Tartalom. Bevezető... 9

Átírás

1 Tartalom Bevezető... 9 A főváros peremén A dornkappeli bevándorlók Társas élet és érdekvédelem a kolónián Az iskola Összegzés A főváros szomszédságában A püspöki polgárok Az első köztársaságban Az iskolák A per Az állami intézmény és a helyiek Az újrakezdés A hontalanság emlékezete Családi stratégiák Az emlékek transzformálása A betelepültek Etnicitás és identitás a nevekben Önmeghatározás : összetartozás és elkülönülés Névviselés és névhasználat Identitás és nyelvhasználat Összegzés Források Hivatkozott irodalom

2 Bevezető Pozsony 1918 ig regionális jelentőségű város, régióközpont volt. Nagyvárossá a csehszlovák állam kereti között, a két világháború közti évtizedekben vált, amikor a politikai események és döntések eredményeképpen egyik pillanatról a másikra új szerepkörbe került, s egy országrész, Szlovákia központja, fővárosa lett. A nagyvárossá válás összetett, több vonatkozásában politikai döntésektől függő, sok vonatkozásában viszont spontán folyamata jelentős területi és népességnövekedéssel, a város társadalmában strukturális és etnikai átalakulással járt együtt. Míg a megelőző évszázadokban, a középkortól fogva Pozsony többségében németek lakta település volt, a magyarok száma a 19. század második felében, a kiegyezést követően növekedett meg benne, a szlovákoké pedig a 19. század végétől, a város iparosodásával kezdett emelkedni és jelentősen megugrott 1918 után (lásd 1. táblázat). Az államfordulatot követően, az as években beáramlók nagy tömegét elsősorban a munkalehetőségek vonzották az igazgatási, gazdasági és kulturális központtá szinte egyidejűleg váló városba. Pozsony peremén ekkoriban gomba módra nőttek ki a földből a munkásnegyedek, amelyek lakossága az ország legkülönbözőbb vidékeiről és jórészt falusiakból verődött össze, ami rányomta bélyegét az első évtizedek formálódó, népességében, kultúrájában heterogén, arculatát, identitását kereső város képére. Az 1930 as évek második felében fogalmazódott meg Nagy Bratislava terve, 1 amely a városvezetés részéről a nagyívű építkezések, 1 A korabeli magyar sajtóban is Nagy Bratislavaként emlegett terv Vladimír Krno polgármester nevéhez kötődve 1947 ig, tízéves időszakra jelölte ki az építkezések 9

3 beruházások mellett tudatosan tervezett terület és lakosságnövekedést is jelentett, s amelynek részeként községeket csatoltak a fővároshoz. A terv a második világháború után teljesedett ki, amikor közigazgatási átszervezés révén, egészen pontosan 1946 ban és 1972 ben jelentős mértékben megduzzadt Pozsony területe a hozzácsatolt falukkal és lakossága falusiakkal. Először Károlyfalu került fővárosi igazgatás alá 1942 ben. Ugyanekkor tervben volt még további négy szomszédos település, Récse, Lamacs, Pozsonyhidegkút és Pozsonyszőlős közigazgatási átszervezése is, amire azonban a közelgő front és időhiány miatt ekkor (a tervek szerint január 1 én) már nem került sor. A város területe eszerint a duplájára, lakosainak a száma pedig 170 ezerre növekedett volna. A megkezdett munka 1946 ban folytatódott, amikor Nagy Bratislava terve újra előkerült. Ekkor összesen hét faluval bővült a főváros, a korábban tervezett négy mellett Főrév, Dévény s a Duna jobb partján fekvő Ligetfalu is a része lett. Majd 1972 ben újabb nyolc települést kebelezett be a város, Pozsonybeszterce és Dévényújfalu mellett köztük volt az a három dunántúli község, Horvátjárfalu, Dunacsún és Oroszvár is, amelyek a nevezetes pozsonyi hídfőként 1947 ben kerültek Csehszlovákiához, s amelyek a 20. század első felében még háromnyelvű, horvát, német és magyar települések voltak. Ekkor csatoltak a fővároshoz három csallóközi magyar falut, mégpedig Pozsonypüspökit és Vereknyét, valamint Pozsonypüspöki részeként Szunyogdit, amely utóbbit nem sokkal ezt megelőzően,1950 ben már összevontak Pozsonypüspökivel. E falucsatolásokkal a főváros területe három évtized alatt végül csaknem az addigi négy és félszeresére növekedett, lakosainak a száma pedig az évi ról 1980 ra re gyarapodott. 2 és beruházások, a terület és lakosságnövelés nagyvonalú irányelveit Pozsonyban, amelyek megvalósítását azonban az országos politikai események hamarosan megakasztották. 2 A falucsatolások révén 1946 ban 11 ezer, 1972 ben 17 ezer hektárral növekedett a főváros területe, s összerülete így csaknem 37 ezer hektár lett (Horváth 1990, 31 41). 10

4 A kötetbe gyűjtött írásokban a Pozsonyba, illetve Pozsony igazgatása alá került falusiakkal és falusi közösségekkel foglalkozunk, azon belül is a magyarokkal. Azokkal, akik a két világháború közti tömeges méretű betelepülések során kerültek a fővárosba, illetve akik a területcsatolások révén lettek pozsonyi lakosok. Megróbáljuk számba venni ezeket a közösségeket, csoportokat és megvizsgálni, hogy a nagyvárossá váló Pozsonynak városiasodásuk gyorsított és különösen a 20. század második felében korántsem organikus folyamatára gyakorolt hatása hogyan, milyen jelenségekben nyilvánult meg leginkább, illetve hogy a városi környezethez való adaptálódás igyekezete vagy kényszere milyen következményekkel járt önazonosságuk alakulásában. Az identitás változásaira figyelünk elsősorban, azon belül is az etnikai vonatkozásokra és rajta keresztül az asszimiláció problémájára. A városiasodás témáját tehát a faluk és a falusiak, méghozzá a magyar faluk és lakosaik felől közelítjük meg, és fő kérdésünk végső soron a városiasodás és az asszimiláció kapcsolatára irányul. A demográfusok, történészek a népszámlálások nyelvi adatai alapján ugyanis azt figyelték meg, hogy a 20. század folyamán Csehszlovákiában a magyarok ahogyan a Magyarországgal szomszédos országokban élő kisebbségi magyar közösségekben másutt is, és a beköltözések ellenére is a városokban fogyatkoztak meg legnagyobb arányban. Abban a 18 dél szlovákiai városban, amelyben számuk az 1991 es népszámlálás szerint meghaladta az 5 ezret vagyis statisztikai értelemben városnak minősültek, arányuk összességében az 1910 es népszámláskor mért 70,8 százalékról a század végére 18,8 százalékra esett. 3 Különösen markáns ez a jelenség a nagyvárosok viszonylatában. A népszámlálások adatai szerint az elmúlt század folyamán az említett 18 város közül Pozsonyban és Kassán, a két szlovákiai nagyvárosban volt a magyarok térvesztése a legerőteljesebb, az 1910 ben számolt 40,5, illetve 75,4 százalékról a század végére arányuk mindkét esetben alig 4 százalékra csökkent : 70,8 ; 1920 : 42,8 ; 1930 : 31,4 ; 1980 : 18,8 ; 1991 : 18,8 százalék (Szarka 2002, ). 4 A magukat magyarnak vallók aránya a népszámlálások adatai szerint a század folyamán Kassán a következőképpen alakult : 1910 : 75,4 ; 1921 : 21,2 ; 1930 : 16,4 ; 1980 : 4,0 ; 1991 : 4,6 százalék (Szarka 2002, ). 11

5 A népszámlálások nyelvi adatai felől nézve a városiasodás, úgy tűnik, a 20. század végére a szlovákiai magyarságot érintő egyik legégetőbb kérdéssé vált. A probléma feltehetően akkor is keveset veszít a jelentőségéből, ha a nyelv szerepét nem kívánjuk túlhangsúlyozni, és elfogadjuk, hogy az etnikai identitás kérdése nem szűkíthető le a nyelvi kultúrára, és csupán a népszámlálási statisztikákból nem vezethető le az asszimiláció összetett folyamata. 5 Ahogy az a demográfusok elemzései nyomán ismert és fenti táblázatunk is tükrözi, a 20. század folyamán egymást követő felvételek régiónkban a különböző hatóságok által különböző népszámlálási kategóriák szerint készültek, és így nehezen összevethetők. 6 Ráadásul, ha vizsgálták is a nemzeti etnikai kötődéseket, korántsem olyan árnyalt megközelítési módszerekkel, mint arra az ezredforduló óta térségünkben is van példa, és amelyek a nemzeti etnikai identitás sokszínűségét bizonyos szempontokból valóban képesek megragadni. 7 Ez utóbbiak ugyanis nemcsak azt tükrözik az egyén, de a közösség szempontjából is, hogy ki milyen nemzetiségű, mit vall magáról, illetve hogy mit tart fontosnak és mit hajlandó identitására vonatkozóan a köz tudtára adni, 8 hanem gyakran azt is, hogy milyenné szeretne 5 A 19. század végi Budapest akkulturációs folyamatait elemezve hangsúlyozza Gyáni Gábor, hogy a nyelvi kultúra egyedüli determinánsként való kezelése tudományosan elfogadhatatlan (Gyáni 1995, ). 6 Szlovákiában a század folyamán két alkalommal kérdeztek rá a nemzetiségi (anyanyelvi) hovatartozásra, az 1950 es és az 1991 es népszámlálás alkalmával, de községsoros bontásban mindmáig ezek egyikének eredményeit sem hozták nyilvánosságra. A két háború közti csehszlovák népszámlálások adatlapjain szerepelt a vallási, felekezeti hovatartozásra vonatkozó kérdés, 1950 től fogva az adatlapok ezt nem tartalmazták, az 1991 es és 2001 es felvételeken viszont újra előkerült (Gyurgyík 1994, 10 15, 27). 7 Például a 2001 es magyarországi népszámlálás felvételi lapjain a nemzeti hovatartozás kérdése nem vagy vagy választás volt, hanem a nemzeti etnikai identitás sokszínűségét elismerve módszertanában szinte a szélsőségekig megnyitotta a nemzeti etnikai identitás árnyalásának lehetőségeit, és a korábban megszokott két kérdés (nemzetiség, anyanyelv) mellett továbbiakat is beemelt a kulturális kötődésre, a családban, baráti közösségben beszélt nyelvre, a nyelvismeretekre, hitfelekezetre vonatkozóan az adatlapra. S miután minden kérdésre több (3) válasz volt adható, a kérdezett több (elméletben akár 12) nemzeti nyelvi közösséghez való tartozását is ilyen módon kinyilváníthatta (Tóth Vékás 2004, ). 8 Tóth Vékás 2004,

6 vállni. A népszámlálási adatok táblázatunkban munkánk szempontjából ilyenformán elsősorban iránymutatókként kezelendők, amelyek a fő vonulatokra hívják fel a figyelmet, s amelyeket az eltérő módszerekkel gyűjtött adatok más szakterületekről mint jelen esetben is megerősíthetnek vagy éppen megcáfolhatnak. Érdemes itt megemlítenünk, hogy a szlovákiai magyar szakirodalom és publicisztika művelőinek már a két háború közti időszakban megjelent munkáiban találunk hasonló szemléletmódra valló megfogalmazásokat a nemzeti etnikai identitás kérdésére vonatkozóan. Jócsik Lajos író, publicista például az Idegen igában. Húsz év cseh uralom alatt című dolgozatában a szlovákiai magyar zsidóság kapcsán a következőkket írja : Azt mondhatná valaki, hogy a nemzetiségi jelleg nemcsak szubjektív, hanem objektív tény is. Nemcsak azáltal határozható meg, hogy valaki milyen nemzetiséghez tartozónak vallja magát, hanem a nemzetiség kultúrköréhez tartozás objektív jegyei által is, vagyis a nyelvvel, a társadalmi helyzettel és a nemzetiségi közösséghez tartozás érzelmi szálaival. Ebből az következnék, hogy a Felvidéken a cseh megszállás alatt valójában sokkal több magyar zsidó élt, mint amennyit a statisztika kimutatott. Ez igaz is, mivel a magyar kultúrkörből nem lehet még nem teljesen asszimilált zsidóknak sem kiszakadni tíz esztendő alatt. A statisztika kimutatásait tehát nem úgy kell felfognunk, mint végeredményeket. A statisztika másról tudósít bennünket, azt mutatja meg, mégpedig teljes mértékében, hogy miképpen fejlődött a felvidéki zsidóságban a magyarságtól elszakadás szándéka vagy kényszere vagy pedig a magyarsághoz tartozás megtagadása. 9 (kiemelés az eredetiben K. A.) Jócsik Lajos a népszámlások bevallásait az asszimiláció felől közelítve úgy tekinti, mint amelyek a folyamat első fázisát rögzítik, azt, amikor az egyénben megfogalmazódik az elszakadás szándéka, vágya vagy kényszere. A számsorokban tükröződő bevallások még ha hamisítattlanok és őszinték is, nem azt mutatják meg, hogy milyen az adott közösség, a közösség tagjainak nemzeti etnikai önazonossága, hanem hogy azt saját maguk milyennek akarják mutatni, illetve hogy törekvéseik, vágyaik szerint kötődéseik merrefelé irányulnak. 9 Jócsik é. n.,