MARY ANN SHAFFER és ANNIE BARROWS Krumplihéjpite Irodalmi Társaság PARK KÖNYVKIADÓ
Eben Julietnek 1946. március 10. Kedves kisasszony! Köszönöm a levelét, és hogy volt olyan kedves Eliról, az unokámról érdeklôdni. Ô az én Jane lányom gyermeke. Jane és az újszülött kisbabája a kórházban haltak meg 1940. június 28-án, éppen aznap, amikor a németek bombáztak minket. Eli apja 1942-ben, Észak-Afrikában esett el, így hát Eliról most én gondoskodom. Június 20-án hagyta el Guernsey-t, a több ezer aprósággal és iskolással, akiket Angliába evakuáltak. Tudtuk, hogy jönnek a németek, és Jane aggódott a biztonságáért. Jane-t magát az orvos nem engedte fel a hajóra, merthogy olyan közel volt a szülés. Fél évig nem is tudtunk a gyerekekrôl. Akkor a Vöröskereszt küldött egy lapot, hogy Eli jól van, de azt, hogy hol van, nem árulták el; végig nem tudtuk, milyen városokban vannak a gyerekeink, csak imádkoztunk, hogy ne nagyváros legyen. Még hosszabb ideig tartott, amíg én is küldhettem neki egy lapot, de örültem is meg nem is. Féltem megírni neki, hogy az édesanyja meg a kisbaba meghalt, szörnyû gondolat volt, hogy az én kis fiacskám egy levelezôlapon olvassa ezeket a hideg szavakat, de muszáj volt megtennem. És utána még egyszer, amikor az apja haláláról értesítettek. Eli csak a háború után jött vissza és igen, minden gyereket egyszerre küldtek haza. Micsoda nap volt az! Még annál is szebb, mint amikor az angol katonák felszabadították Guernsey-t. Eli volt az elsô fiú, aki lejött a pallón öt év alatt jó hosszúra nôtt a lába, és talán el se engedtem volna, ha Isola meg nem lök, hogy ô is meg szeretné ölelni. b 82 b
Áldom a Jóistent, amiért egy yorkshire-i gazdacsaládhoz került. Nagyon jók voltak hozzá. Eli átadott egy levelet, amit nekem írtak mindent megírtak róla, amit én elmulasztottam, hogy hogyan fejlôdött, mit tanult az iskolában, hogyan segített a farm körül, és hogy próbált férfiasan viselkedni, amikor a lapjaimat megkapta. Most együtt járunk halászni, és a tehenem meg a kert körül is segít, de a legjobban fát faragni szeret; Dawsey meg én tanítgatjuk. Múlt héten egy letört kerítésdarabból nagyon ügyes kígyót faragott, bár úgy sejtem, a fa inkább Dawsey pajtájából, az egyik gerendáról származott. Dawsey csak mosolygott, mikor megkérdeztem, igen ám, de fát most nehéz találni a szigeten, merthogy ki kellett vágnunk a legtöbb fát, de még a lépcsôkorlátokat és a bútort is tüzelônek, amikor a szén és a petróleum elfogyott. Elijal most fákat ültetünk a földeken, de sokáig fog tartani, amíg megnônek, és az egész szigetnek nagyon hiányzik a lomb meg az árnyék. Most elmondom, hogy volt az a sült malaccal. A németek nagyon kényesek voltak a jószágra. A disznókat és a teheneket szigorúan számon tartották. Guernsey-nek kellett élelmeznie a Franciaországban állomásozó német katonákat is. A maradékokat, ha volt, megtarthattuk. Hogy imádták a németek a könyvelést! Felírtak minden gallont, amit fejtünk, lemérték a tejszínt, feljegyeztek minden zsák lisztet. A csirkéket egy darabig nem bántották, de amikor a táp és az ételmaradék fogytán volt, megparancsolták, hogy vágjuk le az öregebbjét, hogy a jó tojók jóllakjanak, és tovább tojjanak. Mi, halászok a fogás legnagyobb részét le kellett hogy adjuk. A kikötôben várták a bárkáinkat, hogy levegyék a sápot. A megszállás elején sok idevalósi ember halászbárkán menekült Angliába; volt, aki vízbe fúlt, de volt, akinek sikerült. Ezért aztán a németek új rendeletet hoztak: akinek családb 83 b
tagja volt Angliában, az többé nem szállhatott halászbárkába. Féltek, hogy mi is megszökünk. És énnekem, mivelhogy Eli is odaát volt, kölcsön kellett adnom a bárkámat. Privot úr egyik üvegházában kaptam munkát, és nemsokára már értettem a növényápoláshoz. De édes istenem, mennyire hiányzott a bárkám meg a tenger! Különösen a hús miatt cirkuszoztak sokat a németek, mert nem akarták, hogy egy font is a feketepiacnak jusson ahelyett, hogy ôk ennék meg. Ha az embernek almot vetett a kocája, már meg is jelent a tanyán az úgynevezett mezôgazdasági tisztjük, megszámolta a malackákat, mindegyikrôl bizonyítványt adott, és a könyvébe is beírta. Ha a malac vagy a disznó természetes úton múlt ki, szólni kellett ennek a tisztnek, az meg újra kijött, megszemlélte a döglött állatot, és adott róla halotti bizonyítványt. De lecsaptak a tanyákra váratlanul is, és jaj volt annak, akinél a disznók száma nem egyezett meg azzal, amit összeírtak! Már egy malac fogyatékért is kemény bírság járt, és ha még egyszer rajtakapták, ôrizetbe vették, és becsukták a St. Peter Port-i börtönbe. Ha pedig túl sok állat tûnt el, a németek biztosra vették, hogy a gazda a feketepiacnak szállít, és elküldték munkatáborba Németországba. A németekkel az ember sose tudhatta, hányadán áll; raplis egy bagázs volt. Kezdetben azonban a mezôgazdasági tisztet még könnyen át lehetett ejteni, és az ember eldughatott elôle egy-egy malackát. Most elmondom, hogyan szerezte a magáét Amelia. Will Thisbeenek volt egy beteg malaca, amelyik megdöglött. A tiszt kijött, megírta a bizonyítványt, hogy a malac tényleg döglött, és Will el is temethette szegény jószágot. Csakhogy Will nem temette el, hanem eliszkolt vele, és az erdôn átvágva elvitte Amelia Maugerynek. Amelia erre eldugta a saját makkegészséges malacát, és kihívta a mezôgazdasági tisztet: jöjjön gyorsan, megdöglött a malacom! b 84 b
No, az jött is rögtön, és ahogy látta a hátán fekvô, felfordult malacot, nem is gyanította, hogy ezt az állatot aznap már látta egyszer. Be is írta a könyvébe, a többi döglött állat közé. Amelia a döglött malacot továbbadta egy másik jó barátjának, aki másnap állt elô ugyanezzel a trükkel. És ezt így lehetett folytatni, amíg a tetem meg nem büdösödött. A németek a végén gyanút fogtak, és attól kezdve minden malacra és borjúra a születésekor billogot sütöttek, így hát befellegzett a dögcserének. Amelia azonban ott maradt az eleven, egészséges, szép kövér malacával. Már csak Dawsey kellett, hogy szép csöndesen levágja. Csöndesen kellett, mert Amelia farmja mellett egy német üteg posztolt, és nagy baj lett volna, ha a katonák meghallják a malac halálvisítását. Dawsey-hoz valahogyan mindig vonzódtak a disznók. Ahogy megjelent egy tanya udvarán, odaslattyogtak hozzá, és várták, hogy megvakarja a hátukat. Mindenki más miatt ricsajozni kezdtek, vinnyogtak, szörtyögtek, összevissza futkároztak, de Dawsey mindig meg tudta ôket nyugtatni, és tudta, hol az a pont az álluk alatt, ahová gyorsan beleszúrhat a késével. A disznónak nem maradt ideje visítani, csak némán összeroskadt. Mondtam is Dawsey-nak, hogy csak a csodálkozás látszik a szemükben, de ô azt mondta, szó sincs róla, a disznó okos állat, tudja, hogy becsapták, és én csak ne szépítsem a dolgokat. Amelia malacából pompás lakoma lett. A hús mellé volt krumpli és hagyma is. Már majdnem elfelejtettük, milyen az, ha az ember jóllakik, de akkor újra felfedeztük. Amelia behúzta a függönyöket, hogy ne is lássuk a német üteget, és így csupa jó barát közt, finom vacsorával az asztalon úgy tehettünk, mintha nem is történt volna semmi. b 85 b
Igaza van, Elizabeth tényleg bátor asszony, és mindig is az volt. Még kislány volt, amikor Londonból Guernsey-re jött a mamájával és Sir Ambrose Iversszel. Az elsô nyáron, amikor mind a ketten tízévesek voltak, összeismerkedett az én Jane-emmel, és azóta is kitartottak egymás mellett. Amikor 1940 tavaszán Elizabeth visszajött, hogy bezárja Sir Ambrose házát, tovább maradt, mint tanácsos lett volna, mert Jane mellett akart maradni. Szegény lányom nem volt jól, amióta John, a férje Angliába ment, hogy feliratkozzék a seregbe ez 1939 decemberében volt, és nehezen tudta kihordani a babáját. Martin doktor ágyba parancsolta, így hát Elizabeth ott ült mellette, hogy könnyebben múljon az idô, és játszott Elijal. Eli akkor volt a legboldogabb, ha Elizabeth játszott vele. A bútorok persze veszélyben voltak, de jólesett hallani a nevetésüket. Egyszer átmentem, hogy hívjam ôket vacsorázni, és ott találtam mindkettôt a lépcsô aljánál, elterülve egy halom párnán. Fényesre vikszelték Sir Ambrose szép tölgyfa korlátját, és lecsúsztak három emeletet! Elizabeth gondoskodott a szükséges lépésekrôl, hogy Elit fölvegyék az evakuálóhajóra. Minket a szigeten csak egy nappal korábban értesítettek, hogy mikor jönnek a hajók Angliából a gyerekekért. Elizabeth úgy pörgött, mint a búgócsiga, kimosta és megstoppolta Eli ruháit, és elmagyarázta neki, miért nem viheti magával a kedvenc házinyulát. Amikor elindultunk az iskolaudvarra, Jane-nek muszáj volt elfordulnia, hogy Eli ne lássa, milyen könnyes a szeme, így aztán Elizabeth fogta kézen, és azt mondta, hogy remek idô van a tengeri hajókázáshoz. Elizabeth még ezután se akarta elhagyni Guernsey-t, pedig mindenki másnak csak ez járt a fejében. Nem azt mondta, megvárom, amíg Jane kisbabája megszületik, és majd ha kicsit megerôsödött, akkor mindhárman elmegyünk b 86 b
Londonba, kinyomozzuk, hol van Eli, és magunkhoz veszszük. Amilyen aranyos volt Elizabeth, olyan kemény volt a feje. Elôrenyomta az állát, és az ember rögtön látta, hogy semmi értelme vitázni vele az elutazásról. Még akkor se, amikor láttuk, hogyan száll a füst Cherbourg felôl, ahol a franciák felgyújtották a benzintartályaikat, hogy a németek el ne foglalják. Mindhiába: Elizabeth Jane és a baba nélkül nem volt hajlandó elmenni. Úgy hiszem, Sir Ambrose azt mondta neki, hogy ô meg egy barátja, akinek jachtja volt, egyenesen behajóznak majd St. Peter Portba, és elviszik ôket Guernsey-rôl, még mielôtt bejönnek a németek. Az igazat megvallva én örültem, hogy velünk maradt. A kórházban is velem volt, amikor Jane meg az új kisbaba meghaltak. Ott ült Jane mellett, és fogta erôsen a kezét. Azután, hogy Jane meghalt, Elizabeth meg én csak álltunk a folyosón, mintha megbénultunk volna, és bámultunk ki az ablakon. És így láttuk meg, hogy hét német gép leereszkedik a kikötô fölött. Azt hittük, csak felderítô repülésen vannak, de akkor elkezdtek hullani a bombák, úgy zuhantak a magasból, mint a botok. Nem szóltunk egy szót se, de tudom, hogy mire gondoltunk mind a ketten: hála istennek, hogy legalább Eli jó helyen van. Elizabeth ott állt Jane mellett és énmellettem a rossz idôkben, és utána is, de én nem tudtam rajta segíteni, köszönöm hát a Jóistennek, hogy Kit, a kislánya velünk van, biztonságban, és imádkozom, hogy Elizabeth mielôbb hazajöjjön. Örömmel olvastam a barátjáról, aki elôkerült Ausztráliában. Remélem, ezután is hajlandó lesz levelezni velem és Dawsey-val, aki éppúgy örül a kedves leveleinek, mint én. Ôszintén üdvözli Eben Ramsey b 87 b
John Booker Julietnek Kedves kisasszony! 1946. március 27. Amelia Maugery kért meg, hogy írjak önnek, minthogy én is alapító tagja vagyok a guernsey-i Krumplihéjpite Irodalmi Társaságnak, habár csak egyetlen könyvet forgatok újra meg újra: Seneca leveleit latinból fordítva, egy kötetben, függelékkel. Seneca és a társaság közös érdeme, hogy nem merültem el az iszákosok átkos sorsában. 1940-tôl 1944-ig a német hatóságok elôtt Lord Tobias Penn- Piersnek adtam ki magamat. Nála voltam alkalmazásban, ô azonban Guernsey bombázása után lázas sietséggel Angliába menekült. Én az inasa voltam, és itt maradtam. Az igazi nevem John Booker. Londonban születtem, és ott is nôttem fel. A malacvacsora után a többiekkel együtt engem is elkaptak a kijárási tilalom megszegéséért, de az egészre csak homályosan emlékszem; bizonyára, mint mindig, akkor is kapatos voltam. Emlékszem a katonák kiabálására, arra, hogy lóbálták a fegyverüket, és Dawsey támogatott, hogy el ne essem. b 97 b
Aztán Elizabeth hangját hallottam. Könyvekrôl beszélt, hogy miért, az rejtély volt számomra. Utána Dawsey átvonszolt egy legelôn, és aztán ágyba zuhantam. Ez minden. Önt azonban az érdekli, milyen hatással voltak életemre a könyvek, de mint mondtam, ilyen csak egy volt, a Senecakötet. Ismeri ôt? Római filozófus volt, aki elképzelt barátoknak írt leveleket, és megmondta, hogyan éljenek hátralévô éveikben. Lehet, hogy ez így unalmasan hangzik, de a levelek egyáltalán nem unalmasak, sôt nagyon szellemesek. Azt hiszem, az ember többet tanul, ha közben nevethet is. Az a véleményem, hogy a nézetei nagyon is maradandók, és az emberek minden idôkben közel érezhetik magukhoz. Mondok rá egy élô példát: a Luftwaffét és a legénység frizuráját. A blitz alatt a Luftwaffe Guernsey-rôl szállt fel, és úgy csatlakozott a London felé tartó nagy bombázógépekhez. Csak éjjel repültek, a nappalt tehát kedvük szerint tölthették el St. Peter Portban. És akarja tudni, mivel foglalkoztak? Kozmetikushoz jártak! Manikûröztették a körmeiket, masszíroztatták az arcukat, formára szedették a szemöldöküket, ondoláltatták a hajukat vagy új frizurát vágattak. Amikor láttam ôket fejükön hajhálóval ötösével masírozni az utcán, lesöpörve a járdáról a helybelieket, arra gondoltam, amit Seneca mondott a praetoriánus gárdáról. Azt mondta: Van-e köztük, aki ne inkább Rómát látná szétzilálva, semmint a haját? Hadd mondjam el, hogyan esett, hogy a korábbi gazdámnak adtam ki magam. Lord Tobias azért vette meg Guernsey-n a La Fort kúriát, mert biztos helyen akarta kiböjtölni a háborút. Az elsô világháborút a Karib-tenger partján csinálta végig, de ott nagyon szenvedett a kibírhatatlan hôségtôl. 1940 tavaszán a holmija legjavával, benne Lady Tobiasszal, be is költözött a La Fortba. Chausey, a londoni komornyikja bezárkózott az éléskamrába, és nem volt hajlandó elkísérni. Így én, az inasa jöttem Chausey helyett, hogy felb 98 b
ügyeljem a bútorok elhelyezését, a kárpitok felakasztását, az ezüst kifényesítését és a borospince berendezését. Minden palacknak saját kezûleg ágyaztam meg a rekeszekben, mint bölcsôben a kisbabának. És éppen amikor az utolsó képet akasztottuk a falra, megjelentek fölöttünk a német gépek, és St. Peter Portot bombázták. Lord Tobias, akit halálra rémített a zenebona, magához rendelte a jachtja kapitányát, hogy helyezze azonnal készenlétbe a hajót. Nekünk kellett felrakodni az ezüstjét, a festményeit, a csecsebecséit, és ha marad hely számára, Lady Tobiast is, hogy haladéktalanul visszatérjünk Angliába. Én voltam az utolsó a hajópallón, és Lord Tobias üvöltött: Siessen, ember! Siessen már, jönnek a hunok! És ebben a pillanatban, kisasszony, belém nyilallt, mi az én életem igazi értelme. Még nálam volt a kulcs ôlordsága borpincéjéhez. Eszembe jutott az a töméntelen üveg bor, pezsgô, brandy, konyak, amit már nem lehetett felrakodni a jachtra és én magam, amint ott vagyok köztük egy szál magamban. Eszembe jutott, hogy nem szól többé a csengô, nem kell libériát hordanom, és Lord Tobias sem lesz többé. Sôt, többé szolgálatba se fogok állni! Hátat fordítottam az uraságnak, gyorsan leszaladtam a pallón, és futva tértem vissza La Fortba; onnan néztem, ahogy útra kel a jacht, Lord Tobias pedig még egyre ordít. Aztán bementem, tüzet gyújtottam, és levonultam a borospincébe. Levettem egy palack bordeaux-it, és kihúztam az elsô dugót, hadd lélegezzen az a bor. Utána visszatértem a könyvtárba, hörpölgettem a bort, és olvasni kezdtem A borkedvelôk kalauzát. Olvasgattam a szôlôfajtákról, ápoltam a kertet, selyempizsamákban aludtam és bort ittam. Így ment ez egészen szeptemberig, amikor is Amelia Maugery és Elizabeth McKenna beállítottak hozzám. Elizabethet már többé-kevésbé ismertem néhányszor elbeszélgettünk a piab 99 b
con, de Maugerynét még soha nem láttam. Aggódni kezdtem: talán fel akarnak jelenteni? Szó sincs róla. Éppen azért jöttek, hogy figyelmeztessenek. A sziget parancsnoka elrendelte, hogy minden zsidó jelentkezzen a Grange Lodge Szállodában, hogy lajstromba vegyék. A parancsnok szerint épp csak bepecsételik a személyi igazolványunkba, hogy Jude, és már mehetünk is békében haza. Elizabeth tudta, hogy az anyám zsidó volt, mert egyszer megemlítettem. És azért jöttek, hogy megmondják, semmi körülmények között el ne menjek a szállodába. De ez még nem volt minden. Elizabeth alaposan (sokkal alaposabban, mint én) átgondolta szorult helyzetemet. A szigeten úgyis mindenkinek kötelezô a személyi igazolvány, miért ne mondhatnám magam Lord Tobias Penn-Piersnek? Arra hivatkozhatnék, hogy mivel csak látogatóba érkeztem, minden iratomat a londoni bankomban hagytam. Amelia biztosra vette, hogy Dilwyn úr készségesen erôsítené meg a hamis személyazonosságomat, és így is volt. Ameliával együtt ô is elkísért a parancsnokságra, és mindhárman megesküdtünk, hogy én vagyok Lord Tobias Penn-Piers. A komédiát Elizabeth fejlesztette tökélyre. A németek sorra lefoglalták az elegáns guernsey-i házakat a tisztjeiknek, és képtelenség lett volna, hogy La Fortról ne vegyenek tudomást: ilyen szép úri házat nem hagyhattak parlagon. És ha majd eljönnek, nekem úgy kell fogadnom ôket, mintha valóban Lord Tobias Penn-Piers volnék. Élethû lordot kell alakítanom, méghozzá hitelesen és természetesen. Halálra voltam rémülve. Ugyan már, Booker mondta Elizabeth, hisz magának van kiállása. Magas, sötét hajú, jóképû, azt pedig minden inas tudja, hogyan legyen fölényes. Elizabeth ekkor elhatározta, hogy napokon belül megfesti a portrémat, mintha egy 16. századi Penn-Piers volnék. Így hát modellt álltam, azaz ültem neki, bársonypalástban, nyakfodorral, b 100 b
ahogy árnyékos háttér és sötét falikárpitok elôtt trónolok, kezemmel a tôrömön. Elôkelônek, zordnak és félelmetesnek látszottam. Zseniális húzás volt, mert nem egészen két héttel késôbb beállított a könyvtárszobámba egy német tisztekbôl álló, hattagú csoport. Persze kopogás nélkül. Egy palack 93-as Château Margaux-t kortyolgatva fogadtam ôket, és kísértetiesen hasonlítottam ôsömnek a fejem és a kandalló fölött lógó arcképéhez. A németek mélyen meghajoltak, és alig gyôztek udvariaskodni, ami nem gátolta ôket abban, hogy már másnap birtokba vegyék a házat, és engem a kapus házikójába költöztessenek. Eben és Dawsey aznap éjjel, a kijárási tilalom ideje alatt, odalopakodtak, és segítettek, hogy a borosüvegek legjavát felhozzuk és megfelelô helyre rejtsük: egy farakás mögé, a gerendák fölé, a kéménybe, a kútba meg egy szénaboglyába. De 1941 elejére sajnos minden igyekezet ellenére kifogytam a borból. Szomorú nap volt, de voltak barátaim, akik elterelték a figyelmem és Senecára is ekkor találtam rá. Az üléseinket mindinkább megkedveltem; elviselhetôbbé tették a megszállást. A megbeszélt könyvek közül több is ígéretesnek tetszett, de hû maradtam Senecához. Hovatovább úgy éreztem, mintha egyenesen hozzám beszélne, azon a mókásan csípôs módján, de csakis énhozzám. A levelei sokat segítettek, hogy a késôbbi megpróbáltatások alatt se hagyjam el magam. Társaságunk üléseire mind a mai napig eljárok. Seneca már mindenkinek a könyökén jön ki, és rimánkodnak, hogy olvassak már valami mást. De erre nem vagyok kapható. Játszom is az egyik helyi színtársulatunk darabjaiban; Lord Tobias szerepének alakításától kedvet kaptam a színészethez, meg aztán magas is vagyok, a hangom is erôs az utolsó sorban is tisztán hallani. Örülök, hogy a háborúnak vége, és újra John Booker lehetek. b 101 b Tisztelettel híve John Booker