A ROMÁNIAI ÍRÓK SZÖVETSÉGE ÉS A MAROS MEGYEI TANÁCS SZÉPIRODALMI FOLYÓIRATA

1

A ROMÁNIAI ÍRÓK SZÖVETSÉGE ÉS A MAROS MEGYEI TANÁCS SZÉPIRODALMI FOLYÓIRATA Fõszerkesztõk: MARKÓ BÉLA (1989. december 2005.) GÁLFALVI GYÖRGY (2005. december 2007.) Fõszerkesztõ: Szerkesztõk: Tördelõszerkesztõ: Korrektor: Tipográfia: KOVÁCS ANDRÁS FERENC (vers) DEMÉNY PÉTER (esszé) LÁNG ZSOLT (kritika) SZABÓ RÓBERT CSABA (honlap) VIDA GÁBOR (próza) MOLNÁR ROZÁLIA SZÕCS KATALIN BIRTALAN KÖLÖK ZSOLT IRSAI ZSOLT

TARTALOM LÁZÁR JÚLIA: Vének; Háromszög; Talán; Emlékmű, ellenfényben; Befelé (Versek) 5 DRAGOMÁN GYÖRGY: Cseresznyézés (Regényrészlet) 8 NAGY ATTILA: Ne hidd; Szilágyi Domokos, poéta; Sohasem énrám (Versek) 13 VÁRADI NAGY PÁL: Hadban; Megérkezés (Novellák) 15 ADORJÁNI ANNA: Amerre a füst száll (Elbeszélés) 24 BODA EDIT: Az Antarktisztól Szibériáig (Vers) 31 SZABÓ RÓBERT CSABA: Alakváltók (Regényrészlet) 33 OLÁH ANDRÁS: kiszámoló; műhiba; magyarázat (Versek) 37 KAOS MOON: Levelek Ritához (Regényrészlet; Dankuly Csaba fordítása) 39 MURÁNYI ZITA: fagyi; csomó; év; zivatar (Versek) 46 KIRILLA TERÉZ: Fly beyond; Válj eggyé az úttal; Elveszített egyensúly; Egy irányítótorony bizonytalan jelzései; Elképzelt fuvolakoncert; Dél van; Legalább egy eksztázist (Rövidprózák) 49 FERENCZ IMRE: Dal; Civilben; Évforduló (Versek) 56 MÁRTON LÁSZLÓ: Tristan, a bábu (Színjáték bábokra és élő színészekre; II. rész) 58

FÓRUM ELEK TIBOR: szakadt lobogó vagyok, kedvesem (Szonettek és szabad versek Markó Béla költészetében az 1990-es évtizedfordulón) 93 NÉZŐTÉR A román színház páriája (Peca Ştefan válaszol Patkó Éva kérdéseire) 107 DELEATUR FINTA KLÁRA ENIKŐ: A kis teherautó zsinege (Hervay Gizella októberben lenne nyolcvanéves) 109 TALÁLT VERS HERVAY GIZELLA: Sirató 111 WWW.LATO.RO archívum / szerzõk / hírek / Látó Színpad képek / linkek / szemle / Látó-repertórium

Lázár Júlia VÉNEK frissítenéd az ágakat, én illatos fűszernövényt ültetnék egy sarokba a fák kérgét simítanám, a törzsükön meleg tenyér, érezné a bőröd elhallgatnám, ahogy morogsz, bohóckodnék, hogy mosolyogj, de máris megelőznél a baj nem lenne baj, dehogy zavarnának nyűgök, tabuk a perc csak édesedne tudnánk, hogy esendők vagyunk, a hullásunk lédús gyümölcs öröme, kell a földnek HÁROMSZÖG háromszög alakú résben a lomb felvillan egy percre. ennyi az élet: ahogy tükrözi a fényt és a zöld árnyalatainak örül a szem. aztán mozdul a nap, vele az árnyék, sötétbe borul, amiről a néző azt hitte, örök. sóvárgás marad utána, fanyar illata a pornak. 5

TALÁN talán az orrvitorla feszül így meg a szélben a csattogás a sós íz a nyugtalan sirály talán ez mind belül van: mindegy, mit lát a szem EMLÉKMŰ, ELLENFÉNYBEN 1. ezt majd megint el kell felejtenem. a telefon csörög. borízű hang. azt mondja, hogy szeret. ül egy padon, a lába nem bírja. jön a troli. a telefonnak nincs zsinórja, nincs kapaszkodó, magunkat tartanám. mostam az arcáról véres sarat, megverték, már csak adalék, zsidóztak. láttam a kataton tekintetét, apa beteg, mondtam a gyerekünknek. de sziporkázott akkor is, ha mélyre merült, a szellem átvilágította a vékonyka testet. négy békeév után a lélek melyik bugyra győz? 6 2. telefonon vezettelek haza. szállj fel, mondtam. hallottam a trolit. nincs erőd, mondtad, tudod, borzalom, amit művelsz. szállj fel, mondtam megint. jó, felelted, és csörrentek az ajtók. fölfakadt a seb, búgott a vonal. és kezdtük újra, most én hívtalak.

úgy csaptam volna le, szorult a gyomrom. valami zuhant. te? a telefon? hangok: tessék, de vigyázzon magára. a telefon csúszott le, el se tört. közöttünk a híd leng, most fújt üveg, vagy inkább anyagtalan pókfonál: hány rántást bír el a huszonöt év? BEFELÉ már csak befelé vezet út már belül lélegzik a tenger a leghevesebb hullám éles határvonalat húz vágyakozás csipkézi a sziklafalat 7

Dragomán György CSERESZNYÉZÉS 8 Péter azt mondja, a famadarat ő maga faragta. A teste fából van, galambés szarkatollakat ragasztott rá, a csőre egy kampós szeg, azt kell a parittya gumiján a bőrbe beakasztani. Tiszta erőből szorítom a köves parittya vasnyelét, Péter azt mondja, támasszam ki a könyököm, vigyázzak, hogy ne remegjen a kezem. Feszítsem meg a karom, úgy húzzam hátra a gumit, annyira, amennyire csak bírom, célozzak az égre, és úgy engedjem el a famadár farkát. Megfeszítem. Húzom. A gumi kicsúszik a szegből. Másodszorra kicsit máshogy tartom, akkor is. Péter azt mondja, érzésből, finoman. Úgy kell húzni a gumit, hogy majd leszakad a karom, nem tudom, hogy lehetne ezt finoman csinálni. Azért megpróbálom harmadszorra is. Azt kívánom, repüljön, úgy engedem el. Ez már jó. A famadár csak száll és száll fel az égre, aztán egy pillanatra mintha megállna a levegőben, akkor fejjel lefele fordul, oldalra csapódnak a szárnyai, és kinyitják a hátán a kicsi csapóajtót, és kibomlik belőle a selyemből vágott kicsi ejtőernyő, lassan pörögve esni kezd lefelé. Péter akkor a szájába kapja a két ujját, azt várom, hogy fütyülni fog, de nem, vijjog egyet. Ré, Péter sólyma, ott van, fent az égen, olyan magasan köröz, hogy szinte nem is látni, de most zuhanni kezd a kis ejtőernyő felé, szürke szél, barna villanás, már az ejtőernyő fölött van, kitárt szárnyakkal csap le rá, a műmadár ott a karmai között, aztán már mellettünk is van a vagon tetején. A tetőre szorítja, tépni kezdi róla a tollakat. Péter odaguggol mellé, a nevén szólítja, egy cafat húst dug a csőrébe, az öklére ülteti, ad neki még egy darab húst. Ré megeszi, ott toporzékol Péter kesztyűjén. Péter megint a levegőbe dobja. Hanyatt fekszünk a meleg bádogon, és nézzük, hogy száll egyre feljebb és feljebb. Az ég tiszta kék, egy felhő nem sok, annyi sincs rajta, meleg van. Veszek a cseresznyéből, amit a többi fiú hozott, egyszerre egy fél marékkal teszek a számba, kicsit savanyú és vizes, de nagyon jólesik. Amikor már Részlet a Máglya című regényből

csak a magok maradnak a számban, felkönyökölök, leköpöm az összest a vagon tetejéről. A rendező pályaudvaron vagyunk, egy régi vagon tetején fekszünk, ez Péter bandájának a főhadiszállása. Azt mondja, többet van itt, mint otthon. Hat vagon áll egy nagy, régi gőzmozdony mögött, Péter azt mondja, ez a vonat innen már nem megy sehova, úgy tudja, már vagy negyven éve itt van. A többiek a töltésen túl, a turbinaárok mellett fociznak, tíznél is többen vannak, mindegyiknek valami állatos bandaneve van, Péter elmondta az összest, Kobra, Sólyom, Farkas, Sakál, nem emlékszem mindegyikre, és nem is tudom, melyik ki, csak a Zebra nevűt jegyeztem meg, azt is csak azért, mert egy zebrabőrből szabott rojtos mellényt visel trikó helyett. Péter azt mondta, Zebra valami vagonban találta, egy csomó másik trófea mellett, de mire másnap visszamentek a többiért, a vagon már nem volt ott. A vagon tetejét egészen átmelegítette a nap, a fejem alá teszem a karomat, úgy nézem, hogy Ré egyre nagyobb körökben száll feljebb és feljebb. Péter azt mondja, ha akarna, elmehetne, örökre elszállhatna, nem kéne soha visszajönnie, azt csinálhatna, amit csak akar, mégis mindig újra visszaszáll az öklére, és engedi neki, hogy rátegye a csuklyát. Sokszor azon szokott gondolkozni, hogy vajon Ré tudja-e, hogy elmehetne, tudja-e, és azért jön vissza hozzá, mert vissza akar jönni, vagy egyszerűen csak azért, mert nem tudja, hogy mást is tehetne. Ré már csak egy kicsi szürke pötty, ha nem tudnám, hogy ott van, akkor lehet, hogy nem is látnám. Nagyon lassan kinyújtom a két karom, széttárom, rányomom a tető bádogjára. Nyújtózkodom. Felülről a nap melegít, alulról a vagon teteje. Tudom, hogyha akarnám, bármikor el tudnám képzelni, hogy milyen repülni, ráfeküdni a szélre, hogy milyen lehet felülről látni a várost és a világot, de most még erre se akarok gondolni, feküdni akarok, semmin se akarok gondolkozni egyáltalán. Behunyom a szemem, és amikor újra kinyitom, nem látom már Rét se, csak az üres kék eget. Még jobban kinyújtózom. Azt érzem, hogy nincs is testem, könnyű vagyok, azt kívánom, hogy süssön tovább a nap, melegítse tovább a bőrömet, maradjon minden így, maradjon minden ilyen. Péter még mindig Réről beszél, hogy mielőtt rá szokta adni a csuklyát, a szemébe néz, nézi és próbálja kitalálni, hogy mit gondol, hogy gondol-e valamit egyáltalán, meg akarja érteni, pedig tudja, hogy ez lehetetlen, de akkor is, meg akarja érteni, hogy miért jön vissza, mikor elmehetne, tudni szeretné. 9

Péter elhallgat, ahogy a sarka nyugtalanul a bádogra koppan, abból tudom, hogy választ vár, azt várja, hogy mondjak valamit, közben a zacskó megzördül, ahogy a cseresznyébe markol, kopognak a magok, ahogy kiköpi őket. Azt mondom, mindegy, a lényeg, hogy visszajön. Hogy mindig visszajön. A hangom álmos, mélyebb, mint szokott lenni, érzem, hogy el tudnék aludni, el is fogok, nem mélyen, egy kicsit csak. Péter csak beszéljen nyugodtan, mondja csak a magáét, és beszél is, hallom, hogy felcsattan, azt mondja, hogy egyáltalán nem mindegy, be kell lássam, hogy ha Ré azért jön vissza, mert úgy érzi, hogy nem tehet mást, az egyáltalán nem ugyanaz, mintha azért jönne, mert jönni akar, ezt nyilván belátom. Igen, suttogom, igen, belátom, a szemem félig lehunyódik, a pillán keresztül nézve az ég homályosabb, mintha nyárfaszöszök szállnának a levegőben, enyhe szelet érzek az arcomon, tényleg szállnak is, nyárfaszöszök, a víz felől fúj a szél, ott a nyárfasor, onnan hozza őket, kinyúlhatnék és megfoghatnék egyet, de nem, minek, a labda puffanásai és a focizók kiabálása mintha egyre távolabbról hallatszana, és Péter is mintha távolodna, még mindig a szabad akaratról beszél, de egyre halkul és halkul a hangja. * 10 Amikor kinyitom a szemem, sötét felhőt látok pont magam fölött növekedni az égen, olyan fekete, hogy azt hiszem, álmodom csak. Felülök. A felhő még mindig ott van, már tudom, hogy nem álmodom, és nem is képzelem, tényleg egészen fekete fölöttem az ég. Egy sűrű fekete füstfelhő az, a régi mozdony felől jön, a szerelvény elejéről, de nemcsak a mozdony kéménye füstöl, hanem az ablakain is gomolyogva, hömpölyögve ömlik kifele a szurokfekete füst, a szagát is érzem már, csípős és keserű. Péter azt kiáltja, úristen, felgyújtották a mozdonyt, a többiek is üvöltözni kezdenek, azt üvöltik, hogy háború, halál a vasgyáriakra, meg azt, hogy győzelem, rikoltoznak, mindenki a mozdony felé rohan. Péter is felpattan mellőlem, futni kezd ő is a mozdony felé, végig a vagon tetején, a végéhez ér, átugrik a következőre, azon is végigrohan. A mozdony felől dörrenések hallatszanak, dől belőle a füst, soha nem láttam még ilyen sűrűn gomolygó fekete füstöt, oszlopokban száll az ég felé, az oszlopok egymás köré csavarodva összefonódnak, még nagyobb felhő keveredik belőlük. Péter azt üvölti torkaszakadtából, hogy hülyék, hozzatok vizet, nem halljátok, hozzatok vizet, merjétek tele a csónakot, azzal.

A többiek megállnak, futni kezdenek vissza a turbinaárok felé, nem tudom, miben fognak vizet hozni, odanéznék, de nem tudom levenni a szemem a füstről, olyan sűrű, mintha folyékony volna, úgy nő az ég felé, mint egy hatalmas fekete bokor. Pétert elnyeli a füst, már nem látom, csak a hangját hallom, hogy siessenek, gyorsan, siessenek. A fiúk egy kis bádogcsónakot cipelnek, olyan, mint egy fürdőkád, lötyög benne a víz, ahogy tízen fogják, és egyszerre próbálnak futni vele. A mozdonyhoz érnek, addigra már Péter is ott van, együtt emelik fel a csónakot, együtt zúdítják belőle a mozdonyra a vizet. Hallom, hogy Péter azt kiáltja, füstbombák, és azt, hogy ez valami csel. A szemem sarkából akkor mozgást látok a füstben. Odanézek, látom, hogy a másik oldalon valakik épp leugranak a kerítésről, aztán rohanni kezdenek, át a gazzal benőtt, régi síneken. Én az utolsó vagon tetején ülök, pont felém rohannak, látom, hogy aki legelöl fut, annál egy nagy fejsze van, a többieknél meg botok, amilyen hangosan csak tudom, elkiáltom magam, hogy támadás, ide, támadás. Péterék ledobják a csónakot, a mozdony másik oldalán vannak, eltűnnek a füstben, ahogy megkerülik, aztán már futnak ők is errefelé, a másikok közben elérik a vagont, ütni kezdik az oldalát. Tudom, mi történik, Péter mondta, hogy harcban állnak a vasgyáriakkal. A forradalom alatt még együtt harcoltak, de aztán valahogy nagyon összevesztek a fegyvereken, amiket zsákmányoltak, és amiket aztán le kellett adni. Üvöltöznek és ütik egymást, de a nagy füstben alig látok valamit. Nem is akarom látni, azt akarom, hogy hagyják abba, ne csinálják tovább. A füst lassan oszladozni kezd, már látom, hogy mindenki egy nagy körben áll, a kör közepén Péter és a fejszés kerülgetik egymást, Péternél egy nagy vascső van. Egymás felé suhintanak, összecsapnak, közben szidják egymást, a fejszés azt kiáltja Péterre, hogy tolvaj, meg hogy áruló, tudják, hogy nem adta le az összes fegyvert, tudják, hogy itt vannak eldugva valahol, Péter meg azt sziszegi vissza, hogy nem igaz, és hogy ő csak Gumibának felel egyedül. Azt csinálta, amit Gumibá parancsolt. Gumibá a rajztanár, eszembe jut, amit a titkosrendőrség ostromáról mesélt, nem érdekel, azt akarom, hogy fejezzék be. Megint összecsapnak, nem tudom, mi csináljak, akkor meglátom a köves parittyát. Felkapom, belemarkolok a cseresznyébe, rájuk üvöltök, hogy fejezzétek be, hülye barmok, vért akartok, hát megkapjátok, feléjük lövök egy fél marék cseresznyét, aztán még egyet és még egyet. A cseresznyék 11

12 telibe találják őket, vörös foltokká placcsannak a ruhájukon, durván néz ki, mintha a vérük folyna, mintha géppisztolytűzben állnának, és vörös sebek nyílnának a mellükön, a fejükön, a hátukon. Az arcukon egy pillanatig mintha tényleg halálos félelem futna át, aztán megértik, hogy mi történik, és röhögni kezdenek, és leengedik a fegyvert, de én akkor se hagyom abba, hanem lövöm őket tovább. Fájhat, mert sziszegve próbálják összehúzni magukat, de közben meg röhögnek, mint a bolondok, és bazmegelnek, és kiabálnak, hogy fejezzem be, de nem fejezem, lövöm őket, amíg csak tart a cseresznye.

Nagy Attila NE HIDD Ne hidd, hogy fontos avagy számít A vers, a sor, a szó. Az én a látszatokba ámít. Sosem feloldozó. Ha beléd nyilall a pillanat, S úgy érzed, szétvet, meghalad: Jövője, mint a pilla, matt Csendesülj, és húzd meg magad. Mert nem figyel rád soha senki. S ha mégis, meg ne bánd! Mert igyekeztél néha lenni: Benned a dolgok szíve ráng. Búcsúzz hát verstől, szép soroktól. De ne hagyd az egyetlen néma szót! Mint szellő illan a lobogóktól, Néha: jelen légy. Néha: volt. 2014. június 26. SZILÁGYI DOMOKOS, POÉTA A Szilágyi-versek Antikolt húsevő kelyhek, Recsegő-ropogó testek, Vázakra fölfeszült inak. Bújócska, melynek lényegét Nem fogja fel, talán a menyét, 13

Mert ember nem sejthet semmit abból, Mi ütközés, kóma, vágy, karambol. A Szilágyi-vers megoldás, botrány. Duzzadó galuska azoknak torkán, Akik csak termettek s nem teremtettek, Akik csak vannak, de sohasem lehettek. A Szilágyi verse halálba küld, Hogy önnön halálod sikítva üdvözüld! Mert elforog, mint a sárga napraforgó Bennünk a lét, a csetlő-botló Létezés, amely nem egzisztencia A klematisz esti szirma Megbocsájtó szubsztancia. 2014. június 8., Vadad SOHASEM ÉNRÁM Ha elkészül egyszer Bennem is a Vers Amit leírni Sohasem fogok Billeg majd a szívem Felfeslő peremén Elcsapong visszaszáll Pillája a hold viaszába olvad 14 Hallgat bennem De sohasem énrám Szikkadó verőér S lilába játszó vénán 2014. június 7., Vadad

Váradi Nagy Pál HADBAN A férfi egykedvűen rója a lépteit az avarban, amikor megtorpan, veszélyt érez. Hallott vagy látott valamit, maga sem tudja. Aztán egy bocs szaporázik át előtte az ösvényen. A férfi nem mozdul, lopva keresi a fedezéket, a menedéket, a kiutat. Levél rezzen, bokor mozdul, az anyamedve elő és a férfinak. A férfi próbálja elkerülni, néhány lépés múlva meredély vagy inkább szakadék szélén találja magát. Egy fölé nyúló fára kapaszkodik abban a reményben, hogy a vad nem mászik utána, s nem is rázza le onnan, és hogy nem dönti be a fával együtt a szakadékba. Szembenéz a medvével. Ropog a hó a bakancs alatt, és szürke, mozdulatlan az erdő. Hetek óta nem látni a napot, a levegő éhséget hordoz. A férfi nemrég kaptatott fel egy emelkedőn, amikor ágak reccsennek egy falka. Hasra vágódik, és markolja a fegyvert. A fiatalember a házak között jár, amikor észreveszi, hogy egy kóbor kutya van a nyomában. Az a fajta, amelyikről nem lehet eldönteni, hogy ételmaradékot fog-e kuncsárogni vagy veszett, és harapni indul. Vadakról lehet is tudni, meg nem is. A kóbor kutya egyre közelebb merészkedik, többé nem settenkedik, hanem jöttön-jön a fiatalember felé az út, a járda, a sétány közepén. A fiatalember az esernyőjét markolja, és nézi, hogy a kutya közelebb jön-e. Ütnie, rúgnia, védekeznie vagy futnia kell-e. A fiút tojásokért küldik hátra a tyúkok közé. A kakas oldalra fordult fejjel nézi, peckesen. Borzolja a tollazatát, mutatja, mekkora ő, kaparja a tyúkszart, és rákészül. A fiú érzi, hogy a kakas támadni akar. Oson a tyúkok között, fal mellett, faltól falig, szaporán lélegzik. A kosár szénával bélelt, nehogy koccanjanak a tojások, és amilyen gyorsan csak lehet, már csapja is maga mögött a dróthálós ajtót. A kakas odabenn, ő kinn, köztük a drótháló. És viszi a tojásokat. A kisfiú a konyhába igyekszik, ott az egész család. A helyiségben székek, kisasztal, nyújtódeszka, káposztagyalu; úgy sorakoznak, hogy áthatolhatatlan falat állítsanak a bujkáló, menekülő egér elé. Ez az egér régóta keseríti a családot, ugyanis beköltözött a télire félretett almásládákba, az újságból fészket rakott maga köré, és megfialt. Az apraját már elkapták, a párja a dióval feltámasztott befőttesüveg alá szorult, csörög a cementen, amikor az egér nekiveselkedik, de ez a másik jószág itt a falak között nehezen ad- 15

ja magát. Eddig elkerülte a sorsát, ám most itt van a konyhában, a székek, kisasztal, nyújtódeszka és káposztagyalu közé szoruló térben. A kisfiút a macskáért küldik. Ölben hozza, és nem eresztette még le, amikor a macska megérzi az egér szagát, és hegyezni kezdi a fülét, megnyalja az orrát. A kisfiú ölbe veszi a jóllakott macskát, simogatja, az dorombol neki, és már-már kész volna elaludni jódolgában. A kisfiú ekkor megérzi: ő egyszer és mindenkorra legyőzte ezt a macskát. MEGÉRKEZÉS 16 Az avatóünnepség napjának hajnalán a férfi elhatározta, hogy még egyszer bejárja a múzeumnak berendezett óvóhelyet. Pirkadt, amikor borotváltan, de civilben becsöngetett. A szolgálatos ajtót nyitott, szalutált, ő pedig pár szóban közölte, miért jött. Az előtér már fel volt díszítve, nemsokára hozzák a virágokat, és a lenti szuvenírboltok eladói is hamarosan megérkeznek adta tudtára az egyenruhás. Beszállt a liftbe, leereszkedett, amíg vitte, onnan lépcsőn tovább a legalsó szintig. Az óvóhelyet atom- és elektromágneses támadások ellen építették, a bányászváros központjába, mélyen a hegy alá. Annak idején saját reaktor látta el energiával, a sugárveszélyre figyelmeztető címke most üveg mögött áll, alatta hatnyelvű magyarázócímke, hasadóanyag, teljesítmény, satöbbi. A reaktortermet és az akkumulátor-termet behegesztették, utóbbiban pár korszerű lítiumcella kapott helyet a turisták biztonsága érdekében. Látogatható viszont az éléskamra, hosszú polcsorok mára lejárt szavatosságú konzervekkel, desztilláló, sótabletták, mind gondosan kiállítva. Az orvosi rendelő szaga sokakban a gyerekkort idézi, a múzeum tervezői gondoskodtak a megfelelő szagú tisztítószerekről. A hálótermeknél járt, amikor megtántorodott. Rosszul van? Aztán kialudtak a fények, és magára maradt a szuszogásával. Kezével puhán megérintette a falat, a folyosón piros jelzőfény derengett, és vontatott másodpercek múlva kapcsolt be a tartalék áramkör. Hosszasan nézett az épp rá szegeződő kamerába, alatta korhű telefon vészhelyzet felirattal. Megkérdezi az egyenruhást, gondolta, mégis mi folyik odafönn. A telefon süket volt. A férfi ismét a kamerába nézett, és visszatette a kagylót a helyére.

Elindult fölfelé, a tartalék áramkör épp csak addig keveri odalenn a levegőt, amíg a turistákat kényelmesen ki lehet vezetni a múzeummá átalakított létesítményből. A fegyverraktárban volt a legalsó üzlethelyiség. Műanyagból öntött utánzatok, puskák, pisztolyok, rohamsisakok, gázmaszkok széles kínálata várta a vásárlókat az üveg mögött rozsdálló történelmi darabok mellett. Itt hallotta meg a kiáltozást, annak a fiatal nőnek a hangját, akit nehezen tudott elképzelni ezen a tesztoszteronnal átitatott részlegen, noha tudta, ma ő nyitja ki az üzletet. A hangot a szellőztető rendszer, ventillátorok tucatja hozta le nyolc emelettel lejjebbre, mint ameddig a lift jár meg sem próbált válaszolni, hanem elindult fölfelé. Kétszintnyire járt a férfi, amikor a kiáltozás abbamaradt, és amikor odaért a lifthez, csukva volt. A tűzoltószekrényből hozta a baltát, és felfeszítette az ajtókat. A felvonóban nem volt áram, mindössze a tartalék világított. A férfi előbb egy babakocsit látott, aztán a falnál egy tanácstalanul álldogáló-támaszkodó fiúcska tekintetével találkozott a szeme. A fiúcska hallgatott, nézte a férfit, nézte a plafont. A nő sehol, a fenti vészkijárat nyitva, vér szivárog és nagy a csend. Mobiljelet csak a fennebbi szinteken találni, és hosszan bámulta az akna sötétjét. Hogy hívnak? Látta, a fiúcska tart tőle egy kicsit. A babakocsiban egy rongykrokodil vigyorgott. A férfi fogta, a gyerek kezébe nyomta: te rá vigyázol, én rád, jó? A pulóvere alá bújtatta a fiúcskát, mondta, ölelje a nyakát, el ne engedje, és hahózott néhányszor a liftaknába. Másznia kell. A fiatal nő holtteste a kábelekbe gabalyodva ott hevert, rejtette a gyermeket, és indultak felfelé. Az akna vaksötét volt, egyenként kereste a létra fokait, a szíjába csúsztatott balta időnként megakadt ebbeabba. Kitapogatta a lámpákat, amelyeknek ilyen esetben égniük kellene. Amikor úgy számolta, hogy lassan fenn vannak, a fiúcska fülébe súgta, hogy maradjon csendben. Hallgatózott, a kicsi szuszogott a pulóvere alatt, más semmi. Résnyire feszítette a liftakna ajtaját, kukucskált. Bántó csend ülte az előcsarnokot. Az egyenruhás nem mutatkozott, minden egyéb a helyén volt. Kimásztak az aknából. A férfi megdörzsölte a fülét, cseng-e, vagy miért nem hall semmit. A kicsi szuszogott a mellkasán, és talán percekig maradtak így, ugrásra készen, mozdulatlanul. Áramszünetkor mély a csend. Telefonja nem fogott jelet. A gyereket egy félreeső sarokba tette, és előrelopódzott az egyenruhás pultjához. Mögötte ott hevert a katona, összerogyott. Tapintotta, nincs pulzusa, és harcra utaló nyomokat sem látott, 17

18 mintha csak elaludt volna a posztján. A pult képernyői feketék, a telefon süket volt. Világosodott. Magához vette a fegyvert, a két további tárat, ellenőrizte, legyen csőre töltve, kibiztosította, és természetes léptekkel, mintha csak a friss újságért, kisétált az utcára. Mozdulatlanság és majdnem teljes csend ülte a városkát. A kanyarban egy házfal tövében a pékség autója füstölgött, sötétek voltak a jelzőlámpák, és szél járt a lombok között. Kis híján megbotlott valamiben ügyetlenkedett egy sort, nehogy rosszul lépjen, és megzavarja a látványt. Egy bagoly hevert az aszfalton élettelenül, égnek meredő lábakkal, kicsavarodott szárnyakkal. Nem messze előtte csatornanyílás, közelében a tervezett zsákmány, egy kövér patkány, gombszemében semmi rémület, nyoma sincs annak, hogy megneszelte volna a baglyot. Olyan hirtelen döglött meg mind a két állat, hogy észre sem vették. Sem egymást, sem az elmúlást. A férfi arcán megrándult két izom. Beült az autójába, nem indult. A baltával felfeszített egy másik, majd egy harmadik autót is. Nem indultak. Az első napsugarak megfestették a városra magasodó hegyen a ködöt. Ekkor ráncolta meg hosszú ideje először a bal szemöldökét. Fogta a kabátját, a kis hátizsákot, a zseblámpát, és az óvóhely-múzeum büféjének ajtajáig meg sem állt. Berúgta, vizet és falnivalót pakolt, egy csokit a gyereknek. Elvette a katona zubbonyát, és a kisfiúhoz lépett. Elmegyünk mondta. A fiúcska a liftaknát nézte. Előrement, utol fogjuk érni mondta. Volt a hegy túloldalán kétnapnyi járóföldre egy másik, még hadrendben álló óvóhely állandó személyzettel, naprakész ellátmánnyal, fegyverekkel. És talán túlélőkkel. Válaszokkal. Arrafelé indultak, jobb híján gyalog. A hallgatag házak ablakain csillant a nap. Mozdulatlan lánc vezetett egyegy kutyaól sötétjébe. A férfi időnként megkereste a kisfiú tekintetét, mutatta neki az ádámcsutkáját, hogyan jár fel-alá. Inkább azt figyelje, mint a munkába igyekvő, itt-ott összerogyott embereket. Tétovázás nélkül a földre vetődött, hogy a gyermek is nyekkent, amikor megkondult a főtéri öregtemplom harangja. Reneszánsz mestermű az óraszerkezet, mind a mai napig súlyok hajtják. Delente húzzák fel, és manapság már nem járatja a szobrokat, csak óránként kongat. Hosszasan feküdtek a fal tövében, a szeme járt, orrlika tágult, kereste a veszélyt. Feltámadt a szél, varjak potyogtak a fákról. A hágónak tartó emelkedőről szemügyre vette a várost. A mezőn egy repülő roncsai hevertek, kanyarból kifutott teherautók, buszok füstölögtek. Szerte a városban tüzek gyúltak, egy-egy épület már összedőlt. Egy

sünre lett figyelmes. Bakancsával hasra fordította, nem mozdult. Megsimította a fiúcska fejét, hallgattak. Hűlt a levegő. A férfi átvette a gyermeket a hátára, a táska pántjába ültette, a zubbonyt rá, és nekivágtak a hegynek. Az oldal kövér legelőjén tehenek feküdtek. Puskalövés után néhány pillanatra megcsendesedik az erdő. Órák óta ilyen csendben haladtak. Szél járt a lombok között, mókus, madár a földön. Az egyik ágon egy hiúz teteme, a lábát himbálja a szél. Köd ereszkedett, érintkezett az ég a földdel. Egy tisztás szélén megtetszett neki egy rönk. Belátni a környéket, távol a patak, hallani a neszeket. Feltűnés nélkül félrerúgta a baglyot. Én éhes vagyok, a krokodilod nem éhes? Ettek. Nyűgölődni fáradt volt, aludni éhes, már nagyon éhes, szólni még mindig rémült. A férfi két falás között a rönkre dermedt hangyákat piszkálgatta a körmével. Szitálni kezdett a köd, hát visszabújtatta a gyermeket a zubbonya alá, és továbbindultak. Ilyen fegyver nincs. Amennyit belátott a völgyből, minden mozdulatlan volt. A környező falvak, az egész erdő, minden elpusztult. Vajon a növények is? Rátértek a jelölt ösvényre, sötétedés előtt lesz egy menedékház, ott éjszakáznak. Sűrűsödött a köd, és a szélcsendben hallatszott, rajtuk kívül nincs mozgás. A gyerek egyenletesen szuszogott, talán aludt, egy ág hegyéről víz cseppent egy sziklára. A férfi vont egyet a száján, van még mit emelkedni. Döglött medvét látni mindig felkavaró. Málnaillat kísérte őket a ködben. Rövidesen kiérnek a gerincre, ahonnan már csak egyórányi a menedékház. Lassan elmaradoztak a fák, cserjés következett, nyílott a táj, legelő, haladtak a fűszálakig lógó felhők rejtekében. Bogyók vezették a lépteit egy kifeküdt juhhoz. Majd a következőhöz. Ahogy úszott a köd, jószágonként mutatkozott az egész nyáj, fekvő pásztorral, kutyákkal, komor némaságban. A gerincen megpihent. Jó lenne körülnézni, látni a tájat, látni a völgyeket, falvakat. Van-e mozgás? Van-e ellenséges mozgás? A felhőtakarón átderengett a nap, a lenti világ beleveszett a tejfehérbe. Másképp szuszogott a gyerek, ébren van hát. Hol van anyu? A gyerek valahol belül tudta a választ. A férfi a szemfogán járatta a nyelvét, a nyakához emelte a kezét, ahol a kicsi ujjait érezte, és megszorította. Egyébként kirándulóidőnek sem volna éppen rossz. Ha volnának madarak. Vagy bármi. A menedékházat késve találták meg. A fák közül kifigyelték, van-e körülötte mozgás. Hajnal óta halott tájon jártak, a fegyvert mégis kézügyben tartotta, és bízott a tapasztalataiban, kerülte a gondolkodást, csak hitt az ösztöneinek. Háború van. A menedékház dermedten állt a tisztáson. Szür- 19

20 kült. Majd eszünk a házban mondta. Levette a zubbonyát, alábújtatta a gyermeket, és csendet parancsolt. Nem, lesni sem szabad. Halkan mozgott a fák között, megnézte más szögből is a menedékházat, az eresz alatti két hátizsákot. Benézett az ablakon, figyelte, a fiúcska nem leskelődik-e, aztán a tornácra lépett, és benyitott a házba. Négy testet vonszolt a menedékház mögötti bokrok közé. Fázok, mondta a gyerek már odabenn. A kevés beszűrődő fényben kipakolta a hátizsákokat. Finom konzerveket, adóvevőt, térképet, GPS-t, fényképezőgépeket talált, gyufát. Ruhákat, beléjük bújtatta a gyereket. Tüzet nem szabad gyújtanunk. Miért? A krokodil gombszeme fénylett kicsit a homályban. Messziről megláthatják, nem szabad. Vételen próbálkozott az adóvevővel, semmi. Kivette az elemeket, nyalogatta őket, feszültség van bennük. A GPS sem kapcsolt be. Hosszasan tapogatta a fényképezőgépeket, és hümmgetett, amikor az egyikről megsejtette, nem digitális. Ezt az ablaknál találta, fedetlen objektívvel, az összerogyott fotósa mellett. Forgatta, fogdosta, nézegette a félsötétben, amíg megtalálta, hogyan tekerje vissza a filmet a tubusába. Kivette a gépből, és a zsebébe csúsztatta. Ráncolta a homlokát, és megengedte magának, hogy gondolkodjon. Őrült nap, higgadtnak kell maradnia. Számba vette a halottakat, az azonnali és teljes pusztulást, ami a környékre szakadt. Hogy semmi sem működik, ami egy zseblámpánál bonyolultabb. Nincs ilyen fegyver. Terroristaakcióhoz ez túl kereste a szót átfogó. A nagyhatalmak békében vannak, erről szólt az óvóhely leszerelése is. Ezért lett belőle múzeum. És a hegyvidéki városka nehezen képzelhető el stratégiai célpontnak. Nukleárisnak nem nukleáris. Az óvóhelyen kihelyezett tríciumos csövek ragyogtak volna egy atomtámadástól. Az életet kioltotta, a félvezetőket tönkretette, a tárgyakban nem okozott kárt, és az óvóhely védelmet nyújtott ellene. A természeti katasztrófák nem ilyen válogatósak. Ilyen fegyver viszont egyszerűen nincs. Furcsa ilyesmit túlélni. Nincs ilyen fegyver. Ezzel aludt el. Zajra ébredt, vagy csak álmodott? A hajnal első fényeiben látta, az ajtóhoz pászított konzervek háborítatlanul állnak egymáson. Hűvös volt, szúrt a szeme. Letette a fegyvert, és a még alvó gyereket nézte. Ő maga az ablak alá húzódott, hogy bármikor kileshessen, éjszaka pedig a hónaljához vackolódott a fiúcska, érezte a nyaki ütőerét, ahogy lüktetett. A krokodil vicsorgott a madárhang nélküli hajnalban. Húgyozhatnékja támadt, szétnézni is ideje volna már. Hallgatta a gyerek egyenletes szuszogását, követte a homlokán futó ér ritmusát. Jól evett, nem fázik, pihen. Rendben lesz, a többi pedig nem az ő dolga.