MESÉK A RÓZSÁK SZIGETÉRŐL

KÚNOS IGNÁC MESÉK A RÓZSÁK SZIGETÉRŐL TÖRÖK NÉPMESÉK ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA, BUDAPEST

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu Elektronikus változat: Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2017 Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával. Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya ISBN 978-615-5572-28-9 (online) MEK-16500 2

TARTALOM ELŐSZÓ. A FAVÁGÓ. A BAJVÍVÓ. AZ ÁRVÁCSKA. ALLEM-KALLEM. A SMARAGD ANKA MEG A SEHZÁDE. UZUN-CSÁRSI, A DEV-FIU. A SZEGÉNY LEÁNY MESÉJE. MISZLINKE, PAKELINKE, GÁRGINKE. AZ ÁRVALÁNY PAPUCSA. A HÁROM TESTVÉR. A SZATÓCS ÁRVÁJA. A KOSÁRKÖTŐ MEG A KARAVÁNJA. MESE A TARFEJŰRŐL. ZÖLDIKE, A TÜNDÉRMADÁR. AZ ELVARÁZSOLT NEFELEJTS. A MAJOM-DEV. MURÁD SÁH. A FAVÁGÓ MEG A FARKAS. CSALI-MESE. 3

ELŐSZÓ. Elárvult kis tündérszigetje szép nagy Magyarországunknak. Duna vize folyja körül, hármas ország határolja, idegenjét idegennek, testvér népét magyaroknak. Vaskapunknak szirtjei közt, ott rejtőzik a kis sziget, magyar nevén Uj-Orsova, török nevén Adakále. Jártamban-keltemben, mesét-mondát kerestemben, betévedtem a kertjébe, ciprusok zöld ligetjébe, bülbül-madár danájára, gül-rózsáknak virúltára. Bülbül-madár szókat szólott, még a szellő is hallgatott, úgy figyeltek a szavára, mesék elmúlt világjára. Tollba vettem nótáikat, lejegyeztem mondáikat, ráültem egy paripára, mesék bűvös táltosára. Meseország birodalmát, mind bejártam zege-zugát, padisának szerájáig, dev-ördögök barlangjáig. Peri-tündér fel-felszállong, varázsgalamb nagyot sikong; hős sehzáde (padisa fia) vándorúton, vezérjével hármas úton, keresi a szíve vágyát, padisának szultán-lányát. Adakále meséiből, török mesék gyöngyeiből, kis füzetkénk ékesedjék, Allah neve dícsértessék. Budapest, 1922. év július hava. K. I. 4

A FAVÁGÓ. Réges-régi időkben, élt valamikor egy éltes emberke. Ez az öreg mindennap favágni ment, azzal kereste meg a mindennapi kenyerét. Veszi egy nap ismét a kötelét meg a baltáját és megy az erdőbe fáért. Egy forrás volt az út mentén és - Oh - leül a víz mellé, hogy megpihenjen. Erre az Oh szóra egy arab ugrik elő a forrásból. - Miért hívtál? - kérdi az arab. - Én nem hívtam senkit - mondja a megszeppent favágó. - Te Oh-ot mondtál, engem pedig Oh-nak hívnak. Aztán visszamerül a forrásba, de már a másik percben megint ott áll a favágó előtt, egy edényke van a kezében. - Apó, - mondja a favágónak - fogd ezt az edényt, de valahogy azt ne mondd neki, hogy: kotár edénykém. - Azzal ismét eltűnik előle. Veszi a favágó az edénykét és indul vele útjára. Tünődik az úton, hogy vajjon mi van azzal az edénnyel és mi lenne, ha ki is mondaná azt a pár szót. - Kotár edénykém - szalad ki a szájából és íme, annyi étel van abban az edénykében, hogy tízen is jóllakhatnának belőle. - Elég is lesz már edénykém - ijedez az öreg és veszi a kötelet meg a baltát és lohol vissza hazafelé. - Hát fát miért nem hoztál? - kérdezi a felesége, amint megérkezik az öreg. Fogja a favágó az edénykét, ráteszi egy polcra és így szól: - Asszony, valahogy azt ne mondd ennek, hogy: kotár edénykém. Amint magára marad az asszony, veszi az edénykét a kezébe és mondja neki, hogy: kotár edénykém. Hát annyi benne az étel, hogy színültig. Eszik az asszony rogyásig és: elég lesz már edénykém, veszi és ismét felteszi a polcra. Megjön estére a favágó és annyit esznek az edényből, hogy több se fér el bennök. Másnap azt mondja a favágó a feleségének: - Asszony, hívjuk meg mára a kádit (bírót) meg a falubélieket mind, lakassuk jól őket. Összegyülekezik a sok ember és indulnak a favágóékhoz vendégségbe. - Hát ezek mire hívtak meg bennünket, - mondják - mikor se konyha, se tűz rakva a házban. Mindenki letelepszik a helyére és várják az ennivalót. Odamegy az asszony a polchoz, leveszi róla az edénykét és megy vele kifelé. - Az edényben az üdvösség - gondolja magában a bíró. Oda súg a szomszédjának, hogy siessen a piacra és vegye meg annak az edénykének a párját. Ezalatt mondják odakint a favágóék, hogy: kotár edénykém, és annyi étel terem egyszerre elő, hogy megtelik vele az asztaluk. Miközben pedig terül az asztal, jön az ember a piacbeli edénnyel. Hozzálátnak a lakmározáshoz. Esznek-isznak, amennyi csak beléjök fér, kávéznak meg csibukoznak és mikor már mindennel beteltek, megint a polcra kerül az edényke. Felkelnek és miközben hazaszedelődzködnek, veszi a bíró a maga edényét és becseréli a másikával. 5

Másnap reggel veszi a favágó az edénykét és akárhogyis: kotár edénykém, csak nem jön ki belőle semmi. - Alighanem a bíró műve - gondolja az öreg és se szó, se beszéd, veszi a kötelét meg a baltáját és megyen az erdőbe fáért. Vágja a fát, rárakja a hátára és amint visszatérőben odaér a forráshoz, már alig bírja a terhét. Oh! - sóhajt fel egyet és leül, hogy megpihenjen egy kissé. Nagy bosszankodva tűnik elő az arab: - Minek szólítottál megint? - rivallt rá a favágóra. - Nem szólítottalak én, - mondja a favágó - elfáradtam és azért sóhajtottam egyet. - Nem tudod, hogy Oh-nak hívnak? - mondja az arab. Azzal eltűnik megint és kis vártatva egy szamárkával bukkan ismét elő. Odaadja az állatkát a favágónak és a lelkére köti, hogy valahogy azt ne mondja neki: ürülj ki szamárkám. Az arab azután eltűnik, a favágó meg indul a szamarával hazafelé. Tünődik az úton, hogy mitévő legyen és alighogy ki találja mondani, hogy: ürülj ki szamárkám, hát látja, hogy merő egy arany a szamárka ürüléke. - Elég már szamárkám - örvendez az öreg és siet haza a kincsével. Fogja másnap a szamarát és mialatt betér a fürdőbe, hogy megtisztálkodjék, a kapufélfához köti az állatját. - Jól vigyázz, - inti a fürdőmestert - valahogy azt ne mondd az állatkámnak, hogy: ürülj ki szamárkám. Mosolyog a fürdős ezen a beszéden és amint kinéz, ime ott az ember szamara a kapu megett. - Ürülj ki szamárkám - tréfálkozik a fürdős; hát nem csupa arany az ürüléke? Előkerít valahonnan egy sánta kis szamárkát és kicseréli a favágóéval. Megfürdik eközben a favágó és hogy megadhassa a fürdőpénzt, rászólt az állatra, hogy: ürülj ki szamárkám. Még csak a fülét sem hegyezi az a sánta kis szamár. Szemügyre veszi a favágó az állatot, hát bizony nem az ő csodaállatja áll előtte. Ráül nagy elkényszeredve és ballag vele hazafelé. Másnap pedig, mint akinek kő alatt a két keze, veszi ismét a baltát meg a kötelet és indul neki az erdőnek. Vágja, hasogatja a fákat, felrakodik vele és amint hazatérőben ismét megáll egy kis pihenőre, kitör belőle az oh-ogatás. Előtte az Oh nevű arab és nagy mérgesen egy vasfütyköst nyújt oda neki. - Valahogy azt ne találd neki mondani, hogy: fogjad fütykös - figyelmezteti az arab. Indul hazafelé a favágó, forgatja a fütyköst, és addig nézi, addig ókumlálja, míg kiszalad a száján, hogy: fogjad fütykös. Rá is mászott a fütykös a hátára és úgy elagyabugyálta az öreget, hogy nagy kínjában nekivágódott a földnek. Nagy nehezen feltápászkodik, baltáját, fáját ott hagyja és vánszorog azzal a fene fütykössel hazafelé. Azt mondja otthon a feleségének: - Megyek a kádihoz és megszerzem tőle az edénykémet. Indul a fütykösével a bíróhoz, jó napot kíván neki. - Mi hozott hozzám öreg? - kérdi tőle a bíró. - Ezt a fütykösömet szeretném rádbízni, - mondja a favágó - de valahogy azt ne mondd neki, hogy: fogjad fütykös. 6

Azzal elköszön, kimegy és meghúzódik a kapufélfánál. Nézi a bíró a fütyköst. - Fogjad fütykös - szalad ki a szájából és úgy elütik, verik, úgy helybehagyják, hogy kiáltoz a favágó után: - Itt az edénykéd, itt a fütykösöd, hordd el magad velök. Besiet a favágó a bíróhoz, veszi a fütykösét meg az edényét és siet nagy örömmel a feleségéhez. - Az edénykénk már megvan, most még csak a szamárkám van hátra. Siet oda a fürdőbe és mialatt meg akar fürödni, rábízza a fürdősre a fütykösét. - Valahogy azt ne mondd neki, hogy: fogjad fütykösöm - figyelmezteti az emberét. Első dolga volt a fürdősnek, hogy: fogjad fütykösöm. Fogta is a fütykös és úgy elbánt az emberével, hogy a csontjai is megroppantak belé. Rohan a fürdős a favágó után: - Nesze a szamarad, nesze a fütykösöd, neked törjék bele a nyakad. Egyéb sem kellett a favágónak és mint aki elvégezte a dolgát, fütykössel meg szamárkával tért haza. Szegre akasztja a fütykösét, istállóba köti a szamarát, polcra teszi az edénykét, és ha megéhezik, ott az edény, ha pénzre van szüksége, ott a szamárka és ha rossz szándékkal tér be valaki hozzá, ott a fütykös. Holtig élnek nagy bőségben. 7

A BAJVÍVÓ. Volt egyszer egy bátor bajvívó, nem akadt, aki szembe szállt volna vele. Fegyverrel, tőrrel, meg jatagánnal járt-kelt mindenfelé. Éjszaka idején azonban úgy félt ez a bátor, hogy nem mert kilépni a házából. Egy majomtáncoltató járt egyszer a helységben, és épp a csársiba (piacra) készült a hősünk, mikor meglátja a majmot. Bámulta a táncát, az ugrándozását, hogy szinte nyitva felejtette a száját. Úgy elbámészkodott azon a majmon, hogy egyébre sem gondolt és csak akkor hökkent meg egy nagyot, mikor egyszerre csak beállott a sötétség. - Mi tévő legyek most? - gondolja magában és nagy szepegve indulgat hazafelé. Otthon eközben megunta a felesége a várást és hogy nem jött meg az ura, bezárja a kaput és még jól el is reteszeli. Megérkezik nagykésőn a bajvívó, de nem tud bejutni a házába. Bekopogtat az egyik szomszédjához, bezörget a másikhoz, be van a kapu zárva mindenütt. Amint tünődik nagy zavarában és félelmében, világosság dereng feléje a távolból. - Hátha lakik arra valaki - gondolja magában és szedi a lábait, hogy biztonságba jusson valahogy. Odaér ahhoz a világossághoz, hát egy kocsma volt előtte és amint benyit, egy csomó embert pillant meg benne. Odamegy hozzájuk és kérdezi tőlük, hogy befogadják-e vendégnek. - Szívesen látunk, - mondják neki - de egy dev (ördög) vetődik erre éjszakánként és el-elvisz egyet közülünk. Ma éjjel is el fog ide jönni, még rád kerülhet a sor. - Hát csak hadd jőjjön - mondja a bajvívó és megtelepszik a kocsmában. Kérdezi az ottlevőktől, hogy mért nem járnak túl annak a devnek az eszén? - Az ellen nincs segítség, - mondják az emberek - egyszerre csak itt terem és elragad egyőnket. Azt mondja erre a bajvívó: - Végét vetem én ennek a dolognak, kiszabadultok ebből a bajból mindnyájan. Azzal feláll, egy nagy gödröt ás és mondja az embereknek, hogy túróval tömjék tele azt a gödröt. Megy a sok ember, hozzák otthonról a sok túrót és tele tömik vele a nagy nyílást. A bajvívó meg elföldeli és azzal visszaülnek a helyökre, mintha mi sem történt volna. Egyszerre csak olyan egy szélvihar, olyan üvöltés támad, hogy ég-föld megremeg bele. A dev érkezett meg közéjük. Úgy megijed a sok ember, hogy féltükben sorra hasadozik az ajkuk. - Hol a mai porcióm? - kiáltja a dev. Rámutatnak a bajvívóra, hogy íme, itt a sora, viheti ha akarja. És már nyúl is a dev a bajvívó után. Megszólal a hősünk: - Nem addig van a, dev pajtás. Ha te olyan híres bajvívó vagy, én is afféle volnék. Birkózzunk egyet és ha te győzöl le, azt tehetsz velem, amit akarsz; ha pedig én győzlek le, megfogadod, hogy be nem teszed ide többé a lábod. Kötélnek áll a fertelem és kérdezi, hogy milyen is legyen az a birkózás. - Ha csakugyan olyan rengeteg az a te erőd, - mondja a bajnok - tudsz-e te olyat dobbantani a földre, hogy a víz is kibuggyanjon belőle? 8

Fogja a dev és olyat dobbant a lábával a földre, hogy térdig süppedt bele a homokba. - Látod, - mondja a bajvívó - nyoma sincs a víznek. - Rajtad a sor, - feleli a dev - hogy ki tudod-e nyomni a vizet a földből! - Ki hát - bizonykodik a bajvívó és azzal nekigyürkőzik, oda áll a gödörre és olyat rúg a földön, hogy övig süppedt be a gödörbe. Csakúgy buggyant ki a sok víz a túróból. Ijedez a dev a nagy erő láttára, de mert nagy volt az éhomja, azt mondja a bajvívónak: - Jól van, téged nem bántalak, beérem egy másikkal is. - Nem így eggyeztünk meg, - mondja a bajvívó - inkább még egyszer birkózzunk meg. Ha kifogsz rajtam, én leszek az eledeled. Kérdezi a dev, hogy mi legyen a második birkózás. Azt feleli a bajvívó: - Ha ember vagy a talpadon, fogd ezt a kovát és szoríts ki vizet belőle. Veszi a dev a kovát és olyat szorít rajta, hogy ízzé-porrá törik a kő, de víznek persze sehol semmi nyoma. Most a bajvívóra kerül a sor. Fogja ő is a követ a markába, egy darab sajtot csusztat oda mellé és amint szorít egyet rajta, csakúgy csurog ki a víz a sajtból. Nagyot szeppen a dev a bajvívó ereje láttára. - Negyvenen vagyunk testvérek, - szepegi - én vagyok a legfiatalabbik. Ha akarod, odaviszlek a testvéreimhez és ott élhetsz el közöttünk. - Jól van, - mondja a bajvívó - de gyalogszerrel nem megyek. Ráülök a hátadra és úgy indulunk útnak. Tartja a dev a hátát, a bajvívó ráugrik és indulnak hazafelé a többi negyven devhez. Amint mennek, mendegélnek, látja a dev, hogy olyan könnyű az az ember a hátán, akár egy tollacska. - Pajtás, - szólal meg a dev - mégis csak erősebb lehetek én náladnál, biz én megeszlek. Azt feleli rá a bajvívó: - Kímélni akartalak, azért nem nehezedtem rád. Ha éreztetni akarnám veled az erőmet, el se bírnál a hátadon. Nem hisz neki a dev és biztatja, hogy nehezedjék rá a hátára, ahogy csak bírja. Előveszi a bajvívó a bicskáját és amint beleszúr vele a dev agyába, kiáltoz az ördögfajzatja, hogy elég lesz már, nem bírja tovább a terhét. - Nem megmondtam, - feddi a bajvívó - hogy nem bírod ki az erőmet. Megkönnyebbül a dev és amint tovább mennek-mendegélnek, megint csak könnyünek találja a terhét. - Pajtás, - szólal meg ismét - mégis könnyü ez a te tested; biz én megeszlek. - Ostoba, - kiált rá a bajvívó - hisz ha rádnehezedek, úgy összeroppansz alattam, hogy no. Akarod, hogy rádnehezedjek? - Hát csak nehezedj - mondja a dev-ördög. Veszi ismét a bajnok a bicskáját és olyat döf bele a tarkójába, hogy felordít a dev: - Elég, elég, ne nehezedj úgy a tarkómra, mert tüstént leejtelek. 9

- Mondtam, úgy-e, hogy nem bírod el a súlyomat - feleli a bajnok és amint ismét útrakelnek, rövidesen megérkeznek a devékhez. - Egy bajvívót hoztam nektek, - mondja a bátyjainak - olyan nagy az ereje, hogy mind a negyvenünkkel felveszi a harcot. Legott elbeszéli nekik, hogy mi mindent nem cselekedett meg ez az ember. - Miért hoztad a nyakunkra? - förmednek rá a devek. - Hisz ha olyan erős ez az ember, akkor étellel se győzzük a gyomrát. Odalépnek a bajvívóhoz és azt mondják neki: - Ha megéheztél, levághatunk vagy egy pár ökröt. Látja a bajvívó, hogy megfélemledtek a devek és odaszól nekik csak úgy félvállról, hogy gyorsan hát elő azokkal az ökrökkel. Még jobban ijedeznek a devek, sietnek elfelé az erdőbe és negyven ökröt vágnak le a pajtásuknak. Egy nagy gödröt ás eközben az emberünk, befedi szalmával és amint hoznak oda neki egy ökörcombot, rájok förmed, hogy ne tréfálkozzanak vele avval az egy combocskával. Sietnek a devek a másik combért és miközben futkároznak érte, a gödörbe dobálja az előbbi combot. Mikorára ismét megjönnek, rémüldözve látják, hogy már elfogyasztotta az egyiket. Veszi a bajvívó a másik combot és meneszti őket a többiért. Amire visszajönnek vele, a második comb is a gödörbe kerül. Mind a negyvenet elhozzák neki, a gödörbe kerül valamennyije és amikor végzett a sok állattal, rájuk szól, hogy nem volt még neki elég az ételből. Összesúgnak a devek, hogy honnan kerítsék elő azt a sok ételt. Rimánkodóra veszik a dolgot: - Bocsáss meg pajtás, hogy ezúttal nem adhatunk többet, de kifogytunk az ételből. Nem szólt a bajvívó egy szót se, mindenki néz a maga dolga után. Kifogytak egy nap a devek a vízből. Előszedik a sajtárokat, mindegyike vagy negyvenet rakott a hátára és mennek a forráshoz vízért. - Vegyél te is vagy negyvenet a hátadra - mondják az emberünknek - és merítsd tele a forrásból. Látja a bajnok, hogy nem negyvenet, de egyet se bírna el. Ezt mondja a deveknek: - Vagy hatszáz csomó kötélre volna szükségem. - Minek az a sok kötél? - kérdezik tőle. - Tán csak nem cipelek egész nap vizet - méltatlankodik a bajvívó. - Veszem a kötelet, rákötöm a forrásra és idehozom az egészet vizestül, mindenestül. Többet nem kell majd futkároznotok a vízért. Egymásra néz a negyven dev. - Nem lesz abból jó dolog, ha az egész forrást idehozza a nyakunkra. Ha megharagszik valamiért, még beledobálhat bennünket. - Csak hagyjad, - mondják a bajvívónak - mára elég a vizünk. Azzal nyugalomra térnek és csibukoznak meg kávézgatnak. Időteltével a fából fogynak ki a devek. Egymás után mennek az erdőre és cipelik a rengeteg fákat hazafelé. Odaszólnak az emberünknek, hogy rajta a sor, cipeljen fákat ő is. - Jól van, - mondja az ember - hozzatok elébb vagy ezer rőfnyi istrángot és vagy tízezer fontnyi ásót. 10

- Minek a neked? - kérdezik tőle. - Annak, hogy ne futkározzak annyit a fáért - feleli a bajvívó. - Összekötöm az istránggal az erdőt és a vállamra kapom az egészet. Legalább nem kell egyenként elhozogatni őket. Megint csak összenéz a sok dev, még jobban megrémülnek és gondolkozóba esnek: Ha odaadjuk neki azt a sok istrángot, megyen és az egész erdőt idehozza majd a nyakunkra. Még agyon zúzhat vele bennünket. Inkább hagyjuk az egészet és cipeljük magunk a sok fát haza. Telik-múlik az idő, itt a nyár és érik már a cseresznye is. Azt mondja az egyik dev az emberünknek: - Megérett a cseresznye a kertben, menjünk, kóstolgassunk belőle. Megy a bajvívó a devvel. Megfogja a dev az egyik cseresznyefának a tetejét, lehúzza és úgy eszegetik róla a gyümölcsöt. Kezében tartja az emberünk az ágat és amint elereszti a dev a magáét, visszapattan az ág, magával rántja a bajvívót és a fa másik oldalára vetődik át. Egy nyúl pihent egy csalit alatt, épp arra zuhant rá az emberünk. Megkapja a bajvívó a nyulat és felkiált örömében: - Ha a túlsó oldalra zuhanok, elfutottál volna előlem, úgy-e, nyulacska. Úgy intéztem a dolgot, hogy épp a kezem ügyébe kerülj. Amint megpillantotta a dev az átvágódott pajtását, kárörvendve kiáltozza: - Könnyű legény vagy te mégis, hogy egy ágacska is át tudott dobni. Biz én megeszlek. Félvállról feleli neki a bajvívó: - Nem értesz te ahhoz pajtás. Azért könnyítettem én magamon és azért nem nehezedtem rá az ágra, hogy megfoghassam azt a nyulat. - Nem hiszem én, - mondja a dev - biz én megeszlek. Látja a bajvívó, hogy baj lehet a dologból. - Birkózzunk hát egyet, - mondja az emberünk - ha legyőzöl, ám megehetsz. Egymásnak esik a két birkózó és amint fogja a hősünk a dev derekát, felnéz egyet az égre, lenéz egyet a földre, azután meg ránéz egyet a devre. - Mit nézel? - kérdezi a dev. - Azt nézem, - mondja az emberünk - hogy hogyan fogjalak jól meg. Ha felfelé hajítalak, az égig fogsz felrepülni, onnan visszazuhansz és úgy hasadozol szét, mint az éretlen tökdinnye. Ha lefelé hajítalak, úgy belesüppedsz a földbe, hogy meg se állasz a hetedik rétegjéig. Azután meg rád néztem, láttam, hogy fiatal vagy és megesett rajtad a szívem. Meghökken a dev ezen a beszéden és rimánkodik a hősünknek, hogy könyörüljön meg rajta. - Most az egyszer még - mondja a bajnok és indul a házába pihenőre. Szalad a dev a többiekhez és elbeszéli nekik a dolgát. - Olyan erő lakozik abban az emberben, - magyarázza nekik - hogy fel az égig és le a föld legmélyéig akart engem hajítani. Ha megteszi, egy részecském sem maradt volna épségben. Mindannyian megrőkönyödnek és ugyancsak szidják a legkisebb öccsüket. - Te hoztad a nyakunkra, te szabadíts meg tőle, különben mindnyájan belepusztulunk az erejébe. 11

Ráfanyalodik a kis dev és odasompolyog a bajvívóhoz: - Pajtás, - kérdezi tőle - neked talán feleséged, gyereked nincs is. - Hogyne volna - feleli a bajvívó. - Hát akkor mért nem akarod őket meglátogatni? - kérdezi a dev. - Hogyne akarnám! - hangzott a válasz. - Elviszlek én, ha akarod - ajánlkozik a dev. - Nem addig van a - mondja a bajvívó. - Ha egy pár zsák aranyat, meg egy lovat ha adtok, akkor talán hazatérek. Szalad a dev a többiekhez és már töltik neki a zsákokat és hozzák az aranyakat és a lovat is. Rápattan az ember a lóra, felrakatja rá a zsákokat és indulnak a devvel hazafalé. Nem tellett belé sok idő és már otthon van a bajvívó. Kopogtat a kapuján, kinyitják neki és bemegy a házába feleségéhez, gyermekeihez. A lovat az istállóba köti, az aranyakat elrakja, a devtől pedig elbúcsúzkodik. Vesz a pénzen egy szép nagy konakot (palotát) és éli a világát, míg csak világ a világ. 12

AZ ÁRVÁCSKA. Volt egyszer egy ember, senki egyebe nem volt, mint egy árvácska leánya. Megúnta az ember az özvegységet és egy özvegy asszonyt vesz el egy nap feleségül. Ennek az asszonynak is volt egy lánya. Irigykedett az asszony az ura árvájára, mert szebb is volt, jobb is volt a magáénál és egyre azon töprenkedett, hogy miképp tehetné el láb alól. Betegnek tetteti magát az asszony és ágynak esik. - Mi az basám, - kérdezi az ura - mi lelt, hogy lefeküdtél? - Magam se tudom, hogy mi a bajom, - hazudja az asszony - nem bír el a lábam és fáj minden tagom. Szedi az ember a sok ezerjó füvet, megitatja a feleségével, csak nem javul az állapotja. Azt mondja egy nap az urának: Egy dervis jelent meg éjjel az álmomban és így szólt hozzám: - Ha fel akarsz épülni a bajodból, mondd az uradnak, hogy vegye a lányát, vigye egy hegy tetejére és hagyja ott. Ha ezt meg nem cselekszitek, akkor hiába minden. Hiába mondja az ember, hogy édes gyermeke az a lány, hogy nem zavarhatja el a házából. Nem használ se szó, se beszéd, se kérés, se rimánkodás. - Vagy a lányod, vagy én, - marad az asszony válasza. Rászánja magát az ember, hogy fájó szívvel bár, de kiteszi a lányát. Veszi másnap a baltáját és készülődik a hegyek közé. Azt mondja a lányának: - Menjünk lányom a hegyek közé, én majd fát vágok, te meg addig virágokat, füveket fogsz szedegetni. Elindulnak és amint felérnek egy hegy tetejébe, így szól a lányához: - Itt volnánk, szedegesd össze a virágokat. Ezzel elmegy és árván hagyja az árvácskáját. Szedegeti a lány a sok szép virágot és idő telik, idő múlik, nem jön érte az apja. Gyanút fog a lány, hogy készakarva történt a dolog és nagy bánatában sírva fakad szegényke. Rásötétedett a lányra és nagy félelmében mit tegyen, felmászik egy fára és elalszik rajta. Fáradt is volt az egész napi munkától. Reggelre felébred és étlen-szomjan, úgy ahogy van, elindul a hegyek közül. Keveset megy, sokat megy, hegyen jön, síkon megy, betéved egy csalitosba és nagy fáradtan úgy összeroggyan benne, hogy szinte oda az emberi ábrázatja. Keresi a kiutat és addig csetlikbotlik, míg egyszerre csak egy barlang nyílik meg előtte. Amint belép a barlangba, hogy megpihenjen benne, egy dev-asszonyt lát meg a sarokban. Kenyeret gyúrt éppen és jobb melle a bal vállára, bal melle meg a jobb vállára volt átcsapva. Vacog a lány foga a nagy félelemtől és nem tudja, hogy mihez kezdjen most már. Ha eléje kerül, Allah (Isten) tudja, hogy mi baj érheti; ha pedig elmenekül, akkor meg üldözőbe találja venni. - Ej, - gondolja a lány - legyen meg Allah akarata. Odabátorkodik a dev-asszony elé, anyácskámnak szólítja és a két emlőjéből, akárcsak a gyereke lenne, édesdeden szopogatni kezd. - Ember ivadéka, - mondja a dev-asszony - ha anyácskádnak nem szólítottál volna és ha a tejemet meg nem ízlelted volna, egy falatra nyeltelek volna le. 13

Rimánkodóra fogja a lány a dolgot. - Anyácskám vagy, én meg a lányocskád, segíts meg az én nagy bajomban. Azzal elsírja neki a sorsát és a mostohája nagy gonoszságát. Megkönyörül rajta a dev-asszony és gyermekévé fogadja. Jóllakatja, estére kelve lefekteti és mikor másnapra felébrednek, a barlang mélyébe vezeti a lányt. Csak úgy hemzsegett ott a sok kígyó, aprócska volt még valamennyije. - Íme, - mutatja a dev-asszony - ezek a kígyócskák mind az én gyermekeim. Ne félj, nem bántanak, csak jól viseld a gondjukat. Ott maradt a lányka a kígyócskák közt. Vizet forral nekik, egy kis korpát szór bele és azzal táplálja őket. Egész nap ott üldögél mellettök, szeretgeti, símogatja őket, a nyakukat meg kék gyöngyökkel díszítgeti. Ahogy beesteledik, jön a dev-asszony és alighogy megpillantják a kígyócskák, örömükben ficánkolnak és nagy vígacskán sziszegetnek. A dev-asszony megsímogatja az árvácska leányát, nagyon meg van vele elégedve. Jócska idő telt el azóta, hogy a lányka a kígyócskák gondozója. Azt mondja egy nap neki a dev-asszony: - Leánykám, hűségesen szolgáltál; szólj, mi a kívánságod, mivel jutalmazzalak meg! Azt feleli a lány, hogy az édesapját szeretné látni. - Jól van, - mondja a dev és azzal egy ládát arannyal tölt meg, egy ládát meg mindenféle drágakővel, rárakja egy arany szekérre, felülteti rá az árvácskát és így szól hozzá: - Íme lányom, apád házába mész ezzel a szekérrel és ha haza érsz, vitesd a ládákat egy szobába és csak apáddal együtt szedjétek ki belőle, ami benne van. Elbúcsúzkodnak, a lányka kezet csókol a dev-asszonynak és indul hazafelé. Nagy az öröme az apjának, amint megpillantja lányát; megöleli, megcsókolja, beviszik a ládákat egy szobába, kinyitják, hát csupa arany meg drágakő van benne. Elmondja a lánya, hogy hogyan és miként esett meg a dolog. Nem nagy idő kellett hozzá és már tudta a mostoha a szerencsét. Fúrja az irígység és így okoskodik magában: - A hegyek közé dobattam, hogy farkas falja a fajzatját. Elment és íme szerencsésen ütött az órája. Én bizony kitétetem a saját lányomat is, hátha utóléri a szerencséje. Azzal siet az urához és nagy mogorván ráparancsol, hogy vigye csak oda az ő lányát is, ahol az a másik volt. Hiába szabadkozik, hiába ellenkezik az ura, nem tágít az asszony a szándékától. Ám legyen, - gondolta az ember és viszik a másik lányt is a hegyek közé, hadd szedegesse a virágokat az is. Szedegeti a lány a virágokat és hogy nem jön el érte a mostoha apja, nyakába veszi a világot és indul arra felé, amerre a dev-asszonynak a tanyázó helye. Megriad az ördöganyótól, szop egy-kettőt az emlőjéből és odakerül a kígyócskákhoz, hogy gondjukat viselje, akár a másik. Amint magára marad az állatkákkal, azon hidegen nyújtja oda nekik a vizet. Utálja őket, undorodik tőlük és egy jó szó nem sok, annyi sincs hozzájuk. Est időre megjön a dev-asszony és siet a kígyócskáihoz, hogy nincs-e baj a háznál. Aj, hogy panaszkodnak, hogy siránkoznak az állatocskák. 14

- Hidegen kapjuk az ételünket, szidnak meg mocskolnak bennünket, - panaszkodik a sok kis jószág. Nem szól a dev-asszony egy szót se. Azon mód eteti őket a lány másnap is, harmadnap is; még jobban panaszkodnak, még keservesebben siránkoznak a kígyócskák. Negyednapra így szól a dev-asszony a lányhoz: - Lányom, nem kell többé a szolgálatod. Szólj, mi a kívánságod? Azt akarja a lány, hogy haza mehessen az anyjához és hogy aranyat meg drágaköveket kapjon ő is. - Jól van, - mondja a dev-asszony, megtölt egy nagy ládát kígyókkal, szekérre rakatja a ládát is, a lányt is és meneszti őket haza felé. Várja az anyja a lányát, összeölelkeznek, összecsókolóznak és viszik a ládát egy szobába, hogy valahogy meg ne lássa az ember. - Vajjon mi van benne? - kíváncsiskodik az asszony és amint kinyitják a ládát, hát uram Allah, csak úgy siklik ki belőle a töméntelen sok kígyó. Megmarják az anyját, megmarják a lányát, ott ölte meg őket a kígyók mérge. Megjön eközben az ember és szólítja a feleségét. Szólítja egyszer, szólítja többször, se hang, se nesz a szobájukból. Benyit hozzájuk, hát ott fekszik mindakettő a földön. Nem nagyon rágja a bánat, mert több volt velök a gondja, mint az öröme. Hívatja az imámot (papot) meg a müezzint (egyházfit) és elföldelteti őket. Békesség ezután az élete és annyi tengersok a pénze, hogy holtuk napjáig se bírják elfogyasztani. 15

ALLEM-KALLEM. Hárman voltak együtt, az ember, az asszony meg a legény fiok. Széles e világon csak egy szamarok volt, azzal keresték meg mindennapi kenyeröket. Megbetegszik egy nap az ember, elérkezett az ideje és meghalt. Eltemetik az öreget és sírnak egy nap, rínak két nap, ennivalóról meg nem gondoskodik senki. Harmadnap veszi a legény a szamarat, megy vele a vásárra, ide is futkos, oda is futkos és mire ráesteledik, harminc parára (fillérre) rúgott a keresete. Vesz rajta ennivalót és viszi haza az anyjának. Örvendez az asszony, hogy mennyit keresett a fia. - Meglásd, idővel még többet fogsz keresni - biztatja a fiát. Másnap megint megy a legény a vásárra és addig hajszolódik a szamarával, míg negyven para lett a keresete. Veszen tíz paráért ennivalót, a többit meg viszi haza az anyjának. - Hány parát kerestél? - kérdi már messziről az anyja. - Negyvenet - feleli nagy büszkén a fiú. Másnap már ötven para keresettel lihegett haza felé. - Anyám, - kiáltja jó messziről - ötven parát kerestem. Siess a padisához és mondd meg neki, hogy feleségül venném a lányát. - Oh gyermekem, - feleli az anyja - kevés még az az ötven para, hogy szultán-kisasszony lehessen a feleséged. - Miért volna kevés? Hisz napról-napra többet keresek. Te csak menj el lánynézőbe, a többi az én dolgom. Másnap megint megy a szamarával a vásárra és amint megkereste a hatvan paráját, nyargalvást siet haza. - Anyám, - kiáltja messziről - hatvan para a mai keresetem. Vagy elmész még ma a padisához, vagy nem keresek többé egy árva parát se. Mit csináljon szegény feje. Veszi a felöltőjét és megy egyenesen a padisa udvarába. Koldusnak nézik az ajtónállók és egy pár parát akarnak neki oda dobni. - Nem pénzért jöttem én, - szabódik az asszony - a padisával volna egy kis dolgom. Beengedik az ajtónállók. Belép a palotába és aki csak találkozik vele az udvarban, mind koldusnak nézi és pénzt akarnak neki adni. Az asszony nem fogadja el, hogy neki a szultánasszonnyal van megbeszélni valója. Beengedik a padisa feleségéhez, aki kérdezi tőle, hogy mi a kívánsága. - Szultánom, - mondja az asszony - van nekem egy legényfiam, annak meg egy szamara. Mindennap kimegy vele a vásárra és megkeresi a negyven, ötven, hatvan paráját. Azért küldött ide a fiam, hogy feleségül venné a szultán-kisasszonyt. Azt feleli a szultán-asszony, hogy ő odaadja a lányát, de előbb a padisának is kellene tán szólni. Hivatja az urát és elmondja neki az esetet. - Nem bánom, - feleli a padisa - odaadom a lányomat a fiadnak, de csak úgy, ha megtanulja az allem-kallemet. Negyven nap a terminusa. Ha megtanulja addig, az ő szerencséje; ha nem, a fejét vágatom le. Sírva-siránkozva érkezik haza az asszony. 16

- Nem megmondtam, hogy minek neked a padisa lánya. Ha az allem-kallemet megtanulod, akkor azt mondja, hogy odaadja a lányát, de ha nem, akkor a fejed bánja meg. Csitítja a fiú az anyját. - Szaporán csak anyó, szedjük össze a cókmókunkat, rakjuk rá a szamarunkra és arra menjünk, amerre a szemünk lát. Zsörtölődve szedegeti össze az asszony azt a kevéske holmit, egy-két darab ágybelit, egy csorba fazekat, egy korsót, két fakanalat és rárakják a szamarukra. Addig mennek, mendegélnek, míg egy nagy hegyhez nem jutnak. Az aljánál letelepednek és úgy várják a várandókat. Alighogy valamicskét megpihennek, íme nyargal feléjök egy dev. - Mit kerestek errefelé? - kérdezi tőlük. Ijedtökben szinte kicserepesedett szegényeknek az ajkuk és nagy hebegve elbeszélik a sorsukat. Azt mondja a dev az asszonynak: - Bízd rám a fiadat, én megtanítom az allem-kallemre. Mire a negyven nap letelik, idejössz érte és visszakapod a fiadat. Átadja az asszony a fiát és ballag a szamarával hazafelé. Veszi elő a dev a fiút és amint egyet üt a tarkójára, almává válik a fiú és bedugja a zsebébe. Otthon a palotájában előveszi a dev az almát, ráüt egyet, megint legénnyé változik vissza és betuszkolja egy terembe. Megy aztán a dev a dolga után. A legény eközben fogja magát és unalmában nyakába veszi a dev palotáját. Amint jár-kél a kertben, egy leányzó arca ragyog ím feléje; olyan szép, akár a hold tizennegyedje. - Testvérkém, - kiáltja feléje a leányka - hát te is a körme közé kerültél ennek a gonosz devnek? - Csak az allem-kallemet jöttem ide megtanulni - mondja a fiú. - Hányan jöttek már ide, - feleli a lány - akik allem-kallemet akartak tanulni, mind megölte az a szörnyeteg. Ime, ezt a tornyot is a kertben az ő koponyájukból rakatta össze. Élve innen még nem szabadult ki senki. Folynak a legény könnyei az ő keserves bánatában. Megesik rajta a lányka szíve és így szól hozzá: - Ha megfogadod a tanácsomat, talán még kiszabadulhatsz innen. Holnap, ha majd megjön a dev, mindenképpen birkózni fog veled. Ha nem hagyod magad legyűretni, rögtönösen megöl. Amint megkezdi veled a birkózást, bukj le a földre és bármennyire korhol is érte, te csak maradj alul és meg ne moccanj a helyedről. Arra a játékra pedig majd én foglak megtanítani. A legény visszatér aztán a szobájába és másnapra kelve megjön a dev és megy a fiúval birkózni. Alighogy hozzálátnak a birkózáshoz, a földre vágódik a fiú és bármennyire üti, rugja is a legényt, hogy talpra álljon, meg se mozdul a helyéről. Egész estig tart a nagy erőlködés. Amint rájok esteledett, megint betuszkolja a fiút a szobájába, a dev pedig lát a dolga után. Másnap ellátogat a fiú a leányhoz. Mondja neki a lány, hogy ha szembeszállt volna a devvel, megölte volna. Kezdi aztán a fiút tanítani és megmagyarázta neki az allem-kallem titkát. Lelkére köti aztán a fiúnak: - Reggel ha majd megint birkózásra kerül a sor, vigyázz, hogy ezúttal se kerülj vele szembe. 17

Megkezdődik másnap a birkózás és bárhogy üti-veri a dev a fiút, csak nem mozdul a fektéből. Másnap aztán megint felkeresi a legény a kertbeli leányzót és folytatják az allem-kallemet. Negyven napig tart a birkózás, negyven napig a tanulás. A negyven nap leteltével mondja a dev a fiúnak, hogy nem neki való az az allem-kallem és azzal fogja, viszi a fiút az anyjához. Mi az az allem-kallem? Amint mennek hazafelé az anyjával, egyszerre csak nyúllá változik át a fiú, de olyanná, hogy minden egyes szőreszálának gyémánt a ragyogása. Szinte kápráztatja a szemet. Szalad a nyúl, hol az asszony előtt, hol az asszony után, hol a bal lába mellett, hol a jobb lába megett. Keresi az asszony a fiát, de nem látja sehol. - Hol vagy fiacskám, - kiáltoz az asszony - fogd meg csak ezt a nyulat. A fiú eközben visszaváltozik emberré. - Merre jártál? - szólt rá az anyja - nyulat foghattál volna, itt szaladgált előttem ni. Most már ütheted a nyomát. Mennek ismét, mendegélnek és allem-kallem, egyszerre csak paripává változik át a fiú. Olyanná ám, hogy a szőreszálának meg a patájának gyémánt a ragyogása. Szinte kápráztatja a szemet. Kiáltoz az asszony a fia után és amikor kis vártatva emberi formájában kerül megint elő, rárivall az anyja, hogy most meg egy paripát mulasztott el, pedig hogy elkelt volna a vásáron. Csak mosolyog a fiú az anyja beszédjén. Hosszú beszédnek rövid a sommázata. Haza érkezik az asszony a fiával és másnapi virradatra egy őzike van a legényfia helyén. De olyan ám, hogy arany a szarva, gyémánt a patája. Megszólal az őz-fiú és azt mondja az anyjának, hogy vigye a vásárra, majd csak elkél valahogy. Összeszalad a sok ember, hogy ilyen csodát még nem láttak. Kinek van annyi pénze, hogy ezt az őzet megvehesse, ha csak a padisának nem. Eljut az őzike híre a padisa udvarába is és megy egy szolga a vásárra. Egy fazék aranyat adott az őzikéért. Veszik a lovászok, istállóba kötik a kis őzikét, füvet raknak eléje és amint enni kezd belőle, egyszerre csak kisebbé lesz az állat, kisebbé, kisebbé, míg egészen el nem tűnik. Csak az istráng maradt meg belőle, nem segíthet a dolgon még a padisa hatalma se. Eközben a legény, mert megint emberi ábrázatot öltött, haza megy és azon a fazék aranyon egy palotát építtet magának. Mikorára elkészültek vele, megint allemet játszhatnékja támad a legénynek és olyan paripává változik, hogy a szőreszála mindegyikén ott ragyog egy gyémántdarab. - Izibe vigyél a vásárra, - szól az anyjának - de valahogy velem együtt a gyeplőt is el ne add. Veszi az asszony a paripa-fiát, viszi a vásárra, de olyan nagy ám az ára, hogy nem akad vevője. Megint csak a padisa küldi oda a lovászát, hogy nézze meg azt a csodaparipát. Hogy, hogy nem, megtudta eközben a dev, hogy emberkézbe került a játéka, az allem-kallem. Zúgó zivatarrá változik az ördög, beront az istállóba, ahol a paripa-fiút őrizték és már-már ragadja meg a kötőféket, amint észbekap a paripa, nagy hirtelenjében galambbá válik és prrr... elrepül. Sólyommá lesz a zivataros ördög és akár a villám futása, utána a galambnak. Odarepül a galamb a padisa palotájába, a szultán-kisasszony ablakába. Nyílik az ablak, a galamb berepül és mint rózsa nyiladozik a szultán-lányka előtt. - Be szép rózsa - örvendez a lány és amint kezébe veszi a virágot és szagolgatni kezdi, elődübörög a dev, neki egyenesen a palotának és olyan hatalmasat ráz rajta, hogy a fundamentuma is megingott bele. - Dobd el azt a rózsát - kiáltozzák a megrémült szultán-kisasszony felé. 18

Leejti a rózsát és daraszemek szóródnak szét a földön. Kakassá válik a dev és villámgyorsan szedegeti a daraszemeket. A lány lába alá került egy szem, nem vette észre a kakasördög. Sakállá elevenedik ez a daraszem, ráveti magát a kakasra és diríb-darabokra tépi. Így játszódott le az az allem-kallem. Mint győztes legény megy az ifjú a padisa elé. - Íme padisa uram, - mondja - megtanultam az allem-kallemet, te is váltsd valóra az ígéretedet és add hozzám a lányodat. A padisa örömmel állja a szavát, a sejiszlám (főpap) köti meg a házasságot és negyven napig, negyven éjig, boldogak a világ végéig. 19

A SMARAGD ANKA MEG A SEHZÁDE. Régen volt, tán igaz se volt, volt egyszer egy padisa, ennek a padisának meg három fia. Szép egy nagy almafája volt a padisa kertjének, évenként csak három alma nőtt rajta. Enni sohasem ehettek ez almákból, úgy akarta a kiszmet (sors). Így szól egy nap a padisa a fiaihoz: - Fiaim, ki szakítana le közületek egy almát arról a fáról? Mégis csak különös, hogy idáig még csak meg se kóstolhattam őket. Nagy legények vagytok már, utána nézhetnétek ennek a dolognak. Megszólal a legidősebbik fiú: - Sáh apám, én majd vigyázok arra a fára és elhozom neked a gyümölcsét. Bólint egyet a padisa, a sehzáde (királyfi) pedig veszi az íjját-nyílát és megy be vele a kertbe. Bevárja az éjszakát, mert csak éjszaka virágzott a fa, bokrok közé búvik és amint itt az éjfél, olyan szélvész, olyan zivatar támad, hogy a palota is megremeg belé. Kapja a legény a papucsait, szalad az apjához és elmondja neki a dolgot. Nem mert a fához nyúlni. Megtudja a középső sehzáde, most ő vállalkozik a munkára. Veszi ő is az íjját-nyílát, bemegy a kertbe és amint megjött az éjfél, hát olyan orkán, olyan villámlás, hogy ész nélkül rohan vissza a legény. Ő se hozhatta el az almát. A legkisebbik sehzádéra kerül a sor. Bemegy a kertbe, elrejtőzködik és éjfélkor olyan mennydörgés, olyan ítéletidő, hogy a föld is megremeg belé. Megijed az ifjú, de nem szalad el és amint állja az égi háborút, egyszerre csak egy kétfejű sárkány törtet elő. Egyenesen neki a fának, hogy leszakítsa az almákat. Abban a pillanatban kilövi a legény a nyílát és eltalálja vele a sárkány egyik fejét. Nagyot hördül a szörnyeteg és inal elfelé a kertből. A legény leszakítja az almát, odaviszi az apjának és azt mondja a két idősebbiknek: - Menjünk a sárkány után, pusztítsuk el a másik fejét is. Kapják magukat és addig követik a sárkány nyomát, míg egy avatag nagy kúthoz nem érnek. Azt mondja a legnagyobbik: - Kössetek meg, hadd szállok le a kútba. Összekötik az öveiket és kötelet csinálnak belőle. Rákötik a bátyjok derekára és úgy eresztik le a kútba. Felordít a legény, pedig még fele útján se lehetett, hogy égeti a nagy tűz, égeti a nagy tűz. Visszahúzzák a bátyjokat. Megpróbálkozik a középső legény, épp úgy járt, mint a bátyja, azt is vissza kellett húzni. Megszólal a legkisebbik: - Most én rajtam a sor, engem eresszetek le. Akárhogy kiáltozok is, nehogy visszahúzzatok. Rákötik a kötelet a derekára és engedik le a kútba. Kiáltoz a legény, hogy égeti a nagy tűz, de rá se hederít a két idősebbik. Amint leér a kút fenekére, leoldja magáról a kötelet és nézdegél jobbfelé is, balfelé is. Egy nagy ajtót pillant meg maga előtt. Benyit, hát ott fekszik előtte a nagy sárkány. Kirántja a kardját és egy csapásra lenyisszantja vele a sárkány jobbik fejét. Szabad volt az út a kis sehzáde előtt. Benyit egy terembe, három szép lány ült benne, egyike szebb volt a másikánál. Amint megpillantják a sehzádét, rémülten kiáltanak feléje: - Hogy jutottál ide legényke? Ha meglát a sárkány, egy falatra is kevés leszel neki. - Hiába ijesztgettek vele, - mondja az ifjú, - elláttam én már annak a dolgát. 20

Aj, megörülnek a jó hireknek a lányok. Ott ült a három lány egymás mellett. Az egyik előtt egy arany rokka és magamagától fonogatott, a másik előtt egy arany szövőszék és magamagától szövögetett, a harmadik előtt meg egy arany tyukocska és arany csibéivel egy arany tepsiből gyöngyszemeket csipegettek. Így szól a sehzáde a lányokhoz: - Leánykák, akartok-e feljutni a föld színére? - Hogyne akarnánk - mondják. Összerakja a legény a lányok három drága holmiját és vezeti őket a kút fenekéhez. Először a legnagyobbiknak köti a derekára a kötelet és felkiált a kút aljáról: - Húzzad legidősebb bátyám, a szerencsédet húzod fel. Felhúzzák a kötélen a lányt. Azután a középső lányra kerül a sor. - Húzzad középső bátyám, ez meg a te szerencséd. Ezt is felhúzzák a kútból. Amint harmadszorra is lebocsátják a kötelet, megszólal a legkisebbik lányka: - Sehzáde, előbb te húzzad fel magad a kútból. - Miért? - kérdezi a legényke. - Azért, - mondja a lány - mert ha meglátnak engem, megirígyelnek tőled a testvéreid és félek, hogy nem húznak fel téged a kútból. Hallani se akar róla a sehzáde. - Csak menj te fel elsőnek, - mondja neki - majd feljutok valahogy én is. Nincs nyugvása a leánynak és így szól a legényhez: - Ha mégis itt találnának hagyni a kútban, fogd ezt a három hajszálamat; hasznát fogod venni, ha bajba kerülsz. Ha majd a testvéreid húznak a kútból felfelé, elvágják a kötelet és visszazuhansz a kútba. Két kos fog itt rád várni, az egyik fehér, a másik meg fekete lesz, azokra fogsz zuhanni. Ha a fekete kosra esel, alásülyedsz a hetedik rétegjére a földnek. Azon légy, hogy a fehér kosra essél, azzal tán feljuthatsz a föld szintjére. Addig amíg téged viszont nem látunk, egyikünk se fog férjhez menni. A sehzáde ráköti a kötelet a lányka derekára és felkiált a testvéreihez, hogy: ez a lány meg az én szerencsém. Felhúzzák a lányt és amint megpillantják, irígység szállja meg a szívöket: - Lám, a legszebbjét magának választotta ki: hát csak maradjon lent a kútban, - mondja a két idősebbik és dobják a kötelet lefelé. Magára köti a sehzáde a kötelet és amint húzzák felfelé, a fele uton szakad a kötél és gurul a sehzáde, gurul, rázuhan a fekete kosra, azon meg a földnek a hetedik rétegjére. Meg se állt odáig. Magához tér időmultán a legény és amint tétován szétnézeget, egy házat pillant meg messziről. Odamegy, bekopogtat és egy öreg asszony nyit neki ajtót. - Édes anyácskám, - rimánkodik a legény - adj erre az éjszakára szállást. - Fiacskám, - mondja az öreg asszony - hogy tudtál idekerülni, mikor még se dzsinn (szellem), se peri (tündér) se juthat el idáig? Csak rimánkodik neki a legény, anyácskájának szólítja, fiacskájának vallja magát és addig kéri, kérlelgeti, míg beengedi a házába és nagy fáradtan lefekszik. Éjfél felé megszomjazik és vizet kér az öreg asszonytól. 21

- Fiacskám, - mondja az asszony - itt minálunk csak egyszer egy esztendőben ha vízhez jutunk. Egy sárkány telepedett meg a városunkban és elállta a forrásunkat. Minden esztendőben egyszer, egy lány a követelése és csak addig folyhat a víz, míg a lányt megeszi. Ma telik le az egyik esztendeje, hát bizony elfogyott a vizünk. Holnap lesz a napja, a padisa leányára kerül a sor. Nem szól a sehzáde semmit. Reggel felkél, arra felé indul, amerről a sárkányt várják és elbúvik a közelben egy helyre. Az emberek meg szedegetik elő az edényeiket, fazekaikat és egy helyre gyülekeznek össze. Hozzák a padisa leányát is és ott hagyják a sárkány barlangja előtt. Egy hétfejű sárkány ront elő a barlangból és már nekitörne a lánynak, amikor előugrik a sehzáde és kardja egy suhintására oda a sárkánynak mind a hét feje. Odáig a szultán-lány a nagy csodálkozástól és észre se vette a legény, a sárkány vérébe mártja a kezét és befreccsenti vele a sehzáde hátát. Lejjebb már várják a véres zavaros vizet, hát ámulva látják, hogy tiszta víz csurog a forrásból akár a kristály. Szaladnak a barlang felé és íme vérében fetreng a sárkány, a leánynak meg semmi baja. Öröm rohanva futnak a padisához, hogy élet-eleven a lánya. - Ki az életed megmentője? - kérdezi a boldog apa. - Majd megválik holnap, - feleli a lány. - Híradót küldj reggel a városba, hogy minden élő lélek a palota előtt gyülekezzék össze. Bejárja a hírvivő a várost és másnapra már együtt a város apraja-nagyja, öregje-fiatalja. Sorra vonulnak el a lány előtt és amint megpillantja közöttük a sehzádét, fogják és viszik a padisa elé. - Te mentetted meg a lányomat? - kérdi tőle a padisa. - Nem, - mondja a sehzáde - nem én voltam. - Bizony te voltál, - mondja a lány - ott a sárkány vére a hátadon. Megnézik, hát csakugyan rajta a sárkány vére nyoma. - Fiam, - mondja a padisa - tiéd a lányom meg a fele birodalmam. - Idegenből jöttem, - feleli a sehzáde - a hazámba szeretnék visszatérni. Más kívánságom nincs is. - Ha úgy akarod, ám legyen. Kívánj tőlem valamit, hadd menjen teljesedőbe - mondja a padisa. - Én csak azt kívánom, - feleli a legény - hogy juttass vissza a föld színére. - Kérj akármit, - mondja a padisa - csak ezt ne. Nem áll módomban a dolog. A sehzáde nem kíván semmit és nagy sajnálkozva útnak engedik a legényt. Pedig, de szívesen marasztották. Megy, mendegél a sehzáde, se kávét nem iszik, se nem csibukozik, addig jár, addig kél, míg el nem tikkad a fáradságtól. Egy nagy fa volt előtte, annak az árnyékában akar meghúzódni. A mesebeli madárnak, a smaragd Ankának volt azon a fán a fészke. Ott guggoltak a fiókái a fészekben és várták az anyjukat, a nagy Ankát. Egy sárkány leselkedett volt a madárkákra és miközben pihen a sehzáde a fa alatt, íme már közeledik is a nagy bestia. Minden évben felfalta volt a madárkákat, ezúttal is azt akarta megcselekedni. Még idejében vette észre a sehzáde, talpra ugrik és egy csapásra úgy ketté 22

szeli a sárkányt, mintha sose lett volna másképp. Aztán megint visszafekszik és édesdeden elalszik. Akár a zivatar zúgása, úgy suhog elő a smaragd Anka. - Beste lelke, - kiáltja, amint megpillantja az alvó sehzádét - hát te volnál az, aki évenként pusztítgatod a fiókáimat? És már-már nekirohan, hogy megöli az alvó ifjút, amint éleseket sipongatnak a madárkák: - Allah szerelmére ne bántsd, hisz ő mentette meg életünket a sárkánytól. Megpillantja az Anka a sárkány véres tetemét, amire kiterpeszti két hatalmas nagy szárnyát és az alvó legény fölé tartja, hogy beárnyékozza a pihenőt. Mikorára felébred a sehzáde, árnyék alatt látja magát. - Halandó ivadéka, - mondja az Anka - megmentetted a madárkáimat, kérhetsz tőlem, amit csak a szíved-szád kíván. - A föld színére szeretnék feljutni, - volt a legény kívánsága. - Feljuthatsz, - mondja az Anka - csakhogy gyengécske vagyok mostanában. Ha tudsz valahonnan vagy negyven kost, meg negyven tömlő vizet előkeríteni; ha a kosokat jobboldalamra, a tömlőket pedig baloldalamra akasztod, te pedig ráülsz a hátamra és ha gak-ot mondok, kossal etetsz, ha gik-et mondok, vízzel itatsz, akkor feljuttathatlak a földre. Siet a sehzáde vissza a padisához és kéri tőle a negyven kost, meg a negyven tömlő vizet. Legott megvan a parancs és szekéren a kívánt holmi. Viszik oda az Ankához, rárakják a két oldalára, a hátán meg a sehzáde helyezkedik el. Repül a madár a nagy terhével és gak-ot ha mond egy kos, gik-et ha mond egy tömlő víz, napokon át eteti, itatja. Mikor már-már közeledőben a földhöz, csak egy kos volt még meg a negyvenből. Gak-ot mond az Anka és ahogy nyújtja a legény az állatot, hogy-hogy nem, kiejti a kezéből. Hamar a combjából vág le a sehzáde egy darabot és azt nyújtja oda a kos helyett. Észreveszi az emberhúst a madár, nem nyeli le, hanem a nyelve alatt tartogatja. Felérnek a földre és amint leszáll a legény az Anka hátáról, hát csak lerogy a nagy fájdalomtól. Sietteti a madár, hogy álljon a talpára, mert sietős az útja. - Te csak menj, - mondja a sehzáde - előbb pihenek egyet, aztán majd útra kelek én is. Látja az Anka, hogy jártányi ereje sincs már a legénynek. Veszi a húsdarabot a nyelve alól, visszateszi a legény lábára, benyálazza és íme még nagyobb az ereje, mint annak előtte volt. Búcsút mondanak egymásnak és indul az egyik jobbra, a másik meg balra. Megy a sehzáde vissza a hazájába, betér útközben egy mészárszékbe, pacalt vesz, ráilleszti a fejére és tarfiú lesz belőle. Elmegy aztán egy aranyműveshez és inasnak kínálkozik hozzá. - Hordd el magad te tarfejű, - mordul rá a mester - mire vehetném én hasznodat? Addig kérleli a tarfiú, míg megkönyörül rajta a mester és szolgálatába fogadja. Időközben, mialatt a sehzáde kiviaskodta a sorsát, a két bátyja is hazaérkezett, velök együtt a kútbéli három leányzó. - Hol az öcsétek? - kérdi tőlük a padisa. - Eltünt előlünk, - mondják - nem tudjuk, hogy merre felé tévedhetett. Sopánkodik a padisa és fájlalja a legkisebbik magzatját. Majd csak előkerül, ha Allah is úgy akarja. 23

Előáll egy nap a két testvér és kérik az apjokat, hogy feleségül vennék a három lány kettejét. Hivatja a padisa a lányokat és mondja nekik a két fia szándékát. - Addig, amíg a legifjabbik sehzáde elő nem kerül, - mondja a három lány - egyikőnk se fog férjhez menni. Hét esztendeig fogunk rá várakozni és ha ezalatt meg nem érkezik, a te parancsod szerint járunk el. Rááll a padisa az alkura. Gyorsan múlik el a mesebeli idő és amint letelik a hét esztendő, hivatja a padisa a lányokat. Így szól a legidősebbik lány: - Ha egy arany rokkát csináltatsz nekem, hogy magától fonogasson, akkor hozzá megyek a fiadhoz. Hivatja a padisa az aranyművest és megrendeli nála az arany rokkát. - Negyven nap alatt elkészülj vele, különben a fejed bánja meg, - adja ki a parancsot. Búsan ballag haza az aranyműves és sírva fakad a műhelyében. - Miért sírsz gazdám? - kérdezi a tarfiú. - Mi közöd hozzá? - rivall rá a mester - úgyse segíthetsz a bajomon. Könyörög az inas, hogy csak mondja el a bánatját, hátha megtalálhatják a módját. Elmondja a mester a padisa parancsát és ha azt a rokkát meg is tudná csinálni, de hogyan fonjon az magától? - Emiatt ugyan ne bánkódj - mondja az inas. - Bízd rám a dolgot és negyven nap alatt kész leszek vele. - Pusztulj előlem, te hajtalan, - rivall rá a gazdája - gúnyt űzöl tán belőlem? - Allahra esküszöm, gazdám, hogy megcsinálom - erősködik a tarfiú. Mintha vizet csepegtetnének a szívére, megcsillapodik egy kissé a mester. - Hogy fogsz hozzá? - kérdi az inasától. - Egy zsák mogyoróra lesz szükségem, meg egy hordó korpaciberére. Negyven napig felém se nézz, a negyvenegyediken eljöhetsz az arany rokkáért. Előteremti a mester a mogyorót meg a ciberét és otthagyja a műhelyt, hadd dolgozzék benne a fiú. Néhány nap multán mégis csak arra felé néz, látja, hogy zárva az ajtó. Bekukucskál egy hasadékon, hát ott az inas a mogyoró előtt, mellette a cibere, kezében a kalapács és tirililli tak-tak, tirililli tak-tak, egyre csak nótázik, mogyorót tör és ciberét iszik hozzá. Méregbe gurul a mester, hogy még hozzá se kezdett a munkához. - Mit csinálsz ott bent, te mihaszna? - kiált rá nagy mérgesen az inasra. Még a kopasznak állott feljebb, hogy mit zavarják a munkájában. Hagyjanak neki békét. A vége az lett, hogy letelt a negyven nap. Kisepri az inas a műhelyt, kinyitja az ajtót, előveszi az arany rokkát és odaállítja maga elé az asztalra. Jön az aranyműves és bezzeg nagy az öröme meg az álmélkodása. - Ime, - mondja a kopaszfejű - vidd el ezt a rokkát és annyi aranyat kérj tőle, amennyit ez a rokka nyom. Veszi a mester a rokkát és viszi a palotába a padisához, onnan meg a lányok kezeibe kerül a hárembe. 24