Radnóti Miklós. Kidolgozott tétel. Radnóti Miklós ( )

Átírás

1 Radnóti Miklós Szerzõ dezs Kidolgozott tétel Radnóti Miklós ( ) Radnóti Miklós a Nyugat harmadik generációjához tartozott. Költõ, mûfordító, prózaíró volt. Életmûvével ma már a magyar irodalom klasszikusai között foglal helyet. Élete: május 5-én született Budapesten polgári családból. Anyját születésekor, apját tizenkét évesen vesztette el, gazdag anyai nagybátyja nevelte. Az elemit és a középiskolát Budapesten végezte, majd a csehszlovákiai Liberecben a textiltechnikai fõiskolán tanult ban a szegedi egyetemre iratkozott be magyar-francia szakos hallgatónak. A haladó baloldali mozgalmakkal már az 1920-as évek végén kapcsolatba került. Bekapcsolódott a szegedi fiatalok falukutató munkájába, s kapcsolatban volt az illegális kommunista pártszervezettel is ban ismerkedett meg nagy szerelmével, Gyarmati Fannival, akivel 1935-ben házasodott össze. 28-ban versei jelentek meg az 1928-ban, a Jóságban és a Kortársban is ben jelent meg elsõ verseskötete, a Pogány köszöntõ. Késõbb ledoktorált, disszertációja Kaffka Margit mûvészi fejlõdése címmel jelent meg. Ekkor írásaiból, fordításaiból, tanításból élt ben irodalmi munkásságának elismeréseként Baumgarten-díjat kapott. Párizsi útjain a modern irodalommal és mûvészettel ismerkedett. Fordított Appolinaire és La Fontaine mûveket. Figyelte a spanyol szabadságharc eseményeit, részt vett a FKP mellette szervezett akciójában is. Azonban a magyarországi

2 fasizmus térhódítása egyre nehezebbé tette életét tõl kezdve kisebb megszakításokkal munkaszolgálatos volt ben a szerbiai Borba hurcolták, majd a menekülõ hitleristák kegyetlen erõltetett menetben vitték Németország felé. Az agyongyötört költõt november 6-a és 10-e (9.) között lõtték agyon SS-katonák, mert a gyõri kórházba nem fért be 21 társával. A költõt a Gyõr melletti abdai tömegsírba temették. Amikor holttestét exhumálták, viharkabátja zsebében találták meg utolsó, halála elõtt írt verseit (Bori notesz). Költészete: Korai költészete Korai költészetében még Ady és Babits hatása érzõdik, ám saját stílusa hamar kialakult. Fõleg az avantgárd hatott rá, így elsõ 3 kötetének versei szabad versek, mely az elõdeiktõl függetlenedõ költõk formája volt, mely a formai kötetlenségeket merész képek zsúfolt halmozásával kapcsolta össze. Egyes verseinek a versmondattana is furcsa volt, hiszen egyetlen mondatból álltak. Elsõ három kötetének (Pogány köszöntõ, Újmódi pásztorok éneke, Lábadozó szél) legfõbb tárgyköre a természetélmény és az ujjongó szerelmi érzés, továbbá megjelenik a bukolikus költészettel való kapcsolat, majd az elégiák is megjelentek. A fiatal Radnóti költészetének egyik jelentõs szólama a közösségi felelõsségtudatból, a szociális elégedetlenségbõl fakadt. Korai versei közt található a Mint a bika c. mûve (1933), mely az Újhold elsõ költeménye. Bár itt már megfigyelhetünk egy stílusváltást, mert a stílus leegyszerûsödött, ám ez még mindig egy rímtelen szabad vers. Az egész költemény egy részletesen kibontott homéroszi hasonlat. Ez idõ tájt fejezte be tanulóéveit és ekkor kezdõdött a

3 férfikor érett lírája. A vers egyben számvetés eddigi életével és szembenézés a jövõvel. A versben éles határt von eddigi és mostani élete között. Egyetlen hasonlatot fejt ki, mint a cím is utal erre. A múltban a fiatal bika csak játékból hirdette az erejét: környezetében õ volt a legerõsebb, ebbe az ábrázolásba némi önirónia is vegyül. A "de" kötõszó után fordul a mû menete: idõsík váltás történik, s a játéknak vége, a bika veszélyt szimatol. Az elõzõ rész zsúfolt mozgalmasságával szemben itt a mozdulatlanság dominál, hiszen a bika megáll, figyel, majd érzi is a veszélyt. A fogalmi és a képi sík szint azonosult már: a költõ eljutott a fenyegetettség és a rá váró halál felismeréséig, s erre egy új életprogram eltervezésével válaszol. Az utolsó két sor már áttételek nélkül, E/1-ben szól. A bátor, morális gyökerû hõsi helytállás gondolata a kollektív reménység hitében oldódik fel: halála példaképül, okolásul szolgál majd a késõ koroknak. A Kortárs útlevelére c. vers a kötet záró költeménye, mely szintén rímtelen szabad vers. Itt még utoljára el akarta mondani az életbe most kikerülõ társainak az élet néhány fontos részét. A vers három lehetõséget említ, amely szerint a kor embere berendezheti életét, ezek az ügyes és éber önvédelem; az elaljasodás, mely megment az üldözéstõl, ám beletörõdés a szolgaságba; végül a szembeszegülés, a lázadás a mocskoló korral. Ezt a magatartást, majd a jövõben az utódok fogják értékelni. A költemény lezárásában az a meggyõzõdéses hit fogalmazódik meg, hogy az emberiség túl fogja élni a rázúduló történelmi csapásokat, s vállalni fogja a költõ hagyatékát.

4 Az idill és a halál képe Következõ köteteiben folytatódott és ki is teljesedett az a mûvészi-stílusbeli átalakulás, mely már az Újholdban megkezdõdött. Radnóti visszatért a kötött, szabályos formákhoz, a szabályos strófaszerkezethez s a Ny-európai verselés többé-kevésbé szabatos használatához. A következõ két kötete (Járkálj csak, halálraítélt és a Meredek út) szabályos, rímes jambusokban írt verseket tartalmaznak. Ez a klasszicizálódás a kor íróinak többségénél megfigyelhetõ: az avantgárd írók elfordultak az izmusoktól és visszatértek a humánumot õrzõ formákhoz. A képek természetesebbek, könnyen érthetõk lettek, jobban szolgálták a mondanivalót. A fenyegetettség érzése, az Európa-szerte teret hódító fasizmus, az erõszakos halál elõérzete váltja ki belõle a harcos humanizmus egyre erõsödõ és tisztuló hangját. Az embertelenség világából gyakran vágyik a derû, a csendes béke, az idill honába. Ilyen a Járkálj csak, halálraítélt c. verse is. A fasizmus hatalomra jutásától kezdve Radnótinak kétszeresen is halálraítéltnek kellett magát tudnia: a világnézete és a származása miatt is. A kötet címadó versében jelképesen értelmezi élethelyzetét: a táj leírása és megjelenítése ad alkalmat az értékek pusztulásának kiáltásszerû hangsúlyozására. Az önmegszólító vers szorongása kiterjed az énen kívüli világra is. Az õsz, a tél hagyományosan alkalmas a pusztulás érzékeltetésére. Az elsõ két versszak jelzõi és igéi is mind a pusztulás képét erõsítik, s ekkor elõtör belõle a keserûség dühe. A félelmében elbújó macska rémülete

5 átvitel révén a tájat is megváltoztatja: "a rémülettõl fehér és púpos lett az út." A vers második része a halálraítéltnek, azaz a költõnek mostani feladatait összegzi: tisztán, bûntelenül és keményen kell élnie. Ismét felfigyelhetünk a legismertebb költõi képek többértelmû voltára. Az elõbb leírt Mint a bika címû versben a farkascsorda a vandál pusztítás jelképe volt, itt pont ellenkezõ jelentésû lesz, itt a lélek szabadságát a végsõkig védelmezõ ellenállás jelképe; ugyanaz a tartalma a küzdõ bika és a sok sebbõl vérzõ nagy farkasok képének, így tehát megváltozik a farkas-motívum. Ez a verse is szembe kerül az általános zûrzavarral, a bomló értékrenddel, pedig itt már az antikvitás sorfajai is megjelentek. A "Meredek út"-tól kezdve mind magasabban szárnyalt költészete, amely a háború körülményei között egyre sötétebb színezetet kapott. Mind gyakrabban jelenik meg nála a halál gondolata, szinte elõre érzi, hogy az embertelenség áldozata lesz. A hitvesi szerelem legkitûnõbb alkotásai a negyvenes években születtek. A személyes élet intimitása és a történelem tragikuma emeli ódai magaslatra ezeket a verseket. A közülük is talán a legszebb a Tétova Óda (1943), mely méltán állítható Petõfi Minek nevezzelek? c. költeménye mellé. A vers címében a tétova jelzõ bizonytalanságot, határozatlanságot jelez. A költõ lehetetlen feladatra vállalkozik: szerelmének lényegét szeretné egyáltalán képben megragadni. Már korábban is próbálkozott a költõ evvel, ám mindeddig nem sikerült. E szerelem a kamaszkori érzésektõl a háborúban veszélyeztetett férfi érzéseiig gazdagodott, s rendkívül összetetté vált ezért is torpan meg a vers elején. A rejtett csillagrendszer metaforája a szerelem végtelenségére utal, míg a kõben a

6 megkövesedett csigaház a szerelem halhatatlanságát fejezi ki. Ezeket a végleteket egyetlen versben összefogni lehetetlen vállalkozás, s be is ismeri, hogy ez most sem sikerült neki. A vers elsõ részét lezáró ars poeticában kifejezi, hogy ezt a küzdelmet nem adja fel, hiszen ezért költõ, meg kell találnia azokat a bizonyos szavakat. A következõ rész az esti otthon meghitt világába vezet, ahol a köznapi dolgok igézete veszi át a szerepet. A szerelmi érzés hallatlan gyöngédségét érzékelteti, hogy az átlelkesült tárgyak is a szeretett nõt dicsérik. Miközben a költõ a reménykedõ jövõt tervezgeti, az asszony lassan elszenderedik, s az elalvásnak az apró mozzanatai közvetítik a testi-lelki vágyakozásból adódó meghatottságot. Az eddig keresztrímes jambikus verssorok szabályossága a költemény befejezésében rímtelen szabad versbe megy át: a vallomás szétfeszítette a forma kötöttségét. A beszélõ aztán azonosul a másikkal, egyek lesznek a szerelemben, az alvásban. A vers utolsó soraiban a hitvesi rajongás kiismerhetetlen titkairól vall. A költemény végül is mégis sokat tudott elmondani a szerelemrõl. Tragikus és felemelõ, hogy Radnóti lírájának teljes kibontakozása ben, a fasizmus magyarországi tombolásának idején következett be, amikor a költõ személy szerint kiszolgáltatott áldozatként hányódik - vetõdik a munkatáborokban ben tör fel ajkáról a hazaszeretet forró vallomása a Nem tudhatom c. versében. A vers fájdalmas hitelét és szépségét az biztosítja, hogy nem nagy szavakat használ, hanem apró, személyes lírai képekben vall arról, mit jelent számára a haza. Az ellenséges repülõnek csak térkép ez a táj, amelyen elpusztítandó célpontok sorakoznak. A költõ számára a nagy elõd: Vörösmarty Mihály szülõhelye és apró, fájdalmasan boldog emlékek sora, amelyek ehhez a

7 tájhoz kötik. Radnóti tudja, hogy a hatalom terrorja és az áruló urak ellenére élnek még dolgozók, tiszta emberek, költõk és gyermekek - õk a jövõ igazi letéteményesei és urai, a vers hitvallás a hazához, amely a költõt kitagadta, amelyhez mégis, elgyötörten is ragaszkodik. A megalázó faji megkülönböztetés ellenére is magyarnak vallja magát. A legönzetlenebb hazaszeretet bizonysága az is, hogy a hazai föld pusztulása fájt neki akkor, amikor az ellenséges bombázókötelékek az Ö személyes szabadulásáért harcoltak, egyedüli reménységet láthatott volna bennük halálos fenyegetettségében. A vers a véres küzdelem élményébõl nõ ki ("lángoktól ölelt kis ország"). Kettõs ellentét tölti meg feszültséggel. Az egyik ellentét a perspektívaváltáson alapul. A pilóta fentrõl. távolról, a költõ lentrõl, közelrõl néz. Ebbõl következõleg a pilóta szemlélete külsõ, tárgyilagos, a költõé belsõ, érzelmi. A pilótának "térkép a táj", a "gyárat a vad laktanyát" látja rajta. A költõnek apró képek sokasága, népe és saját szülõhazája. Elõször nagy kulturális örökséget idéz, a Szózat szavait fogalmazza meg ("Belõle nõttem én... testem is majd e földbe süpped el." (Vörösmarty) "bölcsõd az, s majdan sírod is..." ) Ezután idillikus, bensõséges képekben tárul fel mindaz, amit a "látcsõn" nem látható, az élet apró emberi mozzanatai sorakoznak, az elmúlt ifjúság felvillanó emlékei. Ehhez a szemléleti ellentéthez társul egy gondolati ellentét. A háborús pusztítás embertelenségével a költõ szembeállítja az építõ embert a jövõ nemzedéket, amelyben "felnõ az értelem". Nem hallgatja el a nemzeti felelõsséget ("hisz bûnösök vagyunk mi akár a többi nép") de a végsõ mondanivaló az erkölcsi felelõsség vállalása a haladás híre. Radnóti legkimagaslóbb költõi erényeit egyesíti a vers. A dialektikus

8 szemlélet ("másnak mit jelent, nekem szülõhazám"), ódai pátosz (a Szózat idézése), illetve az idill és az elégikus borongás összhangját. Egyik legjelentõsebb eljárás az idõsíkok váltogatása. Régmúlt: Vörösmarty, egyéni múlt: iskoláskori mozzanatra emlékezés a jelen és a jövõ szembeállítása kifejezésben. ("Az elmúltra való emlékezésben még fájdalmasabb a jelen"). Nem a kitaszított ember bosszúálló dühével, hazájával, hanem a jövõt féltõ, a jövõben bízó hazafi gondjával: "Nagy szárnyadat borítsd ránk, virrasztóéji felleg". Eclogák Utolsó éveiben Radnóti lírájának tartalma és lényege: küzdelem a költészet eszközeivel a megtébolyult embertelenség ellen. Egy sajátos antik mûfajt újít fel és honosít meg a háborús esztendõkben: az eklogát. Általános jellemzés: Az ecloga szó latinul válogatást jelent. Theokritoszra vezethetõ vissza - pásztorénekek idilljének (eidüllion - képecske) szembeállítása a városi élettel. T. költeményeinek legelterjedtebb darabjai a bukolikák, párbeszédes pásztori költemények, melyet Vergilius honosított meg a római költészetben. A motívumkincs megmarad, de ezek a pásztorok már mûvelt, világot látott emberek és itt már két értékrend áll egymással szemben: civilizálatlan, barbár világ és a kultúrált világ, ahol a mûvészet, ez az embert segítõ mentalitás is jelen van. Radnóti 1937-ben Vergilius emlékére lefordítja a IX. eclogát, melynek hatására megváltozik a mûvészete. Az õ eklogái háborús idillek, a háború borzalmai között õrzik a békés élet szépségét. Az emberi méltóságot megsemmisíteni akaró

9 barbársággal szegül szembe bennük a mûvészet és a szellem ereje. Az Elsõ ecloga (1938) hasonlít a legjobban Vergilius költeményeire, ez párbeszédes hexameteres költemény. Latin idézet található az elején, ez a mottó Vergiliustól származik, ezzel a két kor közötti hasonlóságra utal ( Mihelyt a jog és a jogtalanság összekeveredik, háborúk lepik el a földet és a bûnök sokasága ). A mû egy pásztor és a költõ dialógusából áll, de lehet, hogy ez csak egy belsõ vita, egy önmagával folytatott dialógus kivetítése. Az egyforma sorok és a hexameterek adják a ritmust. Bukolikus idillként indul, a kezdés tele van a természet képeivel. A pásztor kérdése viszonylag jelentéktelen dologra kérdez rá. A pásztor 2. szövegében már meg-megbontja ezt az idillt, a tócsa képe, április bolondja. Elfagynak a szép tulipánok - megsemmisül a szépség, felzendül a kiábrándultság hangja. A költõ válasza már teljesen elszakad az idilltõl - "undorodom csak". Ezekben a képekben ott remeg az embertelenség, a kegyetlenség megsejtése, a rettenet az eljövendõ szörnyûségektõl. A pásztor kíváncsi ennek az okára. Spanyolországból indul, de kitágítja egyetemessé. Ember, állat együtt menekül, felsorolás - felnagyított kép. Mintha egy film képkockái jönnének: "annyi halott...,hogy nincs aki eltakarítsa". Ekkor kitér az egyén sorsára, Garcia Lorca személyes tragédiájára. A legnagyobb fájdalom, hogy nyom nélkül tûnt el, s nemcsak fizikai léte, hanem a mûvei is elpusztultak. Amikor a pásztor ismétel: "nem menekült. Meghalt", már József Attilára utal, így már személyes közelségbe hozza a költõhöz a halált, aki a figyelem középpontjába kerül, s a jövõjére terelõdik a figyelem. Végül a költõ saját magáról

10 beszél, hogy a költõ hogyan élhet ebben a világban - olyan, mint egy megjelölt tölgyfa. Az elõdök példájának követése s az Arany János-i mindvégig erkölcsi parancsa szabja meg a Költõ magatartását. A vers legvégén lenyugszanak a kedélyek, a lélek megnyugszik, melyet az alliterációk és a mély ill. magas magánhangzók szabályos váltakozása tesz érzékletessé. A Negyedik ecloga (1943) a költõ és hang párbeszéde, s itt már egyértelmûbb, hogy egy személy van. A hang megfoghatatlan, az ekloga kellékeibõl csak a párbeszédes forma maradt meg. A születés, az élet és a halál képeit eleveníti fel, s szerinte a jövõ, a feloldozó halált jelenti. A szabadság jelenti a vers magját. Az 1. vsz. a születés, biológiai kép: de már ez is a világ ellenére történt. A hang szerint talán nem véletlen, hogy a betegségek ellenére megmaradt, a sors célt adott neki. Szentenciaszerû súlyos megállapítás: "Õrök kísértek végig". A hang szép dolgokat említ az életbõl, de a költõ szerint "rabságból ezt se látni". A létében szerette volna átélni a természet szabadságát. Az érett gyümölcs, a vihar képe, hogy a költõi én is halálra érik. De a gyümölcs halála természetes. Egy dolog van, amit tehet: cselekedni - a költõ írjon, ha máshova már nem, akkor az égre. A költemény az élet szörnyûségeit helyezi elõtérbe. A Hetedik ecloga (1944) c. költeményében is feltûnnek a biblikus motívumok, melyek a zsidó-keresztény hagyományokra utal, hangsúlyozottan szembeállítva ezeket a kor zavaros eszméivel. Ez is magyarázza, hogy ilyen tárgyilagos részletességgel írja le a tábort. A verset a költõ levelének szokták tekinteni, ám inkább egy párbeszédszerû monológ. Úgy tesz a költõ, mintha mellette lenne a felesége, többszõr is megszólítja, s neki mutatja be a tábort. A vers szerkesztõ elve a különbözõ valóságsíkok

11 ábrázolása: a valóság és az álom, a tábor és az otthon, a jelen és a múlt mosódik össze. Ez már a vers indításakor elindul, mikor az esti szürkületben eltûnik a szögesdrót, s így a szabadság illúziója érzõdik, ám az ész tudja, hogy a drót még ott van. Hasonlóképpen szabadul fel a képzelet is, ahogy a foglyok az otthonról álmodnak, ám aggódó félelemmel telnek el, mert nem tudják, hogy meg van-e még az otthonuk. Evvel együtt a költészet értelmére is rákérdez ebben a helyzetben, hogy van-e még értelme a költészetnek, ha már nincs, aki megértse a verseket. A költõi kötelességteljesítés erkölcsi parancsát a tábor embertelen világa sem függesztette fel, a költõ naturalisztikus hitelességgel mutatja be megalázottságát. A többi fogollyal ugyanúgy él, csak míg a többi már alszik, addig õ még irogat. A szörnyû valóság nyomasztó élményével az álom és az álmodozás kerül ellentétbe, mindannyiukban annak a reménye tartja az életet, hogy egyszer talán még hazatérnek, ám emellett ott van a közeli halál képe ellenpontul. Ezt az utóbbi érzetet erõsítik a hibátlan hexameterek, melyek szétzúzzák az álmok képeit, ismét megjelennek a szögesdrótok és az õrök. Majd kifejezi a költõ, hogy már az alvás sem nyújt neki megnyugvást, nem alszik, s emlékei fakasztják fel a múlhatatlan szerelem megindító vallomását. A mû antik örökségére utal egy Horatius-vers visszhangja is a költemény végén. A Töredék (1944) c. vers egyesek szerint a VI. eclogát jelenthetné. (Meredek út c. kötetben), ám a hexameterek és ecloga-elemek elmaradtak belõle, s hiányzik továbbá belõle az ellenpont, a békés élet bukolikus idillje, ami a szörnyûségekkel áll szembe. De a virtuozitás, pontosság jellemzõ rá május 19. egy nappal az utolsó behívóparancs elõtt. A 3 a mesében szerencsés, de Radnóti

12 életében meredek út. Utolsó lehetõség, hogy kéziratait átadja feleségének. A vers, címe ellenére nem, hat töredékesnek, sõt a lezárás is példátlanul tökéletes és csattanószerû, melyben kifejezi, hogy a költõi eszközökkel nem lehet leírni a borzalmakat, s hogy erre csak Ésaiás próféta mondhatna méltó átkot. Az anaforás strófaszerkezet azt a képzetet kelt, hogy a költõ többször is nekigyürkõzik ennek a feladatnak. Végig múlt idõben szól a vers, s így a bevégzettség tudat önmagára és a korra is utal. Precíz, hiteles leírást kíván készíteni arról a világról, ahol minden érték a visszájára fordult. A költõi eszközöket többnyire mellõzve csak tényeket közöl, az elaljasodást, az iszonyatokat mutatja be. Lágerversek A la recherche... címe Proust: A la recherche du temps perdu (Az eltûnt idõ nyomában) címû mûvére utal. A vers egy visszaemlékezés, a múlt számba vetése; belenyugvó, filozofálgató mû. A jelen szenvedései és a közeljövõ még iszonyúbbnak ígérkezõ rémségei kényszerítik erre. Sok benne a felkiáltás és a kérdés, viszont nagy nyugalom kellett magírásához, mert hexameteres a vers. A régi baráti összejöveteleket, a borozgatásokat idézi, mindez most valószínûtlennek, elérhetetlennek, visszahozhatatlannak tûnik. Feltör benne a fájdalom azokért, akiket elragadott a háború. Nemcsak a munkaszolgálatos társaira gondol, hanem a harcba kergetett katonákra is (Itt utal Appollianaire egyek versére, ahol az I. vh-ban eltûnt barátait szólongatja). De az élõket is felidézi, õket is megnyomorították a háború évei. Megemlékezik azokról is, akik a szabadság védelmében harcolnak és halnak meg spanyol földön, és a földalatti szervezetekben. A nosztalgia és a tragédia egymást váltó dallama most már összefonódik, hogy együtt fejezzék ki a veszteséget, mely immár jóvátehetetlen, végleges és kétségbeesetten

13 kiábrándító. A vers szomorú, rezignált hangulatát nem oldja fel a befejezés sem, de az utolsó sorok csendes fájdalma, a távoli erdõk és idegen legelõk nyugalmas képei mégis valami megnyugvást hoznak. A hexameterek egységes ritmusa az emlékezés folyamatát festi alá. A klasszikus formával a költõ a téma általános, örök emberi voltát érezteti. Az Erõltetett menet (1944) a bori lágerben született. A költemény az élethez való ragaszkodás és a fáradt halálvágy között vergõdõ költõ két énjének drámai belsõ vitáját, küzdelmét tárja elénk. Két egymásnak felelõ tízsoros részbõl áll, s összesen csak 4 mondat van benne. Az elsõ mondatban a kiábrándult pesszimizmus szólal meg, a menetelést és a reményüket vesztett, de éltükhöz mégis ragaszkodó rabok lelki állapotát jeleníti meg. Az otthon váró asszony elképzelt lehetõsége ad nekik erõt a továbbhaladáshoz. A második mondat a végleges kétségbeesés szava, kifejezi, hogy már nincs hova hazatérni. Az egész elsõ részt erõs irodalmiasság, esztétikai megformáltság jellemzi. Erõs ellentétek, szokatlan jelzõhasználat, alliterálások, sok asszociációt felidézõ kifejezések és képek vezetnek el az ünnepélyessé lassított, magasztos hangvételû mondatzárásokhoz. A költemény második fele is érvelés: ez a rész az idill vágyának, reményének belsõ érveit sorakoztatja fel. A 3. mondat a vers érzelmi-hangulati fordulópontja. Az elgyötört vándor nosztalgikusan idézi az egykori otthon, az elveszett béke impresszionista emlékképeit, s az idillbe kapaszkodik, ám tudja, hogy ez csak álom, az otthon már nem léteik. Az utolsó egység a diadalmaskodó elszántságot fejezi ki, s mivel a hold még a helyén van, úgy gondolja, hogy a háború nem rombol még szét mindent, s még van remény, de ez már közel áll a bolondsághoz. A vers szótagos

14 nibelungizált alexandrinokból áll, melyet Walter von der Vogelweide kk-i költõ használt régen. Maga a forma, a szünettel kettétört sorok (cezúra) tartalmi mondanivalót hordoznak: a foglyok vánszorgását idézik. A Razglednicák (1944, jelentése: képeslapok) rövid helyzetképek a tájról, az emberekrõl, a költõi sorsról. Az elsõ a háború ijesztõ valóságával a szerelem fénylõ állandóságát állítja szembe. A kezdõ sorokban a hegyekrõl visszaverõdõ és lassan elülõ ágyúszó megszemélyesítése félelmetes hangulatot kelt. A következõ képben a lobogó sörénnyel vágtató paripa szürrealista képe uralkodik, mely a fejvesztett menekülés zûrzavarát festi le és az értelmetlen forgatagot kozmikus méretûvé fokozza. A hasonlatban az angyal a szépség és a jóság megtestesítõje, a halálra dermedõ bogár pedig a dermedt tehetetlenségé. Szimmetrikus szerkezetû szabályos vers. Páros rímû, nyolcsoros strófa. A második razglednica a valóság (háború) és az idill képei (béke) kerülnek egymás mellé. A költõ az égõ házak és a riadt parasztok képérõl a vizet fodrozó parasztlányra és a birkanyájra fordítja figyelmét. Szimmetrikus szerkezetû szabályos vers. A harmadik razglednica a legrövidebb, de a legmegrendítõbb. Pusztulnak az állatok, akik tehetetlenek, és az emberek szintén. Az alliterációk is a borzalmat fokozzák. A forma fegyelme, harmóniája ebben a versben már megtörik, az elsõ két sor már nem rímel. Az utolsó (4.) razglednica a tarkólövés jelenete, melynek során a költõ elõtt felvillan saját halála is. A megjelenített halott a költõ barátja, Lorsi Miklós hegedûmûvész volt. A német szavak a gyilkosok alakját is felidézik. A közismert közmondás ( A türelem rózsát terem ) ironikus megváltoztatása minden õsi igazságnak. A költõ itt tudatosan vállalt személyes halálát foglalta versbe, és

15 épp ezzel a gesztussal emelkedett a halál fölé. Az utolsó sor kijelentése már a halál végtelen csöndjére vonatkozik. A versben lévõ sok spondeus alig hallható verszenét képez.