vált akkor is, ha adott esetben a különböző kataszteri kimutatásokban nem szerepel. Tardy (2000) szerint Magyarország sok mindenben az élen jár, de sajnos azokban a tevékenységekben is előkelő helyet foglal el, amelyek nagyban veszélyeztetik a lápok fennmaradását. Magyarország területén a lápok 97 %-a pusztult el a lecsapolási, meliorációs, vízrendezési, tőzegbányászat következtében az elmúlt 150 év során. A Kárpát-medence magyarországi területén lévő tőzeglápterületek, tőzegkészletek csökkenéséről ad tájékoztatást a 3. táblázat, melynél érdemes megfigyelni, hogy a századfordulón meglévő lápterületeink több mint 60%-a pusztult el. A táblázat a változásokat 1915-től kíséri figyelemmel, de már előtte is történtek lecsapolások, valamint folyamatos volt a tőzegbányászat is. 17

18 Terület megnevezése ha M. m 3 ha M. m 3 ha M. m 3 Hanság-medence és környéke , Fertő-medence 80 0, , ,12 Győr-Moson-Sopron megyei Rákos-völgy 80 0, , ,25 Marcal-völgy , ,6 Fejér-Veszprém megyei Sárrét , ,09 Kis-Balaton és Zala-völgy Szévíz-völgy ,8 Tapolcai-medence és környéke ,54 Vindornyai-medence n.a. n.a , ,08 Nagyberek ,21 Lellei-, Látrányi-, Öszödi-, Szemesi-berek , ,75 Kapos-völgy és mellékvölgyei ,13 Sió-völgy és környéke tűzegny. L. L. n.a. Baranya és Zala megyei kis lelőhelyek , ,18 Vörös mocsár és környéke , ,78 Turjánok (Ócsa, Sári környéke) ,8 0,9 0,53 Pest megyei Rákos-völgy 35 0,8 34 0, ,36 Tápió-völgy 10 0,01 7 0,004 tőzegny. n.a. Gerje-völgy 72 0,6 69 0,53 8 0,03 Kis-Sárrét tűzegny. L. - - Nagy-Sárrét 750 1,7 tűzegny. L. - - Borsod megye (Bükk-hegység és Mezőcsát környéke) 40 0,5 53 0, ,09 Bodrogköz , ,2 Rétköz , ,88 Nyírség 200 1,5 80 0,9 50 0,03 Ecsedi-láp tűzegny L. - - Összesen , , ,6 M. = millió, L. = lápföld 3. táblázat: A Kárpát-medence magyarországi területén lévő tőzeglápterületek, tőzegkészletek csökkenése a századforduló után (Dömsödi, 1988) Az ember és a láp kapcsolata A láp, mint vizes élőhely Ha lápról hall az ember, szinte már megformálni látja a képzelet szülte lidércet vagy lápi rémet. A lápokat - vagy ahogy a népnyelv ismeri: turjánokat vagy berkeket a helybeliek mindig is igen jól ismerték, hiszen nem egy falubelinek nyújtottak megélhetést: ha csak olyan, szinte már elfeledett mesterségekre gondolunk, mint a csíkászat vagy a pákászat. A láthatatlan lápvilág, amellett hogy élelmet adott, óvta is a környék lakosságát, ha az ellenség elől bemenekültek a lápi szigetekre, mert aki a biztonságos ösvényeket nem ismerte, könnyen odaveszett (Zólyomi, 1936). A lerakódott rétegekben több száz emberöltő emléke rejlik a láp életének történetéből, amelyet feltárva mintha egy családi fotóalbum képeit nézegetnénk megfejthetjük a láp fejlődésének szakaszait. Azonban nemcsak a lápképződés folyamatát ismerhetjük így meg, 18

19 hanem az állati- és növényi maradványok segítségével felidézhetjük a mindenkori környezetüket is. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a láp egy rétegének korát megállapítják, majd meghatározzák a rétegben található növényi maradványokat és egymáshoz viszonyított mennyiségüket. Ezt követően összevetik a jelenkor hasonló növényzeti összetételű területeivel, és így tudnak következtetni az adott réteg kialakulásakor uralkodó klímára és vegetációra. Éppen ezért a ma emberének egyik legfontosabb feladata, hogy a lápot megvédje saját magától és a környezet rombolásától, hiszen mint minden vizes élőhely számos értékes funkcióval rendelkezik, melyek megóvása mindannyiunk kötelessége (Lájer, 1998). A vizes élőhelyek környezetvédelmi funkciói (és értékei): szabályozó funkció (talajvízszint szabályozás; szél elleni védelem, üledék visszatartása; árvízi csúcs csökkentése; szerves anyag, tápanyagok és mérgező anyagok tárolása és élőhely halak, kétéltűek, hüllők, madarak számára; biológiai sokféleség fenntartása), eltartó funkció (települések eltartása; gabonatermesztés; állattartás, halászat), termelő funkció (olyan termékek, amit az embernek csak el kell vennie, pl. hal, nád, vízimadár, fa, víz), lelki-szellemi funkció (üdülés, kikapcsolódás, tanulás, nevelés). A természet értékeinek védelme során különböző tevékenységekre kerül sor, az adott élőhely állapotától függően. A meglévő élőhelyek megőrzésekor annak értékeit kívánjuk megóvni, rövidtávon bizonyos változásoktól megvédeni (prevenció), hosszútávon pedig jelenlegi állapotában megtartani (konzerválás). Sokszor az eredeti állapot megőrzéséhez már be is kell avatkozni, ami történhet az élőhely saját megújuló képességének felhasználásával (rehabilitáció), vagy nagyobb károsodás esetén az eredeti elemek és folyamatok mesterséges pótlásával (rekonstrukció). Előfordulhat, hogy olyan helyen kell kialakítani egy élőhelyet, ahol korábban soha nem volt semmi hasonló, de a természetes adottságok ezt lehetővé teszik (kreáció). Ebben az esetben mesterséges beavatkozásról beszélünk. A vizes élőhelyeket nemcsak a szennyezések, hanem az egyéb emberi tevékenységek is veszélyeztethetik. Az évszázadokon keresztül gyakorolt extenzív mezőgazdasági termelést mostanra felváltotta az intenzív földművelés és állattenyésztés, mely fokozott energiapazarlással párosul (http3). 19

20 Láphasználat Az ember a letelepedése óta arra törekedett, hogy elegendő mennyiségű élelemmel lássa el önmagát, amelyhez természetesen megfelelő nagyságú termőterületre is szükség van. Az ókori római író, Plinius is említést tett munkáiban a művelhető földterületek növelése céljából felégetett lápszegélyekről. Ezen technika alkalmazása leginkább a germánok nevéhez fűződik. Egy teljes lápterület művelésre alkalmassá tételéhez megfelelő csatornahálózat létrehozására van szükség, melyeket csak a XVII. század elejétől kezdtek el kialakítani. Az egyik legősibb és legegyszerűbb használata a lápnak, az égetéses művelés. A visszamaradó hamura búzát szórtak, majd a következő évben zabot vagy burgonyát, végül pedig rozst vetettek. Az évek múlásával a föld termőképessége rövid időn belül jelentősen lecsökkent, ezért a művelést követően 30 évig parlagon hagyták a területet. Ez idő alatt méhlegelőként hasznosították a földdarabot, de mindeközben a juhok legeltetésére is lehetőség nyílt. A tőzeget leginkább fűtőanyagként használták. Az égetéses technikát leszámítva a tőzeg jelentőségét a növénytermesztésben csak a XIX. század végén ismerték fel, miután felfedezték a növények ásványi táplálkozását tól már rendszeresen alkalmazták a tőzeget, mint talajjavító anyagot a különböző növényi kultúrákban, a marhaistállókban pedig alomként is hasznosították (http4, 2002). Ma a legnagyobb mennyiségben a tőzeget a virág- és zöldségtermesztők vásárolják. Csak Németországban évi 6 millió m 3 használnak fel a termelők, amibe a hobbykertészek igénye mely évi 3 millió m 3 tőzeget tesz ki nincs belekalkulálva (http4, 2002). Sajnos Magyarországon sem alakult másként a helyzet. Tőzegterületeink rohamos csökkenésében a kitermelésen kívül az is hozzájárult, hogy a nem megfelelő tájhasznosítás, vízrendezési munkálatok következtében ezeken a területeken megszűnt a vízutánpótlás. A vízháztartási viszonyok megváltozása azonban a láptalaj igen jelentős mértékű gyors átalakulását, degradálódását okozza, ami kiszáradás következtében tőzegvesztésben jelentkezik, a tőzeg O 2 jelenlétében intenzív oxidálódásnak indul. A víztelítettség ezt gátolja, a mérsékelt vízborítás pedig ismét tőzegesedést eredményez, azonban ez igen lassú folyamat.. A csatornázási és lecsapolási munkák eredményeként a nádasokat legelők váltották fel, egy részüket szántóföldi termelésbe vonták, majd visszafüvesítették. Sok lápterületen csatornahálózat létesült a megfelelő műtárgyakkal, melyek a területek vízrendezését, káros vizek elvezetését szolgálták, lehetővé téve a mezőgazdasági művelésbe vonásukat. Az elmúlt évtizedben bekövetkező tájhasználati és szemléletbeli változások hatására azonban elsődleges 20

21 célunk nem a vízlevezetés a területről, hanem a maximális vízborítás biztosítása, az élőhely megőrzése. A vízelvezetést szolgáló csatornahálózatok és műtárgyak nem megfelelően üzemelnek, és napjainkra jórészt leromlottak, és ezért szabályozó funkciójukat nem, vagy csak részben tudják betölteni, vízlevezető rendszerként működnek, vízmegtartó, vízkormányzási feladatokat nem képesek ellátni. Amennyiben az élő tőzeglápra jellemző talajvízviszonyok visszaállításra kerülnek, akkor a tőzeg képződésére kedvező feltételek lévén a dekadencia megállítható, a folyamat megfordítható és a tőzegesedés ennek révén ismét megindulhat. Jelenleg a tőzegvagyonunk mintegy 90 %-a a Dunántúlon található (http2), ahol nagyobb medence jellegű területeket alkot, például a Kis-Balaton, a Hanság stb. A Duna- Tisza-közi lápvidék 3,5 %-ban részesedik, a Tiszántúli lápmaradványok pedig 0,5 %-ban részesednek a magyar tőzegkészletből. Ezen belül a Kis-Balaton jelentősége nagyon kiemelt, mert itt található a hazai tőzegvagyon mintegy 41 %-a, és ha a kitermelhető készleteket nézzük, akkor körülbelül 50 %-a. Mindezek ismeretében már egyértelművé válik, hogy ez az intenzív beavatkozás a környezetbe, milyen negatív következményekkel járt, veszélybe sodorva ezzel a lápon élő növény- és állatfajokat. Ennek tudatában a német kormány 1981-ben cselekvésre szánta el magát. Egy olyan programot dolgozott ki, mely nemcsak a lápi élővilágot védi a kihalástól, hanem egyben a klímavédelmet is szolgálja, figyelembe véve azt a tényt, hogy a bolygatatlan lápterület minden egyes hektárja évi 2 t szén-dioxidot képes felvenni és tartósan megkötni. Maga a lápvédelem azonban nem zárja ki teljesen az emberi jelenlétet, hiszen nem is ez a cél, sok láprét ez emberi kezelésnek (kaszálás) köszönhetően maradhatott fenn, a szukcessziós folyamatok lassításával. Az ésszerű tájhasználat bizonyos korlátok között sokak számára kellemes kikapcsolódást nyújthat (Kaiser, 1986) A zavarások hatása a lápvegetációra A zavarás általános fogalma az olyan hatásokat öleli fel, melyek a közösség legalább egy populációjának denzitását alacsonyan tartja vagy egy korábbi állapothoz képest visszaveti. A zavarások lehetnek természetes és mesterséges (ember által okozott) hatások. A biotikus tényezők által okozott természetes zavarás leggyakrabban predáció vagy kompetíció, míg az abiotikus tényezők által okozott természetes zavarások a szélsőséges időjárás, a katasztrófák, a természetes eredetű tüzek, árvizek stb. A mesterséges zavarások körébe 21

22 tartoznak, pl. az ember mezőgazdasági, erdészeti, vadgazdálkodási, bel- és árvízszabályozási stb. tevékenységei. A zavarás legfőbb hatása, hogy az addig homogén élőhelyi viszonyokat megbontja, és az eredeti élőhely mátrixában új, az eredetitől eltérő jellegű élőhely-foltokat hoz létre. Egy homogén nádasba becsapó villám által gyújtott tűz pl. a leégett területeken korábbi szukcessziós stádiumot alakít ki, melyben más élőhelyi viszonyok fognak uralkodni, mint a nádas le nem égett részein. E korábbi szukcessziós stádiumba került foltban újraindulhatnak a betelepedési folyamatok, azaz szekunder szukcesszió kezdődhet. A visszatelepülés mind a már ott lévő kezdeményekből, pl. az elfekvő magkészletből, vagy valódi, kívülről történő újra-betelepülés révén is végbemehet. E változások, azaz az új élőhelyek keletkezésének és visszatelepülésének folyamata a folt-dinamika. Az új foltok megjelenése nagyban függ a zavarás gyakoriságától és intenzitásától. Ha ugyanis a zavarás kis gyakoriságú és kevésbé intenzív, a mátrixként maradó élőhely fajai hamar visszatelepülnek, és az újonnan kialakult folt gyorsan eltűnik. Ha viszont a zavarás gyakori és intenzív, akkor az új foltok jelentősen és hosszú ideig különbözni fognak a mátrixtól. Túl gyakori és/vagy igen intenzív zavarások azonban azt eredményezik, hogy nem alakul ki a szukcessziós sorozat, a folyamatok kaotikussá válnak. Összességében tehát a mátrixtól eltérő foltok száma akkor lesz maximális egy nagyobb területen, azaz akkor fog nőni az élőhelyek változatossága, ha a zavarás közepes mértékű. Ha a nagyobb területeken nő az élőhelyek száma, akkor-mivel az egyes élőhelyekhez más és más fajok kötődnek-nőni fog a nagyobb terület összes diverzitása, az ott élő fajok sokfélesége. Ez az elgondolás a közepes vagy mérsékelt zavarás hipotézis (Conell, 1978). Természetvédelmi szempontból a foltdinamika fenntartása tehát a természetes zavarások fenntartásával vagy utánzásával lehetséges. A zavarások utánzása közepes szinten optimális, mivel ez biztosítja a maximális élőhely változatosságot és így a maximális faji szintű diverzitást (Aradi, 2003) Kezelési terv A legtöbb nemzeti park, természetvédelmi terület és egyéb természetes vagy féltermészetes terület természetvédelmi kezelést igényel, ha fent akarják tartani a flóra és fauna azon elemeit, melyek az illető területre jellemzőek vagy különlegesek. Nemcsak a területen lévő élőhelyeket, ökoszisztémákat és a bennük előforduló fajokat szükséges megérteni és kezelni, de ezen rendszerek ember általi használata szintén körültekintő kezelést vagy ellenőrzést igényel. 22

23 A terv fő célkitűzései az alábbiak: a terület kezelőjének ismernie kell az adott terület sajátosságait a célszerű kezelés érdekében; a területen folytatott tevékenységekért felelős személyeket ki kell jelölni; a kulcsfontosságú, adott tájra jellemző területeket pontosan le kell határolni; a kezelési folyamatot végig figyelemmel kell kísérni.(fontos a kiinduló állapot pontos leírása, melyhez majd viszonyítani lehet a terület mindenkori állapotát, mely által az irányelvekben vagy kezelésben bekövetkezett változások felbecsülhetők és további stratégiák vagy tervek megvalósítását teszik lehetővé.) (Kiskunsági Nemzeti Park kezelési tervének alapján). A lápok fontos bio- és ökotópok a magasan specializált állat- és növényfajok számára. Göttlich (1990) adatai szerint a meglévő lápok mindössze 1%-a élő, 20%-a természetközeli (pl. beerdősödött), a maradékot pedig letermelték a tőzeg miatt, vagy legelőként hasznosítják. A lápterületek 10%-án jelenleg is ipari tevékenységet folytatnak. Ahhoz, hogy ezek a lápterületek ismét megteljenek élettel, hatalmas erőfeszítésekre lenne szükség. A lápok védelme a szükség szerinti helyreállítással valósul meg. Hazánkban az első rehabilitációs próbálkozások még a civil szervezetek bevonásával kezdődtek, a keleméri Mohosok, valamint a kállósemjéni Nagymohos megmentése érdekében. Kétféle beavatkozás tűnt megvalósíthatónak: a kedvezőtlen szukcesszió megakadályozása és a vízutánpótlás. A keleméri lápokon az agresszíven terjedő nád vágását, a tőzeg taposását és a lagzóna tisztítását végezték el, de kedvező hatása csak a nádvágásnak lett. A vízutánpótlásra csak terv született, a megvalósítás elmaradt. A kállósemjéni Nagymohos vízutánpótlása a közelében lévő csatornából, majd kútból történt. A vízutánpótlásnak a kedvező hatás mellett kedvezőtlen hatása is jelentkezett. Ezt a nem megfelelő víz kémiai adottságok okozták. A lápon látványos tápanyag-feldúsulás és a növényzet kedvezőtlen megváltozása következett be (Sulyok és Ilonczai, 2002). A lápok kialakulását azonban nagyban befolyásolja a vízháztartáson kívül a táj geológiai háttere, a tőzeg tulajdonságai, a területen élő növény- és állatvilág stb. (Centeri et al., 2005). Ezért a program megkezdése előtt mindenféleképpen fel kell térképezni az adott abiotikus és biotikus adottságokat. Ha a vízellátásról gondoskodunk, akkor szinte már nyert ügyünk van. Akkor is, ha több beavatkozást már nem végzünk el, mert a természet egyedül is képes lesz megbirkózni a 23

24 feladattal éppúgy, mint pár ezer évvel ezelőtt. A dagadólápok esetében a lápvegetáció önállóan is képes szaporodni, köszönhetően a tőzegben megőrzött magoknak és spóráknak, melyek a szél segítségével könnyen elterjedhetnek. A kielégítő vízellátás mellett a másik problémát a megfelelő tápanyagellátás biztosítása jelentheti. Az is előfordulhat, hogy pl. egy szívósabb növény, mely kevesebb tápanyaggal is beéri, teljesen kiszoríthatja az őshonos fajokat. De a mostani időkben már ez sem jelent igazán problémát, ugyanis ma már jóval több tápanyag kerül az atmoszférába, mint régen. Évente 50 kg/ha nitrogén kibocsátással számolhatunk, ami akkora mennyiséget jelent, mint amit az 1950-es években egy átlagos paraszt a földjeire kiszórt. A lápok kezelése sokszor a fűrészek munkájával kezdődik. A nem őshonos fákat ki kell vágni, hogy helyükön ismét megtelepedhessen a jellegzetes lápi növényzet. A lápterület szélén viszont nem tanácsos kiirtani a fákat, mert azok kellő védelmet biztosíthatnak az erős széllel szemben, valamint fontos tápanyagot is szolgáltatnak. A kivágott fákat el kell távolítani a lápról, mert különben akadályozzák a tápanyagok szabad áramlását. Ahol lehetséges, érdemes a faágakat, gallyakat egy rakásra gyűjteni, mert ez kiváló fészkelő helyet jelenthet a madarak számára és búvóhelyet az apróbb állatok számára. A fák újbóli megerősödését legeltetéssel, valamint ismételt vágással lehet megakadályozni, de az állandó vízborítottság is ugyanilyen hatással bír. A kivágott fák helyén megtelepedhetnek a napfényt kedvelő növények is. A folyamatos vízellátás biztosítása után tömegesével jelenhetnek meg új állatfajok, pl. számtalan vízi madárnak kedvező helyzetet teremtünk ezzel az új élettérrel. Ezalatt a néhány év alatt a védelmet lehetőleg még inkább meg kell erősíteni, mert a lápvidék csak nagyon lassan képes regenerálódni. Évente mindössze 1mm tőzeg képződik. Ebből is érzékelhetjük, hogy egy több méter vastagságú tőzegréteg képződése mennyi időt vesz igénybe A magyar térképészet története A magyar térképészet alapköve Lázár Deák 1514 körül készített térképe. A kb. 1: es méretarányú színezett fametszetes térképnek rendkívül gazdag a hegy vízrajza és névanyaga. Mintegy 1300 településnév és 400 egyéb név szerepel rajta. A munka valódi csillagászati helymeghatározásokon alapul, melyet gondos helyszíni bejárással szerzett részletekkel egészítettek ki. Magyarországon a XVIII. század végétől kezdve három katonai felmérés történt, melyek az akkori időkben nagyban hozzájárultak az ország településeinek pontos feltérképezéséhez. Az első katonai felmérést Mária Terézia utasítására hajtották végre, mely 24