Magyar novellák
Tartalomjegyzék: Tartalomjegyzék: 2 Rieth József: Sztriptíz 4 Dóka Péter: Védelmi rendszer 6 Szűcs János: A harsona 8 Dvorák Ede: Igazság az ufókról 11 Joe Szakmáry: Szimbiózis 14 Schwerteczky Adrienn: Az ÉN erdőm 30 Eric Muldoom: Wolfenburg 32 Az iferit hold 37 Mindennapi történetek II. 51 Bernáth Zsolt :HA ELJŐ AZ ÉJ... 57 MONOLÓG 58 Ha eljő az éj... 60 VISSZAPILLANTÓ 70 BETÖRÉS 74 A SUTTOGÓ GYILKOS 79 AZ IDŐ 85 KÁRHOZAT 95 HARRY BÁRJA 107 A JÁTSZMA 111 TÖRTÉNETEK TÖRTÉNETEI 120 Yabbagabb és a zsarnoki szemlélő 122 Bihari Péter: NECASIA 132 Horlik Zoltán: Darton kocsmája 134 Juhász György: SCI-FI 136 Koncz Ferenc: Az önként jelentkezô 138 Koncz Ferenc: Déja Vu 139 Koncz Ferenc: Hullócsillag 140 Koncz Ferenc: Új rendszer 142 Lord Dunsany : Az Álomváros 143 Lord Dunsany : A hajnal egy legendája 145 Mesterünk, az ember 148 Michaleczky Péter: Az ellenőröket lelövik, ugye? 151 Trial By Fire - Tűzpróba 154 Tartalomjegyzék: 154
Bevezető 154 ELSŐ FEJEZET A Megérkezés 154 MÁSODIK FEJEZET Az első találkozás 159 HARMADIK FEJEZET Tűzvonalban 167 Jezabel 173 Szabó Tamás: A HADÚRNAK EMBER KELL 178 Szabó Tamás: RÉSEK 182 Viszokay Tamás: PAJZS 184 Wágner B. György: Cájenfingsöny 191 Robert T. Norghost: Szabadon 193 Marcus: Britannia AD 537. 196 Ariadné: Az ÉN erdőm 199 Fitter Hajnalka Zsuzsanna : Esőharcos 201 Jerikó: Haláltánc 204 KRYSE NAKSH: KITASZÍTVA 206 MAGENTA JADE: A tanácsadó 210 Magyar Tibor: Csak pár lépéssel közelebb 213
Rieth József: Sztriptíz A zenekar egy buja ritmusú dzsesszmelódiát kezdett játszani. A zongora bonyolult rendszer szerint lökésszerűen odavetett akkordjai felett egy szaxofon erotikus nyögései készítették elő a hangulatot, amelyet a dob ritmusának szívverésszerű összetett lüktetése egyre fokozott. Az üres színpadon sejtelmes színű fénnyalábok hullámoztak fel-alá, mintha keresnének valamit. Fokozatosan egy helyre összpontosult a megvilágítás, a zene is egyre magasabb régiókba jutott, s akkor hirtelen a fénykévék össztüzében megjelent a legtökéletesebb testű nő, akit valaha is láttam. Nem bejött, hanem ott termett, mintha a földből nőtt volna ki. Csak állt, és lassan körülhordozta perzselő tekintetét a közönségen. Mindenkire nézett, s mégis mind úgy éreztük, hogy egyedül nekünk szól a pillantása. Félig leeresztett hosszú, dús fekete szempillái alól lövelltek ránk világítani látszó szemei, s nyomában felkorbácsolt vágyak követelő áradata nőtt. S mintha csak ennek az érzéki kívánságnak engedne, eddig mozdulatlan teste lassan hullámzani kezdett. Először vállai mozdultak a zene ritmusára, majd karjai a bűvölő hangjára táncoló kígyókként lebbentek följebb, lejjebb. Azután csípője, lábai is bekapcsolódtak, és kisvártatva minden porcikája együtt lüktetett az érzéki dallammal. Csillogó blúza alatt hol megfeszültek, hol elernyedtek az izmok, sötét színű, hosszú szoknyája feszesen körülölelte izgató alakját, felajzott tudatunkba égette tökéletes testének körvonalait. Nem sokáig hagyott minket bizonytalanságban a részletek felől. Először a színes sálat oldozta le a nyakából egy pillanatra sem esve ki a ritmusból, s most a kendő a tánc közben igézően lengedezett körülötte. A szoknyát egy mozdulattal rántotta le magáról, s miközben hol leguggolva, hol felágaskodva kéjesen mutogatta alakját, válla felett átpillantva érzéki világító szemeivel mintha a tetszésünket keresné. Hogy tetszik? Jól csinálom? Pontosan észlelte a belőlünk áradó forró vágyakat, és láthatólag mindent megtett, hogy mesterien kiszámított buja mozgásával a végletekig fokozza azt. A blúzt szinte centiméterenként mozdította odébb, hogy a látvány minden pillanatát kiélvezhessük. Ahogy végül keble is szabadon hullámzott a mind erotikusabbá váló zene ritmusára, fülledt bujaság áradt érzéki testéből. Mind erősebb kívánság fogott el mindannyiunkat, szinte vágni lehetett a vágyak sűrű felhőjét, amely formás alakja felé hömpölygött. Ha nem lett volna egyenletesen barnára sülve tökéletes bőre, bizonnyal megégette volna perzselő bámulásunk. Már csak egy aprócska bugyi volt az egyetlen, amely takarta. Ez is mindössze magasra felhúzott pántokból állt, a pár ujjnyi átlátszó szövet alkalmatlannak tűnt arra, hogy bármit is elrejtsen. Félő volt, hogy itt véget is ér az előadás, ám egy hirtelen mozdulattal ettől az utolsó ruhadarabtól is megszabadult. Tovább vonaglott a zene ritmusára, s láthatólag legkevésbé sem igyekezett bármit is elrejteni mohó szemeink elől. Míg a szaxofon egyre bujább hangokat préselt ki magából, a táncosnő hol állva, hol lehajolva, szembefordulva, vagy háttal a közönségnek mindent részletesen megmutatott, amit csak teste nyújthatott. S míg szemeim meredten bámulva tapadtak buján vonagló lágyékára, váratlan extázisban marcangolni kezdte magán a bőrt. A döbbenet felhördülése hangzott a közönségből. S szakadozó bőre alól hús helyett fém alkatrészek, acéldugattyúk és kábelek tűntek elő. A zenekar fortissimóba ment át, míg az utolsó cafatokat is letépte magáról, s most már egy szépen megmunkált csillogó gép hajlongott, pörgött előttünk, egy pillanatra sem esve ki a zene üteméből. Csak lassan fogtuk fel, és kezdtük csodálni, hogy nem egy embert látunk táncolni, hanem egy tervezőasztalon készített robotot! Bámulatos volt látni a krómozott alkatrészek tökéletes összhangját, ahogy lágyan, törések és az elvárható darabosság teljes hiányával siklanak egymáson. Át lehetett nézni az acélvázon, a karok és rudak közti réseken, jól látszottak a mozgató villanymotorok, a szabályos kötegekbe elrendezett kábelek, vezetékek. Végül a megvilágítás teljesen elhalványodott, s a fémtestből egyre-másra szikrák pattantak ki, amelyek fokozatosan kék színű, sejtelmes fénnyel vonták be a csillogó törzset.
Hangos ovációban törtünk ki, ahogy az előadás véget ért, és felállva kezdtünk lelkesülten tapsolni. Meghajolt, majd még többször visszajött újra meghajolni, és ismét megcsodálhattuk a mérnöki lelemény fantasztikus eredményeként tökéletes harmóniában együtt működő gépezet kecses, sima mozgását, arányos méreteit, tiszta, fémesen csillogó alkatrészeit. Percekig tartott a tapsunk, begerjedésig fütyültünk és sípoltunk, míg acélból készült tenyereink ütemesen csattantak egymáson, krómozott lábunk dobogott a padlón.
Dóka Péter: Védelmi rendszer 1. Azon a napon Joe már hét órakor elment hazulról. Én még sokáig lustálkodtam az ágyban, néztem a televíziót, eljátszottam a színkeverő géppel, kivetítettem az aktomat a képernyőre, és mindenféle ruhába beöltöztettem magam. Vagy tucatnyi frizurát kipróbáltam, szegény Joe nem is tudja, mi mindennel terhelem a gép memóriáját. Nyolckor megkaptam a postát, köztük anyám levelét is, melyet már régen vártam. "De hát mi van ott nálatok?" - így kezdődött, és én csak mosolyogni tudtam anyám tájékozatlanságán, aki soha nem hisz a tv-nek, minden információt levelek útján szerez az ismerőseitől, különösen tőlem. A levelet leraktam a gép elé, és mosakodni indultam. Pergett rám a víz, mint az ostorcsapások, és én azon gondolkodtam, mit is írjak anyámnak. Nem tudunk voltaképpen semmit. Már egy éve itt vannak, élősködnek rajtunk, néha gonoszak, máskor békén hagynak, általában nők elcsábításával foglalkoznak. A legkülönösebbek a perek, amikor - hiszen nem mondanak ellent - bíróság elé hurcoljuk egyikük-másikukat. Beismernek mindent, mégsem született eddig egyetlen elmarasztaló ítélet sem. Pedig hányan gyűlölik őket! Itt bizonyára valami korrupcióról van szó, amiről mi, egyszerű emberek úgysem tudhatunk meg semmit. Kiléptem a zuhany alól, és fésülni kezdtem a hajam. Ahogy megláttam magam a tükörben, Joe jutott az eszembe. Gyakran nézi, ahogy így fésülködöm, aztán mögém lopózik, lehajtott fejjel, mint egy bűnös kisfiú... Még Joe sem tud semmi magyarázatot, pedig az intézetben szerintem mást se csinálnak, csak ilyesmikről vitatkoznak. Akkor mit mondjak én? Igazából nem is érdekel ez az egész. Pirítóst reggeliztem, aztán megírtam anyának, hogy nálunk minden rendben, ne aggódjon, és hogy gyereken gondolkodni még korai, Joe-nak is ez a véleménye. Elküldtem a levelet a villanypostán, és fürdőruhát húztam - gondoltam lemegyek úszni az alagsorba. A liftben egyedül utaztam, és ez eléggé idegesített, mert utálom a magányt, azért is mentem a strandra, hogy ott embereket lássak. Egy-egy magányosan töltött nap után elmegy a kedvem még az élettől is. Rossz jel volt az üres lift, és még ijesztőbb az üres folyosók látványa. Ilyenkor pezsegni szokott itt az élet. Gyorsabban kezdett verni a szívem, de nem fordultam vissza. Jól tudtam, ha megint fölmegyek, egész nap azon rágódom, mi lehetett az alagsori néptelenség oka. Az uszoda is üres volt, de nem zavartattam magam. Lepakoltam a cuccomat, papucsot húztam, és bementem a medencéhez. Már messziről lehetett hallani, hogy valaki csapkodja a vizet, óriás csattanásokat vertek vissza a falak. Megremegtem, mert hirtelen megértettem, miről is van szó. A jahavék közül van itt valaki. Remegő kézzel nyitottam ki az ajtót. A kíváncsiság, a vágy, melynek folytonos jelentkezéséről velük kapcsolatban már annyit hallottam, mint egy óriási tenyér tolt a terem belseje felé, a medence szélére. Hatalmas termetű jahave volt, a hátán úszott, hosszú haja a feje körül lebegett a vízen. Amikor megpillantott, megállt, és kíváncsian bámulni kezdett. Nagy, sötét szeme volt, és gondosan nyírt fekete szakálla. Úgy nézett ki, mint egy ember, egy férfi, de a mozgása, a hatalmas termete, testének arányai idegenek voltak. Bántóan idegenek. Kimászott a medencéből, és hozzám lépett. - Jó reggelt! - mondta illedelmesen. Kellemes, mély hangja volt. Vonzott és taszított egyszerre. - Úszni támadt kedvem, hát bejöttem ide magukhoz. Sajnos elfutottak az emberek. Nem válaszoltam. Most már rettenetesen féltem, és nem tudtam, miért nem fordultam vissza. Hallottam, hogy asszonyokat erőszakolnak meg. - Milyen szép maga! - mondta mosolyogva. Embernek nem lehetnek ilyen fogai. Mint egy vadállatnak. De felelni most sem tudtam. - Miért nem megy úszni? - hallottam a hangját megint. - Hagyjon engem! - mondtam halkan, és el akartam lökni a kezét, amivel végigsimította a hajamat. De nem mozdult a karom. Percekig álltunk így. A jahave mosolygott, és játszott a hajammal. Aztán hirtelen megfordult, és kiment. Remegni kezdtem, és hirtelen olyan gyenge lettem, hogy le kellett ülnöm az uszoda kövére. Összehúztam magam, mint egy félénk kis állat, és úgy vert a szívem, mintha a hideg kő dübörögne alattam.
2. Délben Joe hazaugrott egy órára, hogy velem ebédeljen. Az ágyban talált, hanyatt feküdtem és a plafont néztem. - Na mi az? - kérdezte jókedvűen. - Még mindig lustálkodunk? Mosolyogni próbáltam, hogy meg ne ijesszem, de akkor már látta, hogy valami baj van. El kellett mondanom, mi történt. Joe egyre sápadtabb lett, végül kinyitotta a szekrényt, kivette a fegyverét, és némán elindult az ajtó felé. - Joe! - kiabáltam. - Te teljesen hülye vagy! Mit csinálsz? Egy űrlénnyel akarsz lövöldözni?! Hiszen már rég elment! - De már csapódott is az ajtó, és ő nem volt sehol. Néhány pillanatig szörnyű kétségbeesés ragadott magával, de aztán máris határoztam. Kivettem a szatyromból a saját kis fegyveremet, és rohantam Joe után. Hosszú-hosszú percek teltek el, amíg leértem az alagsorba. Joe már biztosan benn van. Eltökélt voltam és kíváncsi egyszerre. Kinyitottam a csarnok ajtaját, és amit ott láttam, olyan volt, mint egy káprázat. Joe leeresztett fegyverrel állt a jahave előtt, és gyűlölettel bámulta őt. A jahave szemében szánakozás volt, mintha sajnálná, hogy a férjemet szoborrá dermesztette. Olyan összetartozó, olyan hasonló volt ez a két lény, hogy megdermedtem az ámulattól. Ekkor a jahave meglátott engem, és elindult az ajtó felé. Őrült tempóban kezdtem szaladni, meg sem álltam az emeletig. Berohantam az ajtón, egyenest a szobámba, és ott levetettem magam az ágyra. Tudtam már, hogy Joe-nak semmi baja sem lesz. Valami más járt a fejemben. Olyanok voltak ők ketten, mint egymás tükörképei. És szörnyű kimondani, de Joe volt a jahave torzabb, szánalmasabb képe. 3. Másnap Joe magával vitt a munkahelyére. - Értesítettem a rendőrséget, mindent el fognak rendezni. De addig is jobb, ha velem vagy. A magunkfajta tehetetlen velünk szemben. - Joe homlokán elmélyültek a ráncok, amint a munkahelye felé utaztunk. Hosszú idő után először voltam megint csővasútban. - Mondd - fordult hirtelen felém -, te is érezted azt a tehetetlenséget, amikor védekezni próbáltál? Mintha le lenne kötözve a kezed, de ami a legfurcsább, nem kívülről, hanem belülről. - Igen - mondtam elgondolkodva. Joe jól fogalmazta meg az érzést. - Igen, pontosan ezt éreztem én is. Kiléptünk a fülkéből, és elindultunk Joe szobája felé. Csak most, hogy a munkahelyére értünk, kezdett enyhülni a férjem arckifejezésének merevsége. "Tiszta szerencse - gondoltam -, hogy szereti a munkáját. El is felejtjük gyorsan ezt a kis incidenst." Joe egy egészen kicsi helyiségben dolgozott, de az egyik fal üvegből volt, és az üvegen túl műhely, ahol Joe irányításával robotokat állítanak össze. Ez a munka korántsem volt mechanikus: a műhely tulajdonképpen laboratóriumul szolgált, és a férjem feladata az volt, hogy minél tökéletesebben és biztonságosabban működő mesterséges intelligenciákat állítson elő. Ahogy odaértünk, rögtön leült az asztala elé, és rólam teljesen elfeledkezve egy kis dobozt kezdett szerelgetni. Ha nem kezdtem el kérdezgetni mit is csinál, talán egészen estig felém se fordul. De én nagyon untam magam. - Mi az, amit most szerelsz, Joe? - Bonyolult lenne elmagyarázni - válaszolta kelletlenül. - De mégis, Joe. Meghalok az unalomtól, ha nem beszélsz. - Hát ahogy akarod, kedvesem. Ez a kis doboz számunkra, emberek számára a robotok talán legfontosabb része. Védelmi rendszernek nevezik. - Azt hittem, az agy a legfontosabb. - Ez igaz. De ha az agy megbomlik, vagy bármi más hiba történik, ez a kis doboz gondoskodik róla, hogy a robot soha ne támadhasson az alkotójára. Bizony, sok baleset volt, míg ezt a kis vackot ki nem fejlesztettük. Joe vidáman nyúlt egy kisebb csavarhúzó felé, de mozdulata elakadt félúton. Döbbenten fordította felém az arcát, és én láttam, ugyanazt gondolja, amit én. A nagy csendben odamásztam hozzá, az ölébe ültem, átkaroltam a nyakát, és egészen hozzá simultam. Rázkódott a teste, és folytak a könnyei. - Ne sírjál, Joe! - mondtam, és csókolgatni kezdtem az arcát.
Szűcs János: A harsona Az űrhajó a megnevezhetetlen semmiből jött, áttörte a hiperűr kavargó, kékesfekete felszínét, majd megállapodott egy körpályán, amelynek középpontjában ott ragyogott a Föld, vakítóan fehér felhőivel, mélykék óceánjaival és sárga sivatagjaival. A fedélzeten csak ketten voltak. Négyezer éve látták utoljára ugyanezt a látványt, mielőtt a szükséges sebességet elérve eltűntek volna a tér láthatatlan redői között, hogy száz és száz fényévvel odébb bukkanjanak elő újra. A relativitás néhány paradoxona kellett ahhoz, hogy most néhány évvel idősebben, de élve láthassák meg újra a Földet. Éltek mind a ketten, és az a négyezer év sem múlt el haszontalanul. Amiért elindultak, ott volt az űrhajón. Amiben csak kevesen hittek, ott pihent egy sima falú, arany fényű ládikában. Amiről legendák szóltak és papirusz tekercsek íródtak az ismert történelem legelső századaiban, amiről papok prédikáltak, amiről a szerzetesek fohászai szóltak, amiről a hitetlenek gúnyolódtak, amiről valamennyi élő embernek volt ilyen vagy olyan képzete, amibe haldoklók kapaszkodtak utolsó reményükként, az kézzelfogható, megtapintható valóságként létezett. Az űrhajó türelmesen rótta köreit, a kék bolygó nyugodt volt és fönséges. Azok ketten ott a fedélzeten most nem siettek. Mert mi is volt ez a pár óra várakozás ahhoz a tömérdek naphoz, hónaphoz és évhez képest, amit a reménnyel egyáltalán nem kecsegtető vállalkozás felemésztett. Hiszen nem volt több, ami útba igazíthatta őket, mint néhány nehezen értelmezhető mondat az egyházak szent könyveiből, néhány látomás, amit papírra vetettek a középkori kolostorok falai között, vagy amikről csak a hagyomány tudott, és még írásos nyomuk sem maradt. Néhány álom, ötlet, megérzés, prófécia, kutatásaik néhány olyan meghökkentő eredménye, amit talán egy közös tudat, vagy inkább tudattalan különös megnyilvánulásának tarthattak, de ami mégis elindíthatta őket ezen a homályos úton. Titokban, bőkezű adakozók segítségével készültek az útra. A legjobb hajóra volt szükségük, hiszen nem tudhatták, meddig tart az út. A keresés bolygóról bolygóra haladt, és minden állomás közelebb vihette őket a megoldáshoz, vagy éppen kezdhették elölről az egészet. Mégis, a fedélzeti idő szerint nem egészen három évükbe telt, amíg nyomra akadtak. És újabb tíz hónap múlva eredmény koronázta hihetetlen küldetésüket. A Földön ezalatt végigpergett négyezer esztendő. A két űrhajós mozdulatlanul állt, és nézte, ahogy a Föld fekete félgömbje elnyelte a kéklő ragyogást, majd ahogy újra megjelent a kék sarló. A látvány, ami a Föld minden eddigi űrhajósát, ha csak pillanatokra is, de mélységes alázattal töltötte el, könnycseppeket csalt a két férfi szemébe is. Gregory volt az idősebb, egészen fehér haja hosszú tincsekben lógott a hófehér díszegyenruha vállára. Talhan volt a másik, az egyenruha sötétebb színe fiatalabb korát, és alacsonyabb rangját is jelezte. Némán álltak így, aztán Talhan eltűnt a raktárban, ahol az élelmiszerkészletüket tartották. Egy üveggel a kezében került elő újra, zöld színű palack volt, rajta fakó címkével. - Pezsgő. A legfinomabb. - mondta, megelőzve Gregory kérdését, amit a másik a meglepetéstől nem tudott időben feltenni. - Erre az alkalomra tettem félre. Megterítettek egy fehér abrosszal, két poharat készítettek az asztalra, és valahonnan jég is került. Mint azokban a régi napokban, amikor randevúra készülődtek. Abban a négyezer évvel ezelőtti homályos múltban, ott az örvénylő fehér felhősávok alatt, valamelyik kisváros álmos kora délutánján. Talhan töltött a poharakba, a buborékok elevenen pattogtak a pezsgő felszínén, mintha csak nemrég töltötték volna meg a palackot. Nem szóltak semmit. Beszédnek, köszöntőnek, asztali áldásnak nem volt helye. A pillanat magasztos és egyedüli volt. Mindketten szentnek és megsérthetetlennek érezték a csendet maguk körül. A poharakból hamar elfogyott az ital, Gregory felállt, Talhan is elfoglalta a helyét a pilótaülésben, és az űrhajó a körpályát elhagyva belépett a Föld légkörébe.
A felszín néma és barátságtalan volt. Ahol leszálltak, egy nagyváros űrkikötőjét remélték megtalálni, de a hűvös széltől eltekintve, ami valami rozsdaszínű port fújt rájuk, semmit sem találtak. Körülöttük nyoma sem volt életnek, városnak, de még romoknak sem. Tanácstalanul álltak hol egymásra nézve, hol a távolban kutatva valami ismerős jel után, és anélkül hogy bármit mondtak volna egymásnak, tudták, hogy bárhol szálltak volna le a Földön, mindenütt ezt találták volna. Bármilyen kikötőt, bármilyen várost választottak volna is, az semmiben sem különbözött volna az itt eléjük táruló látványtól. És valamilyen furcsa és megmagyarázhatatlan hidegséget és ürességet éreztek a szívük helyén. Aztán előhozták a ládát. Felnyitották és belenéztek. Selyem és gyolcs ágyán ott feküdt előttük a harsona. A Feltámadás Harsonája. A hangszer, ami a holtak nyelvén szól, és ami felébresztheti őket időtlen dermedtségükből, ami életre szólíthatja őket újra. Ami a messzi időkben elkerült a Földről, és csak homályos és titokzatos legendák, zizzenő tekercsek őrizték az emlékét. Amelyért annyi és annyi bolygót kellett felkeresniük, annyi és annyi nyomot megvizsgálniuk, az Írás minden sorát elemezniük, és minden fantáziájukat és természetfölötti képességüket latba vetniük. Most itt volt csillogón, némán, érc teste rejtette az adományt, amelynek töredékeit minden földi hangszer örökölte, de amely teljességében csak ennek az egynek volt sajátja. A lelkek hangja volt bezárva az érc csőbe, hívó, élettel teli hangot őriztek ezek a furcsa csavarulatok. Gregory emelte ki a hangszert, kezébe vette, a fém egyszerre volt borzongatóan hideg, és perzselően forró. Aztán odanyújtotta a másiknak. - Talhan. Eljött a pillanat. Rád várnak mind a holtak, és mind az élők. Hogy még egy esélyt adj nekik. Életet és reményt. Hogy amit eddig elhibáztak, újra próbálhassák. A Föld újra kiméretik, és szétosztatik. És lesz rajta hely minden boldognak és minden boldogtalannak. Minden hívőnek és minden hitetlennek. A harsona megszólalt. A Talhan tüdejéből előtóduló levegő átsuhant a hangszer járatain, megrezegtette az apró nyelvecskéket, és a harsona hangja végigfutott a száraz, rozsdaszínű sivatag fölött. Semmi nem mozdult. Csak a szél fújta ugyanolyan egykedvűséggel a homokot. Talhan újra belefújt. Ezúttal erősebben, hosszabban, határozottabban. Most sem történt semmi. Talán csak a csend lett sokkal mélyebb, amikor a harsona hangja elhalt a távoli dűnék sorai között. Talhan harmadszorra is az ajkához emelte a harsonát, és a hang ismét előröppent belőle. És ekkor megtört a mozdulatlanság. A sivatag fölött egy helyen szürkébb és átlátszatlanabb lett a levegő, mintha összeálltak volna a részecskék valamilyen ismeretlen erő hatására, és egyre határozottabb formát kezdtek volna ölteni. Talhan megborzongott a látványtól, Gregory-ra pillantott, de az ő arca is ugyanazokat az érzéseket sugározta. Félelmet és valami olyasminek a baljós előérzetét, amire egyikük sem számíthatott. A Nap fénye egy csillogó testen tört meg a távoli derengésben, ami egyre szilárdabb és egyre biztosabban mozgó alakká kezdett összeállni. És miközben a formálódó test lassan előlépett a derengésből, a távolban egyre több és több helyen mozdult meg a föld, és mint megannyi hangyabolyból rajzani kezdtek a látomások, hogy a ködszerű derengésből egymás után életre keljenek. A hozzájuk legközelebb álló alak befejezte átalakulását. A derengés megszűnt körülötte, és ő elindult az űrhajó előtt álló két férfi felé. Talhan a szájára szorította a kezét, hogy a sikoltást, amely előtörni készült a torkából, valahogyan visszafojtsa. Gregory üveges szemekkel meredt a feléjük lépkedőre, némán tátogott, szó nem hagyta el az ajkát. Akit életre keltettek, majd két méteres volt, csillogó acél borította a testét, az arca csupán nagyvonalakban emlékeztetett emberi arcra, a kezei helyén hatalmas fogókarok voltak, a XXII. század elején készült, és a bányákban használták az emberi munkaerő kiváltására. Az első teremtmény, akit életre keltettek, robot volt. És ott voltak mind a többiek. A harsona hangjaira bújtak elő a föld alól, üregekből, odúkból kászálódtak elő, ködből, derengésből jöttek. Ott voltak a szuperintelligens agyak, a csillagközi űrhajók fedélzeti mérnökei, a gigantikus építőrobotok, akik a felhőkarcolókat emelték, a víz alatti
munkára specializálódott robotok, ott voltak a XX. század végének első számítógépei, elektroncsöveit csörgetve, a homályból megérkezett az ENIAC, szobányi fémszekrényeit guruló szállítórobotok hozták. Olaj és szilícium, ferrit és réz, alumínium és acél, ott hullámzott körülöttük, zörögve és csörömpölve, nyikorogva és géphangon szónokolva. - Elkéstünk. - mondta Gregory. A könny megszáradt az egyenruháján, ami már egyáltalán nem volt hófehér. - Megkötötték az üzletet. - válaszolta Talhan.
Dvorák Ede: Igazság az ufókról Olyan titok birtokában vagyok, amit már nem tarthatok magamban. Muszáj közzé tennem, mert a hamisságok, hazugságok, szemfényvesztések elöntötték a világot. Az úgynevezett ufókról, a repülő csészealjakról és utasaikról, a földönkívüliekről van szó. A világ minden újságja azt híreszteli, hogy ezekben az ismeretlen repülő szerkezetekben földönkívüliek látogatnak hozzánk. Nem csekély fantáziával a külsejüket is leírják. Általában nagy kopasz fej, csenevész test, különlegesen nagy szem stb. Ezek azonban mind dajkamesék, különösen azok a "hiteles beszámolók", amelyek arról szólnak, hogy egyeseket elraboltak, felvittek űrhajójuk fedélzetére, ott vizsgálatnak vetették alá, és - természetesen telepatikus érintkezés útján - kifaggatták őket az emberi nem tulajdonságairól, történetéről, értelmi szintjéről. Néhány nő arról is beszámolt, hogy az idegenek közösültek velük. A helyzet azonban az, hogy a nyilvánosságra kerülő esetekben szó sincs földönkívüliekről, idegen civilizáció küldötteiről. Ezennel fellebbentem a titkokat eltakaró függönyt, hadd tudja meg mindenki, mi történik tulajdonképpen. 2000. szeptember 10-én Bukarestbe érkeztem vállalatom megbízásából, hogy különböző daruk, konvejorok, szállítószalagok eladásáról tárgyaljak román cégek képviselőivel. Vendéglátóim kitüntető szívélyességgel fogadtak, viselkedésükben nyomát sem találtam a magyarokkal szembeni ellenérzésnek. Tárgyalópartnereim rendkívül megnyerő, magas intelligenciájú, több nyelven beszélő européerek voltak. Éppen ezért társalgásainkban, amelyeket a kimerítő szakmai megbeszélések után egy-egy üveg csodálatosan finom Murfatlar elfogyasztásával élénkítettünk, politikai téma sohasem fordult elő. Szerénytelenség nélkül mondhatom, személyemben az irodalomhoz, művészetekhez értő, a szellemes beszélgetést módfelett kedvelő, jó barátra leltek. Radu Voican-Radulescu úr, egy ottani kereskedőcég második embere még a lakásába is meghívott, ahol megismerkedhettem elbűvölő feleségével, Constantina asszonnyal, és orvostanhallgató leányával, a fotómodell szépségű Mioritával. Remek hangulatban teltek a napjaim, szinte elfelejtettem mindent, ami otthon nyomasztott, és a keserves romániai közállapotok mindennapjai sem zavartak, mert nem láttam belőlük jóformán semmit. Partnereim derűsek voltak, jólétben éltek, csak a ritka városnézések alkalmával pillanthattam bele néhány fénytelen szempárba, s láthattam rosszul öltözött, megviselt, kedvetlen járókelőket. Végül is öt kellemes nap után búcsút vettem vendéglátóimtól, hogy körbejárjam azokat a vállalatokat, amelyek termékeinket használni szándékoztak. Kocsit béreltek számomra - egy megbízató BMW-t -, és mivel mint idegent, féltettek a nem éppen kellemes romániai útviszonyoktól és a vidéken uralkodó állapotoktól, mellém adtak egy Florin Dimbatea nevű fiatalembert, akinek a külseje egyszerre emlékeztetett az amerikai akciófilmek hőseire és patinás angol egyetemek nagyszerű tudóskarrier előtt álló evezősbajnokaira. Útnak indultunk hát Galacra, és útközben az is kiderült Florinról, hogy gasztronómiai őstehetség - csodálatosan főzött -, és valószínűleg mindenkit ismer Romániában. Galacra érkezve friss borjúhúst és francia pezsgőt szerzett. Ez körülbelül olyan teljesítmény, mintha valakit kitesznek a Behring-szorosban egy jégtáblára, és ott egy órája van arra, hogy egy sült libát és egy palack 1971-es Tokaji ófurmintot szerezzen. A szállodai szoba is kellemes volt, mert úgy látszik, Florin befolyása és ismeretsége a galaci poloskákra is kiterjedt, mert bár nyomaik félreérthetetlenül ott éktelenkedtek a falon, az éjszaka nyugodt volt, békén hagytak bennünket. Egy fűszeres juhtúrókölteményből, fekete kenyérből, hideg bárányfasírtból és bodzapálinkából álló reggeli után találkozhattam néhány unalmas gyárigazgatóval, akiket rövid idő alatt meggyőztem portékánk használhatóságáról. Sajnos, az ebédmeghívásukat nem lehetett visszautasítani, és kiélvezhettem egy acélárugyár üzemi étkezdéjének emberi táplálékra csak nagy jóindulattal emlékeztető, romlott madártej és firnejsz keverékére hasonlító levesét, és kifejezetten zebraürülék állagú és szagú ismeretlen második fogását.
Miután ezt legyűrtem, azonnal indultunk Iasi felé, ahol minden bizonnyal újabb megpróbáltatások vártak, már ami a helyi vendéglátók étkezési lehetőségeit illeti. Útközben persze aludnunk kellett valahol, és miután elhagytuk Brahasestit, Florin lekanyarodott az útról, és a hegyekben levő Cotorosaia nevű faluban kötöttünk ki, ahol kísérőm ismerte az erdész özvegyét. Megszálltunk, korán nyugovóra térve a fenyőillatú rönkházban, hogy utunkat hajnalban folytassuk. Madárcsicsergés, Florin dörmögése, és a frissen fejt kecsketej átható illata ébresztett. Az erdei utat végigénekeltük, mert meglepően gyorsan megtanultam a "Sasa bin ha meni bun, de sinbata piine lun" kezdetű dalocskát. Már a Iasi felé vezető országúton jártunk, amikor egy kanyar után megpillantottuk a lakókocsiszerű alkotmány mellett sürgölődő, furcsa, matt szürke ruhás alakokat. Florin lassított, és akkor még nem is sejtettük, hogy soha nem érkezünk meg Iasiba. Valaki a szürke ruhások közül kiállt az útra, és integetni kezdett. Az országút egyébként teljesen néptelen volt, és emiatt valami megmagyarázhatatlan szorongást éreztem. Florin letekerte az ablakot, és az ismeretlen vékony, fisztulás hangon románul hadart valamit. Csak azt láttam, hogy társam elsápad, és benyúl a zakójába. Ekkor elveszítettem az eszméletemet Lassan magamhoz tértem. Távoli zúgást hallottam, és amikor kinyitottam a szemem, rájöttem, hogy hason fekszem egy sárga műanyag lapon, és a hátamon tengelyeken forduló golyók gördülnek minden irányban. Nyögtem egyet, és abban a pillanatban megszűnt a gurigázás a hátamon. Hanyatt fordultam, és megpillantottam egy millió ránccal szabdalt arcot, benne egy sötét, érdeklődő szempárt. A különös öregember megszólalt. Angolul köszöntött, és sietve megnyugtatott, ne féljek, nem lesz bántódásom. Sőt, ha kíváncsi vagyok, érdekes dolgokat mesél. Lesegített a fekvőhelyről, és átkísért egy szomszédos terembe, ahol különös, szabálytalan formájú asztalok, nagyon kényelmesnek tűnő fotelok, és egy hatalmas vetítővászon volt. Az ismeretlen vékony, sipító hangon elmagyarázta, hogy most valahol Moldávia és Románia határán vagyunk a hegyek mélyén. Mintegy félmillióan laknak itt, egy elzárt népcsoport, akiket gartázoknak nevezett. Háromszáz éve tart ez az elzártság, amely idő alatt hihetetlenül felgyorsult a technikai fejlődésük. Úgy vélte, százötven évvel a föld többi országa előtt tartanak, és társadalmi berendezkedésük leginkább a termeszekéhez hasonlít. Leküzdöttek minden, az emberi közösségekre jellemző hibát és összevisszaságot. Mindenkinek meghatározott feladata van, ennek él, ennek végrehajtásában tökéletesíti magát. Biológiailag mindössze annyi a változás, hogy - az őrzést ellátó speciálisan klónozott katonák kivételével -, alacsonyabbak, gyengébb testalkatúak, és bőrük áttetszően fehér. Kiderült, hogy mindenről informálva vannak, ami a világban történt és történni fog. Mint mondta, megközelíthetetlenségük tökéletes, minden behatolási kísérletet meg tudnak akadályozni. A külvilág történéseibe azonban nem avatkoznak, csak ha elkerülhetetlen korrekciókat kell végrehajtani a saját érdekükben. Különösen vidáman mesélte el, hogy felderítő csoportjaik időnkénti megjelenését a föld különböző pontjain néhány évtizede űrlények expedíciójának vélik. Megbízottaik vannak a föld minden zugában, információs szolgálatuk mindenről tudomást szerez. A miért vagyok itt kérdésre azt felelte, hogy a velem egy kocsiban utazó fiatalember miatt, akit a szokásos spermagyűjtő akcióik keretében hoztak magukkal. Az egész nem tart soká, de feltétlenül szükséges, mert az újszülöttek, különösen a katonák laboratóriumi előállításához felhasznált minőségi hímivarsejtek mennyisége már fogytán volt. Te pedig távozhatsz a tetszésed szerinti helyre - közölte. Ezernyi kérdést tettem volna még fel neki, de leintett. Halk surrogás hallatszott, erre benyúlt a zsebébe. Kivett egy kis fekete dobozt, felnyitotta a tetejét, és bólintott. Majd megragadta a karomat, kissé türelmetlenül kivonszolt egy folyosóra. Egy zsilipszerű ajtón keresztül bevezetett egy keskeny helyiségbe, amely olyan volt, mint egy autóbusz belseje, ablakok nélkül. Kecskemét jó lesz? - kérdezte, és be sem várva a válaszomat, távozott. A helyiség megremegett, majd pontosan tíz perc múlva abbamaradt a remegés, és kinyílt egy addig láthatatlan ajtó. Két szürke ruhás alak bejött, és kifelé mutogattak. Szó nélkül kimentem a nyíláson, és egy út mellett találtam magam. Néhány métert eltávolodtam a lassan becsukódó ajtótól, és kimeredt szemmel bámultam az ezüstszürkéből lassan izzó narancsszínűvé váló, óriási kézi porszívóra emlékeztető járművet, amely zajtalanul felemelkedett, és hihetetlen sebességgel eltűnt.
Negyedórás gyaloglással elértem a Helvéciai Állami Gazdaság sertéstelepéhez. Ott útbaigazítottak, és jókora séta után egy néhány házból álló lakótelepen találtam egy taxit. Irány a kecskeméti vasútállomás, estére már otthon voltam. Másnap reggel, főnököm csodálkozó tekintetére, hogy mit keresek itt, amikor még javában Romániában kellene lennem, elmeséltem az egészet. Egy szavamat sem hitte. Amikor felhívtuk Voican-Radulescu urat és kérdezősködtem Florinról, azt válaszolta, hogy a birladi rajoni csendőrparancsnokság fogdájában csücsül, mert magyar útitársát, vagyis engem, nem találják, és mindenre zavaros, lehetetlen válaszokat ad. Nagyon örült, hogy megvagyok, bár nehezményezte, hogy se szó, se beszéd félbeszakítottam üzleti utamat, és hazatértem úgy, hogy erről senki nem értesítettem. Azóta több embernek elmeséltem a velem történteket. A munkahelyemen fölmondtak, mindenki bolondnak tart. Csak a Nemzetbiztonsági Hivatal egy munkatársa árult el némi érdeklődést, de ő is csak azt firtatta, hogyan, kinek a segítségével tudtam Romániából észrevétlenül és ilyen rövid idő alatt hazajönni. Ma már megnyugodtam, és mosolygok az ufóhívőkön, akikből elég sok van itt az intézetben, ahol vagyok, és mindazokon, akik azt hiszik, hogy vannak földönkívüliek.
Joe Szakmáry: Szimbiózis.... Hosszasan nézem a csillagokat a kerek kajütablakon keresztül és nyugtató hatásuk most sem marad el. Megfordulok és végigfuttatom szemem ezeken az emberen akikre oly izgatott örömmel vártam és akikben most oly borzasztóan csalódtam..... - Nem, hadnagy úr, egyáltalán nem értek egyet önnel. Én sohasem lennék képes megölni, vagy megcsonkítani bárkit is! Különösen egy nőt. - Ám akármilyen hevesen is utasítom vissza a vádakat, valahol tudom, hogy vádlóim helyében én is hasonló következtetésre jutnék. Így hát mélyen belenézek az űrrendőr hadnagy szemébe, engedélyt kérek tőle, hogy mindent elmagyarázzak és miután, ha türelmetlenül is, de rábólint, belekezdek a most következő vallomásba. *.... Amikor magamhoz tértem egy asztalon feküdtem, amit két férfi és egy nő állt körül. Először azt gondoltam, hogy ők is földi emberek, de miután végigfutattam szemem a helyiség berendezésén, láttam, hogy nem lehetnek azok. Idegen lények voltak, de velem megegyező, tökéletesen emberi külsővel! Az űrkutatás történetében eddig még sohasem fordult elő találkozás emberszabású életformával!.... Feszülten néztek, de mikor észrevették, hogy magamhoz tértem, láthatóan megkönnyebbültek, rámmosolyogtak, és mondtak valamit sípoló nyelvükön, amihez hasonlót még sohasem hallottam. Az arckifejezésemből rájöhettek, hogy nem értetem őket és az egyik férfi odabólintott a lánynak. Követtem a szememmel, ahogy egy sűrűn megrakott polchoz lépett, amin úgy tűnt, hogy (emberi vagy más?) testrészekkel teli üvegek és nádketrecek sorakoztak. A nő megérintette az egyik szekrényt - ami erre rögtön kinyílt-, és kivett belőle egy üveget, amiben egy emberi agy, vagy valami hasonló úszkált. Belenyúlt az üvegbe, és finoman megpaskolta egy ponton, mire az érintett rész levált az agyról, megnyúlt és szürkés féregszerűséggé formálódott. Ezt aztán a lány kivette az üvegből, majd meglóbálta néhány centire az arcom felett. Elfintorodtam az undortól, nem tudtam mit kéne csinálnom vele (vagy neki velem), de tartottam tőle, hogy meg kell ennem. Nem lett volna szép dolog visszautasítani egy ilyen egyetemesen barátságos gesztust, ráadásul pont az idegen lényekkel való kapcsolat legelején, de úgy gondoltam, hogy mindennek van határa..... A nő lejjebb engedte a férget, így az már az orromat érintette. Elutasításom jeleként elfordítottam a fejem, de ő meg lejjebb engedte, és a féreg már egy vonalban volt a bal orrlyukammal. Ekkor felemeltem a kezem, hogy elhárítsam a nemkivánt ajándékot, de a két férfi azonnal lefogta mindkét karom, acélos szorításukkal, mintha satuba fogtak volna. A lány az egyik kezével lefogta a fejem, a másikkal még lejjebb engedte a férget, ami így már féligmeddig az orromban volt..... És már nem volt élettelen! Perisztaltikus hullámzás gyűrűzött végig vékony, nyálkás testén. Most már kezdtem komolyan aggódni, és teljes erőmből jobbra-balra dobáltam magam, de mivel még mindig lefogva tartották a felsőtestemet, csupán néhány hatástalan rúgásra tellett tőlem..... A féreg már néhány centiméterre az orromban volt, amikor saját magától kezdett haladni, és ekkor a nő elengedte. Teljesen elborzadtam és elképzeltem, ahogy a vonagló férgek felfalják az agyamat és kitöltik a koponyámat. Azt hiszem, mindenki elképzelte már magát holtan, a koporsóban fekve, ahogy kukacok lakmároznak a testéből. Úgy éreztem, hogy velem is pontosan ezt teszik, csak még meg sem várták udvariasan amig elöszőr meghalok..... Ha nem lettem volna elfoglalva ezzel az ősi rettegéssel, akkor biztos észrevettem volna, hogy semmim nem fáj, és az engem körülvevő arcok, csak jóindulatot, és törődést sugároznak..... De nem vettem észre, és inkább elájultam..... Mikor másodszor is magamhoz tértem, gondolkodás nélkül az orromhoz nyúltam, de semmi jelét nem találtam sem a féregnek, sem annak, hogy behatolt volna az arcüregembe. Azután észrevettem, hogy a kezeim szabadok, nem vagyok többé lekötözve. Felültem és körülnéztem. A férfiak elmentek, de a lány meg mindig ott volt. Rámmosolygott, amit persze én nem viszonoztam, hanem dühösen kiabálni kezdtem vele:
.... - Mi a fenét csináltál velem te rohadt kurva? Te meg a te....... És ekkor hirtelen elhallgattam, mert amit mondtam, az egyáltalán nem így hangzott, hanem úgy, mint egy oboás haldoklása a pódiumon. Úgy hangzott, mint... Igen, úgy hangzott, mint ezeknek az embereknek a beszéde, mikor először szóltak hozzám..... - Nem félelem, igen szeretet, igen törődés, igen kíváncsiság, nem düh, nem fájdalom, igen barát. - mondta a lány, de én fordítottam le szó szerint amit mondott, hanem az érzelmek, amik ezekhez a szavakhoz kötődnek, közvetlenül az agyamban jelentek meg..... - Óh, Istenem, értem amit mondasz! Te is értesz engem? - kérdeztem, mire ő elmosolyodott, és egyetértése jeléül bólintott..... Kezdtem magam jól érezni, és a jókedvem csak fokozódott, amikor rádöbbentem, hogy csodálatos módon, semmiféle sérülést sem szenvedtem a balesetben..... A baleset körülbelül egy órával azután történt, hogy a központi számítógép az első üzemzavarokat jelentette. Sajnos a rendszer olyan gyakran riaszt, hogy két lehetőség közül választhatok: beleőrülök az aggodalomba, vagy pedig egyszerűen figyelmen kívül hagyom a piros lámpák villogását. Ez utóbbiban már elég nagy gyakorlatra tettem szert, ezért nyugodtan tértem vissza kedvenc festőm - Arcimboldo - műveinek tanulmányozásához. Mivel a fedélzeti számítógép adatbázisának szórakoztató részlege az összes könyvet tartalmazta, amit a Földön és gyarmatain valaha is kiadtak, nem volt nehéz egy korabeli leírást találnom legkedvesebb festményemről, "A Vadász"-ról. Sok önjelölt nyelvőr csakis az emberek által készített fordításokra esküszik, de én általában nagyon meg vagyok elégedve a számítógép munkájával, amit ez a bekezdés Comanini műelemzéséből, az eredeti olaszból fordítva, azt hiszem igazolni fog:.... "A homlok felett látható a teve, az oroszlán, és a ló. Az orca mögötti rész (a fej ugyanis profilból látható) egy elefántból formálódik ki, aminek füle elég nagy, hogy az egész alak füle legyen. Egy szamár az elefánt alatt adja ki az állkapocs vonalát.".... Így a leírást olvasva, sohasem fog el az a csodálattal vegyes rettegés, amit akkor érzek, amikor magán a festményen tárul elém ez az elképesztő, tucatnyi állattestből összerakott emberi fej..... Van még valami, amitől rettegek, viszont egyáltalán nem csodálom, és ez a plazma motor. Ezek a szerkezetek hihetetlenül biztonságosak, (legalábbis a gyártó ezt állítja) de ha elromlanak, akkor nincs szükség szerelőre (ezt meg a kevés túlélő meséli). Mire felfigyeltem a problémára, addigra a mágneses mező ami a plazmát tartotta kordában, már csak nyolcvan százalékos hatásfokkal dolgozott, ami ráadásul félóránként további öt százalékkal csökkent. Valahol ötven százalék körül a mező már nem képes ellenállni a plazmának, és a kiszabaduló törpe napocska, a másodperc törtrésze alatt nyeli el az egész űrhajót. Nem volt más választásom, mint leállítani a motort, és reménykedni, hogy lehűl, mielőtt a mágneses mező ereje a kritikus érték alá csökken. Miközben a hőmérőt figyeltem, és imádkoztam mindenféle istenekhez, volt időm azon gondolkodni, hogy hol fogok előbukkanni a hipertérből. Nem tudtam kiszámolni a pontos koordinátákat, de nagyjából meghatároztam a térséget, ahol újra belépek majd a normáltérbe, és az eredmény nem dobott fel: ezt a csillagokkal és bolygókkal sűrűn benépesített területet még senki nem térképezte fel, ugyanis még nem is járt erre senki..... Amint az űrhajó felbukkant a normáltérben, rögtön egy bolygó kékes légköre vette körül és a felszín őrült gyorsasággal közeledett....... Lehetetlenség volt túlélni azt a balesetet, de én a legjobb egészségnek örvendve valahogy mégis itt ültem egy szobában ezekkel az emberekkel. A kezeim kissé meg voltak dagadva és ettől elég furcsán néztek ki - akkor még naivan azt gondoltam, hogy ez a baleset következménye - de nem fájtak. Valami csodával határos módon meggyógyítottak, az undorító agy-féreg valószínűleg a kezelés része volt..... - Bocsánatot kérek azért, amit az előbb mondtam, és szeretném megköszönni a segítségüket - reméltem, hogy a lány felfogja mondanivalóm lényeget és azt, hogy hálás vagyok nekik..... Nos, felfogta, mert még kedvesebben mosolygott, én meg rádöbbentem, hogy milyen vonzó. Nagy, barna szemek, finom bőr, egyenletes fogak, fényes, hosszú haj - az egészség mintaképe. Nem bírtam megbecsülni, mennyi idős lehet, talán húsz, de akár harminc is. A bőrén egyetlen ránc, vagy folt sem volt, de mégis egyfajta érettség sugárzott belőle. Ugyanazt a bőrruhát viselte, amit én, de az övé jobban a testéhez simult, látni engedve alakjának tökéletes
arányait (bár az egyébkén formás keblei közötti árok egy kicsit mélyebb is lehetett volna). Érdekes módon semmiféle gombot vagy cipzárt, nem láttam a egyikünk ruháján sem - amikről csak jóval később tudtam meg, hogy élő organizmusok, amik a viselőjük testnedveivel, és lehámló bőrdarabkáival táplálkoznak..... Reméltem, hogy a lánynak nem volt kényelmetlen, ahogy feltűnően végigmértem, és amennyire felhőtlen mosolyából következtetni lehetett, szó sem volt ilyesmiről..... - Akire - mutatott magára, nyilvánvalóan bemutatkozásnak szánva..... - Don - mutattam magamra én is..... - Menjünk, fogság vége, nézni, megfigyelni, tanulni..... Ezt hallottam, vagy inkább úgy mondanám, hogy ezek a szavak jelentek meg az agyamban. Egyből meg akartam tudni, hogy miként jutottam ennek az azonnali nyelvtudásnak a birtokába és azt felelték, hogy adtak nekem egy "fordítót". Megpróbáltak részletesen is elmagyarázni a jelenséget, de a magyarázatnak nem volt semmi értelme számomra. Akármi is volt a dolog mögött, (semmiképpen sem telepátia, mert hallanom is kellett, amit mondtak nekem) olyan gyorsan fejlődtem vele, hogy pár napon belül már képes voltam a helyiekkel folyékonyan beszélni. Ez az örvendetes tény és Akire kellemes társasága - aki szünet nélkül, segítőkészen mellettem maradt - némiképp enyhítette honvágyamat, ami akkor fogott el, amikor ráébredtem, hogy sosem leszek képes visszatérni a Földre, a szeretteimhez..... Azt hiszem az esküvők a Dlof-on - a bolygó, amire lezuhantam- éppen olyanok, mint akárhol máshol, ahol kettő (vagy több) különböző nemű egyed szükséges az utódnemzéshez. A pár (vagy trió, kvartett, kvintett, stb.) összehív egy csapat embert, és nyilvánosan bejelenti, hogy örökre együtt maradnak (vagy amíg meg nem halnak, vagy a következő párzási időszakig, vagy csak a következő napig.).... Ez a bizonyos esküvő, amire Akire engem is meghívott, egészen szokásosnak tűnt. Volt templom, és voltak vendégek, - csupán a menyasszony és a vőlegény hiányozott még. Akire nyilvánvalóan elég nagy népszerűségnek örvendett, mert mindenki lelkesen köszöntötte és még rám is meglehetős érdeklődéssel néztek. Udvariasan visszamosolyogtam, úgy téve, mintha figyelnék a tereferéjükre, de valójában sokkal jobban érdekelt az öltözékük. Bár ezek is az általam addigra már megszokott bőrszerű anyagból készültek, de az ünnepi alkalom tiszteletére a ruhák textúrája, szabása és színe egészen különlegesen változatos volt..... A tömeg elcsendesedett és amikor körülnéztem, hogy mitől, egy méltóságteljes hölgyet pillantottam meg a lépcsősor legtetején. A ruhájából, és a viselkedéséből arra következtettem, hogy ő a papnő. Egy imát kezdett kántálni amibe az egész tömeg belekapcsolódott, de olyan könnyedséggel, amit csak hosszú évek gyakorlata adhat. Ez az ünnepélyes szertartás az esküvő fontos részének tűnt, de furcsa módon, a fiatal pár még mindig nem volt sehol..... A kezdet kezdetén az Úr megteremté az agyat,.... És az agy nem mutatá ki háláját,.... És mondá az Úr legyen világosság és lőn,.... És teremte az Isten szemeket és a szemek az agyhoz szegődének,.... És az agy látá a világosságot és látá, hogy az jó vala, de nem mutatá ki háláját,.... És az Úr mondá: teremjen a föld gyümölcsöző yaya fákat az ő nemök szerint,.... És úgy lőn....... Nem igazán tudtam követni a szöveget, de udvariasságból, és a helyi kultúra iránti érdeklődésből, megpróbáltam mégis koncentrálni. Ebbéli igyekezetemben rendszeresen megzavart, hogy a szemem sarkából látni véltem a hölgykoszorú egyes tagjainak pikánsan lecsupaszított testrészeit. De ahányszor egyenesen rájuk néztem, (persze olyan udvariasan, ahogyan csak tőlem tellett), észre kellett vennem, hogy a szemem becsapott, csak az árnyékok játéka miatt gondolhattam, hogy fedetlen kebleket vagy tomporokat látok, hiszen az összes nő tetőtől talpig fel volt öltözve..... És az Úr teremte minden csúszómászókat és nevezé őket részeknek az ő nemök szerint,.... És látá Isten hogy jó,.... És a részek az agyhoz szegődének,.... És a koponya oltalmazá őket,.... És a törzs oltalmazá az őbenne összegyülekezett részeket és ada vért a nekök,.... És a lábak hordozák a törzset és mindeneket benne,.... És a kezek amik szedék a yayát hozzákötődének a karokhoz,
.... Mivel csak nem sikerült meggyőznöm magam, hogy optikai csalódás áldozatává váltam - és mert a fiatal pár még mindig nem került elő- úgy döntöttem, hogy tovább vizsgálódom a különös ruhák ügyében..... És az Úr rátekinte a tetszetős részekre amik összegyülekezének,.... És nevezé Asszonynak,.... És az Úr rátekinte az utálatos részekre amiket az Asszony elvete és nevezé Embernek,.... És az agy nem mutatá ki háláját....... Ide-oda rángattam a fejem, olyan hirtelen, ahogy csak tudtam, hogy el tudjam kapni néhány pillanatra a hölgyek fedetlen bőrének látványát. Hamarosan azonban be kellett fejeznem ezt a kis játékot, mivel többen már rosszallóan bámultak rám, de akkorra már biztos voltam abban, hogy azok a testrészek valóban fedetlenek voltak, egészen addig, amíg valaki egyenesen rájuk nem nézett. Mintha a szövet, amiből a ruhák készültek, képes lett volna megérezni, hogy figyelik, és a színét átlátszóból egy pillanat töredéke alatt átlátszatlanná változtatni..... Menjetek és sokasodjatok és rekombinálódtassatok a ti kedvetek szerint..... Tehettek vadaknak részeit Asszonyba és Emberbe,.... Ám az Asszony és Ember szent részeinek az őáltalok teremtett vadakba tevése legyek örök tilalom,.... És az agy kimutatá háláját megfogadván az Úr szavat..... Ámen..... A tömeg elcsendesedett, és a papnő rajtunk állapodott meg..... - Akire és Don, gyertek közelebb! - mondta fennhangon..... Ez elég furcsa volt, nem értettem, mit akar tőlünk. Mi lennénk a tanúk? Szörnyű gyanúm támadt amit azonnal el is hessegettem, mert túl vad volt ahhoz, hogy igaz legyen (pedig az volt). Akire felrángatott a lépcsőn, és a tömeg felé fordított..... A papnő kedves kis beszédet adott rólunk, részletezve két héttel korábbi találkozásunk körülményeit, hogy mennyire összenőttünk mialatt Akire megismertette velem népének szokásait, és mindennapi életet. És ez igaz is volt, valóban megkedveltük egymást, (bár fizikailag annál tovább, hogy megfogjuk egymás kezét, nem jutottunk), de annak, hogy ezt nyilvánosan bejelentsék, nem volt semmi értelme, és én még mindig reméltem, hogy csak addig húzzák az időt szívmelengető történetünkkel, amíg az igazi pár meg nem érkezik. Ám ekkor a papnő lezárta beszédét ünnepélyesen kijelentve, hogy mivel mi egy teljes nap megszakítás nélkül, folyamatosan együtt voltunk a kötelezően előirt tíz napon keresztül, ezzel automatikusan eljegyeztük egymást (ezt a kedves kis szokást Akire érdekes módon elfelejtette megemlíteni.) és most ő férjnek és feleségnek nyilvánít bennünket..... Ez a mi esküvőnk volt?.... Iszonyúan dühös lettem Akire-re, erre a számító kis ribancra, aki kihasználta a tudatlanságomat, szokásaikban való járatlanságomat, visszaélt a bizalmammal, és belerángatott ebbe a szégyenletes házasságba. Kirántottam a kezem az övéből, elindultam lefelé a lépcsőn, ott akartam hagyni az egész bagázst, de nem jutottam messzire. Egy csapat enyhen becsípett, jókedvű fickó állta el az utamat, majd háton veregettek és jó néhány pohár méregerős italt töltöttek belém. Hamarosan új áldozatot találtak maguknak, de addigra - nem kis mértékben az alkohol nyugtató hatására - higgadtabban kezdtem mérlegelni az elmúlt órákat..... Most már úgy gondoltam, hogy minden valószínűség szerint Akire agyában fel sem ötlött, hogy én nem tudok a tíznapos szabályról, és biztos azt hitte, hogy én teljesen önszántamból teszem a nyakamat a hurokba. Mindent számításba véve, tulajdonképpen nem volt okom panaszra: még ha a Dlofiaknak meg is lenne a technikai háttere (valójában még gőzgépeik sem voltak) akkor sem tudnák megjavítani totálkáros űrhajómat, és ha már úgyis ittragadtam, kevésbé leszek magányos egy szerető társsal az oldalamon, aki ráadásul egy dolgot kivéve minden tekintetben tökéletes..... Azért nem sikerült magam teljesen meggyőzni arról, hogy milyen nagy szerencse ért, és amikor egy korombéli fickóval kezdtem beszélgetni, aki - másokkal szemben - intenzíven érdekelődött irántam, előadtam neki az összes kétségemet ezzel a szinte ismeretlen lánnyal kötött házassággal kapcsolatban. Kissé pityókásan újdonsült feleségem testének ecsetelésével folytattam, a vélt hibákra külön kitérve, de még az alkoholmámoron keresztül is feltűnt, hogy beszélgetőpartnerem viselkedése egyre hűvösebbé és elutasítóbbá vált. Szigorodó vonásai
immár ismerősnek tűntek, rájöttem, hogy már láttam ezt az arcot korábban is: egyike volt azoknak, akik a szertartás alatt egyre fokozódó nemtetszéssel figyelték, ahogy az átlátszó ruhákkal kísérleteztem. Próbáltam megmagyarázni, hogy akkor csak azért voltam annyira kíváncsi, mert még soha azelőtt nem láttam ilyesmit, de ő valami kifogást mormogva magamra hagyott..... A két nap közül az egyik már lenyugodott, mikor az esküvői menet elindult a templomból, új otthonunk felé. Belenyugodva sorsomba immár érdeklődéssel szemléltem a hordállatokat, amiket ugyan korábban már láttam, de ez volt az első alkalom, hogy rájuk is ülhettem. Hatalmas teknősökhöz voltak leginkább hasonlóak, ám domború helyett homorú páncéllal, amelyen négy kényelmes ülés helyezkedett el. Akire felajánlotta a mellettünk levő két szabadon maradt helyet pont annak a fiatalembernek és a partnerének, akivel korábban nem igazán sikerült megkedveltetnem magam, de ők meglehetősen szűkszavúan visszautasították a meghívást. Hirtelen eleredt az eső és félővé vált, hogy nem csak bőrig ázunk, hanem hordállatunk páncélja is megtelik vízzel. Aggodalmam felesleges volt, mert az állat kifeszítette a nyakán levő átlátszó bőrgallért, ezzel egy tökéletesen vízhatlan utazófülkét szolgáltatva nekünk..... Az új házunk átlagos volt a szomszédokéhoz viszonyítva, négy cölöpön állt, amik művészien kiképezve egy oroszlán mancsait formázták, a falak kissé egyenetlen mahagóniból voltak, a tetőt meg elképesztően dús és buja növényzet takarta. A vacsora készen várt ránk a házban, legfőbb élelmiszerük - amit érdekes módon "ház-trágyá"-nak hívtak - és úgy néz ki, mint valami masszív, fekete kenyérfeleség, ez alkalommal ki volt egészítve a legkülönösebb élelmiszerekkel, amiket valaha is láttam. Volt mindenfele gyümölcs, - ezekből ettem- és sok hús is, különféle férgek formájában - ezeket inkább meghagytam másoknak. A férgek még éltek és ahányszor valaki elsétált a tálcájuk előtt, vadul tekergőztek és dobálták magukat. Szegény ördögök, gondoltam én, biztos halálra vannak rémülve. Ahogy később megtudtam, pont az ellenkezője volt igaz: a férgek buzgón próbáltak felhívni magukra a figyelmet, remélvén, hogy valaki majdcsak megeszi őket..... Bár gyerekek nem voltak közöttük, a meghívott vendégek mind nagyon fiatalnak tűntek, egy sem látszott harmincnál többnek, így tehát nem lehettek közöttük újdonsült feleségem szülei sem..... - Akire, a szüleid nem jöttek el az esküvőre? Az ilyesmi itt nem szokás?.... - Dehogynem! De hiszen te már találkoztál apuval, láttam, hogy sokat beszélgettetek. Nem mondta, hogy kicsoda? - és válaszra sem várva, elkezdett egy ismerős pár fele ráncigálni..... - Apu, anyu, ismerjetek meg Dont! - mutatott be lelkendezve..... - Erre már nincs szükség. Volt szerencsénk találkozni, ugyebár? - a férfi udvarias volt a felszínen, de képtelen voltam nem észrevenni a vészjósló mellékzöngét a hangjában..... Ez volt az a fiatalember, akivel bizalmasan közöltem, mit gondolok Akiré-ról, és ami még ennél is rosszabb: a felesége volt azon hölgyek egyike, akiket átlátszó ruhájuk miatt igencsak megbámultam a szertartás alatt. Bár a ő sokkal barátságosabbnak tűnt, mint a férje, én mégis teljesen megmerevedtem és azt kívántam, hogy bárcsak valahol máshol lennék. A társalgás alatt csak pár udvarias hümmögésre tellett az erőmből, szerencsére nemsokára ott is hagytak bennünket és elvegyültek a tömegben..... Amikor elmentek, megkérdeztem Akirét, hogy vajon a szülei örökbe fogadták-e, mert nem sokkal lehetnek (ha egyáltalán) öregebbek mint ő. Akire nem értette miről beszélek, így témát váltva afelől érdeklődtem, hogy hol vannak a gyerekek, miként lehetséges, hogy még sohasem láttam egyet sem. Ezt a kérdést sem tudta értelmezni. Mondtam neki: 'kicsi emberek', a levegőbe rajzoltam egy gyerek kontúrját, aztán egy kisbabát utánozva elkezdtem nyafogva a könnyeimet törölgetni, de mindezen annyira elképedt, hogy úgy döntöttem, nem erőltetem, majd később, kultúrájukat jobban megismerve, térek vissza a témára..... Az összes vendég igen kedves volt velem, de senki nem kérdezte, honnan jöttem, és hogy milyen az élet a Földön. Udvariasságuknak tulajdonítottam ezt a látszólagos érdektelenséget, és ezért külön felkérésre nem várva egy kiselőadást rögtönöztem - persze korlátozott szókincsemmel- a földi társadalomról, és annak felsőbbrendű technológiájáról. Hallgatóságom udvariasan figyelt rám egy rövid ideig, aztán egyenként elszállingóztak..... Újdonsült feleségem (aki egyébként éppolyan érdektelen volt, mint többiek) épp a kellő időben szakította félbe sikertelen erőfeszítésemet, és a vécé gyakori használatára buzdította a vendégeket.
.... - Drágám, hiába is próbálkozol, ezek egyszerű emberek, jobbára mérnökök, akiknek semmi érzékük az új dolgokhoz. - suttogta a fülembe, miközben hozzásimulva nekem nyomta tekintélyes méretű kebleit. Tekintélyes méretű? Nem hittem a szememnek! A dombocskák amikkel nem voltam túl elégedett, (bár elismerem, igényeim nem mondhatók visszafogottnak) most szemmel láthatóan hegyekké nőtték ki magukat. Csak arra tudtam gondolni, hogy valamiféle rafinált melltartóról van szó, aminek rejtett párnázata nejem szerény készleteit feljebb nyomja és így szinte teljes egészében a nyilvánosság elé tárja..... - Köszönöm drágám, azt hiszem igazad van. - mondtam fennhangon és ezt komolyan is gondoltam. Csak később találtam furcsának, hogy azok az emberek mérnökök voltak, mert technikának, legalábbis gépi technikának ezen a bolygón nyoma sem volt. Nem mintha hiányzott volna, hiszen minden megszokott vívmánynak volt valamilyen egyenértékű megfelelője: nem volt szükség hűtőszekrényre, mert az étel egyszerűen nem romlott meg, a ház falához beszélve lehetett telefonálni, (később tudtam csak meg, hogyan is működik ez), a hordállatok voltak olyan gyorsak, mint az autók, viszont sosem ütköztek össze. És végül: kinek hiányzik az átkozott tévé?.... Órákkal később a vendégek elkezdtek hazaszállingózni és nemsokára már csak az apósomék maradtak. Akire az anyjával beszélgetett, aki még néhány fontos tanáccsal látta el. Úgy néztek ki, mintha nővérek lennének, és nem csak a külsejük, hanem a koruk alapján is..... Az utóbbi hetekben igen erős (ám kielégítetlen) testi vágyat éreztem Akire iránt, és bár izgatott várakozással tekintettem a nászéjszaka elé, némi aggodalom is vegyült az örömbe. Az amit eddig láttam a Dlofiak anatómiájából, tökéletesen megegyezett a földivel, de egy bizonyos kis részlettel kapcsolatban még mindig nem voltam biztos, ugyanis Akire igazi úrilány volt, aki nem volt hajlandó 'olyasmire' az esküvő előtt..... Miután az anyósomék elmentek, rögtön a hálószobában találtuk magunkat, ahol is először gyengéden megveregettük a falat, mire az egy lágy, de nem túl erős fényt bocsátott ki magából, aztán lassan megvakargattuk egymás ruháját, mire azok a padlóra hullottak, és végül ott álltunk teljesen meztelenül. Korábbi félelmeim teljesen megalapozatlannak bizonyultak, mert Akire ruha nélkül is tökéletesen úgy nézett ki, mint egy földi nő. Ráadásul a keblei is méretesebbek voltak, mint amire számítottam. Vajon azért tűntek nagyobbnak, mert most semmi sem takarta el őket? Nem! A dombocskák valóban hegyekké nőtték ki magukat..... - Drágám, mi történt a melleiddel?.... - És én már azt hittem, hogy észre sem vetted. - nézett rám rosszallóan..... - De észrevettem, csak reméltem hogy nem láttam jól..... - Remélted? Mit akarsz ezzel mondani? Hát nem célozgattál állandóan, ahányszor egy nagyobb mellet láttál?.... - Azok nem célzások voltak, legalábbis nem állandóan... Egyszer vagy kétszer legfeljebb... De hát a plasztikai műtét mégiscsak túlzás. Sajnálom, hogy ezt kell mondjam, de undorodom a műmellektől, ezzel az erővel akár egy felfújható kéjbaba csöcseit is fogdoshatnám!.... - Nem értem a szavakat, amiket használsz, de a bántó hangsúlyból nyilvánvaló, a sértő szándék. És ezt még az is súlyosbítja, hogy mindezt a nászéjszakánkon teszed!.... - Igazad van, de szerintem akkor is undorító, mikor egy nő, teljesen egészséges, vonzó mellekkel, úgy dönt, hogy feltölteti valami természetellenes anyaggal. Szörnyen ostoba dolog ilyet tenni!.... - Mi természetellenes? Nézd csak! Természetellenesen néz ki? Fogd meg! Természetellenesnek érzed? - megragadta kezemet, és erősen a melleire nyomta. Az ujjaim ezután már szabad akaratukból maradtak ott, mohó felfedezőútra indulva a bársonyos terepen..... - Igazad van, hihetetlen, milyen tökéletes munkát végeztek rajtad..... - Munkát? Dehát ezek igaziak! A testem részei! Vagy a te kezeid nem részei a testednek?.... - Dehogyisnem, még ha a baleset óta egy kicsit duzzadtak is..... - Akkor én megesküszöm neked, hogy a melleim pont annyira szerves részeim mint neked a kezeid..... Ezek után, tüzetesebben is megvizsgáltam őket. Teljesen természetes mozgással himbálóztak, tapintásra melegek és puhák voltak, gyanús csomók nélkül. Egészen közelről szemlélve sem találtam semmiféle hegesedést a plasztikai műtét tipikus behatolási pontjain: a mellbimbók körül, a hónaljban, vagy a mellek alatt..... - De hogyan? Ha igaziak, akkor hogy nőttek meg?
.... - Nem nőttek, nem is tudnak nőni, ez állandó, végleges méretük..... Választhattam: vagy tovább kérdezősködöm, vagy pedig elkezdjük a házaséletet. A második lehetőség mellett döntöttem, végül is a rejtélyt később is kibogozhatom..... Az éjszaka további részéről nem sikerült eldöntenem, hogy rémalom volt-e, vagy pedig a legjobb szex, amiben valaha is részem volt. Szenvedélyes szeretkezésünk csúcspontján úgy tűnt, hogy testünk megolvad és egymásba folyik, már nem is lehetett tudni, hogy hol végződök én és hol kezdődik ő. Szó szerint! Versekben már találkoztam ilyesmivel, de ez több, ez más volt, vakmerően érzéki, és ugyanakkor nagyon-nagyon félelmetes..... Másnap reggel Akire mosolyogva mondta, hogy első szeretkezésünk ('szervfúziónk' az ő terminológiája szerint) emlékét mindig nagy becsben fogja tartani és még mindig ugyanazon a szerelmes hangon megkérdezte, hogy nem tudnék-e nagyobb hímvesszőre szert tenni. Bár igaz, hogy én is észrevettem némi méretbeli különbséget előző este, de kérését így is nagyon sértőnek találtam. Így szarkasztikusan azt tanácsoltam neki, hogy sokkal egyszerűbb, ha ő szerez be egy szűkebb nemi szervet. Meglepetésemre, a szóváltás nem csapott át veszekedésbe, Akire egyszerűen elfogadta a javaslatomat..... A talla egy óriási, erős, engedelmes, keményen dolgozó, de egyben nagyon ügyetlen haszonállat. Épp az őrájuk felügyelő brigádban dolgoztam, amikor bekövetkezett a baleset. Csak azon csodálkoztam, hogy nem előbb történt. A szerencsétlen fickónak nem volt ideje elugrani a zuhanó yaya gyümölcs alól, és a két tonnányi tömeg majdnem az egész testet péppé zúzta. Bár az amúgy feltűnően higgadt csoportvezető azonnal belefújt hangtalan sípjába, amivel riasztotta a mentőket, biztos voltam benne, hogy szegény munkatársamnak nincs esélye a túlélésre..... Bár az is igaz, hogy az ott töltött egy hét során, már láttam egy pár csodával határos gyógyulást, például leszakadt vagy szétzúzott ujjakat, amik másnap már ismét a megszokott helyükön voltak, megemlíthetném az én felépülésemet is, de ez a baleset nagyságrendekkel súlyosabb volt. Próbáltam megvitatni a csodálatos felgyógyulásokat és a szerencsétlenül járt esélyeit a többiekkel, de sok olyan kifejezést használtak, amit nem ismertem, és amikor rákérdeztem ezekre, még több ismeretlen szót zúdítottak rám. Tudomásul vettem, hogy a titokzatos fordító csak olyan kifejezéseket tud lefordítani, amik mindkét kultúrában többékevésbé azonosak és sokszor még ezeket sem túl jól. Például amikor kíváncsi lettem és néhány embert megkérdeztem, hogy miért nem lehet sehol sem látni gyerekeket, a 'gyermek' szót mindig 'új alkatrész'-re fordította..... Néhány perccel azután, hogy a csoportvezető megfújta a sípját, egy ismerős, de nem túl kellemes hangot hallottam egyre közeledni. Felnéztem és láttam, hogy egy hatalmas test takarja el mindkét nap fényét. Az állat, ami itt a mentőautót helyettesítette, lassan, de egyáltalán nem csendesen kiengedte magából a gázt és a földre ereszkedett. A büdös állatot azonnal etetni kezdték egy nagy halom yaya levéllel, hogy a gyomrában levő baktériumok gyorsan újratermelhessék a gázt, amely nélkül nem tudott volna lebegni és haladni a levegőben. Mikor az óriási test olyan könnyűvé vált, hogy stabilizáló kötelekkel kellett a földhöz rögzíteni, hogy egyhelyben maradjon, felemeltük a sérültet, - aki, csodálatos módon még mindig élt - és beraktuk a mentőállat tágas, bundás erszényébe, hogy az bélszélsebessen a legközelebbi kórházba repüljön vele..... A házasságom végül is nagyon jónak bizonyult. Akire úgy törődött velem, mintha az anyám lett volna, elmagyarázta társadalma szabályainak összes bonyolult és szövevényes részletét. Persze sok mindent továbbra sem értettem, de tudásom napról napra gyarapodott..... Az egyetlen fájó pont az apósom és köztem levő rossz viszony volt, mivel ő sohasem titkolta a rólam alkotott lesújtó véleményét. Először fogcsikorgatós elszántsággal próbáltam kedves lenni hozzá, de amikor sehogy se sikerült megkedveltetnem magam vele, feladtam (Akire szerint túl korán) és tudattam vele, hogy semmivel se örülök jobban a köztünk lévő rokoni kapcsolatnak, mint ő. Legalább az anyósom megkedvelt egy kicsit, és elmondta, hogy először úgy viselkedtem, mint egy nem túl jó családból származó, elveszett kisfiú. Persze minden szimpátia mellett is osztotta férje aggodalmait, mert szerinte is Akire még nem volt elég érett és tapasztalt ahhoz, hogy az eltérő kultúránkból adódó problémákat sikeresen megoldja..... A szerelmi életünk egyszerűen gyönyörűséges volt. Ahogy megegyeztünk (tényleg nem tréfált) a nászéjszakát követően, Akire valahogy megváltoztatta alsóbb régióinak méretet, hogy az egyezzen az enyémmel. Akkor még úgy hittem, hogy ehhez egy kisebb műtétre volt