A liturgia a II. vatikáni zsinat tükrében *

Átírás

1 Magyar Egyházzene XXIII (2015/2016) Kovács Ervin Gellért OPraem A liturgia a II. vatikáni zsinat tükrében * Talán furcsa, hogy egy olyan előadó beszél erről a témáról, aki papi szolgálatának túlnyomó részében a zsinat előtti liturgia celebrálásával s népszerűsítésével foglalkozik, Kovács Ervin Gellért OPraem (Gödöllő) premontrei szerzetespap, a Budapesten 2007 óta heti rendszerességgel ünnepelt hagyományos rítusú szertartások celebránsa. de én vallom, amit XVI. Benedek pápa mondott 2005 decemberében a Kúria tagjai előtt mondott beszédében, hogy a II. vatikáni zsinatot nem lehet helyesen érteni a törés hermeneutikájával, mely szerint a zsinat egy teljesen új, minden azt megelőző tanítást és gyakorlatot érvénytelenítő kezdet. Inkább a folytonosság hermeneutikáját kell alkalmaznunk, mely a 2000 éves hagyomány fényében értelmezi a modernitást és tudja, hogy ha az Egyház tanítása a Szentlélektől van, akkor nyilván nem mondhat ellen önmagának csak azért, mert a külső körülmények megváltoztak. Így a liturgiában is vannak olyan fontos alapelvek, amelyek minden korra és minden rítusra érvényesek, és amelyeket jól megfogalmaz a zsinat liturgikus konstitúciója. Ez a konstitúció ugyanis az 1962-ben gyakorolt rítusnak íródott, mely nem tridenti rítus volt abban az értelemben, mintha a tridenti zsinat hozta volna létre, hanem a római egyház hagyományos rítusa, mely gyökerében Szent Damasus és Nagy Szent Gergely pápákra megy vissza, tehát lényegében másfélezer éves. A II. vatikáni zsinaton ezt akarták megreformálni, de senki sem gondolt egy teljesen új rítus létrehozására, ami lényegében mégis megtörtént. Ezt az új rítust, melyet lehetett volna méltóságteljesen és a régi szellemében is végezni, sajnos az elmúlt 50 évben nagyon sokszor úgy végezték s úgy módosították, sokszor a saját szabályaival ellentétes módon, hogy az egy teljesen más eucharisztiatant, más papképet és egyházképet tükrözzön. Ez egyáltalán nem volt a zsinat szándéka, ezért a Tanítóhivatal folyamatosan próbált küzdeni a visszaélések ellen, XVI. Benedek pápa pedig célként tűzte ki a reform reformját, azaz a gyökerekhez való visszatérést, aminek része a hagyományos római liturgia (mintegy minta és etalon) szabad végzésének engedélyezése is a 2007-ben megjelent Summorum Pontificum motu proprióval. Rober Sarah bíboros, akit Ferenc pápa 2014-ben nevezett ki a liturgikus kongregáció (Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció) élére, többször megerősítette, Ferenc pápa azt várja tőle, hogy folytassa XVI. Benedek pápa kezdeményezéseit, hiszen attól, hogy személyi változás történt Péter székén, még nem változnak az Egyház célkitűzései. * Elhangzott a templomos lovagok (Templárius Alapítvány) által szervezett Közös ügyünk az Irgalmasság Éve jegyében Kassán c. határon túli nyári egyetem keretében a Veritas Domonkos Kultúrközpontban, július 23-án.

2 340 KOVÁCS ERVIN GELLÉRT OPRAEM Hogyan tudunk visszatérni az egészséges gyökerekhez, mi a liturgia hiteles szelleme? Ebben segít a liturgikus konstitúció (Constitutio de Sacra Liturgia Sacrosanctum concilium, a továbbiakban SC) szövegének tanulmányozása, hiszen amit általában hallani a zsinat liturgikus nézeteiről, annak sokszor nyoma sincs a tényleges dokumentumokban, ezért nem elég a közvéleményre, a hallomásokra vagy egyes szakértők másodlagos összefoglalóira, kommentárjaira hagyatkozni, hanem nekünk kell az eredeti szövegekben elmerülnünk. Most nem szólunk a már megvalósult reformokról ezekről már sok liturgikus szakértő értekezett, és azok is megjelentették emlékirataikat, akik a reformokban részt vettek; köztük sokan igen kritikusan szólnak egyes reformok jogosságáról, történelmi megalapozottságáról, hasznosságáról és a Konstitúcióval való összhangjáról. Inkább azokról a javasolt reformokról szólunk, melyek nem valósultak meg, pedig igazi gazdagodást jelentenének, illetve röviden azon reformokról, melyek a zsinatra hivatkozva történtek, anélkül, hogy a zsinat szövegében ennek bármi nyoma lenne. A zsinatnak először is a lehető legmagasabb véleménye van a liturgiáról. A liturgia megjeleníti Krisztus misztériumát és megmutatja az igaz Egyház valódi mivoltát, benne megvalósul és folytatódik a megváltás műve. Az Atya küldte Krisztust, hogy végbevigye az emberek megváltásának és Isten tökéletes megdicsőítésének művét. Krisztus küldi az apostolokat, hogy ezt a művet folytassák az igehirdetés, az áldozatbemutatás és a szentségek kiszolgáltatása által (SC 5). Maga Krisztus van jelen a liturgiában: a pap személyében, a közösségben, az igében, a szentségekben és kiváltképp az eucharisztikus színekben. A liturgia Krisztus papi szolgálatának gyakorlása, melyet Krisztus mint Fő mutat be titokzatos testével, az Egyházzal együtt (SC 7). Ezért a liturgia a csúcs, melyre az Egyház egész tevékenysége irányul, és a forrás, melyből minden ereje fakad. Ezért a liturgia hatékonyságát nem éri el semmi más cselekedet, sem rangban, sem mértékben (SC 10). A liturgiát úgy kell végezni, hogy abban az emberi az istenire, a látható a láthatatlanra, a tevékenység a szemlélődésre, a jelenvaló az örök hazára irányul és annak van alárendelve (SC 2). A földi liturgia a mennyei előíze, általa a menynyei Jeruzsálem liturgiájában részesülünk (SC 8). Éppen ezért a liturgia feltételezi az összes résztvevő részéről a hitet és a megtérést (SC 9). A liturgiában csak az tud részt venni, aki felkészült, aki előtte elfogadta az evangéliumot. A liturgia nem mágia, csak akkor hat, ha a hívek jól felkészült lélekkel vesznek rajta részt, együttműködve a mennyei kegyelemmel, hogy az kárba ne vesszen bennük. Ezért fontos a tudatos, tevékeny, gyümölcsöző részvétel (SC 11). A hívek ne kívülállók és néma személők legyenek, hanem ajánlják fel az áldozatot a pap keze által és vele együtt, önmagukat is áldozatul hozva az isteni Felségnek; az egyéni ima, lelkigyakorlatok, ájtatosságok pedig legyenek összhangban a liturgiával, abból fakadjanak, és arra készítsenek fel (SC 12 13). Mindez lehetetlen a liturgikus nevelés nélkül, melyben részesülni a híveknek joga és

3 A LITURGIA A II. VATIKÁNI ZSINAT TÜKRÉBEN 341 kötelessége. A liturgia legyen az első, nélkülözhetetlen forrás, melyből a krisztusi szellemet merítik. A lelkipásztorok csak akkor lesznek képesek erre nevelni, ha őket magukat is olyannyira áthatja a liturgia szelleme és ereje, hogy annak tanítómesterei lesznek (SC 14). Ezért már a szemináriumban számítsák a liturgikát a fő tantárgyak közé. (Azt hiszem, az a két szemeszterben heti két óra, ami nekünk jutott a liturgikából, túl kevés ehhez.) A dogmatika, a biblikum, a pasztorális teológia és a lelkiség tanítása közben mindig mutassanak rá ezen területeknek a liturgiával való összefüggésére (SC 16). Magában a szemináriumban a lelki élet legyen liturgikus szellemű, a nevelők tegyenek meg mindent, hogy a növendékek megértsék a rítusokat, elsajátítsák az előírásokat és egész lélekkel bekapcsolódjanak a napi liturgiába, különösen a püspöki liturgiákba, mert a székesegyház liturgiája minta az egész egyházmegye számára (SC 17). (Én kispapként számos újmisést az újmiséjük előtti éjszakán tanítottam a misézésre, füstölésre, a papi részek éneklésének módjára, mert mindezt nem sajátították el a hat év teológia alatt.) A liturgia műveléshez elengedhetetlen az engedelmesség lelkülete, mert az nem a papnak vagy munkatársainak, vagy akár egy helyi közösségnek műve, hanem Krisztusé és az egész Egyházé. A liturgiában az intézkedés joga egyedül a Szentszéké, illetve a maga szintjén a megyéspüspöké. Magának a papnak semmit sem szabad hozzátennie, elvennie vagy megváltoztatnia (SC 22). A liturgia elsősorban hódolat Isten előtt, csak közvetve és mintegy következményképpen a hívő nép tanítása (SC 33). Nem silányítható le szórakoztató, agitációs vagy pedagógiai eszközzé. A disco-, bábozós, bohóc-, a karnevál- vagy tangós misék tehát a visszaélések kategóriájába tartoznak. A liturgiát az Egyház egész teste végzi, de az egyes tagok különböző módon, ami megfelel hivatásuknak és az Egyházban betöltött funkciójuknak (SC 26). A liturgia tehát tükrözi az Egyház hierarchikus jellegét: mindenki csak az tegye, de mindazt tegye is meg, ami rá tartozik (SC 28). A pap a nép nevében terjeszti az imádságot Isten elé, Krisztus megbízottjaként áll a közösség élén, és in persona Christi (Krisztus személyében) mutatja be az áldozatot. Bár a ministránsok, lektorok, énekesek valódi liturgikus szolgálatot végeznek, mégsem vehetik át a pap szerepét, így pl. nem prédikálhatnak, nem végezhetik a papnak fenntartott imákat és nem szolgáltathatják ki az Oltáriszentséget, hacsak erre rendkívüli szükséghelyzet esetén püspöki engedélyt nem kaptak (SC 29). A laikusok ne klerikalizálódjanak, hanem a nekik előírt feleleteket, énekeket, mozdulatokat, testtartásokat szent csendet tartsák meg, a rubrikák útmutatása szerint (SC 30). A zsinat természetesen a liturgia megújításáról is rendelkezik, a korabeli hiányosságokra és a kor szükségleteire való tekintettel. Mindazonáltal az összes meglévő törvényes rítust egyenjogúnak tartja és egyenlő tiszteletben kívánja részesíteni. Egyiket sem kívánja megszüntetni, hanem azt akarja, hogy megőrizzék és ápolják őket (SC 4); a római rítusba pedig csak akkor vezessenek be újításokat, ha az Egyház valódi és biztos lelki haszna megköveteli. A változta-

4 342 KOVÁCS ERVIN GELLÉRT OPRAEM tásokat alapos teológiai, történeti és lelkipásztori felmérés után kell bevezetni, úgy, hogy az új formák a meglévőkből szervesen nőjenek ki (SC 23). Az egyik legszembetűnőbb és emblematikus újítás, amelyről még az Egyháztól távol lévők is tudnak, a népnyelv használatával kapcsolatos. Hasznosnak tűnik, különösen a missziós területeken a népnyelv használata az olvasmányokban, magyarázatokban, egyes énekekben és könyörgésekben, de különösen a szentségek és szentelmények terén. Mindazonáltal a latin nemcsak hogy nem tilos, hanem meg kell tartani, sőt még a hívek is tanulják meg a rájuk tartozó részeket latinul mondani és énekelni (SC 36). A zsinat természetesnek veszi, hogy a klerikusok a zsolozsmázásnál megmaradnak a latin nyelvnél, csak egyes esetekben nyerhetnek felmentést ez alól azok, akiknek a latin áthidalhatatlan megértési problémákat okoz (SC 101). Ezek azonban csak nagyon kevesen lehetnek, hiszen az 1962-ben megjelent Veterum sapientia c. enciklika előírja, hogy a teológiai tantárgyakat latinul kell oktatni és a papságra készülők tegyenek szert nagyfokú jártasságra az Egyház anyanyelvében. A szentségek kapcsán hangsúlyozza a zsinat, hogy azok a hit szentségei, feltételezik, táplálják, erősítik és kifejezik a hitet (SC 59). Ennek alapján kizárt, hogy olyanoknak szolgáltassák ki a szentségeket, akik nem részesültek kellő katekézisben, nem élnek keresztény életet, a szentségeket pedig csak szokásból, családi hagyományból vagy babonás hiedelmek miatt igénylik. A szentség nem varázsige, mely a hitetlent hívővé teszi, hanem kegyelmi segítség a már hívőnek, hogy hitében és az üdvösségben növekedjék. A zsinat, tekintettel arra, hogy a felnőttkeresztelés már nem csak távoli missziós országokban történik, hanem a szekularizálódó Nyugaton is egyre gyakrabban, megkívánja a huzamosabb ideig, több rituális lépcsőből álló katekumenátust. Ennek megvalósítása kevés hely kivételével máig várat magára (SC 64); ahogyan az a kívánalom is, hogy a házasságkötés lehetőleg nászmisében történjék (SC 78), vagy hogy a híveket neveljék arra, hogy az egész szentmisén vegyenek részt, nem pedig csak a felajánlástól vagy az evangéliumtól (SC 56). A zsinat megvalósulatlan követelményei közé tartozik az is, amikor gazdag teológiai okfejtés után kimondja, hogy a zsolozsma a lelkiség forrása és a személyes ima táplálója. Megtanít arra, hogy a lelkület a szavakhoz igazodik az imában és nem fordítva (SC 90). A liturgikus ima nem önkifejezés, hanem önmagunk formálása Isten igéje és jelenléte által. Nem expresszív, hanem impresszív. A klerikusok a teljes zsolozsma végzésére vannak kötelezve (SC 96), az imaórákat a maguk idejében végezzék (SC 88), ne ömlesztve; ha pedig módjuk van rá, végezzék közösségben, énekelve (SC 99). Különösen a vesperásnál ajánlott, hogy vasárnap és ünnepnap a templomban végezzék, nyilvánosan, a hívek részvételével. A híveknek egyénileg is ajánlott a zsolozsma legalábbis részleges végzése, közösen vagy egyénileg (SC 100).

5 A LITURGIA A II. VATIKÁNI ZSINAT TÜKRÉBEN 343 Külön érdemes szólni a zsinat tanításáról a szent zene témájában. A szent zene ugyanis felbecsülhetetlen kincs, a liturgia szerves része, nemcsak külső cafrang vagy hangulatcsináló elem. Szorosan kapcsolódik a liturgiához, és azt kell, hogy szolgálja (SC 112). Ugyanis a liturgia nemesebb formát kap, ha énekkel és ünnepi asszisztenciával végzik, ezért vasár- és ünnepnap mindig erre kell törekedni (SC 113). A római egyház saját éneke a gregorián, ezért azt illeti meg az első hely. Kisebb templomoknak, ahol nincsenek képzett énekesek, készítsenek egyszerűbb, mindenki által megtanulható gregorián énekanyagot. A második helyen van a szent polifónia, a harmadik helyen a népének (ez utóbbi elsősorban liturgián kívüli ájtatosságokban) (SC 116). De bármilyen is legyen a zenei forma, az énekek szövegét merítsék a Szentírásból és a liturgikus forrásokból. Fejezzék ki a katolikus tanítást, ne csak szentimentális érzelmeket (SC 117). Tehát nem elég a vallásos énekszöveg és dallam: liturgikus énekre van szükség. Amikor azt vizsgáljuk, mennyire mentek át a gyakorlatba ezek a tanítások az elmúlt fél évszázad során, mennyire javultak az ötvenes évek áldatlan állapotai, azt kell megállapítanunk, hogy a csecsemőt kidobtuk, de aggályosan figyeltünk arra, hogy a mosdóvíznek egyetlen cseppje se vesszen kárba. Ma is sokszor tanúi vagyunk a liturgia minimalista, sőt mágikus szemléletének: az elhadart, összecsapott, minden énektől és ünnepélyességtől megfosztott liturgiáknak, ahol csak az érvényesség számít. Nemcsak a zsinat előtt voltak negyedórás vadászmisék. A leggyakoribb miseforma, amellyel az átlaghívő találkozik, ma is az olvasott mise 3 4 beillesztett népénekkel, melyek csak távolról vagy egyáltalán nem tükrözik az aznapi liturgia mondanivalóját. A papok és a hívek liturgikus ismeretei nem túl mélyek, hiszen kevés a liturgika óraszáma a papnevelés során, gyakorlati oktatás nincs is, a liturgia csak egy a sok papi feladat közül, melyen minél előbb és minél kevesebb erőbefektetéssel át kell esni A szentáldozás ugyan gyakran történik (gyakorlatilag mindenki minden szentmisén áldozik), de igen ritka a gyónás, az aszketikus gyakorlatok, a szentáldozásra való méltó felkészülés (van, aki éppen csak az áldozásra toppan be a templomba és máris távozik). A zsolozsma nyilvános közös végzésére nem sok helyen van példa. Van viszont számos újítás, melyeket a közvélemény a zsinatnak tulajdonít, ám a zsinat nem rendelte el őket, vagy pontosan az ellenkezőjüket írta elő: a latin teljes eltűnése, sőt üldözése, a gregorián ének teljes hiánya, helyette a profán dallamú, könnyű műfajú, szentimentális vallásos dalocskák elterjedése. Külön előadást érdemelne a szembemisézés kérdése, különösen most, amikor néhány hete Sarah bíboros, a liturgikus kongregáció prefektusa arra kért minden papot, hogy ádvent első vasárnapjától lehetőleg térjünk vissza a kelet felé történő misézéshez. A zsinat ugyanis nem akart változtatni a másfélezer éves egyetemes keresztény hagyományon, hogy a szentmisét a pap a hívekkel egy irányba, a Feltámadt és újra eljövő Krisztust szimbolizáló kelet felé végezze. A szembemisézés gondolata először1526-ban Luther egyik művében

6 344 KOVÁCS ERVIN GELLÉRT OPRAEM merül fel, mint ami a legjobban tükrözi az új lutheri eucharisztiatant, bár a gyakorlatban csak nagyon kevés lutheránus templomban valósult meg. A hívek felé fordulás gyakorlata a 60-as években kezdett terjedni, bár a Misekönyv csak azt írja elő, hogy az oltár lehetőleg legyen elválasztva a faltól, hogy körül lehessen járni és rajta a hívekkel szemben is lehessen misézni. Ugyanakkor a misekönyv rubrikái feltételezik, hogy a pap az oltár felé fordul, hiszen utasítják, hogy bizonyos pontokon forduljon a hívek felé. A szembemisézés szorgalmazói azt remélték, hogy a hívekhez így közelebb kerülhet a mise, pedig a templomba járók száma drasztikusan lecsökkent, és ma sokszor a pap produkciója és személyisége áll a központban ahelyett, hogy alázatos eszközként az Úrhoz fordulna a rábízott nyájjal együtt, és Hozzá vezetné őket. Nem esik szó a Konstitúcióban a kézbeáldozásról sem, hiszen azt a 60-as években illegálisan vezették be Belgiumban és Hollandiában, majd utólag engedélyt kaptak rá, és a gyakorlat világszerte elterjedt (bár nem minden országban engedték meg a püspökök). Mégis a szentáldozás rendes és általános módja ma is a térdelve, nyelvre áldozás, amit Benedek pápa is hangsúlyozni akart, amikor saját miséin visszatért ehhez a hagyományos gyakorlathoz. A lányok ministrálásáról, felolvasásáról sem szól a zsinati dokumentum, hiszen a ministráns, felolvasó a kisebb papi rendeket helyettesíti a misén, mely rendeket csak férfiak vehetnek fel. Arról sem történik említés, hogy a térdelést, meghajlást ki kellene iktatni a liturgiából a kizárólagossá vált ülés és állás javára. A sok-sok improvizálás, önkényeskedés, jópofáskodás, a rubrikák és a liturgikus jogszabályok lebecsülése és semmibevétele kifejezetten szembemegy a zsinat betűjével és szándékával. Sokan ma annyira eltávolodtak a liturgia szellemétől és lelkiségétől, hogy nem is értik, miért kell holmi ceremóniákkal, felesleges külsőségekkel foglalkozni. Nem farizeusi szőrszálhasogatás ez ma, amikor annyi égető problémával, igazságtalansággal küzd a világ? Nem a szeretet a lényeg? Igen, de milyen szeretet, és kinek a szeretete? Az Egyház azért nevezi a liturgiát forrásnak és csúcsnak, mert a liturgia Krisztus jelenléte és működése, aki a világ egyetlen Megváltója. Amilyen a liturgia, olyan lesz az Egyház és végső soron a világ állapota. Lex orandi lex credendi lex vivendi! Az imádság törvénye a hit törvénye az élet(mód) törvénye! A tévtanítók mindig tudták: ha az emberek hitét meg akarjuk változtatni, változtassuk meg a liturgiát. És ha a hit megváltozott, az erkölcs is utána változik. Ezért a világ megmentése a liturgia megmentésével kezdődik. Ha visszaállítjuk az isten- és krisztusközpontúságot, az imádás és a szakralitás légkörét, akkor nemcsak a mi törékeny erőfeszítésünkre építhetünk, hanem Isten kegyelmére, mely a liturgia csatornáján keresztül árad ki a világra.