Keresztény nevelés az egyházatyák korában

Keresztény nevelés az egyházatyák korában Eredeti elképzelésem az volt, hogy az egyházatyák nevelési koncepcióiról írom dolgozatomat. Ahogy azonban egyre több, e témával, illetve e korral foglalkozó könyvet elolvastam, megváltoztattam elképzelésemet. A téma kicsit mélyebb megismerése arra késztetett, hogy ne csupán az egyházatyákkal, hanem általában az ókeresztény gondolkodókkal foglalkozzak. Ez tette ugyanis lehetővé, hogy írjak Origenészről, Tertullianusról is. Bár egyiken sem tartoznak az egyházatyák közé, tevékenységük hatással volt a későbbi gondolkodókra. Pedagógiai elképzeléseik pedig nagyban befolyásolták a későbbi nevelési elveket. (pl. Origenész hatása Basilidus Magnusra /Nagy Vazulra/; Tertullianus hatása Szent Ágostonra) A téma azonban hatalmas. Számos teológusról kellene szólnom. Sajnos erre nem vállalkozhatok e dolgozat keretében. Megpróbálok erről a közel hat évszázadról egy átfogó képet adni, az egyházfilozófusok közül szubjektíven válogatva a számomra legérdekesebb, legmegkapóbb teológusokat. I. Kormeghatározás Az egyházatyák kora (az ókereszténykor), amely 180-tól Sevillai Isidorus, az utolsó egyházatya haláláig, 636-ig tartott, a vallás szétterülésének az időszaka. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy míg 200 körül a Nyugaton élő keresztények száma mindössze néhány tízezerre volt tehető, addig egy évszázad múlva már 2 millióan vallották magukat Jézus követőinek. Újabb 100 év múlva, azaz 400-ra a keresztények száma megháromszorozódott, vagyis elérte a 6 milliót. A keresztény vallás ilyen gyors terjedésének a Bibliában található tanokon kívül történelmi, és az emberekben rejlő személyiségi okai vannak, amelyekre dolgozatomban még visszatérek. I. Az egyház története az egyházatyák korában Az ókereszténykor, és az egész keresztény vallás meghatározó dátuma a 313-as év, a mediolanumi edictum ideje. E türelmi rendeletében ismerte el Nagy Konstantin a keresztény vallást; ekkor szűntek meg az üldöztetések. Nagy Konstantin e rendeletének köszönhető, hogy az egyház mind nagyobb befolyásra tett szert, hatalma egyre jelentősebbé vált. Erre vezethető vissza, hogy az ókereszténykor két részre osztható: az üldöztetések korára, és az egyetemes egyház korszakára. Az üldöztetések kora A pogány kultuszok szempontjából igen tarka képet mutatott a római birodalom. A rómaiak tisztelték saját isteneiket, akiknek segítségével légióik leigázták az egész világot, de a hivatalos államvallás mellett bárki hódolhatott más vallási kultusznak is. (A misztériumvallások közül legjelentősebbek voltak: Ízisz-, Mithrasz-, Attisz- és Küblé kultusza.) Az állam csupán azt várta el, hogy a birodalom polgárai az államvallás szertartásain részt vegyenek; a császárkultusz alól azonban mégis felmentése volt egy népnek: a zsidóságnak, ugyanis a birodalmon belül nem számított jelentős népcsoportnak. A római birodalom türelmes volt mind a misztériumvallásokkal, mind a zsidó vallással szemben, erről még ideológiát is alkotott: a katonai sikerek a vallási tolerancia eredményei. (A Panteonban valamennyi meghódított nép istenének a szobrát elhelyezték - kivételt jelentettek a zsidók, hiszen az ő Istenük megfoghatatlan, képek nem ábrázolják, szobrok nem mintázzák.) Más volt a helyzet a keresztényekkel. A kereszténység ugyanis nem korlátozódott egyetlen népre, fajra, nemcsak a kizárólagosság, hanem az egyetemesség igényével is fellépett ( És monda nékik: Elmenvén e széles világra, hirdessétek az evangéliumot minden teremtésnek. Aki hiszen és megkeresztelkedik, üdvözül; aki pedig nem hiszen, elkárhozik. - Márk 16,15-16), megtagadta a részvételt a császárkultuszban ( Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak néki szolgálj. -5 Móz.6,13; Luk.4,8). A rómaiak erre a vallási jelenségre már felfigyeltek. Ez esetben már nem egy nép szokásainak elismeréséről volt csupán szó, hanem egy népcsoporthoz nem kötődő vallási mozgalomról, amely a társadalom minden rétegében hódított. A korai kereszténységet és a birodalmat mégsem elvi okok állították szembe egymással legelőször, hanem egy katasztrófa, amely 64-ben sújtotta Rómát. A főváros Néró uralkodása alatt tűzvész áldozata lett. Az uralkodó ellenfelei a császárt gyanúsították gyújtogatással. Néró emiatt a keresztényekre akarta terelni a gyanút, bennük keresett és talált bűnbakot. Ekkor fogatta össze a keresztényeket, és látványos formában kivégeztette őket. Néró keresztényüldözése helyi jellegű volt, hiszen csak Rómára korlátozódott, mégis ez adta az alapot a későbbi keresztényüldözések számára. 1

A keresztényüldözésekről pontos képet kapunk Caesareai Euszebiosz (+339.) történetíró Egyháztörténet című munkájából. (10 könyvben dolgozza fel a kereszténység történetét Jézus Krisztus korától 324-ig. A mű nem klasszikus értelemben vett história, sokkal inkább anyaggyűjtés, hiszen szerzője hosszasan idéz korabeli okmányokból, dokumentumokból.) A 10 legjelentősebb támadás a keresztények ellen, amelyek a következő császárok alatt kezdődtek el (Euszebiosz műve alapján): Néró (54-68) 64-ben Péter apostolt Rómában keresztre feszítették, Pál apostol is ebben az időben halt vértanúhalált. Az üldözésnek Vespasianus vetett véget. Ebben a műben nem tervezzük bemutatni gonoszsága nagyságát. Mivel sokan vannak, akik nagyon pontosan beszámoltak tetteiről, ezért bárki tetszése szerint megtudhatja tőlük e férfi rendkívüli őrületének durvaságát, melynek hatása alatt számtalan embert öletett meg minden ok nélkül... (*1.) Domitianus (81-96) János apostol és evangélista üldözésének, száműzetésbe kényszerítésének az ideje. Azt mondják, ennek az üldözésnek az idején ítélték az akkor még élő János apostolt és evangélistát arra, hogy Patmosz szigetén lakjon, mivel tanúságot tett az isteni Igéről. (*2) Traianus (98-117) uralkodása idején halt meg mártírként Ignac, Antiochia püspöke. Abban az időben sok helyen olyan erős üldözés folyt ellenünk, hogy Plinius Secundus... érintkezésbe lépett a császárral... Erre válaszul Traianus olyan rendeletet hozott, hogy nem kell a keresztényeket felkutatni, de meg kell őket büntetni, ha rájuk találnak. Ezáltal a rettenetesnek ígérkező üldözés bizonyos mértékben megfékeződött, de még mindig rengeteg ürügy maradt, hogy bennünket megtámadhassanak. Hol a nép, hol a vezetők esküdtek össze ellenünk különböző helyeken... (*3.) Marcus Aurelius (161-180) császársága idején halt vértanúhalált a franciaországi Lyon és Vienne város keresztény lakossága. Polikárp, Szmirna püspöke szintén ebben az időben vállalta hitéért a mártíromságot. Septimus Severus (193-211) császár az uralma alatt álló észak-afrikai tartományokra is kiterjeszti a keresztényüldözést. Miután Severus megkezdte az egyházak üldözését, a vallás atlétái mindenütt dicsőséges tanúságtételekkel tűntek ki. Különösen ez volt a helyzet Alexandria városában... Ők pedig sok kínzás és különféle halálnemek között nagy türelemmel koronákat nyertek Istentől. Köztük volt Leonides, Órigenész apja... (*4.) Maximus Gaius Julius Vernus (235-238) Alexander római császár tizenhárom éves uralkodása után került trónra Maximus császár. Mivel utálta Alexander sok hívőt tartalmazó családját, keresztényüldözést indított el. Az egyházak vezetőit tartotta felelősnek az evangélium terjesztéséért, ezért elrendelte kivégzésüket.... Órigenész ezen üldözés idejét számos levélben, és János evangéliumához írt kommentárja huszonkettedik könyvében említi. (*5.) Decius (249-251) uralkodása idején halt meg mártírként Fabianus, ekkoriban ítélték száműzetésre Cyprianus, karthágói püspököt, ebben az időben börtönözték be és kínozták meg Órigenészt. Valerianus (253-260) Dionüszosz Hermammonhoz írt levelében a következőképpen számol be Valerianusról: Az előtte lévő császárok közül egyik sem bánt olyan jóindulatúan és kedvezően a keresztényekkel,... mint ő tette uralkodása kezdetén, amikor egész háza Isten temploma volt és tele volt istenfélő személyekkel.... De az egyiptomi mágusok zsinagógájának tanítója és vezetője útvonalának megváltoztatására vette rá, és arra sürgette, hogy üldözze és ölje meg a tiszta szemléletű embereket, mivel azok ellenségei. (*6.) Aurelianus (270-275)... uralkodása alatt megváltozott velünk szembeni viselkedése és bizonyos tanácsadók rávették, hogy üldözést indítson ellenünk, amiről mindenki sokat beszélt. De amikor meg akarta tenni,... isteni ítélet sújtotta... megmutatván mindenki számára világosan, hogy e világ vezetői Krisztus egyháza ellen semmit sem tehetnek... (*7) Diocletianus (284-305) és Maximianus (285-305) társuralkodása alatt Diocletianus indított dühödt támadást a keresztények ellen 303-ban. A nikomédiai templom kapuit eltorlaszolták, a bent tartózkodó 600 kereszténnyel együtt felgyújtották. Rendeleteket hozott a keresztények ellen, keresztény templomokat romboltatott le, a vallási iratokat elkoboztatta, majd elégettette. Mind nagyobb méreteket öltött a keresztények üldözése, általánossá vált Krisztus követőinek bebörtönzése, megkínzása. Az első három évszázad üldöztetései a keresztény közösségeket is megosztották, hiszen volt, aki a kínzások és vallatások hatására megtagadta hitét, illetve visszatért ősei vallására. Más vallási csoportok, zelótákká váltak, egyenesen provokálták a római hatóságokat, hogy vértanúság révén biztosítsák maguknak az üdvösséget. Ezeket a provokatőröket az egyház elitélte, nem vértanúknak, hanem öngyilkosoknak tartotta őket. 2

A keresztényüldözések nem érték el céljukat, a vallás egyre inkább terjedt a birodalom nyugati felén is, a hívőknek pedig erőt adott a vértanúk mártírsága. A kereszténység e korai századaiban is fokozatosan nőtt a vallás híveinek száma (bár közel sem oly mértékben, mint később, a IV. század során E tendenciának több (elsősorban társadalmi) összetevője van. Az újszövetségi evangéliumok az emberek közötti egyenlőséget hirdetik, illetve több helyen találjuk a szegénység dicsőítését, mint az üdvözüléshez vezető egyetlen utat:..add el vagyonodat, és oszd ki a szegényeknek; kincsed lesz a mennyben. (Máté 19,21) ; Ismét mondom pedig néktek: Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, hogynem a gazdagnak az Isten országába bejutni. (Máté 19,24) Mindenegyeseknek annyit osztottak ki, amennyire kinek-kinek szüksége volt. (Ap.Csel. 4,35) Mert szűkölködő sem vala ő közöttük senki (Ap.Csel. 4,34) A kereszténység helyzete a mediolanumi edictum után A keresztény egyház egész további terjedésére döntő hatást gyakorolt Nagy Konstantin (305-337) 313-ban hozott türelmi rendelete, amelyet mediolanumi edictum néven ismerünk. E rendelet teljes vallásszabadságot ad a keresztényeknek (tehát ugyanazokat a jogokat, amelyekkel minden más vallás is rendelkezik a birodalom területén). A mediolanumi edictum kimondja: Most, miután én, Constantinus Augustus, mind én, Licinius Augustus, Mediolanumban összejöttünk, és a közjóléttel és közbiztonsággal kapcsolatosan minden kérdést megtárgyaltunk,... elsősorban azt rendeltük el, amiben az istenségeknek kijáró tisztelet megnyilatkozik, hogy ti. a keresztényeknek is, és mindenkinek megengedjük, hogy szabadon azt a vallást kövessék, amelyiket akarják - hogy akármilyen istenség (van) az égi székhelyen, hozzánk és minden alattvalónkhoz kegyes és jóindulatú lehessen. Tehát józan és helyes meggondolás alapján abbeli elhatározásunkat fejezzük ki, hogy attól, aki akár a keresztények szabályainak megtartására, vagy vallásuknak követésére szánta is rá magát, és ezt a maga számára legmegfelelőbbnek érzi, ennek a lehetőségét ne lehessen megtagadni,... ugyanezeknek a keresztényeknek megadtuk a szabad és feltétlen vallásgyakorlat jogát.... Ezt azért tettük, nehogy az legyen a látszat, mintha bármelyik kultuszt vagy vallást meg akarnók rövidíteni. (*8) Konstantinus türelmi rendelete után a kereszténység gyorsan meghódította a birodalom nagy részét. Krisztus követőinek száma egy évszázad alatt megháromszorozódott, s társadalmi összetétele is megváltozott. 313 után a keresztény hit egyre inkább terjedt az előkelők körében is. Ennek okait szintén a Szentírásban találjuk meg. Nyilvánvaló, hogy a vagyonos emberekre nem elsősorban az őskommunisztikus eszmék hatottak, hanem sokkal inkább az evangéliumok megbocsátása: Mondom néktek, hogy ily módon nagyobb öröm lesz a mennyben egy megtérő bűnösön, hogysem kilencvenkilenc igaz emberen, akinek nincs szüksége megtérésre. (Luk. 15,7) hirdető sorai. A kereszténység az első olyan vallás, amely szent könyveiben kiemelten foglalkozik a nők helyzetével, a házasságot pedig a szentségek rangjára emeli Annak okáért elhagyja a férfiú atyját és anyját; és ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté. Úgyhogy többé nem kettő, hanem egy test. Amit azért az Isten egybeszerkesztett, ember el ne válassza. (Máté 19,5-6) Ti asszonyok engedelmeskedjetek, a ti férjeteknek, miképp illik az Úrban. Ti férfiak, szeressétek a ti feleségeteket, és ne legyetek irántok keserű kedvűek. 366-ban Damasus személyében került az első olyan pápa az egyház élére, aki igyekezett a gazdagok kedvében járni, s előkelő fogadásokat adni, hogy megnyerje hitének az előkelőségeket. Ő volt az első pápa, aki jelentős összeget fordított a római templomok, bazilikák díszítésére. A IV. században már egyre kevésbé elképzelhető, hogy valaki rabszolgasorból kerüljön a pápai székbe. Sokkal megszokottabb jelenség, hogy szenátori rangú személyek töltenek be püspöki hivatalt. Már Nagy Konstantin jogi teljhatalommal ruházta fel a püspököket, akik végrendeletet erősíthettek meg, bíráskodhattak. A császári kegy azonban már a IV-V. század fordulóján kezd kétségessé válni, s az egyház megbizonyosodott afelől: a keresztény császárok uralkodása alatt sem élveznek sokkal több szabadságot, mint az üldöztetések idején. Míg ugyanis korábban a püspököket az egyes egyházak szabadon választották, addig a jelentősebb püspökségeket már nem lehetett betölteni az uralkodó hozzájárulása nélkül. II. Az ókeresztény nevelés, tanítás A tanítói példakép Jézus Krisztus volt, aki a szegények és tudatlanok tanítómestere. Az ő példáját követték az apostoli atyák, az egyházatyák és a tanítók is. Nem lehet azonban még a mai értelemben vett tanításról beszélni, hiszen a tanítás, a hit kinyilatkoztatásainak megismertetése elsősorban felnőttekre vonatkozott. Tanult, vagy műveletlen felnőttek- 3

kel ismertették meg a hit igazságait. A gyermekek oktatása, mint tanítói feladat viszonylag későn jelent meg a keresztény egyház gondolatvilágában. Még Tertullianus (+220 után) is elitélte De baptismo (A keresztségről) című munkájában a gyermekek megkeresztelését. Véleménye szerint a keresztség felvétele tudatos állásfoglalást jelent, feltételezi a bűnbánatot amire egy gyermek még képtelen. A kereszténységgel egy új ember- és életeszmény is megjelent a római birodalomban. A görög (kalokagathia) és a római (vir bonus) embereszményéhez képest egy teljesen mást, újat jelentett. Míg az antik eszmény a társadalomban boldoguló, hazáját szolgáló, a világ kihívásaira válaszoló ember volt, addig a keresztény ember életének egyetlen célja a túlvilági üdvözülés elérése. A hívő keresztény mindent, földi életét e szent cél elérésének rendelte alá. Önmaga csak annyiban számított, amennyiben Isten alkotása Isten kegyelméből vagyok az, ami vagyok. (1. Kor. 15,10) A keresztény ember sem testét, sem értelmét nem becsülte sokra. Ennek magyarázatára megint csak a Szentírásban találunk rá: Tested sanyargasd. (1. Kor. 9,27) Öldököljétek meg azért a ti földi tagjaitokat, paráznaságot, tisztátalanságot, bujaságot, gonosz kívánságot és a fösvénységet, ami bálványimádás. (Kol. 3,5) Ne elégítsd ki a test kívánságait. (Gal. 5,16) Ne járj érzéki vágyaid után. (Sir. 18,30) Felmerülhet a kérdés, milyen vonzó életeszményt tudott nyújtani a kereszténység az antik Róma emberének. A már előbbiekben említett bűnbocsánat, egyenjogúság mellett a keresztény tanítás sarkkövét, a (felebaráti) szeretetet. Szeresd az Úristent teljes szívből, teljes lélekből és teljes erődből (Márk 12,30; Luk. 10,27) Aztán felebarátodat, mint önmagadat. (Márk 12,31; Luk. 10,28) És amit nem kívánsz magadnak, te se tedd másnak. (Máté 7,12) Ne hazudjatok egymás ellen, mivelhogy levetkeztétek amaz ó embert, az ő cselekedeteivel együtt, (Kol. 3,9) És valamit tesztek, lélekből cselekedjétek, mint az Úrnak és nem embereknek. (Kol. 3,23) Szóljak bár emberek és angyalok nyelvén, szeretet pedig nincsen énbennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom. (1.Kor. 13,1) A szeretet hosszútűrő, kegyes; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, Nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt, Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal; Mindent elfedez, mindent elhiszen, mindent remél, mindent eltűr. (1.Kor.13,4-7) A keresztény nevelés kezdetei A keresztény életeszménnyel összhangban alakult ki a keresztény nevelés kizárólagosan vallásos jellege. A nevelés célja mélyen vallásos emberek nevelése, akik egyetlen céljuknak a Krisztussal való egyesülést tartják. A nevelésnek egyetlen célja az abszolút erkölcsi tökéletesség elérése lehet. Ennek a tökéletességnek a példája Isten emberré lett fia, Jézus Krisztus. Az ő erkölcsi tökéletessége a követendő minta mind a tanítók, mind a tanítványok előtt. A keresztény nevelés kezdeti szakaszában nem születtek kifejezetten pedagógiai tartalmú munkák, azonban az egyházi gondolkodók munkáiban felfedezhetünk pedagógiai tartalmú utalásokat, illetve olyan, később meghatározóvá váló gondolatokat, amelyek befolyásolták a keresztény gondolkodást, ezáltal az oktatást is. A keresztény vallás kialakulása földrajzilag a történelmi Izrael területére tehető. A kereszténység tulajdonképpen Istennek az új népe közötti szövetség hite. A keresztény hitre a kezdeti időben a zsidók tértek át. Ők az új hit felvételekor már ismerték az ó szövetség (tehát Isten korábbi népével kötött szövetségének) tanait. Ez az ismeret elengedhetetlenül szükséges volt az újszövetség megértéséhez. A kereszténység terjedésével azonban egyre nőtt a pogányból Krisztus-hívővé váltak száma. Ez azért volt nagy jelentőségű, mert a pogánykeresztények nem rendelkeztek azzal az előzetes ismeretanyaggal, amelyet a zsidóókeresztények már birtokoltak. A közöttük fennálló különbségek kezdetben jelentősek voltak, az idő multával természetszerűleg ennek jelentősége csökkent. Én erre a kérdésre azért tértem ki, mert tulajdonképpen itt kell keresnünk a keresztény tanítás gyökereit. Az apostoli kor után, az I-II. században működtek az egyházban vándorpróféták, vándorapostolok, tanítók. Szigorú, aszketikus erkölcsi normákat hirdettek, sokakat eme szigorú erkölcsi normák követésére ösztönöztek. Tanító, térítő tevékenységük nagyon jelentős volt az első századokban. E tényt támasztja alá, hogy a 100 körül Szíriában keletkezett egyházközösségi szabálygyűjtemény, a Didakhé elismeri tekintélyüket, nagyra értékeli működésüket, de kritériumokat is ad a keresztények számára, hogyan ítéljék meg tevékenységüket: *A Didakhé előírja, hogy a vándorapostol egy, esetleg két napig maradhat a közösségben (ha három napig marad, akkor hamis próféta) 4

*Csak kenyeret fogadjon el (ha pénzt kérne a maga számára, akkor hamis próféta) *Az Úr tanításait kell előadniok, s ha azt tanítják, az evangélium dogmája szerint úgy kell fogadni, mint az Urat, magát *Nem mindenki próféta, aki lélekben szól, hanem csak az, aki az Úr erkölcseit tanítja. *Erkölcseiről lehet megismerni, hogy valaki igaz, vagy hamis próféta. Mindenki, aki az Igazságot tanítja, de nem teszi azt, amit tanít, hamis próféta. (9) Az I. század keresztényeinek szent könyve még többnyire az Ószövetség volt, ezt olvasták, Krisztus tanítását elsősorban szóbeli hagyományból ismerték. A szóban hirdetett evangélium tekintélye még inkább megnőtt, amikor leírták. Az írásos rögzítés eredménye a 4 evangélium (Márk, Máté, Lukács, János) Az újszövetségi kánon kialakulása idején kialakult az egyházak helyi hierarchiája. Az egyház korai időszakában sokszor megkülönböztethetetlen egyházi hivatalok a liturgia területén kezdtek differenciálódni. A presbiterek közül kivált a liturgiát vezető püspök, segítője lett a karitatív munkában a diakónus; a tanítói feladatokat pedig a presbitereknek végezték. Mi volt a tanítók feladata? Elsősorban felnőtt pogányok (zsidók) felkészítése a keresztség felvételére. Ez jelentett egyrészt tárgyi tudást, másrészt erkölcsi nevelést. A tárgyi tudás azonban Jézus tanításának megismerésére korlátozódott, hiszen minden tudás Istentől származik, így az ember csak annyit tudhat, amennyit Isten megenged. E tant fejti ki részletesen az egyik első egyházatya, Szent Ireneusz (+ 202) Adversus Haereses (Az eretnekség ellen, avagy, a hamis gnószisz cáfolata) című munkájában. Ireneusz e művében kifejtett álláspontját röviden akarjuk összefoglalni, megfogalmazhatjuk: a Szentírás mélyebb megértése nem jelent mást, mint az egyház hitének jobb, átfogóbb megértését, ami mindenki hasznára válik. Az igazi tudást ugyanis Istentől származik, Krisztus, mint közvetítő adta át tanítványainak a tudást, azaz a misztérium ismeretét. Bizonyos kérdésekre Istennél van a válasz, e kérdésekre az ember nem felelhet magától. (*10) Ha pedig valaki, mindannak okát, amit kutat, nem lelné, fontolja meg, hogy ember, Istennél végtelenül kisebb, s olyan, aki részként kapja meg a kegyelmet, soha nem egyenlő, vagy hasonló az alkotóhoz, nem is rendelkezhet úgy mindennek tudásával és ismeretével, mint Isten; Ember, lassan tanulod meg az Igétől Isten rendelkezéseit (*11) Ireneusz az Adverus Haeresesben kitér a keresztény tanítás másik fontos területére, az erkölcsi nevelésre is. A magatartás és a tudás szoros kapcsolatban áll egymással.(ugyanezt fogalmazta meg majd 200 évvel később Aranyszájú Szent János is.) A Szentlélek tette tökéletessé a tanítványokat (apostolokat), ezzel a tökéletességgel Ireneusz szerint mindenki rendelkezik, aki hallgatja, megtanulja (megfogadja) az apostolok tanításait. Az erkölcsi nevelés célja a tökéletes, keresztény ember, melynek példaképe Jézus. Ha megpróbálja e tökéletességet elérni (soha nem sikerülhet), csak akkor van lehetősége az üdvözülésre. A keresztény nevelés főbb irányvonalai Az egyházfilozófusok, gondolkodók tanulmányaikat a hellenisztikus műveltséget átadó iskolákban folytatták, Sokan közülük a megszerezhető legnagyobb antik műveltséggel rendelkeztek. Jogi tanulmányokat folytatott, sőt ügyvédként tevékenykedett Tertullianus (+220 után); újplatonikus filozófiát tanult Szent Jusztinosz (+165), Kürenei Szünesziosz (370/75-414), Nüsszai Szent Gergely (+394) és Boethius (+524); az egyházi gondolkodók közül a legtöbben retorikai iskolában tanultak, s az antik rétorok műveit tanulmányozták: Tatianosz (kb. 120-172), Szent Cyprianus (+ 258), Arnobius, Lactantius (250-317?) retorikát tanít a császári udvarban, Nazianszoszi Szent Gergely (329/30-390), Ikoniumi Amphilokiosz (+394 után), Aranyszájú Szent János (+407), Szent Ambrus (+397), Szent Jeromos (347-420), Szent Ágoston (354-430). Természetes tehát, hogy szinte minden ókeresztény gondolkodó vizsgálta az antik műveltség és a kereszténység viszonyát. Az egyik legfontosabb pedagógiai kérdéssé vált, vajon a keresztény hittel és a keresztény erkölcsiséggel mennyire összeegyeztethető az antik (pogány) filozófia és irodalom. Az ókeresztény egyház irodalmában időről időre felvetődik ez a kérdés. Egyes egyházi gondolkodók az Újszövetségre hivatkozva E tudatlanságnak idejét azért elnevezvén az Isten, mostan parancsolja mindenkinek mindenütt, hogy megtérjenek (Ap.Csel.17,30) Meglássátok, hogy senki ne legyen, aki bennetek zsákmányt vet a bölcselkedés és üres csalás által, mely emberek rendelése szerint, a világ elemi tanítása szerint, és nem a Krisztus szerint való (Kol.2,8) Atianosz a művelt nagyközönségnek tartott beszédében a görög műveltség egészét elutasítja (Figyelmeztető beszéd a görögökhöz) (*12) Theophilosz, alexandriai püspök az V. században a pogányság teljes megsemmisítését tartja kívánatos célnak. #Julianus nézet szerint a görög filozófia és művészet elválaszthatatlan egységet alkot. Aki nem hisz a görög istenekben, az nem taníthat görög filozófiát. 5

Az egyházatyák egy másik csoportja azonban úgy gondolta, az embereknek szükségük van arra a hatalmas ismeretanyagra, amit az előttük járó nemzedékek felhalmoztak. Szükségesnek, fontosnak tartották tanítványaikat megismertetni az antik szerzők műveivel. ( Természetesen alapos és gondos válogatás után.) #Szent Jusztinosz tanulmányozta a keresztény hit és a filozófia egymáshoz való viszonyát, s a közös vonásokat kiemelve egymás mellé állítja, mivel a bölcsességnek egyetlen forrása létezik (Isten). Origenész fontosnak tartotta a görög bölcselők tanulmányozását, hiszen nézeteik a keresztény vallás kiválóságát igazolják. Alexandriai Kelemen Isten hármas szövetségéről beszél, mely szerint a filozófia Isten szövetsége a görögökkel, a törvény Isten szövetsége a zsidókkal, Krisztus kinyilatkoztatása Isten új szövetsége az egész emberiséggel, mely magában foglalja az első két szövetséget és tökéletesíti. (*13) Kürenei Szünesziosz programszerűen ragaszkodott a klasszikus görög filozófiához és irodalomhoz. Nazianszoszi Szent Gergely fontosnak tartotta, hogy az ifjak a stílus csiszolása miatt tanulmányozzák a pogány bölcselőket és filozófusokat, de leszögezte, hogy aztán át kell térni a keresztény teológiára. Bár az egyházatyák kora után még több évszádat telt el az 1054-ben bekövetkezett egyházszakadásig, a két egyház közötti különbségek már tetten érhetők. (A keleti egyház teológusai integrálták a görög filozófiát és a keresztény hitet, a nyugati egyházfilozófusok voltak, akik a görög filozófiát elutasították.) Ókeresztény iskolák A II.-III. században Jusztinosz és Hippolütosz körül már létrejött bizonyos tanítványi kör, amit iskolának is nevezhetünk. Bár ezek az iskolák úttörő munkát végeztek, hatásukban mégsem mérhetők a III. században létrejött keresztény iskolákhoz. Az ókeresztény teológiai iskolák olyan nagy művelődési központokban jöttek létre, mint Alexandria és Antiochia. Az alexandriai iskola teológiai tanítását a város püspökei általában magukévá tették, s képviselték az egyetemes zsinatokon. Az alexandriai iskola Az iskolában a keresztség felvételére készítették fel a hallgatókat, kateketikus célokat szolgált. Alapítási évére vonatkozóan eltérő vélemények vannak. Egyes történészek 204-re, mások 215-re, vagy 217-re teszik. (*14), de olyan vélemény is napvilágot látott, mely szerint az iskolát 180 előtt alapították (*15). A legenda szerint két, egymást követő tanítója volt az iskolának Alexandriai Kelemen és Origenész. E ténynek ellentmond, hogy Alexandriai Kelemen írásaiban soha nem beszél erről az iskoláról. (*16) (Mind Alexandriai Kelemen, mind Origenész pedagógiai munkájára visszatérek még a dolgozatomban, ezért e helyen nem részletezem.) Az biztosan állítható, hogy Origenész a 200-as évek elejétől (204-től, vagy 217-től) vezette az iskolát. Az, amit ő iskolájában megvalósított, az csíráiban már Alexandriai Kelemen gyakorlatában is megvolt. Az oktatásban fontos szerepet szánt a filozófiának, a klasszikus görög műveltségi területeket is tanította. Demetriosz alexandriai püspökkel való összetűzése miatt 231-ben távozott Alexandriából. Az iskola vezetését Heraklasz vette át. (Őt később, Demetriosz halála után püspökké választották.) Utána alexandriai Nagy Dionüsziosz (+265) lett az iskola vezetője, később a város püspöke. Utóda lett az iskolavezetésben Pieriosz (+309), majd Petrosz (+312), aki szintén alexandriai püspök lett és vértanúként halt meg. A IV. században az iskola legjelesebb vezetője a vak Didümosz (+398). Az alexandriai iskola vezetőinek sorában az utolsó Rhodon volt. 6

Az antiochiai iskola Arról nincsenek adatok, hogy Antiochiában is létezett volna keresztény iskola olyan szervezett formában, mint Alexandriában. Az antiochiai iskola inkább teológiai irányzatot, egzegetikai módszert jelent, mely ellentétes volt az alexandriaival. Az antiochiai iskola alapítójának Lukianoszt (+312) tekintik, akinek valóban volt Antiochiában iskolája. A következő képviselője az iskolának Diodorosz (+394) (semmilyen szál nem fűzte Lukianoszhoz), alapos rétori műveltséggel rendelkezett, kolostorban élt szerzetesként, ahol folytatta tanítói tevékenységét, tanítványai közé tartozott Theodorosz (+428). Pogány rétornál folytatott tanulmányok után került Aranyszájú Szent Jánossal együtt az Antiochia melletti kolostorba; előbb presbiter volt, majd 392-ben Mopszvesztia püspökévé választották. Antiochia teológusai igazán a IV. század végén, az V. század elején váltak jelentőssé. Általánosan elfogadott vélemény, hogy a bibliai teológiát az antiochiai teológusok alapozták meg. III. Ókeresztény gondolkodók, egyházatyák Az ókeresztény évszázadokból viszonylag kevés olyan művet találunk, amely a neveléssel, azon belül is a gyermekneveléssel foglalkozna, mégis kiemelkedő jelentőségű az a lassú szemléletváltozás, ami a kereszténység terjedésével a közgondolkodásba véghez ment. E szemléletváltozás okait a Bibliában kell keresnünk. Bizony mondom néktek, ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kis gyermekek, semmiképpen nem mentek be a mennyeknek országába. (Máté 18,4) És aki egy ilyen kisgyermeket befogad az én nevemben, engem fogad be; (Máté 18,6) Meglássátok, hogy eme kicsinyek közül egyet is meg ne utáljatok; mert mondom néktek, hogy az ő angyalaik a mennyekben mindenkor látják az én mennyei Atyám orcáját. (Máté18,10) a ti mennyei Atyátok sem akarja, hogy egy is elvesszen e kicsinyek közül. (Máté 18,14) Hagyjatok békét e kisgyermekeknek, és ne tiltsátok meg nekik, hogy hozzám jöjjenek; mert ilyeneké a mennyeknek országa. (Máté 19,14) A kereszténység az első vallás, amelyik szent könyvében kiemelten foglalkozik a gyermekekkel, sőt, evangéliumi tanítássá teszi a gyermekek védelmét. Annak, aki igaz kereszténnyé vált, és célja az üdvözülés volt, kötelessége lett a gyermekek óvása, védelme. A szemléletváltásnak az első jelei már Nagy Konstantin törvényhozásában megmutatkoztak, aki keresztény eszméket kívánt követni, ezért törvényben védte a gyermekeket. Alexandriai Kelemen (+ 215 körül) Titus Flavius Clemensz. Életéről nem sok ismerettel rendelkezünk, annyi bizonyos, hogy nem Alexandriában született, életének csak 1-2 évtizedét töltötte a városban. Letelepedése előtt sokat utazott, bejárta szinte az egész birodalmat. Megfordult Itáliában, Görögországban, Szicíliában, Szíriában, Palesztinában. Mielőtt megtért volna, sztoikus filozófus volt. Kiválóan ismerte a Szentírást, az Ó- és Újszövetséget egyaránt, a megelőző keresztény irodalmat szintén. Pogány szerzőktől műveiben gyakran idéz. Tudatosan törekedett rá, hogy hallgatóiban feloldja a pogány műveltséggel szemben létrejött görcsöket, eloszlassa a gyanúsításokat és az ellenszenvet. Három hosszabb művet írt, amit sokszor trilógiaként kezelnek, feltételezve, hogy az iskolai oktatás egyes fokozatainak felel meg: Protreptikosz (Intelem a görögökhöz) a pogányság kritikáját tartalmazza. Összefoglalja mindazokat az érveket, amelyekkel a zsidók és a keresztények bizonyították a bálványimádás értelmetlenségét. Paidagogos (A nevelő) a keresztény etika elveit fejti ki. Gyakorlati útmutatókat ad a keresztény tanulónak ahhoz, hogyan mozogjon a nagyváros fényűző világában, miként viselkedjék felsőbb társadalmi körökben. Etikai elvei nagyon mérsékeltek, nem prédikál szélsőséges aszkézist; mértéktartást ajánl mindenben. Stromata ( Szőnyegek ) nyolc könyvet foglal magában, teológiai kérdéseket boncolgat. A görög filozófiát, illetve a klasszikus műveltséget ötvözi a keresztény hittel. Szükségesnek tartja a pogány tudományokat, amelyeknek egyetlen feladatuk az isteni tudomány szolgálata. Minden tudás közös forrását Istenben jelöli meg: mindent, ami jó, vonatkoztassunk az isteni gondviselésre, akár görög eredetű, akár a miénk. Mert Isten minden jónak a szerzője: némely jónak, minő az Ó- és Újszövetség, legfőképpen; másnak, minő a filozófia, csak másodsorban (*17) Szembeállítja a gnossissal az igazi gnossist, az igazi tudást, amit az apostoli tradíció tartalmaz. Az igazi tudás birtoklásához szükséges a filozófia, segítségével lehet ugyanis leleplezni a hamis tudást. A magasrendű szellemi tudás mindig feltételezi az erkölcsi tökéletesedést is A keresztény élet ugyanis Kelemen szerint állandó tökéletesedést jelent, 7

melynek során egyre inkább istenképmássá kezd válni. A keresztény ember fejlődésének színtere mindenkor az egyház. Az egyházat többosztályos iskolaként írja le, melyben igen különböző adottságokkal rendelkező tanulók vannak együtt. Az osztályok az egyes hívek előrehaladását, jobbulását szolgálják. Mint már utaltam rá megoszlanak a nézetek abban a tekintetben, hogy Alexandriai Kelemen vezette-e Origenész előtt az alexandriai iskolát, vagy csupán magántanítóként tevékenykedett a városban. Bármelyik nézet is nyer bizonyítást a jövőben, azt leszögezhetjük, hogy Alexandriai Kelemen oktatómunkát végzett. A gyakorlatban követte a megfogalmazott elveket, tanítványaival először a hét szabad művészetet ismertette meg. Egyes részeiben egyszerűen átvette a hagyományos iskolai tananyagot, az etika után tanította a fizikát, végül a logikát. Tanítványainak egyformán megtanította a beszéd művészetét, a társadalmi érintkezés helyes formáit, eligazította őket vallási kérdésekben. Minden tantárgyat valamilyen szentírási könyvhöz kapcsoltak. Kereste annak lehetőségét, hogy egyes szentírási kijelentéseket közös nevezőre hozzon a filozófusok nézeteivel, természetesen a Szentírás elsőbbségének biztosításával. Origenész (184-254) Keresztény szülők gyermekeként született, Alexandriában. Rendkívül gondos nevelésben részesült. Apja, Leonidás 201-ben keresztény hitéért vértanúhalált szenvedett. A család elvesztette vagyonát, Origenészt egy gazdag gnosztikus özvegy vette pártfogásába. Alexandria híres és köztiszteletben álló, pogányok által is elismert magántanítója volt, amikor Demetriosz püspök felkérte az iskola vezetésére. (Valószínűleg 217-ben.) Origenész irányította a felsőfokú tanulmányokat, az elemi oktatás irányításával Demetriosz Heraklaszt bízta meg. 215-ben Caesaerába és Jeruzsálembe ment, ott püspöki kívánságra templomokban szentírási magyarázatokat tartott. Ez püspökének, Demetriosznak nemtetszését váltotta ki, ezért visszahívta Alexandriába. Amikor később, 230-ban egy görögországi út során ellátogatott Caesaerába is, ottani barátai pappá szentelték. Demetriosz, aki a szentelés érvényességét kétségbe vonta, két zsinaton (230, 231.) is megfosztotta Origenészt hivatalától, sőt ki is közösítette. Erre Origenész Caesaerában telepedett le, s alexandriai mintára újraalapította iskoláját. Világhírét utazásai és előadásai nagyban öregbítették. A Demetriosz-féle üldözések alatt hírneve miatt ugyan megölni nem merték, azonban úgy megkínozták, hogy hamarosan, 254-ben meghalt. Írásaiban soha nem említi név szerint Alexandriai Kelement, de egészen bizonyosan olvasta műveit. Mindaz, ami Kelemennél csak terv volt, megvalósult Origenész életművében. A keresztény iskolát új iskolának nevezi Origenész, ahol a legszükségesebbekkel foglalkoznak a tanulók, azokat a tételeket mutatják be és igazolják, melyeket Jézusnál, az apostoloknál, és a prófétáknál meg lehet találni. A tanulmányok középpontjában a Biblia állt. Az oktatást logikával, és dialektikával kezdték, ezt követte a természetrajz, geometria és asztronómia, majd praktikus erkölcstant oktattak. Legvégül, a tanulmányok betetőzéseként teológiát hallgattak a tanítványok. A teológia alapja a Szentírás volt. Origenész hangsúlyozta az enciklopédikus tanulmányok fontosságát, de iskolájában a filozófiai tanulmányok nem jelentették a végső célt, a tanulás befejezését. A keresztény iskolában a filozófia is az előkészítő tudományok közé tartozott. Minden részlettanulmány a Szentírás jobb megértését szolgálta. Az iskola módszerét Origenész a hellén tanítási módszer továbbfejlesztésének tekintette. Ahogyan a filozófusok szerint a grammatika, a geometria, a retorika, az asztronómia a pogány iskolákban a filozófusok szolgáinak számítanak, úgy a keresztény iskolában mindezek együtt a teológia szolgái. Ebből következően Origenész a filozófiai tanulmányokat fontosnak tartotta, de nem a filozófusok műveinek állandó olvasását ajánlotta tanítványainak, hanem a Szentírás szüntelen tanulmányozását, mert annak értelmét Jézus megnyitja mindenkinek. A filozófia tanulmányozása nemcsak arra szolgált, hogy a tanulók megtanuljanak tételeket, elsajátítsanak bizonyítási módszereket, hanem elsődleges célja olyan kreatív magatartás begyakorlása, mely képessé tesz az életforma alakítására. Origenész aszketikus életmódjával is vonzotta magához a tanítványokat, közülük is legjelentősebb az ifjú kappadokai nemes, akit az egyház Csodatévő Szent Gergely néven tart számon. Tőle tudhatunk meg sok adatot Origenész iskolájáról. Mesterét búcsúbeszédében méltatja, melyet az iskolából való távozásakor mondott: <Origenész> dicsérte a filozófiát azt mondta, hogy akik élnek azok közül csak azok élnek igazán, akik az értelmes lényeknek megfelelő módon élnek, a helyes életmódra törekednek, megismerik önmagukat, megtudják kicsodák, majd megismerik az igazi jót, melyet az embereknek követni kell (*18) Tertullianus (+220 után) Quintus Septimus Florens Tertullianus Karthágóban született 160 körül, apja római katonatiszt volt, fiát kitűnő neveltetésben részesítette. Jogi tanulmányai befejezése után Rómában ügyvédként tevékenykedett, ahol 195-ben megkeresztelkedett, s visszatért szülővárosába. Ekkor kezdett el írni, a megtért rétor minden tudását a kereszténység szolgálatába akarta állítani. Azonban erkölcsi kérdésekben túl szigorú volt mind önmagával, mind másokkal szemben, egyre me- 8

revebb álláspontot képviselt. Úgy látta, a katolikus egyházban meglazult a fegyelem, ezért szakított vele, és egy kis csoport, a tertulliánusok vezetője lett. Tertullianus Tacitust tartotta példaképének mind tömörsége, mind pogányellenessége okán. Tertullianus mindazt a hatalmas ismeretanyagot, amelyet a pogány kultúrából magába szívott, visszafordította a pogányság ellen (ugyanakkor bepillantást nyerhetünk a korabeli gyermekek életébe, a családban elfoglalt helyére is): Nem akarom szertartásaitokat is megbírálni; nem mondom el, milyenek vagytok áldozáskor; hogy elgyötört, kiaszott és rühes állatokat öltök le; hogy azt, ami a zsíros és ép után fennmarad, a fejet, a körmöket, vagyis azt, amit otthon a gyermekeknek és kutyáknak szántatok; helyeztek az oltárra (*19) Támadta a római hatóságokat, érthetetlennek tartotta, hogy csak a kereszténységet üldözik a római államvallás isteneinek megvetése miatt, miközben a pogány filozófusok nyíltan tagadhatják hitüket. Nemcsak a római hatóságok képviselőit támadta Tertullinus, de éles kritikával illette a pogány társadalom egészét, elszántan küzdött az eretnekek ellen is. Meg akarta óvni a keresztényeket a bálványimádó világ befolyásától, de féltékenyen őrködött a hit tisztasága felett is. Adversus Hermogenem (Hermogenes ellen) című művében nagyon leértékeli a filozófia teljesítményét, tagadja, hogy a bölcselet Krisztus előtt bármi érdemleges eredményre jutott volna. Ad nationes (A nemzetekhez) című könyvében, melyet 197 körül állított össze a szokásos pogány vádakat utasítja vissza. A téma azonban továbbra is foglalkoztatta, s új formában, Apologeticus címen adta ki később. Műfaját tekintve leginkább a nyílt levelekhez tartozik, ugyanis Tertullianus egy római tartományi kormányzóhoz fordul, részletesen felsorolva a keresztények ellen hangoztatott vádakat, kimutatva azok semmiségét. E műben szinte kitapintható Tertullianus gyűlölete, mindent megvetett, ami pogány (ugyanúgy, mint példaképe Tatianos): Van-e költő, ki fejedelme kívánságára ne válnék az istenek gyalázójává? Mindezt nem volna szabad mélyen vallásos emberek előtt felhozni, még ha igaz volna is; vagy költeménybe foglalni, ami csupa hazugság. Hallgatok a filozófusokról, beértve Sokratessel, aki az istenek csúfságára tölgyfára meg kecskebakra meg kutyára esküdözött (*20) De corona (A koszorúról) című írását 211-ben tette közzé, kifejtve benne, hogy keresztény embereknek lehetetlen a hadseregben szolgálni, a katonáktól ugyanis megkövetelik az áldozatbemutatást a császár géniusza előtt, ez pedig hitükkel összeegyeztethetetlen. A keresztény írók közül Tertullianus az első aki e kérdéssel tudatosan foglalkozott. De idololatria (A bálványimádásról) címen írt könyvében nemcsak a szoros értelemben vett bálványimádást támadja, de mindazt, ami vele összefügg, a művészetet, kézművességet egyaránt. Mégis ez az a műve, melyben korábbi nézeteinek bizonyos fokú felülvizsgálatára kényszerül. A keresztény gyermek nevelése felveti a kérdést, honnan szerezze meg ismereteit a tanuló? Tertullianus kénytelen belátni, hogy a műveltséget csak pogány iskolákból lehet megszerezni: Mert lehet-e megvetnünk a világi tanulmányokat, mikor nélkülük az isteni tudományok sem művelhetők? Be kell hát látnunk a tudományos műveltség szükségességét azt részben el lehet fogadnunk, részben el kell kerülnünk. A híveknek inkább tanulniok kell a tudományt, mint tanítaniok. Szent Jeromos (347-420) Eusebius Hironymus Dalmácia területén született, szülei keresztények voltak. Rómában grammatikát tanult, nagy élvezettel olvasta Cicero és Vergilius műveit. Tanulmányai befejezése után, 366-ban beiratkozott a katakumenek sorába, és még ugyanebben az évben Liberius pápa megkeresztelte. Ekkor kezdődtek vándorévei. Rómából Galliába, egészen pontosan Zriesztbe ment, ahol csatlakozott egy szerzetesközösséghez. A szerzetesi élet mély benyomást tett rá, elhatározta, hogy egész életét Krisztusnak szenteli. Galliából visszatért szülőföldjére, ahol a papi közösség tagja lett. Ekkor kezdett el a Bibliával foglalkozni. Nehéz természete miatt azonban a közösségből távoznia kellett. Elhatározta, hogy felkeresi a pusztai kolostorokat. Útra is kelt, azonban egy betegség miatt hosszabb időt kellett Antiochiában töltenie. E kényszerpihenő alatt elmélyítette görögtudását. Mikor újra lehetősége nyílt rá, folytatta útját, a pusztába ment, szír szerzetesek közé. Bibliaolvasással, latin és görög klasszikusok tanulmányozásával teltek napjai. Itt, a pusztai kolostorban tanult meg héberül, egy tudós rabbi irányítása alatt. 378-ban, a szerzetesek civakodása annyira feldühítette, hogy összecsomagolta holmiját, és visszament Antiochiába. Itt megismerkedett a püspökkel, aki 379-ben pappá szentelte. Rövid konstantinápolyi kitérő után antiochiai püspökét elkísérte a római szidonusra. 9

Damasus pápa felfigyelt Jeromos személyére, maga mellett tartotta. A pápa először az evangéliumok latin fordításának javítását bízta rá, majd feladatául adta a Biblia egészének szövegrevízióját. Az új szöveg miatt konfliktusba került a római klérussal, ezért Damasus pápa halála után el kellett hagynia a várost. Palesztinában kívánt letelepedni, Betlehemben építtetett kolostort. A gazdag római hölgyek ide is követték, három kolostor is épült nők számára. Megtanította szerzeteseit a kéziratok másolására, de gondja volt lelki fejlődésükre is. Mély vallásossággal és sziklaszilárd ortodoxiával áthatott intelmeket intézett a szerzetesekhez. Utolsó éveiben újabb vállalkozásba fogott, az Ószövetséget akarta lefordítani a héber eredeti alapján. A munka híre bejárta az egész keresztény világot, hatalmas felháborodást váltva ki. Sokan egyenesen veszélyesnek tartották vállalkozását, még Ágoston is feleslegesnek ítélte. Életének utolsó évei keserűségben teltek. Egészsége megromlott, sorban minden számára fontos embert elvesztett. Majdnem vakon, teljesen magányosan halt meg 419 (vagy 420) szeptember 30-án. Konstantinápolyi tartózkodása alatt Nazianszoszi Szent Gergely beszédeit hallgatva ismerkedett meg Origenész tanaival. Az antiochai tanító munkássága nagy hatást gyakorolt rá, tanait magáévá tette. Nagyon értékesek levelei, epistolariuma 150 levelet tartalmaz, ezek közül 117-et írt maga Jeromos, a többit neki írták. A levelek tartalmi szempontból nagyon különbözőek, akadnak köztük családi levelek, vitairatok, tanító célzattal írt, értekezésnek beillő levelek. Ilyen Jeromos 22. sz. levele Eustochiumhoz, mely nem más, mint levélformában megírt tanulmány a szüzességről. A papi élet kérdéseivel foglalkozik Nepotianuszhoz írt (52. sz.) levélben. A gyerekneveléssel két levél is foglalkozik, a 107. és a 128. levél. Pedagógiai szempontból mégis legérdekesebbek a Laetához intézett levelei, melyek a leányneveléssel foglalkoznak. E levelek hatására alakult ki az a leánynevelési gyakorlat, melyek évszázadokra meghatározták a zárdában nevelkedő lányok nevelési elveit: A leányodnak nem szabad mást hallania és beszélnie, mint ami isteni félelmet lehel. A tisztességtelen szót meg ne értse; már kicsi korában szokjék nyelve édesdeden szóló zsoltárénekekhez. Távol legyen tőle fiúk pajzán társasága. Ha netán kicsit lassú volna, nem kell korholni, hanem elméjét szép szóval biztatni. Tanítójául kipróbált korú, művelt és erkölcsös életű embert kell választanunk. neked is ügyelned kell, hogy leányod ne harapja el szóknak a felét, mint együgyűen nyájaskodó asszonyok szokták; ügyelned kell arra is, hogy aranyban és bíborban ne folytassa játékait: egyik a nyelvnek, másik az erkölcsnek árt; nem szabad kisded korában olyant tanulnia, amiről később le kell szoknia. lejtős az út, ha a rosszat utánozzuk; s akiknek erényeit elérni nem bírjuk, csakhamar utánozzuk bűneiket. A leány dajkája ne legyen iszákos, kicsapongó, fecsegő Magatartása és öltözete is mutassa, kinek van odaígérve. Fülét át ne lyukaszd! arcát fehérre és pirosra ne fesd haját rőtre ne fesd Nyilvánosan, azaz szüleinek asztalánál soha ne étkezzék,. biztosabb az önuralom, ha nem ismerjük, amit kívánhatnánk. Fülét zárja el a hangszerek elől! Gondoljátok meg szülők, hogy leányotok ártatlan, s hogy inkább példával, mint szóval lehet őket nevelnetek! Nekem egyáltalán nem tetszik, ha érett hajadon fürdik Legelébb a zsoltárkönyvet tanulja meg és ezekkel az énekekkel szórakozzék (*21) Bár Jeromos e levelében a lányneveléssel foglalkozott, sok megállapítást találunk az általános gyermeknevelésről is. Ebből a levélből azonban kiviláglik Szent Jeromos kitűnő pedagógiai érzéke is. Szent Ágoston (354-430) Életéről viszonylag sok adattal rendelkezünk, hiszen a Vallomások (Confessiones) című művében maga írta le élettörténetét 387-ig. (Az alább idézett ágostoni mondatok a Vallomásokból való idézetek) Aurelius Augustinus 354. november 13-án született az észak-afrikai Tagastében. Anyja, Monica keresztény volt, apja, Patricius csak a halálos ágyán keresztelkedett meg. Először édes anyatej táplált A te kezed rendezte, hogy akkor egyébre nem is volt kívánságom; az a jó, amit kaptam tőlük igazában nem tőlük, hanem csak általuk, mert te vagy a gyökere minden jónak, Istenem (I.6) Nem felnőttek mesterkedték belém iskolás renddel szót szó után adagolva,.. hanem a magam kis eszével, kegyes ajándékoddal magam tanultam meg (I.8) Gyermekkori tapasztalatai és az eredendő bűnről szerzett teológiai ismeretei később egész gyermekszemléletét meghatározzák: Ártatlan a gyenge csecsemőkéz ütésre, de lelkén már rajta van a bűn árnyéka Még beszélni sem tudott, de már irigy és gyűlölködő pillantással méregette pólyás testvérkéjét. (I.7) Nemcsak az érett fejjel tanultak, de korai emlékezetének fehér foltjai is elmélyítik benne a távolságtartást egykori önmagától: Ki tud engem gyermekkorom bűneire emlékeztetni? Honnan vegyem kora bűneim emlékezetét? Következőleg akkor is oktalanul cselekedtem Ezt a kort nem szívesen számítom hozzá földi életem folyamatához, mert éppen úgy elfedi előlem a feledés homálya, mint anyám méhében töltött időmet. (I.7) 10

E különös elfogultságára lel magyarázatot az alábbiakban: ha meggondolom, hogy >>vétekben fogantattam és bűnökben fogant engem anyám<< /Zsolt.50,7/, mikor és hol volt, kérlek, a te szolgád Uram, igazán ártatlan? Elmellőzöm ezt a kort. Mit is érdekelhet engem, ha immár semmi sincs bennem. (I.7.) Tanulmányait szülővárosában kezdte. Elémszabták a jó gyermek reguláját: engedelmesen megfogadni a tanítók intelmeit,.. Aztán iskolába adtak. Tanulnom kellett. Mi hasznomra? Szegény fejem nem értette, de megvertek, ha lusta voltam. (I.9) A nevelők szigora csak jobban megérlelte a fiúban a misztikus személyhez való feltétlen ragaszkodást, magánya pedig Istennel való mindennapos párbeszédre buzdította: Megértettünk felőled annyit, amennyit tudtunk: hogy te nagy Valaki vagy megérted könyörgésünket és tudsz segíteni rajtunk. igen nagy buzgósággal könyörögtem hozzád, hogy verést ne kapjak az iskolában. De persze a felnőttek naplopását foglalkozásnak nevezik, a gyermek természetes játszókedvét pedig büntetés alá rekesztik. (I.9.) 371-től Karthágóban a korabeli tanulóifjúság életét élte. Erről az időszakról szóló leírásait is áthatja az önvád, mellyel diákéveinek történéseit bélyegzi: Nem vettem észre a gyalázat mélyébe zuhanásomat távol a te színedtől Miért? Mert igen szerettem játszani, hiábavaló színdarabokat nézni (I.19) Tizenhárom évig volt egy élettársa, akitől gyereke is született. Meg akarok emlékezni minden undokságról, amit csak elkövettem, minden testi bűnről, lelkem hóhérairól Fiatal éveimben a pokol gyönyöreivel való töltekezés vágya gyulladt ki bennem, s szégyen nélkül aljasodtam el válogatlan undok szerelmi viszonyokban. (II.1) Feleségül is akarta venni, de anyja nem engedte, ugyanis egy módosabb lányt szeretett volna fia mellett látni. Anyja vallására nem sokat adott Ágoston. 373-ban olvasta Cicero Hortensius című művét, aminek hatására a filozófiával kezdett foglalkozni. a haszontalan dolgokra fordított munkával sok értékest is tanultam, de ezt az eredményt kevésbé haszontalan alapon is elérhettem volna. A tanuló gyermekeknek e biztosabb úton kellene haladniok. (I.15) 374-ben haza akart térni, azonban anyja kitagadta, így iskolájával visszament Karthágóba, ott is tanított 383-ig. Ekkor Rómába költözött, ahová édesanyja is elkísérte. Symmachus szenátor Milánóban szerzett állást a tehetséges rétornak. Itt megismerkedett Ambrussal. Találtunk azonban, Uram, hozzád imádkozó embereket is. (I.9) A milánói püspök választékos beszédstílusa ragadta meg eleinte, majd, a beszéd tartalmára figyelve felfedezte a János evangélium prológusa és az újplatonikus tanok közötti hasonlóságot. Hosszas vívódás után, 387. április 23-án, húsvétkor megkeresztelte Ambrus, majd betegségre hivatkozva lemondott a rétori székről. Visszaindult szülővárosába, azonban 387 őszén meghalt Monica. 388-ban tért haza, s a szülői ház lett az otthona Ágoston aszketikus közösségének. 391-ben Hippo püspöke pappá szentelte, Ágoston közösségével áttette oda székhelyét (ekkoriban formálódott igazán szerzetesi jellegűvé a közösség). Ezt a szerzetesi közösséget tekinthetjük a papnevelés alapjának, hiszen itt készültek fel hívatásukra az Észak-Afrikában szolgálatot vállaló papok. A későbbi századokban is az ágostoni hagyományok voltak a meghatározók a teológusképzésben. A hippoi apácáknak külön szabályt állított össze (211. levél), amely egészen a legújabb korig irányelvekül szolgált a zárdai nevelésben. 395-ben Valerius meghalt, Ágostont választották püspökké. 430. augusztus 28-án halt meg, miközben Hippot a vandálok ostromolták. Ágoston elméleti pedagógiát nem írt, a nevelés problémakörével azonban számtalan művében foglalkozik. A De ordine (A rendről) című munkájában útmutatást iskolája tagjainak, hogyan lehet a szabad művészetet beépíteni a keresztény filozófia rendszerébe. Az ésszerűséget figyelembe véve felállítja a tudományok elsajátításának sorrendjét: beszéd, írás és olvasás, számolás, grammatika, dialektika, retorika, muzsika. Az ember célja, hogy a tökéletességre törekedjen, vagyis Istenhez hasonlóvá próbáljon válni (csak így üdvözülhet). Hogy ezt elérhesse, tanulmányoznia kell a Szentírást. Azonban ehhez is szükségeltetnek bizonyos ismeretek. Hiszen tudás nélkül nem birtokolhatjuk a helyes élethez szükséges erényeket sem, melyekkel úgy kormányozzuk ezt a nyomorúságos életet, hogy eljusson ahhoz az örök élethez, amelyik valóban boldog. /De Trinitate XII. 13,21;14/ (*22) E nézetét fejti ki életművét összegző munkájában, melyet 72 évesen fejezett be. Címe: De doctrina christina (A keresztény tudományról). E művében a tudományos ismereteket abból a szempontból értékeli, hogy azok mennyire szolgálják a teológiai ismereteket. A pogány tudományok közül fontosnak tartja a görög és héber nyelvek ismeretét, hogy az olvasó könnyebben tudja értelmezni a Szentírást. (Nem mindegy azonban, hogy a keresztény tanuló mely művekből sajátítja el az idegen nyelvet): Homérosz romlott embereket ékesít isteni jegyekkel, nehogy bűneik közönséges bűnökként szerepeljenek a köztudatban; hanem inkább minden ember, aki ugyanazon bűnöket cselekszi, azt hihesse, hogy nem romlott emberek, hanem égi istenek nyomdokain jár Nem igaz, hogy nyelveket az ilyen gyalázatosságok révén könnyebben lehet tanulni, az szent, hogy az ilyen undok leírás undok bűnök elkövetésére csábít. (*23) A Biblia megértéséhez szükség van bizonyos természeti ismeretekre is, hogy megértse a képes beszédet. Mivel a Szentírásban nagy jelentősége van a számok misztikájának, a keresztény gondolkodónak ezzel is tisztában kell lennie. Szentírási vonatkozások miatt mélyedjen el az asztronómiában, a zenében és a történelemben is. Ha azonban a keresz- 11

tény teológus a hitetlenekkel szemben meg akarja védeni a Szentírás igazát, legyen jártas a retorikában és a dialektikában is. A matematika tanulmányozása azért szükséges, mert az tulajdonképpen isteni tudomány, hiszen állandó (2x2 mindig 4). Ágoston az ókori szabad művészeteket beleillesztette a keresztény teológiába, amellyel a középkori oktatás irányelveit fogalmazta meg. Ezt az integrációt azonban nem Ágoston végezte el először, szinte ugyanerre a következtetésre jutott két évszázaddal korábban Origenész, akinek követőit Ágoston oly élesen támadta. Nem tudom, Ágoston miért nem akarta észrevenni a kettejük közötti hasonlóságot. Talán mert a IV-V. századra Origenészt a nyugati kereszténység gnosszicistának bélyegezte. (ekkorra már nyílt szembenállás alakult ki a keleti és a nyugati teológusok között. A keleti egyház Origenész munkájának nagy jelentőséget tulajdonít, legalább akkora tisztelet övezi Keleten, mint a nyugati egyházban Ágostont.) Sajátos kettősség figyelhető meg Szent Ágoston munkáiban. Egyfelől - az eredendő bűn miatt - már bűnösnek született gyermek hibáit ostorozza: mikor és hol volt, kérlek, a te szolgád, Uram, igazán ártatlan? (*24) életben maradok, tehát egészen biztosan még több bűn rútságába keveredem (*25) Éretlen fiúcska, s már tele bűnökkel (*26) és ezek kiirtására törekszik; másrészt viszont mindig talál megoldást is a gyermek fejlődésének helyes irányba terelésére. Nevelési módszerei szinte mindig figyelembe veszik a gyermek korát, és fejlettségi szintjét. < csecsemőkorban> Nem bántottak. Bölcs ez a szokás, úgyis értékelés nélkül fogadtam volna a dorgálást. Fejlettebb korban kell az ilyenekből <ti. a követelőzésből> kinevelődni Okos türelem itt a mester, nem azért, mintha ezek <ti. a kisgyermekkori testvérféltékenység> jelentéktelen, vagy semmi dolgok volnának, hanem mert a fejlődés folyamán úgyis el kell tűnniök (*27) Megfigyelte a gesztusok, a mimika kultúrák fölöttiségét, illetve, hogy egy-egy arckifejezéssel mennyire befolyásolni tudjuk környezetünket: Minden népnél egyforma ez a természetes beszédmód. Arckifejezéssel, szemintéssel, taglejtéssel és hangokkal érzést, vágyakozást, kérést, elutasítást, irtózást, szóval mindent meg lehet mondani. Birtokomba került tehát az az eszköz, amellyel környezetemben mindenki ki szokta gondolatait mondani; (*28) Végezetül két olyan gondolatát szeretném idézni, amely sok-sok évszázadra feledésbe merült, s csak a reformpedagógiai irányzatok révén kapott nyilvánosságot. E gondolatokban csak az a megdöbbentő, hogy több száz éve is megfogalmazódtak, s éppen egy ridegnek, komornak mondott pedagógiai rendszer atyja írta le. A kényszercselekedet, még ha jó is, nem igazán értékes cselekedet; s nem azok tették nekem a jót, akik hajszoltak, hanem te igazítottál engem a jóra, Uram. (*29) a tanulást sokkal több haszonnal sarkantyúzza a tulajdon érdeklődés, mint akármilyen fenyegető kényszerítés (*30) Szent Benedek (480 körül-547 körül) Az aszkézis, a világ javairól való teljes lemondás már az antik világban is ismert volt, a kereszténység a kezdetektől gyakorolta. Az első keresztény aszkéták többnyire külön-külön éltek, néha azonban az egyházközségen belül éltek, annak tevékeny tagjai voltak. A szerzetesség kialakulása: Az első szerzetesi közösséget egy kopt katona hozta létre (323-ban), amikor a sivatagban található remetekunyhókat fallal vette körül. Szabályzatában a szerzetesi életnek évszázadokra irányt szabott: az egyénnel szemben mindenben a közösség és a közös tulajdon érvényesült, és a szerzeteseknek engedelmességet kellett fogadniuk a szabályokkal és az apáttal szemben. Mivel az akkori felfogás szerint az egész világkísértéssel és démonokkal volt tele, az első szerzetesek főként az aszkézist gyakorolták, és céljuk az,,apatheia'', a teljes lemondás és Istennek való odaadás volt. Bár Nyugaton a remete-szerzetesség már ismert fogalom volt, igazi megalapítója mégis Szent Márton, a későbbi tours-i püspök (+400), akinek kolostora és bizonyult a nyugati szerzetesség leghatásosabb terjesztőjének. 404 körül Cassianus alapított férfi és női kolostort Marseille-ben, és tapasztalatait két munkában is megörökítette (Constitutiones Coenobitorum, Collationes Patrum 430 körül). Itáliában az első kolostor 380 körül Milánóban keletkezett. 12

A szerzetesség Nyugaton - bár jól ismert volt - igazán csak Szent Benedek nyomdokán haladva tudott honossá válni. Méltán tartják tehát őt a nyugati szerzetesség atyjának. Umbriai nemes volt, tanulmányait Rómában végezte. Diáktársainak kicsapongó, erkölcstelen élete riasztó hatással volt rá. Még tanulmánya befejezése előtt visszavonult Enfidébe, majd Subiacoba. A környéken 12 kolostort alapított, 523-526 között megírta a Regula monasteriorum-ot, a szerzetesek életét irányító szabályzatot, melynek megírásakor hatottak rá Szent Márton, Szent Ágoston és Cassianus eszméi. Cselszövések miatt el kellett hagynia Subiacot, megépítette a montecassinoi kolostort. Szerzetesi ideálját sikerült a keleti és a dél-galliai tradícióval tökéletesen összehangolni, ez biztosította szabályzatának hallatlan sikerét. Szerinte a szerzetesek nem egyebek, mint hívek, akik a keresztségi fogadalmat komolyan veszik. A szerzetes a kolostorban egy család része, választott családjának minden tagját, a szerzetestársait minden hibájával és erényével együtt elfogadja: Egymást a tiszteletadásban előzzék meg (Róm 12,10). Egymásnak mind testi, mind lelki fogyatkozásait a legtürelmesebben viseljék el. Egymásnak versengve engedelmeskedjenek. Senki se kövesse azt, amit maga számára hasznosnak ítél, hanem ami másnak az. Egymást tisztán, testvéri szeretettel szeressék. (*31) (Reg.72) Az apát vezetésének vetik alá magukat. Éppen ezért nagyon fontos az apát személye, aki az egész közösség arculatát meghatározza. Szent Benedek Regulájának első fejezetét az apát személyének és feladatainak szenteli: Hisszük ugyanis, hogy Krisztus helyettese a monostorban, mivel az ő egyik nevével szólítjuk meg az Apostol szavai szerint mindazt, ami jó és szent, inkább tetteivel mutassa meg, mint szóval: úgyhogy fogékony lelkű tanítványainak szóval adja elő az Úr parancsait, a keményszívűeknek és együgyűbbeknek pedig tetteivel mutassa az isteni törvényeket. Ne legyen személyválogató a monostorban mindig az időnek megfelelően, majd ijesszen, majd gyöngéd legyen; mutassa a mester keménységét és az atya jóságát; azaz arra figyelmeztetjük, hogy a fegyelmetleneket és nyughatatlanokat keményen intse meg, - az engedelmeseket pedig, továbbá a szelídeket és türelmeseket kérje, hogy még jobban haladjanak előre, - a hanyagokat és a parancsok megvetőit végül feddje és büntesse meg. Ne nézze el a vétkesek hibáit (Reg.2) A szerzetes kolostorát nem hagyhatja el, erről a helyhezkötöttség gondoskodik. A kolostornak azonban éppen ezért teljesen önállónak és önfenntartónak kell lennie. A kolostor legfőbb foglalatossága a munka mellett Isten tisztelete. A szabályzat kettős célt tűz a szerzetesek elé. Az imádságot és a munkát: a munka alatt értette a szellemi munkát is, ezzel a nyugati szerzetességnek tudományos jelleget kölcsönzött: A tétlenség a lélek ellensége. Ezért a testvérek a megállapított időben foglalkozzanak testi munkával, más órákban pedig szent olvasmányokkal. Úgy hisszük, hogy az időt mindkettő számára következőképpen oszthatjuk be: Húsvéttól október elsejéig menjenek ki a testvérek reggel, végezzék el a szükséges teendőket. Tíztől egészen szextáig olvasással foglalkozzanak. A szexta után pedig, miután fölkeltek az étkezéstől, pihenjenek ágyukon egészen csendben, vagy ha valaki olvasni akar, akként olvasson magában, hogy mást ne zavarjon. A nónát kissé korábban, fél kettőkor mondják, és azután egészen a vesperásig a szükséges munkát végezzék. Ha pedig a helyi viszonyok vagy szegénységük azt kívánná, hogy maguk gyűjtsék be a termést, ne szomorkodjanak, mert akkor igazi szerzetesek, ha saját kezük munkájából élnek, mint atyáink és az apostolok is. De mindez mérséklettel történjék a kislelkűek miatt. Október elsejétől pedig a negyvennapi böjt kezdetéig egészen nyolc óráig olvasással foglalkozzanak. Nyolc órakor mondják a terciát, aztán nónáig valamennyien a rájuk szabott munkán dolgozzanak. A nónára hívó első jeladásra mindenki hagyja abba a munkát és legyen készen, mire a második gongütés felhangzik. Étkezés után pedig olvasmányaikkal vagy a zsoltárok tanulásával foglalkozzanak. A negyvennapi böjt idején pedig reggeltől egészen terciáig olvasmányaikkal foglalkozzanak, és utána négy óráig végezzék a rájuk bízott munkát. A negyvennapi böjtre mindenki kapjon egy könyvet a könyvtárból, amelyet elejétől végig olvasson el. Ezeket a könyveket a negyvennapi böjt elején adják ki. Mindenesetre azonban rendeljenek ki egy vagy két szeniort, hogy a monostorban, abban az időben, amikor a testvérek olvasással foglalkoznak, küröljárjanak, és megnézzék, nem találnak-e hanyag testvért, aki henyél vagy beszélget, és nem törődik az olvasással, és így nemcsak magának van kárára, hanem másokat is zavar. Ha ilyet találnak, - Isten mentsen ettől -, két ízben intsék meg. Ha nem javul meg, a Regula szerinti büntetéssel sújtsák, úgy hogy a többiek is féljenek. Ne is érintkezzék az egyik testvér a másikkal a maga idején kívül. Vasárnap, hasonlóképpen olvasással foglalkozzanak valamennyien, azok kivételével, akik különböző feladatokra vannak kirendelve. Ha pedig valaki olyan hanyag vagy rest volna, hogy nem akarna vagy nem tudna lelki munkával foglalkozni vagy olvasni, adjanak neki más munkát, hogy ne henyéljen. A beteg vagy gyönge testvérekre olyan dolgot vagy testi munkát bízzanak, hogy se ne henyéljenek, se a munka terhe alatt le ne törjenek, vagy éppen meg ne futamodjanak. Ezek gyöngeségét mindig vegye tekintetbe az apát. (Reg.48) Szent Benedek ugyan külön nem említi, hogy a monostorban fiúneveléssel is foglalkoztak volna, erre a Regulából következtethetünk. A gyerekek fenyítését, büntetését ugyanis szabályozza: Minden életkornak és értelmi fejlettségnek legyen meg a maga mértéke. Ezért valahányszor a gyermekek és a serdülők vétkeznek, vagy akik kevésbé tudják megérteni, hogy milyen büntetést jelent a kiközösítés, az ilyeneket szigorú böjttel sújtsák, vagy pedig kemény veréssel büntessék meg, hogy kigyógyuljanak, és a szabályszerű időnél előbb kapjanak valami ételt. (Reg.30) Ha valaki zsoltár, responsorium, antifóna mondása alatt vagy olvasás közben követ el hibát, hacsak ott valamennyiük előtt elégtételadással meg nem alázza magát, nagyobb büntetéssel lakoljon azért, mert nem akarta alázatosan kijavítani azt, amit hanyagságból vétett. A gyermekek az ilyen hibáért kapjanak verést. (Reg.45) 13

A könyörületességről szólva pedig a szerzetesek öreg társaikhoz és a kolostorban élő gyerekekhez való kapcsolatáról ír: Habár az emberi természet is könyörületre hajlik ezen életkorokkal, tudniillik az öregekkel és a gyermekekkel szemben, mégis a Regula tekintélyével is gondoskodnunk kell róluk. Mindig vegyék tekintetbe bennük a gyöngeséget, és semmiképpen se alkalmazzák rájuk a Regula szigorúságát az ételekben, hanem legyenek jóságos figyelemmel irántuk (Reg.37) A Szent Benedek Regulája által szabályozott élet, a kolostorok nyugodt, olvasásra, elmélyülésre alkalmas világa nagyon sok embernek jelentett mentsvárat egy anarchikus korban. A barbár támadások idején a kolostori könyvtárak menekítették át az utókorra a klasszikus műveltség könyveit. A következő évszázadok kolostori iskolái a Regula alapján vezetik vissza eredetüket, és a szerzetesek fáradhatatlan másolói és kulturális tevékenysége is Szent Benedek a szellemiségéből született. Kultúrtörténeti jelentőségük éppen e miatt felbecsülhetetlen. Hauser Arnold szavait idézve: A Nyugat csak a szerzetesektől tanulta meg a rendszeres munkát; a középkor iparát jórészt ők teremtették meg. (*32) Konzulens: Dr. Mikonya György Jegyzetek Készítette: G. Mészáros Éva 1. Euszebiosz: Egyháztörténet II. könyv 25. Fejezet: Nero alatti üldözés, 2. melynek során Pál és Péter hitéért vértanúsággal lett kitüntetve Rómában 3. Euszebiosz i.m. III. könyv 18. fejezet: János apostol és az Apokalipszis 4. Euszebiosz i.m. III. könyv 33. fejezet: Traianus megtiltja a keresztények 5. felkutatását 6. Euszebiosz i.m. IV. könyv 1. fejezet: A Servus alatti üldözés 7. Euszebiosz i.m. IV. könyv 18. fejezet: A Maximus alatti üldözések 8. Euszebiosz i.m. VII. könyv 10. fejezet: A Valerianus alatti üldözések 9. Euszebiosz i.m. VII. könyv 30. fejezet 10. Lactantius: Az üldözők haláláról 48. (Fordította: Borzsák István) Megjelent: Krawczuk, A.: Nagy Konstantin 161-162. oldal 11. Vanyó László: Az ókeresztény egyház és irodalma 125. oldal 12. Vanyó i.m. 290-327. oldal 13. Vanyó i.m. 325. oldal 14. Vanyó i.m. 266. oldal 15. Vanyó i.m. 393. oldal 16. Vanyó i.m. 370. oldal 17. Finánczy Ernő: A középkori nevelés története 26. oldal 18. Vanyó i.m. 371. oldal 19. Finánczy i.m. 30. oldal 20. Vanyó i.m. 380. oldal 21. Finánczy i.m. 54. oldal 22. Finánczy i.m. 54. oldal 23. Finánczy i.m. 302-307. oldal 24. Szent Ágoston: Berivárium 22-23. oldal 25. Szent Ágoston: Vallomások I. 18 26. Szt. Á.:Vall. I.7 27. Szt. Á.: Vall. I.11 28. Szt. Á.:Vall I.12 29. Szt. Á.. Vall. I.7 30. Szt. Á.: Vall. I.8 31. Szt. Á.: Vall. I.12 32. Szt. Á.: Vall. I.14 Felhasznált irodalom: Adriányi Gábor: Az egyháztörténet kézikönyve (forrás: Internet, Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár) Biblia Euszebiosz: Egyháztörténet Finánczy Ernő: A középkori nevelés története *Bp.1926 (reprint kiadás: Könyvértékesítő Vállalat, 1985.) Krawczuk, A.: Nagy Konstantin *Gondolat, Bp.1981. Pukánszky B.- Németh A.: Neveléstörténet *Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp.1996. 14

Puskely Mária: Szerzetesrendek *Bp.1990. Szent Ágoston: Vallomások Szent Ágoston: Berivárium *Szent István Társulat, Bp. Szent Benedek: Regula monasteriorum (forrás: Internet, a Pannonhalmi Bencés Rend honlapja) Vanyó László: Az ókeresztény egyház és irodalma *Szent István Társulat, Bp.1980. 15