A regionális együttműködés és formái

Átírás

1 NKFP 2/021/2001 Az információs társadalom igényorientált informatikai eszközei és rendszerei Regionális, jogi-közigazgatási részprojektek kutatási anyaga Projektkoordinátor: Dr. Chikán Attila Részprojekt felelős: Dr. Tózsa István A regionális együttműködés és formái Szerző: Dr. Ehleiter József főiskolai adjunktus Budapesti Közgazdaságtudományi és Államigazgatási Egyetem, Közigazgatás-szervezési és Urbanisztikai Tanszék Budapest

2 Információs társadalom BKÁE MTA SZTAKI PROJEKT 5. részfeladat A regionális együttműködés és formái (alapismertek) I. 1. Település és regionalitás A társadalom életének megismerése szempontjából fontos megállapítások gyakran közhellyé válnak, részben, mert annyira igazak és nyilvánvalóak, részben meg azért, mert oly sokat ismétlik azokat. Ezek közé tartozik az is, hogy minden társadalmi jelenség és folyamat térben differenciáltan létezik, és ebből következik, hogy a megismerés szintén csak e dimenzióval együtt lehetséges. Ez a térbeli és időbeli megfelelőség és azonosíthatóság adja meg az alapot a települések és ezen keresztül a régiók működésének és fejlesztésének. Jelen tanulmány tartalma a regionális fejlődés egyik alapvető tényezője, a gazdasági, természeti és társadalmi folyamatokat jobban kihasználó regionális együttműködés lehetőségeinek, tartalmának és formáinak leírása, értékelése és értelmezése. A jelenségcsoport jobb érthetősége kedvéért a gondolatsor bevezetésében tisztázni kell azt a fogalmi apparátust, amelyet a feldolgozás során használok, elemezni a régió, a település fogalmát, az együttműködést meghatározó fejlődési pályákat és az azokat befolyásoló tényezőket. A vizsgálódás során nem szabad elfelejteni azt a tényt, hogy a települési funkciók és kapcsolatok permanens változásban vannak, amint azt a településrendszer strukturális változása a gazdasági és társadalmi tényezők súlyának módosulása is napról-napra igazol. A település fogalma, lényegi vonásai Település a kis, rossz állapotú vagy éppen gyönyörűséges környezetben elhelyezkedő falu, a zsúfolt nagyváros, a tengerparti üdülőhely, a műemlékekben gazdag város, az ipari központ, a nyomasztó, a hivalkodó, az esztétikai élményt nyújtó település. Mindez együtt és külön-külön az emberiség nagy-nagy találmánya", az emberi lét térbeli formája. A település fogalma A települést sok szakma vizsgálja és szinte ugyanolyan sokszínű a településsel foglalkozó szakmai környezet, mint maga a település. Nagyon különböző felfogások és vélemények találhatók. Napjainkban pedig sok helyen egy különleges dekoncentrációs szakasz következik be. A fejlődés időbelisége nagyon lényeges, mégis hozzá kell tenni két megjegyzést: a változások nem szükségszerűen járnak azonos eredménnyel mindenütt (nem minden faluból lesz nagy falu, avagy város); a változások nem folytonosak, hanem ugrások, zuhanások tarkítják. 2

3 Másként formál véleményt a településről a szociológia, amely az emberrel, az emberek csoportjainak tevékenységével, összefüggéseivel foglalkozik. Nagyon fontos annak megismerése, hogy a település lakosságának különböző szempontok szerinti tagozódása miként alakul, milyen térbeli rendben találhatók a különböző rétegek, milyen szegregáció érvényesül, milyen összefüggések alakulnak ki az ellátási színvonal, illetve ellátási igények között. Azt is mondhatjuk talán, hogy a szociológia a település humán oldalát veszi elsődlegesnek és meghatározónak. Az utóbbi években a településtudományi felfogás olyan mértékben gazdagodik, hogy a lakómunkahelyi vagy üdülőhelyi tevékenységek, ezek létesítményei mellett igen erőteljesen törekszik a környezeti szemlélet magába olvasztására és érvényesítésére. Ez többnyire a természeti és épített környezet egységében illetve egymásra hatásainak elemzésében ölt testet. Egy frappáns megfogalmazás azt mondja, hogy a település az emberi környezet történelmileg változó szerkezeti egysége. A földrajztudomány klasszikusan a lakó- és munkahely együttesének tekinti a települést. A magyar településföldrajz kiemelkedő képviselője Mendöl Tibor, az embercsoportok lakó- és munkahelyének térbeli együtteseként definiálja a települést. Az utóbbi évtizedekben gazdagodott a földrajztudományi felfogás is annyiban, hogy például a települést társadalmi képződményként veszi számba, a társadalom és a természet kapcsolatát juttatja kifejezésre és ma már a geográfusok is beszélnek a települések műszaki-építészeti funkcióiról, ezeknek a település életében játszott szerepéről. Az előzőekben említett felfogások illetve megközelítési módok mindegyike olyan, hogy létjogosultságuk nem vitatható és elengedhetetlenül hozzátartoznak azon tevékenység rendszerhez, amelyben a települések sajátosságait, működésének feltételeit és összefüggéseit tanulmányozzák. A téma szemszögéből megkülönböztetett jelentőséget kell tulajdonítani az irányítás, a befolyásolás követelményeinek. A település lényegét ebből a szempontból vizsgálom, ezért az előzőekben vázoltakra figyelemmel, azoktól azonban eltérő módon foglalom össze a település fogalmát: A település az ember, az emberi társadalom létformája, a természeti feltételek és adottságok, a társadalmi-gazdasági jelenségek és folyamatok, valamint műszaki-építészeti elemek együttesének és egymásra kölcsönösen ható tényezőinek történeti és térbeli koncentrációja *. A települések kialakulása Adott természeti-földrajzi keretek között, társadalmi-gazdasági hatóerők működése vezet a települések létrejöttéhez. A mezőgazdasági tevékenységet folytató embercsoport számára különösen fejletlen munkaerő termelőerők esetében az állandó letelepedés, létrejötte szempontjából kétségtelenül nagyobb szerepe van a természeti adottságoknak (termőtalaj, legelő, stb.), mint a védelmi vagy kereskedelmi célú letelepedéskor. A társadalmi munkamegosztás fejlődése során az egyes települési motivációk az adott gazdasági ág szempontjai illetve feltételei szempontjából váltak döntő tényezővé. A természeti adottságok például az éghajlat elsősorban a lakóhely elemi egységének, az emberi test épségének és anyagi javainak védelmét szolgáló hajlékok létrehozásában tettek szert már kezdetben is vezető szerepre. * Lackó László Települési ismeretek (1992. ÁF-jegyzet) című munkája alapján 3

4 A természetföldrajzi környezet kezdetben kétségtelenül meglévő szerepe a gazdasági, társadalmi fejlődés során egyre kevésbé hat döntő mértékben, jelentőségét azonban soha nem szabad lebecsülni. A településfejlődés tényezői A településfejlődésben hat olyan tényezőt szükséges kiemelni, amelyek meghatározó erejűek és egymástól világosan elkülöníthetők. Ezek: természeti, társadalmi, gazdasági, a műszakiépítészeti, a szerkezeti és az irányítási tényezők. A területi fejlődés általános törvényszerűségeihez illeszkedően a fenti tényezők fontossága, illetve hatásaik erőssége az idők során jelentősen változik. Korábban meghatározó volt a természeti tényezők befolyása, addig manapság a legfontosabbnak a társadalmi tényezőket tekintjük. A gazdasági tevékenységek esetében az tűnik ki, hogy a néhány évtizeddel ezelőtti erőteljes szerep csökkenőben, pontosabban átalakulóban van. A településekre vonatkozó ismeretek bővülésével erőteljesen növekszik az irányítási tényezők szerepe és fontos marad a műszaki-építészeti és a strukturális tényezők befolyása is. A tényezők hatás-intenzitásának változása nemcsak időben figyelhető meg, hanem ez területileg is differenciáltan érvényesül. Vannak olyan térségek, ahol például a természeti tényezők hatása napjainkban is igen erőteljes (például hegyvidéken) vagy olyan régiók, ahol a gazdaság szerepe tulajdonképpen minden egyéb tényezőn felül érvényesül. A következőkben részletesebben elemezzük a településfejlődés egyes tényezőinek jellemzőit, működési összefüggéseit. A település lényegi ismérvei Az eddigiekben sok mindent elmondottunk, felvázoltunk a település sajátosságairól, fogalmáról és tényezőiről. Mindezeken túlmenően, részben az összefoglalás érdekében, részben pedig az irányítás lehetőségeinek és korlátainak jobb megvilágítása szemszögéből is indokolt a település lényegi jellemzőinek megfogalmazása. 1. A település történelmi kategória, azaz állandóan változik, jelentősége vagy nagysága nő, illetve csökken, továbbá települések születnek és halnak el. Nyilvánvalóan hamis beállítás az, amely csak a települések megszűnéséről, elhalásáról beszél. Napjainkban is azt tapasztalhatjuk, hogy egyes települések jelentőségüket vesztik, másoké kedvező irányban változik és láthatjuk azt is, hogy nemcsak megszűnnek, hanem keletkeznek is települések. Igaz, ezeknek csak egy része jelenik meg új közigazgatási egységként, másik részük csak egy, már meglévő településen belül alakul ki. A települések változása emberi mércével mérve, a társadalmi vagy a gazdasági folyamatokhoz viszonyítva meglehetősen lassú. Ez elsősorban a települések épületállományával, műszaki infrastruktúrájával, ezek viszonylag hosszú élettartamával függ össze, amint erre már a korábbiakban utaltunk. A településnek - függetlenül attól, hogy kicsi vagy nagy - mindenképpen alapvető és meghatározó jellemzője az állandóság és a változás sajátos egysége. 2. A település lényegét leíró második alapvető vonást úgy foglalhatjuk össze, hogy a település szervetlen és szerves tényezőkből összetevődő dinamikus rendszer. Az építmények, épületek, valamint az emberek, embercsoportok, gazdasági tevékenységek, természeti feltételek olyan szövevényes együttese a település, amelyben az egyes elemek időbeli változásának üteme, az egymásra hatások erőssége és ennek 4

5 módosulásai folyamatosan más és más viszonyokat, kapcsolatokat, folyamatokat eredményeznek. A település ennek megfelelően sajátos magatartást követel mind az egyén, mind a társadalom részéről. 3. A harmadik lényegi sajátosság az, hogy a település manapság önmagában egyre kevésbé értelmezhető. Az összekapcsolódás, az együttműködés, az egyes települések közötti munkamegosztás a település létformájává vált. Az egyes települési funkciók térbeli elkülönülése és több település általi közös, ésszerű munkamegosztáson alapuló teljesítése, napjainkban széleskörűen terjed. Ezzel függ össze az, hogy a települések életében meghatározó szerepet töltenek be a különböző településformációk, agglomerációk, stb. Az, hogy a települések közötti munkamegosztás ennyire széleskörűvé válik, az irányítás számára nagy kihívást és új lehetőségeket is jelent. Bizonyos, hogy a településirányítás korszerűsítésében ezen összefüggés kell hogy a központi helyre kerüljön. 4. A település lényegét alkotó negyedik gondolatkör arról szól, hogy a település, a forma és a tartalom viszonyának sajátos esete. A formát az épületek, építmények, műszaki hálózatok alkotják, a tartalmat pedig a társadalom, az emberek, a gazdaság. A kettő harmonikus együttese alkot kellemes, emberi léptékű települést. A forma és a tartalom viszonyának általában is jellemző vonása az, hogy az ellentmondások gyakoribbak, mintsem a kiegyensúlyozottság. Ez így van a települések esetében is. Az ellentmondás megnyilvánulhat abban, hogy a környezeti, műszaki feltételek nem felelnek meg a településben élők igényeinek, mondjuk például a lakások, a lakókörnyezet alakítása tekintetében. Előfordul azonban olyan eset is, hogy a formai elemek előremutató és újabb minőséget jelző módon kerülnek ellentétbe a társadalom adott helyzetével, preferenciával. A lényeg számunkra az, hogy a településfejlődés, a települési lét meghatározó, lényegi vonása a forma és tartalom ellentmondása, amely alapvetően előrevivő, a fejlesztést segítő tényezőt alkot. Természetesen gyakran előfordul az is, hogy átmenetileg az ellentmondások konfliktus kialakulását eredményezik és mindenképpen nehezítik az irányítás tevékenységét. A tanulmány alapvető vizsgálódása tehát a 3. pontban megfogalmazott sajátosságokra épül. Egyáltalán nem értelmezhető egyetlen település sem önállóan, csak a többivel való együttműködés, a településrendszer különböző térségeivel és az egyéb funkcionális kapcsolatban álló települések tevékenységével, az azokkal való kölcsönhatásban értelmezhető. 2. Települési funkciók rendszere, hierarchiája A települések osztályozásának lényegi formája a funkciók szerinti tagolás. Ha a település funkcióit (szerepkörét) lényegének megfelelő tartalmi jegyekkel kívánjuk ellátni, akkor ezt a társadalmi tevékenység meghatározott elemei között kell keresnünk. A társadalom bármely tagja létének lényegi eleme a munka, munkahely és a lakás. A munka révén kerül eltéphetetlen kapcsolatba a természeti környezettel és a társadalom más egyedeivel. A testi épség és az anyagi javak védelmére szolgáló lakás egyben a pihenés és a szélesebb értelemben vett biológiai regenerálódás színtere is. Még a legkisebb település is rendelkezik társadalmi alapfunkciókkal. Ráadásul társul ezekhez a társadalmi tudás és tapasztalat átadását szolgáló alapfokú oktatási intézmény, továbbá az alapfokú egészségügyi ellátás intézménye. 5

6 Valamennyi település lényegéhez tartozik az elemi- vagy alapfunkciók léte. Ezek olyan intézmények, amelyek a helyben lakó népesség mindennapi szükségletét elégítik ki. Elmondható, hogy ezen intézményekhez való hozzájutás vagy ezekkel való rendelkezés a civilizált társadalmakban állampolgári vagy alanyi jogon jár. A települési alapfunkcióktól lényegesen eltérnek az úgynevezett városi vagy központinak minősülő településfunkciók, amelyek lényegüknek megfelelően abban különböznek az előzőektől (alap- vagy elemi funkcióktól), hogy nemcsak a helyben lakó népesség mindennapi szükségletét elégítik ki, hanem a környék lakossága részére is nyújtanak szolgáltatásokat. A város a területi munkamegosztás jellegzetes település-formája. A települések között jelentős különbségek vannak attól függően is, hogy ott milyen számú és szintű intézményesített tevékenységek koncentrálódnak. A városokban vagy a központi helyeken központinak minősülő tevékenységek telepednek meg. Valamely tevékenység egyéb tevékenységhez viszonyítva központinak nevezhető, ha ugyanakkora területen intenzívebb (belterjesebb) terület-kihasználást valósít meg. A településeknek tehát csak bizonyos hányada rendezkedhet be ilyen központinak minősíthető településfunkcióra. A központi funkcióknak a belterjesebb terület-kihasználáson kívül második kritériuma az, hogy nem mindennapi szükségletet elégítsen ki. A központi funkciók igen sokfélék s időben változó tartamúak. A legősibb, központinak minősülő településfunkció a védelmi volt. A múltból a jelen felé haladva szerepe és jelentősége csökkent, napjainkban szinte teljesen elvesztette azt. Ám e védelmi funkció a társadalom által is igényelt szükséglet több századon át fontos elem volt. Legalább ilyen korán kialakult és még ma is jellegzetesen városi központi funkciót alkotnak a különböző szintű egyházi- vallási tevékenységek és intézményeik. Ezek rendszerint társulnak az állami irányítás területileg is osztott közigazgatási funkcióival. Hazánkban is jól megfigyelhető, hogy az egyházi irányítás központjai csaknem egybeesnek a területi közigazgatási központokkal. A tudományos-technikai forradalom időszakában a termelőerők rendszerében alapvető változások jönnek létre. Új irányzatok jelölik a társadalmi haladás útját, mint az új energiaforrások elsajátítása, a kozmikus térségek meghódítása, a hulladékmentes technológiák kidolgozása, a termelés kemizálása, biologizálása és automatizálása. Ezzel egyidejűleg a munka ágazati és területi megosztásában újabb és újabb tevékenységek és ezeknek megfelelő technikai funkciók keletkeznek, miközben a korábbiak veszítenek jelentőségükből és újabbak lépnek a régiek helyébe. E megszakíthatatlan és megfordíthatatlan folyamatnak mindenkori pillanatnyi állapotát tükrözi a település foglalkozási szerkezete. A fentiekkel egyezően az is természetes folyamat, hogy az egyes települések - főként a nagyvárosok - funkciói bővülnek, sokasodnak, társadalmi szerkezetük állandóan változik, s ezzel egyidejűleg a régi városfejlesztő elemek veszítenek súlyukból és újabbaknak adják át a helyüket. A települések központi funkcióinak kettős kritériuma van, egyrészt a más tevékenységekkel szembeni intenzívebb területhasználat, másrészt pedig a tevékenység nem mindennapi szükségletet elégít ki. Ez utóbbi kritérium a szolgáltatások esetén tűnik egyértelműnek. A településfunkciók egyéb elemeinek számbavételénél a továbbiakban az oktatási, képzési, a tudományos kutatási - kulturális funkciók települési viszonyaival foglalkozunk. A legegyszerűbb település is magába foglalja a szellemiség, a szellemi tevékenység elemeit. A társadalomban létrejött ismeretek, tapasztalatok és értékek nemzedékről-nemzedékre halmozódnak fel. Ezek az örökségek a kulturális tevékenység, a családi tapasztalatok, az 6

7 oktatás és képzés, a tudományos kutatások révén hatnak a gazdasági folyamatokra. E tevékenységek közösségi, közszervezeti formákon keresztül szolgálják a lakosságot. Minden település népessége őrzi és ápolja azokat a hagyományait, amelyeket a munka során szerzett tapasztalatok, a lakásformák és pihenési módok, vallási és etnikai szokások, a nyelv és zenealakzatok, a test-mozgás-, és ábrázolás-formák testesítenek meg. Mindezeket intézményesített formákban - alapvetően az oktatás és képzés formájában - adja tovább az új nemzedékeknek. Ezek elemi településfunkciók. A kulturális tevékenység rendszerint intézményes keretek között megy végbe. Erre a szolgáltatásra a település társadalmának mind szélesebb köre tart igényt, minthogy ezen szolgáltatásokkal egészíti ki munkaerejének bővített újratermelését, az oktatás során szerzett ismereteket. Ezen szolgáltatások iránti igény nagyon is változik a település társadalmának korösszetételétől, képzettségi szintjétől, az egyes családok, rétegek, csoportok anyagi lehetőségeitől függően. A szélesebb értelemben vett helyi szolgáltatások körébe tartozó intézmények fejlesztése és fenntartása az adott település népességének akaratától függ, ezeket magáénak érzi a közösség csaknem minden tagja s anyagi áldozatot is képes ezért vállalni. Ezen intézmények vonzása nem igen terjed túl az adott település határán. A ritkább kivételek közé tartozik az, az állapot, ha egy kisebb település határában olyan, az egész nemzet kultúrájához tartozó örökség, hagyomány, emberi alkotás, vagy természeti képződmény található, amelyekre a társadalom bármely tagja igényt tarthat. Ez esetben ezen nemzeti kultúrát ápoló értékek őrzése és fenntartása nem terhelhető csak a helyi közösségre, hanem abban osztozni kell az egész társadalomnak. A magasabb szintű igényeket kielégítő és értékeket hordozó kulturális-oktatási intézmények és szervezetek kevesebb számú, ám nagyobb lélekszámú településekben telepedhetnek meg. Az alapfokú kulturális-oktatási létesítmények szolgáltatásai gyakorlatilag minden településben lakó számára helyben elérhetők. Az ennél magasabb szintet képviselő, úgynevezett középfokú ellátás területi tagolódása az alapfokúénál koncentráltabb, minthogy a szolgáltatás iránti igény több település együttes népességéből adódik. E téren a sok település közül azok fognak rendelkezni az ellátás és szolgáltatás ilyen szintű funkciójával, amelyek más települések szempontjából a legjobb megközelíthetőség előnyeivel rendelkeznek. A tudományos műhelyek, kutatóintézetek nem érzékenyek az adott település nagyságára, népességének kor, nemek, foglalkozás szerinti megoszlására. Ugyanakkor rendkívül érzékenyek a települések kulturáltsági szintjére és befogadóképességére, továbbá arra, hogy a kutatási feladatok ellátásához szükséges anyagi és szellemi infrastruktúrához mi módon tudnak hozzájutni. Az oktatási-kulturális központúnak minősülő funkciók Európa-szerte a nagyobb városokban, a népesebb településekben találhatók. Különösen az oktatási intézmények telephelyválasztásában tűnik ki az, hogy a magasabb szintű ellátás a nagyobb népességű, több funkciós településhez tapad, míg az alacsonyabb ellátási szintet képviselő intézmények - pl. az általános iskolai ellátás, a szakoktatás - a kisebb településeket gazdagítják. A társadalmi előrehaladással egyes oktatási, kulturális funkciók veszítenek központi jellegükből, azaz a települések mind szélesebb körében általános településfunkcióvá válnak. Ilyen utat járnak be a felsőfokú intézmények is. Korábban Európa-szerte csak néhány város csaknem kizárólagos központi funkciója volt a felsőoktatás, s ma már szinte minden főváros és nagyváros rendelkezik ezzel a szerepkörrel. 7

8 Az idegenforgalmi funkció sajátos módon fejezi ki egy település központi szerepét. Ahhoz, hogy egy település ebből a szempontból kiemelkedjék a környezetéből, egyedi sajátosságokkal kell rendelkeznie természeti, történelmi, kulturális, kereskedelmi, építészeti létesítményei és látványai tekintetében. Rendelkezni kell olyan fogadó kapacitással (szállodák, motelek, vendéglátó létesítmények), amely képes a látogatók befogadására. Fontos ismérv az is, hogy a szélesen értelmezett biztonság mellett kellő általános infrastruktúrával rendelkezzen (szolgáltatás, megközelíthetőség stb.). E funkció akkor működik eredményesen, ha megfelelő információs bázissal rendelkezik. Az idegenforgalom a társadalmi kapcsolatok, ezen belül a népek közötti érintkezés, baráti találkozások, a közvetlen tudományos információk kiépítésének egyik legfontosabb formája. Nagymértékben hozzájárul az országok közötti politikai, gazdasági, tudományos, kulturális együttműködés kialakításához, ápolásához és fejlesztéséhez. A településfunkciók sorából - jelentőségénél fogva - kiemelkedik a kereskedelmi szerep. A kereskedelem, mint tevékenység a munka társadalmi-ágazati megosztásának abban a szakaszában jött létre, amikor a közösség saját szükségletét meghaladó mennyiségű terméket állított elő. A községek a városok és a városias jellegű települések kereskedelmi szerepe között jelentős eltérések tapasztalhatók mind az egységek száma, mérete, mind a forgalmi értékek tekintetében. A városok között is nagyfokú eltérés tapasztalható a kereskedelmi hálózatban betöltött szerep és a fajlagos forgalmi mutatók tekintetében. A főváros szerepe kiemelkedik a városok sorából mind a hálózat mennyisége, mind a forgalom értékei alapján. A kereskedelem funkcionális szerkezetének változása a nagy bevásárló központok megjelenése és gyors térhódítása is erősíti ezt a differenciálódási folyamatot. A második iparosodási hullám a hazai településeknek még szélesebb körét érintette a fentiek mellett. A XX. sz. 50-es 60-as éveiben az akkori gazdaságpolitika kényszerített ki egy erőszakos iparosítást, amelynek révén új, úgynevezett szocialista városok" tagolódtak be a hazai településrendszer keretei közé. A nemzetközi és a hazai tapasztalatok azt igazolják, hogy az ipari munka a települések mind nagyobb körében válik általános tevékenységgé s ezért veszti el funkcionális megkülönböztető jellegzetességét. A falu és a város általános ismérvei A falu és a város, mint a település két alapvető kategóriája sajátos fejlődéstörténelmi utat járt be. A település mint arra már utaltunk a jegyzet korábbi fejeztében - történelmi kategória, amit napjaink folyamatai is jeleznek: egyes települések megszűnése, elhalása illetve újak keletkezése szükségszerű folyamat. A kutatások, elsősorban archeológiai kutatások azt állapították meg, hogy a vadászó és gyűjtögető életforma mellett egy km 2 terület kb. 4 ember eltartására képes. Ez az életforma nem biztosított állandó és megbízható élelemellátást, következésképpen nem nyújtott stabil életfeltételeket. Erre csak a középső kőkorszakban kb. 15 ezer évvel ezelőtt került sor, amikor a megbízható élelem-ellátás előfeltételeit az ember meg tudta teremteni. Ez volt az idő, amikor az állandó 8

9 települések is megjelentek, Indiától kezdve Kínán keresztül Közép-Ázsiáig. Az ember életfeltételei már vándorlás nélkül is biztosíthatóak voltak, a jobb táplálkozás egyben az emberi faj szaporodásának gyorsulását is jelentette. A mai értelemben vett falvak ill. ahhoz hasonló településnek minősíthető képződmények először az időszámítás előtti 9000 és 4000 közötti időszakban jöttek létre. Az időszámítás előtti 3000 körüli időszak az, amikor a városok kialakulásáról beszélhetünk, elsősorban a nagy folyamok, a Hoang-ho, a Tigris, az Eufrátesz, valamint az Indus folyó völgyében. A falu A falu lényegét illetően amely történelmileg az első és ilyen módon alapvető településforma több figyelemre érdemes véleményt kell említenünk. A falvak helyzete és sorsa nagyon kemény viták témája volt mind az elmúlt másfél-két évtizedben, mind pedig jelenleg. A településfejlesztéssel összefüggő nézeteltérések többsége e téma körül csúcsosodott ki. Az elvándorlás és a kisfalvak helyzetének kritikussá válása nemcsak magyar sajátosság, hanem Európa számos országában megfigyelhető. Ugyanakkor azonban az aprófalvak funkció-átalakításának a lehetőségei nálunk meglehetősen korlátozottak, és ilyen módon az életben-tartásuk lehetőségei is nagy nehézségbe ütköznek, elsősorban azért, mert infrastrukturális ellátottságuk meglehetősen gyenge. A korábbi véleményeket és tapasztalatokat összegezve megállapíthatjuk, hogy a falu a csoportos településeknek az a fajtája, ahol az ott élők elsősorban mezőgazdasági jellegű tevékenységgel foglalkoznak, nem zárt építkezésű, a földrajzi környezet által meghatározott méretű és formájú képződmény. A falvak szerepe a magyar településrendszer további fejlődésében az egyik kulcstéma. A falvak problémáit azonban - különösen ezen belül az aprófalvakét - nem lehet önmagukban, kiragadottan szemlélni és megítélni. A falvak csak más falvakkal, illetve a városokkal együtt ítélhetők meg, mind jelenük, mind pedig jövőbeli perspektívájuk tekintetében. A város A városnak különböző definíciói léteznek. A város sok funkcióval bír, viszonylag sok lakosa van, a foglalkozási szerkezete elsősorban a nem mezőgazdasági tevékenységek túlsúlyát mutatja és az, hogy a környezetére, a kisebb vagy nagyobb településekre vonzást gyakorol. Az ország településrendszerének meghatározó elemei ma is a városok. A koncentráció mértéke a környezetében lévő településekben helyet kapó tevékenységekhez képest erőteljesebb. Ez a relatív város-felfogás úgy értelmezhető leginkább, hogy annál inkább város egy adott település, mennél több és magasabb szintű szolgáltatást tud nyújtani nemcsak szűkebb, de tágabb környezete számára, s mennél intenzívebben tudja hasznosítani környezeti adottságait. II. 1. A regionális és települési együttműködés társadalmi és politikai alapjai Az 1960-as évektől kezdődően Európa-szerte, így hazánkban is, mind nagyobb figyelem terelődött az egyes országokon belüli területi- gazdasági fejlettségi szintek és eltérő 9

10 növekedési pályájú térségek közötti különbségek tanulmányozására. Közgazdászok, építészek, geográfusok vizsgálatai során előtérbe kerültek a centrum és periféria viszonyának kérdései. A jól prosperáló, dinamikus növekedést felmutató centrumok mellett sokasodtak a fejlődésben lemaradó régiók s ezek centrumai és a környezetükben stagnáló vagy visszafejlődő települések. Ezért is irányult a figyelem az adott ország, vagy régió teljes település-állományának egyidejű tanulmányozására. A településhálózat fogalma is ez időből származik. A településhálózat fogalma azt a feltevést foglalja magába, hogy az egyes települések nem elszigetelten, egymástól függetlenül léteznek, hanem együttműködő rendszer elemeiként funkcionálnak s úgy kapcsolódnak egymáshoz, mint a háló csomópontjai. E műszaki szemléletű felfogás azt is feltételezi, hogy e rendszer bármely elemének megváltozása maga után vonja a rendszer többi tagjainak - valamilyen irányú - változását. Közép- és Kelet-Európában az 1970-es években - a településhálózat-fejlesztési koncepciók meghatározó elvi alapjává vált a település-hierarchia. Ennek elméleti megalapozása Christaller német tudós nevéhez fűződik. Az általa megalkotott hipotetikus modell lényege az, hogy a központi helyek egy központból tovaterjedő szinte szabályos hatszögletes rendszerben helyezkednek el oly módon, hogy a legnagyobb központot hat irányban újabb, de alacsonyabb rangú központ övezi, amelyek ismét hat, alacsonyabb szintű települést vonnak hatókörükbe. Christaller hatszögletes (hexagonális) rendszere E nézet szerint a központok között alá- és fölérendeltségi, azaz hierarchikus viszonyok állnak fenn. E tudományos felfogás - némi sajátosságot tükröző módon - az 1970-es években Kelet- Közép-Európa csaknem minden országában polgárjogot nyert. A hazai településhálózat-fejlesztési koncepció kidolgozása során a tervezők az ország akkori statisztikailag számba vett települését hierarchikus kategóriákba sorolták. Mindez az állami irányítás rangjára emelkedett: az 1007/1971. számú kormányhatározatban megjelent az 10

11 Országos Településhálózat-fejlesztési Koncepció, ami abban a tekintetben egy nagyszerű dokumentum volt, hogy az ország településhálózatának kiegyenlítettebb és a társadalom igényeivel összehangoltabb fejlesztését irányozta elő. A 70-es évtizedben hasonló felfogású dokumentumok Európa sok országában születtek, amikor is a 60-as évek közepének ismeretanyagára támaszkodva fogalmaztak meg hosszú távú, évre szóló fejlesztési célokat. Az országos koncepció főként 130 kiemeltnek nevezett településre fordította figyelmét, a többi települést a megyei településhálózati kerettervek hatáskörébe utalta. Ami az egyik legnagyobb pozitívuma, egyszersmind az a legnagyobb hátránya ennek a koncepciónak: konzisztens rendszerbe fogta össze a településeket a település-hierarchia alapján. Ez egy olyan gúlát jelent, amelynek a csúcsán helyezkedik el a főváros, utána következnek a nagyvárosok, azután a megyeszékhelyek stb. és ez a hierarchikus rend feszesen, fegyelmezetten érvényesül az irányításban, következésképpen a fejlesztési eszközök elosztásában, a különböző egészségügyi, kulturális, oktatási stb. funkciók elhelyezésében. Ez a konzisztencia és ez a merevség volt az, ami ennek a felfogásnak végül is a csődjéhez vezetett. A végrehajtás során kiütköztek a koncepció eredendő gyengéi, amelyek az alábbiakban foglalhatók össze: Nem számolt kellően a települések között kialakult tényleges kapcsolattal, például az agglomerációkat igazán nem is tudta a rendszerbe beilleszteni. Az alsó fokú vagy alapfokú körzetek kijelölése is számos hibával volt terhelt. A kidolgozás során elkövetett pontatlanságok, koncepcionális ellentmondások a végrehajtás gyakorlatában tovább torzultak. A jóváhagyást követően csaknem minden ágazati jellegű fejlesztésnél alapmodellnek tekintették ezt, az egyébként is túlkoncentrált és hierarchikus térbeni fejlesztési stratégiát. Jól alapul szolgált a koncepció arra, hogy az egyre szűkülő anyagi erőforrások területi allokációját egyre kevesebb számú településre koncentrálják Az intézmények építésének, főként működtetésének hatékonysága okán az alapellátás területi szervezeti rendjét úgy változtatták meg, hogy az aprófalvakban - az úgymond egyéb" településekben vagy az elterjedt hibás szóhasználat szerint a szerepkör nélküli" településekben - megszüntették az alapellátást biztosító iskolát, kulturális létesítményeket, orvosi rendelőket és azokat a jobb és minőségileg magasabb szintet biztosítás jelszavával a náluknál magasabb szintűnek ítélt településekbe (értsd: központokba) tették át. A szolgáltató intézmények körzetesítése több száz falut, kistelepülést sodort hátrányos helyzetbe, amit még csak fokozott a mezőgazdasági tőke és szervezeti rend települési koncentrációja is. Mindezek együttesen hozzájárultak ahhoz, hogy a településhálózat-fejlesztési koncepció vélt és kívánatos céljai javarészt nem voltak megvalósíthatók. A regionális együttműködés keretei az 1980-as években Az 1980-as évek elejére az elemzések mind több ismeretet hoztak felszínre a települések átalakulási folyamatairól. Nyilvánvalóvá vált, hogy ténylegesen egy olyan együttműködő rendszer az ország településállománya, amely a regionális kapcsolatok révén funkcionál jól. 11

12 Az országos településhálózat-fejlesztési koncepciót módosították 1981-ben, de további alkalmazása már nagyon korlátozott volt. A korábbi területpolitikai célok és eszközrendszerek hatásának mérlegelése és értékelése, a társadalomban és a gazdaságban bekövetkezett rendszerváltás hatására, több éves tudományos, szakmai és politikai előkészítő és egyeztető munka eredményeként az Országgyűlés 1996-ban fogadta el a területfejlesztésről és a területrendezésről szóló törvényt. Az évi XXI. törvény (és az azt módosító évi XCII. törvény) célja a területfejlesztés és területrendezés alapvető feladatainak, szabályainak megállapítása, intézményrendszerének kialakítása volt, annak érdekében, hogy - az Európai Unió regionális politikájának alapelveihez, eszköz- és intézményrendszeréhez való igazodás követelményeire is tekintettel - előmozdítsa az ország és térségei társadalmi, gazdasági és kulturális szempontból egyaránt kiegyensúlyozott területi fejlődését, az átfogó területfejlesztési politika érvényesítését, az országos és a térségi területfejlesztési és területrendezési feladatok összehangolását. 2. A regionális fejlődés, mint a térségi együttműködés alapja Regionális fejlődésen * valamely területre, egy ország egészére, különböző részeire, a településcsoportokra, a településekre jellemző változások összességét értjük. Tartalmilag e fogalom a természeti erőforrások, a népesség, a termelés, az infrastrukturális hálózatok és ellátó intézmények területi eloszlási és változási viszonyait, a közöttük meglévő kapcsolatokat ötvözi magába. A területi fejlődés tartalma és legfőbb jellemzői azon tényezőkön keresztül ragadhatók meg, amelyeknek tartós hatásai a folyamatban kimutathatók. A területi fejlődés legfőbb sajátossága, megismerésének, befolyásolásának elsőrendű korlátja az alkotó tényezők sokfélesége. Sokirányú elemző munka alapján a területi fejlődés tényezőit a következők szerint lehet meghatározni: természeti, társadalmi, gazdasági, műszaki, a már kialakult területi együttműködés és struktúra, valamint az irányítási elemek. Közöttük sokrétű összefüggések állnak fenn és részben tartalmilag is átfednek, mert egy-egy részelem kapcsolódhat egyik vagy a másik tényezőhalmazhoz egyaránt. A természeti tényezőknek a területi fejlődésre gyakorolt hatását általában nem vitatják, jelentőségét illetően azonban megoszlanak a vélemények. A társadalom természeti környezetének vizsgálata a geográfia egyik hagyományosan központi témája, amelynek jellemző irányzatai időről-időre változnak. A 60-as évektől kezdve létrejött egy kiegyensúlyozott felfogás. Ennek az a lényege, hogy egy társadalom természeti környezetének azok az adottságok, feltételek tekinthetők, amelyek a termelőerők és termelési viszonyok adott színvonalán az illető társadalom számára ismeretesek. A természeti környezet közvetlen hatást fejt ki a társadalomra, mint a munkatárgyak tárháza és közvetve befolyásol, * Anélkül, hogy terminológiai részletekbe tévednénk, említeni kell azt a - napjainkban terjedő - nézetet, amely szerint a települési és térségi kérdések együttesének jelölésére legjobb a regionális" kezdetű kifejezéseket használni (pl. regionális fejlődés). Az előbbiekből következően, a területi fejlődés magába foglalja például az urbanizáció vagy a településfejlődés fogalmát is. Ez a felfogás számottevően eltér a hazánkban megszokottól, mert nem ad teret a tudományos és gyakorlati tevékenységek megosztottságának, annak, hogy elkülönítsék egymástól a területek vagy a települések fejlődését. 12

13 mint a munka termelékenységére ható faktor. A megismerési folyamat eredményeként a természet elemei közül mind több válik a természeti környezet részévé. A természet és a társadalom közötti kapcsolatok állandó változásban vannak: ennek lényege az, hogy a hatások mennyiségileg is és minőségileg is módosulnak. A folyamat egészen leegyszerűsítve tulajdonképpen a durva, igen erős és nyilvánvaló függéstől a mind finomabb, ám ugyanakkor egyre szövevényesebb és a különböző oldalakat sokrétűbben körülfonó kapcsolatok felé halad. A népességnek illetve a népesedési viszonyoknak a területi fejlődésben meghatározó a jelentősége. Ennek oka egyfelől az, hogy az ember a legfontosabb termelőerő, másfelől pedig az, hogy mint fogyasztó, az igények megtestesítője. A társadalmi-gazdasági fejlődés végső célja nem más, mint az emberi szükségletek kielégítése. Ezen tényezők, valamint az a körülmény, hogy a népesség számbavételének a lehetőségei kedvezőek, azt eredményezi, hogy a területi fejlődés színvonalát, változásait gyakran a népességet bemutató mérőszámokkal jelzik. A népességszám és a gazdasági fejlődés közötti kapcsolatokról gyakran esik szó, azonban rögtön meg kell jegyeznünk, hogy a helyzet nem olyan egyszerű, hogy a népesség számának emelkedése egy jobb gazdasági helyzetet is jelent egyben, mert egy ilyen folyamat többféleképpen is kialakulhat. Ami azonban roppant lényeges az, hogy a népességnek a strukturális összetétele lényegileg különböző igényszerkezeteket takar. A területi fejlődésre ható harmadik nagy tényező-csoport maga a gazdaság, amely meghatározó szerepet tölt be a területi fejlődésben. A gazdaság teljesítménye, szerkezete és a területi viszonyok között szoros kapcsolat áll fenn. A legutóbbi időben bekövetkezett változások azonban e kapcsolatrendszert is érintik, egyfelől például a gazdaság szerkezeti változása, másfelől a tercier tevékenységek előtérbe kerülése vagy az élőmunka arányának csökkenése, stb., stb. A technológiai fejlődés, az új műszaki vívmányok alkalmazása rányomja bélyegét a területek relatíve ill. abszolút helyzetének alakulására; a hírközlés új módjai megkönnyítik a távolságok áthidalását, a termelési és vállalati rendszereket módosítják és így tovább. A konjunkturális viszonyok változása (válsághelyzet vagy gyors fellendülés) ugyancsak számottevő befolyással van a területi fejlődésre, gondoljunk csak a hanyatló vagy éppen teljesen megszűnő termelési tevékenységek egy-egy területre gyakorolt hatására. A területi fejlődésre ható tényezők között a műszaki elemekkel általában elég keveset foglalkoznak. Ez elsősorban azért nagy hiba, mert a területi struktúra megjelenésében, továbbá az állandóság kifejezésében betöltött szerepe miatt a műszaki tényező egy egészen sajátos helyet foglal el. A műszaki elemekben testet ölt a természeti tényezők használata, ha úgy tetszik, a természet és az ember viszonya. A területi fejlődés eredményei egyfelől az építményekben válnak láthatóvá, másfelől az építmények teszik lehetővé a társadalom és a gazdaság működését. Az emberhez viszonyított hosszú élettartamuk révén a műszaki elemek, a területi struktúra konzerváló tényezői, ezáltal fontos és sajátos hatással vannak az esetleges befolyásolásra, átalakításra. Mind az elméleti vizsgálatok, mind a gyakorlat tényei igazolják, hogy valamely település vagy térség szerkezetének a megváltoztatásához hosszú időre és igen jelentős anyagi, szellemi ráfordításokra van szükség. Egyaránt igaz ez a termelésre, avagy a terület-felhasználásra, közlekedésre vagy éppen a beépítésre vonatkozóan. Ezért a meglévő struktúrát a területi lét illetve fejlődés egyik lényegi tényezőjének kell tekinteni. 13

14 3. A regionális fejlődés jellege és változásai Az embernek a Földön való megjelenésétől, még inkább az emberi társadalmak kialakulásától kezdve nyomon követhető az, hogy egyes területeken viszonylagosan több ember él, mint másutt, bizonyos térségek, települések gazdagabbak illetve nagyobbak, mint mások, sok vagy kevés az ipar, a közlekedési hálózatok, stb. hol sűrűbbek, hol ritkábbak. A regionális fejlődés meghatározó sajátossága, hogy térben egyenlőtlenül megy végbe, aminek oka az, hogy a fejlődési tényezők térbeli eloszlása is egyenlőtlen. A természeti adottságok és feltételek, az erőforrások a Föld felszínén mennyire különbözőképpen oszlanak el és szóltunk már arról is, hogy ezeknek a társadalomra gyakorolt hatása is mennyire különböző. Vannak olyan természeti feltételek, amelyek egyáltalán kizárnak bármilyen emberi tevékenységet, ezt abszolút hatásnak nevezhetjük (pl. valamely ásványi nyersanyag előfordulása vagy olyan éghajlati körülmények, amelyek a növénytermesztést lehetővé teszik, illetve megakadályozzák). Azután vannak olyan relatív hatások, amelyek kedvező lehetőségeket adnak (pl. folyami átkelőhelyek, kikötési lehetőségek), de ide sorolhatjuk például a különböző növények életéhez szükséges feltételeket is. A társadalmi összefüggések is igen jelentősen változó feltételeket jelentenek egyik vagy másik helyen, ill. különböző időszakokban (növekvő szabadidő, energia- vagy területtakarékossági követelmények). Az ember társas lény jellegéből következően jól nyomon követhető a spontán tömörülés, koncentrálódás folyamata, amely különböző hatásokra még esetleg magasabb intenzitást is mutathat. A modern társadalmakat is jellemző területi munkamegosztás, például a nagyipari termelés megjelenése nyomán és attól kezdve hosszú időn keresztül mindig területi koncentrációt eredményezett. Ugyanakkor azt is tapasztalhatjuk, hogy a koncentráció mellett széleskörűen és különböző formákban időről-időre jelentős dekoncentrációk, decentralizációk is megvalósulnak a területi szerkezeten belül. Azt is mondhatjuk, hogy a két ellentétes tendencia tehát időben és térben is váltakozva érvényesül. A legutóbbi évtized tanulságai elsősorban arra hívják fel a figyelmet, hogy a folyamatos változások helyét akár koncentrációról, akár dekoncentrációról legyen is szó, az ugrásszerű gyors változások foglalják el. A megszokott körülmények és folyamatok helyett korábban teljesen elképzelhetetlennek tartott jelenségek mutatkoznak akár a területi szerkezet alakulásában, akár pedig az igények változásában. Korunkat tehát a hirtelen változásokra történő felkészüléssel és megfelelő befogadóképesség kialakításával tudjuk megérteni, illetve szolgálni. A regionális fejlődésben sokféle anomália, különleges helyzet jelenik meg, elsősorban annak révén, hogy egy bizonyos területi egységben a meglevő funkciók működése kielégítő-e, vagy pedig akadozik. Az egyenlőtlen fejlődés során jönnek létre a különböző fejlettségi színvonalú és így az elmaradott területek is. A területi elmaradottság fogalma természetesen viszonylagos, de vannak olyan ismérvei is, amelyek széles körben alkalmazhatók. Viszonylagos a fogalom, mert elég csak arra utalni, hogy például Magyarországnak is, de Hollandiának is vagy Németországnak is vannak elmaradott területei. Ezek között azonban hatalmas különbségek mutatkoznak. A regionális elmaradottság okai, formái mind a hazai tapasztalatok, mind pedig nemzetközi összehasonlítások alapján is igen különbözőek és nagyszámúak. A területi elmaradottság 14

15 szintje időben változik ugyan, a területi eloszlás azonban általában nagymértékű stabilitást mutat. A hosszú távra visszatekintő elemzések azt bizonyítják, hogy a viszonylagos elmaradottság azonos területeken fordul elő, másfelől a kiegyenlítődés is csak viszonylagosan megy végbe. Az egyenlőtlen regionális fejlődés elemi megnyilvánulási formája a település, amelyben a különböző tényezők sajátos térbeli koncentrációja jelenik meg. Ebből az is következik, hogy az egyes települések fejlődését is csak a regionális fejlődés általános törvényszerűségei alapján lehet elemezni és értékelni. Az adottságok, tevékenységek és funkciók térbeli sűrűsödése, illetve ritkulásai hozzák létre és tartják életben a településeket. A regionális fejlődés viszonylag lassú a társadalmi vagy gazdasági változásokhoz képest. A hátrányos vagy legalábbis gondot okozó következmények közül az időbeli késést kell kiemelni, ami azt jelenti, hogy a területi szerkezet csak egy bizonyos idő elteltével módosul, egy bizonyos társadalmi vagy gazdasági változás nyomán. A regionális fejlődés a tartalom és a forma ellentmondása, fontosságát az adja, hogy sok területi konfliktus erre a jelenségre vezethető vissza. A regionális struktúra és a társadalom igényei között egyensúly vagy kiegyenlített kapcsolat igen ritkán következik be, többnyire az ellentmondások jellemzik ezt a viszonyt. A regionális fejlődés fontos sajátossága, hogy ciklikusságot is mutat. A gazdasági fejlődés utóbbi másfél-két évtizedének új jelenségei, a válság elhúzódása és egyéb bizonytalanságok is közrejátszottak abban, hogy újragondolták és -gondolják a hosszú ciklusok elméletét és szaporodik azon kísérletek száma, amelyek ennek alapulvételével fogalmaznak meg fejlődési prognózist. Kelet-Közép-Európa - a megkésett városfejlődés A hazai települési és regionális együttműködés egyik sarkalatos pontja és hosszú időre meghatározó tényezője a speciális urbanizációs fejlődés, amely nagymértékben eltér a nyugateurópai fejlődési pályától. A téma további értelmezésére szükséges a kelet-európai urbanizációs folyamat rövid értékelése. Európa keleti perifériájának városi-ipari fejlődése a kontinens többi részéhez képest késve ment végbe. Az ipari forradalom első hulláma ugyan a XIX. sz. elején elérte ezt a régiót is, azonban az iparosítás lassan haladt előre és a térség délkeleti részén csak a XX. században jelent meg. A II. világháború utáni évtizedben e térség országaiban a falusi népesség 50-70%- ot tett ki. A modern urbanizáció késve kezdődött, valójában csak a XX. sz. második felében bontakozik ki. Sajátos vonásai is ebből adódnak. Már az ipari forradalom előtti városállomány is jelentősen különbözött a nyugat-európaitól. Kelet-Európa a klasszikus (görög-római) városfejlődés peremén helyezkedett el. A Római Birodalom utolsó periódusában egy sor várost alapítottak e régióban, de ezek többnyire kisebb katonai helyőrségek voltak és a birodalom bukása után eltűntek, klasszikus városi élet ezekben többnyire nem jött létre. A középkori városállomány is szegényesen fejlődött, különösen a Kárpátoktól délre. Csak néhány várost nevezhetünk a középkor derekán a kor fogalmainak megfelelően nagyvárosnak (ilyen volt Buda, Prága, Krakkó, Brno). Egyetlen sűrű városhálózatú fejlett urbanizációs zónát találunk ezen időszakban, amely Thüringiát, Szászországot, a Cseh-medencét és Sziléziát foglalja magában, ez nevezhető ma is Kelet-Közép-Európa urbanizációs tengelyének. 15

16 A tőkés fejlődés számára a történelmi feltételek a XVIII., sőt még a XIX. sz. egy részében is kedvezőtlenek voltak Az ipar nem bontakozhatott ki, tehát egy szerves polgári városfejlődésből, hanem megfordítva történt: az iparosítás indította el a megkésett városfejlődést. A XIX. sz. végéig az ipari fejlődés korlátozott maradt, amit az is jelez, hogy a városhálózatot tulajdonképpen igazgatási központok, mezőgazdasági vásárhelyek alkották. Ilyen körülmények között indult el a modern urbanizáció e térségben, ami tehát jelentősen különbözött a nyugat-európaitól. Először is azt kell említeni, hogy az ipari forradalom késve kezdődött. Magyarországon és Lengyelországban az iparosítás körül kezdődött, de a Balkán országaiban csak az 1920-as évektől. Az iparosításnak a szerkezete is más volt, a technológia is eltérő volt. Így például a húzóágazat szerepét a térség jelentős részén az élelmiszeripar játszotta, ami viszont közismerten nem jellemezhető városi koncentrációval. A múlt századi cseh magyar - lengyel iparosítás nagy európai birodalmak keretében vagy ahhoz kapcsolódóan játszódott le (osztrák-magyar, orosz), így nagy belső piacra támaszkodott. A nagy iparvállalatok családi vállalkozások alapján keletkeztek, számuk korlátozott volt és csak néhány nagyobb városba telepedtek le. Egy második sajátosság az, hogy ez az ipari forradalom ebben a térségben lassú és időben megszakított jellegű volt. Az I. világháború előtt az ipari térségek csak szigetként jelentek meg, néhány ágazat, mint például a lengyel textilipar, vagy a magyar malomipar viszont igen jelentősen fejlődött. Valódi városrobbanásról csak Budapest esetében beszélhetünk. Nem a város teremtett ipart, mint Nyugat-Európában, hanem az ipar indított el egy gyakran tökéletlen városfejlődést. A modern urbanizáció első szakasza, a városrobbanás tehát nehezen indult Kelet-Közép- Európában. Még 1950-ben is az egész régió alapvetően falusi jellegű volt. A városrobbanás szakasza erőteljesen felgyorsult 1950 után, amikor a régió mindegyik országában nagy iparosítási programok kezdődtek. A szükséges tőkét a mezőgazdasági felhalmozás elvonása és a lakosság fogyasztásának korlátozása biztosította. A gyors iparosítás lendítette és terjesztette el az egész térségben a városrobbanás folyamatát. A kelet-közép-európai urbanizáció harmadik sajátossága az, hogy a városi és ipari fejlődés teljesen összefonódott. Az ipari nekilendülés szakasza a térség országainak többségében a 70-es évekig tartott, illetve ebben az évtizedben erőteljesen lelassult. A II. világháborútól a 70-es évek végéig eltelt időszakban, mondhatjuk, lezajlott az urbanizáció első szakasza és az urbanizáltság tekintetében is számottevő fejlődés valósult meg, a városhálózat kibővült. Ezek az évtizedek azonban nem pótolták a korábbi elmaradottságot, a városfejlődés több szempontból torz maradt. Az urbanizáció második szakaszának kibontakozása még csak megkezdődött Kelet-Közép- Európában, bizonyos jelei azonban mutatkoznak mind a kis- és középvárosok hálózatának erősödése képében, mind pedig úgy, hogy a városi népesség területi elhelyezkedése folyamatosan dekoncentráltabbá válik. Sőt azt is hozzátehetjük, hogy egyes térségekben (például Budapest körzete) az elővárosi fejlődés jelei is megmutatkoznak. Napjainkban a nagy kérdés az, hogy vajon ez a mélyreható társadalmi - gazdasági - politikai átalakulás, aminek tanúi vagyunk, milyen mértékig érinti az urbanizációs folyamatokat, milyen elemeket gyorsít fel, illetve lassít? 16

17 A hazai urbanizáció múltja és jelene A rendszerváltással, valamint az 2000-ben megtartott népszámlálással összefüggésben nagy számú elemzés készült az ország állapotáról, annak változásairól. Az urbanizációs folyamat tekintetében végzett elemző munka összefoglalóan azt jelzi, hogy az elmúlt 40 év gazdasági folyamatai, erőltetett modernizációs szakaszt jelentettek és ehhez kapcsolódóan alakult a városfejlődés és városnövekedés is. A településhálózat átalakulása olyan jegyeket mutat, mint Európa más országaiban az akkori első modernizációs ipari szakaszban. A hazai városok száma A városok Változás Időpont száma (1945 = 100 %) , , , , , , , , , , ,8 Az iparosítási modernizáció végül is az alapiparosítástól eljutott a posztindusztriális korszakig. Ennek megfelelően korábban egy rendkívül csonka városhálózat jellemezte az országot: modern európai szintű főváros, Nyugat-Magyarországon polgárosodott kisvárosok és preindusztriális nagyvárosok az Alföldön. Ebből az állapotból jutott a településhálózat egy olyan helyzetbe, ahol ma már vannak regionális központok, és ahol a kisvárostól a metropolisig jelen vannak a városi hierarchia elemei. Mindezek együtt azt eredményezik, hogy az urbanizáció alapvetően átfogja az ország területét. 17

18 A magyarországi városok hierarchiája * Ha most röviden a számok alapján pillantunk vissza az utóbbi évtizedek városodási folyamataira, akkor az alábbi jellemzőket találjuk. Az évi népszámláláskor 166 városunk volt. (számuk az óta már meghaladja a 230-at). Az utóbbi négy évtized alatt a városokban lakók száma csaknem kétszeresére nőtt (3,3 millióról 6,4 millióra) és a 64 % körüli városi népesség-arány azt jelzi. A városokban élők száma a népszámlálások közötti évtizedeket véve alapul, eléggé különböző módon változott és 1960 között a városok lakossága igen gyors ütemben nőtt és ebben nagyon jelentős szerepet játszott a nagyarányú városba áramlás. Az 1960 és 1970 közötti időszakban hasonló növekedés történt, mint korábban és e növekedésnek a háromnegyede a városba áramlásból származott. A városi népesség száma a legnagyobb mértékben - az utóbbi négy évtizedet véve figyelembe - az 1970 és 1980 közötti időszakban nőtt. A magas bevándorlási arány és némileg emelkedő természetes szaporodás mellett ebben a legjelentősebb szerepet az új városok számának növekedése játszotta. A városi lakosság számának és arányának növekedése az 1980-as évtized során teljes egészében a városok számának gyarapodásából történt. * Beluszky Pál számításai alapján. 1.1 = regionális központok; 1.2 = hiányos szerepkörű regionális központok; 2.1 megyeszékhelyek; 2.2 szerepkörű megyeszékhelyek; 2.3 = részleges megyeszékhelyek 3.1 = középvárosok; 3.2 = hiányos szerepkörű középvárosok; 3.3 = részleges középvárosok; 4.1 = kisvárosok; 4.2 = hiányos szerepkörű kisvárosok; 4.3 = részleges kisvárosok; 5.1 = fontosabb városias jellegű települések; 5.2 = városias települések; 6 = városi szerepkör nélküli, városrangú települések 18

19 A megyék városodottsága Városi Egy városra jutó Megyék népesség megyei terület megyei népesség aránya (%) (km 2 ) (efő) 1. Budapest 100, ,8 2. Baranya 61, ,3 3. Bács-Kiskun 62, ,4 4. Békés 63, ,2 5. Borsod-Abaúj-Zemplén 53, ,2 6. Csongrád 72, ,5 7. Fejér 52, ,3 8. Győr-Moson-Sopron 55, ,7 9. Hajdú-Bihar 73, ,0 10. Heves 44, ,3 11. Jász.-Nagykun-Szolnok 66, ,9 12. Komárom-Esztergom 62, ,8 13. Nógrád 43, ,3 14. Pest 40, ,3 15. Somogy 47, ,7 16. Szabolcs-Szatmár-Bereg 45, ,0 17. Tolna 53, ,2 18. Vas 56, ,5 19. Veszprém 55, ,5 20. Zala 54, ,9 Összesen: 63, ,3 A városok száma hierarchikus szintenként Hierarchikus szint a) * b) * c) * Összesen I. Főváros II. Regionális központok III. Megyeközpontok IV. Középvárosok V. Kisvárosok VI. Városias jellegű települések Összesen Az urbanizáció jellemzői napjainkban Mint azt már az előzőekben bemutattuk az urbanizáció, a városi lét hosszú évszázadokon keresztül a fejlett országok privilégiuma, egyszersmind a fejlettség fokmérője volt. Ugyanakkor a XX. sz. végére ez a kép teljesen megváltozott, ma már az abszolút számok * a) = teljes értékű központ; * b) = hiányos funkciójú központ; * c) = részleges központ 19

20 tekintetében is a legtöbb városlakó a harmadik világ országaiban él, jól lehet, hogy az arányok még nem túl magasak és itt a leggyorsabb a városlakók arányának növekedése is A XX. század utolsó három évtizedében két egymással szorosan összefüggő folyamat gyakorolt jelentős hatást a világ városfejlődésére: a világgazdasági korszakváltás (a fordizmustól a posztfordizmusig) a globalizáció A fordi típusú, ipari tömegtermelésen alapuló kapitalizmust asz 1970-es években sorozatos csapások érték (pl. az olajválság) és véget ért a II. világháborút követő hosszantartó fellendülés. Fejlődése során a fordi felhalmozási rendszer Nyugat-Európa és Észak-Amerika ipari körzeteiben koncentrálódott. Az 1970-es évekre ezekből a régiókból lavinaszerűvé vált a tőke menekülése. Egyre intenzívebb lett ugyanakkor Japán és az újonnan iparosodó országok versenye, amely súlyos csapást jelentett Nyugat-Európa és az USA magasan városodott központi régióira. A fordizmus megingásával párhuzamosan egy új felhalmozási rendszer körvonalai kezdenek kialakulni, amelyet posztfordizmus néven szoktak emlegetni. A hagyományos, nagy nyersanyagigénnyel rendelkező ágazatok (pl. kohászat, textilipar stb.) csődhelyzetbe kerültek, gazdasági dinamizáló szerepüket fokozatosan a kis szériában, fejlett technológiákkal (high technology) termelő iparágak (pl.: elektronika, híradástechnika) valamint a szolgáltatások vették át. Földrajzilag a posztfordista gazdasági szervezet egységei elhagyták a hagyományos iparvidékeket, ami új, korábban periférikusnak számító régiók dinamikus gazdasági kibontakoztatását eredményezte. Globális léptékkel értékelve a jelenséget azt a következtetést lehet levonni, hogy míg a fordi ipari társadalomban a centrum feladata a perifériákról odaszállított nyersanyag feldolgozása addig a posztfordi gazdaság viszonyai között a centrumtérségekből a termelés jelentős része kikerült a perifériákra, ahol olcsó a munkaerő és alacsonyak a termelési költségek (pl. Délkelet-Ázsia, Mexikó, Kelet-Európa). Ebben a konstellációban a centrum feladata a gazdaság megújulását (kutatás-fejlesztés és irányítás) és működését biztosító magasan kvalifikált szolgáltatói tevékenységek (kereskedelem, tőzsde, üzleti szolgáltatások stb.) végzése. Mindez az urbanizáció szempontjából azt eredményezte, hogy megtorpant a centrumtérségek városainak növekedése, sőt egy relatív hanyatlás vette kezdetét, míg a periféria városaiban rendkívüli módon felgyorsult a városnövekedés, a koncentrálódás. A világgazdasági korszakváltás regionális modellje Centrum Periféria Fordizmus Termelés Nyersanyagutánpótlás Posztfordizmus Irányítás, szervezés, szolgáltatás Termelés 20