Julia. Quinn AMI LONDONBAN TÖRTÉNT

Átírás

1

2 Julia Quinn AMI LONDONBAN TÖRTÉNT

3 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: What Happens in London Avon Books, New York Fordította: Palásthy Ágnes A könyvet tervezte: Szabó Vince Copyright 2009 by Julie Cotler Pottinger Hungarian translation Palásthy Ágnes, 2012 Hungarian edition GABO Kiadó, 2012 A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges. Kiadja a GABO Könyvkiadó 1054 Budapest, Vadász u Felelős kiadó: Földes Tamás Felelős szerkesztő: Solymosi Éva ISBN

4 Gloriának, Katie-nek, Rafának és Mattnek. Nekem nincs sógorságom. Nekem csak családom van. És Paulnak, annak ellenére, hogy neki jutottak mind a domináns gének.

5 A szerző köszönetet kíván mondani Mitch Mitchellnek, Boris Skyamek, Molly Skyarnek, és Sarah Wigglesworth-nek, akik segítségére voltak minden orosz dolgokra kiterjedő szakértelmükkel.

6 PROLÓGUS Mire tizenkét éves lett, Harry Valentine birtokában volt két olyan képességnek, amely igen kevéssé volt jellemző az osztályabéli fiúkra a tizenkilencedik század elején Angliában. Először is tökéletesen és folyékonyan beszélt oroszul meg franciául. Ez kevéssé volt meglepő, hiszen nagyanyja, a végtelenül arisztokratikus és véleményében megingathatatlan Olga Petrova Obolenszkaja-Dell a Valentine család házába tette át székhelyét négy hónappal Harry születése után. Olga pedig gyűlölte az angol nyelvet. Gyakran hangoztatott véleménye szerint nem volt a világon olyan elmondanivaló dolog, amit ne lehetett volna kifejezni oroszul vagy franciául. Hogy akkor mégis miért választott magának angol férjet, arra nem tudott kielégítő magyarázatot adni. Valószínűleg azért, mert angolul kéne elmagyaráznia jegyezte meg halkan Harry nővére, Anne. Harry csak vállat vont és mosolygott (ahogy az egy rendes fiútestvérhez illik), amikor Anne ezért a megjegyzésért kapott egy nyaklevest. Mert Grandmére ugyan megvetette az angol nyelvet, de tökéletesen értette, a hallása pedig élesebb volt egy vadászkutyáénál. Amikor néha bejött a gyerekek tanórájára, balgaság volt bármit is motyogni (bármilyen nyelven) a jelenlétében. Angolul pedig különösen nagy ostobaság. Ráadásul azt motyogni angolul, hogy a francia vagy az orosz nyelv nem megfelelő egy közlendő megfogalmazására, hát... Harryt valójában meglepte, hogy Anne-t nem fenekelték el. 6

7 Anne ugyanolyan hevesen gyűlölte az oroszt, mint Grandmére az angol nyelvet. Túl sok munkát igényel, panaszkodott, és a francia is majdnem olyan nehéz. Anne már ötéves volt, amikor Grandmére megérkezett, és túlságosan meggyökerezett már benne az angol nyelv ahhoz, hogy bármi más ugyanilyen erősen megvethesse a lábát. Harry azonban szívesen beszélt bármilyen nyelven, amelyen hozzá szóltak. Az angol szolgált a mindennapokra, a francia volt az elegancia nyelve, az orosz pedig csupa dráma és izgalom. Oroszország hatalmas volt. És hideg. És... mindenben nagy. Nagy Péter, Nagy Katalin... Harry az ő történeteiken nőtt föl. Ugyan legyintett Olga nemegyszer, amikor Harry házitanítója Anglia történelmére próbálta tanítani a fiút. Ki ez a Tanácstalan Ethelred? Tanácstalan? Miféle ország tűrhet el egy tanácstalan uralkodót? Erzsébet királynő nagy uralkodó volt mutatott rá Harry. Olgát ez sem hatotta meg. Talán Nagy Erzsébetnek hívják? Vagy a Nagy Királynőnek? Nem, ugye? Szűz királynőnek nevezik, mintha csak arra büszke lehetne valaki. Ezen a ponton a házitanító füle bíborvörös színt öltött, amit Harry nagyon különösnek talált. Ő folytatta jeges hangon Olga nem volt nagy királynő. Még csak igazi trónörököst sem adott az országának A legtöbb történettudós egyetért abban, hogy a királynőtől bölcs dolog volt elkerülni a házasságot jegyezte meg a házitanító. Érzékeltetnie kellett, hogy minden befolyástól mentes, és... Elhalt a szava, ami nem lepte meg Harryt. Grandmére a szokásos, sasra emlékeztető, metsző pillantásával meredt rá. Harry senkit sem ismert, akinek ettől ne akadt volna el a hangja. Maga egy ostoba kis ember jelentette ki Olga, azzal végleg hátat fordított a férfinak. Másnap ki is rúgta, és utána ő tanította Harryt, amíg új házitanítót nem találtak. 7

8 AMI LONDONBAN TÖRTÉNT Nem kifejezetten Olga feladata lett volna felvenni és kirúgni a nevelőket, akik a Valentine gyerekekkel foglalkoztak (akiknek a száma addigra háromra nőtt a kis Edward akkor jelent meg a gyerekszobában, amikor Harry hétéves volt). De senki más nem foglalkozott volna a kérdéssel. Harry anyja, Katarina Dell Valentine sosem szállt vitába az anyjával, ami pedig az apját illette nos... Ennek elég sok köze volt ahhoz a második, meglehetősen szokatlan képességhez, amely Harry Valentine tizenkét éves agyában már jelen volt. Harry apja, Sir Lionel Valentine iszákos volt. Nem ez volt Harry kivételes tudománya. Mindenki tudta, hogy Sir Lionel többet ivott a kelleténél. Ezt nem lehetett eltitkolni. Sir Lionel bizonytalanul botladozott (beszéd és járás közben egyaránt), ok nélkül nevetgélt, és a két szobalány (meg a Sir Lionel dolgozószobájában lévő két szőnyeg) szerencsétlenségére megvolt az oka, hogy a sok alkoholtól Harry apja miért nem hízott dagadtra. Így aztán Harry mesteri fokon sajátította el a hányadék feltakarításának tudományát. Tízéves korában kezdődött. Valószínűleg nem nyúlt volna a mocsokhoz, de éppen némi zsebpénzt akart kérni az apjától, és elkövette azt a hibát, hogy ezt késő estére hagyta. Sir Lionel akkor már elfogyasztotta a délutáni konyakját, a kora esti italát, a vacsorához a borát, amit közvetlenül ezután a portói követett, majd pedig visszatért kedvencéhez, a fent említett, Franciaországból csempészett konyakhoz. Harry egészen biztos volt abban, hogy tökéletesen formált (angol nyelvű) mondatokban adta elő a kérését némi zsebpénz iránt, ám az apja csak bámult rá sűrűn pislogva, mintha képtelen volna felfogni, miről beszél a fia. Aztán váratlanul Harry cipőjére hányt. Így Harry nem hagyhatta ott a mocskot. Ezután pedig úgy tűnt, már nincs többé megállás. A dolog ismét megtörtént egy héttel később, habár ezúttal nem egyenesen a lábára, aztán egy hónap múlva. Mire Harry tizenkét éves lett, bármely más kisgyerek elveszítette volna a fonalat, képtelen lett volna megmondani, hány 8

9 alkalommal takarított fel az apja után. Ám Harry mindig is precíz fiú volt, és ha már egyszer elkezdte a számlálást, nem tudta abbahagyni. Legtöbben úgy a hét tájékán zavarodtak volna bele. Harry a logika és aritmetika területére kiterjedő meglehetős olvasottságának köszönhetően tisztában volt vele, hogy a hetes volt a legnagyobb szám, amelyet a legtöbb ember vizuálisan felfogni képes. Tégy hét pontot egy lapra, és a legtöbb ember egy pillantást vet rá, majd kijelenti: hét. Változtasd meg nyolcra, és az emberiség túlnyomó többsége elveszett. Harry huszonegyig volt képes folytatni. Úgyhogy kevéssé volt meglepő, hogy tizenöt takarítás után Harry még mindig pontosan tudta, hány alkalommal találta az apját az előcsarnokon át botorkálva, a padlón ájultan fekve, vagy egy éjjeliedény mellé célozva. Aztán, amikor elérte a húszat, a téma már valahogy tudományossá vált, és neki muszáj volt nyomon követnie. Tudományos témaként kellett kezelnie. Ha nem az lett volna, akkor valami más, és ő talán minden alkalommal álomba sírta volna magát, ahelyett, hogy a mennyezetre meredve egyszerűen azt mondja: Negyvenhat, de a sugár valamivel kisebb, mint múlt kedden. Valószínűleg nem evett vacsorára túl sokat. Harry anyja már réges-rég úgy döntött, hogy egyáltalán nem vesz tudomást a helyzetről, általában a kertben időzött, és egzotikus rózsáit gondozta, amelyeket sok évvel azelőtt még az anyja hozott neki Oroszországból. Anne közölte Harry-vel, az a terve, hogy férjhez megy, és maga mögött hagyja ezt a poklot, amint betölti a tizenhetet. Amit meg is tett, bebizonyítva az elszántságát, mivel a szülei semmiféle erőfeszítést nem tettek, hogy ekkorra egy jó partiról gondoskodjanak a számára. Ami Edwardot, a legfiatalabbat illeti ő megtanult alkalmazkodni, akárcsak Harry. Apa használhatatlan volt négy óra után, még ha értelmesnek is látszott (ahogy általában, egészen vacsoráig amikor teljesen szétesett). A személyzet is tudta ezt. Nem mintha olyan rengetegen lettek volna. A Valentine család elég jómódú, volt egy szép házuk 9

10 AMI LONDONBAN TÖRTÉNT Sussexben, és továbbra is számíthattak az évi száz fontra, Katarina hozományának részeként. De ez nem jelentett rendkívüli gazdagságot, és a személyzet csak nyolc főből állt. Inas, szakácsnő, házvezetőnő, istállófiú, két lakáj, szobalány és kézilány. Legtöbben a családdal maradtak az alkalmi, alkohollal kapcsolatos kellemetlenségekkel kapcsolatos kötelességeik ellenére is. Igaz, hogy Sir Lionel iszákos volt, de nem volt rosszindulatú iszákos. És nem volt fukar sem, úgyhogy még a szobalányok is hajlandóak voltak feltakarítani a mocskát, ha ez némi pluszpénzt jelentett néha, feltéve, hogy Sir Lionel eléggé emlékezett utólag a viselkedésére, hogy restellje magát miatta. Úgyhogy Harry nem is tudta biztosan, miért takarít továbbra is az apja után, mivel nyugodtan hagyhatta volna valaki másra. Talán nem akarta, hogy a személyzet megtudja, milyen gyakran történik. Talán szükségét érezte, hogy az agyába vésse, milyen pusztító hatása van az alkoholnak. Hallotta, hogy az apja édesapja is ugyanilyen volt. Ez a dolog öröklődhet egy családban? Nem akarta megtudni a választ. Aztán egészen váratlanul Grandmére meghalt. Nem békésen, álmában Olga Petrova Obolenszkaja-Dell nem lett volna hajlandó ilyen kevéssé drámaian távozni ebből a világból. A vacsoránál ült, és éppen bele akarta meríteni kanalát a levesbe, amikor a melléhez kapott, zihálni kezdett, és az asztalra borult. Később megállapították, bizonyára némileg tudatánál volt még, mivel az arca teljesen elkerülte a levest, és valahogyan sikerült a kanalára csapnia, a benne lévő forró lét kilőve Sir Lionel irányába, akinek a reflexei túlságosan eltompultak már ahhoz, hogy elhajoljon. Harry mindennek nem volt szemtanúja. Tizenkét évesen nem ehetett még a felnőttekkel. Anne azonban látta az egészet, és lélekszakadva ment, hogy Harrynek elmesélje. És aztán letépte magáról a kravátliját! Az asztalnál? Az asztalnál! És lehetett látni az égésnyomot! 10

11 Anne felemelte a kezét, mutató- és hüvelykujját vagy tíz centire eltartva egymástól. Ilyen nagy volt! És Grandmére? Anne kijózanodott egy kissé. De csak egy kissé. Azt hiszem, halott. Harry nagyot nyelt, és azt mondta: Nagyon öreg volt már. Legalább kilencven. Szerintem nem volt kilencven. De kinézett kilencvennek dünnyögte Anne. Harry nem válaszolt. Nem tudta, hogy néz ki egy kilencvenéves nő, de az biztos, hogy Grandmére ráncosabb volt, mint az ismeretségi körében bárki. De most jön a legfurább dolog folytatta Anne, előrehajolva. Anya. Harry értetlenül pislogott. Mit csinált? Semmit. Egyáltalán. Grandmére mellett ült? Nem, nem erre gondolok. A túloldalon ült, szemben. Túl messze volt, hogy segíthessen. Akkor... Csak ült ott vágott közbe Anne. Meg sem moccant. Még csak fel sem állt. Harry eltöprengett ezen. Ez, bármilyen szomorú is ilyet mondani, nem volt meglepő. Egy arcizma sem mozdult. Csak ült ott, így. Anne kifejezéstelen arcot vágott, és Harrynek el kellett ismernie, pontosan úgy néz ki, mint az anyjuk. Mondok neked valamit folytatta Anne. Ha ő esne bele a levesébe előttem, én legalábbis meglepődnék. Fejcsóválva tette hozzá: Nevetségesek, mindketten. Apa mást sem csinál, csak iszik, anya pedig egyáltalán nem csinál semmit. Mondhatom, alig várom 11

12 AMI LONDONBAN TÖRTÉNT már a születésnapomat. Nem érdekel, hogy gyászolnunk kéne. Hozzámegyek William Forbush-hoz, és nem tehetnek ellene semmit. Szerintem emiatt nem kell aggódnod válaszolt Harry. Anyának nagy valószínűséggel nem volna semmiféle véleménye az ügyről, apa pedig túl részeg volna, hogy egyáltalán észrevegye. Hm. Igazad lehet préselte össze Anne szomorkásán az ajkát, aztán, a testvéri szeretet ritka jeleként kinyúlt és megszorította Harry vállát. Te is elmész hamarosan. Ne aggódj. Harry bólintott. Már csak pár rövidke hét volt addig, hogy elutazzon a bentlakásos iskolába. És bár némi bűntudatot érzett amiatt, hogy ő elmegy, míg Anne és Edward továbbra is otthon maradnak, ezt az érzést elfojtotta valami mindent elsöprő megkönnyebbülés, amint elindult az iskola felé. Jó volt elmenni otthonról. Sőt, minden tiszteletet megadva Grandmére kedvenc uralkodóinak, még akár nagyszerű is lehetett. Harry diákévei éppolyan hasznosnak bizonyultak, mint ahogy azt elképzelte. Hesslewhite-ban tanult, egy viszonylag szigorú fiúiskolában. Olyan fiúk jártak ide, akiket a szüleik anyagiak (vagy, Harry esetében, a törődés) hiányában nem küldhettek Etonba vagy Harrow-ba. Harry imádta az iskolát. Imádta. Szerette az órákat, a sportot, és azt is, hogy lefekvéskor nem kellett végigjárnia az épület minden zugát az apját keresve, abban reménykedve, hogy még előbb elvesztette az eszméletét, minthogy összemocskolhatta volna magát. Az iskolában Harry a közös helyiségből egyenesen a hálóba ment, és ennek az útnak imádta minden eseménytelen lépését. De egyszer minden jó dolog véget ér, és tizenkilenc évesen Harry befejezte az iskolát osztálytársaival együtt, köztük Sebastian Greyjel, aki első unokatestvére volt, és legközelebbi barátja. Ünnepséget is rendeztek, mivel a fiúk többsége meg akarta ünnepelni ezt az eseményt, de Harry elfelejtette a családjának ezt megemlíteni. 12

13 Hol van az anyád? kérdezte nagynénje, Anna. Harry anyjához hasonlóan neki sem volt akcentusa, annak ellenére, hogy Olga kizárólag oroszul volt hajlandó beszélni hozzájuk, amikor kicsik voltak. Anna jobban ment férjhez, mint Katarina, egy őrgróf második fiához. Ez nem okozott súrlódást a nővérek között. Végül is Sir Lionel báró volt, ami azt jelentette, hogy Katarinát szólították Őladységének. De Annának volt pénze és kapcsolatai, és ami talán még fontosabb, olyan férje két évvel korábban bekövetkezett haláláig, aki ritkán engedett meg magának egy pohár bornál többet a vacsoránál. Úgyhogy amikor Harry motyogott valamit arról, hogy az anyja túlságosan fáradt, Anna pontosan tudta, hogy mit ért ezalatt. Ha az anyja eljönne, akkor vele tartana az apja is. És Sir Lionel 1807-es diplomaosztó ünnepségen való látványos bemutatkozása után Harry megesküdött, hogy sosem hívja meg többé semmiféle rendezvényre. Sir Lionel általában selypíteni kezdett, amikor részeg volt, és Harry úgy érezte, nem volna képes túlélni még egy Codálattosz, codálatosz iszkola beszédet, különösen, mivel ezt egy széken állva adta elő az apja. Amikor is egy pillanatra csend lett. Harry megpróbálta lehúzni az apját a székről, és sikerült is volna neki, ha az anyja, aki Sir Lionel másik oldalán foglalt helyet, segített volna neki a vállalkozásában. Ő azonban, mint ilyenkor mindig, mereven maga elé bámult, úgy téve, mint aki semmit sem hall. Ennek az lett a következménye, hogy Harry kénytelen volt oldalról megrántani az apját, kibillentve őt az egyensúlyából. Sir Lionel nagy csattanással huppant le a székről, és beverte az arcát a Harry előtti szék támlájába. Más ember ettől esetleg dühbe gurult volna, de Sir Lionel nem. Bambán elmosolyodott, Harryt codálatosz fiúnak nevezte, aztán kiköpte az egyik fogát. Harrynek még mindig megvolt az a fog. És soha többé nem engedte, hogy az apja a lábát az iskola területére tegye. 13

14 AMI LONDONBAN TÖRTÉNT Még ha ez azzal is járt, hogy ő volt az egyetlen fiú a diplomaosztó ünnepségen, akinek nem voltak ott a szülei. A nagynénje ragaszkodott hozzá, hogy hazakísérje, amiért Harry nagyon hálás volt. Általában nem szerette, ha vendégeik vannak, de Anna nénje és Sebastian már tudták, amit az apjáról tudni kellett vagyis majdnem mindent. Harry nem beszelt nekik arról a 126 alkalomról, amikor fel kellett mosnia az apja után. Vagy hogy nemrég elveszítették Grandmére kedves szamovárját, amelynek tűzzománc díszítése lepattant az ezüstalapról, amikor Sir Lionel megbotlott egy székben, majd meglepően kecses ívben átrepülve az ebédlőn, miközben hiába próbálta visszanyerni az egyensúlyát, felhasalt a tálalóra. Három tányér tojásos sült szalonna szintén odalett aznap reggel. A jó hír viszont az volt, hogy a kutyák még sosem kaptak ilyen bőséges reggelit. Hesslewhite-ot azért választották annak idején, mert olyan közel helyezkedett el a Valentine család otthonához, ezért alig kilencvenpercnyi kocsikázás után már be is fordultak a kocsifelhajtóra, hogy megtegyék az utolsó rövid szakaszt a házig. Szép lombosak idén a fák jegyezte meg Anna nagynéni. Bizonyára anyád rózsái is virulnak. Harry szórakozottan bólintott, és próbálta felbecsülni a napszakot. Vajon még délután lehet, vagy már kora estébe fordult az idő? Az utóbbi esetben be kell invitálnia őket vacsorára. Anna néni szeretné üdvözölni a testvérét. De ha késő délután van, akkor csak uzsonnát várnak el, ami azt jelenti, elhagyhatják a házat anélkül, hogy az apjával találkozniuk kellene. A vacsora már más eset. Sir Lionel mindig ragaszkodott ahhoz, hogy a vacsorához felöltözzön. Ez mutatja az úriembert, szokta mondani. És mindegy, milyen kevesen voltak jelen (csak Sir Lionel, Lady Valentine és valamelyik gyerek az esetek kilencven százalékában), szerette a házigazdát játszani. Ami általánosságban hosszas anekdotázást jelentett, egy csomó bon mot-val fűszerezve, csak az a baj, hogy Sir Lionel hajlamos volt elfelejteni a történetek 14

15 középső részét, a jópofának szánt megjegyzések pedig rettenetesek voltak. Ami pedig kínos hallgatást eredményezett a család részéről, amelynek tagjai igyekeztek úgy tenni, mintha nem vennék észre, amikor a mártás kancsója felborult, vagy amikor Sir Lionel pohara újra lett töltve. Aztán megint. És megint. És persze, megint. Soha senki nem szólt rá, hogy hagyja abba. Mi értelme lett volna? Sir Lionel tudta, hogy sokat iszik. Azt már nem tudta számolni Harry, hányszor fordult hozzá zokogva az apja: Szajnálom, nagyon szajnálom. Nem akarok gondot okozni. Te jó fiú vagy, Harry. De ettől soha nem változott semmi. Bármi volt is, ami Sir Lionelt az italhoz hajtotta, sokkal erősebb volt, mint bármiféle bűntudat vagy megbánás, ami arra ösztönözte volna, hogy véget vessen neki. Sir Lionel nem tagadta függőségét. Tökéletesen hiányzott azonban belőle az erő, hogy tegyen ellene. Amiként Harry sem tehetett semmit. Hacsak le nem kötözte volna az apját az ágyhoz, amire nem volt hajlandó. Inkább sosem hívta meg a barátait, igyekezett távol maradni az otthonától vacsoraidőben, és most, hogy végzett az iskolában, számolta a napokat, amíg elmehet az egyetemre. De először ki kellett bírnia a nyarat. Lepattant a hintóról, amikor megálltak a bejárat előtt, aztán kezét nyújtotta a nagynénjének, hogy lesegítse. Sebastian is leszállt, és bementek együtt a szalonba, ahol Katarina egy hímzést böködött. Anna! szólt, és úgy tűnt, mintha fel akarna állni (amit aztán nem tett meg). Milyen kellemes meglepetés. Anna lehajolt és megölelte, aztán leült vele szemben. Gondoltam, hazahozom Harryt az iskolából. Ó, szóval véget ért a tanév? mormolta Katarina. 15

16 AMI LONDONBAN TÖRTÉNT Harry mosolyogni próbált. Valószínűleg az ő hibája volt az anyja tájékozatlansága, mivel ő nem szólt neki arról, hogy befejezte az iskolát, de ettől függetlenül, nem kellene egy anyának számon tartani ezeket a dolgokat? Sebastian fordult Katarina az unokaöccséhez, megnőttél. Megesik az ilyen válaszolt tréfásan Sebastian, szokásos féloldalas mosolyával. Te jó ég! mosolygott rá vissza Katarina. Hamarosan a nők veszedelme leszel. Harry kis híján a szemét forgatta. Sebastian már csaknem az összes lányt meghódította a Hesslewhite közeli faluban. Valamiféle csáberejű illat áradhat belőle, mivel a nők szó szerint a lába elé vetették magukat. Mindez felháborító lehetett volna, csakhogy nem tudott az összes lány Sebastiannal táncolni, Harry pedig nagyon is örült, hogy ő állt legközelebb, amikor a füst eloszlott. Arra nem lesz ideje jelentette ki határozottan Anna. Vettem neki egy tiszti rangot. Egy hónap múlva indul. Belépsz a hadseregbe? kérdezte Katarina, meglepetten fordulva az unokaöccséhez. Milyen nagyszerű dolog. Sebastian vállat vont. De hát tudnod kellett, anya jegyezte meg Harry. Sebastian jövőjéről már több hónapja döntöttek. Anna néni attól tartott, hogy hiányzik neki a férfiminta, amióta meghalt az apja. És mivel nem valószínű, hogy Sebastian valaha is nagy vagyont vagy rangot örököl, nyilvánvaló volt, hogy a maga erejéből kell elérnie mindent az életben. Senki még csak nem is javasolta Sebastiannak, hogy egyáltalán fontolóra vegye a papi pályát. Még a saját anyja sem, aki pedig meg volt győződve arról, hogy az ő fia a világ közepe. Sebastian nem különösebben rajongott a gondolatért, hogy a következő nagyjából tíz évet Napóleon ellen harcolva töltse. De, amint azt Harrynek megjegyezte, mi mást kezdhetne magával? Nagybátyja, Newbury őrgrófja gyűlölte őt, és világosan megmondta, 16

17 hogy onnan semmiféle támogatásra nem számíthat sem anyagi jellegűre, sem másfélére. Talán majd meghal vetette fel Harry, egy tizenkilenc éves fiú tapintatával. De Sebastiant nem volt könnyű megbántani, különösen, ha a nagybátyjáról volt szó. Vagy a nagybátyja egyetlen fiáról, Newbury örököséről. Az unokatestvérem még rosszabb válaszolt Sebastian. Nem akart velem szóba állni Londonban. Harry érezte, hogy a szemöldöke magasba ugrik a megdöbbenéstől. Egy dolog gyűlölni egy családtagot, és megint más megpróbálni nyilvánosan megszégyeníteni. Mit csináltál? Sebastian lustán elmosolyodott. Elcsábítottam azt a lányt, akit feleségül akart venni. Harry pillantása elárulta, hogy egyetlen pillanatig sem hisz neki. Jól van, jól van adta meg magát Sebastian. De valóban elcsábítottam azt a lányt a kocsmában, akit ő is kinézett magának. És az a lány, akit feleségül akar venni? Már nem akar hozzámenni horkant fel vidáman Sebastian. Te jó ég, Sebastian, mit műveltél? Ó, semmi helyrehozhatatlant. Még én sem vagyok annyira ostoba, hogy egy őrgróf lányával kezdenék. Épp csak... elcsavartam a fejét, ennyi az egész. De amint arra az anyja rámutatott, Sebastiannak nem sok alkalma lesz bármiféle szerelmes kalandozásra a hadsereg tagjaként. Harry próbált nem gondolni Sebastian távozására. Unokatestvére volt a világon az egyetlen ember, akiben megbízott, méghozzá tökéletesen. Ő volt az egyetlen ember, aki még soha nem hagyta cserben Harryt. Valójában nagyon is okos választás volt Sebastian számára a katonaság. Bár nem volt ostoba, sőt ellenkezőleg nem illettek hozzá a tudományok. Mégis, amint Harry ott ült a szalonban, 17

18 AMI LONDONBAN TÖRTÉNT kényelmetlenül feszengve a túlságosan apró egyiptomi székben, mély sajnálatot érzett önmaga iránt. Önző sajnálkozást. Jobban szerette volna, ha Sebastian egyetemre megy vele, még ha ez Sebastiannak nem is lett volna túl jó. Milyen színű lesz az egyenruhád? kérdezte Katarina. Sötétkék, azt hiszem válaszolt Sebastian udvariasan. Ó, hódítóan fogsz kinézni kékben. Nem gondolod, Anna? Anna bólintott, Katarina pedig hozzátette: Ahogy neked is remekül állna, Harry. Talán neked is vennünk kellene egy tiszti rangot. Harry meglepetten pislogott. A katonaság sosem került szóba, amikor a jövőjéről tárgyaltak. Ő volt a legidősebb, ő örökli majd a házat, a bárói címet és az összes pénzt, amit az apja a haláláig nem tud elinni. Szó sem volt róla, hogy életveszélynek tegye ki magát. Ezenkívül ő volt Hesslewhite-ban egyike a néhány fiúnak, aki valóban szeretett tanulni. Professzor volt a gúnyneve, de nem bánta. Mit is képzel az anyja? Hát egyáltalán nem ismeri őt? Azért javasolta, hogy katonának álljon, hogy fejlessze a divat iránti érzékét? Ó, Harry nem lehetne katona szólalt meg csipkelődve Sebastian. Még közelről sem találna el semmit. Ez nem igaz vágott vissza Harry. Nem vagyok olyan jó, mint ő intett a fejével Seb felé, de jobb vagyok mindenki másnál. Szóval jő lövő vagy, Sebastian? kérdezte Katarina. A legjobb. Ezenkívül rendkívül szerény is dünnyögte Harry. De ez volt az igazság. Sebastian ijesztően kiváló lövő volt, és a hadsereg örülhet, hogy megszerzi, feltéve, hogy sikerül megakadályozniuk, hogy elcsábítsa egész Portugáliát. Vagyis a felét. A nőnemű felét. Miért nem váltasz te is tiszti rangot? kérdezte Katarina. Harry az anyja felé fordult. Próbálta megfejteni az arckifejezését, próbálta megfejteni őt magát. Katarina mindig olyan őrjítően üres 18

19 volt, mintha az évek lassan kimostak volna belőle mindent, ami karaktert adott volna neki, érzéseket. Harry anyjának semmiről nem volt véleménye. Az élet zajlott körülötte, de őt, úgy tűnt, mindez nem érdekelte. Szerintem szeretnéd a hadsereget jegyezte meg most halkan, Harry pedig arra gondolt: volt már rá példa, hogy valamiről is így véleményt nyilvánított volna? Elmondta valaha, mit gondol Harry jövőjéről, boldogulásáról? Vagy csak a megfelelő pillanatra várt? Elmosolygott, ahogy mindig kis sóhajjal, mintha túl nagy megpróbáltatás volna neki. Remekül festenél kékben. Aztán ismét Annához fordult. Nem gondolod? Harry nyitotta a száját, hogy azt mondja... nos, hogy mondjon valamit. Amint kitalálja, hogy mit. Nem tervezett katonai pályát. Egyetemre akart menni. Elnyert egy helyet a Pembroke kollégiumban, Oxfordban. Arra gondolt, esetleg oroszt tanulhatna. Nem túl sokat használta a nyelvet, mióta Grandmére meghalt. Az anyja beszélt oroszul, de vele ritkán folytattak igazi társalgást angolul is, nemhogy oroszul. A fenébe, Harrynek hiányzott a nagyanyja! Bár nem volt mindig igaza, és nem is volt mindig kedves, de szórakoztató volt. És szerette Harryt. Vajon ő mit akart volna? Harry nem tudta. Az biztos, hogy helyeselte volna, hogy egyetemre menjen, ha ez azt jelentette, hogy elmélyül az orosz irodalomban, de rendkívül nagyra becsülte a katonaságot is, és nyíltan gúnyolta Harry apját, amiért az nem szolgálta a hazáját. De persze nyíltan gúnyolta Harry apját még egy sereg dologért. Fontolóra kéne venned, Harry jelentette ki Anna. Biztos vagyok benne, hogy Sebastian hálás lenne a társaságodért. Harry elkínzott pillantást vetett Sebastianra. Neki meg kell értenie Harry kétségbeesését. Mit is képzelnek? Hogy uzsonna közben akar 19

20 AMI LONDONBAN TÖRTÉNT meghozni egy ilyen döntést? Hogy majd beleharap egy süteménybe, egy másodpercig fontolgatja a kérdést, aztán eldönti, hogy igen, a sötétkék valóban pompás szín egy egyenruhához. De Sebastian csak a maga jellegzetes módján megvonta a vállát, mintha csak azt üzenné vele: Mit mondhatnék? Bolond ez a világ. Harry anyja az ajkához emelte a teáscsészét, de ha ivott is belőle, az észrevehetetlen volt a csésze dőlésszögéből. Aztán, amint a csésze a csészealj felé közelített, az asszony behunyta a szemét. Csak egyet pislogott valójában, csak egy kicsit hosszasabban, mint máskor, de Harry tudta, hogy ez mit jelent. Lépteket hallott. A férje lépteit. Mindig előbb meghallotta, mint bárki más. Talán a sokévi gyakorlat tette, az, hogy egy házban éltek, ha nem is kifejezetten ugyanabban a világban. Az asszonynak azzal a képességével, hogy úgy tegyen, mintha az élete másmilyen volna, mint valójában, tökéletesen párhuzamosan fejlődött ki az a képessége, hogy minden pillanatban pontosan tudja, éppen hol van a férje. Sokkal könnyebb volt figyelmen kívül hagyni azt, amit az ember nem lát. Anna! kiáltott fel Sir Lionel, aki, miután belépett az ajtón, rögtön az ajtófélfának támaszkodott. És Sebastian. Milyen kellemes meglepetés. Hogy vagy, fiam? Nagyon jól, uram válaszolt Sebastian. Harry figyelte az apját, amint belépett. Nehéz volt megmondani, mennyire van elázva már. A járása nem volt bizonytalan, de a karját eléggé lóbálta, ami Harrynek nem tetszett. Örülök, hogy látlak, Harry mondta Sir Lionel, megveregetve fia karját, mielőtt a tálalóhoz lépett. Szóval vége az iskolának? Igen felelte Harry. Sir Lionel loccsantott valamit egy pohárba Harry túl messze volt ahhoz, hogy pontosan láthassa, mit, aztán nyálas mosollyal fordult Sebastian felé. Hány éves is vagy, Sebastian? kérdezte. Tizenkilenc, uram. 20

21 Ugyanannyi, mint Harry. Csak egy hónap különbség volt köztük. Mindig is ugyanannyi idős volt, mint Harry. Teát adsz neki, Katy? kérdezte Sir Lionel a feleségétől. Hát mit képzelsz? Ő már felnőtt férfi. A tea tökéletesen megfelel, apa jegyezte meg élesen Harry. Sir Lionel meglepetten pislogva fordult felé, mintha már el is felejtette volna, hogy a fia ott van. Harry, fiacskám. Örülök, hogy látlak. Harry szája elkeskenyedett, ahogy szorosan összepréselte az ajkát. Én is örülök, hogy látom, apám. Sir Lionel nagyot kortyolt az italából. Szóval véget ért a tanév? Harry biccentett, és a szokásos módon válaszolt: Igen, uram. Sir Lionel a homlokát ráncolta, aztán újra ivott. Szóval végeztél, igaz? Kaptam egy értesítést Pembroke-ból, hogy felvettek. Ismét a homlokát ráncolta, párat pislogott, aztán megvonta a vállát. Nem is tudtam, hogy jelentkeztél. Aztán kissé megkésve hozzátette: Gratulálok. Nem iratkozom be. A szájából előtörő szavak magát Harryt is meglepték. Miket beszél? Dehogynem fog beiratkozni Pembroke-ba. Ezt akarta. Mindig is erre vágyott. Szeret tanulni. Szereti a könyveket. Szereti a számokat. Szeret a könyvtárban ülni, még ha kint süt is a nap, és Sebastian ki akarja rángatni, hogy rögbizzenek. (Ezt a csatát mindig Sebastian nyerte; úgyis olyan ritkán sütött a nap Dél-Angliában, és ki kell használni, amikor lehet. Arról nem is beszélve, hogy Sebastian híres volt róla, hogy bármiről képes volt meggyőzni bárkit). Nem volt nála jobban egyetemre termett fiatalember Angliában. És mégis... Belépek a hadseregbe. Ismét öntudatlanul törtek elő a szavak. Harry ámult, hogy miket mond. És hogy miért mondja. Sebastiannal? kérdezte Anna néni. 21

22 AMI LONDONBAN TÖRTÉNT Harry bólintott. Valakinek vigyáznia kell rá, nehogy megölesse magát. Sebastian szarkasztikus tekintettel fogadta ezt a sértést, de láthatóan annyira örült a dolgok alakulásának, hogy inkább nem vágott vissza. Mindig is vegyes érzelmei voltak a katonai karriert illetően. Harry tudta, hogy minden hősködése ellenére megkönnyebbült, hogy az unokatestvére is ott lesz vele. Te nem mehetsz háborúba szólalt meg hirtelen Sir Lionel. Te vagy az örökösöm. A szobában mindenki valamennyien Sir Lionel rokonai meglepetten fordult a báró felé. Évek óta ez volt valószínűleg az első értelmes dolog, amit mondott. Ott van önnek Edward vágta ki gondolkodás nélkül Harry. Sir Lionel kortyolt az italából, pislogott, aztán megvonta a vállát. Nos, ez igaz. Harry tudta, hogy nagyjából ennyit várhat tőle, valahol belül mégis kínzó csalódottságot érzett. És ellenszenvet. És fájdalmat. Igyunk Harryre! kiáltott barátságosan Sir Lionel, magasba emelve a poharát. Úgy tűnt, nem veszi észre, hogy senki nem csatlakozott hozzá. Isten áldása, fiam. Felhajtotta az italát, és csak akkor vette észre, hogy nem töltötte újra a poharat. Ó, a fenébe motyogta. Milyen kellemetlen. Harry érezte, ahogy megrogy a székében. Ugyanakkor a lába mintha viszketett volna, mintha futni szeretne. Elrohanni. Mikor indulsz? kérdezte Sir Lionel, boldogan újratöltve a poharát. Harry Sebastianra pillantott, aki rögtön megszólalt. A jövő héten kell jelentkeznem. Akkor nekem is mondta az apjának Harry. Természetesen szükségem lesz anyagi támogatásra a tiszti rang megvásárlásához. 22

23 Természetesen bólintott Sir Lionel, önkéntelenül reagálva Harry parancsoló hangjára. Nos. Lenézett a lábára, aztán a feleségére pillantott. Az asszony kibámult az ablakon. Remek volt látni benneteket jelentette ki Sir Lionel. Lecsapta a poharát, és az ajtó felé sétált. Csak egyszer botlott meg. Harry figyelte, amint kimegy, mintha fura módon kívülről szemlélte volna a jelenetet. Elképzelte ezt már korábban, természetesen. Nem azt, hogy beáll a hadseregbe, hanem azt, hogy elmegy. Mindig azt gondolta, hogy a szokásos módon elindul majd az egyetemre, bepakolva a családi hintóba, amely majd tovagördül vele. De a képzelete mindig szívesen gyártott mindenféle drámai jeleneteket a vad gesztikulálástól a jéghideg pillantásokig, mindent. A kedvence az volt, amikor üvegeket vágott a falhoz. A legdrágábbakat. Amiket Franciaországból csempésztek. Vajon az apja továbbra is támogatni fogja a békazabálókat az illegális vásárlásával, most, hogy a fia szembenéz velük a csatamezőn? Harry az üres ajtót bámulta. Nem számít, nem igaz? Itt már végzett. Végzett. Végzett ezzel a hellyel, ezzel a családdal, a sok éjszakával, amikor ő kísérte az apját az ágyába, és gondosan az oldalára fektette, hogy ha újból hányna, legalább ne fulladjon meg tőle. Ennek most vége. Mindörökre. De az egész valahogy olyan üresnek tűnt, túl csendesnek. Az ő távozását... semmi sem jelezte. És évekbe telt, amíg rájött, hogy becsapták. 23

24 1. fejezet Azt mondják, megölte az első feleségét. Ettől a kijelentéstől lady Olivia Bevelstoke kezében megállt a kiskanál, amellyel a teáját kevergette. Kicsoda? kérdezte, mivel nem figyelt. Sir Harry Valentine. Az új szomszédotok. Olivia kutatóan nézett Anne Buxtonra, aztán Mary Cadoganra, aki egyetértően bólintott. Csak vicceltek mondta, habár jól tudta, hogy Anne sosem viccelne ilyesmivel. A pletyka volt az éltető eleme. Nem, ő valóban a ti új szomszédotok szólt közbe Philomena Waincliff. Olivia belekortyolt a teájába, főleg azért, hogy az arca ne mutasson semmilyen érzelmet. Sem türelmetlenséget, sem hitetlenkedést. Úgy értettem, biztosan viccből mondja, hogy az az ember megölt valakit mondta végül, jóval türelmesebben, mint amit általában megszoktak tőle. Ó Philomena vett egy süteményt, sajnálom. De én egészen biztosan hallottam, hogy megölte a menyasszonyát erősködött Anne. Ha megölt volna valakit, akkor börtönben lenne mutatott rá Olivia. Kivéve, ha nem tudják rábizonyítani. 24

25 Olivia balra pillantott, ahol, túl egy vastag kőfalon, tízlábnyi friss tavaszi levegőn, és egy másik, ezúttal téglafalon, Sir Harry Valentine újonnan bérelt otthona állt, az övékétől délre. A másik három lány követte a tekintetét, amitől Olivia meglehetősen ostobán érezte magát, mivel most már mindnyájan a szalon falának egy tökéletesen üres pontjára meredtek. Nem ölt meg senkit jelentette ki határozottan. Honnan tudod? kérdezte Anne, és Mary is rábólintott. Mert nem tette mondta Olivia. Nem lakna egyháznyira tőlem Mayfairben, ha megölt volna valakit. Csak ha nem tudták rábizonyítani ismételte meg Anne. Mary bólintott. Philomena vett még egy süteményt. Olivia kissé elhúzta a száját. Remélte, úgy, mintha mosolyogna. Nem volna illendő ráncolnia a homlokát. Délután négy óra volt. A többi lány egy órája érkezett látogatóba. Csevegtek erről-arról, pletykálkodtak (természetesen), és megbeszélték, hogy mit viseljenek a következő három társasági eseményen. Rendszeresen találkoztak így, általában hetente egyszer, és Olivia élvezte a társaságukat, még ha a társalgás velük nem is volt olyan tartalmas, mint a közelebbi barátnőjével, Miranda Cheeverrel, asszonynevén Bevelstoke-kal. Igen, Miranda fogta magát, és hozzáment Olivia testvéréhez. Ami jó volt. Sőt csodálatos. Születésük óta barátnők voltak, most pedig még nővérek is lesznek a halálukig. Viszont ez azt is jelentette, hogy Miranda többé már nem volt férjezetlen hölgy, akitől elvárták, hogy a férjezetlen hölgyekhez illő dolgokat tegyen. A férjezetlen hölgyektől elvárt dolgok Lady Olivia Bevelstoke, férjezetlen hölgy válogatásában Viseljen pasztellszíneket (és örüljön neki, ha olyan arcbőrrel rendelkezik, amelyhez illenek ezek az árnyalatok). 25

26 AMI LONDONBAN TÖRTÉNT Mosolyogjon, és tartsa meg a véleményét magának (már amennyire tőle telik). Tegye azt, amit a szülei mondanak neki. Fogadja el a következményeket, ha mégsem tenné. Keressen olyan férjet magának, aki nem vesződik azzal, hogy megmondja a feleségének, mit tegyen. Olivia gyakran készített efféle fura listákat gondolatban, ami megmagyarázza, miért fordult elő vele olyan gyakran, hogy nem figyelt, amikor kellett volna. És talán azt is, miért mondott ki egyszer-kétszer olyan dolgokat, amelyeket szerencsésebb lett volna megtartania magának. Bár, ha igazságosak akarunk lenni, el kell ismerni, hogy már két év is eltelt azóta, hogy Sir Robert Kentet túlméretezett menyétnek nevezte, ami még mindig sokkal kedvesebb volt, mint a többi dolog, amit róla gondolt. De hogy visszakanyarodjunk az eredeti gondolathoz, Mirandának mostanság férjezett hölgyekhez illő dolgokat kellett művelnie, amelyekről Olivia szeretett volna szintén listát írni, ám senki (még maga Miranda sem, amiért Olivia még mindig nem bocsátott meg neki) nem volt hajlandó elárulni neki, mi is az, amit a férjezett hölgyek tesznek. Eltekintve attól, hogy nem kell pasztellszíneket viselniük, nem kell őket mindig gardedámnak kísérnie, és ésszerű időközönként kisbabákat kell a világra hozniuk. Olivia egészen biztos volt benne, hogy ezzel az utóbbival kapcsolatban van még valami, amit nem mondanak el neki. Ez az oka, hogy az anyja minden alkalommal sietve elhagyta a helyiséget, ha ő efelől kérdezett. De visszatérve Mirandára. Már világra hozott egy apróságot Olivia szeretett unokahúgát, Caroline-t, akiért Olivia boldogan a paták elé vetette volna magát, legyen az lovaké vagy egyéb, és most volt éppen úton az újabb utód. Így aztán ritkán ért rá egy kis csevegésre. És mivel Olivia szerette a könnyed társalgást akár csak 26

27 a divatot, meg a pletykálkodást, egyre több időt töltött Anne, Mary és Philomena társaságában. És bár gyakran szórakoztatóak voltak, és sosem voltak rosszindulatúak, nem egyszer meglehetősen butuskának bizonyultak. Mint most is. Egyébként kik azok az ők? kérdezte Olivia. Ők? visszhangozta Anne. Ők. Azok, akik azt mondják, az új szomszédom megölte a menyasszonyát. Anne hallgatott. Aztán Maryre nézett. Te emlékszel rá? Mary megrázta a fejét. Ami azt illeti, nem. Talán Sarah Forsythe? Nem szólt közbe Philomena, határozottan megrázva a fejét. Nem Sarah volt az. Ő csak két napja jött vissza Bath-ból. Libby Lockwood? Nem Libby volt jelentette ki Anne. Emlékeznék rá, ha ő lett volna. Pont erről van szó szólalt meg Olivia. Nem tudjátok, ki mondta. Egyikünk sem tudja. Nos, nem én találtam ki jelentette ki Anne kissé mentegetőzve. Nem is mondtam. Sosem gondolnék rólad ilyet. Ez így is volt. Anne szinte mindent elismételt, amit a jelenlétében kiejtettek, de sosem talált ki dolgokat. Olivia próbálta összeszedni a gondolatait. Nem gondoljátok, hogy ez olyanfajta szóbeszéd, amit valahogyan tisztázni kéne? Három értetlen szempár meredt rá. Olivia más módszerrel próbálkozott. Már csak a saját biztonságunk érdekében is. Ha egy ilyen dolog igaz... Szóval szerinted igaz lehet? kérdezte Anne, amolyan most megfogtalak hangsúllyal. 27

28 AMI LONDONBAN TÖRTÉNT Nem. Az ég szerelmére. Nem hiszem. De ha az volna, akkor bizonyára nem szívesen keverednénk vele. Ezt hosszas hallgatás fogadta. Végül Philomena törte meg a csendet. Nekem már mondta az anyám, hogy kerüljem el. Éppen ez az oka folytatta Olivia, mintha sűrű iszapban próbálna előbbre jutni, hogy meg kell győződnünk róla, igaz-e a dolog. Mert ha nem igaz... Nagyon jóképű vágott közbe Mary. Most mi van? Tényleg az. Olivia pislogva próbálta követni a logikát. Én még nem láttam jegyezte meg Philomena. Csak feketében jár jelentette ki magabiztosan Mary. Én sötétkékben láttam cáfolta meg Anne. Csak sötét színeket visel szépített Mary, bosszús pillantást vetve Anne-re. És a szeme... szinte megperzsel vele. Milyen színű a szeme? kérdezte Olivia, mindenféle érdekes árnyalatokat képzelve el. Vörös, sárga, narancs... Kék. Szürke helyesbített Anne. Szürkéskék. De nagyon átható a pillantása. Anne bólintott. Ehhez nem volt mit hozzátennie. Milyen színű a haja? kérdezte Olivia. Ez a részlet bizonyára elsikkadt. Sötétbarna válaszolt a két lány kórusban. Olyan sötét, mint az enyém? kérdezte Philomena, a fürtjeit babrálva. Sötétebb felelt Mary. De nem fekete tette hozzá Anne. Nem egészen. És magas mondta Mary. Mindig magasak mormolta Olivia. De nem túl magas folytatta Mary. Nekem nem is tetszenek az égimeszelők. 28

29 Biztosan láttad már fordult Anne Oliviához, hiszen itt lakik a szomszédban. Nem hinném, hogy láttam volna dünnyögte Olivia. Csak a hónap elején vette ki a házat, én pedig Macclesfieldéknél vendégeskedtem akkor egy hétig. Mikor jöttél vissza Londonba? kérdezte Anne. Hat nappal ezelőtt válaszolt Olivia, aztán határozottan visszakanyarodott az előző témához. Még csak azt sem tudtam, hogy egy agglegény lakik itt a közelben. Ami, ahogy arra kissé késve jött rá, azt sugallta, hogy ha tudja, megpróbált volna többet kideríteni a férfiról. Ami valószínűleg igaz, de nem szívesen vallotta volna be. Tudjátok, én mit hallottam? Szólalt meg váratlanul Philomena. Agyonverte Julian Prentice-t. Micsoda? kérdezték a többiek kórusban. És ezt csak most mondod? tette hozzá Anne végtelen hitetlenkedéssel. Philomena csak legyintett. A bátyámtól tudom. Ő meg Julian közeli barátok. Mi történt? kérdezte Mary. Ezt a részét nem tudtam biztosan kihámozni vallotta be Philomena. Robert nem részletezte. A férfiak sosem emlékeznek a részletekre közölte Olivia, saját ikertestvérére, Winstonra gondolva, aki egyszerűen alkalmatlan volt egy kis jóízű pletykálkodásra. Tökéletesen használhatatlan. Philomena bólintott. Amikor Robert hazajött, elég rossz állapotban volt. Meglehetősen... ööö... zilált volt. Mindnyájan bólintottak. Mindegyiküknek volt fiútestvére. Alig volt képes megállni a lábán folytatta Philomena. És az egekig ért a bűze. Orra előtt legyezve mutatta. Nekem kellett segítenem, hogy elosonhasson a szalon előtt, nehogy a mama észrevegye. 29

30 AMI LONDONBAN TÖRTÉNT Akkor most az adósod jegyezte meg a mindig praktikus gondolkodású Olivia. Philomena biccentett. Állítólag szórakozni voltak, akármit értenek is a férfiak ezalatt, és Julian egy kissé... ööö... Elázott? vetette közbe Anne. Ő állandóan el van ázva tette hozzá Olivia. Igen. Ami nagyon is valószínű, tekintve, hogy az én bátyám milyen állapotban jött haza. Philomena elhallgatott, és összevonta a szemöldökét, mintha fontolgatott volna valamit, de aztán sietve folytatta: Azt mondta, hogy Julian nem csinált semmi különöset, amikor egyszer csak ott termett Sir Harry, és egyenként tépte ki a végtagjait. Vér is folyt? kérdezte Olivia. Olivia! fedte meg Mary. Miért? Ez egy lényegbevágó kérdés. Nem tudom, folyt-e vér válaszolt kissé fontoskodva Philomena. Szerintem igen tűnődött hangosan Olivia. Ha ki lettek tépve a végtagjai... Végtagok, amelyeknek elvesztését a legkevésbé bánnám, csökkenő sorrendben. Olivia Bevelstoke válogatása (jelenleg valamennyi végtagja ép) Nem, ezt felejtsük el. Olivia megnyugodva mozgatta a lábujjait a cipellőjében. Viszont monokli van a szeme körül folytatta Philomena. Sir Harrynek? kérdezte Anne. Julian Prentice-nek. Lehet, hogy Sir Harrynek is. Honnan tudnám? Még sosem láttam. Én láttam két nappal ezelőtt jelentette ki Mary. Nem volt monoklija. 30

31 Látszott rajta bármiféle sérülés? Nem. Jóképű volt, mint mindig. De teljesen feketében volt. Nagyon különös. Teljesen? firtatta Olivia. Szinte. Fehér ing és kravátli volt rajta. De akkor is... folytatta Mary kis kézmozdulattal jelezve az értetlenségét. Mintha csak gyászolna. Talán gyászol is kapott rajta Anne, a menyasszonyát. Azt, akit ő ölt meg? kérdezte Philomena. Nem ölt meg senkit! kiáltott fel Olivia. Honnan tudod? kérdezte a másik három kórusban. Olivia már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, amikor eszébe jutott, hogy valójában nem tudja. Még sosem látta ezt az embert, sőt még csak nem is hallott róla egészen ma délutánig. De akkor is, a józan ész az ő oldalán állt. A menyasszony megölésének története túlságosan hasonlított azokhoz a gótikus regényekhez, amelyeket Mary és Anne olvasott állandóan. Olivia szólt hozzá valaki. Olivia pislantott. Csak most vette észre, hogy egy kicsit túl sokáig hallgatott. Nem, semmi rázta meg a fejét, csak elgondolkodtam. Sir Harryről jelentette ki egy kissé önelégülten Anne. Nem mintha sok esélyem volna bármi másra is gondolni dünnyögte Olivia. Mire gondolnál inkább? kérdezte Philomena. Olivia válaszra nyitotta az ajkát, amikor hirtelen rádöbbent, hogy fogalma sincs, mit mondjon. Bármire nyögte ki végül, szinte bármire a világon. De már felpiszkálták a kíváncsiságát. És Olivia Frances Bevelstoke kíváncsisága igencsak félelmetes dolgokra volt képes. 31

32 AMI LONDONBAN TÖRTÉNT A tőle északra álló házból már megint figyeli a lány. Már vagy egy hete szinte egyfolytában. Eleinte Harry nem törődött vele. Hiszen, az ég szerelmére, Rudland őrgrófjának a lánya volt, vagy ha nem az, akkor valami rokon. Ha szolgáló volna, mostanra már bizonyára kitették volna a szűrét, amiért olyan sok időt tölt az ablakban. Nem lehet a nevelőnő sem. Rudland őrgrófjának volt felesége, legalábbis Harry úgy értesült, és nincs az a feleség, aki beengedne a házába olyan nevelőnőt, aki így néz ki. Úgyhogy szinte biztos, hogy csak a lánya lehet. Ami azt jelentette, hogy a lány nem lehet más, mint egy tipikusan kíváncsi úri kisasszony, aki nem csinál belőle nagy ügyet, hogy megbámulja az új szomszédját. Csakhogy most már öt napja figyeli őt. Ha csak a ruhája szabása vagy a hajszíne érdekelné, mostanra már bizonyára kielégítette volna a kíváncsiságát. Harry kísértést érzett, hogy integessen neki. Hatalmas, vidám mosolyt varázsoljon az arcára, és átintegessen. Azzal véget vetne a kémkedésnek. Csakhogy akkor sosem tudná meg, miért érdekli annyira a lányt. Ami elfogadhatatlan volt. Harry sosem bírta elviselni, ha egy miértre nem kapott választ. Arról nem is szólva, nem volt elég közel, hogy lássa, a lány milyen arcot vágna. Ami értelmetlenné tette az egész integetést. Ha a lány zavarba jön, Harry látni akarta. Különben mi szórakoztató volna benne? Harry hátradőlt a székében, úgy téve, mintha nem tudná, hogy a nő bámul rá a függöny takarásából. Dolgoznia kellett volna, úgyhogy ideje volt abbahagyni az ábrándozást a kis szöszkéről az ablakban. A hadügyminisztérium futára terjedelmes dokumentumot kézbesített neki aznap reggel, amit azonnal le kellett fordítani. Harry mindig ugyanazt az eljárást követte, amikor oroszról angolra fordított: először gyorsan átolvasta, hogy megértse a lényegét, aztán alaposabban megvizsgálta, szóról szóra. És miután alaposan kielemezte a szöveget, csak akkor fogta a tollát, és kezdett hozzá a fordításhoz. 32

33 Unalmas munka volt. Ám ő szerette. Igaz, hogy mindig is kedvelte a rejtvényeket. Képes volt órákig ülni egy dokumentum felett, és csak mikor leszállt a nap, akkor vette észre, hogy egész nap egy falatot sem evett. De még ő, aki valósággal szerelmes volt a munkájába, még ő sem tudta elképzelni, hogy az egész napot azzal töltse, hogy figyeljen valakit, amint iratokat fordít. A lány mégis ott volt újra az ablakban. Valószínűleg úgy vélte, kiválóan álcázta magát, vagy azt feltételezte, hogy Harry teljesen tökkelütött. A férfi elvigyorodott. A lánynak fogalma sincs róla. Igaz, hogy Harry a hadügyminisztérium unalmas osztályán dolgozott amely papírokkal és szavakkal foglalkozott puskák, kések és titkos küldetések helyett, de így is teljes kiképzést kapott. Tíz évet töltött a hadseregben, főleg a kontinensen, ahol egy figyelmes tekintet, és a jó taktikai érzék sokszor az életet jelentette. Észrevette például, hogy a lánynak az a szokása, hogy a füle mögé tűrjön egy-egy hajfürtöt. És mivel néha késő éjszaka is figyelte őt, Harry tudta, hogy amikor leengedte a haját az egész, hihetetlen aranyfényben ragyogó hajtömeget, a vége a háta közepét verte. Azt is tudta Harry, hogy a lány köntöse kék. És, sajnálatos módon, meglehetősen formátlan. A lány képtelen volt mozdulatlanul állni. Bár valószínűleg azt hitte, hogy mozdulatlan. Nem babrált semmivel, egyenesen tartotta magát. De valami mégis elárulta mindig az ujjhegyek apró rebbenése, vagy ahogy válla kissé megemelkedett, amint levegőt vett. És ekkor már Harry természetesen képtelen volt nem észrevenni. Nem értette az egészet. Vajon mi lehet a lány számára olyan érdekes abban, ahogy ő a papírok fölé görnyed? Mivel egész héten mást sem tett. Talán mutatnia kéne valamit, hogy izgalmasabb legyen a látvány. Igazán kedves dolog volna tőle. A lány mostanra már halálosan unatkozhat. 33

34 AMI LONDONBAN TÖRTÉNT Mondjuk, felugorhatna az asztal tetejére, tele torokból énekelve. Vagy beleharapna az ételbe, és aztán úgy tenne, mintha fuldokolna. Akkor mit tenne a lány? Nos, ez már egy érdekes erkölcsi dilemma volna. Harry egy pillanatra letette a tollát, és a különböző társaságbeli hölgyekre gondolt, akiket volt szerencséje megismerni. Nem volt egészen cinikus; biztos volt benne, hogy közülük legalább néhányan megkísérelnék, hogy megmentsék. Ám kételkedett abban, hogy bármelyikük is rendelkezett volna a kellő atlétikai képességekkel, hogy időben odaérjen. Jobb lesz, ha gondosan megrágja az ételét. Harry nagyot szusszant, és megpróbált ismét a munkájára koncentrálni. Tekintetét egész idő alatt a papírokon tartotta, miközben az ablakban álló lányról elmélkedett, de egy betűt sem olvasott. Semmit nem haladt az utóbbi öt napban. Valószínűleg behúzhatná a függönyt, de az túlságosan árulkodó lenne. Különösen most, délben, amikor a nap magasan állt. Lenézett maga elé a szavakra, de nem tudott koncentrálni. A lány még mindig ott volt, őt bámulta, azt képzelve, hogy jól elrejtőzött a függöny mögött. Mi az ördögért bámulja őt? Harrynek nem tetszett ez az egész. Azt semmiképpen nem láthatta a nő, hogy min dolgozik, de még ha látta volna, valószínűleg akkor sem tudta volna elolvasni a cirill betűs szöveget. Azonban a Harry asztalán fekvő iratok gyakran rendkívül bizalmas természetűek voltak, alkalmanként akár országos jelentőségűek. Ha valaki kémkedne utána... Megrázta a fejét. Ha valaki kémkedne utána, az nem Rudland őrgrófjának a lánya volna, az ég szerelmére. Aztán, titokzatos módon, a lány egyszer csak eltűnt. Először hátrafordult, az álla egy centit megemelkedett, aztán ellépett az ablaktól. Valami zajt hallhatott; valószínűleg szólította valaki. Harry nem törődött vele. Csak örült neki, hogy a lány elment. Muszáj volt a munkájával haladnia. 34

35 Eljutott az első oldal feléig, amikor valaki megszólalt: Jó reggelt, Sir Harry. Sebastian volt az, láthatóan tréfás kedvében. Más különben semmi esetre nem szólítaná Sirnek Harryt. Harry nem nézett fel. Már délután van. Akkor nem, ha az ember tizenegykor ébred. Harry elnyomott egy ásítást. Nem kopogtál. Sosem szoktam. Sebastian ledobta magát egy székbe, és úgy tűnt, nem vette észre, hogy sötét haja a szemébe hullt. Mit csinálsz? Dolgozom. Állandóan dolgozol. Nem mindenki fog őrgrófi címet örökölni jegyezte meg Harry, és megpróbált legalább még egy mondatot befejezni, mielőtt Sebastian magának követelné a teljes figyelmét. Talán igen, talán nem dünnyögte Sebastian. Ami igaz is volt. Sebastian mindig második volt az öröklési sorban. Nagybátyja, Newbury őrgrófja csak egyetlen fiút nemzett, Geoffryt. De az őrgróf, aki még mindig úgy vélte, hogy Sebastian semmirekellő alak, annak ellenére, hogy egy évtizedig szolgálta őfelsége birodalmát, nem aggódott emiatt. Végül is kevés oka volt feltételezni, hogy Sebastian lenne az örököse. Geoffry megnősült, mialatt Sebastian katonáskodott, és a felesége két lányt szült neki, úgyhogy láthatóan képes volt gyermeket nemzeni. Csakhogy Geoffry valamilyen lázba esett, ami elvitte. És amint nyilvánvalóvá vált, hogy az özvegye nem gömbölyödik, tehát nincs úton egy trónörökös, hogy megmentse a címet és a rangot a pusztulástól, vagyis Sebastiantól, a hosszú ideje özvegy őrgróf magára vállalta, hogy új örökösről gondoskodjon, és ennek érdekében most Londonban időzött, feleséget keresve. 35