Nemere István. Az utolsó bolygó TUDOMÁNYOS-FANTASZTIKUS KÖNYVEK. A borítót és a grafikákat készítette: Herpai Zoltán

Nemere István Az utolsó bolygó TUDOMÁNYOS-FANTASZTIKUS KÖNYVEK A borítót és a grafikákat készítette: Herpai Zoltán Nemere István, 1986

1. A szél átrohan a hegyen, aztán lecsap a völgyre. Száraz por kavarog, felhőkbe verődik, erdőkre hullik. A sivatagot csak egy mély szakadék választja el az erdőtől; ezekről a domboldalakról régen lepusztultak a fák, elsárgult a föld, szabad préda lett. Eső errefelé ritkán veri a földet; a szakadék túloldalán az erdőt egy kis búvópatak élteti, vize csak ritkán bukkan a felszínre, és eltűnik ismét. A szél erőre kap, továbbrohan. Megtépi a fák kékeszöld koronáját. A völgy védtelen, hát a szél gyakran támadja. Az apró bokrok kemény száraikkal mélyen kapaszkodnak a talajba, gyökerük megfeszül, a szél dühösen csavargatja őket, hiába. Éles szélű füvek hajlanak meg előtte, alázatos tenger, ellenük semmit sem tehet, hiszen már szellő előőrsei közeledtére is lefekszenek, a talajra lapulnak, akárha nem is lennének. A rét hát nem ellenfél; továbbrohan. Fiatal, vékony fákat csavar ki, reccsen a még gyenge kéreg, ágak, tüskék, levelek, virágok hullanak le holtan. A sivatag pora sárgára festi ezt a szelet, ha valaki élne errefelé, ebből tudná: délről jött. Bármerre is csatangolt közben, akárhány kiálló hegycsúcson változtatott is irányt, a homok elárulná. De erre nem él senki. A következő hegy mögött a sárga szél kék széllel találkozik. A légtömegek összecsapnak, messziről nézve el-elzöldül a levegő, megfesti az alacsony felhőket is. A fennsíkon vörös és rozsdabarna sziklák merednek a zöldes égboltra. Ezek a kövek milliárd ciklus óta állnak itt, minden szelet feltartanának, de az idő végül legyőzi őket is. Ahogy némelyik hatalmas kőoszlopot már legyőzte; ott hevernek a talajon, eltörve, repedt testükön átbújnak az igénytelen folyondárhoz hasonló kékes, apró levelű növények. Mereven mozgó hüllők napoznak a köveken. Minden erre rohanó szél világgá kiáltja-üvölti egykori széltársai győzelmét, levegőfogaival tépi, léglábaival tapossa, porával beszórja a ledöntött sziklákat. De állnak a többiek, létük mozdulatlan fenyegetés. Valaha egybefüggő, végeláthatatlan sziklamező volt a fennsík, még régebben pedig hegylánc húzódott itt; az északi félteke legnagyobb hegyvidéke. Ennek ma már csak nyomai vannak. A napsugárzás, az esők, a szél lerombolták, rombolják, semmivé teszik majd. A valamikori hegyek a bolygó feltüremkedett ráncai elsimulnak, csak idő kérdése. A hüllők páncélja már felmelegedett. A nap most jár útja legmagasabb pontján, ezt minden állat érzi, idegrendszerükben ősi kód ad újabb parancsot: most el kell rejtőzni, mert ilyenkor a legerősebb a káros sugárzás. Barlangjaikba, nyirkos sziklamélyedésekbe vonulnak, testük és a fény közé vastag réteget borít a bolygó. Majd ha a nap odébb megy pályáján, ha

megváltozik sugarainak beesési szöge, előjönnek ismét, lassan-lustán tovább vadásznak a rovarokra és a talajból kibúvó apró állatkákra, vagy színüket a közeli kövekhez idomítva, környezetükbe olvadva lapulnak mozdulatlanul. Táplálékra, párzó kedvű társra várva. A nap lilás gömb, alacsonyan lóg a hegyek fölött. A felhők gyakran eléje tolakodnak, de ritkás fátylukon is átvöröslik a fény. Hajnalban és este mindent pirosló áradat önt el. Sok millió ciklus óta így van ez. Újabb meleg szelek rohannak le a fennsíkról. Most kőmező fölött süvítenek, ahol szürke gránittömbök hevernek, a láthatárig nyúlik a halál birodalma. Lehet, hogy itt is élnek állatok, de ennek semmi nyoma; errefelé minden mozdulatlan. A szelek sem mozgatnak meg semmit, a kövek fenséges nyugalommal állják a meg-megújuló rohamokat. A szél hát dühödten száguld tovább. A tengerparton növényekre talál. Sok száz ciklust megért, hatalmas fák állnak kis csapatban. Valaha régen egy másik szél hordta ide a termőföldet, egy másik a távoli erdőkből a magvakat. Szélhajtotta felhők dobták le esőterhüket, öntözve a magvakból született életet. A fák tehát a szelek gyermekei, ám most dühöngve csavargatják ágaikat, tépik leveleiket. A gyökerek mélyen ülnek a földben, de a madarak fészke inog a magasban. Ez a roham is kudarcot vall, a színes szelek kirohannak a nyílt tengerre, hogy távoli szigeteken töltsék ki bosszújukat. De a víztükör páráját megemeli a nap, félig felhővé, félig széllé gyűlik az is. Itteni friss szél ütközik meg sivatagi-erdei testvéreivel, hullámokat vernek; partokra hull a tajtéközön. A déli félgömb fölött már ott úszik a hold. Vonzása dagályt kelt; a tengerek vize kis öblöket önt el, keskeny árkokban nyomakodik a szárazföldbe, lapos homokpadokra tér vissza. Fogy a szárazföld, a még meleg kövek is víz alá kerülnek, ismét kihűlnek. Halak úszkálnak mellettük. Amikor a nap nyugodni készül, megelevenednek az erdők. Különös állatok hordái bukkannak elő. Hosszú lábú, sárgás lények jönnek lassan, óvatosan. Sziklákat kerülgetnek. Fel-felnyúlnak egy repedésből kinőtt fűcsomóért. Hátukon páncélt viselő, karmos, apró állatok százai bújnak elő a puha földbe vájt járatokból. Rovarokat falnak, messzire hangzik a kitines testek ropogása. Csíkos bundák csillannak a sűrűben, vad szemek merednek a mezőkre. Néhány növényevő nyugtalanul szimatol a levegőbe. De csak ösztönük jelez veszélyt, a levegő nem hoz illatokat. A ragadozók szél ellenében közelítenek. Fekete madarak szárnyalnak a közeli szigetekről. Fáradhatatlanok; egész éjjel a szárazföld fölött köröznek majd, vijjogásuk felhasítja a csendet. A sziklafennsíkon egyedül mozdul a vidék félelmetes ura. Maga is akkora,

mint egy jókora szikla, a színe is emlékeztet a milliárd ciklusok óta itt porladó kövekre. Az állat a szélbe szaglász, lassan mozog, pedig ha célt, könnyű áldozatot üldöz nagyon gyorsan szalad. Az őserdőben növényevők ugrálnak fáról fára, harsány kiáltásaik olykor rémisztőek. Hideg sarki tengerek vizéből nagy, sötét, lomha állatok másznak a partra. Alacsonyan jár ott a nap, és hiába vöröslik a hómező fölött, fénye alig ad árnyékot, meleget. A sivatag homokjából tekergő, vékony lények bújnak elő, csendben surrannak. Nappal nem látni őket, életelemük a sötétség, amikor elül a forróság, és a kövek pattogva húzódnak össze a hűvös levegőben. Rovarok százezrei indulnak vadászatra. Az éjbe fulladt tengerek mélyén óriási, sokkarú szörnyek mozdulnak, hideg szemükben tompa közöny ül. A hold zöldes gömbje szinte érinti a hegycsúcsokat. Csak az állatok neszeznek alant. Kő, homok, fa, tenger. Értelem nélküli világ. Nem maradhatunk veled tovább mondta az egyik kísérő. Így is elvesztettünk már két napot tette hozzá a társa. Mindhárman egy déli dombon álltak, és a lemenő napot nézték. A vörös gömb a dombok vonala fölött már felhők közé veszett, még néhány perc, és lemerül, akkor pedig a sötétség rohamozó árnyékosztagai foglalják el a tájat. A három férfi mögött fémesen csillogott a jókora kupola. Mellette az adóvevő kábeleivel kifeszített antenna és az űrmeteorológiai állomás radarberendezései magasodtak. Az élénkvörösre festett víztartály egy kis melléképületnél állt, ebben voltak a járművek és a regeneráló berendezések. A kupola tetejébe megszámlálhatatlanul sok napelemet építettek; de ha úgy hozza a szükség, bekapcsolhatják a kis szélerőművet is. "Bekapcsolhatják? A többes szám fölösleges, sőt értelmetlen. Senki sem lesz itt. Legfeljebb én tehetem meg, néhány robot segítségével" gondolta a harmadik férfi. Jóval idősebb volt a kísérőinél. Szóval ismered a feladatot. A gépek figyelik az űrt, gyűjtik és tárolják az űrmeteorológiai adatokat. Neked csak annyi a dolgod, hogy ha a környéken elhaladna egy hajó, közlöd vele az adatsort. Ha eltávolodsz a háztól, a gépeket a kis rádiótelefonnal utasíthatod messziről is. A másik feladatod az ültetvények mondta most a másik kísérő. Az oxigéntermelő növényeket a kutatók külön a Trendal viszonyaira kísérletezték ki. A nagy raktár tele van vetőmaggal. Az összes földrészen szét kell szórnod,

legfőképpen pedig itt a környéken. Ez a te érdeked is figyelmeztette az első, mert minél előbb lesz itt belélegezhető levegő, annál hamarabb vetheted le az űrruhát. "Azt az időt én már aligha érem meg" futott át a harmadik fején a keserű gondolat. A másik kettő is erre gondolhatott, mert hirtelen elhallgattak. A mondat túl gyorsan csúszott ki egyikük száján. Pedig nem akarták őt becsapni. Egy percnyi csönd és elindultak. A kísérők kissé megelőzték a harmadikat, lehet, hogy siettek már. A három szkafanderes alak átvágott a térdig érő cserjéken. Csizmáikra surrogva tapadtak-csapódtak a kis ágak. A harmadiknak eszébe jutott: ezt a zajt gyakran fogja hallani. Mert akármerre távolodik el a kupolás házától, cserjékbe botlik. Ezeket még az elődje ültette. Tegnap megnézték a sírját; ott van nem messze a vetőmagraktártól. Talán túl közel is a házhoz. De most már nem lehet bolygatni. Nem illik. Akkor vette észre, hogy a külső akusztikus érzékelőkön kívül a sisakrádió fülhallgatói is közvetítenek valamit: két társa sóhajtozik. Csak nem hatódnak meg? Furcsa is lenne. Annak ellenére, hogy tíz és fél hónapig együtt voltak összezárva a hajóban. Hát igen, a Föld messze van. Most már nagyon messze. Útközben azok ketten olykor el is felejtették, kicsodák ők hárman és hová tartanak. Lehet, hogy most mégis eszükbe jutott minden. Ha kissé későn is, de felfogták, hogy vége a tettetésnek, többé egyikük sem tehet úgy, mintha minden a legnagyobb rendben volna. Semmi sincs rendben, a világ felfordult. "Legalábbis az én számomra gondolta a harmadik. Ők elmennek innen, és meglehet, hogy soha többé nem jönnek vissza. Meddig emlékeznek még az arcomra, a hangomra? És én? Meddig fogok emlékezni rájuk? " Ekkor értette meg: ő is búcsúzik tőlük. Sok-sok év eltelik, amíg ismét emberekkel találkozik. Ha ugyan valaha találkozik még bárkivel is. Görcsösen ragaszkodott az utolsó percek kiváltságához, gyorsan beszélt, a sisaklemezeken át próbált amazok arcába nézni, emberi reakciókat tapasztalni. Ha csak percek maradtak hátra, hát e percekből áll a világ; beszélni akart, és a hangjukat hallani, még, még, sokáig A kísérők alighanem érezték ezt, de már nem volt kedvük vagy erejük folytatni a színjátékot. Így értek a leszállóhelyre. Ez a házzal szomszédos domb gépekkel laposra simított, lebetonozott csúcsán volt; innen nézve kicsinek tetszett a kupola, éppen visszaverte a lemenő nap utolsó fényözönét. Az űrhajó büszkén magasodott, burkolatáról akkor csúszott le a fény, a vörös nap eltűnt a hegyek mögött. Homály ült a dombok között. Oban Dorg, ne feledd az ítéletet mondta az egyik kísérő. A hangja most más volt, mind eddig. Kemény, könyörtelen, talán szabadulni akaró. Ne próbálj elszökni, még ha akadna is hajó, amelynek legénységét

megtévesztheted. A meteoállomás jelentéseire bármelyik percben szükség lehet tette hozzá a társa. A központ különben is rendszeresen ellenőriz majd mondta még az első, fölöslegesen. A harmadik hallgatott. Elszökni innen? Hová menekülhetne az, akit minden jogától megfosztottak, csupán a nevét és néhány kötelességet hagytak neki? Akit kitettek egy másik naprendszerbe, a legtávolabbi bolygóra, ahol valaha ember élt? Amazok megtorpantak a zsilipajtó előtt. Rövid volt habozásuk, és közben egymásra sem néztek. Aztán majdnem egyszerre fordultak a harmadik férfi felé. Kezüket nyújtották. Sok szerencsét! Tarts ki, Oban Dorg! Megszorította a két kezet szkafanderkesztyűk találkoztak tétován, a testet-életet védő anyag bár puha volt, mégis idegenszerű nem engedte egymáshoz a kezek melegét. A mozdulat csak jelképes volt. Élettelen anyag érintett anyagot, igaz, tudatos parancsra. Szél szabadult el ismét, felrohant a dombra. A hajót nem mozdíthatta, hát dühödten körültáncolta a férfiakat, átsüvített az amortizátorok között. Aztán a kísérők beléptek a zsilipbe. Fémajtó szárnyai suhantak össze, az emberek eltűntek, és Oban tudta, már nem is fogja látni őket. A vezérlőből, a külső kamerák által képernyőkre vetítve amazok még látják majd őt, eltörpülő kis alakját. Aztán semmit. Elment, jó messzire. Már a két domb között a bemélyedt nyergen járt, amikor háta mögött feldübörögtek a hajtóművek. Kicsapott a láng, fényt lövellt körös-körül; a lobogó tűz szinte feldobta a hajót. Amikor a férfi megfordult, az űrhajó már a magasba emelkedett. Előbb lassan, majd egyre gyorsabban távolodott. Egy perc, és a furcsa színekben pompázó égbolton eltörpült a kis fénypont. Oban körülnézett. A Trendal idegensége most valósággal rárohant. Állt egy ideig, hallotta, hogy a szél zörgeti a cserjéket. "Itt vagyok gondolta. Én, Oban Dorg, hatvankét éves földi ember, itt vagyok és itt maradok, most már örökre. Örökre? Az mi? Egy szó." Tudta, nem találhat vigasztalást. Most még nem. Talán majd később. Valamikor. Sóhajtott és elindult a kupolaház felé. Az első napokban kábulat tartotta fogva, állandóan aludni szeretett volna. A környezetváltozás, a földitől kissé eltérő nehézkedés, a csapás utáni tompaság együttesen hatott rá így, szervezete álomba, pihenésbe menekítette volna megviselt tudatát. Eleinte hagyta, hogy ez a hangulat eluralja, hiszen

kényelmes volt, nem kellett gondolkoznia. De később fellázadt és legyűrte. Tudta, csak az állandó tevékenység mentheti meg. Ha nem hagyja el magát, ha az őrületnek nem enged teret, gyengeségével leszámolhat, és itt sem vész el. A Trendal még mindig gyűlöletesnek tetszett; a színes szelek, a gyér növényzet, az itt-ott lassan mozduló, undorító hüllők látványa nem javította kedvét. Nem sietett nem volt rá oka. Először a házat ellenőrizte. Az oxigéntermelő és recirkuláló egységek többszörös túlbiztosítással dolgoztak, műszaki hibától hát nem kellett tartania. A víztartály a betonpincében meghaladta a szükségleteit. A fürdőmedencét ivásra alkalmatlan ipari vízzel töltötték fel, és a berendezések azt is állandóan tisztították. Mindent napenergia hajtott. A Trendal-rendszer központi csillaga a bolygótól mindössze száztizenhatmillió kilométerre fénylett, a földi Napnál jóval idősebb csillagnak négy bolygója volt. A pinceszintre telepített gépek mögött, egy kis kamrában Oban felfedezett egy hibernátort is. Először meglepődött; kísérői alighanem elfelejtettek erről szólni; Aztán a házhoz mellékelt leírásból megtudta: ezt csak súlyos betegség vagy sérülés esetén veheti igénybe, Persze, azok ott valahol messze csak azt tartják fontosnak, hogy a munkámat elvégezzem. Hogy az erre tévedő hajók szükség esetén megkapják a meteorológiai jelentéseket Oban tudta, hogy a Trendal-rendszer vidékén igen sok a meteoráram, a kisbolygók pedig valóságos felhőkben veszik körül a rendszer csillagát. Indokolt hát az óvatosság. Mégis, ürügynek érezte a ház idetelepítését, meg volt róla győződve, hogy csak egy-egy száműzöttnek akarnak álmunkát nyújtani. Ettől még inkább elromlott a kedve. Élelme legalább tíz évre való volt, és tudta, majd hoznak, ha elfogy. Öt-hat év múlva számíthat talán az első hajóra; a központban okos számítógépek tartják emlékezetükben ezt a házat és lakóját. A második héten kezdett magában beszélni. Soha nem tartotta magát igazán társas lénynek, a Földön is kerülte az embereket, eddig nem vette észre, hogy hiányzik neki a társaság. Kifejezetten most sem hiányzott, de a csönd megrémítette. A ház mindig hallgatott. A negyedik reggelen felébredve, Oban belékiáltotta a csöndbe: Hé! Itt vagyok! Felébredtem! Persze senki sem válaszolt, hát halkabban hozzátette. Kezdem a napot! "Legalább egy kutyám lenne" jutott eszébe, mikor a fürdőszobában borotválkozott. A gép halkan duruzsolt a füle mellett, a tükör előtt állt és, kikapcsolta a borotvát, letette. Nézte magát a tükörben.

Minek borotválkozom? kérdezte, a hangja hűvös csempékről verődött vissza. Hát nem mindegy, hogyan nézek ki? Csak én látom magamat, az pedig nem számít. Szakállt fogok viselni. Maga sem tudta, miért, de megjavult a kedve. A szakállügy döntés volt; az első és jelentéktelen ugyan, mégis valami mostantól másképpen lesz, mint ahogyan volt, ez már az ő ittlétének eredménye. Átrendezte a lakást is. Minden bútort máshová tett a hálóban, a nappaliban, a gépkonyha környékén. A hatodik napon semmi sem emlékeztette már az előző lakóra. "Ő vajon mit követett el, meddig élt itt?" tűnődött. De ezt hiába is kérdezte volna meg előbb, a kísérők nem tudták, a központ számítógépei pedig csak annak adtak ki ilyen bizalmas természetű információkat, akik a kérdés feltevésével együtt az erre jogosító kódszámukat is betáplálták a készülékbe. Obannak sem joga, sem kódszáma nem volt, hát nem is kísérletezett ilyesmivel. Soha nem tudta meg, miért száműzték az elődjét. Csak azt tudta, hogy itt van a sírja. Tehát soha többé nem került vissza a Földre A kísérők távozását követő hetedik napon ment ki először a házból. A fényenergiát gyűjtő kupolának hátat fordítva hosszan szemlélte "birodalmát". A szkafander sisaklemezére kénytelen volt egy másik, fényszűrő lemezt ereszteni, az itteni nap bántotta a szemét. Még nem szokta meg Sisakrádióját kikapcsolta kivel is beszélhetett volna? Ez ismét magányára emlékeztette, és fura gondolat fészkelt agyába: "Én vagyok talán jelenleg az egyetlen ember, aki elmondhatja: egy egész bolygót ural!" Valóban, tőle irdatlan távolságban nem volt senki, egyetlen emberformájú lény sem. A Trendal pedig valamilyen értelemben az övé lett. Ha lennének hatalmas gépei, lefúrhatna a felszín alá, hegyeket hordhatna odább, sivatagokat szüntethetne meg, folyókat terelhetne más mederbe. Azt csinálhatna, amit akar, senki sem szólna bele, még csak nem is szereznének tudomást a tetteiről. Ő e bolygó ura. Keserű mosollyal nézte a tájat. "Tehetetlen isten vagyok." A szél sárgásvörös homokfelhővel vágtatott fel a legmagasabb dombra, összecsapott a tenger felől érkező testvérével, Oban egy ideig figyelte a kavargást. Bekapcsolta szkafandere külső akusztikus érzékelőit: váratlanul a legvadabb vihar kellős közepén találta magát. A szél süvített, csapkodott, homokszemekkel bombázta a házat és őt is, pörgött a szélkerék, reccsentek a fák a ház mögött. A zajok a Földre emlékeztették Obant, arca kisimult. Most már csak igazi levegő kellene, gondolta a dombon lefelé baktatva. A flexiák, ha elegendő lesz belőlük és jó ideje "dolgoznak" majd, képesek lesznek az egész bolygó légterét átalakítani. De nem szabad túl gyorsan csinálni, hisz a megváltozott összetételű levegőben az ott élő fajok vagy elpusztulnak, vagy káros mutánsokat hoznak létre. Volt már rá példa, hallotta

Oban is még a Földön, hogy egy-egy bolygón az emberek túl gyorsan alakították át a légkört; és mit értek vele? Egyedül maradtak, mert az ottani növények és állatok belepusztultak a változásba. Azóta az ilyesmit igen lassan csinálják. Valakik valahol biztosan elkészítették a Trendalra vonatkozó "oxigénesítési tervet" is. De mivel a flexiaültetvényeket belátható ideig csak egyetlen ember fogja telepíteni, hát ezen a bolygón nem kell attól tartani, hogy túl gyors változások állnak be a természeti egyensúlyban. Belátható idő? Oban a völgyben állt, a dombokat nézte. Hány éve lehet még hátra? Hatvankét éves, vagyis legfeljebb középkorúnak nevezheti magát. A Földön manapság százhúsz évig élnek, tehát vagy ötven-hatvan éve maradt. Itt? Egyedül? Megrázta a fejét, és lassan továbbment. A következő hetekben lázas tevékenység foglalta le az idejét. Nem akart gondolkodni, félt és menekült önnön töprengéseitől. Lesz még arra elég idő, hessegette magában emlékeit, igyekezett inkább a jövőnek élni. A repülőt minden éjjel feltöltötte a kupolakollektorból napközben nyert energiával. Reggel pedig, alighogy felkelt a vöröses nap a hajnali párák fölött valóban vérvörös volt az első húsz-harminc percben, csak utána fakult lilára betöltötte a gép alsó tartályaiba a flexiamagvakat. Vetésre a háztól távolabbi területeket választott. Az elődje a házi számítógépbe táplálta a földrész vetési tervét; a négy kontinens közül nagyság szerint sorrendben ez volt a második; a Trendal Egyenlítője majdnem pontosan kétfelé osztotta. A bolygón a kontinensek (még?) nem kerültek olyan távol egymástól, mint a Földön, kisebbek és laposabbak is voltak. Igazán magas hegyek csak az Egyesnek nevezett, legnagyobb földrészen akadtak; a Hármas teljesen az északi féltekén feküdt és elsivatagosodott. A Kettesen volt a legtöbb növényzet, talán annak idején éppen ezért telepítették ide a házat. A Négyes keskeny, hosszú földrész a keleti félgömbön, viharos óceánok között terült el. Messze lent, délen akadt még két nagyobb sziget is. A Kettes kontinens vetési terve tehát már évtizedekkel korábban elkészült, és Oban elődje, főleg a földrész északi felén, már szép eredményeket ért el. Oban eleinte hát az Egyenlítőtől délre tevékenykedett. A térképeken jókora üres négyzetek jelezték azokat a területeket, ahol vetnie kellett. Még sok ezer üres négyzet volt a Trendalon. Minden reggel elhúzott a háztól vagy száz kilométerre délre, a szárazföld testébe vésődött keskeny, mély tengeröböl fölött, aztán keletre irányította a gépet. A tartályokban húsz-huszonöt négyzetkilométer bevetésére elegendő mag volt. Amint elérte az aznapra kijelölt négyzetet, azonnal mélyrepülésbe

ment át, és sorban elindította a szórófejeket. A flexiamagvaknak nem kellett sűrűn hullaniok. A talajra szóródó és ott megeredt magból fejlődő növény hamarosan hajtásokat bocsátott ki oldalt, ezek is meggyökeresedtek, újabb növényt hajtottak. Kedvező körülmények között a flexia egy méter magasra is megnőtt, sok apró levele volt, és a cserjék nem sokkal később, összefonódva, áthatolhatatlan réteget alkottak a talajon. Homokos, sivatagos területen tudta már Oban is a szokásosnál sűrűbben kell vetni. Csapadékos területeken egyetlen hét alatt fejlődésnek indult a mag, de ellenálló képessége olyan nagy volt, hogy víz nélkül is több mint egy álló évig kibírta. Persze a tengerparti, párás területeken sokkal jobban fejlődött. Ahol Oban elődje beültette a partvidéket, ott repülőről nézve valóságos zöld mező húzódott tíz és tíz kilométereken át, megszakítatlanul. A délelőtti pihenő után Oban mindig nagy kedvvel folytatta munkáját. Gyűlt benne a düh: csak azért is! Megmutatja "amazoknak", hogy Oban Dorg nem akárki. Mire sok év után első ízben jön ide valaki, "amazok", a földiek, a központiak közül, egész kontinenseken virágzik majd a flexia, zöld mező fedi majd az arra alkalmas összes területet. Nem vette észre az idő múlását. Naponta háromszor is fordult. Hamarosan látta a munka eredményét is; a házhoz legközelebb eső déli területeken, ahol annak idején a vetést kezdte, lassan zöldült a talaj. Arra repülve néha veszélyesen mélyre irányította a gépet, csak hogy elgyönyörködhessen az idegen talajba kapaszkodó, még gyenge növények ezreiben. Lassan tehát nem is gondolt az időre. A házban ugyan a számítógép mérte az időket, Időket a földit és a Trendal saját idejét. Az idegen bolygó ugyanis földi idővel mérve huszonkét óra tizenhét perc alatt végzett egy fordulatot a tengelye körül, az év pedig ismét csak földi időben számolva kétszázhatvanhét napig tartott. De Oban nem számolt földi vagy trendali időben, egyáltalán nem ügyelt az idő múlására, Ösztönösen érezte, így megmenekül a lelki sokkhatástól. Mit számít az, hogy hányas évet írnak most a Földön? A lényeg úgyis a testében lejátszódó biológiai folyamatok sebességétől függ. Évtizedek telnek el, megöregszik majd ez az idő múlása, csak ez. De egy dátumot nem irthatott ki emlékezetéből, annál is inkább, mert könnyen megjegyezhető szám volt. Az ítélet 2424 első hónapjában hangzott el, a végrehajtáshoz pedig haladéktalanul hozzákezdtek. Pár órával később Obant már egy Föld körüli pályán keringő, nagy, távolsági teherhajóra vitték; akkor éppen az indult a Hármas Övezetbe. A társadalom tevékenységén kívül eső, legszélső övezetben szinte nem is éltek emberek, legfeljebb hozzá hasonló elítéltek. Az a teherhajó a központnak nevezett, űrben lebegő hatalmas kutatótelepre tartott. Obant ott áttették egy kis hajóra, az hozta a

Trendalra. Tehát ez 2424-ben volt. Tavaly. Milyen furcsa is az ottani időre vonatkozó szavakat használni itt, ahol semmi sem emlékezteti a Földre. A számítógép csak jegyezgesse folyamatosan az idő múlását, rezegjenek csak a piezoelektromos kristályok, az Idő úgyis valahol másutt és másképpen, ettől függetlenül létezik. A végső hatalom maga a kozmosz, az idő is annak része. Az ember bármilyen nagy tetteket vitt már véghez tulajdonképpen még semmi változást sem okozott az űrben. A fehérjelény még mindig csak egy porszem. Kozmikus porszem. De ilyen gondolatai is csak estefelé voltak, míg a fáradtságtól el nem aludt. Napközben megszállottan hajtotta magát és a gépeket. Egy idő után megértette, hogy a flexiaültetvények nemcsak számára hoznak hasznot; a növények árnyékában, a cserjék alatt elszaporodtak az apró rágcsálók, amelyekből addig jóval kevesebb volt a Trendalon. Szerencsére a flexiát nem bántották, annál inkább más, helybeli növényeket. A rágcsálók sokasodása nagyobb ragadozókat vonzott oda, amelyek a rágcsálókra vadásztak. A sivatagok homokját is megkötötte az új növényzet, és főleg a széleken, ahová még Oban elődje ültetett sok flexiát egészen új, addig nem látott állatfajták bukkantak fel. Arrafelé az éghajlat is megváltozott, igaz, azt még csak hosszú megfigyelés árán lehetett észrevenni. A kötöttebb talajból a szél kevesebbet sodort el, mostanában az ottani szelek kevésbé voltak színesek. Néha úgy tetszett Obannak semmiféle mérést nem végzett e téren, hogy a bevetett területeken több csapadék is hullik, ami megint csak kedvezett a flexiának és a trendali állatvilágnak. Azokon a tájakon számára addig ismeretlen állatok jelentek meg, és hamarosan egészen otthonosan mozogtak a flexiacserjék alatti mikrovilágban. Néha Oban a magasból is látott vonuló csordákat. Olykor alig hitt a szemének: a természet a Trendalon furcsa fajokat is produkált. Tölcsérorrú, kétember magas lények baktattak a gyér füvet legelve, tóra, patakra lelve mindig letelepedtek, napokig nem hagyták el a vidéket, teleszívták magukat vízzel. Kutyányi, csíkos "farkasok" Oban jobb híján nevezte őket így futottak fáradhatatlanul az erdős-bokros szavannákon. Lassú mozgású, páncélos "teknősbékák" hevertek a tengerparton, a mérhetetlen vizeket pedig, számtalan kis hal mellett, cápaszerű, sebesen úszó víziállatok uralták. Múlott az idő. A Trendalon nem voltak a földihez hasonló évszakok, mégis beálltak változások. Oban számára kezdetben ez eléggé megfoghatatlan volt, még nem érzékelte, nem ismerte a szabályokat. Az itteni természet más parancsoknak engedelmeskedve élt. A leginkább szembetűnő a hold szerepe volt. Nemcsak a dagályt okozta naponta, hanem évente tízszer más magasságban járt a láthatár fölött, ilyenkor az állatok viselkedése

megváltozott. Nyugtalanabbak lettek a csordák, a falkák, az egyedül kóborló példányok is. Ilyenkor közelebb jöttek a házhoz is. Ezen az idegenszerű bolygón mégis voltak évszakok, hisz a növényzet körülbelül nyolcvannaponként megváltozott. Az egyik szakaszban virágzott minden, a másikban termést hozott, a harmadikban elhaltak az elszáradt levelek, kidőltek a szelektől megviselt fák. Oban hamar rájött, hogy a déli félgömbön mindez más ütemben játszódik le, mint északon. Szóval első megfigyelése hibás volt, itt is évszakok követték egymást, még el is nevezte őket tavasznak, nyárnak, ősznek, télnek. A ház az Egyenlítő közelében állt, így a férfi szinte naponta összehasonlíthatta a két félgömb változásait. Hamarosan megértette, hogy a ciklikus változások csak a növényvilágban következnek be, az éghajlat közben majdnem ugyanolyan marad. A Trendal felszínén a legállandóbbak és legjellemzőbbek a színes szelek voltak. Vörös, barna, kék, sárga, zöldes légrohamok száguldottak fel-alá; mivel a szárazföldeken még kevés volt a növényzet, az erózió megtette a magáét, még a bokros szavannákon is sokfelé nagy, barnás foltokban, meztelenül meredt az égre a puszta föld; a nap finom porrá törte, a szél szüntelenül szaggatta-mozgatta, csak a flexiaültetvények alatt állapodott meg. Néha komor, sötétzöld felhők gyűltek, félkontinensnyi terület fölött vastagon, fenyegetően sokasodtak. A levegőben lévő anyagok adták furcsa színüket. Mégis, időnként akadt köztük majdnem színtelen és fehér, szürke, sőt halványsárga is. Egy-egy trendali vihar gyönyörű színjátékra emlékeztette Obant. A főszereplő a vijjogó, meg-megújuló szél volt, a támadó és védekező légmozgás szaggatta darabokra és egyesítette újra a színpompás felhőóriásokat. Egy-egy vihar négy napig is eltartott, soha nem volt rövidebb két napnál. Ilyenkor Oban nem mehetett dolgozni, a könnyű repülőt elragadta volna a szél, a villámok is kárt tettek volna benne. Oban nem akart meghalni. A viharok múltával hetekig csend volt, persze, leszámítva a szeleket. Olykor hosszan szemetelt az apró szemű eső. Ilyenkor feléledtek a cserjék, a ritkás ligetek, az esőtől vidámabban zöldellt a fű, megdagadtak a folyók. Csak a tenger hullámai csapkodták a sziklákat éppolyan közömbösen, ahogyan máskor is, ahogyan mindig tették. Elégedetten jelölte be a térképeken az újabb négyzeteket, ahol már flexia virított. Némi élelmet véve magához, hosszabb kirándulásokat tett. "Felfedező utakat", ahogyan maga nevezte. Más kontinensekre is átrándult, ezúttal üres vetőmagtartályokkal. Néha ugyan elszorult a szíve, amikor a végtelennek tetsző óceán fölött repült. Kis gépe törékenynek, védtelennek tűnt, és elfogta a

rémület is, ha eszébe jutott: elég egy műszaki hiba, és vége. Ha túl magasról zuhan a tengerbe, széttörik a gépe, hiába a tizedmásodperc alatt felfúvódó mentőcsónak, benne a miniatűr napelemes motor. Jöhet egy itteni cápa, vagy a hatalmas, vihar korbácsolta hullámok borítják fel a csónakot Ha pedig a szárazföld felett éri baleset, azonnal meghal, odavész. Vagy ha nem Meddig élhet törött lábbal, törött bordákkal egy idegen tájon, segítség nélkül? Segítség nélkül. Lassanként megértette: a száműzött számára a legnagyobb csapás, az egyetlen igazi büntetés a magányosság tudata. Nem csupán a fizikai valóságban létező magány, az elkülönítés ténye, ezt néhány erős egyéniség kibírja, átvészeli, ha pedig primitívebb, nem is vesz róla tudomást, teszi a dolgát és nem számolja a múló napokat, az éveket. De elég egyszer rágondolni (és ki az, aki ennyi ideig egyedül lévén, soha nem gondolna rá?), hogy baj esetén nem siet a segítségére, nem áll készen egy társadalom, egy városnyi-támaszpontnyi ember, sőt, egyetlen ember sem. Minden napját azzal a tudattal kell kezdenie, hogy talán ez lesz az utolsó. Hisz bármilyen apró esemény mindennek a végét jelentheti. Itt érti meg a száműzött, hogy a társadalom leszámolt vele, az ítélethirdetés napjától számítva a létezése kívül esik minden szabályon, halála nem jelent veszteséget a világ számára. Jó volna tudni, hogyan reagáltak erre a többiek, az elődei a Trendalon és másutt. Hiszen nem titok, hogy majdnem minden évben elkövet valaki egy igen súlyos bűnt, száműzöttek élnek egyes csendes-óceáni apró szigeteken, távoli, elhagyott támaszpontokon, sötét bolygókon, veszélyes, néptelen tájakon. Nem tudni, hányan lehetnek, de őszintén szólva, igazán senkit sem érdekel. A társadalom az ítélet után azonnal megfeledkezik róluk, erőnek erejével kirostálja az emlékezetéből a modern közösség e szégyenfoltjait. Oban keserű mosollyal gondolta mindezt, óceán fölött, felhők alatt, vörös napfényben. Aztán elérte a túlsó partot, a legnyugatibb földrészt. Nagy tengeröbölben fehér madarak tízezreit látta, a gép árnyéka rájuk esett, riadtan felszárnyaltak. A flexia vetési terveit az Egyes földrészen neki kellett elkészítenie. Elődje itt egyetlen magot sem szórt le a magasból. A férfi, térképét ellenőrizve, hetekig járta a kontinens északi és déli tájait, bejelölte a leendő ültetvények négyzeteit. A nagy hegyeket kihagyta. A sziklás csúcsok magasan meredeztek, néha felhőkbe vesztek. Később már nem is repült oda üres tartályokkal, elkezdte a növénytelepítést. A makacs vágy tovább dolgozott benne. "Majd én megmutatom nekik" dübörgött agyában. Igenis, ha sok év múlva először jönnek a központból, hogy ellenőrizzék tevékenységét, hát bámuljanak! Álmélkodjanak, lepődjenek meg! A tervezettnél sokkal több ültetvény borítja addigra a Trendal felszínét.

Minden harmincadik napon megszólalt a házban a rádió. A számítógép, persze, már jóval korábban figyelmeztette Obant a közelgő időpontra. A központból egy szenvtelen hang kereste az éterben, és az iránt érdeklődött, minden rendben van-e a Trendalon. Oban, maga sem tudta, miért, ellenszenvesnek képzelte a hang gazdáját, egy fekete ruhás, örökké komor kis beosztottnak, aki eddigi életében nem sok örömet ismerhetett meg. Lehet, hogy nem volt igaza, de a kényszerképzet uralta tudatát, és minden harmincadik napon röviden, szabatosan válaszolt. A rádiókapcsolat soha nem tartott egy percnél tovább, és Oban nem érezte, hogy emberrel beszélt. Ugyanennyi információt cserélt volna egy beprogramozott automatával is. Később aztán megtudta, hogy valóban géppel szokott társalogni. Füle megszokta az apró jeleket, tudta, kiszűrte és megkülönböztette a humán akusztikus berendezéssel összekapcsolt számítógép jellegzetességeit. "Mit tehetnének velem, ha nem dolgoznék? kérdezte egy este; éppen nagy ültetvényt készített el aznap, és fáradtan állt a repülője mellett egy dombtetőn. Nem kényszeríthetnek semmire. Már nem. Ítéletet mondtak rám, és én belenyugodtam. Elfogadtam. Nem tehettem mást. Megbíztak, hogy legyek egy kozmikus világítótorony őre, itt vagyok hát. Teszem a dolgomat. De a flexiát önszántamból ültettem, ha nem tenném, nem kényszeríthetnének rá. Semmit sem tehetnek ellenem, mivel kizártak mindenből. Kizártak maguk közül, egyedül vagyok." Néha gyermekkoráról álmodott. A korai szakasza ritkán jutott eszébe, legfeljebb az ébredést közvetlenül megelőző másodpercekben. Az az álomrészlet mindig egyforma volt: furcsa, emberhez hasonló lények között szaladt egy sötét, sziklába vájt folyosón, távoli fények felé Olyan régen volt ez, a legtöbbször el sem hitte, hogy valaha régen tizenkét éves koráig nem is látta a Földet, hisz nem ott született.* [* Lásd a szerző Zuhanás a Napba c. regényét (Népszava, 1986.)] Más álmaiban vakító fény tündökölt, akkor már a Földön élt, ezt még e félig öntudatlan állapotban is tudta, érezte, nagy vizet látott, talán tenger volt. Hullámzott alatta, elringatta, megnyugtatta. Ilyenkor az ébredés is könnyebb volt. Milyen gyorsan magára maradt! Gyermekkora felnőttjeit elsodorták mellőle az események. Mire valóban tudatos ember lett, mindenről magának kellett gondoskodnia. Az álmok mind ritkábban ismétlődtek. A sziklafolyosót, a vakító tengert elmosták az újabb események. Már álmai is a Trendalhoz idomultak. Alvó agyában egyre többször tűntek fel a zöld flexiamezők, a vad hegycsúcsok, a

színes szelek. A színes szelek Ébredéskor szinte hiányoztak. Az ágyból egyenesen a ház valamelyik ablakához lépett, türelmetlenül. Amikor megpillantotta a homokot markoló léghullámokat, a zöldesbe játszó eget a vörös nappal, furcsa nyugalom öntötte el. De ez még nem az otthon nyugalma és megállapodottsága volt; a Trendalon voltak ijesztő és számára ellenséges dolgok, amikkel nem tudott megbékélni. Például az állatok. Az egyik napon a déli szigetekre repült. Régóta izgatta, hogy a térkép alján látható két kis folton mit találhat. A négy nagy kontinenssel hónapokig foglalkozott, mindenütt ültetett fiexiát is, de a szigetekre most üres vetőmagtartályokkal repült. A nagyobb sziget kétszer akkora lehetett, mint a kisebb, javarészt lapos fennsík volt, az örök szelek lekoptatták róla a termőföldet ha ugyan volt valaha itt növényzet aligha élhetett meg. A partokon meredek sziklafalak zuhantak az örökké háborgó tengerbe. Néha a Déli-sark felől hideg szél dermesztette a levegőt; madarak éltek itt, fekete madarak hatalmas kolóniái. A kisebb szigeten még hűvösebb volt az éghajlat, még több a madár, de akadt néhány szép tájék is. Ezeket nézte pár óráig, aztán úgy döntött, északra repül, a Kettes földrész déli csúcsán tölti az éjszakát. És azt az éjszakát nem felejti el. Egy erdő szélén kényszerleszállást végzett, mert gépéből kifogyott az energia. Felhasználta a tartalékot is, de már nem érhetett vele haza. A felhős égen nehezen tört át a nap, a kollektorok a szokásosnál kisebb mennyiséget gyűjtöttek be a napenergiából. Nem repülhetett hát el akkor sem, amikor jöttek az állatok. A tengerparttól nem messze, egy tisztáson állt a gép. Az állatok Ilyeneket annak előtte sohasem látott, a csíkos "farkasokhoz" hasonlítottak, de jóval nagyobbak voltak, mint azok, amelyekkel eddig találkozott. Lehet, hogy mutáció révén jöttek létre? Előbb csak nyugtalanul morogva gyülekeztek a fák között, aztán bátorságra kapva ki-kirohantak acsarkodva, körülvették a gépet. Oban kezdetben nyugodt volt, a gépnek nem árthattak, és ha becsukta az ajtókat, védve volt maga is. Tartalék oxigénpalackjai is voltak, hátradöntötte hát az egyik ülést, és lefeküdt. Mégsem jött álom a szemére. A külső akusztikus berendezéseket hiába kapcsolta ki, a műanyag falon át is hallotta a vadállatok hangját. A dühödt morgás, a fogcsattogtatás, a felívelő, majd hirtelen megszakadó üvöltések értették meg vele, hogy a Természettel találkozott. Olyan természettel, amely a Földön már évszázadokkal korábban eltűnt, az ottani vadállatok néhány csenevész példányát még láthatni természetvédelmi parkokban,

rezervátumokban, álszabadon ügetnek fel-alá, ősi ösztöneik még dolgoznak bennük, de kéregetni járnak a látogatókhoz, élelmet, édességet kunyerálnak, és mindenki tudja, hogy ezek már nem az igaziak. Manipulált állatok, létük a parkokat fenntartó társadalomtól függ. Ám azok ott a Kettes földrész déli partján a maguk életét élték. Ez igazi élet volt. Táplálékot űztek, völgyeken száguldottak át, dombokra rohantak fel. Erdőkben lapultak, párosodtak, kölykeztek, egymást is meg-megmarták, sebeiket nyalogatták, éheztek is, ha úgy hozta a sors. Szakadékba zuhantak, erősebb ellenfelek harapták át a torkukat, szenvedtek, és elpusztultak. Félt az állatoktól. Ismeretlen veszélyt jelentettek. Nem aludt egy szikrányit sem; a farkasok üvöltve ugráltak fel a csukott ajtókhoz, néha egymás között is összekaptak, sikoltáshoz hasonló kiáltások visszhangoztak a domboldalról. Alacsonyan járó hold világította meg a képet, és Oban beleborzongott. Még az is eszébe jutott, hogy talán a jövő vetül előre. A saját jövője. Sejtette: az állatokkal sok baja lesz még a Trendalon. Reggel kisütött a nap, a felhők elmentek. Feltöltötte a repülőt energiával. A talajon lábnyomok százait látta, de a farkasok már elmentek. Oban hazarepült, és akkor, azon a napon nagyon örült a háznak. A biztonságnak. A következő hetekben főleg a Hármas kontinensen dolgozott. Szépen megnövelte az ültetvényes terület nagyságát. Itt különösen jól fejlődtek a magvak. Tíz- és tízezer apró cserje bújt ki a talajból, szállt szembe a szelekkel. Oban dombról dombra repült, és bármerre nézett, látta már saját tevékenységének eltörölhetetlen nyomait. Büszke volt, elégedett. Majdnem boldog. Egy reggel mégis meglepődött. A házban a számítógép időképernyőjére pillantva döbbenten vette észre, hogy egy kerek év telt el ideérkezése óta. "Máris? jajdult fel tudatában az aggodalom. Ilyen gyorsan repül az idő? Nem lehet, hiszen csak pár hete érkeztem " A "pár hét" valójában éppen tizenkét földi hónap volt; a Trendal saját ideje szerint pedig csaknem másfél év is eltelt azóta, hogy a kísérők űrhajója elhagyta a szomszédos dombtetőn szürkéllő betonmezőt. Egy év! Oban hosszan állt a képernyő előtt. Igen, ami neki napoknak vagy legfeljebb heteknek tűnt, az bizony már igen hosszú idő volt. "Az idő folyama elnyel engem is" dübörgött benne a régen hallott dal szövege, amikor aznap megint elrepült dolgozni. Végre emberi hangokat hallott! Nem színészek beszéltek videofilmről, nem régi hangjátékokat, színdarabokat hallgatott, amiket az elődje százával gyűjtött össze. Ez élő

emberek élő és azonos idejű hangja volt, a rádióból. Egy űrhajó haladt el a közelben. A teherhajó a Külső Övezet szélén száguldott, és legénysége nyilván megtudta az atlaszból, hogy a Trendalon van egy kihelyezett kozmometeorológiai állomás. Biztosan ők is sejtették, miféle "állomás", miféle "személyzettel", de hívták Obant az éterben, és adatokat kértek tőle. A férfinak először reszketett a hangja. Az örömtől. Nagyokat nyelt, és dadogott. Beolvasta az adatsort, és várt, a másodpercek rettentően hosszúak voltak. Az idegenek megértették ennek a csöndnek a jelentőségét, bár nem sejthették gyötrelmét. Kérdezték hát. "Mi újság? Hogy megy a munka?" Az udvarias kérdések mögött aligha rejlett valódi érdeklődés, Oban mégis mesélt, gyorsan, kapkodva. Teljes lendülettel, beleadva szívét-lelkét. Az ültetvényekről, a repülésekről. Közben apró lázadás bujkált benne: "Száműztek ugyan, de azt nem tilthatták meg, hogy legalább ilyen messzeségből szót váltsak valakivel " Nem is tiltotta senki, sőt ez egyik feladata volt. Mégis nagy tettnek hitte. A kapcsolat talán negyedóráig tartott, aztán az ismeretlen hajó legénysége megköszönte a közlést, és kikapcsolta rádióját. Az éter siketen zúgott, pattogott Oban készülékében. Sokáig örült utána, kiment a ház elé, felnézett a zöldes égre, persze nem láthatta azt a hajót, talán egymillió kilométerre volt a Trendaltól, mégis nagyon jó érzés volt arra gondolni, hogy nincs egyedül. Még sokáig emlékezett arra a napra, új időbeosztást képzelt el, "a rádióbeszélgetés utáni napon egy héttel később " Aztán persze ez is emlékké vált, elmerült. Oban tovább dolgozott. A ház körül nem volt minden rendben. A szélkeréktől az épülethez vezető kábelt elődje túl lazán rögzítette; az örökös szelek állandóan mozgatták, végül kilazultak a tartópántok. Oban a raktárban talált anyagot, szerszámot ez is a "világ végén lévő ház" felszereléséhez tartozott, és megerősítette a pántokat. Pár nappal később befestette a külső falat; a szórópisztolyból festék, sugárvédő és szigetelőanyag keveréke került a falra. A tengerpartra vezető utat benőtte a flexia. A bolygón a ház környéke volt az egyetlen hely, ahol irtania kellett az emberkéz telepítette növényt. Az apró ágak ellenálltak, a gyökerek inkább beleszakadtak a talajba, de nem engedték el a rögöket. Mintha már hozzánőttek volna a Trendalhoz Oban ilyenkor egyszerre örült és dühöngött; jó, hogy a flexia úgy ragaszkodik az idegen bolygóhoz, de emiatt milyen nehéz a terület megtisztítása! Háromszor, négyszer is végig kellett hajtania a traktort az úton, az alája szerelt vágókések felsebezték a talajt, míg végre eltűntek a flexiák. Egy-két hétre aztán ismét kinőttek Néha már a házig merészkedtek a cserjék, ilyenkor Oban az efféle munkára kénytelen volt rászánni több napot is.

A tengerhez vezető útra tulajdonképpen nem sok szüksége volt. Igaz, néha elkapta az emlékezés, leszaladt hát, csak úgy gyalog, és a homokdűnék között elnézett délnyugatra. Balra a hatalmas öblöt látta, jobbra valahol a láthatatlan messzeségben terült el a Hármas kontinens, előtte pedig a végtelennek tetsző tenger. Gyakran eszébe jutott a Föld Bármilyen trendali tájat látott is, gondolatban önkéntelenül a földihez hasonlította. A Föld mérce és minta, alap és példa volt számára. Sejtette, így van ezzel minden ember, aki valaha is elment az űrbe. "Bűnös vagyok-e?" kérdezte magától egy este. Ettől a kérdéstől igyekezett eddig menekülni, a bűn szó a múltat idézte. De a szó azonnal foglyul ejtette, éppen mert a múltját élete eddigi nagyobbik felét juttatta eszébe. Az emlékek rázuhantak, nem szabadulhatott. A víztározó Dél-Amerikában volt. Az Andok keleti oldalában építették, még Oban születése előtt. Ez volt a földrész legnagyobb ilyen létesítménye. Távol minden várostól és ipari üzemtől, egy sziklavölgyet elzárva hozták létre; szabálytalan alakja miatt nehéz volt kiszámítani, hány köbkilométer vizet tartalmaz. A felülete óriási volt; az egyik végéből ugyan el lehetett látni a másikig, de csak nehezen, tiszta időben. A személyzet különleges, vegyi szennyeződésektől mentes, gyors motorcsónakokon siklott a tározó felületén. A "személyzet" különben mindössze három őrből állott; huszonnégy óránként váltották egymást, a hosszú szolgálat után két nap szabadidő következett. Oban egyike volt a három őrnek. Előtte harminc évig a legkülönbözőbb szakmákban tevékenykedett, robotjavító szerelő, tengeri algatenyésztő telep vezetője, szabadidő-központ műszaki felelőse és sok más is volt. Nem találta a helyét. Ötvenegy éves korában ajánlották fel neki a víztározói munkát, és Oban elfogadta. Kissé belefáradt már az örökös vándorlásba. Nem volt senkije; fiatal korában ugyan megnősült egyszer, de a házasságnak hamar vége lett. A víztározó felelősséget is jelentett. Főként a víz tisztaságára kellett vigyáznia, ezzel időnként akadtak bajok. A tározó nagy kiterjedése miatt nehezen ellenőrizhették a hegyvidékről olykor belefolyó patakokat, bár ezek zsiliprendszerét a központi épületből számítógép vezérelte. A ritka nagy esők idején a hegyekből lezúduló víznek nem volt más útja, kénytelenek voltak beengedni a tározóba. A víz ott magától tisztult. Hatalmas körzet több millió ember ellátását biztosította a felhalmozott készlet. Oban szerette ezt a munkát. Pontosan vezette az ellenőrzési naplókat, egy-egy huszonnégy órás szolgálata alatt háromszor is megkerülte a tározót. A szabálytalan alakú, mély tavat széles betongát vette körül, peremén kis elektrokocsikkal közlekedhettek az őrök. A délkeleti oldalról csodálatos kilátás nyílott a völgyre, és a mögötte

elterülő síkságra. Napkeltekor Oban mindig ott állt, arcát fürösztötte a születő halvány fényben Háta mögött a tározó visszatükrözte a felmagasodó hegyeket, az erdőket, a csúcsok fölött fehérlő felhőket. Oban képzeletében a mesterséges tó egyáltalán nem keltett természetellenes benyomást, a férfi úgy érezte, nagyon is a helyén van, odaillik. Mintha mindig is ott álltak volna még a betongátak is. Minden a táj szerves részének tetszett, főleg a nyugati és az északi oldalon ahol az erdők szélső fái szinte ráhajoltak a gát peremére A tó élőlény volt, és Oban nagy egyedüllétében gyakran beszélt is hozzá. A víztükör barát volt, csendes, hűséges társ. Akkor még nem sejtette, hogy tragédiáját éppen víztározó okozza majd. Két évvel a Trendalra érkezése után végezte el az első nagyobb szabású műszeres próbát. A szárazföldek különböző pontjain kéthetes méréssorozatot indított, és megállapította: a levegő összetétele egyszázalékos emelkedést mutat az oxigén javára. De ez még messze volt a tíz százaléktól. "Alig negyven-ötven év, és belélegezhető lesz gondolta kesernyés mosollyal. A kis részarányú, emberre káros gázokat majd annak idején csökkentik és végre majdnem-föld lesz a Trendalból. Ebben most már nekem is részem van. És lesz is!" Derűlátását csak az csökkentette, hogy utánaszámolt az éveknek. Hatvannégy éves volt, és elméletileg még hatvanat élhetett. De tudta, száműzöttként aligha tölti be a földi emberek átlagos életkorát. Ha beteg lesz, csak a medicinrobotra, a számítógép orvosi programjára, a kézi gyógyszertárra hagyatkozhat. És abban is biztos lehetett: a központ sem fogja törni magát, hogy éppen az ő életét mentse meg. Még akkor sem, ha erre lennének eszközei. "Hiszen a társadalom a szó most igencsak ellenségesen hangzott, hisz Oban magában beszélt, hangosan éppen azért küldött el messzire, hogy szenvedjek. A halálbüntetést régóta eltörölték, a gyilkosokon nem gyilkossággal állnak bosszút A kisebb bűnökért a Földön kerül a tettes egy-egy lakatlan szigetre, ahol elektronikus berendezések akadályozzák meg szökését. Itt viszont Itt maga a kozmosz a börtönőr." A légkör összetételének mérése mégis elégedettséggel töltötte el. A központ harmincnaponként jelentkezett; legközelebb Oban velük is közölte a hírt. Tudta, hogy a rádiókészüléknél nem ember ül, hanem egy emberi beszédet moduláló számítógéppel tárgyal. De utána emberek is lehallgatják a hangkristályt, hát nekik dicsekedett. Aztán megint beállt a harmincnapos csend, és Oban a következő munkához látott. A Négyes kontinensre repdesett flexiát ültetni. Ez volt a legkeletibb földrész; déli partján hegyek emelkedtek, északra és északnyugatra azonban fokozatosan lejtett a talaj. Itt az időjárás gyakran volt viharos, a szelek

mindenfelől támadták az erdőket. Az északi lejtőkön vastag, évszázados fák álltak, egyik sem volt egyenes, az örök szél meggörbítette őket, de hatalmas gyökereikkel erősen kapaszkodtak a sziklás földbe. Oban csak a tisztásokra ültetett flexiát; tisztelte a fákat, élőhelyüket egyelőre nem szórta be magvakkal. A Négyes földrész különben is idegenszerű volt számára, még a Trendal egyéb tájaitól is különbözött ridegségével. De az életükért harcoló fák szépek voltak. Aztán hosszú napokig javította a házon belül a vízvezetékeket; felfedezte, hogy a központi tartályban valahol szivárgás lehet, naponta több liter víz tűnt el. Sejtette, hogy a víz a talajba megy, de nem tudta, hol. Egy robotgéppel felásatta a tartály körül a földet. Nagy munka volt, maga is segített a gépnek. Végül fellelte a cső hajszálrepedését. A műanyagot megforrasztotta, közben támadt egy gondolata. Utánanézett a számítógép emlékezettárában is, és csodálkozott, hogy elődjének ez még eszébe sem jutott. Sőt, a központban sem gondoltak rá! Ez felvillanyozta. A trendali tengervíz nem helyettesíthetné a Földről ideszállított ivóvizet? Ha igen megszüntethetné a sok energiát fogyasztó recirkulálást. Ha pedig a tengervíz nem alakítható emberi fogyasztású vízzé, akkor az esővízzel fog próbálkozni. Mivel a part legalább egy kilométerre volt a központ esetleges tengerártól vagy egyéb természeti katasztrófától félve építette a házat a parttól messzebbi és magasabb pontra, úgy döntött, hogy kísérleteihez egy tartályt épít a ház mellett. A ház és az űrhajó-leszállóhely dombjai között, a kis völgyben, a raktárban talált tartalék műanyag tömbökből öntötte ki a talajba mélyített, magas peremű medencét. Harminc köbméter vizet hordott bele repülővel a tengerből, és utasítást adott a számítógépnek a nagyon részletes elemzésre. Míg ez tartott, a közelben repkedett és flexiát vetett. Bár a Kettes földrészen már alig volt erre szükség; elődje ültetvényei egyre több bogyós termést hoztak, és az erős szelek messzire repítették a magvakat. Mivel minden kontinensen elég nagy ültetvények virultak, várható volt, hogy pár év múlva egyáltalán nem kell már flexiát vetnie. A növény mindent elsöprő szaporodásnak indult, és erre számítani kellett sok ottani állatfaj pusztulását okozva, végül teljesen átalakítja a bolygó légkörét. Ezzel szemben a tengervíz végül is átalakíthatatlannak bizonyult; annyi volt benne az emberi szervezet számára mérgező anyag, hogy kivonásuk túl sok energiát emésztett volna fel, többet, mint a földi víz recirkulálása a házban. Ilyen körülmények között a dolog egyáltalán nem fizetődött ki. Oban mégsem adta fel a küzdelmet, áttért az esővíz felfogására, hogy azzal folytassa kísérleteit. Az Egyenlítő vidékén ritkábban esett, így meg kellett várnia, míg a medence megtelik. Remélte, ha ivóvizet nem is, de legalább "ipari" célokra