Az Alföld erdei a folyószabályozások és az alföldfásítás előtti évszázadban

Átírás

1 KÁZMÉR Miklós (szerk.): Környezettörténet. Hantken Kiadó Az elmúlt 500 év környezeti eseményei történeti és természettudományi források tükrében Budapest, 2009 Az Alföld erdei a folyószabályozások és az alföldfásítás előtti évszázadban Woodlands of the Great Hungarian Plain before the river control works and the afforestations ( ) BIRÓ Marianna & MOLNÁR Zsolt MTA Ökológiai és Botanikai Kutatóintézet 2163 Vácrátót mariann@botanika.hu, molnar@botanika.hu Tartalom Bevezető Kutatás- és erdőtörténet Módszerek Eredmények és megvitatásuk Áttekintő értékelések Az erdők kiterjedése Az erdők lombkoronaszintjének zártsága Az erdőállományok termőhelyének vízgazdálkodási állapota Az erdőalkotó fafajok elterjedése Kocsányos tölgy Gyertyán Füzek Éger Egyéb fafajok Cserjefajok Az egyes erdőtípusok elterjedése Keményfás ligeterdők Puhafás ligeterdők Gyertyános-kocsányos tölgyesek Üde (és száraz) cserjések Borókás-nyárasok Nyílt, gyepekkel mozaikos homoki tölgyesek Alföldi zárt kocsányos tölgyesek Éger- és kőrislápok Sziki tölgyesek

2 168 Környezettörténet Lösztölgyesek Szemelvények az Alföld egyes erdőterületeihez A Fekete-Körös menti erdők A bélmegyeri Fás-puszta erdei Dévaványa környékének erdei Az Őrjeg erdei A Gödöllői-dombvidék homoki erdői Köszönetnyilvánítás Irodalom- és térképjegyzék Összefoglalás Az alföldi erdők 18. század végi, 19. század eleji állapotát vizsgáltuk a Duna Tisza-közén és a Tiszántúl hazánkra eső részén. E terület természeti és tájhasználati szempontból is az Alföld egy igen jellemző, központi része: klímája erdőssztyepp, települései pedig az ún. alföldi utat járó települések típusába tartoznak. A feldolgozott korszak lehatárolásában meghatározó volt a térképi és az írásos források elérhetősége, valamint hogy a nagymérvű fásítás és a drasztikus folyószabályozás és lecsapolás előtti tájat kívántuk vizsgálni. Legfontosabb forrásaink az I. katonai felmérés térképlapjai és országleírásaik, valamint KITAIBEL Pál útinaplója volt. Rekonstruáltuk a korabeli erdők kiterjedését, termőhelyük vízháztartását, a lombkoronaszint záródását, az uralkodó fafajok alföldi elterjedését, valamint az egyes erdőtípusok elterjedését, jellegzetes vonásaikat (pl. keményfás és puhafás ligeterdők, borókás-nyárasok, homoki tölgyesek és égerlápok). KITAIBEL Pál útinaplójából fajlistákat és erdőjellemzéseket idézünk, míg a korabeli erdők jellemzése céljából térképi rekonstrukciókat és korabeli leírásokat mutatunk be (pl. Körös-völgy, Nagy-Sárrét, Őrjeg, Gödöllői-dombvidék). A 18. század végén a Duna-Tisza-köze és a Tiszántúl 3,5%-át borította erdő. A peremtájakon magasabb volt az erdősültség, zártabbak voltak az erdők, míg az Alföld középső részein nagy kiterjedésű, szinte fátlan területek is voltak. A leggyakoribb fafaj a kocsányos tölgy volt, a leggyakoribb erdőtípus a keményfás ligeterdő és a homoki tölgyes. A tájhasználat intenzitása miatt sok volt a ligetes erdő. A táj fa- és cserjefajokban gazdag volt, a két vizsgált táj a fajlistákban alig, mennyiségben kissé különbözött. Mivel a már 200 éve is kis kiterjedésű erdőségek azóta is folyamatosan pusztulnak, egyre nehezebb feladat az Alföld természetes erdeinek vizsgálata, legalább részleges restaurálásuk tudományos alapozása. Abstract We have studied the state of the lowland woodlands in the Duna-Tisza Interfluve and the Tiszántúl regions of the Great Hungarian Plain at the end of the 18th and the beginning of the 19th centuries. This area is the forest-steppe region of the Plain with a typical lowland land-use history. Beginning of the studied period was constrained by the availability of regional written data sources and maps, the end by the landscape transformations caused by river controls and afforestations. Our main data sources were the first military survey and its country description, and the diary of the botanist KITAIBEL. We have reconstructed the area and pattern of woodlands,

3 BIRÓ M. & MOLNÁR Zs.: Az Alföld erdei 169 their hydrological conditions, closure of the tree layer, the distribution of the dominant tree species, and the woodland types (gallery forests, forest steppe woodlands, fen woodlands etc.). We quote the diary of KITAIBEL for local species lists, and show maps and descriptions of other reconstructed landscapes (e.g. Körös Valley, Nagy-Sárrét, Őrjeg, Gödöllő Hills). At the end of the 18th century 3.5% of the landscape was covered by woodlands. Close to the surrounding mountains cover and closure of woodlands were higher. In the center of the Plain nearly or totally treeless areas were widespread. The most common tree was Quercus robur, the most common woodland type were the hardwood gallery woodlands and the sand oak woodlands. As a result of coppicing and grazing, woodland stands were open. The landscape was rich in tree and shrub species, the species lists of the two studied landscapes were similar, the dominance of species was partly different. Since natural woodlands keep decreasing in area in the Plain, the study of natural conditions and the possibilities of partial restauration of stands is increasingly difficult. Bevezető Az Alföld erdősültségről, az erdők típusairól, az egyes állományok állapotáról elegendő írásos és térképi adat a török hódoltság utáni korszakoktól áll rendelkezésünkre: a századi források közül a legfontosabbak KITAIBEL útinaplói (GOMBOCZ 1945, LŐKÖS 2001), az I. Katonai Felmérés és Országleírása (Hadtörténeti Múzeum Térképtára), az urbáriumok és regnicolaris összeírások (pl. WELLMANN 1967, TAKÁCS 1988, TÓTH 1991, BOROSY 1997). Bár az ekkori térképi források pontossága a évvel későbbi nagy térképezésekkel még nem hasonlítható össze, ez az időszak mégis különösen fontos az Alföld természetközeli növényzetének vizsgálatában, mivel ekkor még nem kell számolnunk a nagymérvű fásítás és a drasztikus folyószabályozás és lecsapolás következményeivel. Ezért a 18. századi, 19. század eleji Alföldet a mai botanikai kutatások egyféle féltermészetes referenciáinak használhatjuk. Kutatásaink területe az Alföld középső része: a Duna Tisza-köze és a növényföldrajzi Tiszántúl hazánkra eső részei. E terület természeti és tájhasználati szempontból is az Alföld egy igen jellemző, központi része: klímája erdőssztyepp (BORHIDI 1961), települései pedig az ún. alföldi utat járó települések típusába tartoznak (BELUSZKY 2001). Nem vizsgáltuk a Mezőföldet, valamint a mind klimatikusan, mind pedig erdő- és talajtípusai alapján a zárt erdők zónájába sorolható Nyírséget, Felső-Tiszavidéket, valamint Dráva-síkot. Kutatás- és erdőtörténet Az Alföld elmúlt évszázadokra vonatkozó erdősültségének bőséges az irodalma: pl. KERNER 1863, KISS 1911, RAPAICS 1918, KAÁN 1927, 1935, ZÓLYOMI , 1957, 1958, 1969, BOROS 1958, SOÓ 1959, MAGYAR 1961, FIRBÁS 1975, KEVEY 1995,

4 170 Környezettörténet GYŐRFFY & ZÓLYOMI 1994, TÓTH 1994, MEDZIHRADSZKY 1996, BARTHA & OROSZI 1996, MOLNÁR 1996a, b, 1998, MOLNÁR et al. 1998, KÓSA & FRÁTER 2000, KÓSA et al. 1998, MOLNÁR & KUN 2000, MOLNÁR & BIRÓ 2001, SZABÓ A cikk terjedelmi korlátai miatt teljes áttekintésükre most nem vállalkozhatunk. Jelen cikkünkben a 18. század végi, 19. század eleji erdők erdőtípusaihoz és az egyes erdők állapotához kívánunk új adatokkal és térségi áttekintésekkel hozzájárulni. Az Alföld erdőinek első növényföldrajzi szemléletű leírását Anton Kerner adja (KERNER 1863): Tehát a magyar Alföldön jól megkülönböztetünk egy erdőtlen sztyepptájat és egy erdősült peremvidéket. A sztyepp legfontosabb ismertetőjele éppen eredendő fátlansága. KERNERt a későbbiekben sokan félreértelmezik (lásd a pontusi sztyeppe regénye ), pedig a Nyírséget és a Duna-Tisza köze északi részét ő is eredeti erdőtájként jelöli meg (BORHIDI 1998). RAPAICS (1918) nagyrészt BERNÁTSKY (1911) megállapításai és saját levéltári kutatásai nyomán az Alföld eredendő erdősültsége mellett foglalt állást. BERNÁTSKY elméletét az erdei flóra alföldi jelenlétével támasztja alá (60 erdei fa- és cserjefaj). BORHIDI (1998) mutat rá, hogy hiba az Alföldet egységesen kezelni, azt a kérdést kutatni, hogy erdős volt vagy nem volt erdős, hanem el kell különíteni egyrészt a klímazonális vegetáció szerinti erdősztyepp-tájat az erdőzónától, másrészt a folyóvölgyeket a nagy lösz- és homokhátaktól. Az egyes tájak természetes erdősültségének feltételei még ezen túlmenően is igen változatosan alakulnak a geomorfológia, a földtani felépítés, a talajtípusok, a talajvíz szintje és a tájléptékű klímagradiensek szerint (erdőtájban erdőtlen termőhelyek, erdőssztyepptájban zárt erdő termőhelyek, vö. MOLNÁR & KUN 2000). Az abiotikus tényezők kiemelt szerepére már KERNER (1863) is rámutat, aki szerint az erdősültség a domborzattól, a klímától és a folyóvizek közelségétől függ. A folyók mentén keskeny erdősávok húzódnak a sztyepp közepe felé. Ugyanezt ZÓLYOMI ( ) így fogalmazza meg: Az átmeneti éghajlatú területeken (erdősztyepp), a növénytakaró nagyon érzékenyen reagál a különböző talajféleségekre. Az erdő vagy a sztyepp kialakulását nem is annyira az éghajlat, mint inkább a talajviszonyok döntik el. ZÓLYOMI szerint a folyók mentén a legfontosabb tényező mind a növénytakaró, mind a talajnemek számára az árvízszinthez képest elfoglalt helyzet, illetve a talajvíz mélysége. RAPAICS (1918) felismeri, hogy vannak klímazonális és vannak talajvízhatás alatt álló erdők (bár még nem ezeket a szavakat használja), később SOÓ (1929) fogalmazza meg, majd ZÓLYOMI (1936, 1952, 1958) fejti ki részletesen, hogy az Alföld központi része erdőssztyepp klímájú, tehát zonális növényzete az erdőssztyepp, amelyet edafikusan meghatározott rövidfüvű sztyeppek és félsivatagos foltok, valamint ártéri, mocsári és lápi területek szabdalnak fel. VARGA (1989) hívja fel a figyelmet arra, hogy az Alföldön a tőlünk keletebbre eső eurázsiai tájak zonális szerkezete felbomlik, és egy jellegzetes mozaikstruktúra jön létre. DEBRECZY (2000) mutat rá arra, hogy az Alföldön nem jelenik meg az alsó fahatár, a természetüknél fogva fátlan foltok nem a száraz, hanem a nedves területeken vannak, ezért az Alföld az erdőövbe sorolandó, a fátlan száraz foltok pedig az emberi tájhasználat következményei. SOÓ (1965), bár az

5 BIRÓ M. & MOLNÁR Zs.: Az Alföld erdei 171 Alföldet erdőssztyeppnek tartja, így fogalmaz: Az Alföld erdészeti problémája kultúrtörténeti kérdés, ma pedig talajvízkérdés. Mai erdőtlenségét sem klímája, sem talaja nem indokolja. (További részleteket lásd: MOLNÁR & KUN 2000). BERNÁTSKY (1911) szerint az erdők kifejlődésében a klíma mellett legfontosabb tényezők egyike a talaj, de még ennél is fontosabb a történelem előtti korokban is már elterjedt legeltető állattartás, mely sok helyen megakadályozta a teljes beerdősülést. Az erdők jelenlegi kis kiterjedésének okai között találjuk továbbá azt is, hogy az erdő számára kedvező feltételekkel rendelkező talajok szántóföldi művelésbe vonása (erdőirtások) már igen korán megkezdődött: Ennek következtében az Alföld növényzete már századok s részben évezredek óta a legelőállatok s tekintélyes idő óta a mezőgazdaság intenzív behatása alatt áll; mégpedig olyan irányú behatás alatt, amely a pusztai növényzetnek, de nem az erdők elszaporodásának kedvez. Még az elmúlt évszázadokban is jelentős az erdei legeltetés: míg az elvetett makkból egy arasznyi fácska nőtt, addig az árokkal körülvett, vagyis tilalmazott területeken, illetve árkolásban félöles nyárfa hajtások nőttek a föld gyomrából (gyökérsarjak) (1756, idézi: KISS 1911). Egyes lakosok szemlátomást is kimutatták nyakasságukat, marháikat az erdőből kihajtani és szállásaikat ottan elrontani nem akarják... (PL. IV Csanád 126.f. idézi: BÁRTH 1974). Az alföldi erdők összkiterjedése és a helyi fafajösszetétel a palinológiai kutatások szerint is már több ezer éve komoly emberi behatás alatt áll (JÁRAI-KOMLÓDI 1987, 2000), a természetes állapotok megismerése ezért szinte lehetetlen. A legújabb, 14 C izotóppal pontosan datált paleoökológiai kutatások (lásd pl. SÜMEGI et al. 2002a, b) tovább pontosították az alföldi tájak eltérő mértékű holocénkori erdősültségét. Megerősítették az Alföld növényzetének uralkodóan erdőssztyepp-jellegét, de azt is kimutatták, hogy még a tölgykorban sem záródtak az alföldi erdők, a mai fátlan sztyeppek tehát jelentős részben közvetlen leszármazottjai az egykori klimatikus őssztyeppeknek (pl. a Hortobágyon, a Hajdúságban, a Duna Tisza-közi hátságon, a Körös Maros-közén). Az ember erdőirtó tevékenysége az újkőkortól kezdve folymatosan dokumentálható volt. Módszerek Kutatási módszereink történeti térképek és korabeli írásos anyagok feldolgozásán alapulnak (azaz nem használunk paleoökológiai és régészeti módszereket). Legfontosabb forrásaink az I. katonai felmérés térképlapjai és országleírásaik, különösen az erdőkről szóló pont (Hadtörténeti Múzeum Térképtára), valamint KITAIBEL Pál útinaplója (GOMBOCZ 1945, LŐKÖS 2001), melyek ebből a szempontból még nem kerültek feldolgozásra. Ezenkívül felhasználtuk a korabeli tájleírásokat, egyéb kéziratos térképeket, valamint a 19. századi botanikai munkák közül azokat, amelyek a vízrendezések és fásítások előtti tájra vonatkoztathatóak.

6 172 Környezettörténet KITAIBEL német nyelvű útinaplója esetében az összes alföldi részt áttanulmányozva csoportosítottuk az általa látott, dokumentált erdőket: a Duna-Tisza közén 46-szor, míg a Tiszántúlon 48-szor jegyzett fel adatokat erdőkre, cserjésekre, fákra vonatkozóan. A fajlisták néha az állomány szinten teljes fajkészletet felölelik, gyakrabban azonban a gyakoribb, jellemzőbb, érdekesebb fajokat tartalmazzák. A ma már nem használatos fajneveket zömmel JÁVORKA ( ) alapján azonosítottuk. Az áttekintő térképekhez elsődleges forrásként az I. katonai felmérés térképlapjait és országleírását használtuk (BORBÉLY & NAGY 1932), melyek információi alapján lokalizáltuk és jellemeztük a Duna Tisza-köze és a Tiszántúl erdőit. Az egyes állományok méretéről, meghatározó fafajairól, ligetességéről és termőhelyi körülményeiről gyűjtött adatokat adatbázisban rögzítettük. A felsorolt alapadatokat felhasználtuk az erdők tipizálásához és a tájszintű erdőmintázat leírásához. A megvizsgált 205 db térképszelvény adataiból 24 attribútumoszlopot hoztunk létre (fafajok, zártság, vizesség, magasság, erdőtípusok, összkiterjedés stb.). Áttekintő értékeléseinket korábbi tájrekonstrukciós munkáink során szerzett tapasztalatainkra is építettük. Az egyes tájak erdőinek jellemzéséhez az alábbi forrásokat használtuk: a Fekete- Körös menti erdők 18. század végi kiterjedését az I. katonai felmérés, a Harruckern domínium felmérésének (1788) és ROSENFELDnek Békés-vármegyéről készített térképének (1722) felhasználásával rekonstruáltuk; az 1822-ben készült HUSZÁR Mátyás-féle vízrajzi térkép segítségével egy jóval pontosabb rekonstrukció vált lehetővé; a Fekete-Körös menti, a Bélmegyer és Dévaványa környéki területek élőhelyrekonstrukciójának térképi és biológiai pontosításához további korabeli kéziratos térképeket és tájleírásokat is felhasználtunk (BIRÓ 1999, BIRÓ in MOLNÁR et al. 1998, 2000): térképek pl. STEDNEI P., Mappa Praedii Bélmegyer in Divisionem 1798, BALLA A., A Dunától a Tiszáig terjedő terület térképe 1791, VITALIS I., Ecseg és Bucsa határperes térképe 1800, I. katonai felmérés, tájleírások pl. PESTY (1864), FÉNYES (1851), VÁLYI (1796), HUSZÁR (1822), GYŐRFFY (1984); a Dél-Őrjeg erdőinek rekonstrukcióját az I. és a II. Katonai Felmérés és a Kalocsai Érseki Levéltár térképei alapján készítettük el (BIRÓ in MOLNÁR & BIRÓ 2001); a Gödöllőidombvidék homoki erdőssztyepp területeinek térképi rekonstrukcióját a Koronauradalom 19. század végi üzemtervi térképei, leírásai, 18. századi kéziratos térképek és tájleírások alapján végeztük el (BIRÓ 2003).

7 BIRÓ M. & MOLNÁR Zs.: Az Alföld erdei ábra. Az erdőborítás az I. katonai felmérés térképszelvényein (%) Az erdők kiterjedése Eredmények és megvitatásuk Áttekintő értékelések Az I. katonai felmérés idején a Duna Tisza-közén és a Tiszántúlon a térképlapok erdeinek egyenkénti területbecslése alapján kb hektárnyi, azaz 3,5 %-nyi erdő és cserjés volt (1. ábra). Ez töredéke a ZÓLYOMI (1989) alapján becsülhető potenciális erdősültségnek. Az erdők hiányának okát sokan tárgyalták: a hiányt zömmel emberi hatással magyarázzák (pl. RAPAICS 1918, BOROS 1958, SOÓ 1959), de valószínűleg nem elhanyagolható a természetes nagylegelő állatok, a természetes tüzek, a rendszertelen áradások és az aszályok hatása sem (lásd összefoglalóan: MOLNÁR & KUN 2000). A Duna-mentén északról dél felé, a Tisza-mentén éppen fordítva nő az erdősültség. A Körösök-völgyének erdősültsége nyugat felé hirtelen csökken. Feltűnő,

8 174 Környezettörténet hogy bár a Duna-Tisza közén a Tiszaalpár Kecskemét Kunadacs vonaltól északra, illetve délre eső rész erdősültség tekintetében határozott különbséget mutat (BIRÓ 1998a, BIRÓ, MOLNÁR 1998), e különbség a 19. század végére a buckások becserjésedése és a homokfásítások eredményeképpen elmosódik (BIRÓ & GULYÁS 1999), bár a különbség a természetközeli homoki tölgyesek táji mintázatában máig fennmarad (BIRÓ et al. 2000). 2. ábra. Az erdők zártsága a 18. század végén (az I. Katonai Felmérés térképszelvényei alapján) jelmagyarázat: fekete a szelvényen többnyire csak zárt erdők találhatók, ritka csíkozás a szelvényen többnyire csak ligetes erdők találhatók, sűrű csíkozás a szelvényen zárt és ligetes erdők is találhatók, sűrűn pontozott a szelvényen csak cserjések találhatók, ritkán pontozott a szelvényen csak magányos fák vagy facsoportok találhatók, fehér a szelvényen semmilyen fásszárú vegetáció nem található. Szinte fátlan a Duna Tisza-köze déli része, a Körös Maros-köze és a Hortobágymelléke (vö. BALLA 1793, VEDRES 1825, PODÁN 1915, RAPAICS 1918, FIRBÁS 1975, TÓTH 1994). A lapok zöménél az erdősültség 5% alatti, sőt vannak teljesen fátlan

9 BIRÓ M. & MOLNÁR Zs.: Az Alföld erdei 175 térképlapok is, ahol még szórványos fákat sem találunk, legfeljebb településeken belüli gyümölcsfákat, de azokat is csak ritkán. 3. ábra. Az erdők vizessége a 18. század végén (az I. katonai felmérés térképszelvényei alapján). Jelmagyarázat: pontozott a térképszelvényen csak száraz erdők találhatók, vízszintes csíkozás a térképszelvényen csak vízállásos erdők találhatók, ferde csíkozás a térképszelvényen száraz és vízállásos erdők is találhatók, fehér a szelvényen fás szárú vegetáció nem található. Az erdők lombkoronaszintjének zártsága Az országleírás szövegei és a térképi ábrázolások alapján vizsgáltuk az erdők lombkoronaszintjének zártságát (2. ábra). A kép igen változatos: vannak olyan térképlapok, amelyeken csak zárt erdőket találunk, vannak csak nyitott lombkoronájú vagy apró foltokra szakadozott erdőkkel jellemezhető tájak, és vannak mindkét típust tartalmazóak. Külön jelkulcsi kategóriával tüntettük fel a csak cserjéseket és a csak facsoportokat-magányos fákat tartalmazó térképlapokat. Általános jelenség, hogy az

10 176 Környezettörténet Alföld szélei felé a zártabb erdők aránya nő, míg az Alföld belseje felé a nyílt lombkoronájú erdők, facsoportok és magányos fák aránya lesz egyre nagyobb. 4a. ábra. Kocsányos tölgy elterjedése a 18. század végén. A biztos előfordulásokat sűrű pontozással, a bizonytalanokat ritka pontozással jelöltük. Kétszáz éve a mainál jóval több volt a nyílt lombkoronájú erdő, ami részben természetes jelenség is lehet, hiszen a ligetes erdőssztyepp-erdőknél még nem volt törvényben előírt kötelezettség a legalább 70 %-os záródás elérése. A nyíltság oka azonban legtöbb esetben az intenzív tájhasználat, elsősorban az erdei legeltetés és a sarjaztatás volt száraz és üde-vizes termőhelyen egyaránt (pl. VIDÉKI 1993, MOLNÁR 1998). SZABÓ (1879) írja: Kecskemét város tölgyerdei sarjerdőüzemben, 30 éves fordával kezeltetnek, a szentkirályi, nagytalfáji, kistalfáji, szikrai, nagynyíri, kisnyíri. A vágásterületek nem eléggé védettek a legeltetés ellen. Gyérítésnél, ami nem tölgy, eltávolítják. Az első három 847 holdnyi rossz tölgyerdő, amely kiirtandó, hiszen a fatermés, legelő és makkaltatás összesen sem jövedelmező. BOROS (1952) így ír a homoki ligetes erdőkről:...ősi növénytakaró megtalálható olyan foltokon, amelyeket a telekkönyv erdőterületként tart nyílván. Az erdő fogalma azonban a homokterületeken

11 BIRÓ M. & MOLNÁR Zs.: Az Alföld erdei 177 nem jelenti azt, amit rendszerint erdőnek nevezünk. A záródás a 19. század folyamán növekedett, de pontos mértékét nehéz megállapítani, mert pl. a II. és III. katonai felmérésen nem jelölték az erdők zártságát. Kb %-os záródás felett sötétzöld foltként vagy vastag vonallal körbehúzva jelölték az erdőterületeket és a zártabb cserjéseket (lásd BIRÓ & GULYÁS 1999). 4b. ábra. Gyertyán elterjedése a 18. század végén. A biztos előfordulásokat sűrű pontozással, a bizonytalanokat ritka pontozással jelöltük. Az erdőállományok termőhelyének vízgazdálkodási állapota Az országleírás erdőleírásai és a térképlapok általános táji jellege alapján becsültük az erdők termőhelyének vizességét, szárazságát (3. ábra). Az eredmény részben triviális: az ártereken vizes és üde, a lösz- és homokhátakon száraz erdőket találtunk. A Duna Tisza-közén a vizes és a száraz erdők aránya is kiegyensúlyozott. A Tiszántúlon azonban igen feltűnő a száraz termőhelyű erdők szinte teljes hiánya. Sőt, a száraz tájakra is az jellemző, hogy maradványerdeik a hátakat behálózó erek mentén maradtak

12 178 Környezettörténet fenn (pl. a Körös Maros-közén a Száraz-ér mentén). Hipotézisként megfogalmazható, hogy e száraz klímájú és gyakran igen homogén, sík, refúgiumokban szegény tájakon az erdők visszaszerző képessége alacsonyabb, így az emberi tájhasználat hatása is erősebb, mint a diverzebb morfológiájú és ezért sokfélébb termőhelyű homokterületeken. 4c. ábra. Fűz elterjedése a 18. század végén. A biztos előfordulásokat sűrű pontozással, a bizonytalanokat ritka pontozással jelöltük. Az erdőalkotó fafajok elterjedése Az Országleírás sok esetben megadja az erdőt alkotó uralkodó fafajokat. Ezek alapján szerkesztettük a 4. ábra térképeit. Azokban az esetekben, amikor a fafaj nem volt említve, a termőhely, a szomszédos erdők, más korabeli források, illetve a későbbi botanikai adatok (mint pl. HOLLÓS 1892, BERNÁTSKY 1911, HARGITAI 1942) alapján becsültük az uralkodó fafajokat. A pöttyös térképlapok ezen becsléseinkre utalnak.

13 BIRÓ M. & MOLNÁR Zs.: Az Alföld erdei 179 Nagyobb erdőtömbök esetén a ritkább fajokat nem becsültük, hiszen feltehetően sok alföldi fafaj fordulhatott elő e helyeken. 4d. ábra. Éger elterjedése a 18. század végén. A biztos előfordulásokat sűrű pontozással, a bizonytalanokat ritka pontozással jelöltük. Kocsányos tölgy A leggyakoribb erdőalkotó a kocsányos tölgy volt. Ennek oka részben termőhelyi (az erdők zöme erdőssztyepp-erdő és keményfás ligeterdő volt), részben értékes fája miatt célirányos szelekciót is alkalmazhattak (vö. SZABÓ 1879). Az Alföld szélei felé aránya és mennyisége is nő (4a ábra), a Közép- és Alsó-Tisza-mentén, valamint a Hármas-Körös völgyében csak kicsi vagy bizonytalan előfordulásait ismerjük (Szarvas, Tőserdő). A löszhátakon szinte hiányzik, de a homokhátságon még gyakori. Rendszeres még a Bükk és a Mátra előterében is. KERNER (1863) ezt írja a tölgyről: Az alföldi erdők leggyakoribb fája a kocsányos tölgy. Ritkán ugyan, de teljesen elegyetlen állomány is található belőle, általában azonban számtalan szil, rezgő nyár és

14 180 Környezettörténet vadkörte, ritkábban ezüst hárs, gyertyán, molyhos tölgy és kocsánytalan tölgy, vadalma és nyír elegyedik közbe. Gyertyán Ritka fafaj, bár az is bizonyos, hogy nem adták meg minden előfordulását. A Dunamentén, a Sajónál és a Körös-völgyben fordult elő (4b ábra). KEVEY (1995) feltételezi, hogy a Buche név alatt bükköt értettek a katonai térképezők. Ez olykor valóban így lehet, de feltételezzük, hogy általában a hivatalosan Hainbuche nevű gyertyánt kell érteni alatta. E hipotézist arra alapozzuk, hogy a jelenlegihez hasonlóan a gyertyán feltehetően 200 éve is gyakoribb volt az Alföldön, mint a bükk, mégsem szerepel egyetlen térképlap leírásában sem. A Dráva-síki, beregi és Körös-völgyi Buche adatok egy kis része azonban bükköt is jelenthet. Az általunk jellemzett területen minden Buche adatot gyertyánnak tekintettünk. KITAIBEL sem látott gyertyánt e tájban. Füzek A fűzfajokat az országleírás nem különíti el, sőt, ritkán nevezi meg e fafajt, részben valószínűleg kisebb gazdasági értéke miatt. A folyók és vízfolyások mentén előforduló kisebb facsoportokat, sorokba rendeződő fákat fűznek becsültük. Nagyobb ártéri erdőtömbök esetében (Alsó-Duna-vidék, Körös-vidék) előfordulása szintén valószínű (ezt külön nem jeleztük). Feltehetően az ártereken nyárfajokkal együtt fordult elő (4c ábra). Éger Szintén ritka fafaj volt. A Turjánvidék és az Őrjeg területén, valamint valószínűleg a Sajó mentén fordult elő, kis kiterjedésben. KITAIBEL is csak egyszer jegyezte fel (4d ábra). Egyéb fafajok Az országleírás egyéb fafajokat is említ, de igen szórványosan: pl. egyszer-egyszer nyárt és vadkörtét, háromszor pedig nyírt. Ezek alföldi elterjedését ezen adatok alapján nem tudjuk megállapítani. KERNER (1863) is említ nyár-, kőris, éger- és fűzerdőket. A KITAIBEL Pál által 1796 és 1817 között látott 15 fafajt az I. táblázat tartalmazza. A Duna Tisza-közén összesen 11, a Tiszántúlon 13 fajt látott. A leggazdagabb területek a Duna-mente, a Duna Tisza-köze északi része, a Bükk és Mátra előtere, valamint a Körös-vidék. A két táj fafajlistája és a fafajok gyakorisági sorrendje meglepően hasonló. Meglepő a tatárjuhar táji gyakorisága és a fűzfajok ritka említése.

15 BIRÓ M. & MOLNÁR Zs.: Az Alföld erdei 181 I. táblázat. Az egyes fafajok említési gyakorisága KITAIBEL Pál alföldi útjai során a Duna Tisza közén és a Tiszántúlon. Fajnév Duna Tisza köze Tiszántúl Quercus robur Ulmus minor 11 7 Populus alba 11 6 Acer tataricum 4 9 Fraxinus angustifolia 8 3 Populus nigra 2 4 Acer campestre 4 1 Populus tremula 2 2 Betula pendula 3 Salix spp. (fák) 3 Ulmus laevis (?) 1 2 Cerasus avium 2 Alnus glutinosa 1 Populus canescens 1 Pyrus pyraster 1 Populus spp. 1 Cserjefajok Az Alföld ekkor még cserjefajokban is gazdag. Az alsó bokorszintnek leggyakoribb állományrészei a mogyoró, cseregalagonya, fagyal, fekete bodza, húsos som és veresgyűrű som, tatárjuhar, bibircses kecskerágó, nem hiányzik néhol sem a hólyagfa, sem az ostorménfa, jelenlétükkel növelik az erdőformáció változatosságát írja KERNER (1863). Az országleírás cserjefajokat nem ad meg. KITAIBEL Pál 25 cserjefajt dokumentált (lásd II. táblázat): a Duna Tisza közén összesen 23, a Tiszántúlon 21 fajt látott. A leggazdagabb területek ugyanazok, mint amiket a fafajoknál említettünk. A két táj cserjefajlistája is hasonló, de az említési gyakoriságot figyelembe véve a Duna Tisza-köze gazdagabb. Meglepő a boróka és a rekettye Duna Tisza-közi ritkasága. II. táblázat. Az egyes cserjefajok említési gyakorisága KITAIBEL Pál alföldi útjai során a Duna Tisza közén és a Tiszántúlon. Fajnév Duna Tisza köze Tiszántúl Prunus spinosa 9 9 Euonymus europaeus 10 6 Rhamnus cathartica 8 6 Crataegus monogyna 8 4 Ligustrum vulgare 7 4 Corylus avellana 7 2 Cornus sanguinea 6 2 Viburnum opulus 5 2 Rosa gallica 2 4 Amygdalus nana 2 4

16 182 Környezettörténet Fajnév Duna Tisza köze Tiszántúl Prunus fruticosa 3 2 Salix cinerea 4 Frangula alnus 3 1 Rubus caesius 3 1? Rosa canina 1 3 Berberis vulgaris 3 Salix rosmarinifolia 3 Rosa spinosissima 2 1 Viburnum lantana 2 1 Vitis vinifera 2 1 Spiraea crenata 1 1 Clematis vitalba 1 1 Juniperus communis 1 Salix purpurea 1 Euonymus verrucosus 1 Az egyes erdőtípusok elterjedése Az egyes erdőállományokat az Általános Nemzeti Élőhely-osztályozási Rendszer (Á-NÉR, FEKETE et al. 1997) módosított rendszere (BÖLÖNI et al. 2003) alapján soroltuk élőhelyi kategóriákba (5 7. ábra). Az egyes élőhelyek általános növényzeti tulajdonságainak leírásai e könyvekben találhatóak meg. III. táblázat. Az egyes erdőtípusok lelőhelyei (említett legközelebbi település) KITAIBEL Pál alföldi útjai során (Duna Tisza-köze és Tiszántúl). Duna Tisza köze Tiszántúl J4 Taksony Tiszafüred Poroszló között, Tokaj J6-L5 Taksony, Izsák, Kalocsa, Ócsa, Dabas Berettyóújfalu, Ártánd, Sarkad, Gyulavarsánd, Tarnaörs M4 Ecser, Szecső, Bag, Gödöllő-Pest, Kerepes, Heves Kecskemét, Szentmártonkáta, Isaszeg, Tóalmás M5 Soroksár, Szabadszállás, Fülöpszállás, Izsák, Zebegény M3 Méhkerék, Tarnaörs M2 Ceglédbercel P2a Ócsa, Izsák Berettyóújfalu, Ártánd P2b Tápiószecső, Újvasad, Ceglédbercel, Hajós, Bag, Kecskemét, Szentmártonkáta, Kerepes Heves, Hortobágy, Kömlő, Egyek, Szihalom, Berettyóújfalu, Gyöngyös, Kondoros, Tótkomlós, Balpüspöki, Kápolna, Kál, Miskolc J2 J1a Izsák, Ócsa, Dabas K1a ültetvény Bag, Izsák, Kecskemét?, Kistelek, Isaszeg- Rákos Kisújszállás, Mezőhegyes

17 BIRÓ M. & MOLNÁR Zs.: Az Alföld erdei 183 5a. ábra. Keményfás ártéri erdők elterjedése a 18. század végén. Keményfás ligeterdők (J6) A maihoz képest még nagy területeket borítottak elsősorban a Duna-mentén, a Körösök völgyében és a Tiszántúl északi részén. Gyakran jellemzően ligetesek voltak, ami az intenzív ártéri erdő- és réthasználatra utal (vö. ANDRÁSFALVY 1976). Az Alsóés Közép-Tisza-vidéken és a Hármas-Körös völgyében szinte teljesen hiányoznak. A 18. század végén a vizsgált tájakban ezen erdőtípus alkotta a legnagyobb kiterjedésű erdőket, sőt, az összes erdő 30 40%-a keményfás ligeterdő lehetett. A vizsgált tájon kívül nagy állományaik voltak még a Beregben, a bihari Erdőháton és a Dráva-síkon is. A legteljesebb fajlistát Kitaibel egy Kalocsa melletti erdőről adja: a keményfás ligeterdőben a lombkoronaszintben: Quercus robur, Ulmus minor és suberosa, Acer tataricum, Vitis vinifera, a cserjeszintben: Viburnum opulus, Euonymus europaeus, Cornus sanguinea, Crataegus monogyna, Salix cinerea, Frangula alnus, Rhamnus cathartica, Corylus

18 184 Környezettörténet avellana, Prunus spinosa, Rubus caesius, Ligustrum vulgare, a gyepszintben: Melampyrum cristatum, Genista tinctoria, Linum catharticum, Eryngium planum, Senecio paludosus, Leucojum aestivum, Tetragonolobus maritimus, Iris sibirica, Clematis recta, Platanthera bifolia, Campanula trachelium, Galega officinalis stb. 5b. ábra. Puhafás ligeterdők elterjedése a 18. század végén. Puhafás ligeterdők (J4) Fűz-nyár puhafás ligeterdőket ott ábrázoltunk, ahol ártereken kialakult erdőségek voltak. Egy részükben a füzet térképezték is, zömükben azonban nem (így az előfordulás részben csak feltételezés). A Közép-és Alsó-Tisza-völgyi előfordulások zöme nem kiterjedt puhafás ligeterdő, hanem általában csak facsoport vagy sorokba rendeződő vízparti fa. Nagyobb fűz-nyár erdők csak a Felső-Tisza, a Duna, a Körösök és a Maros mentén lehettek. Arra nézve nincsenek térképi adataink, hogy az ártéri erdők hanyadrésze volt puhafás, és mennyi volt a keményfás.

19 BIRÓ M. & MOLNÁR Zs.: Az Alföld erdei 185 5c. ábra. Gyertyános-kocsányos tölgyesek elterjedése a 18. század végén KITAIBEL nem járta be alaposan a nagy folyók árterét, de így is több helyen dokumentált puhafás erdőket. Nagyobb erdőfoltot csak Taksony határában. Ennek fajai: fák: Populus alba, Populus nigra, cserjék: Prunus spinosa, Crataegus monogyna, lágyszárúak: Leersia orysoides, Lathyrus pratensis, Symphytum officinale, Inula salicina, Festuca pratensis, Scutellaria hastifolia, Phalaris arundinacea, Lythrum salicaria, Valeriana officinalis, Solanum dulcamara, Galium mollugo stb., azaz az erdei lágyszárúak hiányoztak, az erdőt feltehetően legeltették, ezért is volt réti gyepszintje. Tiszafüred és Poroszló között, valamint Tokajnál az alábbiakat jegyezte fel: Poroszló: a Tisza partján néhány fűzfajon kívül, nincs más fafaj, mint Populus alba és nigra, körülöttük termékeny rétek a következő füvekkel: Festuca pratensis, Bromus inermis, Alopecurus pratensis, Agrostis stolonifera és capillaris. Tokaj: A Tiszánál nagyon nagy fák: Populus nigra és alba. /A túloldalon az ártéren/ füzek, fehér nyár, szil és kocsányos tölgy. /Máskor/: Quercus robur, Populus nigra, tremulus, alba és canescens. Erdőről nem tesz említést, csupán ártéren álló fákról.

20 186 Környezettörténet 5d. ábra. Üde cserjések elterjedése a 18. század végén Gyertyános-kocsányos tölgyesek (K1a) Gyertyános-tölgyeseket ott feltételezünk, ahol a gyertyán előfordulását dokumentálni tudtuk. Ennél valószínűleg kissé nagyobb elterjedésű lehetett ez az amúgy ritka erdőtípus. A Dráva-síkon és a Beregben nagyobb állományaik is voltak. Kitaibel nem dokumentált gyertyános-tölgyest a Duna Tisza közén és a Tiszántúlon. Üde (és száraz) cserjések (P2a, P2b) A térképen csak a jelentősebb kiterjedésű cserjéseket jelöltük és azokat a térképlapokat, ahol ez az egyetlen fás vegetáció. A nagyobb kiterjedésű cserjések regenerálódó erdőirtások, rekettyések lehettek. Pontos összetételük nem ismert.