A BIBLIAI ŐSTÖRTÉNET ÉS A MITOLÓGIA

Átírás

1 1 A JEGYZETET ÖSSZEÁLLÍTOTTA: DR. NÉMETH NORBERT A BIBLIAI ŐSTÖRTÉNET ÉS A MITOLÓGIA A BIBLIAI ŐSTÖRTÉNET ÉRTELMEZÉSE Mit nevezünk őstörténetnek A Teremtés könyvének 1-11 fejezete a világ, az ember és népek eredetét, valamint az emberiség történetének kezdetén lejátszódott eseményeket mondja el folyamatos elbeszélés formájában. Ezért ezeket a fejezeteket bibliai őstörténetnek nevezik. Az őstörténet kapcsán általában csak a világ és az ember teremtésére s bűnbeesésére szoktunk gondolni, pedig a kezdetek bibliai leírásához tartozik az első gyilkosságtól (Ter 4) a kultúra és civilizáció eredetének, a vízözönnek és a bábeli torony építésének leírásán át egészen a szemiták családfájáig tartó eseménysor is (Ter 11,10-26). Ne tévesszen meg, hogy a bibliai szerző az őstörténet eseményeit saját kora környezetébe helyezi. A Teremtés könyvének 1-11 fejezete irodalmilag és teológiailag egyetlen összefüggést alkot, s az emberiség jelen története csak a Teremtés könyve 12. fejezetével, Ábrahám történetével kezdődik. A bibliai őstörténet természete és műfaja Az őstörténet problémája A bibliai őstörténet az újkortól kezdve a Biblia legvitatottabb fejezeteihez tartozik, amelyeknek értelmezése a természettudományos világkép változásával kapott különleges aktualitást (lásd Galilei eset). A századfordulón Ch. Darwin fajok eredetéről szóló elmélete felvetette az egész élővilág (beleértve az embert is) evolúció útján történt kialakulásának magyarázatát. A paleontológia eredményei pedig új megvilágításba helyezték az ember őstörténetét, azt az utat, amelyet megjelenésétől a homo sapiensig bejárt. Mindezek alapján felmerül a kérdés, hogyan kell értelmezni a bibliai őstörténet tanítását a világ és az ember teremtéséről, vagy a kezdetek emberének életéről? Valójában milyen igazságokat akar közölni a kezdetekről? Hogyan lehet ezeknek az elbeszéléseknek érvényét mai tudományos ismereteink alapján elfogadni? Kiderül ugyanis, hogy a bibliai szerző természettudományos és történeti ismeretei semmiben sem különböznek az ókor Kelet emberének tudásanyagától, amelyre az őstörténet szövegének magyarázatánál még részletesen kitérünk. A kezdetek ismeretének eredete A bibliai őstörténet természetének felismeréséhez segít, ha megvizsgáljuk, hogy honnan ered a Teremtés könyve 1-11 fejezetében leírt események ismerete. Ezek a fejezetek olyan eseményeket írnak le, amelyeknek természetüknél fogva nem lehetett tanúja (világ és ember teremtése), vagy amelyekről nem juthatott el hozzánk történeti tapasztaláson alapuló, nemzedékről nemzedékre átadott hagyomány (bűnbeesés, első gyilkosság, mesterségek, kultúra kezdete stb.). Az emberiség kezdeteit a történeti kortól millió évben mérhető időtáv választja el, s ilyen hatalmas időköz eleve lehetetlenné teszi megbízható emlékezést őrző szájhagyomány fennmaradását.

2 2 A megoldást Izrael létében és hitben megélt történetében kell keresni. Az őstörténetben elbeszéltek eredete évszázadok üdvtörténeti tapasztalata, közelebbről, annak az eszmélődésnek eredménye, amelyet Izrael a hit fényében folytatott történelmének eseményeiről. Ezért a bibliai őstörténet egyben az üdvtörténet mérlegének is tekinthető. A hosszú útról tanúskodnak az őstörténet szövegében található különböző korú és természetű hagyományok nyomai (pl. a két elbeszélés a teremtésről). A bibliai őstörténet mibenléte így határozható meg:...a Teremtés könyvének első fejezeteiben múltba tekintő prófétai beszédről van szó. A szerző a jelen állapotot magyarázza azzal, hogy a múltba néz és megjelöli az okot. A jelenben megvan a hitbeli meggyőződés, hogy a világ Isten műve. Ezt a hitigazságot teszi érthetővé és szemléletessé azzal, hogy visszanyúl a múltba és ott saját korának kifejezésmódját használva leírja az eseményt. Teológiai nyelven ezt az eljárást történeti aetiológiának mondjuk (aitia=ok). Az aetiológia te-hát azt jelenti, hogy a jelen állapotot egy régebbi jelenséggel, mint okkal magyarázzuk (GÁL F.: Dogmatika I., Budapest 1190, 141. old.). Más megfogalmazásban: Nem forrásokra támaszkodó történelemmel van dolgunk, hanem a hitére reflektáló okkereső (aetiológiai) eszmélődésével. Ennek során a szent szerző a nép és az emberiség múltjának teológiai vonatkozásairól ugyanolyan megvilágítást kapott a Szentlélektől, amilyet a próféták a nép és az emberiség jövőjére vonatkozólag kaptak (ELŐD L: Katolikus dogmaüka, Budapest 1978,90. old.). A fentebb idézett meghatározások a bibliai őstörténet természetének két vonását emelik ki: múltba tekintő prófétai beszéd (azt módot jelenti, ahogyan szerző a jelenből visszanyúl a kezdetekhez) és aetiológia (azt a szándékot jelöli, amellyel a szerző visszanyúl a kezdetekhez. Múltba tekintő prófétai beszéd A bibliai őstörténet olyan eseményeket ír le, amelyekről nincs tapasztalatunk vagy történeti hagyományozáson alapuló ismeretünk. Ezért a bibliai szerző módszerének megértéséhez a jövőbe tekintő prófétai beszéd természetének elemzése segít, mert ebben szintén olyan események kijelentéséről van szó, amelyekről nincs Izraelnek tapasztalata vagy ismerete, hiszen csak a jövőben következnek be. A kijelentés alapja és eredete ez esetben is a megélt történelem. A bibliai őstörténet és a jövőbe tekintő prófétai beszéd egybevetéséből ered a múltba tekintő prófétai beszéd elnevezés is. A próféta a jelen üdvrendi állapotból tekint a jövőbe. A jelen, amelyben a próféta él és tanít, nemcsak egy korlátozott történeti korszak, hanem felöleli a múlt üdvtörténeti tapasztalatait is. A múltban Izrael már megélte, hogy Isten a történelem ura és irányítója, van hatalma népe sorsának irányítására, üdvösségre vezetésére. Izrael történetének nagy eseményei - megmentés és büntetés egyaránt - Istennek népe javára tett cselekedeteiről tanúskodnak. A múlt eseményeinek ismételt felidézésében a jelen biztosítékát látták. Kifejezik azt a hívő bizalmat, hogy amiként JHWH a múltban népe sorsát vezette, ugyanúgy cselekszik a jelenben is. Sőt azt is, hogy ennek az isteni cselekvésnek az azonossága nemcsak a jelenben felelevenített múltban, hanem a jövőben is megmarad. Ezért az üdvtörténeti jelen alapot és lehetőséget nyújt a jövő megismerésére is. Amikor a próféta kijelentést tesz a jövőről, a lényegre szorítkozik. A jövő feltárásával a jelenre akar hatni, hallgatóit állhatatosságra akarja buzdítani, hitüket ébreszteni, vagy megtérésre szólítani. Más szóval: a jövőről csak azt mondja el, aminek a jelen üdvtörténetre, állapotra hatása van. Célja tehát nem történeti ismeretek közlése, hanem felhívás hitbeli döntésre. Tehát amíg biztonsággal állítja a jövőt (üdvösség, büntetés), azt részleteiben nem tudja meghatározni. A próféta azonban igehirdető. Amikor hallgatóinak a jövőt hirdeti, azt érthetővé és szemléletessé kell tennie, ezért felhasználja a történeti múlt ismert emlékeit és tapasztalatait, korának ismereteit és kifejezésmódját. Mindezek segítségével szemléletes formában adja át a jövőre vonatkozó felismeréseit. A múltba tekintő prófétai beszéd a bibliai őstörténet esetében hasonló eljárást alkalmaz. A világ és az emberiség kezdeteiről nem maradt történeti hagyomány, legfeljebb népies elbeszélések. Az őstörténet eseményeinek megismerésére is Izrael üdvtörténeti tapasztalatai adnak alapot és kiindulást. A szerző a jelen és a múlt jelenben megőrzött üdvtörténeti adottságaira reflektál, és ebből következtet arra, mi történt kezdetben. Döntő szerepet kap az a felismerés, hogy az Izrael történetét irányító, szabadító és üdvözítő Isten egyben az emberiséget is a beteljesedés felé vezérlő Isten, aki már a kezdeteknél is így cselekedett az emberrel. Amint a jövőbe, úgy a múltba tekintő prófétai beszédről is elmondhatjuk, hogy Isten... csak a jelen üdvhelyzetre döntő jelentőségű dolgokat közöl a próféta által a múltból és a jövőből, és ebben a közlésben teljesen érintetlenül hagyja a próféta profán ismereteit Más szóval: Isten közli, hogy mi lesz, vagy mi volt, de nem azt, hogy hogyan lesz vagy hogyan volt (Ádámtól Krisztusig, Budapest 1965, old.). A reflexió során létrejött ismeret csak a kezdetben történtek lényegére vonatkozik. Nem a tényszerű adatok bővítésére, hanem a már meglevő jelen adottságok belátásra és mélyebb megismerésére irányul. Ezért a szerző a múlt eseményeinek elbeszélésénél is a szemléltetés eszközéhez nyúl, korának képeit, kifejezéseit, előadásmódját használja fel mondanivalójának közlésénél.

3 3 Aetiológia Az aetiológi azt jelenti, hogy a jelen állapotot egy régebbi okkal megmagyarázzuk. A mítosz esetében az aetiológia az ember vagy az emberiség ősi, de mindig új és örök kérdéseit (élet és halál, szenvedés, bűn stb.) egy régebbi történéssel vagy jelenséggel magyarázza úgy, hogy képszerű kifejezésbe öltözteti, ezzel tudatosítva a jelen valóságot. A kép vagy képszerű kifejezés azonban nem a valóságot jelöli, amelytől mint októl a jelen állapot függene, mert a képszerűén ábrázolt eseménynek nincs tér- és időbeli rögzítése, csupán távoli, a történelmet megelőző vagy történetfeletti időben játszódik. Valóságról még akkor sem lehet beszélni, ha a mítoszban elbeszélt ősi esemény azzal a felfogással társul, hogy az megtörtént, és a jelenség ettől függésben van. A mítoszban ugyanis az őstörténet és a valós történelem, az ok és az okozat más síkon jelenik meg. Más a helyzet a Teremtés könyve 1-11 fejezetének esetében. A bibliai őstörténet szándéka ugyanis az, hogy az idő folyamatában levő valóságos eseményekre mutasson rá, amelyektől mint októl függ a jelen üdvrendi állapot. Mindez akkor is érvényes, ha a szerző az ok - tehát az őstörténet - leírásában olyan képszerű kifejezési formákat használ, amelyek a saját korában rendelkezésére álltak. A valóságos - az őstörténetben lejátszódott -ok és a jelen történelemben tapasztalható következménye ugyanazon távlatban jelenik meg. Más szóval ez azt jelenti, hogy Izrael üdvtörténeti reflexiója képes arra, hogy a jelen állapotból, múltban lejátszódott eseményt feltárjon. Célja ugyanis az, hogy a történeti eredet feltárásával egy jelen adottságot jobban érthetővé tegyen. A jelen üdvhelyzet megértése és az abból levont' igazságok értéke feltételezi a kezdet és a jelen közötti összefüggést a valóság síkján. Az őstörténet és a történelem kapcsolatára a mítosz ismertetésénél részletesebben kitérünk. A szentírásmagyarázat feladata A múltba tekintő prófétai beszéd esetében Isten közli, hogy mi volt, de nem azt, hogy hogyan volt. A bibliai szerző ezért a múlt eseményeinek elbeszélésénél a szemléltetés eszközéhez nyúl, korának képeit, kifejezéseit, előadásmódját használja mondanivalója közlésénél. Ebből következik a szentírás-magyarázatnak az a feladata, hogy az őstörténetben meghatározza, mi az amit a szerző mint tényt akar közölni a múltból (mi volt), és mi a keret, amelyben ez a kinyilatkoztatott igazság megjelenik (ahogyan volt): Ezért esetről esetre kell meghatározni, mit mond a kezdetek hagyományos leírása (bibliai őstörténet) üdvösségemre vonatkozólag, és mennyiben követeli meg az üdvösségem miatt kinyilatkoztatott tanítás azt is, hogy az esemény, amelynek elbeszélése folytán az üdvös igazság kifejezést kapott, maga is megfeleljen a tér és idő meghatározott pontján megtörtént eseménynek (ALSZEGHY ZS., A kezdetek teológiája, Róma 1979, 20. old.). Az elmondottakhoz hozzá kell azonban tenni, hogy a bibliai szerző a szemléltetés eszközét, a képeket is isteni sugalmazásra választja ki, hogy azok alkalmasak legyenek a kinyilatkoztatott, üdvös igazság közvetítésére. Nem lehet tehát azt mondani, hogy az előadás módja kizárólag emberi elem, s csak az üdvösségünk érdekében közölt igazság isteni elem az őstörténetben. Az isteni sugalmazás a teljes bibliai szövegre kiterjed. A kegyelmi megvilágítás gondoskodik arról is, hogy a kezdetek ábrázolása olyan legyen, amely valóban képes a kinyilatkoztatott igazságok hordozására.

4 4 A mítosz Amint az őstörténet természetének magyarázatánál már láttuk, Izrael azzal a szándékkal fordul a kezdetekhez, hogy az eredetből, mint okból a világ és az ember jelen állapotára magyarázatot keressen. A mitologikus eredethagyomány ugyanezt teszi, amikor felfedi, hogy az ember helyzete ellentmondásos, a világ nem rendezett egész, feszültségekkel teli, amelyen még az isteneknek sincs tökéletes uralma. A mítosz embere ezért megkísérli, hogy szembe nézzen azokkal az erőkkel, speciálisan a természet világában, amelyek az ember életét befolyásolják, sőt gyakran veszélyeztetik, s ezáltal a valóságot érthetővé és kiismerhetővé tegye. Az ókori Kelet embere számára a kezdeteknek különleges jelentősége volt, mert szerinte egy-egy valóság, jelen esetben a világ és az emberiség eredeténél lehet legjobban megragadni az istenek szándékát, hogy mire teremtették, milyen sorsot szántak alkotásuknak. Amikor tehát magyarázatot kerestek az embernek a világban elfoglalt helyzetére, előszeretettel fordultak a kezdetekhez. Minthogy az ókori Kelet mitologikus eredethagyománya és a bibliai őstörténet között a világértelmezés módszere, képek és kifejezési formák tekintetében számos érintkezést találunk, ezért röviden tisztázni kell a mítosz és az őstörténet viszonyát. A mítosz elbeszéli a világ és az emberiség eredetét, amelyet az istenek nemzésével és születésével, egymás iránti viszonyával magyaráz. A jelen állapot értelmezésében kitér a világ és az ember iránti viszonyukra is. Szereplői azonban elsősorban az istenek, akiket személyekként nevez meg, és gyakran a természet jelenségeivel, erőivel azonosít. Mindezt saját irodalmi eszközeivel fejezi ki és teszi érthetővé. A mitologikus gondolkodás egyik fő jellegzetessége, hogy nem képes az Isten világfelettiségét - transcendenciáját - és a világ Istentől különböző (véges) voltát megkülönböztetni. A teremtés bibliai fogalma ismeretlen a mítoszban, mert számára a kozmosz egyszerre isteni valóság is. A természet erőit vagy a természet jelenségeinek egy-egy területét (termékenység, születés, élet, halál, stb.) isteni erőnek tartja, s az istenek ezek megszemélyesítői. Az istenek és a kozmosz (s benne az ember) eredetét a történeti tapasztalaton kívül álló ősidőben mutatja be, amelyben keletkezésük teljesen egybefonódik. A mítoszban a világ eredetének magyarázata (kozmogónia) elválaszthatatlanul összefügg az istenek eredetének magyarázatával (teogónia), mert az őskáosz egyszerre az istenek és világ eredetének forrása is. Vele összefüggésben magyarázza a mítosz az ember keletkezését is (antropogónia). Ennek megfelelően beszélünk teo-, kozmo- és antropogóniáról. A mítosz másik jellegzetessége, hogy szemléletmódja ellentéte a történetinek. A történelem folyamata egyenes vonalú, megismételhetetlen és megfordíthatatlan, alanya pedig az ember. A mítosz ciklikus, a benne elbeszéltek szabályos váltakozásban megismétlődnek, s a tér és időfeletti ősidőben játszódnak, hősei pedig az istenek vagy istenemberek. Időfelettiségéből következik az is, hogy az ember a mítoszban elbeszélteket ismételten felidézve tevékenyen bekapcsolódhat a kozmosz erőinek szabályos, ciklikusan bekövetkező változásába. Ezért a mítosz az ember számára a világmegértés alapja, a világrend s benne az ember életének fennmaradását szolgálja. A mítoszt és a mitologikus hagyományt az elmondottak ellenére sem szabad a tudomány előtti, primitív gondolkodás formájának tekinteni, mert benne megjelenik a mindenkori emberre jellemző világmegértés igénye. A mítosz embere felismeri a valóság összetettségét, a világ és az emberi lét viszonyainak alapvető elemeit, és felébred benne az igény, hogy mindezt magyarázza és értelmezze. Ezért akár az ókori világ mitologikus hagyománya ma is alkalmas arra, hogy az emberről és a világról érvényes igazságokat elmondjon. A bibliai őstörténet és a mítosz A bibliai őstörténetben megtaláljuk a mítoszra jellemző világértelmezés szerepét, de esetében mégsem beszélhetünk egyszerűen mítoszról. Felismerhető benne az ókori Kelet mitologikus irodalmi hagyományának ismerete is, mint azt a szöveg magyarázatával kapcsolatban többször látni fogjuk. Megállapítható viszont az is, hogy a bibliai hagyomány a kezdetekről szóló tanítását Izrael monoteizmusának és történetszemléletének alapján fogalmazza meg, amely alapvetően különbözik a mitologikus szemléletmódtól. Az őstörténet felhasznál közös motívumokat, sőt az is lehetséges, hogy adott esetben már létező irodalmi anyag ismeretére támaszkodik, de azt Izrael hitének fényében alkalmazva egyúttal demitizálja, azaz megfosztja mitologikus tartalmától. Izrael monoteizmusa A mítoszok főszereplői az istenek, és bennük legalább két isten szerepel. Izrael hitének alapvető vonása a monoteizmus, amely következetesen érvényesül az őstörténetben. Isten a teremtés és a történelem egyetlen szuverén ura, egyedül ő cselekszik a teremtésben kizárólagosan. Mellette nincs és nem is adódik lehetőség vele egyenrangú szereplőre vagy ellenpólusra. Egyedül az ember lett Isten képére és hasonlatosságára teremtve, ám azokban a történetekben, amelyek Isten és az ember között játszódnak le, az ember teremtett és esendő voltában

5 5 nem egyenlő partnere Istennek. A teremtés (Ter 1), az élet adományozása (Ter 2,7), valamint a büntetés és irgalmazás (Ter 6, stb.) egyedül Istent illeti meg. A bibliai őstörténetben világosan kifejezésre jut Isten és a világ különbözősége. A világot Isten teremtő akarata hívta létre. Az Ószövetségben Isten létrejötte teljesen ismeretlen és elképzelhetetlen (Ter 1,1; Zsolt 90,2), Isten örök, ezért születése vagy halála elképzelhetetlen. A rendezett világot az isteni teremtő hatalom alakítja ki. A teremtéstörténet, tudatosan alkalmazva a demitizálás eszközét, megfosztja az egész teremtett rendet szakrális - isteni - jellegétől. Azőstörténet és a történelem Az őstörténet nem a mítoszokból ismert időfelettiségben játszódik, hanem ahhoz a valóságos történelemhez tartozik, amelyben Izrael is él. Ez a szándék már a Teremtés könyvének szerkezetéből is kitűnik. Az őstörténettel és az Ábrahámmal kezdődő üdvtörténet egységben van, vagyis az őstörténet indokolja meg Ábrahám, és rajta keresztül Izrael meghívását és küldetését. Ez a kapcsolat kiemeli az őstörténetet a mítosz világából, a mitikus időfelettiségből, és a történelem szintjére helyezi. A kezdetek és a jelen történelem kapcsolata többféle módon is kifejezésre jut a Teremtés könyvében. A teremtés Istene azonos Izrael Istenével, JHWH-val, a történelem urával. A teremtő Isten és a történelmet irányító Isten azonossága kiemeli a teremtést az időtlenségből. A teremtés művének hat napra való beosztása és a nyugalom napjával egy hétre való kiegészítése a teremtés történésjellegét akarja biztosítani, a mérhető és egymásutániság által meghatározható időbe teszi, kiemelve azt a mérhetetlen és felfoghatatlan ősidőből. Az első nap eseménye a világosság és a sötétség szétválasztása. Váltakozásukból adódik a nappal és az éjszaka különbözősége. Ezzel megjelenik az időbeliség. Általa a teremtés bekapcsolódik az időbe, amelyet tudatosan jelez az egyes teremtéscselekmények után ismétlődő kijelentés: lett este és reggel... nap. A teremtés időbeliségét és a történelemmel való kapcsolatát az egymást követő isteni parancsok is igazolják, amelyek az egyes teremtéscselekményekhez kapcsolódnak a hatnapos teremtéstörténetben: legyen... és lett. Ezek a parancsok Isten üdvözítő tervéhez tartoznak, amely a történelemre vonatkozó rendelkezéseit is tartalmazza. A szerző ezzel a teremtés és történelem Istenének azonosságát hangsúlyozza. Ugyanezt erősíti meg a hatnapos teremtéstörténet befejező megjegyzése: Ez a története (tol e dot) az ég és a föld teremtésének, ahogy az lefolyt (Ter 2,4a). A tol e dot (tbsz.) héber szó, jelentése utódok, nemzedékek, leszármazás-történet, nemzetségtábla, a Ter 2,4a-ban pedig a tol e dot bevett fordítása történet. A záróvers révén a világ teremtése a Teremtés könyve többi kilenc toledotjához, azaz Izrael őseinek és a környező népek nemzetségtábláihoz, rajtuk keresztül pedig a történelemhez kapcsolódik. A nemzetségtáblák időbeli összefüggést teremtenek az őstörténet eseményei és a jelen emberi történelem között is, amely a Bibliában Ábrahámmal kezdődik. Ádám (Ter 5) és Noé utódainak (Ter 10) nemzetségtáblája az első embert és a tőlük eredő emberiséget összekötik Ábrahámmal, Izrael ősatyjával. A leszármazás révén az első emberpár egy síkra kerül Ábrahámmal, a történeti emberrel és a történeti Izraellel. Az őstörténet az emberi bűn és isteni büntetés jelenségét olyan tényként írja le, amilyennek Izrael a történelemben is tapasztalja. Az őstörténetben elkövetett emberi bűn a történelemben elkövetett bűnnel azonos rangú. Az emberi hátúra és civilizáció - a művészetek, mesterségek - az emberi tevékenység eredménye, nem pedig isteni eredetű és természetű adottság, miként a mítoszokban, amelyekben a munka és az alkotás az istenek szolgálatára szól. A mítoszok arról beszélnek, hogy az alkotótevékenység az istenek kizárólagos privilégiuma, az ember azt csupán kapta tőlük, vagy valamilyen más módon szerezte meg magának. Valamit birtokol tehát, ami eredetileg nem jár ki neki. Az őstörténet szerint az ember alkotótevékenysége ugyan a teremtő Isten parancsán és megbízatásán alapul, hatékonysága is áldásától függ, de ezen a területen az ember öntevékenyen működik, mert az alkotás ember-voltának tartozéka. Az őstörténet szerkezete témák szerint Az őstörténet szerkezetét, vagyis fentebb ismertetett irodalmi egységek összefüggését és tagolódását a kutatók nem azonosan ítélik meg. E fejezetek tanításának szempontjából mégis az a megoldás látszik célravezetőbbnek, amely az őstörténet szerkezetét témák szerint határozza meg. A Ter 1-11 fejezete az emberi lét kérdéseire akar választ adni a hit fényében, mégpedig témák szerint a következőkre: - honnan a világ (kozmosz) mindazzal, ami benne él (Ter 1,1-2,4a) - honnan az ember, és mi történt az emberrel kezdetben (Ter 2,4b-9,17) - honnan vannak a népek, és hogyan magyarázható egymáshoz való viszonyuk (Ter 9,18-11,26)

6 6 A felsorolt témák a következő szerkezeti összefüggésben találhatók az őstörténetben: I. A VILÁG (Ter 1,1-2,4a) A világ teremtése (1,1-2,4a) II. AZ EMBER (Ter 2,4b-9,17) a) A paradicsom és a bűnbeesés (2,4b-3,24) - az ember teremtése és az ember a paradicsomban (2,4b-25) - a bűnbeesés (3,1-24) b) Az emberiség története a bűnbeesés után a vízözönig (4,1-5,32) - Káin és Ábel, az első gyilkosság (4,1-16) - kainiták és szetiták (4,17-26) - az ősatyák Ádámtól Noéig (5,1-32) c) A vízözön (6,1-9,17) - az emberiség a vízözön előtt (6,1-8) - Isten gondoskodása Noé családjáról (6,9-7,16) - a vízözön leírása (7,17-8,22) - a világ új rendje (9,1-17) III. A NÉPEK A bűn Noé családjában (9,18-29) A népek táblája (10,1-32) A bábeli torony (11,1-9) A szemiták családfája (11,10-26) A témákból kiindulva a Ter 1-11 fejezetet nem lehet úgy értelmezni, mintha az egyes részek mindössze mozaikszerűen, csupán egymást kiegészítve mutatnák be a világ és az emberi lét örök adottságainak eredetét. Helytelen lenne az is, ha az őstörténet egyes epizódjaiban minden összefüggés nélkül, csak az emberi bűn különböző lehetőségeinek leírását látnánk. A bibliai őstörténet ugyanis a szerző(k) szándéka szerint üdvtörténet. Jelenlegi arculata azt a folyamatot akarja ábrázolni, ahogyan az emberiség elvesztette az üdvösség állapotát, és lavinaszerűen növekedve megjelenik az emberi élet minden területén a bűn, amely a bábeli torony történetében tetőződik. Ezzel párhuzamosan tanúskodik Isten kegyelmi és büntető tetteiről. Az egyes epizódok egymással összefüggésben, kronologikus egymásutániságban írják le az emberi történelemben jelenlevő bűn folyamatos növekedését, (amelybe beilleszkednek a világ és az emberiség adottságairól szóló nagy témák. Az őstörténet keletkezése és forrásai Az őstörténet mai, a Bibliában található ún. kánoni formája immár létező írásos forrásokból kialakított irodalmi összefüggés. A Ter 1-11 szövegében két egymástól eltérő hagyomány állapítható meg, amelyeket Mózes öt könyve, a biblikus szaktudomány nyelvén a Pentateuchus keletkezéstörténete magyarázatából ismert Jahvistának (jele: J) és a Papi-írásnak (jele: P) nevezett forrásokkal azonosítjuk. A Pentateuchus görög eredetű szó, penta=öt, teukhé=eszköz, amelyen a könyvtekercsek tokját, később a könyveket értették. A hé penta-teuché /biblosz/ jelentése: az öt tekercsből álló könyv. Mindkét forrás kiterjed a Teremtés könyve 1-11 fejezetének egészére, s így megállapítható, hogy az őstörténet mai formája előtt mind a Jahvista, mind a Papi forrásnak saját őstörténete volt, amelynek terjedelme, teológiai és irodalmi sajátosságai a bibliai szövegből felismerhetők. A kezdeték két változata részben kiegészíti egymást, sok részletben viszont eltérnek egymástól (lásd pl. a vízözön története). Üdvtörténeti szemléletüktől függően is önálló utat követnek (lásd pl. a Papi-írásban a történelem világperiódusokra osztása). A két forrás közül a Jahvista az ősibb, és Izrael előtörténetének (világ teremtésétől a pátriárkák és Mózes történetén át egészen a törzsek honfoglalásáig) a királyság kezdetétől egészen a babiloni fogság (Kr. e ) idejéig folyamatosan bővített változata. A Jahvista forrás nyelvezete színes, szemléletes, elbeszélései képekben gazdagok, érdeklődése az ember és sorsa felé irányul. Az embert reálisan szemléli, üdvösségre hívott és ugyanakkor esendő voltában. Istent antropomorf módon írja le, Isten neve az elbeszélésekben JHWH. A Jahvista forrásban a bibliai őstörténet önálló, saját jelentéssel rendelkező irodalmi egység, s nem függ szorosan véve a Ter 12. fejezetével kezdődő pátriárkái történetektől. Időbelileg a Jahvista forrás legkésőbbi része, amelynek keletkezését a kutatók többsége fejlett teológiája miatt a fogság korának összefüggésében határozza meg. Az őstörténet Jahvista forrásból eredő részei a következők: az első ember teremtése és a bűnbeesés története (2,4b-3,24); Káin és Ábel története (4,1-16); a kainiták és a szetiták nemzetségtáblája (4,17-26); az emberiség gonoszságának növekedése (6,1-8); a vízözön története (6,9-8,22 P részekkel); elbeszélés Noé fiairól (9,18-29); a

7 7 bábeli torony története (11,1-9). A Jahvista őstörténet elsősorban elbeszélésekből áll, a nemzetségtábláknak nincs benne jelentősége, inkább csak összekötő elemek vagy keretek az elbeszélések számára. Az elbeszélések fonalát meghatározza a bűn fokozatos elhatalmasodása, amely összekapcsolódik az emberiség növekedésével. A Papi forrás vagy más néven Papi-írás későbbi eredetű, Izrael előtörténetének (a világ teremtésétől Mózes haláláig) a Kr. e. 6. végén, 520 körül Babilonban a fogságba vitt, vagy az 5. században Jeruzsálemben, a fogságból visszatért jeruzsálemi papság körében keletkezett változata. II. Nebukadnezár újbabiloni uralkodó több hadjáratot vezetett Júda királysága ellen. Kr. e. 598-ban, majd 587/586-ban elfoglalta Jeruzsálemet. Ez utóbbi alkalommal lerombolta a várost és a templomot, megszüntette a királyság önálló állami létét, amely most a birodalom tartománya lett. Három alkalommal (597, 586 és 582) Júda lakosságának egy részét - királyi udvar és a vezető réteg, a papság, kézművesek - Babilonba hurcolta. Amikor Kürosz perzsa király Kr. e. 539-ben megdöntötte az újbabiloni birodalmat, engedélyt adott a lerombolt jeruzsálemi templom felépítésére és a zsidók hazatérésére. A Papi-írás nyelvezete száraz, csiszolt és szakszerű. Ábrázolásmódja sematikus, hiányzik belőle a szemléletesség, kedveli a számszerű adatok, nevek, nemzetségek, mértékek, időpontok felsorolását és osztályzását. Az ember és az emberi problémák helyett elsősorban a világban és a történelemben érvényesülő isteni rend, a törvények és a kultusz eredete érdekli. Istenről emelkedetten beszél, kerüli az antropomorfizmusokat, Isten Elohim néven fordul elő a szövegekben. Az őstörténet a Papi-írásban szerkezetileg két egymással ellentétbe helyezett elbeszélésre épül: a világ teremtésének leírására az ember bűnbeesésére való utalás nélkül, és vízözönre, amely bemutatja bűnt és a bukást. A teremtés nem más, mint a káoszból kiemelkedő rend, a víz-özönnel viszont a káosz ismét betör rendbe. A vízözön elbeszélésének súlypontja Isten szövetsége az egész világgal (Ter 9,1-17), amely biztosítékot nyújt a vízözön után létrejött új világrend szilárd fennállására, s egyúttal szoros kapcsolatban áll a papi szövegekben egy másik szövetséggel, Isten Ábrahámmal kötött szövetségével. Ezért a Papi-írásban, eltérően a Jahvista forrástól, az őstörténet elválaszthatatlan Izrael előtörténetének többi témáitól, főként a pátriárkái történetektől. Az őstörténetben a következő részeket soroljuk a Papi forráshoz: a hatnapos teremtéstörténet (1,1-2,4a); az ősatyák nemzetségtáblája Ádámtól Noéig (5,1-32); a vízözön leírása (6,9-8,22 J részekkel); Isten szövetsége Noéval, a világ új rendje (9,1-17); a népek táblája (10,1-32 J részekkel); a szetiták nemzetségtáblája (11,20-26). A Papi-írás őstörténetében a nemzetségtábláknak döntő szerepe van, mert ezek teremtik meg szerkezeti összefüggését és Izrael történetével, mindenekelőtt a pátriárkákkal való folytatólagosságot. A két őstörténet egyetlen összefüggéssé szerkesztése a Pentateuchus mai, kánoni formájának kialakulása során történt a babiloni fogság után (Kr. e. 538) a Kr. e. 400-ig terjedő időszakban, elsősorban azonban a Kr. e. 5. század második felére gondolhatunk. Az őstörténet egyes elbeszéléseinek magyarázatánál a bibliai szöveg Jahvista és Papi-írásból való részeit a köny-nyebb tájékozódás végett más-más betűtípussal jelöljük. Az őstörténet mai, végső formájának jellegzetességei A végső forma szerkesztőjének munkamódszerét az jellemzi, hogy a Jahvista őstörténetet Papi-írás őstörténetébe helyezte. Mégpedig úgy, hogy a két forrás szövegeit vagy egymás utáni sorrendbe állította (pl. a két teremtéstörténet Ter l,l-2,4a és 2,4b-3,24), vagy egymásba illesztette (pl. a vízözön története). A harmonizálás nem mindig tüntette el a forrásanyag eredeti, a mai összefüggésben nemegyszer ellentmondó vonásait, és a részletek is gyakran csak lazán kapcsolódnak egymáshoz. Ennek ellenére az így létrejött őstörténet önálló alkotás, minthogy az eredeti forrásanyag új összefüggésbe került, és új teológiai jelentést is kapott. Bár az őstörténet mai, végső formáját a hatnapos teremtéstörténet (Ter l,l-2,4a) és a vízözönt lezáró Noé szövetség révén (Ter 9,1-17) a Papi-írás látásmódja uralja, a kezdet emberi történetének Jahvista szemlélete is nagyobb nyomatékot kap. A Jahvista őstörténet cselekménye azt a folyamatot mutatja be, ahogyan az emberiség üdvösség állapotából az üdvösség elvesztésének állapotába jut. A két forrás szövegeinek kombinációja, amelyben a bűnről és a büntetésről szóló Jahvista elbeszélések a Papi-írás teremtéstörténetével éles kontrasztban állnak, még jobban aláhúzza, hogy honnan hová jutott az ember. A hatnapos papi teremtéstörténet ugyanis fokozottan hangsúlyozza a teremtés (és az ember) jó voltát, és így jó és üdvös kezdet szembetűnő viszonyítási alapot nyújt a bűnös ember helyzetének felméréséhez. Végül a Papi-írás kronológiai adatainak bedolgozása Jahvista elbeszéléseibe jobban érvényre juttatja az őstörténet jelenlegi formájának történelem jellegét.