Dr. Németh Dávid. Károli Gáspár Református Egyetem Pasztorálpszichológiai Tanszék

Átírás

1 Dr. Németh Dávid Károli Gáspár Református Egyetem Pasztorálpszichológiai Tanszék A BOLDOGULÁS ÚTVESZTŐI ÉS A BOLDOGSÁG ÚTJAI Coaching Szemléletű Vezetők Konferenciája és Találkozója, 2013, Gárdony A boldogság minden ember legszemélyesebb ügye, ugyanakkor egyetemesen emberi ügy. Nem lehet senki számára úgy megteremteni a feltételeit pedig sok szülő ebben a hiedelemben él és iparkodik meg is valósítani a gyermekével kapcsolatban, hogy azt követően már biztosan tudható legyen, hogy ilyen feltételek mellett az illetőnek boldognak kell lennie. Valójában nem is határozhatók meg pontosan a feltételek. A boldogsággal foglalkozó pszichológiai, önmenedzselő, életmód-alakító vagy spirituális tanácsadó kiadványok adnak ugyan különböző ötleteket, de csak arra, hogy miként boldoguljunk, a boldogságot senkinek nem tudják garantálni. A boldogság szubjektív valóság-megítélés, egyéni meggyőződés alapján tartósan és átfogóan megélt pozitív életérzés. Ugyanazok a körülmények egészen eltérő hatást válthatnak ki különböző személyekben. Már az adott helyzet észlelésénél más-más mozzanat kerülhet előtérbe és más összetevők alkothatják a hátteret, azután az információk feldolgozása is másféle értékelések és értelmezések mentén, és nem utolsó sorban más-más igényszintnek megfelelően történhet. Előfordulhat, hogy egyesek objektív megítélés szerint nagyon nehéz életkörülmények között is boldognak érzik magukat, míg mások különösen kedvező életkörülményeik ellenére boldogtalanok. Némelyek az aktuális állapotra tekintettel alkotnak véleményt, mások a személyiségük jellemzőjének tartják az optimista, vagy pesszimista beállítottságot. Van aki, saját aktivitások eredményének érzi, más passzív-elfogadóként tapasztalja, hogy egyszerűen történik vele. S akkor még nem is beszéltünk a boldogságérzés viszonylagosságáról, a kulturális kontextusból adódó különbségekről, az okok és megalapozások sokszínűségéről, vagy a boldogságfogalom egyéni árnyalatairól a pillanatnyi, ill. aktuális eseményekhez kötött örömöktől az egész életet átfogó, sőt a földi élet határain is túltekintő rendben vagyok és minden rendben van tudatig. A boldogságkutatás lehetőségei e sokszínűség és sok-szempontúság miatt nagyon behatároltak: kénytelen utólagos értékelésekre hagyatkozni és a szempontjait a formálisságig tágítani. Amikor már az általános, minden ember által keresett pozitív életérzésben határozódik meg a boldogság, amelyek a komponensei 1. az átfogó és tartós elégedettség, 2. a lelkesedés és öröm érzésének gyakori előfordulása, 3. valamint a negatív, nyomasztó hangulatok ritkasága, akkor nagyon messze kerültünk a fogalom igazi, mély értelmétől. Szubjektív jellege ellenére minden emberre érvényesen is beszélnünk kell a boldogságról. Mert a boldogság az ember legegyetemesebb magánügye. Nemcsak azért, mert minden embert

2 egyaránt érint, hanem azért is, mert a közvetlen és a tágabb környezetünk szempontjából sem mindegy, hogy boldogok vagyunk, vagy sem. A boldog emberek érdeklődőbbek, nyitottabbak, barátságosabbak, segítőkészebbek és pozitívabban állnak hozzá a feladataikhoz. Környezetükben jobban érzik magukat az emberek. Az ember hiánylény A boldogságkeresés hiányérzetből származik. Az ember úgy van a boldogsággal, mint a szemüveges a szemüvegével: nem veszi észre, hogy az orrán van. Csak ha hiányzik, akkor vesz tudomást a létezéséről. A boldogság hiánya ugyanis sokkal szembetűnőbb, mint a megléte. A pszichológia ezért csak a legújabb időkben kezdett el komolyan foglalkozni a boldogság kérdésével, korábban a beteges boldogtalanság esetei kötötték le a figyelmét és azon fáradozott, hogy ezt az állapotot megszüntesse, vagy legalább enyhítse. A deficit kiküszöbölésére koncentrált. Hasonlattal élve: gyógyítgatta a madár törött szárnyát, de azzal nem foglalkozott, hogy az hová repüljön. Időközben világossá vált, hogy a lelki funkcióképesség még messze nem jelenti azt, hogy az ember rendben levőnek is érzi az életét. S. Freud, a modern pszichoterápia atyja, meglehetős pesszimizmussal tekintett az ember boldogságkérdésére. Szerinte intenzíven csak az öröm hiányát tudjuk átélni, a tartós meglétét nem. A legtöbb, amit remélhetünk: egy-egy hirtelen szükséglet-kielégülés, mert azt a szándékot, hogy az ember boldog legyen mondja, a teremtés terve nem foglalja magában. 1 A pszichoterápia az utóbbi két évtizedben sok energiát fordított arra, hogy megfejtse, valójában mi hiányzik az embernek, melyek azok a szükségletei, amelyek túlmutatnak a testi lét és jólét fenntartását biztosító optimális feltételeken. Általános tapasztalat ugyanis, hogy az ember nem elégedett attól, ha megvan mindene, amire a létfenntartásához szüksége van. Léteznek ugyanis olyan pszichikus igényei, amelyek folyamatosan jelen vannak az életében és beteljesülésre várnak. Amennyiben ez elmarad, vagy csak részlegesen valósul meg, az egyén kellemetlenül érzi magát, mondhatni garantáltan boldogtalan lesz. Ha viszont megvalósul, akkor még teljesebb kielégülésre vágyik. A boldogság megtapasztalása nemcsak a befejezése, hanem a kezdete is az iránta való törekvésnek 2 állapítja meg Johann Hinrich Claussen a boldogságról írt rendszeres teológiai elemzésében. A folyamat azonban ellentétben az ő véleményével nem körkörös mozgást végez, hanem spirálist, azaz egyre magasabb szinten tér vissza az éhség és szomjúság, s egy pont után már lelki eledellel és itallal nem, csupán szellemi-spirituális táplálékkal elégülhet ki. Ez utóbbi szinten azonban már érvényes, amit Jézus mond: aki énhozzám jön, nem éhezik meg, és aki énbennem hisz, nem szomjazik meg soha (Jn 6,35). Itt már létezik teljes kielégülés. A boldogságkeresés hátterében antropológiai adottságok rejtőznek. Az ember a megvalósuló létében sohasem az, aki lehetne, ill. akinek lennie kellene. Felül kell emelkednie önmagán, hogy magára találjon. Az felülemelkedés, a megvalósulás szinonim kifejezések a boldogságra : a boldogság tehát nem csupán kívülről érkező adomány, ami károsodásokat 1 S. Freud, Rossz közérzet a kultúrában (ford. Linczényi Adorján), in: S. Freud, Esszék, Budapest 1982, 340k. 2 J. H. Claussen, Glück und Gegenglück. Philosophische und theologische Variationen über einen alltäglichen Begriff, Tübingen 2005, 4.

3 pótol ki és a rosszat jóváteszi, hanem annak a foglalata, ami az ember lehetne, a saját képességeinek és rendeltetésének a beteljesülése. Ilyen értelemben sem tehetünk semmi mást, mint hogy az életünket a boldogság irányába alakítjuk. Különben feladnánk és elveszítenénk magunkat. 3 A teljesség sejtése miatt folyamatosan tapasztaljuk és újra meg újra letör bennünket, hogy a létünk fragmentum, töredék. 4 Ez nyugtalanságot okoz, és keresésre ösztönöz. Egy másik kortárs teológus, Jörg Lauster a boldogságról szóló könyvében hasonló megfogalmazással indokolja az emberi élet lényegéhez tartozó nyugtalanságot: azzá akar válni, aki addig nem volt, 5 ugyanakkor a törekvése sohasem érhet célba, mert az ember túl nagy saját magának. 6 Hogy mi minden jellemezné ezt az igazi embert, a nálunknál elérhetetlenül nagyobbat, senki sem tudja megmondani. A legideálisabbnak hitt emberlétnél is lehetne ideálisabbat álmodni. Az ember önkeresése a végtelenbe fut. A boldogságkeresés abban áll, hogy az életünket a beteljesült létünk felől, vagy legalább annak a vélt előízétől hagyjuk meghatározni. Ez egyben transzcendens felőli meghatározottságot is jelent. Abból állna ez, hogy az ember álmodozik valami szebbről és jobbról mindannál, amit tapasztalni szokott és elkezdi kergetni az álmait? Annál lényegesen több: az igazi emberlét minden képzeletet felülmúl, csak az Isten képzeletében foganhat. Nekünk csak sejtésünk lehet arról, hogy miként lesz teljessé, ill. boldoggá az életünk. Az ezirányú gondolataink és vágyaink a velünk született, azaz a teremtettségben adott szükségleteink kielégületlenségéből nőnek ki és a lehetséges kielégülések irányába indulnak el. Mivel a Teremtő és a Beteljesítő ugyanaz, azért a megvalósulás hiányosságaiból származó teljességvágy természetesen találkozik Isten beteljesítő szándékával. Sőt, ebben a szándékban fedezhetjük fel az igazán megnyugtató kielégülés lehetőségét, egyéni életünk boldogságát. Nem csoda tehát, hogy számos vizsgálat igazolja a vallásos emberek magasabb boldogságszintjét. A sok-sok kutatás közül az egyik 7 szerint a vallásukat nemcsak vasárnap, hanem hétköznap is gyakorló hívő emberek közel fele nagyon boldognak vallja magát. A missziói buzgalommal térítő hívők már kissé kevésbé tartják boldognak magukat (41%), ezt követik a szigorú szabályok szerint élő fundamentalisták (36%), míg a liberális hívőknek csak 29%-a vallja magát nagyon boldognak. Ha a klasszikus belülről motivált (intrinzikus) és kívülről motivált (extrinzikus), vagyis a személyes meggyőződésen alapuló és azzal szemben a környezeti hatásoknak, ill. önös érdekeknek engedő hit kategóriáit vizsgáljuk, akkor azt találjuk, hogy a belső indíttatásból hívő emberek egyértelműen boldogabbak az átlagnál, míg az extrinzikus hitűeknél nem mutatkozik, vagy negatív az összefüggés a vallásosság és a boldogság között. A vallásosság annál jobban befolyásolja az ember boldogságát, minél erősebben gyökerezik az adott hagyományban, és minél inkább jelen van az élet különböző területein összegzi a vizsgálatok tanulságait Bucher. Nem szabad elhallgatni azonban azt sem, hogy egy rigorózus, törvénymegtartó, szorongásoktól kísért vallásosság nemcsak boldogtalanná, de még beteggé is tud tenni. Ha a keresztyénség követelményekkel és 3 Claussen, i.m Vö. H. Luther, Religion im Alltag. Bausteine zu einer praktischen Theologie des Subjekts, Stuttgart 1992, 160kk. 5 J. Lauster, Gott und das Glück. Das Schicksal des guten Lebens im Christentum, Gütersloh 2004, Lauster, i.m A. A. Bucher, Psychologie des Glücks, Basel 2009, 120kk. A továbbiakban az ő ismertetéséből emeljük ki a leglényegesebb megállapításokat.

4 megfélemlítésekkel akarja az egyház közelében tartani az embereket, akkor a boldogságukat rabolja meg. Sajnos gyakran tette ezt a története során, s ma sem áll minden gyanú felett ebben a kérdésben. Azzal sem tett azonban jobbat, amikor a túlvilági boldogság ígéretét szembeállította a földi élet szenvedéseivel, fájdalmaival, nélkülözéseivel és azt hirdette, hogy itt nem is kell boldognak lenni, mi több, az itt vállalt, vagy önsanyargatással, önkínzással szándékosan kiváltott szenvedések egyenesen garanciái lehetnek a túlnani boldogságnak. Érdekes eredménye a vizsgálatoknak, hogy a halál utáni élet hite inkább csak idősebb korban járul hozzá az egyén boldogságához, korábban nem. Ez meg is felel a bibliai szemléletnek, hiszen az Istentől jövő beteljesedés hite nem egy majdani, a halál után megvalósuló boldogságot jelent, mintha ennek a várakozásnak kellene boldoggá tennie minket itt a földön, hanem a teljességnek jelenvalóvá kell lennie az életünkben, és meg kell határoznia a viszonyulásunkat a valósághoz. Nem boldog leszek, hanem boldog vagyok. Fogalmazhatunk akár úgy is, hogy csak az lesz boldog, aki már most is az. Nagyon radikálisan juttatják ezt kifejezésre Jézus boldogmondásai, főképp a Lukács evangéliumában található eredetibb megfogalmazás szerint (Lk 6,20-23; Mt 5, 3-10). Jézus a boldogmondásokban olyanokat szólít meg, akiknek emberileg, a körülményekre tekintve semmi okuk nincs arra, hogy boldognak tartsák magukat, mert nélkülöznek, mert sírnak, vagy mert üldözést kell elszenvedniük. Nemcsak maguk, de mások sem neveznék őket boldogoknak. Jézus viszont azt mondja nekik: Boldogok vagytok, szegények, mert tiétek a mennyiek országa. A szokatlan második személyű megszólítás 8 közvetlen életértelmező jelentőséggel bír. Jézus, isteni felhatalmazásánál fogva boldognak nyilvánít olyan embereket, aki a világ szemében, de a saját érzésük szerint is boldogtalanok. Ezzel azt teszi világossá, hogy a boldogság nem állapot, hanem viszonyulási mód: a feltétlen szeretettel szerető és mindenható Isten jelenlétében történő viszonyulás saját személyünkhöz és körülményeinkhez. Az Isten-jelenlét egészen más önértelmezésre ad módot és új aspektusban mutatja meg a körülményeket. Nem a pillanatnyi adottságai és az éppen aktuális lelkiállapota alapján nyilváníthatja valaki boldognak, vagy boldogtalannak magát, hanem annak alapján, hogy mit feltételez a teljesség Uráról: - biztosnak érzi-e a kapcsolatát Vele, - érzi-e, hogy a személye mindennél fontosabb Isten számára, - az Ő kezében tudja-e a dolgok irányítását, - és el tudja-e fogadni, hogy végső soron Istentől tudható meg, hogy mi jó nekünk és miként lehetünk javára másoknak. Jézus azért ilyen merész a boldognak nyilvánítás területén, mert tudja, hogy Isten mindig a megbántottak, a kisemmizettek, a szenvedők, a megalázottak és a bajba jutottak oldalán áll. Csak fel kell nyitniuk a szemeiket ennek meglátására. Ez persze nem jelenti azt, hogy a sikeres emberek ne számíthatnának Isten jelenlétére az életükben, csupán arról tanúskodik, 8 Az ókorban nem volt ritka a boldogmondás, de arra alig találunk példát, hogy második személyben hangzik a megszólítás. A boldogmondások műfajának a 3. személy felel meg. A 2. személyű formulázásban Jézus közvetlenül szólítja meg a szükségben levőket. Később, vélhetőleg még Mátét megelőzően, történhetett meg a makarizmáknál egyébként szokásos 3. személyű megfogalmazáshoz való visszaigazítás. írja U. Luz: Das Evangelium nach Matthäus (Mt 1-7), EKK, Zürich, Düsseldorf, Neukirchen-Vluyn 1985, 201.

5 hogy Isten aktívan keresi a boldogtalant, az elveszettet (Lk 19,10). Az Újszövetség más helyei is kifejezik azt a meggyőződést, hogy negatív hatóelemeket tartalmazó élethelyzetek nem lehetnek akadályai annak, hogy a hívő ember boldognak mondja magát. Pál pl. az Isten kegyelmében részesülteket olyanoknak tartja mint halálra váltak, és íme, élők, mint megfenyítettek és meg nem öltek, mint szomorkodók, de mindig örvendezők, mint szegények, de sokakat gazdagítók, mint akiknek nincsen semmijük, és akiké mégis minden (2Kor 6,9-10). Jézus hasonlata ugyanezt fejezi ki: Amikor az asszony szül, fájdalma van, mert eljött az ő órája, de amikor megszülte gyermekét, nem emlékszik többé a gyötrelmekre az öröm miatt, hogy ember született a világra (Jn 16, 21). A boldogság paradoxonja, hogy a teljesség jelen lehet a töredékesség tapasztalása ellenére, sőt akár a töredékességben. Szükségleteink és beteljesülésük A lélektani vizsgálatok arra derítettek fényt, hogy négy humánspecifikus szükséglet különíthető el. 9 Ezeknek a lelki igényeknek a teljesülése nyomán az ember elégedettséget érez, de nem boldog. Tisztában van ugyanis azzal, hogy a kielégülés mindig magán hordozza az ideiglenesség és a részlegesség jegyeit, ezért nem szünteti meg a bizonytalanságot. Vagyis a teljes megelégedés nem várható a mi véges létünk keretei között. Erre általában válságos helyzetekben döbbenünk rá. Gyakran ilyenkor vált át az igényünk a szellemi dimenzióba, átlépjük a közvetlenül tapasztalható világunk határát. Transzcendálunk, mert kiderül, hogy az isteni létdimenzió nélkül nem boldogulunk. A boldogság és a transzcendencia elválaszthatatlan. 10 Mindazt, ami a létünk teljességéből hiányzik, itt találhatjuk meg. Viszont nem áll módunkban megszerezni, csak megnyithatjuk magunkat előtte, hogy ránk találjon. Minden keresés és sóvárgás ellenére váratlanul és minden várakozást felülmúló módon érkezik a beteljesedés. Egyszerre világossá válik, hogy a boldogság felülmúl minden emberi lehetőséget, túl van minden emberi igyekezeten, nem tervezhető és nem valósítható meg, csak elfogadható, ajándékként kapható. A boldogságkeresés két szintje között minőségi különbség van. A pszichológiai szükséglet-kielégülés útjai ugyanabba az irányba mutatnak, ahol a valódi beteljesülés lehetőségei is találhatók, de csak látszat-boldogsághoz juttatnak, a boldogulás útjait jelentik. A boldogság útja azon a ponton kezdődik, ahol a boldogulás törékenysége, esetlegessége, vagy minden sikere ellenére is megmaradó elégtelensége lelepleződik. Látnunk kell ezeket az irányokat ahhoz, hogy tisztábban álljon előttünk, miben szorulunk rá előbb vagy utóbb végső megoldásokra, és hogy ne tévesszük meg magunkat azzal, hogy rövidtávú, ideiglenes megelégedéseket végérvényeseknek tekintünk, amint azt az emberek túlnyomó többsége teszi. 9 Ezek részletes pszichológiai leírását és a pszichoterápiás következményeinek végiggondolását megtaláljuk Klaus Grawe műveiben: Psychologische Therapie, Göttingen etc (2. kiad.); Uő, Neuropsychotherapie, Göttingen etc Lauster, i.m. 20.

6 a) Megbízható társas kapcsolatok nélkül boldogtalanoknak érezzük magunkat, ezért ilyen kapcsolatok keresése része a boldogságkeresésünknek, igazán boldogok azonban csak feltétlen szeretet-kapcsolatban lehetünk. Biztonságot adó szeretet és bensőséges bizalmi kapcsolat nélkül nem tudunk emberhez méltó életet élni. Ez az igényünk bizonyos mértékig kielégül azokban a személyes kapcsolatainkban, amelyek biztosítják a szeretet adásának és kapásának kölcsönösségét, amelyek szakítópróbákat is képesek kiállni, amelyekben igazán őszintén nyilvánulhatunk meg, és nem utolsó sorban amelyben átélhetjük, hogy a kötődésünk önkéntes, nem korlátozza a szabadságunkat. Számos pszichológiai vizsgálat bizonyítja, hogy a házasságban élő emberek lényegesen boldogabbnak érzik magukat, és sokkal ritkábban szorulnak orvosi kezelésre, mint az egyedülállók, vagy az elváltak. 11 Feltehető persze a kérdés, hogy nem fordított-e az okokozati összefüggés, vagyis hogy azok házasodnak szívesen, akik már előtte is boldogabbak voltak. Bizonyos felmérések azt támasztják alá, hogy a házasságot kötők már fiatalabb korukban is elégedettebbek voltak azoknál a társaiknál, akik végül a szingli életmódot választották. 12 Az a tény azonban, hogy a válás után a feleknél zuhanásszerűen visszaesik az élettel való elégedettség mértéke, arra enged következtetni, hogy a boldog házasságnak nemcsak előfeltétele az egyéni boldogság, hanem a házasság stabilizálja és fenn is tartja az elégedettség érzését. Bár negatív megfogalmazásban, de a Szentírás ugyanezt hangsúlyozza: Nem jó az embernek egyedül lenni (1Móz2,18). Megfigyelték azt is a házastársak életében, hogy a közös szabadidős programok, az azonos vallási meggyőződés közös ápolása, a közös akciók a baráti társasággal, sokkal gyakrabban okoznak örömteli perceket, mintha valamelyik fél ugyanolyan eseményekben egyedül vesz részt. A pozitív élmények visszaidézése beszélgetésekben, maradandóbbá teszi a nyomot, amit a lélekben hagytak. Hasonlóan boldogítóak a baráti kapcsolatok is. Nem a sok barát, hanem a mély, őszinte barátság van ilyen hatással még akkor is, ha egyébként komoly viták is előfordulnak a barátok között. A házastársi és a baráti kapcsolatok tehát a vizsgálatok egybehangzó eredménye szerint fontos összetevői az ember boldogulásának. A tapasztalatainkat, ill. a jövő eshetőségeit mérlegelve be kell azonban látnunk, hogy egyetlen, a legkiegyensúlyozottabb embertársi kapcsolatunk sem biztosíthatja hiánytalanul a kapcsolati szükségletünk kielégülését. Ahhoz az adott és kapott szeretetnek feltétel nélkülinek és soha el nem múlónak kellene lennie. Ilyen emberi szeretetet senkitől sem várhatunk, mert nem létezik. Nemcsak azért, mert mindenkinek megváltozhatnak az érzései a másik ember iránt, hanem azért is, mert semmilyen biztosítékunk nincs arra, hogy valamely, a számunkra nagy jelentőséggel bíró kapcsolatunk nem szakad meg haláleset, vagy más objektív ok miatt. Igazán boldogítónak, mert egészen biztosnak és biztonságot adónak csak azt a kapcsolatot tapasztalhatjuk, amely minden 11 Adatokat lásd A. A. Bucher, Psychologie des Glücks, 94k. 12 Bucher, Psychologie des Glücks, 95.

7 körülmények között, a halálon átívelve is megmarad. Ilyen pedig csak az Istennel való kapcsolat lehet. Mindenkit elveszíthetek, mindenkinek a szeretetéről egyszer le kell mondanom, Isten személye és az Ő szeretete azonban megmarad örökké. Az lehet az ember boldogságának egyik pillére, hogy senki és semmi nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Krisztusban, a mi Urunkban (Róm 8,39), és hogy az élete örökre el van rejtve a Krisztussal együtt az Istenben (Kol 3,3). b) Az önbecsülésében sérült ember boldogtalan, ezért kétségbeesetten törekszik a kisebbrendűségi érzése leküzdésére és önérték-érzete növelésére, de csak akkor lesz igazán boldog, ha attól tudja meg, hogy mennyit ér a személye, Aki megalkotta őt. Az önértékelés elsődleges forrása minden ember életében a jelentős személyektől kapott visszajelzések összessége. Olyannak látjuk magunkat, amilyenként tükröződtünk a nagyok szemében. Ha fukarkodtak az elismeréssel, a bátorítással, ha egyoldalúan csak a hibáinkat vették észre és azokat tették szóvá, az erényeinket viszont említés nélkül hagyták, akkor az az érzés vésődött a lelkünkbe, hogy értéktelen az életünk, nem vagyunk szeretetre méltók. A gyermek szinte igézetekként 13 éli át a személyére irányuló szülői minősítéseket, s kényszert érez az igazolásukra. Ezen sajnos alig módosítanak azok a tapasztalatok, amelyeket saját képességeinkkel, pozitív tulajdonságainkkal, vagy teljesítményeinkkel kapcsolatban szerzünk. A serdülők általában szembehelyezkednek a személyükkel kapcsolatos szülői ítéletekkel és a kortárscsoport tagjainak a visszajelzései alapján igyekeznek tájékozódni. Ha kontrasztként is, de megőrzi a szülői vélemény a jelentőségét. Sokan az elért eredményeikkel még felnőtt korban is a szüleiknek akarják bizonygatni, hogy ők is valakik. Ez a minden teljesítményt kísérő árnyék megrontja az alkotás igazi örömét és csökkenti a saját eredmények önbecsülést megtámogató erejét, így a legszebb teljesítmények, a legnemesebb cselekedetek sem járulnak hozzá igazán az egyén boldogságához, mert nem erősítik az önérték-érzetet. Nem csoda, hogy vizsgálatok egész sora azt mutatja, hogy a magas kvalifikáltság nem járul hozzá az elégedettség érzéséhez. Erich Kirchler és Katharina Gangl egyik tanulmánya szerint az intelligencia és a képzettség súlya a boldogság szempontjából egyenesen nulla, ebben a viszonylatban nem mutatható ki összefüggés. 14 Akadnak azonban olyan empirikus kutatásokon alapuló tanulmányok, amelyek az ellenkezőjét állítják. Feltehetően azoknál épül be pozitívan a szakmai felkészültség szintje az önbecsülésbe és emeli az elégedettség mértékét, akik saját érdeklődésük alapján választottak hivatást, örömüket lelik az önképzésben és a hivatásuk gyakorlásában, nem pedig szülői, vagy társadalmi elvárásoknak akarnak megfelelni a diplomaszerzéssel, sem nem az a saját képességeik bizonyítására szolgál. Az ilyen személyek gyakran élnek át flow-élményt a munkájuk végzése közben. A magyar származású pszichológus, Csíkszentmihályi Mihály írta le először a boldog belefeledkezés élményét 15 A küldetésben végzett tevékenység öröme ismerős minden hívő ember számára. Amikor felfedezi valaki, hogy mire szánta Isten (Pál apostol a fazekas és az 13 W. Rautenberg/ R. Rogoll, Werde, der du werden kannst, Freiburg etc. 1980, 155kk. 14 E. Kirchler/ K. Gangl, Glück, in: Ch Steinbach/ D. Jungo/ R. Zihlmann (Hrsg.), Positive Psychologie in der Praxis. Anwendung in Psychotherapie, Baratung und Coaching, Basel 2012, 50. Vö. Bucher, Psychologie des Glücks, 76k. 15 Csíkszentmihályi Mihály, Flow. Az áramlat. A tökéletes élmény pszichológiája, Budapest 1997.

8 általa készített edény hasonlatát használja) és maga is kész odaszánni magát az Isten által kínált feladatra, akkor megtörténik az eggyé válás a küldetéssel. Pál így vall erről: De én mindezekkel nem gondolok, sőt még az életem sem drága, csakhogy elvégezhessem a futásomat (örömmel) és azt a szolgálatot, amelyet az Úr Jézus Krisztustól kaptam (Apcsel 20,24). Az önbecsülés és a boldogság összefüggésében szokott jelentősége lenni a kinézetnek. Sokan azt hiszik, hogy ha nem olyanok lennének az arcvonásaik, nem akkora lenne a testsúlyuk, vagy nem olyan méretű vagy formájú lenne valamely testrészük, akkor boldogok lennének. Miután azonban nagy anyagi ráfordítással és nem kis kínok átélésével sikerül a kívánt változást elérni, hamar hozzászokik az illető az új állapothoz és már nem jelent számára többletet a kívánt elégedettségi szint elérésénél. Más elégedetlenségre okot adó tényezők veszik át ugyanis a kiküszöbölt ok szerepét. Aki magát másokhoz hasonlítgatja, mindig fog találni valamit, amiben ő kevesebbnek bizonyul, mint a többiek. Nem az előnytelen kinézet, hanem az önbecsülés hiánya tesz boldogtalanná. Elgondolkoztató az az ószövetségi mondat, hogy az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az Úr azt nézi, ami a szívben van (1Sám 16,7). Általánosan elterjedt nézet továbbá, hogy aki egészséges, az boldog is. Ez az összekapcsolás is az önbecsüléssel függ össze. Ha a betegség, gyengeség, vagy valamiféle egészségügyi korlátozottság valakinek a szemében a csökkentértékűséggel egyenlő, akkor az egészség egyet fog jelenteni a jobb önértékeléssel és ennek nyomán a boldogabb állapottal. A kutatások tanúsága szerint azonban nem az objektív egészségi állapot hat a lelki jóllétre, hanem az, hogy valaki miként értékeli a saját egészségi állapotát. A kifogástalan egészség nincs hatással a boldogságérzésre, a vélt egészségkárosodások (főképp a túlsúly és a magas vérnyomás) viszont elégedetlenséget, nyugtalanságot okozhatnak. 16 Ez is az önbecsüléssel való szoros összefüggésre utal. Valójában az segít, ha az embernek sikerül eloldani az önbecsülését mások véleményétől, meg a saját teljesítményeitől. A Biblia különös hangsúlyt helyez a pozícióváltás 17 lehetőségére. Újra és újra szól arról, hogy Isten a konvencióktól egészen eltérő személyértékeléseket ad. Így lesz Jákóbból Izráel, Kéfásból Péter, de így lesz a kicsikből (gyermekekből) a nagyok példaképe, a mellőzöttből, a megvetettből Isten szeretett gyermeke. Klasszikusan fogalmazza meg Mária hálaéneke az isteni kontraszt-szelekció szabályszerűségét: Hatalmasokat dönt le trónjukról és megalázottakat emel fel (Lk 1,52). Pál apostol önértékelési vívódásai közben arra jut, hogy azokat választotta ki Isten, akik a világ szemében bolondok, hogy megszégyenítse a bölcseket, és azokat választotta ki, akik a világ szemében erőtlenek, hogy megszégyenítse az erőseket: és azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében nem előkelők, sőt lenézettek, és a semmiket, hogy semmikké tegye a valamiket (1Kor 1,28k.). Majd később kijelenti, hogy aki engem megítél, az Úr az (1Kor 4,4). Ki mástól várhatja az ember, hogy igazán objektíven és valódi szeretettel alkosson 16 Vö. Bucher, Psychologie des Glücks, 60k. Bucher felhívja a figyelmet a fordított összefüggésre is, nevezetesen arra, hogy a boldogság többnyire pozitívan hat a testi egészségre. 17 Vö. G. Theißen, Zur Bibel motivieren. Aufgaben, Inhalte und Methoden einer offenen Bibeldidaktik, Gütersloh 2003, 161k.

9 véleményt róla? A mindenki fölött álló, a traszperszonális jelentős Másik (vö.: a gyermek életében a szignifikáns másik az anya személye), azaz Isten minősítése új alapokra helyezheti az egyén önbecsülését. Kinyilatkoztatja ugyanis, hogy feltétel nélkül, a fogyatékosságaival együtt is szeretetre méltónak tart minden embert. Kérdés, hogy kinek higgyünk jobban: a szüleinknek, az embertársainknak, vagy az Alkotónknak. c) Mindenki jobban érzi magát, ha saját kezében tarthatja az élete irányítását, vagy ha legalább ellenőrzése alatt tarthatja a dolgokat. A kiszolgáltatottság nyugtalanná, boldogtalanná tesz. Az emberileg végképp befolyásolhatatlanba, vagy megváltoztathatatlanba csak Istenre tekintve és benne bízva lehet belenyugodni. Az ember szeretne befolyást gyakorolni az élete külső és belső történéseire. Mindenkit rettenetesen zavar, ha nem tud uralkodni az indulatain és az érzésein, de ugyanilyen nehezen viseli a teljes kiszolgáltatottságot tőle független történéseknek, főleg ha azok kellemetlenek, vagy elfogadhatatlan következményekkel járnak. Milyen lehetőségeink vannak befolyásolási igényünk érvényesítésére? A legkézenfekvőbb hatalom- és befolyás-gyakorlási eszköz a pénz. Az anyagi bőség azt az érzést erősíti, hogy segítségével az ember képes úrrá lenni az élete problémáin, nem kell kiszolgáltatva éreznie magát, ezért boldogabb is, mint anélkül lenne. Való igaz, hogy a nélkülöző emberek boldogtalannak is vallják magukat, de ha a jövedelmük emelkedése eléri a környezetükben alapvető szükségleteknek számító javak fedezését, akkor a boldogságkritériumaik között háttérbe kerülnek az anyagiak. Az Egyesült Államokban 1950 és 1990 között folyamatosan emelkedett az egy főre eső bruttó hazai termék értéke, miközben az emberek elégedettségi mutatói a 70-es évek elejétől stagnáltak. Eljutott a társadalom egy olyan életszínvonalra, ami után már az anyagi biztonság nem járul hozzá az egyének boldogságérzetéhez. Bizonyos mérték után a több pénz nem tesz boldogabbá. A materiális jólét nem jelent garanciát a szubjektív jóllét számára. 18 A boldogság-faktorról szóló könyvében Martin Seligman is azt tanácsolja, hogy aki boldogságra és elégedettségre vágyik, ne akarjon több pénzt keresni, mert ebben a pénznek minimális a jelentősége, sőt a materiális beállítottságú emberek bizonyítottan boldogtalanabbak az átlagnál. 19 Különös módon akkor is, ha sikereket könyvelhetnek el maguknak. A gazdagság növekedésével ugyanis még többre vágynak, ezért az elégedettségük nem növekszik párhuzamosan. A Biblia a pénz, a mammon szeretetét közvetlenül szembeállítja az Isten iránti szeretettel. Sokan vallási, vagy látszat-vallási megoldások után néznek, hogy a kontrolligényüket kielégítsék. Babonaságok, okkult hiedelmek és praktikák minden időben azzal kecsegtettek, hogy segítenek befolyásolni a valóság tőlünk teljesen független régióit. Hasonló jelenségeket figyelhetünk meg a keresztyén vallásos gyakorlatban is. Ilyen, amikor mágikus várakozások kapcsolódnak az imádsághoz vagy más rituális cselekményekhez. Az erkölcsi szabályok szigorú megtartása pedig a belső folyamatok mederbe szorítását biztosíthatja. Az egészséges spiritualitású ember megtalálja az egyensúlyt a saját felelőssége és tennivalói és az Isten gondviselő tettei között. Nem szűkölködik a Biblia olyan ígéretekben, amelyek az Isten jó 18 E. Kirchler/ K. Gangl, Glück, i.m. 50. Az előbbi megjegyzéseket alátámasztó adatokat is lásd ott. 19 M. E. P. Seligman, Der Glücks-Faktor. Warum Optimisten länger leben, Ehrenwirth 2003, 109.

10 tervének megvalósulásáról és gondviselésének a folyamatosságáról biztosítják a hívő embert. Nem neki kell kézbe vennie a dolgokat, van aki kézben tartja. Ebből viszont nem lehet arra következtetni, hogy az embernek tehát semmi kötelezettsége nincs, hanem csak boldog elengedettségben rá kell hagyatkoznia Istenre. A közös aktivitást mégsem nevezhetjük együttműködésnek. Inkább bevonódás ez. Isten beavatja és feladatokkal bízza meg a benne hívőket világkormányzó munkájában. Mert Ő nem akarja a világot a mi aktív közreműködésünk nélkül irányítani. Nehezen illeszthetők be az isteni gondviselés körébe azok a történések, amelyek kellemetlenül érintik az életünket. Ha ráadásul a megváltoztatásukra, de még az elhárításukra sincs semmi esélyünk, akkor végképp nagyon nehéz az értelmüket megtalálni. A saját aktivitáson alapuló, belülről kiinduló kontrollról csak akkor tudunk lemondani, ha helyette nem azt kell éreznünk, hogy a sors kényének-kedvének vagyunk kiszolgáltatva, a véletlenek játékszere az életünk, hanem egy utolsó saját aktivitással rábízhatjuk magunkat egy Hatalomra, amelyről, Akiről tudjuk, hogy a javunkat akarja. Az Úri imádság (Mt 6,9kk.) jól kifejezi ezt. Atyánknak szólítjuk meg benne Istent, majd mi magunk kérjük, hogy legyen meg az Ő akarata. A Biblia nem azt üzeni az embernek, hogy úgyis Isten akarata teljesül, legjobb elfogadni akkor is, ha nem tetszik, hanem megtanít imádkozva kérni annak a megvalósulását, amit Isten, mint szerető Atyánk a javunkra tervezett. Beismerése ez annak, hogy amit én nem értek, még nem biztos, hogy értelmetlen, és amit én negatívumnak élek át, még egy nagyobb összefüggésben pozitív jelentőségű lehet. Amikor ez már bizonyosság, nemcsak lehetőség az ember számára, boldogan vallhatja, hogy minden rendben van az életében és hálát érez miatta. A boldog ember hálás is, és a hála boldoggá tesz. Az Isten iránti hálában élhetjük át a leginkább a teljesség boldogságát, hiszen a háládatosság integrálni tudja az ajándékba kapottba a nehezen elfogadhatót. Ezért nem tartja túlzásnak Pál azt kérni a gyülekezettől, hogy mindenkor örüljetek, szüntelenül imádkozzatok, mindenért hálát adjatok (1Thessz 5,16k.). d) Egyéni életvitelünkben és társas kapcsolatainkban bizonytalanná tesz és nyugtalanít bennünket, ha nem tudjuk, mi segítő és mi hátráltató, mi jó és mi rossz, mi hasznos és mi ártalmas a saját személyünkre és másokra nézve. Az ösztönös megérzéseken túl keresünk különféle eligazodási támpontokat, de végső soron Isten életrendje igazít útba bennünket ebben. Sok nehéz perc okozója az életünkben az a tény, hogy a saját, vagy az embertársaink kárára, sérelmére hozunk döntéseket. Azt gondolnánk persze, hogy inkább csak azok a boldogtalanok, akik maguknak okoznak kárt, vagy akiknek károkat kell elszenvedniük, a másokat megkárosítók talán éppen ezen az úton próbáltak boldogulni. Pedig az ember születésétől fogva hordozza azt a képességet, hogy mások helyzetébe beleélje magát. Empatikus voltunk akadályoz meg abban, hogy közveszélyesen egoistákká váljunk, hogy tekintetbe vegyük mások érdekeit, és hogy ne okozzunk fájdalmat másoknak. Egészséges embernek nem okoz örömöt, ha másnak szenvedést okoz, ezért más kárára nem lehet boldognak lenni. Viszont a másokért élés boldogít.

11 Az altruizmuskutatás 20 kimutatta, hogy a segítő magatartás pozitív érzelmekkel jár együtt, holott az ilyen tettekben mindig az áldozatvállalás, de sokszor még az emberi szenvedésből való részesedés is megjelenik. Paradox módon a kellemetlenség felvállalása nyomán jut az ember boldogságérzéshez. A segítő cselekedetek által keltett élmény az altruista részéről az alkotás öröméhez, a genuin altruizmus tanúja, vagy kedvezményezettje számára pedig a katarzishoz hasonlítható. 21 A szakirodalom megkülönböztet genuin (valódi) és egoisztikus altruizmust attól függően, hogy az altruista tett fő motívuma a bajbajutott iránti empátiás aggodalom, vagy pedig a megdöbbentő helyzet által kiváltott un. empátiás distressz. Az előbbi esetben a másik bajának enyhítése az elsődleges cél, az utóbbiban viszont a belül keletkezett rossz érzésektől való mielőbbi szabadulás. Jellemző, hogy az egoisztikus segítő válaszadásnál a menekülés adódó lehetőségével általában él a segítő. Szabadulni akar a helyzetből, mert nem a segítés maga, hanem csak a segítségre szoruló személy látványa által kiváltott rossz érzés mielőbbi csökkentése, ill. megszüntetése a szándéka. Az empátia mindkét esetben alapvető lelki folyamat. Érdekes hatástörténeti sajátossága a Hegyi Beszéd un. aranyszabályának amelyben Jézus azt kéri a tanítványaitól, hogy Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük (Mt 7,12), hogy többnyire a keresztyénség az egoisztikus altruizmusnak megfelelően értelmezte: ha te jót teszel az embertársaiddal, akkor elvárhatod, hogy ők is jót tegyenek veled. Végső soron tehát önsegítésről van szó. Közben meg Jézus éppen valódi altruista magatartásra akar biztatni. Azt kéri ugyanis, hogy a tanítványai érezzék bele magukat a bajba jutott helyzetébe, és amit szeretnének, hogy az életük egy hasonló állapotában mások tegyenek velük, ők is azt cselekedjék. Empátiás aggodalomból indíttatva azt a kérdést kell feltenni, hogy mi esne nekem jól, ha ugyanebben a helyzetben lennék, és ennek megfelelően kell cselekedni. Tudatos empátiás etikára hív tehát Jézus, ami nem pusztán a rossz érzésektől való megszabadulást szolgálja, hanem az önzetlen áldozathozatalban átélhető boldogságot ismerteti meg. Meg kell emlékeznünk még a megbocsátás öröméről. Ez nem a bajba jutott és a segítő, hanem a bajt okozó és a károsult kapcsolatának eseménye. Az előbbihez abban hasonlít, hogy itt is áldozatot vállal, kellemetlenséget hordoz a boldog fél. Szabályként kimondható, hogy sohasem az jár jól, aki igazságtalanul bánt, hanem az, akit bántottak, de még jobban jár akkor, ha meg tud bocsátani. A vallások erről is tudnak évezredek óta, a pszichológia viszont csak az utóbbi időben fedezte fel. Arra a kérdésre, hogy hányszor kell megbocsátani, azt válaszolja Jézus, hogy nemcsak hétszer, hanem hetvenszer hétszer is (Mt 18,22). Ezen az úton általában az emberek nem keresik a boldogságot. Inkább arra gondolnak, hogy joguk van a megtorláshoz, valahogy meg kell büntetniük a bántalmazót, mert csak így semlegesíthető az esemény. A következmény vagy az, hogy lépéseket fontolgatunk a bántalmazóval szemben, vagy pedig elfojtjuk agresszív indulatainak. Ezért a vallások kénytelenek a híveiket felszólítani a megbocsátásra. Sok-sok empirikus vizsgálat bizonyítja, és számtalan hívő ember tapasztalta már, hogy a megbocsátás szabaddá és boldoggá tesz. 22 A keresztyén hitben 20 E kutatásokról részletesen beszámol Kulcsár Zsuzsanna, Egészségpszichológia, Budapest 1998, 196kk. 21 Kulcsár Zs., i.m Bucher, Psychologie des Glücks, 183.

12 annak az alapján hangzik a megbocsátásra szóló parancs, hogy Isten is megbocsátott az embernek. E megalapozás nélkül csak az indíthat ilyen tettre, ha az ember belátja, hogy az neki magának is használ. Az isteni megbocsátásra alapuló emberi megbocsátásnak kettős megalapozása van, mivel a hála és a saját haszon egyaránt szerepel benne. Látható, hogy a boldogulás folyamatának megvannak az emberi, velünk született ösvényei. Az ember keresi az boldogságot, mégis valahogy a boldogság talál rá, az a boldogság, ami a teljesség előíze, majd megvalósulása. Jézus mondja: Ezeket azért mondom nektek, hogy az én örömöm legyen bennetek, és az örömötök teljes legyen (Jn 15,11).