ÖRÖKMOZGÓKÉPÚJSÁG 2008. Boldog új élet INTERJÚ ISSN 1785-0789 Magyar Nemzeti Filmarchívum melléklet : a filmmúzeum havi műsora M. Kiss Csabával 1908 a várakozás éve Migráció a mozivásznon Magyar filmek Melléklet: szlovák filmhét az Örökmozgóban
2 Mátyás király és I. Erzsébet Tanner Megkezdődött a reneszánsz év. Igaz, hogy még pár napig idén van, és nem jövőre, de már nem férünk a bőrünkbe, szétfeszít az ünneplési vágy. Idegesen kattintgatunk, hogy kijussunk a netre, és hasítsunk egészen a www. reneszanszev2008.hu oldalig. Mivel a programok linktartalma nem nyűgözött le (még nyilván nem állt össze a kínálat, az igazi szenzációk majd jövőre durrannak), a játékra kattintok. Beúszik egy középkori (reneszánsz?) festők műveiből összeállított kép. A nagy zűrzavarra sárga csíkok feszülnek. Igen, semmi kétség, a csíkok azt a műanyag szalagot jelentik, amellyel a Helyszínelők-típusú sorozatokban lezárják a holttest közvetlen környezetét, a játék címe ugyanis: a nagy reneszánsz helyszínelés. Bruegel, Dürer és Bosch no meg David Caruso! Elképesztően modern és friss szemléletet tükröző vizualitás. Ahogy könnyedén, szinte egy csuklómozdulattal találkozik egymással régi és új. A múzeumok mélyéről pislákoló és a kereskedelmi tévékből ránk bámuló képiség egybevillan. Egyszerre megnyugszom, hogy a gigarendezvényre költendő négymilliárd forint jó kezekben lesz, és némi fény gyúl a szememben, mert ha meg nem Gábor Elizabeth: Az aranykor is értem, de talán egy kicsit megsejdítek abból valamit, mit is jelent a múlt értékeinek átemelése a jelenbe. Mert hát ez a rendezvény legfőbb célja. Hogy tanuljunk a múltból. Csupa változás és megújulás felverte korunkban erőt s példát merítsünk a megújulásról elnevezett, bő ötszáz évvel ezelőtti korból! És hát a konkrét személy, aki köré ez a csupa pompa szerveződik, nem is lehet más, mint Mátyás király. Az alulról jött férfi (bevillan Pápa és egy szerény panellakás), akit puccsszerűen választottak királlyá a Duna jegén (már be sem mer villanni szegény Medgyessy Szerkesztőségi rovat Péter), és aki naggyá tette e hont. Nem volt könnyű az élet akkor sem. Füstadó (mert akadtak olyan ügyeskedők, akik megpróbáltak úgy kibújni a kapuadó alól, hogy másvalaki jobbágytelkén húzták meg magukat), rendkívüli hadiadó stb. De meg is lett az eredményük! Hogy mást ne mondjunk: nyögte fekete seregünket Bécsnek büszke vára. Sej, ha megint Európa-hírűek lehetnénk! Tényezők! Számítógépes grafikával sem tudnák analizálni röppályánkat a helyszínelők. De ne rohanjunk így előre! Ma még nem tudjuk, mivé válik Mátyás király 2009-re. Mit tartogat számára ez a szintén nem túl könnyűnek ígérkező 2008-as év. Milyenné formálódik a szemünkben. Mert egyvalamire biztosan megtanít bennünket az Elizabeth: Az aranykor című film: a múltat úgy lehet csűrnicsavarni, ahogy az a mi szándékunknak a legjobban megfelel. Bizonyos propagálni kívánt értékeket visszavetítünk a múltba, majd azt mondjuk, lám, milyen fontosak is ezek, hiszen már több száz éves tradíciójuk van! Tényleg létezik olyan ember, aki ebben a mediatizált világban elhiszi, hogy a múlt önmagért érdekel bennünket, s nem azért, hogy önigazolásokat merítsünk belőle a jelenre vonatkozóan? Aki elhiszi például, hogy Erzsébet Tilburyben valóban hősként lovagolt ki a seregei elé? És az egyszeri, pór katonákkal való egyívását mutatandó meztelen lábbal lépett ki a sátrából éjszaka, hogy kitappogjon a sziklaszirthez, ahonnan gyönyörű panoráma nyílt az égő spanyol hajókra? Persze hogy elhisszük. Nem is tehetünk mást. Ott a moziban olyan hatáskeltő mechanizmusoknak vagyunk kitéve, hogy egyértelmű minden. Meg sem fordul a fejünkben, hogy mindez reklámfogás volt csupán a királynő részéről. Hogy már az a kor is a propaganda erejéről szólt. Erzsébet Angliájában komoly antikampány folyt a spanyolok ellen, miközben II. Fülöp ugyanúgy feketítette a királynőt. Mást ne mondjunk, az Armada reklámereje (elrettentő híre) jelentősebb volt, mint a tényleges katonai értéke. A magányt, a társtalanságot önmagában értékké nemesítő asszony portréja rajzolódik ki előttünk. Mintha a királynő maga választotta volna ezt az állapotot. Nagy erejű képekkel érzékelteti a film, miként süllyed az egyedüllét börtönébe Erzsébet. A hatalmas, súlyos kőépületekben egy parányi pont csupán. Forog velünk a kamera, és a képmezőben mindenhol csak falak és falak. A magány szorítása. Ehhez jön aztán később még hozzá a félelem is. A rettegés a spanyol flottától. És akkor egy csillagokat fürkésző, és azok mozgásából a jövőt firtató tudós azt tanácsolja Erzsébetnek: ne hagyja, hogy ráomoljon a világa. Kovácsoljon előnyt a hátrányából. Tegyen úgy, mintha tudná, mit csinál, mintha tudná, merre tart. Sasként vitorlázzon a viharban. Persze a szavak nem ebben a torzításban hangzanak el,
Szerkesztőségi rovat 3 Elizabeth: Az aranykor ahogy leírtam őket. A filmben a mintha-cselekvéseket valóságosnak állítják be. Valahogy így: ne töprengjünk, ne meditálgassunk, hanem csapjunk bele a lecsóba! Miért is? Mi a cél? Mi a következmény? Hagyjuk ezeket! Just Do It! És Erzsébet teszi is a dolgát, ahogy a sors eléhozza. S lám, sikerül neki. Egyedül. Minek is társ, ha az embernek mindig van annyi cselekvési lehetősége, hogy azok kitöltsék az életét. Hogy egy pillanatra se maradjon egyedül önmagával. Mert ez utóbbi esetben nem marad más, csak a kandalló elé való lerogyás. Az pedig a gyengeség jele. Beismerni, hogy az ember társas lény, hogy érzelmeiben létezik, s nem csupán a tetteiben nehogy már! Jó a szingli lét. Egyik legnagyobb előnye, hogy nem kell önmagunk méricskélésére időt fecsérelnünk. Nem kell önmagunkat folyamatosan másokban mint tükrökben látnunk. A szintén Erzsébet királynőről szóló Szerelem és vérpad című filmben a már idős uralkodó szimbolikusan összetöri az összes tükröt a szobájában egy hisztirohama alatt. Nem azért, mert nem tud szembenézni a kor nyomaival az arcán, hiszen egy gyönyörű fiatal férfi szerelmes belé, hanem mert fél, hogy a szerelem kivezeti őt a biztos védelmet nyújtó magányból. Mert nemcsak fenyegetően tornyosulnak azok a kőfalak, hanem védelmet is nyújtanak. A film képi világa szintjén azt sulykolja, hogy II. Fülöp világa zárt, sötét birodalom, Erzsébeté ezzel szemben nyitott, az újra, a változásra mindig fogékony. Pedig a két zárt világ között csak színeiben és dimenzióiban van különbség. Fülöpöt a vallási fanatizmus tartja rabságában, Erzsébetet a látszatszabadságot mutató önmagába zártásága. A Szerelem és vérpad majdnem hatvan évvel ezelőtt merészelt olyan uralkodói portrét felrajzolni, amelyben Erzsébet gyenge, és önmaga érzelmeinek kiszolgáltatott volt. Szerette Essex grófját, de a féltékenysége és gőgje miatt elvesztette. Ma olyan királynőképet favorizálnak, amelyben ilyen emberi renyheségeknek nincs helyük. A királynő szereti Raleigh-t, de a férfi hagyja el őt méltatlanul. Erzsébetnek mindig csak a külső erőkkel kell szembenéznie, soha sem önmagával. Ezért lehet a film végén szerelme árulásával kapcsolatban megbocsátó. Szemernyit sem kell évődnie azon, miben hibás ő maga, hogy odáig jutottak a dolgok, hogy a férfi elfordult tőle. Hiszen ő a körülmények börtönében él. A Szerelem és vérpad Erzsébetje halálba küldi szerelmét felségárulásért, Elizabeth: Az aranykor és amikor a férfi eltűnik a süllyesztőben (valóban, a palota padozata alatt van a börtön), elkeseredetten utánakiált, hogy mindent odaad neki, hatalmat, országot, csak jöjjön vissza, és szeresse. Egy erős és egy gyenge nő. Felszínes megközelítésben. Számomra sokkal inkább egy műnő és egy igazi. Nem tudom, mivé lesz Mátyás király az uralkodásra lépésének 550. évfordulója kapcsán rendezett megaparádésorozaton. Nem tudom, mit szeretne a kormányzati propaganda bizonyítani vele. De bármi is legyen az, csak abban reménykedem, hogy nem a mostani honlap stílusában fogják tenni. Ugye nem a Hősök vagy a Született feleségek fénytörésében kell majd szemlélnünk a sasorrú királyt. A torzkép is legyen legalább olyan formátumú, mint amilyen vizuális színvonalú az Elizabeth: Az aranykor című film. Impozáns, lenyűgöző hazugság. Ez jár Mátyás királynak is, a reneszánsz koráról már nem is beszélve. 6. évfolyam 1. szám megjelenik havonta címlapfotó: Boldog új élet ISSN 1785-0789 szerkesztőség: Magyar Nemzeti Filmarchívum 1021 Budapest, Budakeszi út 51/e telefon/fax: 394-52-05 e-mail: tannerg@mail.datanet.hu web: www.filmarchiv.hu Kiadja: Magyar Nemzeti Filmarchívum felelős kiadó: Gyürey Vera szerkesztők: Forgács Iván, Tanner Gábor műszaki szerkesztő: Sóti Gábor korrektor: Kerekes Andrea olvasószerkesztő: Schiller Erzsébet nyomda: Érdi Rózsa Nyomda Felhívjuk minden szerzőnk figyelmét, hogy lapunk az interneten is megjelenik. Amennyiben nem járulnak hozzá ahhoz, hogy ott is közöljük az írásaikat, kérjük, ezt a cikk elfogadásakor írásban jelezzék. fő támogatóink:
4 Elvágyódás és soha meg nem érkezés Az év végére dömpingszerűen érkeztek a mozikba a magyar filmek. Érdekes, hogy az Iszka utazásában, a Lányokban, a Boldog új életben (s áttételesen az Off Hollywoodban) egyaránt megjelenik az utazás motívuma (egyfajta útkeresésként, elvágyódásként, menekülésként), ami ugyanakkor soha meg nem érkezésbe vagy egy helyben toporgásba torkollik. Iszka sokat csavarog, de nem fogalmazódik meg benne az elvágyódás. A film végén utazásra kényszerül. Lánykereskedők fogják el, és viszik jó néhány kelet-európai sorstársával Engelmann Léna Iszka utazása Magyar film együtt feltételezhetően Nyugatra. A Lányokban viszont Svájc az ígéret földjeként jelenik meg (akár csak a Friss levegőben Olaszország), de bizonytalan, esetleges cél csupán a sok lehetséges közül, egy homályos boldogságkeresés be nem teljesülő célképzete marad. A Boldog új élet főhőse elhagyott, kietlen helyeken tömegközlekedik hosszan elveszett múltjának, érthetetlen jelenének és kilátástalan jövőjének nyomában jár. Az Off Hollywood főszereplőrendezője pedig a teljes összeomlás elől menekülne. De számára sincs kecsegtető Nyugat (mint mondjuk a Fehér tenyér tornászedzője előtt volt), csak bolyong keresztül-kasul Budapest utcáin. Egy helyben jár, oda jut vissza, ahonnan elindult. Lányok Valószínűleg tévút lenne a szerzői szándék rekonstruálásával bíbelődnöm, inkább beletörődöm, hogy az interpretáció szükségszerűen csak a félreértés termékeny talajából nőhet ki. Ezek után kijelentem: számomra a Lányok elsősorban szociofilm. A kiválasztott társadalmi réteg a tizenéves tengő-lengő, perspektíva nélküli fiataloké. Az ő bemutatásuk a film. Nem véletlenül használtam a bemutatás szót, mert a félig-meddig dogmaszerű forma a nézőt a külső szemlélő pozíciójába kényszeríti. A film tehát tartózkodik az olcsó, könnycsalogató megoldásoktól. De mutatóujját fenyegetően felénk rázó, moralizáló tanmese sem kíván lenni. Másrészt látszólag átlagos, mondhatni tipikus emberek hétköznapi apró titkaiba is betekintést enged házasságon innen és túl amolyan mostanság amerikai független filmesek körében divatos mi lapul az idilli család felszíne alatt - tematikában; csak épp kertváros helyett ezúttal Budapest cityben. Harmadrészt felsejlik a két lány családi háttere is (bár igen haloványan), nem magyarázatként, csupán sejtető keretként. Ha azonban szociofilm, akkor semmi újat nem hoz, beleilleszthető az olcsólotyó-és-perverz-állat-az-egész-világ típusú filmek borongós sorába, és szolgalelkűen követi azok brutális naturalista ábrázolásmódját is. Sár, vér és egyéb testnedvek töltik ki a filmidő nagy részét a tanulság pedig: az ember önző, falékony húsdarab. A film tele van a brutalitás hatásvadász, viszolyogtatóan sematikus képi megjelenítésével. Gus Van Sant például az Elefántban hihetetlen finomsággal álmodta celluloidra a hasonlóan brutális (és talán kegyetlenebb) és értelmetlen gyilkosság(sorozat) történetét. Az Elefánt is úgynevezett valós eseményeket feldolgozó film, mégis ügyesen elkerüli az elkoptatott, túlhajtott naturalista vizuális megoldásokat, s helyette a késleltetés, a megbontott, ismétléses időszerkezet, illetve a több szálon futó cselekményszervezés eszközeivel él. Manapság mindezt a korszerű reflexió talán lesajnáló ajakbiggyesztéssel szemérmeskedő filmnek nevezné. Nos, az igazat megvallva, nem tartom szemérmeskedésnek, ha amellett, hogy a reality és egyéb show-műsorok az úgynevezett valóságot percről percre lehetőleg minél kegyetlenebb és gyomorforgatóbb formában vágják a képünkbe, akkor egy szerzői filmes a hatásvadászat széles útját elkerülve más, járatlan ösvényeket választ. A párbeszédek valamivel jobbak, mint az átlag magyar filmekben, de még így is gyakran szlengszótárízűek a szövegek. A szinkron viszont egyenesen csapnivaló. Nem tudtam eldönteni, szándékosan rontották-e el ennyire, tehát ennek valamiféle funkciója volna, vagy csak így sikerült. A két francia lány (Fulvia Collongues és Helène François) igazán karakteres arcok és jó színé-
Magyar film 5 szek is, ugyanakkor sokkal inkább az Élet, amiről az angyalok is álmodnak, vagy a Két angol lány típusú filmek címszereplőiként tudnám őket elhelyezni, mivel (ránézésre legalábbis) húszas éveik végét tapossák. Ebből fakadóan számos jelenet ( Miért nem vagy iskolába? stb.) komikussá és hiteltelenné válik. Védekezhetnénk azzal, hogy a rendező ismeretlenségük okán dönthetett mellettük. Ugyanakkor ez a magyarázat rögtön meg is dől a többi szereplő láttán, hiszen csupa ismert emberről van szó: a krétakörös Rába Roland és Péterfi Bori (néhány perces rókajelenete felejthetetlen), a tápszínházas Vajdai Vilmos, vagy épp befutott filmrendezők, Zsótér Sándor és Mundruczó Kornél akiknek puszta megjelenésük mosolyt csal az ember arcára, hiszen jó néhány elnyomhatatlan jelentés sejlik fel alakjuk mögött, amelyeket nem tudunk figyelmen kívül hagyni. Ahogy a címszereplő lányok megrekednek az út elején Budapestről Svájc felé, valahogy a film is hasonlóképp ragad bele az érdektelenségbe. Debütálásnak azonban nem rossz. Iszka utazása Vasat gyűjtögető kisgyerek egy szénbánya közelében. Fiú vagy lány rejtély. A sárban tocsogva húzza-vonja nehéz vassal megrakott kis kocsiját, hogy végül néhány fillérrel szúrják ki a szemét. Otthon verés várja alkoholista szüleitől. Valahogy így történhetett a valóságban is az alapján, amit Bollók Csaba mesélt egy interjújában. Fikció és valóság határai elmosódnak tehát, mondhatni (nagyjából) megtörtént esetet dolgoz fel a film. Mindebből azonban még nem feltétlenül következne, hogy a létrejövő vizuális és auditív egység műalkotás sőt, épp ilyenkor gyakran kisiklanak a lendületes próbálkozások. Ez esetben azonban vitathatatlan, hogy a film több, mint megrázó portré. A rendező nem könnyzacskóink tartalmára utazik, semmi sem áll távolabb tőle, mint a hatásvadászat. Puritán a film képi világa, mintha csak a címszereplő lelkének kivetülése lenne a táj. Iszka (Varga Mária) szinte reflektálatlannak mondható életszemléletére rímel ez: minden adott, fogadjuk el, ahogy van/ nézzük, amint elénk tárul pőre egyszerűségében. A cicomázatlan valóságban azonban imitt-amott óhatatlanul felüti a fejét a mindenütt meglapuló szépség, s erre a tartózkodó szépségre irányítja a figyelmet a felejthetetlenül gyönyörű zenei aláfestés. Még ha bizonyos értelemben egy szenvedéstörténet stációi is peregnek a szemünk előtt, Iszka nem boldogtalan. Előfordul, hogy szomorú, de gyakrabban mosolyog, illetve szinte természetesnek veszi mindazt, ami jön. Ez a sztoikus, vagy ahogy a rendező mondta, buddhista magatartás Iszkánál nem hosszas elmélkedés vagy meditáció eredménye, hanem egyfajta veleszületett világlátás. Ezzel szemben csöppet sem apatikus lény, hanem igen érzékenyen reagál környezetének változásaira, és ahol csak tud, a maga esetlen, de ezáltal sokkal igazabb, minden banális sallangot nélkülöző módján vigasztal, segít, amire épp szükség van. Varga Mária tökéletes a szerepre bár ez így félig-meddig anakronizmus, hiszen ő volt előbb, s csak aztán lett a szerep. Kocsis Ágnes Friss levegő című, hasonlóan kifinomult munkájában alkalmazott szintén nagyon sikeresen amatőr szereplőket. Úgy tűnik, sok magyar filmnek hasznára válna ez a persze nem veszélytelen gyakorlat. Ugyanakkor, ahogy valójában se sztoikusnak, se buddhistának nem nevezhetjük Iszkát, úgy Varga Mária esetében sem beszélhetünk színészi alakításról. Sokkal inkább jelenlétről van szó ami persze semmit nem von le az érdemeiből. Az amatőr színészek egytől egyig kiválóak, ugyanakkor a hivatásos színészek alakítása sem bolygatja meg a film finoman összehangolt egységét, játékuk észrevétlenül simul a látványba. Ez a film jóval több egy, a szociális érzékenység nemes feladatát szájunkba rágó üzenetfilm -nél. Nem csupán a kilátástalan sorsú gyermekek megmutatása ez, nem csak a közönyös és kegyetlen emberiség látlelete, hanem sokkal inkább az életigenlés filmje elvágyódással és meneküléssel együtt. Ha mindarról, ami körülvesz, leoldjuk a szemkápráztató cukormázat, bármilyen pőre és viszolygást keltő látványt nyújt is első pillantásra, leplezetlenségében mégis sokkal több tárul fel belőle, és fokról fokra láthatóvá válik sajátos szépsége is. Off Hollywood Lányok Első látásra úgy éreztem, Hajdú Szabolcs visszatért a Fehér tenyér előtti filmjeinek hangulatához, a Macerás ügyekhez és a Tamarához: hazai helyszín, a szokásos Hajdú-féle szereplőgárda, a főszerepben Török-Illyés Orsolyával. Ám az Off Hollywood sokkal keserűbb és kiábrándultabb ezeknél. Garaczi László egyik műve volt a film kiindulópontja, melyet a rendezővel közösen dolgozott át az Off Hollywood
6 Magyar film Boldog új élet író. Hajdú ezúttal az álomgyár hazai, leginkább egy rémálomba illő viszonyait vázolja fel. A hasonló tematikájú Legkisebb film a legnagyobb magyarról már megmutatta nekünk, hogyan kell magyar filmet nulla költségvetésből készíteni. Az Off Hollywoodban azonban ehhez képest (és Hajdú korábbi filmjeihez képest is) sokkal kisebb teret kap a humor, inkább csak keserű szájíz marad. A történet egy filmrendező, Adél (Török-Illyés Orsolya) premierjének napjáról szól, aki új filmjéből kihagyta színész férjét. Adél kocog a belvárosban, fitt és karcsú, elégedett és tán egy picit önelégült is lehet mire, ez nem vitás. Aztán napját egy kínos rádióinterjúval kezdi ez a jelenet egy valódi gyöngyszem! A mindenki által ismert jópofizó, üresfejű rádiós karaktere, aki nagy ívben tesz arra, kivel és miről beszél éppen, ráadásul a hírek néhány másodperce alatt viszolyogtató módon kilöttyenti neked a lelkét. A premier művészeti eseményéből mindenáron pikáns bulvárhírt szeretne kovácsolni, s ha ez máshogy nem megy, beszél ő gátlástalanul a riportalany helyett is, s hogy mindezzel kiken is gázolt át, azt még csak nem is észleli. Miklós Marcell tenyérbe mászó figurája és az egész jelenet elsőrangú. Ehhez a nagyon erős kezdéshez képest a film kicsit leül. Még egy jelenet kiemelkedik a filmből, melyben Kelemen (Vásári József), a vidékről a premierre felutazó színész a kocsmában a színészet mesterségéről értekezik egy aktuális ivócimborával, aki úgy véli, hogy ha a villanyszerelő bármikor be tud csavarni egy villanykörtét, egy színésznek bármikor tudnia kell színészkedni. A Hajdú Szabolcsra jellemző humor át- meg átszövi ezt a filmjét is, de a fullasztó kacagás mögött kétely vibrál: lehet, hogy mindezen inkább sírni kellene? Hajdú kineveti az egész világot (magát is beleértve) a derültség mögött azonban nem komolytalanság áll, hanem megfontolt irónia. Az Off Hollywoodban azonban nem csak a filmes szubkultúra árnyoldalai kerülnek terítékre. Ahogy az ember nézi a filmet, elfogja a szorongás: ilyen természetesen hullik szét egy élet egyik pillanatról a másikra? A film elején Adél még elégedett, sikeres rendezőként kocog, míg a záró képkockákon magányosan, szétzuhanva bóklászik az utcán ahonnan elindult, oda jutott vissza, csak egészen másképp. Nem sorsszerűség uralkodik, hanem döntések sorozata, hogy jók vagy rosszak, azt nem ítélném meg, mindenesetre következményeik vannak. Néha saját magunk helyett a másik (barát, családtag, akárki) létét, vágyait kell előtérbe helyeznünk s ezt a képességünket manapság egyre inkább kezdjük elveszíteni. Hajdú Szabolcs egy interjújában azt nyilatkozta, nagyon élvezi, hogy vele szemben nincsenek elvárások, ő elsőfilmes rendező maradhat mindig, nem úgy, mint Török Ferenc. Hiszen mindig új utat jár. Csakhogy akkor az elvárás éppen ez: tud-e valami meglepőt, az eddigiektől eltérőt csinálni? Saját elvárásaimat sem tudom elnyomni magamban: az Off Hollywood nem rossz film, egyszerűen csak alulmúlja a várakozás(oma)t, s ahogy kilépek a moziból, nem kísér tovább: nincs annyi ereje, hogy a gondolataimba férkőzzön. Boldog új élet A szociofilm elnevezés témája miatt óhatatlanul ráhúzható a Boldog új életre is, de ennek mindenféle rossz szájízétől mentesen. A Zaciból a boldog új életbe nemrég szabadult fiú (Orsós Lajos) egzisztálásáról sok minden elmondható, csak az nem, hogy élet. A film címe Huxley disztópiáját, A szép új világot juttatja eszembe, de ennek kollektív társadalmi nyomora helyett a rendező egy antiéletet vázol föl, melyben az egyén (szinte) menthetetlenül vész el a külső, szabad társadalom kavalkádjában. Az intézeti lét csupán töredékesen előtóduló képkockáiból sem áll össze koherens világ. Bürokratikus, kegyetlen módszereivel egy mikrotársadalom fölé kiépített legalizált minidiktatúrára emlékeztet leginkább. Bogdán Árpád érzékenyen közelített a kényes témához, mindenféle fölöslegesen túlhajtott nyomorúságtól és kegyetlenkedéstől megkímélve a nézőt (pl. bizonyos gondozók szexuális perverziója stb.). Távolról sem finomkodásról van azonban szó. A rendező megmutatja mindazt, ami túl van a közölhetőn. A főszereplőnek nincs saját története, s így (ricoeuri értelemben) narratív identitása sem lehet, s mivel mindez a múltból építkezik, nem találja jelenét, jövője pedig barátja szájából idegen, kiüresedett szóként zörög ( Neked is lesz majd egy családod, olyan, amilyet megérdemeltél volna, leköltözöl vidékre ). Próbálgatja a szerepeket (báty, fiú stb.), de mégse képes beilleszteni magát egyik közegbe sem. Noha kap némi figyelmet, törődést autótolvaj barátjától, annak családjától, illetve egy volt intézeti dolgozótól, őt mégis mindenütt olyan sűrű, áthatolhatatlan magány burkolja be, amelytől sehogy sem képes szabadulni. A fürdés a film központi motívumaként újra és újra visszatér. Egyrészt, mint fájdalmas (tán első?) emlék az intézetből: ahogy kegyetlen, megalázó módon borotválják és zuhanyoztatják a kisfiúkat (tetűirtás) csoportosan. Ezzel párhuzamosan pedig a valós időben zajló napi rituális fürdőzés: egy női arc óriásplakátja alatt embriópózban elmerülni a védelmet és meleget adó kádban, vagyis az anyaméhben. A fiú újra és újra megpróbálja magát visszaszülni anyja óvó testébe, míg végül erről az egyetlen biztonságot adó helyről nem mozdul el többé. A Boldog új élet líraiságához nagymértékben hozzájárult a két operatőr (Szabó Gábor, Győri Márk) is, felejthetetlen atmoszférájú képi világot teremtve, mely tökéletesen idomul a film hangulatához, amit a remek (szemledíjas) zene (Membran) még egyszer aláhúz. A homályos, rángatózó, gyakran zilált képek figyelmeztetnek, hogy valóság és emlék között nincs kézzelfogható különbség, mivel mindkettő hasonlóan értelmezhetetlen és távoli a főhős számára. Ugyanakkor a lassú, hosszan kitartott kameramozgások és az ezzel szerves egységet alkotó zene finoman ráhangolja a befogadót az elétáruló tragédiára. Egyetlen apró kivetnivaló az elszabadult fehér ló kissé kopottas, művészieskedő szimbolikája, ami inkább gyengít, mintsem erősít a filmen. Az utazás ebben a filmben is egyfajta keresésmetaforaként funkcionál. A fiú folyton úton van átvitt és a szó szoros értelmében is békávézik folyton folyvást, és keresi mindenhol az elvesztett aranyhajszálat, ami hazavezetné. Megérkezni azonban képtelen, a mese nem írható át happy endre. Szépike és Gavallér meséjét, melyet a film közepe táján főhősünk pszeudokishúgának mond, azt hiszem, még sokáig nem fogom elfelejteni. Érdekes és nagyon erős ez a hosszú, szöveges rész a filmben, az amúgy szinte szótlan fiú szájából. A fanyalgók mondhatják, hogy árva gyerek sorsát filmre vinni olcsó trükk, hiszen melyikünket ne indítaná meg egy hányatott sors. A mindent kitöltő, a személyiséget kiüresítő magány azonban univerzális tapasztalat, ahogy a gyökértelenség és az identitáskeresés problémája is az mi csak mi vagyunk, egy-egy magány.
Film, irodalom, történelem 7 1908 a várakozás éve 1908. 1-jén megjelenik a Nyugat folyóirat Lalík Sándor Ady Endre Habár sajnálatosan nincs benne közgondolkodásunkban, mégis nagyon, sőt drámaian mai költő. Köszönhetően a kelet-európai változások ellentmondásosságának, a szituációk ismétlődésének, a társadalom kiszolgáltatottságának, a szociális szolidaritás hiányosságának, az általános irigységnek és széthúzásnak. De legfőképp Ady archaikus-modern nyelvi szintézisének, fogalomteremtő zsenijének és lényegre törő kifejezésmódjának. Pengeéles meglátása, melylyel lehántja a lényegtelent a lényegesről, század(ok) ra mutat előre: Magyarországon abból élünk, hogy hazudunk egymásnak. De biztat és reményt ad: Most perc-emberkék dáridója tart. Ami önmaga harcát illeti, szimbolikus, sőt mitológiai szinten képzeli: Dőltömre Tökmag Jankók lesnek S meg kell maradnom Herkulesnek. Ady írásművészete azt sugallja, a világ átlátható, megismerhető és megváltoztatható. Izzó sorai a tűrhetetlen és a jobbító szándék kettős keresztje alatt és belső kényszere által születnek. Akárha ragadozó madarak lennének, váratlanul és kérlelhetetlenül csapnak le áldozataikra : a társadalmi valóság egy-egy visszás jelenségére, az ál-úrság és gaz bírság igazgatta közéletre. A Nyugat 1908-tól az új magyar irodalom gyűjtőhelye és irányadója; a legfontosabb hivatkozási pont a 20. század hazai literatúrájában. Ady Endre a lap indulásától főmunkatársa és állandó szerzője, emblematikus alakja és zászlóshajója a havonta kétszer megjelenő folyóiratnak. Az első évben két szám kivételével általában többszörösen jelen van: összesen 47 verssel, 2 kritikával, valamint 11 prózai, illetve publicisztikai írással (Kosztolányi Dezső ekkor még csak 1 verssel és 1 kritikával mutatkozik be). Ady számára a mentőövet jelenti a Nyugat indulása, mert ezt megelőzően már-már állás azaz lap nélkül maradt. Életében, mint oly sokszor, elmagányosodás és új lendület együtt van jelen. Az 1908-as esztendő nagy részét Érmindszenten tölti. Adyt a kirekesztettség érzése (és tudata) folyamatosan kísérti. Megszámláltatott a barátja, támogatója, tengersok az ellensége, szellemi bántalmazója. 1908-as Nyugat-beli versei címeikben a csók és az Isten szavak gyakori előfordulásával arról tanúskodnak, milyen irányokban keresi a kivezető utakat a költő (Én fiatal maradok; A muszáj Herkules; Isten, a vigasztalan; Az ájulásig-csók; Én kifelé megyek). Versrészleteket kellene idézni hosszan, de erre nincs lehetőség. Olvasni kell Adyt! Mindennap. A zenéjéért, a lángolásáért, a biztató üzeneteiért. A Nyugat-beli versek nagyrészt Az Illés szekerén (1908) gyűjteményben jelennek meg. Feltűnő (vagy talán nem is annyira), hogy a kötetben jelentős számban szereplő osztályharcos költemények (a Dózsa
8 Film, irodalom, történelem György unokájától A Hadak Útja című versig) egytől egyig hiányoznak a polgári folyóiratból. Nem férnek bele a lap egyébként tágas, liberális horizontjába (amit Ady elsősorban a minőségi engedmények miatt bírál), de valószínűbb, hogy a költő maga sem akarta a Nyugatban megjelentetni azokat. Fiktív életrajz és láthatatlan szerző A Nyugat, első négy számában, folytatásokban közli Ady A magyar Pimodan című írását, mely műfaji megjelölése szerint: vallomások és tanulmány. Ebben a költő bizonyos mértékig álarc mögé húzódva mutatja be önmagát, s hogy mivé kellett lennie szükségszerűen. Az álca biztonságot ad, s félretolva olykor ki-kitekint mögüle a szerző. Az a művész, akinek magyarságát oly sokszor megkérdőjelezték, a legmagyarabb névvel (a honfoglaló vezérek egyikével) áll elő: Tas Péter vagyok. Hat évvel idősebbnek mondja magát a ténylegesnél, de a beteg szervezet, a halállal örökösen viaskodó szellem és fizikum joggal érezheti magát elhasználtabbnak, öregebbnek a valóságosnál. Adynak a vallási gyökerek is fontosak. Református hite mellé kreál magának örmény ősöket (ez a nép az első hivatalosan keresztény) meg pápista rokonságot. A Tasok részegesek és őrültek voltak, mondja, s innen már csak egy lépés, hogy zsenit teremjenek. A zsenik pedig kényszerűen menekülnek a narkotikumokhoz meg az ivásba, a párizsi Pimodan magyar megfelelőjébe, az Alkoholhotelba. Kíváncsiságból megkíséreltem egyszer, hogy van-e erőm nyolc-tíz hónapig egy csöpp alkohol nélkül élni. Volt: gyönyörűen bírtam, de szenzibilitásom, ami a legelőkelőbb művésztulajdonság ( ) az őrületig kezdett fokozódni. A szürke, porszínű magyar élet még szürkébbé és átkosabbá borult előttem, s a halál veszedelmesen nekem indult. Gyávább voltam, és még ma is jobban szeretem az életet egy-két negyedóráig valaminek látni, mintsem elengedjem magam a mámor turistakötele nélkül a meredélyen. Vagy később: Két fajtájú mámora van a bornak. ( ) Az első mámor olyan, mint akárkié, aki tud inni, kitüzesít bennünk minden örömhajlandóságot, s nagyon hatalmasak vagyunk. ( ) S (másnap) mikor alkonyul, egyszerre csak, akárhol járunk, nyugtalan s tovább is nyugtalannak maradó agyunkat, szívünket befogja a mindenség. Ez már egészen művészérzés. ( ) Hangsúlyozom: ez másnap este jön, ez a legnagyobb emberi érzésképesség, ez szinte a legnagyobb titkokat is kiadó, eláruló egy vagy két óra. Ady örökösen küzd a meg nem értéssel vagy jobb híján félreértelmezéssel. Ki látott engem? című verse páros kérdő mondatok sorozata (minden második mondatában az önmaga felé irányuló kételyeket is megfogalmazva). A címzettek: a vak szivű, hideg szemű barátok. Révész György azonos címmel, Ady születésének 100. évfordulóján (1977-ben) a költő hiányából szándékozik megrajzolni az enfant terrible portréját. Ez a hiány tényleges az 1900-as évek elején, amikor Ady Nagyváradról Párizsba utazik, de beszélhetünk az Ady-szellemiség hiányáról is az 1970-es évek pangó szocializmusának idején. Ady, a nagyváradi zsurnaliszta és költő távozása az élet kézzel fogható kiüresedését hagyja örökül újságíró barátainak, bár ők látszólag ugyanúgy folytatják/folytatnák mámoros éjszakai szórakozásaikat és játékaikat, mint Adyval annak előtte. Az úri, vállalkozói és papi világ persze örül a folyton kellemetlenkedő, bőszen és megvesztegethetetlenül bíráló költő-publicista távozásának. Ketten keresik elszántan de tudjuk, reménytelenül a költőt. Az egyik egy huszárkapitány, aki felpofozván elégtételt venne a tisztes családokat hírbe hozó, pimasz költőtől; a másik egy parasztfiú, aki segítségért jönne Adyhoz, írásával akadályozza meg az aratóbandák összecsapását meg a csendőrség beavatkozását a káptalanbirtokon. A hiányról, a nincsről filmet forgatni mindig rendkívül kockázatos feladat. Nem is vállalkoztak még erre. Tudunk olyan filmről, melynek főszereplőjét azért nem láthatjuk végig a képkockákon, mert az ő szemén keresztül peregnek az események, azaz az élő, mozgó, aktív főszereplő helyébe a mechanika, a kamera kerül. De Révész György filmjében azért nem látható Ady, mert nincs jelen. (Ugyanakkor ez azzal is jár, hogy igazi főszereplő nem lévén, súlytalan vagy kevésbé fajsúlyos szereplők árasztják el a vásznat, azaz Ady statisztériája lép elő főszereplővé.) Mégis úgy kellett megcsinálni az hommage-t, hogy oda képzeljük, azaz Ady a mi belső vásznunkon jelenjen meg. És mi az, ami őt előhívja? A város jellegzetes helyszínei, Ady újságíró barátai, az erőre kapó nőmozgalom vonulgató csoportjai, az úri és papi világ színterei. Ady nem látható, de emlékekben, jelmondatokban, újságcikkrészletekben és hivatott verstolmácsolásokban (Latinovits Zoltán hangján) jelen van. A versrészletek persze átfogják az egész életművet, nem szorítkoznak a korai nagyváradi időszakra. S itt van egy komoly ellentmondás. A nagyváradi években Ady még nem lehetett az a világnagyság, ahogy barátai emlegetik. Egy rendkívül jó tollú, bátor újságíró költői tehetséggel megáldva. És csak 1906-ban jelenik meg az Új versek kötet, amely azonban azonnal a költészet élvonalába repíti, a legnagyobbakkal egy sorba. Révész megoldását a láthatatlan főszereplővel, mégis, mindennek ellenére sőt a film részbeni sikertelenségével együtt fájdalmasan jónak, az egyedül üdvözítő megoldásnak kell tartanom. Ugyanis ki játszhatná el Adyt egy játékfilmben? Úgy gondolom, senki. Adyt eljátszani nem, csak megélni lehet. Latinovits próbálkozott sikerrel a versmondás terén. (Ady szenvedélye volt az övé, talán még a költőénél magasabb hőfokon is.) De testi, élő-eleven-lélegző-szenvedő valójában megmutatni egy színész által? Lehetetlen. Kosztolányi Dezső Látható (!) egy amatőrfilmen. S nem hiszem, hogy közelebb jutnánk személyisége megismeréséhez. A szögletes és felgyorsult mozgások mintha egy korai burleszkszerű némafilm kezdő kockái lennének. Az író bejön, írógéphez ül, de nem hagyják dolgozni, körülötte sürgés-forgás. Egy másik rövid snittben családi hármas, a családi felvételek szokásos pillanatai: integetés, évődés, játszadozás. A harmadikon: a fiú fára mászik, majd közelképen belenéz a kamerába. Semmi különös. De mégis látjuk a nagy írót, termetes alakját, jellegzetes mozdulatait. Meg vannak örökítve, nem kell elképzelnünk. Az amatőrfilm része, összekötő eleme a három Kosztolányi-novella tévéfilm-feldolgozását egységes mozifilmmé összeillesztő Színes tintákról álmodom című Ranódy László-filmnek (1980). A filmen a mai vetítőteremben látjuk a már idős Kosztolányi Ádámot, amint a pergő képeket (s egykori önmagát is) nézi, s belső narrációként a rendező hangján az író gondolatait halljuk. Moziról, írásról, részvétről, meg az egészről. Ady 1907-ben Kosztolányi Négy fal között című verses könyvéről azt írta, hogy szerzője abszolút költő, a mesterségbeli tudás teljes fegyverzetében, aki bármilyen témát akár a perzsa költők magas fokon meg tud írni, művészi formába tud öltöztetni. Adynál persze a dicséret felér egy elmarasztalással. Ő a művészetet másodrendűnek tekinti az élettel, a cselekvéssel szemben ( Én nem bűvésznek, de mindennek jöttem mondja.) Kosztolányinál ez épp fordítva lehet, ezért aztán az életvalóság átélt élményét hiányolja Ady a hirtelenül föltűnő költőtalentumnál. Sőt azt írja, hogy Kosztolányira egyenesen az irodalomnak van szüksége. Amit és akit meg is kap nemzetközi színvonalon. Irodalmi író Persze tévednénk, ha a fenti skatulyában, puszta formaművészként könyvelnénk el az írót. Jó példa a cáfolatra néhány érzékeny és tárgyilagos novellájának szakavatott mozgóképi interpretációja. A Színes tintákról álmodom három novellája három különböző hangütés. Tragikus a legkorábbi írás, a Fürdés záróakkordja, fájdalmas-szomorú A kulcs alaphangja, sírás és nevetés váltakozik a groteszkül mainak ható Kínai