6. Nemeskér, evangélikus műemlék fatemplom; az örök reformáció >> Kegyelem nékünk és békesség Istentől, aki Atya, Fiú, Szentlélek, teljes SzentHáromság: (egyetlen)egy, örök, igaz, élő Isten. Ámen. << Jézus Krisztus halála és feltámadása, majd az ősegyház 1. pünkösdi megalapítása után alig több mint 2 évtizeddel (!) Pál apostol apostoli levelet írt a kisázsiai Galatia tartományban élő kelták megkeresztelkedett gyülekezeteihez. A Biblia-kiadások régi hagyománya, hogy egy-egy hosszabb, beszámozott fejezetet témánként blokkokba rendeznek, és az így kialakult egység fölé rövid, pár szavas eligazítást írnak az illető szövegrész tartalmáról, ma úgy mondanánk, hogy a vezérgondolatáról. Pál apostolnak a galatákhoz írott leveléből a felolvasásra kerülő rész fölé a mai, legújabb Biblia-kiadás azt írta: Pál vitája Péterrel Antiokheiában, ( e település a pogányok közötti missziós munka első igazi központja volt: az antikvitásban igazi nagyváros, jelesül Szíria provincia székhelye az Orontész-folyó alsó szakaszánál, ma Antakya DDK-Törökországban ); nos, a világháború előtti és közvetlenül azt követő Biblia-kiadások nem voltak ennyire semlegesek a fogalmazásban, hanem kiemelve magából az apostoli levélből a Pál által a helyzetre jellemzőnek tartott kulcs-szót(!), így feliratozták a Galata-levél szóban forgó szövegrészét: Pál megfeddé Pétert ; markáns egyértelműséggel tehát arról van szó, hogy Pál apostol feddé meg Péter apostolt! Az esemény a mi időszámításunk szerint 48-ban történt, valószínűleg ősszel. Előtte komoly vita alakult ki az összes, még élő apostol között a tekintetben, hogy a pogányokból lett keresztényeknek előbb zsidóvá kell-e lenniük, amint ezt elsősorban ( a még élő = ifjabbik ) Jakab apostol szorgalmazta, és csak ez után Krisztus követőivé; vagy - mint Pál és munkatársai kifejtették -, nem kell zsidóvá lenniük, hiszen a megigazulás, az üdvösség forrása nem a zsidó Tóra, azaz nem a mózesi Törvény, hanem Isten Jézus Krisztusban megjelent kegyelme, tehát: egyetlen lépésben válhatnak Krisztus követőivé. 48-ban a jeruzsálemi apostoli értekezleten az eredetileg bizonytalan Péter - egy látomás által megvilágosodva - a Pál-i gyakorlatot theológiailag is megalapozottnak tartotta, és meggyőző beszéde alapján az apostoli zsinat egyhangúan ezt fogadta el. Már ki-ki visszatért missziós területére, amikor kiderült, hogy a zsinat megfeledkezett arról, hogy a zsidóból lett keresztényeket is fölmentse a mózesi Törvény hatálya, kötelező előírásainak gyakorlása alól. Ezt aztán maguk a fő-fő apostolok sem egyformán értelmezték, és pl. a jeruzsálemi zsidó-keresztények többsége tilosnak vélte a pogányokból lett keresztényekkel való együtt-étkezést, mivel a pogányok a Mózes által tisztátalannak kimondott állatok húsát is megették, ( jelesül pl. a disznóhúst is ), illetve étkezés előtt nem gyakorolták a mózesi törvényben körülményesen leírt tisztálkodási előírásokat. Péter ugyan már a jeruzsálemi apostoli egyeztetésen kijelentette, hogy a zsidóból lett keresztények alkossanak teljes közösséget - tehát asztal-közösséget is - a pogányokból keresztényekké lett új hívőkkel, de akkor még ő sem tett javaslatot a zsidóból lett keresztények mózesi törvény alóli mentességére. Nos, az előzmények és a helyzet eme ismertetése után hallgassuk Pál apostolnak az eseményt alig 4 évvel követően leírt beszámolóját mind a jeruzsálemi apostoli zsinatról, mind kettejük nyilvános, sok tanú - sok hívő keresztény - előtti összezörrenéséről: ( Gal. 2: 1-16.) felmentem Jeruzsálembe Barnabással, és magammal vittem Tituszt is. Kinyilatkoztatástól indíttatva mentem fel, és eléjük tártam az evangéliumot, amelyet a pogányok között hirdetek, mégpedig külön a tekintélyesek elé, nehogy hiába fáradjak, és hogy eddigi fáradozásom se legyen hiábavaló.
Még a velem lévő Tituszt, aki görög volt, őt sem kényszerítette senki arra, hogy körülmetélkedjék, a befurakodott ál-testvérek kedvéért sem, akik csak azért férkőztek be közénk, hogy kikémleljék szabadságunkat, amelyet a Jézus Krisztusban kaptunk, és így szolgává tegyenek minket. Azok pedig, akik tekintélyesnek számítanak, elismerték, hogy rám van bízva a körülmetéletlenség evangéliuma, mint ahogy Péterre a körülmetélésé. Mert aki munkálkodott Péter által a körülmetéltek közötti apostolságban, az munkálkodott énáltalam is a pogányok között. És amikor Jakab és Kéfás (( ez volt Péter - Jézustól kapott - eredeti arameus jelzője )) meg János, akiket oszlopoknak tekintenek, felismerték a nekem adott kegyelmet, megállapodásul kezet adtak nekem és Barnabásnak, hogy mi a pogányokhoz menjünk, ők pedig a körülmetéltekhez. Amikor pedig Kéfás Antiokheiába jött, nyíltan szembeszálltam vele, mivel okot adott arra, hogy megfeddjem. Mielőtt ugyanis odajöttek néhányan Jakabtól, (( Péter is )) együtt evett a pogányokkal. Amikor pedig azok megérkeztek, visszahúzódott és elkülönült, mert félt a zsidó származású testvérektől. Képmutató módon viselkedett vele együtt a többi zsidó is, úgyhogy képmutatásukba még Barnabás is belesodródott. De amikor láttam, hogy nem az evangélium igazságának megfelelő egyenes úton járnak, mindnyájuk előtt ezt mondtam Kéfásnak: Ha te - zsidó létedre - pogány módra, és nem zsidó módra élsz, hogyan kényszerítheted a pogányokat, hogy zsidó szokás szerint éljenek? Mi, akik természettől fogva zsidók - és nem pogányok - közül való bűnösök vagyunk, tudjuk, hogy az ember nem a Tóra( = nem a Törvény ) cselekedetei alapján igazul meg, hanem a Krisztus Jézusba vetett hit által. Én nem vetem el az Isten kegyelmét: mert ha a Tóra( = a Törvény ) által van a megigazulás, akkor Krisztus hiába halt meg*. ((* itt arra is utal Pál, hogy Jézust a zsidó főpapság Nagytanácsa éppen a mózesi Törvény betűje alapján ítélte halálra )) És Páltól még egy, a fenti kijelentést kiteljesítő gondolat a Rómaiakhoz írott leveléből ( Róm. 3:22 ) Isten pedig ezt az igazságot most nyilvánvalóvá tette a Krisztusban való hit által minden hívőnek. Mert nincs különbség: mindenki (( értsd: zsidó származású is, pogány származású is )) vétkezett, és híjával van az Isten dicsőségének. Ezért Isten ingyen igazítja meg őket kegyelméből, miután megváltotta őket a Krisztus Jézus által. Herbert Haag Bibliai Lexikona ( Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp. 1989. p.1394. ) a 2 főapostol vitájának kimeneteléről azt írja, hogy noha Pál természetesen nem kérkedik vele, maga a vita az ő javára dőlt el. Ez annál is valószínűbb, hiszen maga Jézus is állást foglalt a tiszta és a tisztátalan, mint felesleges formalitás megkülönböztetése ellen, ha rituális dologról volt szó, annál határozottabban tartotta alapvetően fontosnak a tisztaságot erkölcsi értelemben; ld. Márk írása szerinti Szent Evangélium 7:1~4. főként pedig a 15.vers, Jézus szó szerinti tanítása: Nincs semmi, ami - kívülről jutva az emberbe - tisztátalanná tehetné őt; hanem ami kijön az emberből, az teszi tisztátalanná, és az Úr így folytatja: ( 18~21, 23 ): ami kívülről megy be az emberbe, az nem teheti tisztátalanná, mert nem a szívébe megy, hanem a gyomrába, és az árnyékszékbe kerül. Jézus ezzel tisztának nyilvánított minden ételt, de hozzátette: Ami az emberből előjön, az teszi tisztátalanná.
Mert belülről, az ember szívéből jönnek elő a gonosz gondolatok, paráznaságok, lopások, gyilkosságok, házasságtörések, kapzsiságok, gonoszságok, valamint csalás, kicsapongás, irigység, istenkáromlás, gőg, esztelenség. Ezek a gonoszságok mind belülről jönnek; s ezek teszik tisztátalanná az embert. Galatiában és a görög föld Pál apostol tanításait megismerő részében ( pl. Korinthosz, Kolosszé ) a továbbiakban ennek szellemében alkottak teljes közösséget a zsidó és a pogány származású keresztény hívők, másutt - főleg ahol az új gyülekezetek tagságának a zöme eredetileg zsidó volt - ez az étkezési~tisztálkodási és egyéb vonalon megvalósuló zsidózás még sokáig fennmaradt. Az Apostolok cselekedeteiről írott könyv hagyomány-anyagát egységes szerkezetbe foglaló Lukács evangélista nem részletezi ennyire az Antiokheiában történt vitát, Péter látomását azonban részletesen leírja, aminek itt és most a lényege: A Lélek pedig azt mondta nekem: menj velük, és ne tégy semmilyen különbséget. Ha tehát ugyanazt az ajándékot adta nekik is az Isten, mint nekünk (( értsd: a zsidó származású keresztényeknek )), akik hittünk az Úr Jézus Krisztusban, akkor ki vagyok én, hogy akadályozzam az Istent?. ( Ap.Csel. 11:12, 17 ) Lukács örömmel számol be arról, hogy khrisztianosz-nak, azaz Krisztus-követőnek nevezik - eleinte csak a kívülállók - a megtérteket ( jelesül és túlnyomó többségükben éppenséggel a pogány származású, és Pál evangélium-értelmezése szerint megtérteket ). A görög *khrisztian(osz) szó (( a görög hímnem jelét a végéről elhagyva )) khrisztyián -ként hangzik; a szó eleji mássalhangzó-torlódást sem kedvelő magyar nyelvben ebből lett a keresztyén szó ( még Pázmány Péter is így használta, e hangalakú szóval nevezte meg a katolikusokat is ), és ez csak a későbbi felekezeti gyakorlatban változott át a ma általánosan használt keresztény szóvá, de a felekezetenként ma is eltérő hangalakú, tehát keresztyén~keresztény szóhasználat semmilyen más nyelvben nem különböztethető meg, és bármelyikük mai tükörfordítása a világ bármely nyelvére egyértelműen ma is Krisztus-követő, azaz khrisztian(osz). Péter apostolról a 48. év utáni időkre vonatkozóan egyetlenegy sor sincs az Újszövetségi Szentírásban. Ez a hallgatás a mi mostani témánk szempontjából annyit jelent, hogy miután Pál megfeddé Pétert, és - a római katolikus írásmagyarázók szerint is - Pál érvei Krisztus tanításaira alapozódtak, Péter nyílván belátta, hogy adott kérdésben Pál értelmezi helyesen az örömhírt, az evangéliumot, és ettől fogva ő is ezt képviselte és gyakorolta, sőt a maga szikla *-tekintélyével erre intett másokat is. * a Kéfás névben Péter Krisztustól kapott jelzője, az arameus nyelvi kéfa azaz szikla fogalom lett személynévvé, ennek görög tükörfordítása a Petrosz. Az apostol eredeti zsidó neve *Sema-él = Isten meghallgatott nevű héber beszélő személynév kicsinyítő, becéző formája: Simeon Sim on volt. Ha Péter és Pál vitája konfliktussá fokozódott volna, annak mindkettejük írásos hagyatékában, vagy az ősegyház korai életét az időszámításunk szerint 70~80/85 között írásban rögzített Apostolok cselekedeteiről írott könyvben nyoma lenne. Egyébként még arra sincs egyiküktől sem írott nyom, hogy egyidejű római tartózkodásuk során hogyan osztották fel egymás között a missziós munkát. Visszatérve az antiokheiai vita alaphelyzetéhez: Pál megfeddé Pétert ; az a Pál, aki közel egy generációnyi idővel fiatalabb volt Péternél; s az a Pál, aki soha nem beszélt a földi, és akkor még valóságos ember Jézussal; azt a Pétert, akit időrendben először, tehát ilyen értelemben elsőként hívott el követőjének, tanítványának, azaz apostolnak az Úr; azt a Pétert, aki Krisztus összes
tanítását személyesen hallgatta, csodatételeit látta, ( sőt: az egyik legkorábbi csodát Jézus éppen Péter anyósának meggyógyítása által tette ); azt a Pétert feddé meg Pál, aki elsőként vallotta meg az egyetemes kereszténység - Jézusra vonatkozó - központi hitvallását: Te vagy a Megváltó/Krisztus, az élő Isten Fia!. És mivel a megfeddés krisztusi alapokon nyugodott, Péter is, és mindenki más is természetesnek tekintette, és nyilvánvaló örök példaként a Szentírásban is rögzült. A krisztusi alapokra helyezés - ha kell, visszahelyezés - : ez a reformáció. És mert minden ember gyarló, ( lám még Péter is, itt Antiokheiában is, de az Úr kínvalla-tása idején a 3-szoros megtagadással, mint Mestere elárulásával már korábban Jeruzsálem-ben is ), és mert minden, ami emberi, esendő, így a gyarló emberekből álló minden szervezet is, tehát az egyház is: ember és egyház rászorul egyfelől és elsősorban Isten kegyelmére, másfelől pedig a saját erőfeszítésű újragondolásra, kiigazításra, megújulás-ra, reformációra, ha Isten méltó munkatársa akar lenni. Az egyetemes kereszténység folyamatos és meg nem szűnő feladata a semper reformanda = a folyamatos, az örök refor-máció. A Péter és Pál esetéből azonban egyértelmű, hogy nem szertelen újítgatásokról, állandó változtatgatásokról, netán divatról vagy modernkedésről van szó: a történelem hozta új helyzetekre, új kihívásokra kell krisztusi válaszokat adni. Krisztus egyértelmű és kizárólagos parancsa és elvárása pedig az örök időkre írásban rögzített Újszövetségi Szentírás a maga egészében: ez az etalon, ez a fundámentum. Ezért fordul az egyetemes egyháztörténelem minden reformátora elsősorban a Szentírás felé - hogy csak néhányukat említsem - Szent Ágostontól Gerbert d Aurillac = II. Szilveszteren át Assisi Szent Ferenc-ig és a protestáns reformátorokig, s többen azóta is. És formailag, ha kell, azzal a módszer-rel is, hogy a mindenkori Pál akár feddje meg a mindenkori Pétert: krisztusi alapokon. Szeretném leszögezni, hogy a 2 név mögött ma már nem címeket~rangokat vagy helyszíneket kell látni, a szimbolikusan értett Péter nem feltétlenül Jeruzsálem ill. Róma, a szimbolikusan értett Pál pedig nem Antiokheia, de nem is Luther Wittenberg-je vagy Kálvin Genf-je: a mindenkori Péter az, aki bár jóhiszeműen, de nem mindig a maga teljességében látja a krisztusi hagyatékot, és a mindenkori Pál az, aki a Szentlélek indíttatására segít a teljesség felismerésében és az azért való munkálkodásban. Ezért sem címkézhetők mai politikai kategóriákkal sem konzervatívnak, sem modernnek: mindketten Isten munkatársai, csak átmenetileg más-más fokon munkálkodnak vagy másra helyezik a hangsúlyt az evangélium-adta feladatok megvalósításában. Ám ha olyan bölcsek, és Isten kegyelme úgy átjárja őket, mint a például felhozott alapesetben, ott Antiokheiában, 48-ban, akkor kölcsönösen gazdagodnak egymás istenélményéből akkor is, ha saját(os) hagyományaik okán ki-ki más nyelveken = más formátumban közvetíti Isten szavát a rábízott hívők felé. Antiokheiában a lényeget illetően a 2 főapostol egyező álláspontra jutott, Péter mégsem lett Pállá, és Pál sem lett Péterré, még stilárisan, formailag sem. Ki-ki tette a dolgát a neki juttatott kegyelmi adományok alapján, persze odafigyelve a másikra: felismerve a másikban az Isten-rendelte munkatársat. Isten gazdag úr: sokszínű, sokrétű a virágoskertje És gondos Gazda is: a dudvát, a gyomot nem tűri meg hosszú távon, hanem irtja, eltünteti, semmivé teszi; a kertnek - az Ő rendelése szerinti - sokszínűségében, sokféleségében pedig láthatóan öröme telik: saját akarata szerinti teremtés az, ezért fenntartja, megőrzi, gondot visel rá. Mert az Ő rendelése szerinti sokféleség ---- maga - az ugyancsak Általa elrendelt - lényeg szerint való egység.
* * * * * * * * * * * * Ezek után én, mint református ember, itt Nemeskéren, az evangélikus templomban felolvasok egy összefüggő szövegrészt a Magyar Katolikus Püspöki Kar Egyháztörténeti Bizottságának a protestáns reformációról vallott hivatalos állásfoglalásáról. A könyv az Ecclesia Sancta sorozat I. kötete, (( idézem )) megjelent II. János Pál pápa magyarországi látogatása alkalmából, azaz 1991-ben, Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát - aki rangjánál fogva római katolikus püspök is - a sorozat felelős kiadója. Maguk a tanulmányok teljes terjedelmükben - tehát az alább részben felolvasandó is szó szerint! - 1990 szeptemberében egy, Olaszországban megrendezett magyar katolikus egyháztörténeti konferencián hangoztak el, amelyet a VI. Pál pápa által létrehozott Szt. Ambrus Alapítvány szervezett, és válogatta ki ill. hívta meg az előadókat: katolikus tudósokat és papokat. A Magyar Katolikus Püspöki Kar Egyháztörténeti Bizottsága úgy döntött, hogy valamennyi előadás - egyetlen kötetbe rendezve - magyarul is megjelenjen, és bárki hozzáférhessen, ezért a katolikus könyv- és iratterjesztésben is kapható ( volt ). Az idézett tanulmány címe: A katolikus megújulás és a protestáns reformáció.» Az egyetemes történetírás talán legnagyobb vitája manapság a protestáns reformáció körül zajlik. Ezzel kapcsolatban természetesen felmerül a katolicizmus sok problémája is. Száz-százötven éve használt fogalmak értelmezése mellé került kérdőjel. A helyzet lényege, hogy feloldódott a reformáció időszakáról alkotott vélemények hagyományosan felekezeti kötöttsége. az időbeliség tekintetében (( az eddigi kutatók között )) közmegegyezés van. Vagyis abban, hogy először a protestáns reformáció ment végbe, majd utána következett valami, amit a kutatók a katolikus reformáció vagy a katolikus reform vagy a katolikus megújulás esetleg ellenreformáció névvel illetnek. Az én koncepcióm az (( írja e tanulmány szerzője: Péter Katalin Bp.-i katolikus történész )), miszerint a protestáns reformáció a katolikus megújulásból nőtt ki; a protestáns reformáció a katolikus megújulásból következett. Nem értek egyet azzal sem, miszerint a reformáció a műveltséget megsemmisítette volna, mert kolostorok és könyvtárak kétségtelenül pusztultak, de a kultúra nem az eszközökben, hanem a fejekben van. katolikus megújulás, protestáns reformáció és az egyház ellen emelt vádak a((z 1500-as évek, mint a XV./XVI.)) századfordulón: a legszorosabban összefüggenek. (( a szerző itt az egyház, a kereszténység egésze vagy valamelyik történelmi felekezet ellen a humanizmus óta hangoztatott - ma úgy mondanánk: leggyakrabban liberális és ateista részről, de időnként a felekezeti elvakultságból, vakbuzgóságból fakadó - méltánytalan és méltatlan vádakra, általánosításokra utal )). vajon valóban olyan kivételesen mély volt-e a római egyház szellemi és erkölcsi válsága a (( XV./XVI. ))századfordulón, mint ahogyan a humanistákra visszavezethető kritika alapján ábrázolni szoktuk? nem kívánom azt állítani, mintha a vádak mögött álló tények nagy részét nem látnám bizonyítottnak. Mert a pápai udvar valóban elvilágiasodott, valóban voltak műveletlen papok és kicsapongó szerzetesek. Összefoglalóan szólva, az egyház képviselőinek tekintélyes része szemmel
láthatóan is hivatalához méltatlanul élt. Kérdezem azonban, nem a mindenkori egyházak legsúlyosabb problémája-e az, hogy emberek formájában kell megjelenniük?! Mert tökéletes Ember egy született; mindenki más - emberi természeténél fogva - voltaképpen méltatlan arra, hogy az egyházat képviselje. Ily módon állandó és feloldhatatlan az egyház küldetése és megjelenítőinek esendősége között az ellentmondás. Emlékeztetek arra, hogy a jelen való világhoz ragaszkodván már Pál apostol egyes tanítványai is elhagyták a szolgálatot. [[ egy pillanatra felfüggesztve a tanulmány ismertetését, az egyik - Lutherrel kortárs - pápa, VI. Adorján - 6 évvel Luther 95 tételének nyilvánosságra hozatala után - a katolikus egyházvezetést így jellemezte: Őszintén elismerjük, hogy Isten az emberek, és különösen a papok és a főpapok bűnei miatt engedi meg, hogy mindez bekövetkezzék az Egyházban. Jól tudjuk, hogy a Szentszéknél is évek óta sajnálatos dolog történt meg: visszaélések a lelki dolgokban, az isteni parancsok áthágása, úgyszólván minden megromlott, (( e )) kór átterjedt a fejről a tagokra, a pápákról a főpapokra. Mi mindnyájan, főpapok és egyházi személyek, letértünk a helyes útról - nyilatkozta e pápa. (( Sergio Ronchi: A protestantizmus. Milano 1983., Bp. 1991. p. 9. )) Bűnbánó vallomásából is visszaköszön a katolikus megújulás korabeli jelszava: reformatio in capite et membris = reformáció a fejben ( értsd: a pápai udvarban ) és a tagokban ( azaz az egész korabeli egyházban ) ]] Ez az egyház küldetése és képviselőinek méltatlansága között((i)) ellentmondás felerősödött,..és a híveket különösen zavarta a reformáció előtti (( XV./XVI. )) századforduló(n). (( mivel éppen ekkor is )) a hívek többsége - hitbéli élményekre éhesen, túlvilági sorsa feletti mély aggodalomban - keresett az egyháznál eligazítást. Luther fellépésének körülményei adják a legvilágosabb bizonyítékot. Hagyományosan azt szoktuk írni, átütő erejű, 1517.évi fellépése a búcsúárusítás ellen irányult. A valóságban egy((etlen)) búcsúárus hamis, az egyház tanításával is ellenkező prédikációi háborították fel. 95 tétel((ében)) a bűnök feloldozásáról, a bűnbánatról, a kegyes cselekedetekről, összefoglalóan: a megigazulás feltételeiről fogalmazta meg Luther - az egyház akkor érvényes dogmáinak értelmezésével - a nézeteit. És tette ezt mint az Ágoston-rend szigorúbb irányzatához tartozó szerzetes, egyben a wittenbergi egyetem teológiai karának professzora. Az egyház hűséges szolgája volt, éppen úgy, ahogy katolikusok voltak azok a hívek, akiket a hamis búcsúárus félrevezetett, Luther pedig a megigazulás helyes útjára kívánt vezetni. Valamint katolikus volt az az Európa, ahol a megigazulásról szóló 95 tétel szövege - röplapok formájában - hetek alatt elterjedt. Az üdvösségre, illetve az üdvösséget közvetítő egyházra irányult különleges figyelem tehát a katolicizmuson belül alakult ki. katolikus megújulásnak azt a folyamatot kell tekinteni, amely az egyházra irányult különleges figyelemhez vezetett a XVI. század fordulóján. Ez termelte ki a méltatlan szolgák bírálatát éppen úgy, ahogyan a küldetésüket betölteni igyekvő egyháziak válaszoltak rá. [!] A válaszadás két ágon folytatódott. Az egyik a katolicizmuson belül maradt, és a tridentinummal vett nagy lendületet, a másikat a pápaság eltaszította magától. Ebből az utóbbiból lett a protestáns reformáció. A belső katolikus megújulás az ígéretes kezdetek után elakadt. (( mert )) igaz (( az is pl. )), hogy a kereszténység tagadásáról divat lett beszélgetni akár a (( korabeli )) pápai udvarban is, (( még ha e )) szkepszis ugyanabból az érdeklődésből fakadt (( is )), amivel mások viszont a megigazulás útját keresték. (( A protestáns reformáció magyarországi gyors és általános elterjedése kapcsán a szerző kiemeli, hogy )) --- Magyarországon éppen úgy történt, mint máshol: az új hithez csatlakozó gyülekezetek első lelkészei a római egyházból kerültek ki, főként ferences minoriták hirdették az új tanításokat szószékről, (( azaz )) Magyarország első egyház-szervező nagy hatású reformátorai (( eredetileg )) minoriták voltak. --- Az 1520-as évektől rohamosan bontakozott ki a reformáció Magyarországon. az ország lakosságának 75-80 %-a
1570-től 1620-ig valamelyik protestáns egyházhoz tartozott. --- A török háborúk (( a rengeteg pusztítás ellenére )) a protestantizmus lendületes előretöréséhez mégis hozzájárultak. Mert a katolicizmust talán saját gondjai kötötték le, talán nem talált a remény mellett érveket; a jobb jövőbe vetett biztos hitet mindenesetre a reformátorok hirdették. megtérésünkkel szabadulunk meg Isten ostorától, a pogány ellenségtől (( tanították )); gyakran hangzott el már akkor a 90. vagy a 23. zsoltár, az Úrtól bizonyosan várt segítség máig élő himnuszai. --- Nyomorult, háborútól sújtott Magyarországot hódított meg tehát a reformáció. Mégis csodával határos eredményeket hozott: a XVI. század utolsó harmada - a protestantizmus túlnyomó többségének időszaka - egyben az anyanyelvű műveltség aranykora lett Magyarországon. És a szóban forgó művelődéstörténeti aranykor legfontosabb jellemzője, hogy a legmagasabb kultúrával a társadalom legalacsonyabb rétegei is kapcsolatba kerülhettek. --- a katolicizmus hullámvölgye nem jelentette a műveltség pusztulását. A megújulás ereje az 1520- as éveket követően csak katolikus formájában lanyhult. A gondolatok nem semmisültek meg: a protestáns reformációban éltek tovább. --- a sok felekezet egymás mellett élése jellemzi az aranykort. Főként Erdélyre áll ez, ahol 1557-ben még a katolikus Izabella (( özvegy )) királyné alatt mondta ki a lelkiismeret teljes szabadságát az országgyűlés*. *(( sajnos itt tordai országgyűléseket téveszt össze a kitűnő szerző: az 1556-os tordai országgyűlés hívta vissza Lengyelor-szágból a mindhalálig katolikus Izabella királynét; Izabella bő 3 évig volt régens az akkor még kiskorú fia, János Zsigmond mellett; tehát régensként vett részt az 1557-es országgyűlésen, amely az addigra már törvényesen elismert felekezetek ( pl. protestáns részről a ma evangélikusnak ill. reformátusnak nevezett ) közül bármelyiknek a szabad megválasztását, azaz: - a világon először! - a lelkiismeret részleges szabadságát valóban engedélyezte; de még nem legalizálta az akkorra Erdélyben már nagyon elterjedt unitáriusságot; Izabella régenssége idejére esett az ő teljhatalmát mérsékelő 1558-as tordai országgyűlés is, amelyen pl. ( lásd: a részleges szabadság okozta részbeni jogi rendezettség ill rendezetlenség szinte azonnali következmé-nyeként kialakult ) lutheránus-kálvinista ellentétek ügyében döntöttek; majd Izabella 1559-ben meghalt; viszont a már nagy-korú, így a hatalmat már egyedül gyakorló János Zsigmond - ( addigra ) protestánssá lett - fejedelem elnökölt az 1568. januári, ugyancsak tordai országgyűlésnek azon az ülésen is, amely a hit Isten ajándéka! alapeszme központi gondolata köré építve megfogalmazta, hogy a prédikátorok az evangéliumot saját hitük szerint szabadon hirdethetik, és minden gyülekezet olyan prédikátort tartson, aminő neki tetszik, ezzel egyfelől legalizálta a ( ma már ugyancsak magyar történelmi protestáns felekezetnek minősülő ) unitáriusságot is, másfelől pedig kimondta és törvénybe iktatta - a világon először! - a lelkiismeret teljes szabadságát. Izabella ekkor már 9 éve nem élt )). ---(( de folytatva Péter Katalin tanulmányának felolvasását )) A különböző felekezetek híveinek békés egymás mellett élése jellemző volt a három országrészben az erőszakos ellenreformáció megindításáig. Közösen használtak templo-mokat, és senki nem zavarta a másik szertartásait. Még a katolikus körmenetek is nyugod-tan zajlottak. Vitákat csak az egyházak képviselői folytattak. Ők vadul és élesen. A papok azonban a legélesebb (( eszmei )) harcok idején sem vittek ellentétet a hívek közé. Jól tükrözik ezt a tényt a gyülekezeti énekeskönyvek: katolikus himnuszokat vettek fel protestánsok, és protestáns énekeskönyvben megjelent dicséreteket énekeltek a katolikusok. Hangsúlyozom azonban, hogy a hívek felekezeti békéje csak az erőszakos ellenreformáció megindításáig tartott. Akkor elkezdték őket is egymás ellen uszítani. Katolicizmus és protestantizmus között az erőszakos ellenreformáció szakította meg a szerves kapcsolatot. --- az a véleményem, hogy az ellenreformáció nem azonos a katolicizmus megújulásával. A megújulás ugyanis az egyház híveinek belső igényeiből indult, míg az ellenreformáció, akár térített, akár erőszakot alkalmazott, a protestantizmus megsemmisítésének céljával, vagyis külső késztetésre
született. A kétféle ellenreformáció különbsége azonban nemcsak a protestánsok, hanem a katolikus egyház szempontjából is jelentős. A magyarországi események azt mutatják, hogy az ellenreformáció addig volt sikeres, amíg térített. Az erőszak (( viszont )) ellenállást és ellenszenvet eredményezett. --- Erőszakoskodni egyes rekatolizált főurak kezdtek, majd 1671-től melléjük állt az állam-hatalom. Akkor kezdődött a magyarországi protestantizmus gyász-évtizede. (( Itt egy pillanatra kilépek a felolvasásból: pl. a gályarab prédikátorok tragikus története is ide tartozik, amely gyalázat miatt debreceni emlékművüknél II. János Pál pápa főhajtással és fohásszal kért bocsánatot )). (( Egyébként Mohács előtt is volt a királyi hatalomnak ill. az akkori országgyűléseknek néhány protestáns-ellenes döntése, de ezek széleskörű végrehajtására Mohács tragédiája, majd Budavár csellel elfoglalása és az ország 3 részre szakadása után már nem került sor )). --- az ország lakosságának katolikus többségét a XVIII. századra nem az erőszak, hanem a (( törökellenes ill. a kuruc- )) háborúkban elpusztult területekre szervezett ((be))telepítések alakították ki. --- Mondanivalómat röviden úgy foglalhatom össze (( írja a katolikus történész-szerző )), hogy a katolikus megújulástól az erőszakos ellenreformáció(( előtt))ig egy egységes művelődéstörténeti folyamat húzódott. Ezen belül a kezdeményezés hol a katolicizmusnál, hol a protestantizmusnál volt. Hol meghaladta egyik a másikat, hol kívülről hatottak egymásra. És azt remélem, ma már nemcsak az egyetemes történetírás emelkedett felül a felekezeti elfogultságokon, hanem a magyar [ történelemszemlélet ] is ott tart, hogy szerves egészként tudja bemutatni az akkori műveltség katolikus illetve protestáns elemeit. «* * * * * * * * * * * Eddig tartottak az említett tanulmányból vett idézetek. Megismétlem, hogy a Magyar Katolikus Püspöki Kar Egyháztörténeti Bizottságának álláspontját tükrözik, mondhatnám: az áldásával tétettek közzé. De mielőtt bárki azt gondolná, hogy a fenti tanulmány kivétel vagy netán egyszeri kísérlet, mindenki figyelmébe ajánlom a VIGILIA című katolikus folyóiratot, amely minden katolikus iratterjesztésben, így a nagyobb templomok előterében is kapható; ennek is éppen a legutóbbi, 2005/7. számában - amely tematikus szám, és valamennyi dolgozat a Szeplőtelen Fogantatás témaköréről szól, nos Gánóczy Sándortól olvasok fel mindösszesen 6 mondatot: (( Gánóczy Sándor római katolikus pap, Bp.-i, párizsi és római tanulmányok után 1953-ban szentelték fel, 10 évig Párizsban lelkipásztorkodott, majd katolikus dogmatika professzor volt Párizsban, Münsterben és Würzburgban )) Már tanulmánya címe is izgalmas: Mária Luther, Kálvin és a II. Vatikánum teológiájában. (( az előadás és a belőle írt cikk 3 bevezető mondata ))» Mit tanított Luther Márton Máriáról és a Máriatiszteletről? Erre a kérdésre szeretnék előadásom első fejezetében vázlatos választ adni. A másodikban pedig arra, hogy milyen módosításokkal vette át Kálvin János a német reformátor idevágó hagyatékát. A harmadikban nagy vonalakban össze fogom hasonlítani a két nagy teológus [! ] álláspontját a II. Vatikáni zsinat elméleti és gyakorlati mariológiájával. «
(( és a tanulmány 3 zárómondata ))» Luther és Kálvin nem ugyanazt mondták, mint a II. Vatikáni zsinat. De mondanivalójuk között nem egy olyan meglátás található, amely római katolikus hívőknek és gondolkodóknak napjainkban is szolgálatot tehet. Remélem végezetül azt is, hogy a zsinat mariológiája ezen a téren is közeledést hozhat a különböző keresztény hitvallások között. «És az idézetek sorában végül álljon itt a mostani pápa véleménye Lutherről 1984-ből, amikor Joseph Ratzinger bíboros a Vatikán Hittani Kongregációjának prefektusa volt.(( J. Ratzinger: Beszélgetés a hitről Vittorio Messorival, Milano-1984, Bp.-1990. p.137.)) (( a kérdés így szólt:» a Hittani Kongregáció ma meghívná-e [ Luther-t, ] az augusztinuszi szerzetest valami tájékozódó beszélgetésre? «; J. Ratzinger válasza )): Igen, valóban úgy vélem, hogy még ma is nagyon komolyan kellene elbeszélgetni vele, (( majd a szükséges ökumenikus párbeszéd katolikus céljaként jelöli meg, hogy az )) éppen a Lutherrel szembeni helyes kritikai magatartást keresi, azt, miképpen lehetne megmenteni teológiájából mindazt, ami abban nagy, és túllépni azon, ami abban nem katolikus*. [ *= nem egyetemes ] Mindez a II. Vatikáni Zsinat szellemében történik. Annak az egyetemes egyház örök reformációja jegyében megújuló~megújító és korszakalkotó zsinatnak a szellemiségében, amelynek a történelmi jelentősége semmivel sem kisebb, mint Luther 95 tételéé. De amely zsinat - adott értékteremtő formájában - nem jöhetett volna létre, ha Isten gondviselő kegyelme folytán megelőzőleg nincs katolikus megújulás, nincs Luther és munkatársai theológiai munkája, amelynek központi mondanivalója Pál apostol nyomán: a megigazulás, az üdvösség egyedül hit által, Isten ingyen kegyelméből adatik; de a II. Vaticanum számos része Kálvin A keresztyén vallás rendszere c. alapművének katolikus részről történt tanulmányozása nélkül sem lehetne olyan korszakalkotó, mint amilyen. A II. Vaticanum szellemében fogant, közzé tett és részleteiben itt és most felolvasott tanulmányok alapján láthatóan úgy vélik a magyar katolikus püspökök is, hogy Isten rendelése szerinti az egyház örök megújulása, reformációja. És ( ezt már én teszem hozzá ) - lásd akár Gerbert d Aurillac~II. Szilveszter pápa tavaly idézett gondolatait, vagy a protestáns reformáció két vezéralakja, Luther Márton és Kálvin János gondolatait, - az örök reformáció egyik formája, - nem rendkívüli és nem is egyszeri! -, amikor Pál megfeddé Pétert. * * * * * * * * * * * (( És itt most szó szerint megismétlem az 5 évvel ezelőtt Héderváron, Csonka-Magyarország legidősebb kocsányostölgye mellett, a Boldogasszony kápolnában mondottakat: )) A magyar szellem, identitás-tudat ma már szétválaszthatatlan egységben látja és éli meg a történelmi keresztény felekezetek által a nemzet egészének adott-nevelt szellemóriásaink nevét és tetteit. Csak felvillantva néhányukat --- olyanokat, akik megélték, és nyíltan, egyértelműen megvallották kereszténységüket: A megözvegyült katolikus Zrínyi Ilona 2. férje az evangélikus Thököly Imre kuruc fejedelem volt; a katolikus II. Rákóczi Ferenc tisztikarának és hadseregének zöme protestánsokból tevődött össze;
az Erdély és a többi magyar országrész unióját elsőként szorgalmazó református Bocskai István fejedelmet Kolozsvár katolikus főtemplomában ravatalozták fel; a katolikus Pázmány Péter érsek Erdély politikai-gazdasági önállóságára és fejlesztésére bíztatta a református Bethlen Gábor erdélyi fejedelmet, aki viszont saját jövedelmeiből is támogatta a Pázmány védnöksége alatt a Királyi Magyarországon kiadott magyar nyelvű katolikus Biblia megjelenését, terjesztését. És van-e nagyobb magyar helység, település, ahol ne lenne utca, tér elnevezve a katolikus Széchenyi Istvánról, az evangélikus Kossuthról, Petőfiről, a református Jókairól, Arany Jánosról? És vajon hányan tartják számon - és ma már miért is tartanák számon? -, hogy a katolikus Vörösmarty által írt Szózatot a református Egressy Béni, a református Kölcsey által írt Himnuszt a katolikus Erkel Ferenc zenésítette meg? És van-e újkori magyar esztétika, újkori magyar polgári életérzés a református Ady, a katolikus Babits, Kodály, Pilinszky, az evangélikus Reményik Sándor, az unitárius József Attila vagy Bartók nélkül? És vajon közülünk, erdészek közül hányan tudják, hogy legnagyobb elődünk, kálnoki Bedő Albert erdőmérnök az ugyancsak történelmi magyar protestáns felekezet, az unitáriusok egyik legmagasabb egyházi tisztségét töltötte be élete végéig. Arról az unitárius felekezetről van szó, amelynek egyik szervező lángelméje - a többi felekezet erdélyi képviselőinek egyetértésével - 1568-ban a tordai országgyűlésen - terjesztette elő, és hagyatta törvényként jóvá - a világon először (!) - a teljes körű lelkiismereti és vallásszabadságot. * * * * * * * * * * * Az örök reformáció, így pl. a protestáns reformáció is: Isten örök üdvrendjének ( = üdv-tervének ) a része; a magyar nemzeti történelem tanúsága szerint pedig a honi katolikus megújulás és protestáns reformáció: a magyar nemzetre irányuló isteni Gondviselés része. Az örök reformáció - emberi értelmünkkel, felekezeti kötöttségeinkkel - néha nehezen felfogható eseményei kapcsán is jusson eszünkbe a 34. zsoltár biztatása ( 9. vers ):» Érezzétek, és lássátok, hogy jó az Úr! Boldog az az ember, aki Hozzá menekül. «* * * * * * * * * * * Nemeskér evangélikus fatemplomában is valljuk meg magyarként, európaiként és keresztényként/keresztyénként a mi múltunk, jelenünk és jövőnk legfőbb alapját, fundámentumát az Úrtól rendelt imádsággal, fennhangon és felállva: ( Mt. 6:9~13.)
MI ATYÁNK, AKI A MENNYEKBEN VAGY, SZENTELTESSÉK MEG A TE NEVED, JŐJJÖN EL A TE ORSZÁGOD, LEGYEN MEG A TE AKARATOD, AMINT A MENNYBEN, ÚGY A FÖLDÖN IS; MINDENNAPI KENYERÜNKET ADD MEG NÉKÜNK MA, ÉS BOCSÁSD MEG VÉTKEINKET, MIKÉPPEN MI IS MEGBOCSÁTUNK AZ ELLENÜNK VÉTKEZŐKNEK; ÉS NE VÍGY MINKET A KÍSÉRTÉSBE, DE SZABADÍTS MEG A GONOSZTÓL; MERT TIÉD AZ ORSZÁG, A HATALOM ÉS A DICSŐSÉG MINDÖRÖKKÉ. ÁMEN. * * * * * * * * * * * * Megemlékezésünk alkalmából babérkoszorút készíttettünk, amelynek nemzeti szalagjain a következő felirat olvasható: URUNK! GONDVISELÉSED JELEKÉNT KÖSZÖNJÜK EGYHÁZAD ÖRÖK REFORMÁCIÓJÁT Országos Erdészeti Egyesület - Nemeskér, 2005. szeptember 03. Felkérem Ormos Balázs urat, az Országos Erdészeti Egyesület főtitkárát, Káldy József urat, az OEE korábbi elnökét, és Stánicz László urat, HCS-unk tagját, a délutáni terepi bemutató szervezőjét hogy a koszorút helyezzék el az oltárasztalra. * * * * * * * * * * * * Befejezésül valamennyien együtt kérjük a kegyelmes Istent, hogy a Kárpát-medence egészében is, de valamennyi más helyen is, ahol magyarok élnek, további évezredeket adjon a magyarságnak: közösen énekeljük el nemzeti imádságunkat, a magyar Himnuszt. Írta és a nemeskéri evangélikus fatemplomban 2005.szeptember 03.-án felolvasta: Bolla Sándor erdőmérnök