Szabad Gondolat október 9/3. Antropozófia Thomas Meyer: Leonardo da Vinci Utolsó vacsorája és a megküzdés a gonosszal.

Átírás

1 Szabad Gondolat ANTROPOZÓFIA NEVELÉSMÛVÉSZET SZOCIÁLIS ÉLET Antropozófia Thomas Meyer: Leonardo da Vinci Utolsó vacsorája és a megküzdés a gonosszal Világhelyzet Ertsey Attila: Tehénparádé Technika Paul Emberson: Az Internet és a World Wide Web október 9/3

2 TARTALOMJEGYZÉK ANTROPOZÓFIA Seva: Találkozás - Ünnepélyes könyvbemutató a Szabad Gondolatok Házában 1 Thomas Meyer: Leonardo da Vinci Utolsó vacsorája és a megküzdés a gonosszal az Atlantisz utáni 5. kultúrkorszakban 7 Thomas Meyer: Te fogod az embert feláldozni, amely engem körülburkol A most közétett Júdás-evangélium és Leonardo Utolsó vacsorája 13 Claudia Törpel: Dan Brown a Da Vinci kód címû könyvéhez Leonardo Utolsó vacsorája és Dan Brown Uterus-keresése 14 Emil Bock: A hármas Mária-titok A testiség nézõpontja 17 VILÁGHELYZET Elisabeth Hersch: Alekszej Serbatov orosz fejedelem rendkívüli emlékezései arra a múltra, amely a jelenkor bizonyos történéseit is megvilágítja 24 Ertsey Attila: Tehénparádé 29 TECHNIKA Frisch Mihály: Ébresztõ! 33 Paul Emberson: Az Internet és a World Wide Web 34 Frisch Mihály: Idõjárás manipuláció (I.) 40 Franz Jürgens: Történelmi és kortörténeti vázlat: A Nap okkult megmérgezése 47 OLVASÓI LEVÉL 51 HÍREK, KÖNYVISMERTETÕ 54 SZABAD GONDOLAT Az antropozófia, nevelésmûvészet és szociális élet folyóirata Szerkesztõbizottság: Buella Mónika, Ertsey Attila, Frisch Mihály, Galántai Ágnes, Kádas Ágnes, Kálmán István, Tóth Márk Kiadja: Natura-Budapest Kft. Felelõs kiadó: Tóth Márk Felelõs szerkesztõ: Buella Mónika Borító és tördelés: HÉT-fõ Bt. emela Nyomdai munka: Kintner Attila ISSN Olvasói levelek, hirdetések, információ: a szerkesztõség címére lehet beküldeni 1089 Budapest, Bláthy Ottó u. 41., Tel: Honlap: info@szabadgondolat.hu Beküldött írásokat nem küldünk vissza, és nem õrzünk meg. Elõfizethetõ a szerkesztõségben. Éves elõfizetési díj: 2400 Ft (postaköltséggel együtt)

3 ANTROPOZÓFIA Seva TALÁLKOZÁS Ünnepélyes könyvbemutató a Szabad Gondolatok Házában TALÁLKOZÁS - Igen, így, csupa nagybetûvel! május én a Szabad Gondolatok Háza volt az a tér, ahol az Arkánum Szellemi Iskola, a Magyar Antropozófiai Társaság és a Szabad Gondolatok Háza számos tagja és munkatársa, antropozófus barátok és nem utolsó sorban Thomas Meyer, mint meghívott vendég az ünnepélyes könyvbemutató alkalmából találkozott egymással. Mégpedig egy háromszoros könyvbemutató alkalmából, ugyanis három új (magyar nyelven új, ám mégis régi, régóta megjelenésre váró) könyv kerülhetett ezen a hétvégén elõször az olvasók kezébe magyar nyelven. A könyvbemutatót Kálmán István bevezetõje* nyitotta meg, aki beszédében felidézte azokat a személyiségeket, akik az antropozófiát Magyarországra hozták, és biztosították a szellemi kontinuitást Rudolf Steiner impulzusaitól napjainkig. Felemlítette olyan személyiségek nevét is, akik Rudolf Steiner közvetlen munkatársai, követõi voltak, akiknek a neve azonban hosszú évekig, évtizedekig tabunak számított Magyarországon éppúgy, mint külföldön. Ennek következtében egyfajta amnézia lett úrrá az antropozófusok körében, melynek feloldásához nagyban hozzájárult írásaival és elõadásaival Thomas Meyer. Segítségével fennmaradhatott az a szellemi áramlat, melynek alapjait Steiner helyezte bele a világba. Magyarországon úttörõ munkát végeztek ezen a területen Bistey Zsuzsa és munkatársai, akik elsõként Emanuel Zeylmans: Ki volt Ita Wegman címû könyvét jelentették meg. Ebbe a munkába kapcsolódott be az Ita Wegman Alapítvány és a Natura-Budapest Kft. Így most három új hiánypótló mû megjelenésének lehettünk tanúi: Thomas Meyer: Ludwig Polzer-Hoditz, egy európai szellem Ludwig Polzer-Hoditz: Az európai közép misztériuma Karl Heyer: A nemzetiszocializmus lénye és szándéka és a német nép sorsa Nem csak az embereknek, a könyvek íróinak, még a könyveknek is lehet történetük, sorsuk. Így van ez Polzer-Hoditz könyvével is. Polzer 1928-ban publikálta Az európai közép misztériuma címû könyvét, majd megjelenése után egy kis idõvel a kinyomtatott példányokat bezúzták**, s bár sok év telt el azóta, egyetlen új kiadást sem élt meg, még német nyelven sem. Szerencsére azonban a bezúzásig közel 600 példány már elkelt belõle, így történhetett, hogy évekkel késõbb Kálmán István az antropozófia egy magyar képviselõjének polcán rátalált. Így került azután késõbb Kádas Ágnes kezébe, aki évekig ígérgette magának felismerve a könyv jelentõségét hogy hozzákezd a fordításhoz. De ahogy már ez lenni szokott, mindig akadt fontosabb, sürgetõbb munka, így a könyv magyar nyelvre való átültetése továbbra is váratott magára. Körülbelül egy évvel ezelõtt Scherák Marival való beszélgetésében említette, hogy milyen fontosnak tartja ezt a mûvet. Mari akkor azt válaszolta, hogy Terényi Éva már rég lefordította. Így jutott Ágneshez a fordítás, melynek segítségével, munkatársaival közösen dolgozhattak Polzer mûvén, egy éven keresztül. Ez vezetett ahhoz, hogy a könyv most, májusában kiadásra került, mely Kádas Ágnes elmondása szerint egy szöveghûnek és tartalomhoz hûnek mondható jó fordítás. Amit azonban az elmélyült munka sem tudott még hozzátenni, az az a fény, amely Polzer eredeti megfogalmazásaiból sugárzik. A fény, mely abból a szférából sugárzik át Polzer szövegén, ahonnan mondanivalóját meg tudta ragadni. Karl Heyer könyvét Wirth-Veres Gábor fordította, ami igen nagy munka volt. Ennek a szövegnek a stílusa nagyon nehezen követhetõ. Sok közbevetéssel, igen sokrétûen ragadja meg azt a problémát, mellyel foglalkozik. Olvasása rendkívüli figyelmet igényel. Heyer csodálatraméltó tisztánlátással érzékelte a kor politikai eseményeit és a mögöttük rejlõ erõket. Az olvasó talán el is csodálkozik, hogy ezt a könyvet nem korunkban * Kálmán István bevezetõ beszéde alább olvasható ** Ludwig Polzer-Hoditz: Az európai közép misztériuma: elõszó SzG 2006/3 1

4 ANTROPOZÓFIA írta, amikor már rendkívül sok dokumentum rendelkezésünkre áll, hanem képes volt akkor, benne állva az események sodrában, betekintéshez jutni és ezt meg is fogalmazni. Bistey Zsuzsa felszólalásában arról beszélt a hallgatóságnak, hogyan kapcsolódott saját személyes sorsa és az õt körülvevõ emberek közösségének sorstörténete azokhoz a személyiségekhez, akik az antropozófia jeles képviselõi voltak. Õt magát 22 évesen (pszichológusként), találkozva Rudolf Steiner munkásságával, elsõsorban az érdekelte, hogyan alakult annak a személynek a sorsa, aki az antropozófiát a világba hozta. Azt tapasztalta, hogy ha valaki az antropozófiával foglalkozni kezd, akkor az antropozófia lénye viszonozni fogja azt, és elkezd mûködni õbenne. Az életük úgy hozta, hogy megismerkedhettek Emanuel Zeylmans-szal, és általa azzal a történettel, ami Ita Wegmannal és az õt körülvevõ emberek csoportjával esett meg. Ezek hatására kezdtek el foglalkozni egyes biográfiákkal, mint szellemi ajtókkal. Saját közösségében, de az egész ország helyzetében is úgy látja, hogy egy szakadék felé menetelünk. Polzer mintául szolgálhat számunkra életével és írásaival, ahogyan képes volt aktívan benne élni a korban, melybe beleszületett, mégis objektíven végignézni a pusztulást, ahová a kor emberisége tartott. Vállalta, hogy belép népe sorsába a maga éberségével, és vállalta a halottakkal való kapcsolatot. Ha a szakadék felé megyünk is, soha nem lehet tudni, mikor találunk egy hidat. Ezért a biográfiával való munkát továbbra sem fogjuk feladni mondta Bistey Zsuzsa, majd egy Ita Wegmantól idézett sorral zárta beszédét: Szeretni kell ezeket a folyamatokat! Thomas Meyer köszönetet mondott a magyar barátoknak a könyvek megjelentetéséért. Egyfajta szimptómának nevezte, hogy ez a két könyv (a Polzer életérõl szóló és az általa írott könyv) egyszerre jelenhetett meg, és éppen magyarul. Polzer mély kapcsolatot tartott fenn Magyarországgal és a szlávokkal, ott azonban úgy tûnik, hogy a bolsevizmusnak nagyobb volt a hatása, mert Meyer úr azt a tevékenységet, amit itt Magyarországon igen, ott nem tapasztalja. Különös, talán szintén szimptomatikusnak nevezhetõ történet, hogy éppen aznap volt itt Budapesten az õsbemutatója a Rudolf címû musicalnek, amikor a Szabad Gondolatok Házában a könyvbemutató zajlott. Ez a név Polzer könyvének (Az európai közép misztériuma) legfontosabb fejezetéhez vezet. Rudolf Steiner 22-ben tartott karmikus elõadásai ösztönözték ezt a fejezetet, mely Rudolf, osztrák trónörökösrõl Polzer mintául szolgálhat számunkra életével és írásaival, ahogyan képes volt aktívan benne élni a korban, melybe beleszületett, mégis objektíven végignézni a pusztulást, ahová a kor emberisége tartott. szól. Polzer maga is megfogalmazta, hogy Rudolf Steiner hatására jutott ahhoz a betekintéshez Európáról, amibõl kiindulva ezt a könyvét meg tudta írni. A ház, ahol a könyv született a Mariannsee partján ugyanaz a hely, ahol hét évvel késõbb azt az Antropozófiai Társaság közgyûlésén elhangzott beszédét írta, mellyel igyekezett jobb belátásra téríteni az elnökségi tagokat és a barátokat, hogy Ita Wegman és munkatársai kizárását, a társaság szétszakadását ezáltal megakadályozza. Polzer 1942-ben ismételten foglalkozni kezdett Rudolf sorsával és Európa történetével. Ekkor ismerkedett meg Paul Michaelis drámaíróval, és az õ hatására írt egy drámát a trónörökösrõl. Thomas Meyer német nyelven megjelent könyvében van egy rész, amelyben errõl ír, azonban fordítási nehézségek miatt a magyar nyelvû kiadásból ez egyenlõre kimaradt. Az író reményét fejezte ki, hogy hamarosan pótolva lesz ez a hiányosság. Elmondta, hogy bizonyos értelemben 2 SzG 2006/3

5 ANTROPOZÓFIA véve itt egy misztérium drámáról van szó, ami igen merész tett volt Polzertõl. Erejét ehhez abból meríthette, hogy különösen intenzív kapcsolatot ápolt a halottakkal, melyhez Steiner adott számára útmutatásokat. Segítséget kapott tõle, hogyan teheti produktívvá a halottakkal való kapcsolatát. Ebben Steiner Polzernek az apjával való kapcsolatára alapozott. Felhívta az ifjú Polzer figyelmét arra, hogy az apja intenzíven össze van kapcsolva fia szellemi területen véghezvitt tetteivel. Polzer komolyan vette ezeket az utalásokat, tudta, hogy az apja jelenlétével ezentúl, mint realitással kell számolnia. Az, amit ilyen módon Polzer átélt, hogy az embernek a halottakkal foglalkoznia kell, egy európai õsmotívum, ami élt a múltban és élni fog a jövõben is. Természetesen Thomas Meyernek is megvan a maga sorstörténete, ami elvezette Polzer gróf biográfiájának megírásához. Az 1980-as években ismerte meg Walter Johannes Stein lányát. Meyer úr úgy tekint erre a találkozásra, melyre talán visszavezetheti további 20 év munkáját. Érdeklõdése megnyílt Steiner tanítványai iránt, s elsõként Stein disszertációját adta ki, mely az elsõ olyan disszertáció, amit az antropozófiáról írtak. A két legértékesebb hagyaték Steineré után Stein és Polzer hagyatéka, többek között azért, mert mindketten széleskörû levelezést folytattak. Meyer úr jelentõséget tulajdonít annak is, hogy maga is 39 éves volt, mikor hozzákezdett a biográfia megírásához, épp mint Polzer, mikor Steinert elõször hallotta. Ezt segítségnek tekintette, hogy bele tudja élni magát abba a helyzetbe, mikor Polzer átélte elsõ találkozását Steinerrel. Az elsõ olyan Steiner elõadásnak, melyet Polzer hallott, a címe Mi az önmegismerés volt. Ez az elõadás Polzer egész további életére kihatott, így adódott, hogy életrajzának megírását Meyer úr erre alapozta. Steiner ebben az elõadásában beszélt az önismeret négy szintjérõl: 1. fizikai szint a hely és a kor, amelybe az ember beleszületett 2. éteri szint ezen a szinten arra kell irányítanunk a figyelmünket, amit az ember öröklésként, az öröklési áramlásból hozott magával 3. asztrális szint itt a reinkarnációra, a karmára irányítjuk a figyelmünket, mi az, amit elõzõ életébõl hozott magával az ember 4. szellemi szint itt a szellemi világ megismerésérõl van szó, ahol az Én, az identitás született. Ebbõl a négy szintbõl adódik a könyv tagolása, mely négy fejezetbõl és egy ötödik függelékbõl áll. Szombati elõadásában Thomas Meyer annak reményében, hogy olyan szempontokat tud adni a hallgatóságnak, melynek segítségével a késõbbiekben önállóan is tudnak majd vizsgálódásokat végezni a világtörténelmi létesülés egyik alaptörvényébõl indult ki: ez a polaritás törvénye. Minden fejlõdés harcon (ellentéteken) keresztül megy végbe mondta Herakles, az ókori filozófus. Majd késõbb ezt juttatta érvényre filozófiájában Steiner által a világtörténelem legnagyobb filozófusának nevezett személyiség Hegel. Hogyan vannak jelen az ellentétes áramlatok a történelemben? A mindennapokban hozzászoktunk, hogy vagy csak az egyik, vagy csak a másik irányba tekintsünk, és nem vesszük észre, hogy valójában két irány között állunk. Például amikor arra irányítjuk a figyelmünket, ami keletkezik, nem vesszük észre, hogy ezzel egyidejûleg valaminek el is kell tûnnie. Steiner rámutatott arra, hogy az újabb történelmi korban két áramlat között találjuk magunkat: Demokratikus Arisztokratikus talán nincs ember, aki ne fûzne ehhez az áramlathoz jogosult reményeket gyakran figyelmen kívül hagyjuk ezt az áramlatot, mert a másikat tartjuk pozitívnak Ezt a képet akkor érthetjük meg, ha megnézünk konkrét történelmi eseményeket: 1534-ben egy olyan esemény játszódott le, amelynek egész Európára nézve jelentõs hatása volt. Ebben az évben jelent meg az elsõ Bibliafordítás Luthertõl, aki úgy gondolta, hogy a Bibliát mindenki számára hozzáférhetõvé kell tenni, aki igényt tart rá. Ezt egy demokratikus impulzusnak tekinthetjük, melynek azután a politikai életben is következményei lettek. Például, hogy a parasztság ettõl kezdve az élet egyéb területein is bele akart szólni az élet menetébe. Ugyanebben az évben az arisztokratikus oldalról is megjelent egy impulzus. A demokrácia oldaláról jövõ áramlat tartalma az volt, hogy mindennek nyilvánosnak kell lennie, az embereket nagykorúnak kell tekinteni, és elsõsorban a szellemi élet területén akart mindenki beleszólni a dolgok menetébe. S ugyanekkor a másik oldalon jelentkezett ennek az ellentéte, ami elsõként szintén a vallás területén lépett fel. Ekkor tartotta elsõ összejövetelét tanítványaival Párizsban Loyolai Ignác, akik késõbb megalapították a jezsuita rendet, majd ebbõl kiindulva életre hívták az ellenreformációt. A reformáció, mint egy szellemi demokratikus impulzus jelent meg; az ellenreformáció, ahol azt tartották, hogy a legfontosabb dolgok nem nyilvánosak, titokban kell õket tartani, arisztokrata impulzusként lépett fel vele szemben. Ez a két impulzus azután megformálta a történelmi létesülést. SzG 2006/3 3

6 ANTROPOZÓFIA Amíg a jó ellentéteként gondolunk a gonoszra, nem jutottunk el a jó megragadásához. Ahogy a demokratikus, úgy az arisztokratikus impulzus is, bár vallási területen jelentkezett elsõként, hamarosan politikaivá is vált, hiszen az egész életet ennek megfelelõen akarták megformálni. Ezt az arisztokrata impulzust, melynek legfõbb jellemvonása a szigorú titoktartás, a Páholy fogalommal foglalhatjuk össze, mely Angliából indult ki, és ugyanezen elvek alapján épült fel: kevesek akarják irányítani szigorú titoktartás mellett a sokak életét. Az 1700-as években páholyok sokasága jött létre a világ különbözõ városaiban, melyek kiindulópontja Anglia volt, s ami innen kiindult, néhány év alatt behálózta egész Európát. Mindeközben továbblépett a másik irány is. Jelentõs ebbõl a szempontból az 1789-es év, amikor megjelentek a nagy demokratikus ideák: szabadság egyenlõség testvériség (ugyanakkor ne feledjük el, hogy ezek olyan ideák voltak, melyek az arisztokrácia irányából jöttek). Mindháromra mondhatjuk, hogy jogosult, de csak akkor lehet megvalósítani, ha a nekik megfelelõ szociális organizmus megjelenik. Ami azonban a mai napig sem jött létre. Ezért nem ezek vannak jelen, hanem a hiányukból származó konfliktusok, amelyeket viszont ki lehet használni, hogy néhányan megvalósíthassák saját politikai érdekeiket. Ami mára leginkább megvalósult, az egyenlõség, mint egyfajta jogérzés. Ezzel együtt ma egy olyan világban élünk, amikor minden jogot lábbal tipornak. A jogérzés egyre erõsebb az emberekben világszerte, s emellett egy olyan politikai élet zajlik, ami minden jogot megszüntet, illetve pusztán papíron létezõvé tesz. Tehát még az egyenlõség sem vihetõ keresztül a jogi szférán. A másik két ideát pedig kifejezetten pervertált formában alkalmazzák, méghozzá hihetetlen mértékben. A szabadság ideáját rányomják a gazdasági életre, a testvériség pedig egyre inkább a szellemi életre tolódik. Tudományos közösségrõl beszélnek, azt mondják, hogy az ember egymaga nem juthat megismeréshez. Azaz csak akkor juthat az igazság megismeréséhez, ha tagja a nevezett közösségnek. Ez a három idea a mai viszonyok között csak konfliktusokat tud okozni. Ez az egyik oka annak, hogy Steiner a hármastagozódás ideáját a világba hozta, hogy ez a három ideál helyet találhasson. Ha megnézzük ezeket, és a történelem egész áramlatában jelentkezõ polaritásokat, láthatjuk, hogy ezek a polaritások a szellemibõl indulnak ki, majd behatolnak a politikába, és mára alászálltak egészen a gazdasági életig. Megtehetjük, hogy mindezt belehelyezzük az ötödik kultúrkorszak távlatába, melyben dûlõre kell jutnunk a gonosszal. Az egyik nagy konfliktusa ennek a kornak a Jó és a Gonosz ellentéte. Minden polaritásnál egyensúlyra kell törekednünk. A polaritások felett fel kell ismernünk egy magasabb összefüggést. A könyvben szó esik más polaritásokról is: férfi és nõi szellem, Káin és Ábel, papi és szabadkõmûves áramlat. Ezek a polaritások külsõleg nem leküzdhetõk, ha elõzõleg belsõleg, a gondolkodásunkban ezt nem tettük meg. Amíg azt gondoljuk, hogy a Jó és a Gonosz szemben állnak egymással, nem rendelkezünk megértéssel, benne maradunk egy pusztán dualista szemléletben. Korunk feladata, hogy errõl az ellentétrõl valóságos gondolatokat alkossunk. Nincs örök ellentét, minden ilyen csak a tér-idõben jelentkezik. A világtervben minden jó mondta Steiner. A gonosz az idõhöz tartozik, és aki azt gondolja, hogy létezik örök gonosz, az felcseréli az idõt az örökkévalósággal. Fontos, hogy megragadjuk-e ezt a hármasságot: 1. Jó 2. Gonosz 3. Ezek felett álló szellemi egység Az örökkévalóság a szellemnek, az idõ a léleknek, a tér a testnek felel meg. És Steiner mindhármat megszólítja. A mi mai gyakorlati problémánk az, hogy könnyebb számunkra a teret és az idõt, a testet és a lelket összeegyeztetnünk, mint egy tiszta tudatot kifejleszteni a szellem és a lélek különbségérõl. Ahogyan a geometriában megismertük, hogy a párhuzamosok a végtelenben találkoznak, ahhoz hasonlóan más ellentétek is csak akkor tudnak találkozni, ha a végtelenbe eljutunk. A szellem leglényegesebb tulajdonságaként Steiner a végtelent adta meg. A végtelenben egység van. Amíg a jó ellentéteként gondolunk a gonoszra, nem jutottunk el a jó megragadásához. Meg kell kísérelnünk a jó végtelen fogalmát megteremteni. Ha a történelmi áramlatokra gondolunk, arra kell figyelnünk, hogy az adott áramlatnak milyen hatása van a történelemben. Mert ha nem így teszünk, deprimált állapotba kerülhetünk, kilátástalannak fogjuk látni a helyzetet, és azt, hogy bármit tegyünk. Azok a gondolatok, melyekkel ebben a könyvben találkozunk, hozzásegíthetnek bennünket, hogy Polzerhez hasonlóan a legnagyobb tragédiával szemben is képesek legyünk úgy megállni, hogy azt magasabb nézõpontból szemléljük. Ezt azáltal tehetjük meg, ha nem hagyjuk, hogy a dualitás fogságban tartson bennünket, ha képesek vagyunk felemelkedni a dualitás felett álló szellemi egységhez. 4 SzG 2006/3

7 ANTROPOZÓFIA Kálmán István bevezetõje az ünnepélyes könyvbemutatón Hölgyeim és Uraim, kedves Vendégeink, tisztelt Meyer úr! A mai napra meghirdetett vernissage nem egyszerûen a most megjelenõ könyvek bemutatása, hanem a Magyar Antropozófiai Mozgalom történetében egy pünkösdi ünnepi aktus. Szeretném ezt egy rövid visszatekintéssel igazolni. Amikor mi még huszonévesen az antropozófiai mozgalommal találkoztunk, Magyarországon kommunista rendszer volt, és egy illegális Antropozófiai Társaság mûködött. Antropozófiai irodalomhoz alig lehetett hozzájutni, nem volt lehetõség nyugatra utazni, a nyugaton élõ antropozófusokkal kapcsolatokat ápolni. Kevesen tudtunk németül, néhány fordítástól eltekintve nem volt magyar nyelven antropozófiai irodalom. A társaságban vezetõ szerepet vállalók: dr. Göllner Lajos, Szilágyi Jenõné, dr. Berend Endre, Dalmai Zoltán, Jankovics Lajos és Marica, Török Sándor kis csoportokban dolgoztak velünk, és így évtizedeken keresztül a bolsevizmus ellenére is megmaradt a szellemi kontinuitás. De az Antropozófiai Társaság története, és különösen az, ami Rudolf Steiner halála után történt a társaságban és a mozgalomban, az tabu volt. Ez volt az oka annak is, hogy Albert Steffenen, Marie Steineren, Guenther Wachsmuthon és az akkori elnökségi tagokon kívül nemigen ismertünk más neveket. Ita Wegmanról és Elisabeth Wreederõl is csak elvétve hallottunk. Évtizedeken keresztül teljesen ismeretlen volt számunkra például Polzer-Hoditz gróf, Walter Johannes Stein, Eugen Kolisko, Daniel Nicol Dunlop és sokan mások Rudolf Steiner tanítványainak sorából. A rendszerváltás során kiderült, hogy az antropozófia ezen úttörõinek munkásságát a nyugati országokban élõ antropozófusok jelentõs része sem ismeri. Csak a nyolcvanas, kilencvenes években jelentek meg életrajzok Rudolf Steiner legközelebbi tanítványairól, közvetlen munkatársairól, valamint ekkor került sor mûveik új kiadására. Ebben jelentõs úttörõ munkát végzett Thomas Meyer, aki egymás után jelentette meg számos dokumentációval ellátott hatalmas biográfiai mûveit Polzer-Hoditz, Helmut von Moltke, Daniel Dunlop, Walter Johannes Stein életérõl és munkásságáról. Emmanuel Zeylmans van Emmichoven tizenkét évet dolgozott Ita Wegmanról írt háromkötetes könyvén (a negyediket most fejezte be). Az elsõ lépést annak érdekében, hogy az antropozófiai mozgalom úttörõi Magyarországon is ismertté váljanak, Bistey Zsuzsa és munkatársai tették meg, amikor ban magyar fordításban megjelentették Emmanuel Zeylmans van Emmichoven Ita Wegman biográfiáját. A munka folytatódott, és a mai napon újabb fontos szellemtudományos mûveket vehetnek kezükbe a tisztelt olvasók: Karl Heyer: A nemzetiszocializmus lénye és szándéka és a német nép sorsa, Ludwig Polzer-Hoditz: Az európai közép misztériuma mindkettõt az Ita Wegman Alapítvány és a Natura-Budapest kft kiadásában és Thomas Meyer: Ludwig Polzer-Hoditz, egy európai címû könyvét az Arkánum Szellemi Iskola kiadásában. Az európai közép misztériuma, Polzer-Hoditz gróf legjelentõsebb mûve 1928-ban jelent meg, de csak hatszáz példány jutott el az olvasókhoz, a többi Marie Steiner tiltakozása következtében bezúzásra került. A könyv azóta sem jelent meg. A hatszázból egy példány egy magyar antropozófus magánkönyvtárába került, ahonnan én nem akarom szépíteni a dolgot eltulajdonítottam, azaz kikölcsönöztem, és miután kiderült, hogy évekig senki, egyetlen antropozófus sem érdeklõdött utána, nem adtam vissza. Késõbb vezeklésül egy tucat Steiner könyvet adtam a könyvtárnak. SzG 2006/3 5

8 ANTROPOZÓFIA Az Ita Wegman Alapítvány és a Natura-Budapest Kft közös kiadásában megjelent Ludwig Polzer- Hoditz Az európai közép misztériuma, Karl Heyer A nemzetiszocializmus lénye és szándéka címû könyve, valamint az Arkánum Szellemi Iskola kiadásában Thomas Meyer Ludwig Polzer Hoditz, egy európai szellem címû életrajzi mûve. Részlet Polzer könyvébõl: Európa közepe: misztérium-tér. Megkívánja az emberiségtõl, hogy ennek megfelelõen viselkedjen. Annak a kultúrkorszaknak az útja, amelyben élünk, nyugatról jõve, kelet felé fordulva, ezen a téren vezet keresztül. A réginek itt metamorfozálódnia kell; Christian Rosencreutz kémiai menyegzõje utal erre, az antropozófia megmutatja nekünk az utat. Minden régi erõ elvész ezen a kelet felé vezetõ úton; nem tud keresztülhaladni ezen a téren anélkül, hogy a szellembõl meg ne újulna. Ha mégis ezt akarnák tenni, pusztító erõkké válnának; katasztrófákat szülnének. Ebben a térségben csak emberismeretbõl, emberszeretetbõl és emberbátorságból születhet meg az, ami üdvöthozóan továbbhaladhat a Kelet felé. (Ára: 2200 Ft) Karl Heyer könyvérõl írja Johannes Tautz: Csodálatos az a tisztánlátás, amellyel Heyer a németországi politikai fejlõdést érzékeli. Már az okokban felfedezte a kihatásokat, és elõrejelzését 1935-ben négy pontban foglalta össze: 1. Hitler a háborút jelenti. 2. Ezt a háborút el fogjuk veszíteni. 3. Csak ez által szabadulunk meg a nemzetiszocializmustól. 4. A nemzetiszocializmus csak akkor fog eltûnni, ha már az összes szörnyûsége a vakok számára is nyilvánvalóvá vált (Aus meinem Leben Életemrõl, Basel, 1990). (Ára: 3100 Ft) Thomas Meyer maga így ír az életrajzi könyvrõl: Életrajzot írni egy olyan formátumú emberrõl, mint Polzer-Hoditz, akinek egész mûködésében az emberiség szellemi-szociális fejlõdése érdekében kifejtett magas fokú igyekezetet, kimunkált képességeket és elõrevivõ, gyümölcsözõ tetteket találunk, igen nehéz feladatot ró az objektív és lényegi ábrázolás iránt elkötelezett íróra. ( ) Szeme elõtt egy életút szellemi lényege lebegett, amelyet semmiképpen sem ismerhetünk fel csupán az életfolyamat tetteinek, szenvedéseinek, lényeges és lényegtelen dolgainak összegzése által. Ebben az életábrázolásban inkább arra helyezõdött a hangsúly, ami a jövõ számára gyümölcsözõ és meghatározó lehet. (Ára: 3500 Ft) Mindhárom könyv kapható (hétfõn 9-17 között) illetve megrendelhetõ: Natura-Budapest Kft Budapest, Bláthy Ottó u. 41. Tel: info@naturabudapest.hu 6 SzG 2006/3

9 ANTROPOZÓFIA Thomas Meyer LEONARDO DA VINCI UTOLSÓ VACSORÁJA ÉS A MEGKÜZDÉS A GONOSSZAL az Atlantisz utáni 5. kultúrkorszakban 1. Az örökkévalóság pillanata az Utolsó vacsorán Leonardo da Vinci világhírû festménye nem csupán mûvészeti és kompozíciós tekintetben a Nyugat egyik legszebb és legmélyebb mûremeke; ez az alkotás egyúttal újra és újra szembesíti a szemlélõt a gonosz jelenségével és rejtélyével is. Ez a gonosz a legkevésbé sem csak Júdás alakjában keresendõ, jóllehet Júdás a gonosz különös reprezentálójaként látszik megjelenni. Csak a felszínes pillantás számára tûnhetne a festmény a jó és a rossz ellentéte kifejezésének, ahol a jó Krisztusban összpontosul és megoszlik a többi alakban, a gonosz pedig egyedül Júdásra korlátozódik. Leonardo érettebb szelleme mindezt sokkal átfogóbban gondolta el, és mûvészlelke valami mélyebbet akart kifejezésre juttatni. Ez különösképpen akkor mutatkozik meg, ha összehasonlítjuk az elkészült festményt annak legjelentõsebb elõtanulmányával, amelyet ma a Windsor Castle Királyi Könyvtárában õriznek. Ezen az elõtanulmányon azt a pillanatot ragadta meg Leonardo, amelyben Krisztus a megdöbbent tanítványokkal közli, hogy valaki áruló lesz közülük, és kimondja a szavakat: Az lesz, akinek ezt a kenyérdarabot bemártom és odanyújtom. És bemártott egy falatot, és odanyújtotta iskarióti Júdásnak, Simon fiának. És miután Júdás a kenyérdarabot átvette, beleköltözött a Sátán sötét hatalma. (János 13.26) A munka során azonban Leonardo eltért attól, amire eredetileg a hangsúlyt helyezte, hogy ti. Krisztus a kenyér-bemártás cselekedetével kinyilvánítja, hogy ki lesz az áruló; mégpedig egy látszólag egyszerû, mégis a kép mondanivalóját erõsen megváltoztató módon járt el. A befejezett kép az ezt a pillanatot közvetlenül megelõzõ örökkévaló pillanatot rögzítette meg, amelyben még teljesen eldöntetlen az, hogy ki lesz az áruló, és amikor minden egyes tanítvány bárkire közülük és önmagára is gondolhatott. Ekkor volt az, hogy Péter, aki nem bírta sokáig elviselni a bizonytalanságot, áthajolt Júdás mellett Jánoshoz, a szeretett tanítványhoz, hogy kérdezze meg az Urat, kire gondol. Ezt az örökkévaló pillanatot a János-evangélium ezekkel a szavakkal vezeti be: Mondom nektek: valaki közületek el fog árulni engem. Ekkor a tanítványok zavartan mind egymásra néztek, vajon kirõl beszél. (János 13,21) Ebben a pillanatban maga Júdás is egy megdöbbent és tanácstalan kérdezõ a jelenlevõk között. Mert mindeddig Júdás sohasem gondolt árulásra. A külsõ sikerek elmaradása miatt egyre inkább kétségbeesve és a Krisztussal szembeni növekvõ ellenségeskedés láttán azonban a tanítványokat egy olyan szituációba akarta sodorni, amelyben Krisztus teljességgel fennkölt hatalmának kellett volna megmutatkoznia az üldözõkkel szemben, amikor e hatalom kétségtelenné válik. Júdás ki akarta erõszakolni Krisztus hatalmának gyõzelmét. Ez volt a tévedése. Krisztus hatalmát túlságosan külsõleg értette, elszakítva attól a szabad döntéstõl, amit az egyes emberlelkeknek kell tanúsítaniuk irányában. Így ebben az örökkévaló pillanatban Júdásnak se több, se kevesebb oka nem volt, hogy az áruló kilétét illetõ kérdést önmagára vonatkoztassa, mint bármelyik tanítványra. E pillanatban minden tanítványnak a lelke legmélyét kellett megszólítania és a gonosszal saját magában szembenéznie. Ha ebben a pillanatban a tanítványok belsõ magatartásában különbségek léptek fel, az talán az volt, hogy Júdás alapjában véve a legkevésbé sem hitte, hogy Krisztus szavai az árulóról õrá céloznak. E pillanatban lehetõség szerint mindenki áruló Az Utolsó vacsora és annak szemlélõje De nemcsak a tanítványoknak kellett ezen a módon önmagukat belül megszólítaniuk. Aki belegondol, hogy az Utolsó vacsorát a refektórium, egy kolostor étkezõterme számára festették, amelynek egyik fala a festmény révén perspektivikusan meghosszabbodik, és aki belehelyezkedik az ott étkezõ szerzetesek egyikének helyébe, az észreveheti, hogy ahogyan a mûvész beleilleszti ebbe a térbe a festményt, azzal minden leendõ szemlélõt is a SzG 2006/3 7

10 ANTROPOZÓFIA Goethe Ahasvérusról, Krisztusról és Júdásról ( ) Hadd beszéljem el, hogyan képzeltem ezt a mesét, és milyen értelemmel akartam megtölteni. Jeruzsálemben élt egy suszter, kinek a legenda az Ahasvérus nevet adta. Ehhez az alakhoz drezdai vargám szolgáltatta a fõbb vonásokat. Felruháztam õt egy céhtársának, Hans Sachsnak kedélyével és humorával, s alakját a Krisztus-szeretet vonásával nemesítettem meg. Nyitott mûhelyében szívesen társalog az arramenõkkel, eltréfálkozik velük, és Szókratész módján gondolkodásra ösztökéli õket, ezért a szomszédok is, mások is szívesen idõznek nála; farizeusok, szadduceusok is be-benéznek hozzá, s tanítványai kíséretében talán a Megváltó is meglátogatja néha. A csizmadia, noha lelke csak e világ dolgaival törõdik, megkedveli Krisztus urunkat, és szeretete fõként abban nyilvánul meg, hogy a magasztos lényt, akinek lelkét ésszel fel nem éri, mindenáron igyekszik megnyerni a maga élet- és gondolkodásmódjának. Unszolja Krisztust, lépjen ki szemlélõdésébõl, ne járja az országot ilyen mihaszna semmittevõkkel, s ne próbálja a népet elcsalogatni a munkától és magához édesgetni a pusztába: a sokaság mindig izgatott, s ez nem vezethet jóra. Az Úr is megpróbálja a vargát jelképesen kioktatni magasabb céljairól és eszméirõl, ám a bárdolatlan ember nem fogadja be tanait. Mikor aztán Krisztus egyre nagyobb feltûnést kelt, közéleti személyiséggé válik: a jóindulatú iparos egyre élesebben, egyre hevesebben beszél a lelkére, bizonygatja, hogy ebbõl szükségszerûen zavargás, felkelés származik, és Krisztus maga is majd kénytelen lesz pártvezérként föllépni, holott nyilvánvalóan nem ez a szándéka. A továbbiakban, mint tudjuk, Krisztust elfogják, elítélik, s Ahasvérus izgalma a tetõfokra hág, midõn Júdás, ki látszat szerint elárulta az Urat, kétségbeesetten lép be mûhelyébe, és jajveszékelve mondja el kudarcba fulladt tettét. Jézus követõinek legeszesebbjeivel együtt ugyanis Júdás szilárdul hitte, hogy Krisztus végül uralkodóként és a nép fejeként fog fellépni, így addigi érthetetlen tétovázása után erõszakkal akarta cselekvésre bírni az Urat, ezért ingerelte tettre a papságot, amely addig nem is mert erõszakosan eljárni. A tanítványok sem voltak fegyvertelenek és valószínûleg minden szerencsésen intézõdött volna el, ha Krisztus maga meg nem adja magát, és nem hagyja hátra a legsiralmasabb állapotban tanítványait. De Ahasvérus nem indul meg ezen az elbeszélésen, sõt még jobban elkeseríti a szerencsétlen exapostolt, aki végül is nem lát más kivezetõ utat, mint hogy azonmód felakassza magát. Goethe: Költészet és valóság, 3. rész, 15. könyv (ford. Szõllõsy Klára) festészettörténetben a gonoszra vonatkozó nyitott kérdés mágikus körébe akart bevonni. Így olyan módon ábrázolta Leonardo da Vinci a grandiózus örökkévaló pillanatot, hogy nemcsak Krisztus összes tanítványa, hanem e képet szemlélõ minden egyes ember is felszólítható legyen arra, hogy a gonoszra való valóságos hajlamát saját magában kikutassa. Az Utolsó vacsora szemlélése közben tehát arra érezhetjük ösztönözve magunkat, hogy a gonosszal szembeni minden farizeusi magatartástól megtisztítsuk magunkat. Ez a magatartás abban áll, hogy a gonoszt mindig kívül, másokban keressük, és felszínesen úgy véljük, hogy Júdás egy bûnbak volt a világban levõ gonosz számára, bizonyos fokig a gonosz tengelye, amelyet az azt körülvevõ jóknak, akikhez a farizeusok természetesen magukat is hozzászámították, meg kell fékezniük, le kell gyõzniük, meg kell állítaniuk és ki kell irtaniuk. Így ösztönzi az Utolsó vacsora a megküzdést a gonoszra való reális hajlamokkal, a gonosz gondolatok iránti reális képességgel és a gonosz tettek lehetõségével, ahogyan azok minden emberi lélekben ott rejlenek. Erre teszi Leonardo a fõhangsúlyt, és nem arra miként még az elõtanulmányban, amely számára csak kiindulópontként szolgált, hogy valaki ezt vagy azt a gonoszságot külsõleg véghezviszi. 3. Júdás tette nélkül nincs Golgota Azonban Krisztus az, aki a kenyérdarab átnyújtásával alkalmat szolgáltat arra, hogy Júdást a sátán megragadja és csak most váljon valóságos árulóvá. Krisztus a döntõ pillanatban visszahúzza védelmezõ kezét Júdástól, és csak innentõl fogva lehet és kell is Júdás korlátolt Krisztusmegértésének akadálytalanul kitörnie. Mint már mondtuk, hiányzik Júdásból a belátás a Krisztus- 8 SzG 2006/3

11 ANTROPOZÓFIA Leonardo képmása hatás szabadság-karakterére vonatkozóan, és ezzel az a belátás is, hogy annak megértését csakis szabad módon lehet megszerezni és senkibõl sem kényszeríthetõ ki. Ez a tévedés e szót nem absztrakt értelemben véve, hanem úgy értve, hogy Júdásból valami alapvetõ valóban hiányzik Krisztus megértését tekintve a kapuja a sátáni hatalomnak. Volt-e Krisztusnak hatalma arra, hogy Júdás árulását megakadályozza? Kétségtelen, hogy megakadályozhatta volna Júdás árulását. De akkor hogyan történik maga az árulás? Elárulás nélkül lehetséges lett volna a Golgota? Miképpen mehetett volna végbe árulás, elítélés, keresztre feszítés, halál és feltámadás nélkül a Föld-történet legmagasabb, a halált legyõzõ szabadságtette? Júdás tette nélkül nincs Golgota! A világtörténelmi színpadon, ahogyan azt a János-evangélium leírja, és ahogyan azt Leonardo da Vinci ábrázolja, mindenekelõtt kétféle dolog világosan kivehetõ: 1. A gonosz a világban végül is egy magasabb lény által (akit itt Krisztus reprezentál) jóváhagyott, helyeselt valami, ennélfogva nem létezik egy abszolút, azaz teljesen önálló gonosz. 2. Az igazi, magasabb jó a gonoszt magában foglalja, magában kell tartalmaznia, és nem pusztán dualisztikus módon a gonosz ellentétét jelenti. Ezért Krisztus a maga körébe befogadja a gonosz tett késõbbi hordozóját is. És a krisztusi akarat az, amely Júdásban a sátáni hatalom akaratának érvényesülésére engedélyt ad. 4. Idõ és örökkévalóság Mindaz a jó, amely a gonosszal szembeállítható, még nem a teljes vagy inkább az igazi jó, amely a rosszat magában foglalja. Rudolf Steiner egyszer azt mondta errõl az igazi, magasabb jóról, amely a jó és a rossz ellentéte felett áll: Minden, ami a világtervben van, az jó, és a gonosz csak egy bizonyos ideig létezik. Ezért csak az hisz a gonosz örök létében, aki az idõbelit öszszetéveszti az örökkévalóval. Így sohasem értheti meg a gonoszt az, aki nem emelkedik fel az idõbelitõl az örökkévalóhoz. 2 Ez pedig egy harmadik döntõ szempont a gonosz kérdésével kapcsolatban: a gonosz valójában csak az idõ és az örökkévalóság e különbségének hátterével érthetõ meg. Ez a különbségtevés azonban a nyugati emberiségen belül a konstantinápolyi zsinat (869) impulzusa révén éppúgy el lett mosva, mint a lélek és a szellem közötti különbség. Ezért ma minden egyes embernek küzdenie kell e különbségtevés tudatosításáért, ha a gonoszra vonatkozóan egy világos, megfontolt magatartást akar kialakítani magában. Aki örökkévalóságon csak egy olyan idõt ért, amelynek nincsen vége, az még nem kezdte el ezt a küzdelmet, mert ezzel arról tanúskodik, hogy az örökkévalóságot még csak idõbelileg képes elgondolni. Az örökkévalóság azonban az összes idõ felett áll, és ily módon nem ragadható meg az idõbeli fogalmakban mozgó gondolkodással. Ha az örökkévalóságot fel akarjuk fogni, akkor a mulandóságot nem ilyen vagy olyan jelenségnek, hanem magának az idõnek kell tekintenünk. Ennek van kezdete és van vége, és nem azonos az örökkévalósággal, amely akkor is fennáll, ha minden idõ eltûnt, amiként fennállt már azelõtt is, hogy az idõ megjelent volna. Az örökkévalóság fogalmához nem jutunk el egy végnélküli idõbeli továbbhaladással, hanem csak annak tudatosításával, ami minden keletkezéstõl és elmúlástól (minden idõ poláris alapminõségétõl) függetlenül fennáll, elmúlhatatlan, keletkezetlen és elpusztíthatatlan. Augustinus, a filozófus és egyházatya ( ) volt az, aki az idõ és az örökkévalóság különbségérõl a legmélyebben, és talán a legvilágosabban gondolkodott. 3 Tisztában volt azzal, hogy nincs értelme azt kérdezni: mit csinált Isten az idõ megteremtése elõtt? Mert akkor nem volt semmiféle elõtt. Augustinus erre a rosszul feltett kérdésre amely egy idõfogalmat feltételez az idõtlenség megértéséhez Leonardo tanulmánya az Utolsó vacsorához (Júdás) SzG 2006/3 9

12 ANTROPOZÓFIA Augustinus az idõ és az örökkévalóság különbségérõl Nem teljes tévedésben vannak-e azok, akik azt kérdezik tõlünk: mit csinált Isten, mielõtt az eget és a földet megteremtette? ( ) Akik így beszélnek, nem értenek téged, Isten bölcsessége, Szellem fényessége. Nem értik, hogy miképpen létesül a tõled és a benned létrejövõ. Igyekeznek az örökkévalót megragadni, de szívük még hiú, és csupán az egykor megtörtént és az ezután megtörténõ dolgokhoz tudnak tapadni. Ki lehet képes arra, hogy egy kissé megálljon és egy keveset megragadjon a mindenkor szilárdan fennálló örökkévalóság ragyogásából, összehasonlítva azt a soha meg nem nyugvó idõvel, és látva, hogy semmi sem mérhetõ hozzá. Mikor értjük meg, hogy a hosszúra nyúlt idõ csupán a sok-sok egymásra következõ történés révén kapja meg hosszúságát, melyek azonban egyszerre nem mehetnének végbe? Nincs azonban semmi elmúló az örökkévalóságban, hanem jelenvaló abban minden. Ilyen abszolút jelenvalóság azonban nem jellemzi az idõt. Ki ne látná, hogy minden múltbelit örökkön kerget a jövõbeli, és minden jövõbeli az elmúltakból lép elõ, és hogy minden múlt és minden jövõ abból teremtetik és nyeri eredetét, ami a mindenkor-jelenvaló? Visszatarthatja-e valaki az emberi szívet, hogy megpihenjen és lássa: az elmúlt és a jövendõ idõn a magában szilárdan álló, a sem nem a jövõbe tartó, sem nem a múltba térõ örökkévalóság uralkodik. ( ) Ha azonban valaki izgága lélekkel visszatekint a régóta lefolyt idõkbe, és csodálkozásba fog, hogy Te, mindenható Isten, aki mindent teremtesz és fenntartasz, ég és föld építõmestere vagy, miért voltál tétlen annyi számtalan századon keresztül, azelõtt, hogy e roppant mûvedbe belekezdtél volna: az térjen észre és figyeljen, mert csodálkozása tévútból fakad. Mert hogyan is tudtak volna tovairamodni akkor a mérhetetlen századok, amelyeket Te még meg sem teremtettél? Hiszen Te vagy a századok okozója és megalkotója. Milyen idõk lehettek volna azok, amelyek nem tõled kapták létezésüket? És miképpen haladhattak volna elõre, ha még csak nem is léteztek? Ha tehát minden idõk alkotója vagy, ámde lett volna már valamilyen idõ, mielõtt az eget és a földet megteremted, akkor hogyan is mondhatnánk, hogy Te tétlenül várakoztál? Te hoztad létre magát az idõt, így nem telhetett el semmilyen idõ sem mindaddig, amíg az idõt meg nem alkottad. Ha pedig az ég és a föld teremtése elõtt nem is létezett idõ, hiábavaló a kérdés, hogy mit csináltál akkor? Mert nem volt még akkor, amikor az idõ sem létezett. Te nem is idõben elõzöd meg az idõt, mert így nem kerülhetnél minden idõ elébe. Te azonban minden múlt elõtt már ott vagy található fenséges örökkévalóságod szakadatlan jelenével és fölébe magasodsz minden jövendõnek is. Augustinus: Vallomások 11. könyv egy pedagógiai és humoros válasszal felelt: pálcát faragott Isten a mihaszna kérdezõk számára. De megkérdezhetjük: mi történt Júdással a halála után, akinek tette szükségszerû volt a golgotai esemény számára. Erre a szellemtudomány egy grandiózus, egyeseknek talán meglepõ választ ad. 4 Nem volt ideje a megbánásra: a kereszthalál után felragadtatott az örökkévalóság történésébe (Ewigkeitsgeschehen), átélte a feltámadás ujjongását, amely az egész teremtésen érzékileg és érzékfelettien végigzúgott. A feltámadás-tett kihatásának ebben a közös átélésében a Júdás-lélek kigyógyult abból az egyoldalú Krisztus-megértésébõl, amely a nagy következményekkel járó tettéhez vezette. 5. Az 5-ös szám és az 5. kultúrkorszak feladata De térjünk vissza Leonardo képéhez! Balról nézve Júdás az ötödik helyen ül. Ha a fejeket nézzük, akkor Péter feje átnyúlik az ötödik hely szférájába. A számoknak nemcsak egy kvantitatív, hanem egy kvalitatív-lényegi oldaluk is van. Rudolf Steiner az 5-ös számról egyszer egy egészen más összefüggésben kifejtette: Az 5 a gonosz száma. Ezt a leginkább akkor értjük meg, ha az emberre gondolunk. A maga fejlõdése során az ember négyességgé alakult, és ezzel a teremtés egy lényévé (zum Schöpfungswesen). (Értve ezen a fizikai test, az étertest vagy élettest [Bildekräfteleib], az asztráltest vagy vágytest és az emberi én négyességét, amelyben azonban az ént 10 SzG 2006/3

13 ANTROPOZÓFIA még mint alvó akaratcsírát tekintjük.) Ha az ember csak négyesség maradt volna, akkor szüntelenül az istenektõl lenne irányítva, természetesen mindig a jó felé; de önálló lénnyé sohasem fejleszthette volna ki magát. Azáltal lett szabaddá, hogy ötödik tagként megkapott egy képességet mint csírát. Ezáltal azonban szert tett arra a képességre is, hogy gonoszat tegyen. Mindenütt, ahol valami gonosszal találkozunk, ott az ötösség is megjelenik. 5 E szavak értelmében van Péter is Júdás mellett, akivel részlegesen felcserélve helyét az ötödik helyre kerül, bizonyos tekintetben a számára teljesen megfelelõ helyre. Júdás és Péter az egyedüliek a tanítványok közül, akiknél a gonosszal való megküzdés nyíltan kifejezõdik. Ahogyan Júdás a gonosz tett reprezentálója lesz, úgy lesz Péter az árulásjelenetben az igazságot megtagadó gondolkodás reprezentálója. Júdás és Péter vonatkozásában beszélhetünk az ideiglenesen gonosz akaratról (amely Júdásnál egészen a tettig sûrûsödik) és az ideiglenesen gonosz gondolkodásról (amely Péter beszédében nyilvánul meg). Látjuk Steiner szavaiból: a gonosz funkciója az embert illetõen összefügg a szabadság kifejlesztendõ képességével. Egy olyan lény, amely csak jó tud lenni, az bizonyos értelemben arra van ítélve-kötelezve, hogy jó legyen, magában hordozza a jóságot, de eközben hiányzik belõle a szabadság. A jóság magasabb formája, amely a szabadságból szökken szárba, még nem elérhetõ számára. A jóságnak ez a magasabb formája azonban az, amelyet az emberlénynek ki kell fejlesztenie. Ennélfogva csak a szabad módon elért jó a valóban emberi jó. A szabadság másfelõl összefügg az emberi gondolkodással is, amely nem ismer semmi kényszerítést, noha a világban megváltoztathatatlan törvényekbe engedi bepillantani az embert, és így mutat neki egy utat a megváltoztathatatlannal való szabad kapcsolat irányában. Az ilyenféle szabadságot Júdás még nem éli meg, és ez nyitja meg elõtte a kaput a minden emberi szabadságot tagadó sátáni hatalom inspirációja felé. Az 5-öst a szabadság számának is nevezhetnénk, vagy ahogyan egyszer Ernst Bindel tette, a krízis számának a döntés, a választás értelmében. Ebben a vonatkozásban az Atlantisz utáni 5. kultúrkorszakban az egész emberiség a krízis idejét éli. Ez a korszak tudvalevõleg 1413-ban kezdõdött és 3573-ig tart. A szabaddá válásban minden egyes embernek el kell döntenie, hogy milyen hatalom mellé akar állni. Ezt azonban csak annak ismeretében döntheti el, ha egyúttal a gonosz megismerésére is törekszik. És éppen ebben a gonosz megismerésében rejlik Rudolf Steiner szerint az egész 5. korszak alapvetõ feladata. De ezt a feladatot nem kollektíven, hanem csakis individuálisan lehet megoldani. Steiner a Történelmi szimptomatológiában ezt így fejti ki: Ha meg akarjuk keresni a gonoszt az emberben, akkor azt nem a gonosz tettekben kell keresnünk, amelyeket az emberi társadalomban tapasztalunk, hanem a gonosz iránti hajlamban kell keresnünk, amikor valaki kedvét leli a gonoszságban. Elõször teljesen el kell tekintenünk az ilyen hajlamok következményeitõl, amelyek egy adott embernél kisebb vagy nagyobb mértékben bekövetkeznek, a pillantást a gonosz hajlamokra kell irányítanunk. És akkor megkérdezhetjük: melyik embernél hatnak a gonosz hajlamok az Atlantisz utáni 5. periódusban, amelyben most élünk, vagyis az olyan hajlamok, amelyek ha hatásukban kifejezésre jutnak, akkor éppen a gonosz cselekedetekben olyannyira szemléletesen mutatkoznak meg; kiknél mûködnek tehát a gonosz hajlamok? A választ erre megkapjuk, ha megkísérelünk elhatolni az ún. küszöb õréhez és igyekszünk valóban megismerni az ember lényét. Csak ekkor fog adódni számunkra válasz. Ez a válasz pedig így hangzik: az Atlantisz utáni 5. periódus kezdete óta a tudatalattiban minden egyes emberben ott rejlenek a gonosz hajlamok, a hajlam a gonoszságra. Éppen abban áll az ember belépése az Atlantisz utáni 5. korszakba, a mostani kultúrperiódusba, hogy az ember felveszi magába a gonoszságra való hajlamot. Radikálisan, de nagyon helyesen mondva a következõ fogalmazható meg: nincs olyan bûntett a világon, amelyre minden egyes embernek a maga tudatalattijában amennyiben az Atlantisz utáni 5. korszakhoz tartozik ne lenne hajlama, legalábbis valami hajlama. Hogy vajon egyik vagy másik esetben a gonoszra való hajlam külsõleg egy gonosz cselekedethez vezet-e, az teljesen az egyéb körülményektõl függ, nem ezektõl a hajlamoktól. Látják, kényelmes igazságokról nem szólhatunk, ha éppen manapság kendõzetlenül ki kell mondanunk az igazságot az emberiségnek. 6 * Ha valaki elég mélyen foglalkozik magában a gonoszra való ilyen hajlamok témájával, az e lelki SzG 2006/3 11

14 ANTROPOZÓFIA hajlamok mögött egy adott ponton beleütközik bizonyos objektív szellemi lények tevékenységébe. A szellemtudomány mint Luciferrõl és Ahrimánról beszél róluk. Így éppen a gonosszal való megküzdés a bensõnkben objektív-reális szellemi lények elismeréséhez vezet el, amelyek bizonyos módon belehatni igyekeznek az emberbe, ami ártalmassá is válhat, ha az ember nem helyez határokat elébük. Ezt azonban csak úgy tudja megtenni, ha nem riad vissza attól, hogy ezeket a lényeket a Biblia az egyiket Sátánnak (Ahrimán), a másikat Ördögnek (Lucifer) nevezi egyre pontosabban megismerje. És csak akkor, ha egyúttal összekapcsoljuk magunkat azzal a lénnyel, aki a Golgotai Misztérium által kilépett az idõfelettiségbõl, és aki az emberlelket a tér és idõ világából az idõfelettiség és gonoszfelettiség világába akarja elvezetni, tekinthetünk bele magába a világtervbe, amelyben minden jó. A 20. század eseményeire való tekintettel, ahogyan azok a közvetlen jelen eseményei is, minden ember ösztönözve van arra, hogy a gonosz kérdésével komolyan foglalkozzon. Nem utolsósorban azok, akik még a legkevésbé sem éreznek indíttatást arra, hogy saját bensõjükben a gonoszra való hajlamot kikutassák, hanem ehelyett csakis a többi emberben keresik azt. A kívül létezõ gonosz zajos és szakadatlan megbélyegzése azonban nem egyébnek a jele, mint a rémült menekülésé a bennünk létezõ gonosz elõl. Ebbõl a menekülésbõl lép ki az, aki az év e különös idején elmélyed egyszer az Utolsó vacsorában, amit Leonardo da Vinci az emberiségnek hagyott örökül. Fordította: Szabó Attila Forrás: Der Europäer 6/6, április Jegyzetek 1. Krisztus nemcsak átnyújtotta a falatot Júdásnak, hanem az áruló kilétét azonnal és egyértelmûen meg is nevezte. Ezt a János-evangélium így írja le (13,27): És Jézus azt mondta neki (Júdásnak): Amit tenni akarsz, azt tedd meg hamar! Az asztalnál ülõk azonban nem értették, hogy miért mondja ezt neki. Vagyis a tanítványok a falat átnyújtására rögtön következõ felszólítást elõször egyáltalán nem hozták közvetlen kapcsolatba a lelkükben égõ kérdéssel, hogy Jézus az árulót kire értette. Ezt bizonyítja az ehhez kapcsolódó mondat is: Egyesek azt hitték, hogy mivel az erszény Júdásnál volt, Jézus azt akarta mondani: Vedd meg, amire szükségünk van az ünnepre, vagy pedig, hogy adjon valamit a szegényeknek. 2. GA 107, március Augustinus: Vallomások 11. könyv 4. Wilhelm Pelikan: Lebensbegegnung mit Leonardos Abendmahl, Dornach, 1988, 52. o. Ebben a jelentõs, végrendeletszerû mûben Pelikan felhívja a figyelmet a R. Steiner által megadott karmikus összefüggésre Júdás és Augustinus között. De munkája hátterében az a Friedrich Rittelmeyer által közölt benyomás is meghúzódott, ami áprilisában ötlött fel ez utóbbiban, amikor R. Steiner berlini elõadásciklusát tartotta (A golgotai misztérium megismerésének építõelemei GA 175), hogy Júdás és Leonardo da Vinci között karmikus összefüggés van. Ez az összefüggés az elõadóval való szóbeli beszélgetés során megerõsítést nyert. 5. GA 101, szeptember 15. A zárójelben közölt magyarázat Ernst Bindeltõl származik, akinek könyvébõl idéztük ezt a helyet. Bindel: Die geistigen Grundlagen der Zahlen, Stuttgart, 1988, 55. o. 6. GA 185, október SzG 2006/3

15 Thomas Meyer ANTROPOZÓFIA TE FOGOD AZ EMBERT FELÁLDOZNI, AMELY ENGEM KÖRÜLBURKOL A most közétett Júdás-evangélium és Leonardo Utolsó vacsorája Hogy Dan Brown A da Vinci-kód címû regényével szinte egyidõben jelent meg elsõ alkalommal a Júdás-evangélium, abban a kor szellemi helyzetére nézve egy mélyen jelentõs szimptómát kell látnunk. Ezt egy rövid vizsgálódásban szeretném bizonyítani. A feltehetõen a II. század közepén vagy végén keletkezett és mindeddig csak angol nyelven kiadott 1 Gospel of Judas Krisztus elárulóját új fényben mutatja be. Júdás nemcsak mint a tizenkét tanítvány egyike jelenik meg, hanem mint egy olyan személyiség, aki tragikus és különleges szerepére Krisztustól kapott mélyreható felkészítést. Te ki fogsz emelkedni a többiek [a tanítványok] közül, mondta neki Krisztus. Mert te fogod az embert feláldozni, amely engem körülburkol. Az ilyen szöveghelyek révén megmutatkozik az, hogy ez az evangélium éles különbséget tesz a kozmikus Krisztusszellem és az általa birtokba vett emberi burkok között, és Júdást mint e különbség ismerõjét ábrázolja, amelyet késõbb a katolikus egyház egyre inkább a felismerhetetlenségig elmosott. Ebben és egyéb tekintetben is Júdás evangéliumát a gnosztikus filozófia és misztika hátterével kell tanulmányoznunk. Ennek az evangéliumnak a Júdása jól ismeri a gnózis és annak nagyszerû eontanának gondolati formáit. 2 Így azt mondja Krisztusnak: Tudom, hogy ki vagy és hogy honnan jöttél. Te Barbelo halhatatlan eonjából [birodalmából] jössz. Krisztus másfelõl a tanítványokhoz az emberi individualitások különbözõségeinek tudatából beszél, amelyeket õ ahogyan ezt már Platón a Timaioszban tette a csillagokkal hoz kapcsolatba. Azt mondja: Hagyjátok abba, hogy vitáztok velem. Mindnyájatoknak megvan a saját csillaga. És Krisztus így szól Júdáshoz: A te csillagod térített rossz útra téged. Ez annyit tesz: Júdás örök individualitásának feladatai közé tartozott, hogy eljátssza azt a szerepet, amit valakinek árulóként el kellett játszania. Mert Krisztust a tanítványoktól, akikbõl õ gyakran beszélt egyszer az egyikbõl, máskor a másikból alig lehetett megkülönböztetni. Mint Rudolf Steiner említi, könnyen összetéveszthették volna õt a többiekkel. 3 Ezért a belsõ körbõl valakinek meg kellett mutatnia az üldözõknek az igazi Krisztust. Krisztus Júdásnak mondott utolsó szavai így hangzanak: Lásd, minden elmondatott neked. Emeld tekintetedet a magasba, figyeld a felhõt és a fényt abban, és a csillagokat, amelyek körülveszik. Az a csillag, amelyik vezérli õket, a te csillagod. És erre ez következik: Júdás felpillantott és látta a fénylõ felhõt, és belépett abba. Júdás és a gonosz rejtélye az 5. kultúrkorszakban Ez a most publikált (töredékes) szöveg alkalmat ad arra, hogy a gonosz rejtélyét, amivel a Júdás-individualitás különleges módon összekapcsolódott, új fényben lássuk. A gonosznak a világtervben szükségszerû funkciója van. De csak mint engedélyezett gonosz mûködik. És éppen ezt ábrázolja Leonardo da Vinci az Utolsó vacsorában. Azt a pillanatot, mielõtt maga Krisztus a gonosz mûködését kiszabadítja, amikor odanyújtja Júdásnak a falatot, ami Jánosnál így olvasható (13,27 28): És miután ez a falatot átvette, beleköltözött a sátán. És Jézus mondta neki: Amit tenni akarsz, azt tedd meg hamar! Az ott ülõk közül azonban senki sem értette, hogy miért mondta ezt neki. Leonardo festményén Júdás az ötödik alak balról számítva, akinek a háta mögött áthajolva a negyedik helyen ülõ Péter feje látszik, aki Jánoshoz fordul. Amíg az Atlantisz utáni 4. korszaknak Steiner szellemtudományos kutatásai szerint a születés és a halál rejtélyét kellett megoldania, az ötödik korszaknak a gonosz kérdésével kell konfrontálódnia. Ez a mi idõszakunk nagy problémája, és Júdás alakjának ezért van benne különös jelentõsége. Júdás és Leonardo da Vinci Ha visszaemlékezünk az Europäer-ben már korábban bemutatott (6/6, ápr.) karmikus öszszefüggésre, ami Júdás és Leonardo da Vinci személye között áll fenn, akkor különös súlyt kap az, hogy szinte egyidejûleg jelenik meg a Júdás-evangélium egy regényszerû támadással Leonardo mestermûvét illetõen, és alig meglepõ, hogy Júdás alakját is megtámadják, mégpedig a modern evangélikus teológia oldaláról. A Baselben tanító Ekkehard Stegemann Júdást egyszerûen fiktív alaknak tekinti. 4 SzG 2006/3 13

16 ANTROPOZÓFIA Rudolf Steiner ismételten rámutatott arra, hogy egy földön kívüli szemlélõ számára az egész földi lét értelme semmi másból nem lenne jobban megérthetõ, mint Leonardo Utolsó vacsora címû festményébõl. Kifejezõdik benne az, hogy a Föld evolúciójában hogyan viszonyul egymáshoz a szeretet, a szabadság és a gonosz, és hogyan fonódnak össze ezek egymással. 5 Ez a kettõs támadás, részben A da Vinci kódé Leonardo festménye ellen, részben a modern teológiáé, amely kétségbe vonja Júdás személyének létezését, mélyrenyúló szimptómája annak, hogy a jelenkori emberiség mennyire kevéssé hajlik arra, hogy a kor legnagyobb problémájával a gonosszal történõ konfrontációval bátran és a megismerés erejével szembenézzen. A da Vinci kód és a mélyértelmû Júdás-evangélium egyidejû megjelenése (és nem kevésbé az a törekvés, hogy Júdást fiktív alaknak tekintsék) ezt a konfrontációt mégiscsak ösztönözhetné. Fordította: Szabó Attila Forrás: Der Europäer 10/8, június Jegyzetek 1. The Gospel of Judas, National Geographic, Washington, Rudolf Steiner kitûnõ bevezetést nyújt a gnosztikus alapszemléletbe a Krisztus és a szellemi világ címû ciklusának elsõ elõadásában, GA Pl. az december 10-i elõadásban, GA Bazkulturmagazin, május 3., 4. old. 5. Lásd pl. az november 4-i elõadást: Die Evolution von Gesichtspunkte des Wahrhaftigen, GA 132 Claudia Törpel DAN BROWN A DA VINCI KÓD CÍMÛ KÖNYVÉHEZ Leonardo Utolsó vacsorája és Dan Brown Uterus-keresése Dan Brown teremtett valamit: regénye, A da Vinci kód a több, mint negyvenmilliós eladott példányszámával kirobbanó sikerré ( megaseller - ré) lett, amelyet idõközben parádés szereposztásban meg is filmesítettek. Hogy ez a regény ennyire sikeres, azt nemcsak az izgalmasan megírt sztorinak köszönheti, hanem mindenekelõtt néhány provokatív tézisének, amelyek Jézus Krisztus életére vonatkoznak. Ezek a maguk robbanóanyagát abból nyerik, hogy a könyv elõszavában Brown azt a benyomást kelti, hogy itt reálisan létezõ és komolyan veendõ dokumentumok felfedésérõl van szó. A következõkben a hatszáz oldalas regénynek csak egy lényeges pontját akarjuk érinteni, azt, ahogyan Dan Brown értelmezi Leonardo da Vinci Utolsó vacsora címû mûvét. A híres falfestmény, amelyet a mûvész a 15. század végén alkotott a milánói Santa Maria delle Grazie dominikánus kolostor számára, Jézus Krisztust tanítványai körében ábrázolja a pészach elõtti estén, az utolsó közös étkezésen. Az a pillanat látható a képen, amikor Jézus kimondja e szavakat: Valaki közületek elárul engem. Ezzel teljesen különbözõ reakciókat vált ki, amelyekben megmutatkozik minden egyes személy saját temperamentuma és jelleme. Leonardo itt az eleven jelbeszéd (testbeszéd) mesterének bizonyul, amely az embereket individualitásukban és a közösségen belüli összefüggésükben ragadja meg. Mindenkor ámulva álltak a kép elõtt a látogatók, így Goethe is, csodálva a kifejezõeszközök gazdagságát, amellyel Leonardo a személyek saját jellemvonását meggyõzõen kifejezésre juttatja. A kép eszméje úgy tárulkozik fel, ha engedjük magunkra hatni a kiegyensúlyozott kompozíció egészét: különbözõségeik ellenére is a tizenkét lélekminõség, amelyeket a tizenkét tanítvány reprezentál (Júdásé is), egy szerves egészszé illeszkedik össze, mégpedig a tizenharmadik személy révén, aki mind perspektivikusan, mind pedig lelkileg-szellemileg a közepet képezi, amely felé minden irányul. Leonardo találó jellemzésének köszönhetõen az apostoloknak még egy nevezetes elrendezése is lehetséges, ahogyan ezt egy másolaton találták, amelyet Leonardo egyik tanítványa készített. Ami Jánost, Pétert és Júdást illeti, akik egy hármas csoportot alkotnak Jézus Krisztus jobb oldalán (azaz a szemlélõ számára balra), ezek magatartását a János-evangélium egyik epizódja alapján értelmezhetjük: a 13,2 30 szerint Péter megkéri azt a tanítványt, akit Jézus szeretett (vagyis Jánost), hogy kérdezze meg az Urat, ki az áruló. A festményen János, aki Krisztus mellett van ábrázolva, odahajol Péterhez, amikor Péter megérinti a vállát és a kérdést a fülébe súgja. Ez a történés Júdás 14 SzG 2006/3

17 ANTROPOZÓFIA háta mögött játszódik le, aki elõrefelé elhúzódva az asztalra támaszkodik, jobb kezében egy pénzes zacskót tartva, és pillantását mereven Jézusra szegezi, akirõl úgy érzi, hogy a legbensejébe belelát. A szituáció rendkívül drámai, annál is inkább, mert Péter a jobb kezében, amelyet a csípõjéhez szorít, egy kést markol meg. Leonardo nem minden hátsó szándék nélkül éppen Júdást János és Péter közé ülteti, úgyhogy neki hallania kell, amit Péter Jánosnak mond. Leonardo ezt a jelenetet annyira hihetõen adta vissza, hogy a három szereplõ hitelességéhez semmi kétség nem férhet. Ehhez jön még az, hogy a tradicionális elképzeléseknek megfelelõen Jánost nõi arcvonásokkal ábrázolja. Külsõ alakjának lágy, elmosódó formái, odaforduló, odaadó testtartása és imára kulcsolódó kezei kihangsúlyozzák lényének bensõséges és érzékeny mivoltát. Most nézzük Dan Brown variánsát: a kiindulópont az az elképzelés, hogy a vacsorát bemutató képen nem úrvacsorai kelyhet látunk. Ezt azzal magyarázza, hogy Leonardo ismerte a kehely szimbolikus jelentését, amely a nõiségre vonatkozik. Ezt a nõiséget azonban Dan Brown szerint Leonardo nem mint kelyhet ábrázolta, hanem rejtjeles, kódolt(!) formában, mégpedig lássatok csodát mint nõt! Ez a nõ pedig, aki itt János helyett ül Krisztus mellett, Mária Magdolna lenne, aki Brown történelmi verziója szerint egy királyi vérbõl való asszony, aki állítólag Jézus Krisztussal házasságra lépett, sõt, egy gyermeket is szült neki. Mária Magdolna ezenfelül azonos jelentésû lenne a Szent Grállal. Õ volt a szent edény, õ volt a kehely, amely felfogta Krisztus királyi vérét, amennyiben Mária Magdolna Krisztustól teherbe esett. A Szent Grál Mária Magdolna, Jézus Krisztus királyi utódainak anyja, olvassuk a regényben. Hogy Mária Magdolnában Jézus nõi pandanját, kiegészítõjét kell látnunk, és hogy Leonardo festménye a férfi és nõi mivolt fizikai egyesülésének, összekapcsolódásának titkát jeleníti meg, a könyv szerint abban is megnyilvánul, hogy Jézus egy felfelé mutató háromszög formájában van ábrázolva, amely a férfi mivolt szimbóluma lenne (mint rudimentális fallosz ), míg a közte és Mária Magdolna közötti tér lefelé mutató háromszöge a nõi mivoltra utalna. Leonardo képén Péter azért viselkedik úgy, mert Krisztusnak az a szándéka volt, hogy Mária Magdolnát tegye meg egyháza vezetõjévé. Ez váltja ki Péter méltatlankodását, aminek folytán odahajol Mária Magdolnához és a kezével fenyegetõ mozdulatot tesz, mintha a torkát akarná elvágni. Még akkor is, ha mindezt egy szórakoztató gondolatjátéknak vesszük, amely a katolikus egyházon belüli kizárólag férfiak által viselt méltóságokat kérdõjelezi meg mindennek Leonardo festményéhez semmi köze nincs. Eltekintve attól, hogy a Péterbõl kiinduló fenyegetés láttán az állítólagos Mária Magdolna nyugodt és higgadt reakcióján csodálkoznunk kellene, teljesen tévesnek tûnik az, hogy Leonardo da Vinci János ábrázolásáról lemondott volna. Ami pedig a Grált illeti, ez csak Krisztus halála és feltámadása által kapja meg a maga értelmét. A Grál-történetnek ezt a szellemi oldalát egyszerûen mellõzi a regény, és fel kell tennünk azt a kérdést, hogy Dan Brownban tulajdonképpen tudatosodott-e, hogy regényhõse valójában nem a Grált keresi, hanem a nõi Uterust, amire a nõiséget (mi több, az isteni nõiséget ) redukálja. Sigmund Freud örömét lelte volna ebben. Fordította: Szabó Attila Forrás: Der Europäer, 10/8, június A cikk megjelenése után az Europäer folyóirat következõ számában (10. évf. 9/10. sz., júl/aug.) egy olvasói levél jelent meg az íráshoz kapcsolódóan. Szerkesztõségünk közlésre érdemesnek találta, mivel fontos további szempontokra hívja fel a figyelmet ebben a sokat vitatott témában. Rolf Cantaluppi (Basel) olvasói levele Claudia Törpel Dan Brown A da Vinci kód címû könyvéhez írása kapcsán A da Vinci kód címû könyv és film hátterében valószínûleg többnek kell állnia, mint amit Claudia Törpel leír, még ha fáradozását természetesen korrekt megfontolásaival együtt antropozófiailag helyesnek is mondhatjuk. Ezért arra szeretnék ösztönözni, hogy valamivel mélyebben hatoljunk bele ebbe a témába. Építsük tovább a korábbi könyvekben lefektetett fundamentumon, így többek között a megemlített A szent Grál, A da Vinci kód és, sokkal átfogóbban, azoknak a számos kísérõkönyveknek alapján, amelyeknek írói SzG 2006/3 15

18 ANTROPOZÓFIA és írónõi gyakran egyetemi címet mondhatnak magukénak, a következõ téziseket: Mária Magdolna Jézus Krisztus felesége volt és Jézus Krisztus gyermekeinek anyja, akik azután megalapították a Merovingdinasztiát, és akik egyenes ágban egészen a mi korunkig jelen vannak. Így Jézus Krisztus csupán egy ember lenne, jóllehet egy nagyon magasan álló és rendkívüli ember. Ezzel a keresztelõ a Jordánnál váratlanul teljesen a semmibe foszlik. A halál a kereszten csak színlelés volt kábítószer segítségével, és a keresztrõl való még idejében történõ levételnek köszönhetõen és ellenszerek alkalmazásával Jézus életét megmentették. Majd a család Dél-Franciaországba költözött és, mint mondják, a zsidó királyi ágat vitte tovább a Merovingokba. A könyv és a film a Louvre igazgatója, Jacques Sauniére nevén keresztül ügyesen kapcsolatot teremt Rennes-le-Chateau-val. Az ott 1885-tõl mûködõ Béranger Sauniére abbé széleskörûen ismert volt rejtélyes tevékenykedésérõl: bizonyos tájterületek kutatása, megmagyarázhatatlan képességek, egy Mária Magdolnának szentelt templom önhatalmú felépítése, kapcsolatai Európa-szerte, egyebek között a Habsburgokkal. Francois Mitterrand, aki nagyon magas fokú szabadkõmûves, 1981-ben felkereste az egykori lakhelyet és a templomot Rennes-le-Chateau-ban. Így jött képbe, bár indirekt módon, Rennes-le-Chateau; a hely, ahol a vizigótok kincsekkel teli fõvárosa állt. A könyv Rosslyn Chapel-ben ér véget, amely nem egy egyházi, hanem egy fontos páholyközpont. A film, másképp mint a könyv, Mária Magdolnára helyezi a hangsúlyt, mint a csupán emberi Jézus Krisztus utódainak megszülõjére, és Sophie Neveu-t kifejezetten a Mária Magdolnától a Merovingokon át folytatódó királyi ág utolsó leszármazottjaként mutatja be. A film egy Mária Magdolna-vízióval fejezõdik be az üvegpiramisban a Louvre udvarán. Nagyjából ennyi az a jelenleg a nyilvánosság számára elõadott téma, amit korlátlan eszközök segítségével belevertek a fejekbe. A filmben, amely csak gyenge változata a regénynek, feltûnik a szuggesztív és erõteljes kihangsúlyozása Jézus Krisztus dinasztikus ágának, aki egyszerû ember volt, Mária Magdolna tõle származó lányán át, a Merovingokon át Sophie Neveu-ig; éppígy szó van még a Templomos-rendrõl és Prieuré de Sionról mint védõhatalomról. Ha figyelembe vesszük az egész világra kiterjedõ eszközbevetést a könyv és a film érdekében, akkor teljes joggal megkérdezhetjük: nem sokkal több húzódik meg mind emögött? Amikor a rómaiak Kr. u. 70-ben Jeruzsálemet lerombolták, a frigyládát nyilvánvalóan nem találták meg, de a templom kincsét kimutathatóan magukkal vitték Rómába. Éppígy bizonyítható, hogy Alarich vezetésével a vizigótok Róma meghódítása után, Kr. u. 410-ben sok egyéb mellett ezt a templomi kincset is elszállították. A nyomok elvesznek a vizigótok akkori fõvárosában, a fennsíkon Rennes-le-Chateau-nál. Mária Magdolna Dél-Franciaországban halt meg, és a fenti tézis szerint Jézus Krisztus is ugyanitt halt meg. Menjünk most vissza Jeruzsálembe! Ott erõfeszítések történnek, hogy Jeruzsálemet és távolabbi környezetét megtisztítsák az araboktól, miközben az egész, magát civilizáltnak nevezõ világ hallgat, szándékosan félre néz. Az alkalmazott eszközök nem ismernek határokat, és az emberi jogokat bakanccsal érvényesítik. Vannak információk, miszerint léteznek tervek és az anyag már készen áll, hogy a salamoni templomot újra felépítsék. Ehhez azonban feltétlenül szükség van a templomi kincsekre. Tekintsük hát végig egyszer az alkalmasint felénk közelítõ forgatókönyvet, és nézzük a konzekvenciákat: Az évtizedek óta folyó kutatás a templomi kincs után sikerrel járt, mert már tudjuk lokalizálni. A (hamis) sírt szorgalmasan kutattak utána, a nem a kereszten, hanem Dél-Franciaországban meghalt Jézus Krisztus sírját megtalálták. Mit fognak akkor a világ lakosságának tudtára adni a kontrollált és uniformizáló tömegmédiák egész hatalmával? Egészen egyszerûen azt, hogy Jézus a júdeai királyok ágának tagja volt, aki Franciaországban közvetlen utódokat hátrahagyva e királyi ágat továbbvezette. A kiválasztott nép dinasztiája közöttünk él. Akkor a kereszténység számára Krisztus mint Isten fia a semmibe vész, egyszerûen feleslegessé válik, kiiktatódik. A magát kereszténynek nevezõ egyház a maga hívõ közösségét már így is eléggé elbizonytalanította, ezt mintegy elõkészítve. Szolovjevre utalva (Az Antikrisztus története) megkockáztatom kimondani, hogy igen hamar tanúi lesznek a következõknek. A templomi kincsnek köszönhetõen feltámad a templom Jeruzsálemben. Az újjáépített jeruzsálemi templom, az Új Jeruzsálem lesz a centruma az Új Világrendnek. Fordította: Szabó Attila Forrás: Der Europäer, 10. évf. 9/10. sz., júl/aug. 16 SzG 2006/3

19 Emil Bock A HÁRMAS MÁRIA-TITOK A testiség nézõpontja ANTROPOZÓFIA Emil Bock alábbi szövege egy 1950-ben elhangzott elõadássorozat harmadik része. A lejegyzett változat megtartotta a szóbeliség közvetlenségét. A katolikus egyház 1950-ben hirdette ki Mária testi mennybemenetelének dogmáját, Bockot ez késztette elõadássorozatának megtartására. Ma Mária alakjának legmélyebb és rejtéllyel teli titkáról, a máriai testiség titkáról fogunk beszélni. Mária történelmileg, fizikailag megtestesült alakját valójában Mária testi mennybemenetelének nemrégen (1950-ben, a ford.) kihirdetett dogmája állította a Mária-kultusz elõterébe. Máriára eddig tulajdonképpen még mindig mint egy égi-földi transzparensre tekinthettünk. Nem kellett feltétlenül az egyszer Palesztinában testet öltött emberi személyiségre ránéznie az embernek, hanem át tudta tekinteni és figyelemmel telten érezni az ég lelkét, az ég királynõjét, aki változó képekben a kereszténység elõtti idõkben is a hívõk lelke elõtt állt. De az új dogma ezt az alakot úgyszólván végérvényesen a fizikailag testet öltött Mária-alakjában sûrítette össze. Jóllehet az elsõ pillantásra nem világos, hiszen testi mennybemenetelrõl, az égi glóriába való testi befogadásról van szó, és itt ennek a Mária-lénynek a földi inkarnációban hordozott testiségére gondolunk. Ez a dogma különösen a protestantizmusban váltott ki nagy megrázkódtatást, ahol nemcsak vallásosan élnek, hanem azt a fajta gondolkodási módot szokták meg, amely mindig távol akarja tartani a szellemet az anyagtól. Idõvel beletörõdtek a világszemlélet kettõsségébe, ahol szétesett a szellem és az anyag, és ahol vallásos érzésekkel és fogalmakkal ugyan, de majdhogynem pogány érzülettel a földi testiség szféráját érintették. És most ez az új dogma a vallással hirtelen nagyon energikusan belenyúl a földi testség és matéria szintjébe. Igen, sõt kihirdették, hogy ez a dogma tulajdonképpen a döntõ lökés a materializmus és nihilizmus ellen. Ténylegesen ez a dogma rendkívüli világnézeti jelentõségû, nehézsége viszont nem egyedül abban áll, hogy most felvetett egy új problémát, hanem hogy ugyanakkor akadályt állított ezen probléma valódi megoldása elé. A dogma felvetett egy kérdést, amely döntõ a keresztény világnézet jövõje számára: felemelkedik-e az ember egy olyan világszemlélethez, ahol az anyagban megragadja a szellemet és átalakítja a földi matériát, vagy megakad az absztrakcióban? Katolikus oldalról most már részletes teológiai-exegetikus vizsgálat is csatlakozott az új dogmához, és arra hívja fel a figyelmet, hogy a protestáns hitvallás tartalmazza az emberi test feltámadása címet is, anélkül, hogy világos elképzeléssel kutatták volna a szellem és az anyag viszonyát. És néhány katolikus teológus egy filozófiát kezdett el kifejleszteni a következõ módon: a keresztény megváltás nemcsak az ember lelkére vonatkozik, hanem vonatkozik az egész emberre, tehát a testre is. A Keresztény Közösségben tevékenykedõk számára mindez alapvetõ: kultusz és transzszubsztancia, tehát az átváltozás titkának csak egyféle értelme van az oltárnál, ha abból indulunk ki, hogy megtörténik a szellem hatása az anyagra, a földi szubsztanciára. Ezt a Keresztény Közösségekben soha nem kérdõjelezték meg, és az egész munkát nem kezdtük volna el, ha nem láttunk volna mindehhez egy utat. De most elõttünk áll az a szükségszerûség, hogy ezen archimédeszi ponton át kell rendezni az egész materialista világnézetet, mivel nem lehet hirtelen elkülönítetten a hús feltámadásának csodájáról, a resurrectio carnis-ról beszélni, és egyébként pedig egy olyan világképet rögzíteni, amelyben az anyag megragadhatatlan és a szellem nevetségesen jelentéktelen, nincs hatalma, az anyagra is csak csekély befolyást gyakorol. Mennyire fontos, hogy egyáltalán felvetõdött ez a probléma, ugyanakkor azonban az egész protestáns teológiát szét fogja zúzni ezen a területen. Csak egy kiút marad: visszamenni a reformáción túlra vagy egy pillantást vetni elõre és komolyan venni azt a perspektívát, amelyet Rudolf Steiner életmûvén keresztül nyitott meg, amelyben az ember mint gondolkodó és megismerõ ember a kereszténység legmélyebb misztériuma elé tud lépni. Röviden szólva: az eddigi hagyományos kereszténység, ahogyan fõleg a protestáns teológiában manifesztálódott, mindig a lelki területen marad. De a lelki csak a lelkire tud hatni, nem pedig a testire. Csak amikor felemelkedik az ember a lelkibõl a szellem SzG 2006/3 17

20 ANTROPOZÓFIA valóságához, akkor jut az ember egy emelettel magasabbra, ugyanakkor egy emelettel mélyebbre, mivel a szellemi tud hatni a testire. A szelleminek, ha az ember reálisan érti, van ereje hatni az anyagra. De a katolikus világ számára a 869-es dogma lehetetlenné tette a reális szellemihez, mint az emberlény legfõbb tagjához való hozzáférést. Ezután az emberlény csak testbõl és lélekbõl áll. De ha a testiségre addig a fokig hat, hogy a testit ki tudja ragadni a halálból, hogy egy testi feltámadáshoz, egy testi mennybemenetelhez vezet, akkor valahol meg kell ragadni a szellemit. A katolikus nézet szerint nem tud szellemi lenni, ami az individuális emberben él, hanem csak az a szellemi, amit az egyház reprezentál, azaz egyedül az egyház szellemisége képes csodálatos módon hatást gyakorolni a fizikaira, tehát az átlényegülésre, feltámadásra, testi mennybemenetelre. És ebbõl az az érdekes állapot keletkezik, hogy ezen a módon, ahogy egy csoda által megtörténik a test megváltása és átalakulása, a legmélyebb materializmusban rekedhetünk meg. A leginkább ismert körökben úgy képzelik el azután a testiséget, mint fizikait, ha az ember Mária testi mennybemenetelérõl beszél. Jóllehet a hivatalos dogmatikus megfogalmazás óvatosabb, nyitva hagy minden ajtót mind a materialista, mint talán egy eljövõ spirituális nézet számára is, de hagyják hogy történjen, hogy a legtöbb ember a dolgokat olyan reálisan képzelje el, amennyire csak lehet, miként Krisztus vérének és testének átváltozását is durván, azaz materiálisan képzelik el, habár ez nem áll az egyház hivatalos kihirdetéseiben. Ez egészen világosan látható. Ha követjük fõleg a jelentõs jezsuita teológusok írásait a katolikus folyóiratokban, amelyek megkísérlik megalkotni az új dogma fogalmait, láthatjuk, hogy itt világosan arról beszélnek, hogy az egész kereszténység értelmetlen, ha nem tételezünk föl egy szellemi erõt, amely a teljes embert, tehát az ember testét is áthatja. Végre visszakerül a látókörbe ez a gondolkodási lehetõség. És Mária mennybemenetelét tekintve azt mondják, hogy Mária a testi megváltás elsõ példája. Amit az emberiség a jövõben csak az utolsó ítéletnél fog megtudni, az egy különös kegyelmi csoda által itt egy máriai elõmegváltásban megtörtént, és már a megváltás egésze a testiségig valósággá vált. Összességében az emberiségnek még hosszú utat kell bejárnia, amíg ez a esemény az egyedi esettõl az egész emberiségig eljut. De azután tovább filozofál az ember és egy akadályba, mint egy látszólag megoldhatatlan problémába ütközik: Máté evangéliuma leírja, amint Nagypéntek délutánján, amikor Krisztus a kereszten függött és meghalt, földrengés támadt, a földrengés hatására kinyíltak a sírok, a holtak felemelkedtek sírjaikból és megjelentek az emberek. Tehát a Máté evangélium ábrázolása szerint már Nagypénteken végbement a testi feltámadás, ahol az emberek, akiknek a legkisebb kapcsolatuk sem lehetett a Krisztus eseménnyel, hirtelen feltámadnak sírjaikból. Ez a legkirívóbb materializmus megnyilvánulása, mert ha az ember a Máté evangéliumot ezen a helyen így érti, igazolja, hogy ebbõl a folyamatból csak materialista elképzelés ábrázolható. Itt nem olyan jelenetrõl van szó, ahol a sírok megnyílnak és a csontok egymáshoz illeszkednek. A lélek felindulásával sokkal inkább egy szellemi esemény válik érzékelhetõvé, amely ténylegesen áthatotta a Golgota egész környezetét. És amennyiben az ember ezt nem érti meg, és a Máté evangélium ábrázolását tisztán fizikailag érti, egyidõben érzékelhetetlenné teszi, amit Mária testi mennybemenetelérõl mint máriai elõmegváltásról mondtunk. Súlyos kérdés: hogyan lehet valódi értelmet nyerni a folyamatból, amely Mária mennybemenetelénél ténylegesen lejátszódott? A mi feladatunk csak az lehet, hogy a kérdésnek pozitív értelemben utánamenjünk. És ebben az értelemben a mai bevezetésben éljünk egy javaslattal, hogyan lehet talán a jövõben a krisztus általi megváltás hatását elképzelni az emberiség testiségére. A materialista korszak eredménye, hogy az ember, ha az emberi testiségrõl beszélünk, csak a fizikai testre gondol, tehát arra, amit az ember halála után a koporsóba fektetnek, és elégetik vagy eltemetik. Ebbõl a pontból hosszú ideig nincs kiút, ha az ember nem ismeri fel valamilyen formában az emberi testiség sokrétûségét, és ha nem kezd el foglakozni alapfogalmakkal, amint azt Rudolf Steiner kifejlesztette az antropozófiában, és szívesen keresgélni valamilyen más utat. Az ember testisége, az ember burka nemcsak fizikai test. Még az ember lelke sem igazán önmaga, hanem egy testburok, amelyben a szellemi emberlény lakik. És a lélektest és a fizikai test között van még az élettest, a képzõerõkbõl fonva, amelyek szervezetünket élve tartják és folyamatosan újra felépítik. Ha az ember elképzeli, hogy testiségének hármas összhangjában van lélekteste, életteste és fizikai teste, azután már egy lépéssel közelebb került ahhoz a lehetõséghez, hogy a szellem legyen ez az emberé, egyes szellemi lényeké vagy az emberi éné, amely kapcsolatban áll a magasabb hatalmakkal, akiknek segítségét kérte hat a testiségre. Mert a szellem, amit szellemi ideálként magunkban hordozunk, ugyanakkor hat a lélektestre, azonnal érthetõvé teszi ezt. Nem elképzelhetetlen, hanem közvetlenül is megtapasztalható, hogy önuralommal, tervszerû munkával az ember egy 18 SzG 2006/3