VILÁGSIKEREK DOUGLAS PRESTON Égi jelek 1. fejezet JÚLIUS Ken Dolby megállt a munkaállomás előtt, és finom, manikűrözött ujjaival végigsimogatta az Isabella irányítópaneljét. Egy kicsit várt, kiélvezte a pillanatot, aztán kinyitotta a panelt védő drótketrecet, és meghúzott egy kis piros kart. Semmiféle zümmögés vagy egyéb zaj nem hallatszott, semmi sem jelezte, hogy beindult a világ legdrágább tudományos gépezete. Mindössze annyi történt, hogy háromszáz kilométerrel távolabb egy leheletnyit elhalványodtak Las Vegas fényei. Ahogy az Isabella bemelegedett, Dolby már kezdte érezni, hogy finoman vibrál a talpa alatt a padló. Mindig is nőnek tartotta a gépet, és fantáziadúsabb pillanataiban még azt is elképzelte, hogy nézne ki - magas és karcsú, a háta izmos, a bőre fekete, mint a sivatagi éjszaka, és izzadságcseppek gyöngyöznek rajta. Isabella Senkivel nem osztotta meg ezeket a gondolatokat - nem lenne értelme, csak nevetségessé tenné magát. A projekten dolgozó többi tudós számára az Isabella csak egy tárgy, egy tudományos célokra épített, halott gépezet. Dolby azonban mindig is mély érzelmeket táplált az általa alkotott gépek iránt, pontosan tízéves kora óta, amikor megépítette az első amatőr rádiókészülékét, amelyet Frednek nevezett. Ha Fredre gondolt, akkor egy vöröses hajú, fehér bőrű
férfi jelent meg lelki szemei előtt. Az első számítógépet, amelyet épített, Bettynek hívta, őt fürge és hatékony titkárnőnek képzelte el. Nem tudta megmagyarázni, miért öltenek magukra emberarcot a gépei - csak úgy megtörtént. És most itt van ez, a világ leghatalmasabb részecskegyorsítója - Isabella. - Na, hogy áll a helyzet? - Hazelius, a tudóscsoport vezetője odalépett Dolby háta mögé, és gyengéden a vállára tette a kezét. - Úgy dorombol, mint egy kiscica - felelte Dolby. - Helyes. - Hazelius kihúzta magát, és a tudóscsapat többi tagjához fordult: - Gyertek közelebb, bejelentenivalóm van. Csönd lett. A csapat tagjai mind felálltak a számítógépeik elől, és vártak. Hazelius átsétált a kis helyiségen, és megállt a legnagyobb plazmaképernyő előtt. Alacsony volt és vékony, olyan karcsú és nyughatatlan, mint egy ketrecbe zárt menyét. Egy percig fel-alá járkált a monitor előtt, aztán ragyogó mosollyal tudóstársai felé fordult. Dolbyt mindig elbűvölte, milyen karizmatikus jelenlét árad belőle. - Drága barátaim - kezdte Hazelius, és türkizkék szemével végignézett a csapat tagjain. - Képzeljük el, ahogy 1492-ben a matrózok ott álltak a Santa Maria orrában, és a horizontot kémlelték, néhány pillanattal azelőtt, hogy feltűnt az Újvilág partvonala. A mai napon mi is áthajózunk az ismeretlen horizonton, és partot érünk a mi saját Újvilágunkban. Belenyúlt a nagy válltáskába, amelyet mindig magánál hordott, és egy üveg Veuve Clicquot pezsgőt húzott elő. Csillogó szemmel felemelte, mint egy győzelmi trófeát, aztán lecsapta az asztalra. - Ezt később megisszuk, ha partra szálltunk. Ma este százszázalékos teljesítményre kapcsoljuk az Isabellát. A bejelentést néma csönd fogadta. Végül Kate Mercer, a projekt helyettes vezetője megszólalt - Nem azt terveztük, hogy előbb elvégzünk három tesztelést kilencvenöt százalékon? Hazelius mosolyogva nézett, rá. - Türelmetlen vagyok. Te talán nem? Kate Mercer hátrasöpörte az arcából fényes fekete haját. - És mi lesz, ha valami előre nem látható rezonancia keletkezik, vagy egy miniatűr fekete lyuk jön létre? - A te számításaid is azt mutatják, hogy egy a kvadrillióhoz az esélye annak, hogy ez a gikszer megtörténjen. - Lehet, hogy tévesek a számításaim. - A te számításaid soha nem tévesek. - Hazelius ismét elmosolyodott, és Dolbyra nézett: - Te mit gondolsz? Készen áll a gépezet? - De még mennyire, hogy készen áll! Hazelius széttárta a kezeit. - Hát akkor? A többiek összenéztek. Megkockáztassák a dolgot? Volkonsky, az orosz szoftvertervező mérnök hirtelen megtörte a csendet: - Igen, gyerünk, csináljuk! - Odatartotta a tenyerét a kissé meglepett Hazeliusnak, aki belecsapott, aztán a többiek is lelkesen elkezdték egymás hátát veregetni és kezét szorongatni, mint egy kosárlabdacsapat tagjai a meccs előtt. Öt órával és ugyanennyi rossz kávéval később Dolby ott állt a hatalmas sík monitor előtt, amely még mindig sötét volt. Az anyag-antianyag protonnyalábok még nem kerültek érintkezésbe egymással. Egy örökkévalóságba telik, amíg beindítják és bemelegítik a gépezetet, aztán lehűtik a szupravezető mágneseket, hogy közvetíteni tudják a gép működéséhez szükséges rendkívül erős áramot. Ezután öt százalékonként növelni kell a nyalábok luminozitását, fókuszálni és párhuzamosítani őket, ellenőrizni a szupravezető mágneseket, és lefuttatni több ellenőrzőprogramot,
mielőtt újabb öt százalékkal feljebb kapcsolják a gépet. - A teljesítmény kilencvenszázalékos - jelentette Dolby. - A szentségit - morogta Volkonsky valahol a háta mögött, és hatalmasat csapott az öklével a kávéfőzőre, amitől az úgy csörömpölt, mint a Bádogember. - Máris kiürült. Dolby elfojtott egy mosolyt. A két hét alatt, mióta itt voltak az arizonai Red Mesa sziklafennsíkon, Volkonskyról kiderült, hogy egy okoskodó, lusta, piszkos alak, a legrosszabb fajta európai. Hosszú haja mindig zsírosan lógott, állandóan szakadt pólókban járt, és az álláról kis szőrcsomó fityegett. Inkább úgy festett, mint egy drogos, és nem, mint egy briliáns szoftvertervező, de hát, sokan ilyenek a számítógépzsenik közül. Az óra kimérten ketyegett. - A nyalábok párhuzamosak és fókuszáltak - szólalt meg Rae Chen. - A luminozitás 14 TeV. - Az Isabella jól működik - állapította meg Volkonsky. - Minden rendszer zöldet jelez - jelentette Cecchini, a részecskefizikus. - A biztonsági helyzet, Mr. Wardlaw? - Nincs egy lélek sem a környéken, csak kaktuszok és prérifar-kasok - felelte Wardlaw, a biztonsági főnök a monitorok mellől. - Helyes - bólintott Hazelius. - Akkor itt az idő. - Drámai hatásszünetet tartott. - Ken, ütköztesd a nyalábokat. Dolby érezte, hogy felgyorsul a szívverése. Hosszú, vékony ujjaival a tárcsákhoz nyúlt, és olyan könnyedén állított rajtuk, mint ahogy egy virtuóz zongorista ujjai futnak végig a billentyűkön. Aztán begépelt egy sor parancsot a billentyűzeten. - Az ütközés létrejött. A hatalmas plazmaképernyők hirtelen mind életre keltek, és éneklő hang csendült fel, amely mintha egyszerre jött volna mindenhonnan és sehonnan. - Ez meg mi? - kérdezte ijedten Mercer. - Billiónyi részecske halad át a detektorokon - mondta Dolby. - Ettől nagyfokú vibráció keletkezik. - Jézusom, ez pont olyan hangot ad, mint a monolit az Űrodüsszeia 2001-ben. Volkonsky rikkantott egyet, mint egy majom. A többiek nem vettek róla tudomást. Egy kép jelent meg a Visualizer elnevezésű központi monitoron. Dolby megbűvölten meredt rá. Olyan volt, mintha egy hatalmas virág nyílna rajta - remegő, színes sugarak áradtak ki egy középpontból, ide-oda csavarodtak és tekergőztek, mintha ki akarnának törni a képernyőről. Dolby áhítatosan bámulta, olyan elragadóan szép volt. - Az ütköztetés sikeres volt - mondta Rae Chen. - A sugarak fókuszáltak és párhuzamosak. Te jó ég, ez tökéletes! Éljenzés tört ki, itt-ott elszórtan taps is csattant. - Hölgyeim és uraim - szólalt meg Hazelius -, Isten hozott mindenkit az Újvilág partjain. - A monitor felé intett. - Olyan energiasűrűséget láthatunk itt, amilyen még nem volt az Univerzumban az ősrobbanás óta. - Dolbyhoz fordult. - Ken, kérlek, növeld a teljesítményt egytizedenként, egészen kilencvenkilenc százalékig. Az éteri, éneklő hang kissé felerősödött, ahogy Dolby a billentyűzetet kopogtatta. - Kilencvenhat százalék. - A luminozitás 14,4 TeV - mondta Chen. - Kilencvenhét százalék, kilencvennyolc. A helyiségre feszült csend telepedett, nem hallatszott más, csak a zümmögés, amely betöltötte a
föld alatti irányítótermet, mintha az egész hely énekelne körülöttük. - A sugarak még mindig fókuszáltak - jelentette Chen. - Luminozitás 22,5 TeV. - Kilencvenkilenc százalék - szólalt meg Dolby. Az Isabella által kiadott hang még magasabb és tisztábban csengő lett. - Egy pillanat - mondta Volkonsky, és szuperkomputere fölé hajolt. - Az Isabella lelassult. Dolby felkapta a fejét, és odafordult. - A hardvernek semmi baja, csak megint valami szoftverhiba lehet. - A szoftverrel minden rendben - jelentette ki Volkonsky. - Talán itt abba kéne hagyni - szólt közbe Mercer. - Nincs semmi jele, hogy miniatűr fekete lyukak keletkeztek volna? - Nincs - felelte Chen. - Semmi nyoma Hawking-sugárzásnak. - Kilencvenkilenc egész öttized százalékon vagyunk - mondta Dolby. - Töltéssel rendelkező részecskéket észlelek 22,7 TeV erősségű luminozitással - mondta Chen. - Milyen részecskék? - kérdezte Hazelius. - Ismeretlen rezonancia. Nézd meg. A központi monitoron a virág mindkét oldalán két vibráló piros nyúlvány jelent meg, mintha egy bohóc fülei lennének. - Talán gluonok - vélekedett Hazelius. - Lehetséges, hogy Kaluza-Klein féle gravitáció jele. - Nem, az semmiképp - ellenkezett Chen. - Ilyen luminozitási foknál nem lehet. - Kilencvenkilenc egész hattized - szólt közbe Dolby. - Gregory, szerintem itt kellene tartanunk a teljesítményt - mondta Mercer. - Túl sok minden történik egyszerre. - Természetes, hogy ismeretlen rezonanciákat tapasztalunk - mondta Hazelius. Nem emelte meg jobban a hangját, mint a többiek, mégis tekintélyesnek hatott. - Ismeretlen területen járunk. - Kilencvenkilenc egész héttized - szólt közbe Dolby. Ő teljes mértékben megbízott a gépezetében. Felpörgetheti száz százalékra, vagy azon is túl, ha szükséges. Izgalom borzongott végig rajta arra a gondolatra, hogy a Hoover vízerőmű által termelt energiának majdnem az egynegyedét felhasználják. Ezért kellett az éjszaka közepén végezni a kísérletet, amikor a legalacsonyabb szinten van az áramfogyasztás. - Kilencvenkilenc egész nyolc-tized. - Valami nagy és ismeretlen interakció zajlik - mondta Mercer. - Mi bajod van, te rohadék? - üvöltött rá Volkonsky a számítógépre. - Mondom, hogy a Kaluza-Klein térbe piszkáltunk bele - szólt közbe Chen. - Ez hihetetlen. A plazmaképernyőn a virág képét mintha hópelyhek kezdték volna elborítani. - Az Isabella nagyon furcsán viselkedik - mondta Volkonsky. - Amennyiben? - kérdezte Hazelius, aki az irányítóterem közepén állt. - Mintha le akarna fagyni. Dolby égnek emelte a tekintetét. Ez a Volkonsky egy rémes seggfej. - Az én műszereim szerint minden rendszer jól működik. Volkonsky vad tempóban gépelt valamit a billentyűzeten, aztán oroszul elkáromkodta magát, és a tenyerével nagyot csapott a monitorra. - Gregory, nem gondolod, hogy vissza kéne vennünk a teljesítményből? - Adjunk neki még egy percet - mondta Hazelius. - Kilencvenkilenc egész kilenc-tized százalék - jelentette Dolby. Az elmúlt öt percben a helyiségben már nem volt olyan álmos a hangulat, mint korábban, mindenki éber lett és feszült.
Egyedül Dolby nem zökkent ki a nyugalmából. - Én Kate-tel értek egyet - szólt közbe Volkonsky. - Nem tetszik nekem, ahogy az Isabella viselkedik. Kezdjük el csökkenteni a teljesítményt. - Folytatjuk, én teljes felelősséget vállalok mindenért - mondta Hazelius. - Még mindig bőven az elfogadható határokon belül vagyunk. A másodpercenként tíz terabit adatáramlás kezdi kicsit megterhelni, ennyi az egész. - A teljesítmény százszázalékos - jelentette be Dolby, a hangjában visszafogott elégedettséggel. - A nyaláb luminozitása 27,1828 TeV - mondta Chen. A monitorokat továbbra is hópelyhek pettyezték. Az éneklő hang úgy töltötte be a helyiséget, mintha a másvilágról szólna. A Visualizeren látható virág egyre csak nőtt és folyamatosan vibrált. A képernyő közepén egyszer csak egy fekete pont jelent meg, mintha egy lyuk tátongana rajta. - Hé! - kiáltott fel Chen. - Minden adat eltűnt a Zéró koordinátában! A virág megremegett, és sötét csíkok futottak át a képen. - Ez őrület - mondta Chen. - Nem viccelek, minden adat eltűnik! - Az nem lehetséges - tiltakozott Volkonsky. - Az adatok nem tűnhetnek el. A részecskék tűnnek el. - Ne viccelj, részecskék nem tűnhetnek el. - Ez nem vicc, eltűntek. - Valami szoftverhiba? - kérdezte Hazelius. - Nem, nem szoftverhiba - közölte Volkonsky. - Hardverhiba. - Elmehetsz a francba - motyogta Dolby. - Gregory, lehet, hogy az Isabella lenullázza magát - szólt közbe Mercer. - Én tényleg azt hiszem, hogy most már vissza kéne vennünk a teljesítményt. A képernyő közepén a fekete folt egyre nőtt, és lassan elnyelte az egész képet. A monitor legszélén vadul vibráltak az élénk színek. - Ezek a számadatok teljesen őrültek - mondta Chen. - Extrém téridőgörbületet mutatnak közvetlenül a KZérónál. Olyan, mint egy szingularitás. Lehetséges, hogy fekete lyuk keletkezik. - Az lehetetlen - szólalt meg Alan Edelstein, a csapat matematikusa, és felnézett a számítógépéről, amely előtt eddig csendben görnyedt a sarokban. - Nincs semmi jele Hawkingsugárzásnak. - Esküszöm, hogy lyukat ütöttünk a téridőben! - kiáltott fel Chen. A monitoron, ahol valós időben futott a program kódja, olyan sebességgel száguldottak a szimbólumok és a számok, mint egy expresszvonat. A fejük fölött lévő hatalmas képernyőről eltűnt a tekergőző virágforma, és csak feketeség maradt a helyén. Aztán az ürességben megmozdult valami - egy kísérteties, denevérszerű forma. Dolby döbbenten rámeredt, - A fenébe is, Gregory, vedd lejjebb az áramerősséget - kiáltotta Kate Mercer. - Az Isabella nem reagál az utasításokra - ordította Volkonsky. - Nem működnek az alapvető rutinok! - Tartsd ezen a szinten egy pillanatig, amíg kiderítjük, mi folyik itt - mondta Hazelius. - Leállt! Az Isabella leállt! - kiáltotta az orosz, és mindkét kezével a levegőbe csapott. Csontos arcán kétségbeesett kifejezéssel hátradőlt a széken. - Nálam még mindig minden lámpa zöld - mondta Dolby. - Nyilván egy masszív szoftverkatasztrófával állunk szemben. - Felnézett a Visualizerre. A feketeségben egy újabb kép jelent meg, annyira furcsa és gyönyörű, hogy először szinte fel sem tudta fogni. Körbepillantott, de a többiek épp nem néztek oda, mindenki a saját műszerfalát bámulta.
- Hé, elnézést, tudja valaki, hogy mi ez a monitoron? Senki sem válaszolt, fel sem néztek, mindenki megszállottan munkájába merült. A gépezet furcsán énekelt. - Én csak egy egyszerű mérnök vagyok - mondta Dolby -, de valamelyik elméleti zseninek nincs valami ötlete, hogy mi lehet ez? Alan. ez normális? Alan Edelstein szórakozottan felpillantott. - Csak véletlenszerű adatok - mondta. - Hogy érted azt, hogy véletlenszerű? Határozott formája van! - A számítógép tönkrement. Nem lehet más, mint véletlenszerű adathalmaz. - Hát nekem egyáltalán nem úgy tűnik, mintha véletlenszerű lenne - meredt Dolby a monitorra. - Mozog. Esküszöm, hogy van ott valami. majdnem olyan, mintha élne, és próbálna kitörni onnan. Gregory, látod ezt? Hazelius is felnézett a monitorra, és megtorpant. Az arcára meglepetés ült ki. - Rae, mi történik a Visualizerrel? - Fogalmam sincs. Folyamatosan áradnak a koherens adatok a detektorokból. Nekem egyáltalán nem úgy tűnik, mintha az Isabella lerobbant volna. - Hogy értelmezed ezt a valamit a képernyőn? Chen felnézett, és a szeme nagyra kerekedett. - Jézusom. Sejtelmem sincs. - Mozog - mondta Dolby. - Mintha fejlődne. A detektorok énekelve zúgtak, egyre élesebben. - Rae, ezek csak véletlenszerű adatok - mondta Edelstein. - A számítógép lerobbant. Mi más történhetett volna? - Én nem vagyok biztos benne, hogy véletlenszerű - mondta Hazelius. - Michael, neked mi a véleményed? A részecskefizikus megbabonázva bámulta a képernyőt. - Nincs semmi értelme. Egyik szín vagy forma sem felel meg semmilyen részecskeenergiának, töltésnek vagy osztálynak. Még csak nem is a KZéró a középpontja. Olyan, mint valami fura, mágneses plazmafelhő. - Mondom, hogy mozog - szólt közbe Dolby. - Mozog, és ki akar törni. Olyan, mint. Jézusom, mi a fene ez? - Lehunyta és összeszorította a szemét, mert már fájt a kimerültségtől. Lehet, hogy káprázik a szeme? Újból kinyitotta, de a kép még mindig ott volt, és egyre nőtt a monitoron. - Állítsuk le az Isabellát! - kiáltotta Kate Mercer. A képernyő hirtelen kásás lett, aztán elsötétedett. - Ez meg mi a fene? - kiáltott fel Chen, és közben az ujjai táncoltak a billentyűzeten. - Egyáltalán nem reagál semmilyen utasításra! A képernyő közepén egyszer csak lassan kirajzolódott egy szó. A csoport elnémult, és csak bámult. Még Volkonsky izgatott hangja is úgy elhallgatott, mintha elvágták volna. Senki sem mozdult. Aztán Volkonsky nevetni kezdett, feszült, vékony, hisztérikus és kétségbeesett hangon. Dolbyt hirtelen elöntötte a düh. - Te disznó, ez a te műved! Volkonsky csak a fejét rázta. - Szerinted ez vicces? - kérdezte Dolby, és ökölbe szorított kézzel felpattant. - Tönkreteszel egy negyvenmilliárd dolláros kísérletet, és neked ez vicces? - Én nem tettem tönkre semmit - tiltakozott Volkonsky, és megtörölte a száját. - Befoghatod. Dolby szembefordult a többi tudóssal. - Ki csinálta ezt? Ki piszkálta meg az Isabellát? - Visszafordult a Visualizer felé, és hangosan felolvasta a rajta álló feliratot, szinte kiköpve a szót dühében. - Üdv!
Aztán megint a többiekre nézett. - Megölöm a rohadékot, aki ezt tette! 2. fejezet SZEPTEMBER Wyman Ford körbenézett dr. Stanton Lockwood 17. utcai irodájában. Lockwood az Egyesült Államok elnökének tudományos tanácsadója volt. A Washingtonban eltöltött hosszú idő alatt szerzett tapasztalataiból Ford tudta, hogy a berendezésnek mindig az a célja, hogy az iroda tulajdonosának külső, nyilvános énjét tükrözze, de valami apróság mindig elárulja a rejtőző embert is. Kíváncsian körbepillantott, és kereste ezt a kis titkot. Az irodát abban a stílusban rendezték be, amiről Fordnak az volt a véleménye, hogy leginkább a hatalomfitogtatást szolgálja. Az antik tárgyak mind eredetiek voltak, és a legjobb minőségűek. A második köztársaság korából származó empire íróasztal olyan hatalmas és ocsmány volt, mint egy tank, a kandallópárkányon aranyozott francia óra állt, a padlót visszafogott mintájú perzsaszőnyeg borította. Minden egy kisebb vagyonba kerülhetett. És természetesen ott volt a kötelező dicsőségfal" a bekeretezett diplomákkal, oklevelekkel és fényképekkel, amelyek az iroda tulajdonosát ábrázolták elnökök, nagykövetek és miniszterek társaságában. Stanton Lockwood azt akarta, hogy a világ fontos embernek lássa, gazdagnak, nagy hatalmúnak és diszkrétnek. Ford azonban inkább csak az erőfeszítést érzékelte. Egy elszánt ember, aki nagyon szeretné másnak mutatni magát, mint aki valójában. Lockwood megvárta, amíg a vendége helyet foglal, aztán ő is letelepedett a dohányzóasztalka másik oldalán álló fotelbe. Keresztbe tette a lábát, és hosszú fehér ujjaival le- simítgatta elegáns szövetnadrágját. - Hagyjuk a szokásos washingtoni formalitásokat - kezdte. - Szólítson csak Stannek. - Én pedig Wyman vagyok. - Ford hátradőlt, és szemügyre vette Lockwoodot: jóképű volt, ötvenes éveinek vége felé járt, a hajvágása legalább száz dollárba kerülhetett, és a fitneszklubban edzett alakjára szépen simult a galambszürke öltöny. Valószínűleg fallabdázni szokott. Az íróasztalon álló fénykép, amely három lenszőke hajú gyereket és csinos mamájukat ábrázolta, annyira volt csak egyéni, mint egy pénzügyi szolgáltatásait hirdető bank reklámja. - Nos, Wyman - kezdte Lockwood hivatalosabb hangon, jelezve, hogy elkezdődött a megbeszélés -, kitűnő dolgokat hallottam magáról a volt kollégáitól a CIA langleyi központjából. Nagyon sajnálják, hogy távozott. Ford bólintott. - Borzasztó, ami a feleségével történt. Rettenetesen sajnálom. Ford igyekezett fesztelennek látszani. Soha nem tudta, hogy reagáljon, ha az emberek halott feleségét említették. - Azt hallottam, pár évet egy kolostorban töltött. Ford csak hallgatott, és várt. - Nem felelt meg magának a szerzetesi élet? - Nagyon különleges személyiség kell ahhoz, hogy valakiből szerzetes váljék. - Szóval otthagyta a kolostort, és saját vállalkozásba kezdett. - Valamiből meg kell élni. - Voltak érdekes esetei?
- Egyáltalán nem voltak még eseteim. Épp most nyitottam meg az irodát. Ön az első ügyfelem - már ha arról van szó, hogy valami megbízást akar adni. - Igen, arról. Egy nagyon különleges megbízásom lenne az ön számára, és azonnal kellene kezdenie. Úgy tíz napot vesz igénybe, talán két hetet. Ford bólintott. - Van egy apróság, amit szeretnék előrebocsátani. Miután elmondtam, mi lenne a megbízás, már nem áll módjában visszautasítani. Az Egyesült Államok területén lenne a munka, nem jár semmiféle kockázattal, és nem lesz nehéz - legalábbis szerintem. Akár sikerrel jár, akár kudarcot vall, soha nem beszélhet az ügyről, úgyhogy attól tartok, nem veheti be a szakmai önéletrajzába - És a honorárium? - Százezer dollár készpénzben, zsebbe, ezen felül a hivatalos honorárium. - Lockwood kérdőn felvonta a szemöldökét. - Akarja hallani a részleteket is?' Ford habozás nélkül rávágta: - Folytassa. - Nagyszerű. - Lockwood elővett egy dossziét. - Látom, antropológiát tanult a Harvardon. Nekünk épp egy antropológusra lenne szükségünk. - Akkor attól tartok, nem én vagyok a maguk embere. Ezzel csak pár évig foglalkoztam, aztán a massachussetsi műszaki egyetemen tanultam tovább, ahol kibernetikából szereztem diplomát. A CIA-nál főleg kódfejtéssel és számítógépekkel kapcsolatos volt a munkám. Az antropológia már rég a múlté. Lockwood könnyedén legyintett. Az ujján megcsillant a Princeton egyetem pecsétgyűrűje. - Ez nem fontos. Hallott már az Isabella-projektről? - Nehéz lett volna nem hallani róla. - Bocsásson meg, ha olyasmit mondok, amit már tud. Az Isabella egy második generációs szupravezető nyalábütköztető részecskegyorsító, több mint két hónappal ezelőtt készült el, negyvenmilliárd dolláros költséggel. A cél az, hogy olyan energiaszintet próbáljanak meg létrehozni, amilyen a Nagy Bumm pillanatában létezett, és kísérleteket végezzenek néhány különleges, újfajta energiaforrással. Ez az elnök kedvenc projektje. Az európaiak épp most fejezték be a nagy hadronütköztetőt a CERN-nél, és az elnök azt szeretné, hogy Amerika őrizze meg vezető szerepét a részecskefizika területén. - Ez természetes. - Az Isabella finanszírozását nem volt gyerekjáték elintézni. A baloldal azzal érvelt, hogy a pénzt inkább a hátrányos helyzetűekre kellett volna költeni. A jobboldaliak azért panaszkodtak, hogy ez megint csak egy újabb pénznyelő kormányprogram. Az elnöknek Szkülla és Kharübdisz között kellett hajóznia, de sikerült átverekednie az Isabella-projektet a Kongresszuson. Úgy tekint rá, mint elnökségének legfőbb örökségére, és nagyon fontos a számára, hogy minden simán menjen a kísérlettel. - Ez érthető. - Az Isabella alapjában véve egy száz méter mélységben húzódó, hetvenöt kilométer kerületű, kör alakú alagút, amelyben protonok és antiprotonok keringenek ellentétes irányban, majdnem fénysebességgel. Amikor a részecskék ütköznek egymással, olyan energiaszintet hoznak létre, amilyet nem láttunk azóta, hogy az Univerzum kora egymilliomod másodperc volt. - Nagyon érdekes. - Megtaláltuk a tökéletes helyszínt a Red Mesán. Ez egy ezerkétszázkilencvenöt négyzetkilométeres sziklafennsík a navaho indián rezervátumban, amelyet több mint hatszáz méter magas sziklafalak védenek, és tele van elhagyott szénbányákkal, amelyeket föld alatti bunkerekké és
alagutakká alakítottak át. Az amerikai kormány évente hatmillió dollárt fizet bérleti díjként az arizonai Window Rockban székelő navahó törzsi önkormányzatnak. A szerződés mindkét fél nagy megelégedésére szolgált. - A Red Mesa lakatlan, és csak egyetlen út vezet fel rá. A sziklafennsík tövében van néhány kisebb navahó falu. Itt hagyományos életmódot folytatnak az emberek, a legtöbben még mindig beszélnek navahó nyelven, és birkatenyésztéssel foglalkoznak, szőnyegeket szőnek, ékszereket készítenek. Ford bólintott. - És mi a probléma? - Az elmúlt pár hétben egy magát gyógyítónak nevező indián lázítani kezdte a népét az Isabella ellen, és mindenféle rémhíreket és téves információkat terjeszt. Egyre nagyobb a befolyása. A maga feladata az lenne, hogy rendezze el ezt a kis problémát. - És mit csinál a navahó önkormányzat? - Semmit. A törzsi önkormányzat nagyon gyenge lábakon áll. A volt elnöküket sikkasztás miatt vád alá helyezték, az új elnök pedig csak most vette át a hivatalát. Egyedül kellene megküzdenie ezzel az állítólagos gyógyítóval. - Meséljen róla. - A neve Begay, Nelson Begay. Nem tudjuk pontosan, hány éves, nem sikerült előkeríteni a születési anyakönyvi kivonatát. Azt állítja, hogy az Isabella-projekt megszentségtelenít egy ősi temetkezési helyet, hogy még mindig birkalegeltetésre használnák a Red Mesát és a többi, és a többi. Egy lovas tüntetést szervez tiltakozásul. Itt az egyik hirdetménye. Lockwood odanyújtott egy papírlapot. Az elmosódott fotón egy férfi ült lóháton, és egy tiltakozótáblát emelt a magasba. LOVAS FELVONULÁS A RED MESÁHOZ! ÁLLÍTSUK LE AZ ISABELLÁT! Szeptember 14. és 15. Védelmezzük meg Diné Bikéyah-t, a népünk földjét! A Red Mesát Dzilth Chíí, a szent Pollen Szellem lakja, aki életre kelti a virágokat és a magvakat. Az Isabella olyan, mintha egy halálos sebet ütöttek volna a hegy oldalába, ahonnan káros sugárzás árad szét, amely megmérgezi az anyaföldet. Csatlakozzatok a Red Mesára induló lovas felvonuláshoz! Találkozunk a Blue Gap-i falugyűlésteremnél szeptember 14-én reggel 9-kor, és a Dugway úton fellovagolunk az egykori Nakai Rock kereskedelmi állomáshoz. Letáborozunk a Nakai-sziklánál, ahol felállítunk egy izzasztókunyhót, és éjszaka bemutatjuk az áldás útja" szertartást. Az ima erejével visszafoglaljuk a földünket! - Az ön feladta az lenne, hogy antropológusként csatlakozzon a tudóscsapathoz, és vegye fel a kapcsolatot a helyi indián közösséggel - folytatta Lockwood, - Beszéljen velük az aggodalmaikról. Barátkozzon össze velük, nyugtassa meg az embereket. - És ha nem sikerül? - Semlegesítse Begay befolyását. - Hogyan? - Ásson elő valamit a múltjából, itassa le, fotózza el egy ágyban egy öszvérrel, nem érdekel, hogyan.
- Ez elég rossz vicc. - Igen, igen, persze. Maga az antropológus, magának kell tudnia, hogy kell bánni ezekkel az emberekkel - mondta Lockwood széles, semmitmondó mosollyal. Csönd lett. Ford végül megkérdezte: - Szóval, mi a valódi feladat? Lockwood összekulcsolta a kezét, és előbbre hajolt. A mosolya még szélesebb lett. - Tudja meg, hogy mi a fene folyik odafent. Ford várt. - Az, hogy antropológusként megy oda, csak a fedősztori. A valódi megbízatása teljes mértékben titkos kell, hogy maradjon. - Értem. - Az lsabellának már nyolc hete teljes üzemmódra kapcsolva kellene működnie, de még mindig csak vacakolnak. Azt mondják, nem tudják beindítani. A világon minden kifogással előálltak már - vírusok a szoftverben, rosszak a mágneses tekercsek, beázik a tető, elszakadt egy kábel, meghibásodott a számítógép, amit csak akar. Először elhittem a kifogásaikat, de most már egyre inkább meg vagyok győződve arról, hogy nem mondanak igazat. Valami nagy baj van, és szerintem nem vallják be nekünk. - Meséljen a tudósokról. Lockwood hátradőlt, és nagyot sóhajtott. - Amint azt bizonyára tudja, az Isabella a híres fizikus, Gregory Hazelius szellemi gyermeke, és ő válogatta össze nagyon gondosan a csapatot. A legjobbak a szakterületükön, és a legnagyobb koponyák, akiket csak Amerikában találni lehetett. Az FBI nagyon alaposan átvilágította őket, úgyhogy semmi kétség sincs a lojalitásuk felől. Ráadásul a hírszerzés egy tisztje is ott van velük az energiaügyi minisztériumtól, aki a biztonságra felügyel, valamint egy pszichológus is. - Az energiaügyi minisztériumnak mi köze az egészhez? - A kutatás egyik fő célja az, hogy újfajta energiaforrásokat találjanak - magfúzió, miniatűr fekete lyukak, anyag-antianyag. Névlegesen az energiaügyi minisztérium felügyeli a kísérletet, de az igazság az, hogy jelenleg az én kezemben van az irányítás. - És a pszichológus? Neki mi a dolga? - Olyan ez, mint a Manhattan-projekt - elszigetelt, magas biztonsági fokozatú hely, hosszú munkaórák. Családtagokkal sem léphetnek kapcsolatba, senki nem látogathatja meg őket. Nagy, stresszes munkakörnyezet. Gondoskodni akartunk arról, hogy senki ne kattanjon be. - Értem. - A csapat tíz héttel ezelőtt ment oda, hogy beindítsák az Isabellát. Úgy volt, hogy maximum két hétbe fog telni, de még mindig semmi eredmény. Ford bólintott. - Eközben pokoli mennyiségű elektromos áramot használnak fel, a legnagyobb fogyasztásnál az Isabella annyi áramot zabál fel, mint egy közepes méretű város. Újra meg újra megpróbálják beindítani azt az átkozott gépezetet százszázalékos teljesítménnyel, de azt állítják, nem működik. Ha részleteket próbálok kiszedni Hazeliusból, mindenre van valami válasza. Lyukat beszél az ember hasába, a végén még arról is meggyőz, hogy a fekete fehér. Valami nem stimmel, és ők eltitkolják. Lehet, hogy a géppel van valami hiba, vagy a szoftverrel, vagy a jó ég tudja, valami emberi tényező. Csakhogy mindez a legrosszabbkor jött. Máris szeptember van, két hónap múlva itt a választás. Pokolian rosszul jönne az elnöknek, ha épp most törne ki egy botrány. - Miért épp Isabellának hívják? - A főmérnök, Dolby nevezte el így, aki a tervezőcsapatot vezette, aztán rajta ragadt. Sokkal
jobban hangzik, mint a hivatalos neve, az SSCII. Lehet, hogy Isabella a barátnője vagy ilyesmi. - Említett egy hírszerző tisztet. Róla mit kell tudni? - A neve Tony Wardlaw. Régebben a különleges alakulatoknál volt, és kitüntette magát Afganisztánban, aztán később csatlakozott az Energiaügyi Minisztérium biztonsági és hírszerző osztályához. Elsőrangú ember. Ford egy pillanatig elgondolkozott. - Még mindig nem vagyok biztos benne, Stan, miből gondolja, hogy nem mondanak igazat. Lehet, hogy tényleg azok a problémák merültek fel, amelyeket említett. - Wyman, én rögtön kiszagolom, ha halandzsáznak nekem, és ez az arizonai ügy messziről bűzlik. - Lockwood közelebb hajolt. - A kongresszusi képviselők a Ház mindkét oldalán már élesítgetik a hosszú késeiket. Az első menetben veszítettek az elnökkel szemben, de most érzik, hogy itt a második lehetőség. - Ez jellemző Washingtonra: építenek egy gépezetet negyvenmilliárd dollárért, aztán leállítják a finanszírozását, amiből működtetni lehetne. - Jól látja a helyzetet, Wyman. Ebben a városban állandóan ilyen idióta dolgok történnek. Magának tehát az lenne a dolga, hogy kiderítse, valójában mi folyik, és nekem személyesen jelentést tegyen róla. Ne kezdjen semmiféle magánakcióba, majd mi innen intézkedünk. Lockwood odament az íróasztalához, elővett egy halom dossziét egy fiókból, és lecsapta őket a telefonja mellé. - Minden tudósról van egy aktánk. Minden szerepel bennük, orvosi feljegyzések, pszichológiai jellemzés, a vallási nézeteik ismertetése, még a házasságon kívüli viszonyaik is. - Elmosolyodott, és hozzátette: - Ezeket a Nemzetbiztonsági Hivataltól szereztük, tudja, ott milyen alaposak. Ford megnézte a legfelső dossziét, és kinyitotta. A borítójához egy fényképet tűztek Gregory North Hazeliusról. Ragyogó kék szeme rejtélyesen, kissé gunyorosan csillogott. - Ismeri személyesen Hazeliust? - Igen. - Lockwood lehalkította a hangját. - És szeretném figyelmeztetni vele kapcsolatban. - Miért? - Nagyon ért hozzá, hogy elkápráztassa és elkábítsa az embereket, hogy mindenkivel elhitesse, hogy különleges. Olyan hihetetlen intenzitással pörög az agya, hogy szinte megbabonázza az embereket. Még a legkönnyedebb megjegyzése is mintha tele lenne rejtett jelentéssel. Egyszer tanúja voltam, ahogy egy zuzmós sziklát mutogatott, és úgy beszélt róla, mintha a világ legcsodálatosabb dolga lenne. Elárasztja az embert a figyelmével, úgy kezeli, mintha ő lenne a legfontosabb személy széles e világon. Ennek ellenállhatatlan hatása van - ilyesmit nem lehet leírni egy dossziéban. Lehet, hogy furcsán hangzik, amit mondok, de. majdnem olyan, mintha beleszeretne az ember, úgy magához vonz, és kiemel a hétköznapokból. Meg kell tapasztalnia, hogy megértse, de előre figyelmeztetem, hogy legyen vele óvatos. Tartson kellő távolságot tőle. Lockwood elhallgatott, és Fordra nézett. A hirtelen támadt csendben autógumik csikorgása, dudák tülkölése és emberi hangok szűrődtek fel az utcáról. Ford összekulcsolta a háta mögött a kezét, és Lockwoodra nézett. - Egy ilyen nyomozás általában az FBI vagy az energiaügyi minisztérium hírszerzésének dolga lenne. Miért engem bíz meg vele? - Hát nem nyilvánvaló? Két hónap múlva itt az elnökválasztás. Az elnök azt akarja, hogy intézzük el ezt az ügyet gyorsan, csendben, hivatalos papírok nélkül. A legfontosabb a gyorsaság, és az, hogy ha kell, letagadhassa, hogy tudott a dologról. Ha elszúr valamit, mi nem is ismerjük magát, ha sikerrel jár, akkor sem. - Igen, de miért éppen engem választottak ki? Csak mert antropológiát tanultam?
- Magának megvan a kellő háttere - ért az antropológiához, a számítógépekhez, és volt CIAügynök. - Lockwood kihúzott egy dossziét a kupacból. - És van még egy előnye. Fordnak nem tetszett a hirtelen hangváltás. - Mire gondol? Lockwood odatolta az asztalon a dossziét Fordnak, aki kinyitotta, és rámeredt a fedőlap belső oldalára erősített fényképre - egy mosolygó nőt ábrázolt, fényes fekete hajjal és mahagónibarna szemekkel. Becsapta a dossziét, visszatolta Lockwoodnak, és felállt. - Idehív vasárnap reggel, és egy ilyen trükkel akar bepalizni? Elnézést, de én nem szoktam összekeverni a magánéletet és a munkát. - Már túl késő, nem szállhat ki. Ford hidegen elmosolyodott. - Meg akarja akadályozni, hogy elmenjek? - A CIA-nál volt, Wyman. Ismeri az eszközeinket. Ford közelebb lépett, és Lockwood fölé tornyosulva megállt. - Remegek a félelemtől. Lockwood összekulcsolt kezét az íróasztalon nyugtatta, úgy nézett fel rá, és halványan elmosolyodott. - Ne haragudjon, Wyman. Ostobaság volt, nem kellett volna ezt mondanom. De maga tudja a legjobban, mennyire fontos az Isabella-projekt. Ajtót nyithat az Univerzum jobb megértése felé, a teremtés pillanatára. Korlátlan, nem szénalapú energiaforrások felfedezéséhez vezethet. Óriási tragédia lenne az amerikai tudományra nézve, ha csak úgy lehúznánk a vécén ezt a hatalmas befektetést. Kérem, vállalja el - ha nem az elnök kedvéért vagy az én kedvemért, akkor a hazájáért. Őszintén szólva az Isabella a legjobb dolog, amit ez a kormányzat fel tud mutatni. Ezt hagyjuk hátra örökségül az utódainkra. Ha lecsendesedett a politikai cirkusz, ez az egyetlen dolog fog maradni utánunk, ami tényleg lényeges. - Visszatolta a dossziét Fordnak. - A hölgy a projekt helyettes vezetője. Most harmincöt éves, a Stanford egyetemen doktorált, a húrelmélet vezető szakértője. Ami maguk közt történt, az már nagyon régen volt. Én találkoztam vele - briliáns elme, nagyon profi, még mindig egyedülálló, de gondolom, ez nem érdekli. Segítheti a beilleszkedésben, mint egy régi barát, valaki, akivel beszélgethet - ennyi az egész. - Úgy érti, valaki, akiből információkat szedhetek ki. - Az emberiség történetének legfontosabb tudományos kísérlete forog kockán. - Lockwood megkocogtatta a dosszié tetejét, aztán Fordra pillantott. - Nos? Amikor Ford viszonozta a pillantását, észrevette, hogy Lockwood a bal kezével idegesen megsimogat egy, az íróasztalon heverő követ. Lockwood követte a tekintetét, és szégyenlősen elmosolyodott, mintha rajtakapták volna valamin. - Ezt nézi? Ford látta, hogy Lockwood tekintete hirtelen nagyon óvatos lesz. - Mi ez? - kérdezte. - A szerencsekövem. - Megnézhetem? Lockwood vonakodva odaadta a követ. Ford megforgatta a kezében. Egy kis megkövesedett trilobita volt beágyazódva az egyik oldalába - Érdekes. Van valami különleges jelentősége? Lockwood habozott. - Az ikertestvérem találta egy nyáron, kilencéves korunkban, és nekem adta. Ez a kövület indított el a tudományos érdeklődés útján. A testvérem, pár héttel később vízbe fulladt. Ford forgatta az ujjai között a követ, amely már kifényesedett a sok fogdosástól. Végre megtalálta a titkot - és váratlanul rokonszenvesnek találta Lockwoodot. - Nagyon fontos lenne nekem, hogy elvállalja ezt a megbízatást, Wyman. És nekem is - tette hozzá gondolatban Ford. Finoman lerakta a követ az íróasztalra. - Hát jó.
Elvállalom, de a saját módszeremmel fogok dolgozni. - Megegyeztünk. Ne feledje: semmi magánakció. Lockwood felállt, elővett egy aktatáskát az íróasztala alól, belerakta az összes dossziét, és lecsukta a fedelét. - A táskában talál műholdas telefont, laptopot, térképeket, tárcában pénzt és a hivatalos megbízópapírjait. Egy helikopter már várja, a biztonsági őr majd odakíséri. A ruháit és egyéb holmiját majd maga után küldjük. - Bezárta az aktatáskát, és elfordította a számtárcsát. - A kombináció a pí tizedesjegyei a hetediktől a tízedikig. - Elmosolyodott a saját szellemességén. - És mi van, ha nem egyformán értelmezzük azt, hogy mi számít magánakciónak? Lockwood odatolta az aktatáskát az asztalon. - Ne felejtse el: mi nem is ismerjük magát. 3. fejezet Brooker Crawley hátradőlt az elegáns bőrkarosszékben, és szemügyre vette az öt látogatót, akik épp letelepedtek a tárgyalóasztal köré. Lobbizással töltött hosszú és gyümölcsöző karrierje során Crawley megtanulta, hogy a külsőségek alapján nagyon is meg lehet ítélni az embereket, legalábbis többnyire. Megszemlélte a vele szemben helyet foglaló férfit, akinek meglehetősen nevetséges neve volt: Delbert Yazzie. Felmérte vizenyős szemeit, szomorkás arcát, a konfekcióöltönyt, a legalább félkilós ezüst és türkiz övcsatot, a cowboycsizmát, amelyen látszott, hogy már jó párszor sarkalták. Egyszóval Yazzie könnyen kezelhetőnek tűnt. Egy bugris indián, aki cowboyt játszik, és akinek valahogy sikerült megválasztatnia magát a navahó törzsi önkormányzat elnökének. Korábban az iskolában volt gondnok. Crawley kénytelen lesz majd elmagyarázni neki, hogy Washingtonban az a szokás, hogy előre időpontot kell kérni a találkozókra. Nem lehet egyszerűen csak úgy beállítani, főleg nem vasárnap reggel. A Yazzie jobbján és balján helyet foglaló társai alkották a törzsi tanácsot. Egyikük úgy festett, mint egy igazi indián: gyöngyös fejpántot viselt, hosszú haját kis kontyba fogta, velúrbőr inget viselt ezüstgombokkal és türkiz nyakékkel. Kettőjükön egyszerű, olcsó áruházi öltöny volt. Az ötödik viszont, aki gyanúsan fehér bőrűnek tűnt, jól szabott Armani-öltönyt viselt. Ő lesz az, akivel vigyázni kell. - Nos, uraim - kezdte Crawley -, nagy örömömre szolgál, hogy találkozhatok a navahó önkormányzat újonnan megválasztott vezetőjével. Nem is tudtam, hogy itt vannak a városban. Gratulálok a megválasztásához, és üdvözlöm a törzsi tanács minden tagját. Isten hozta önöket! - Mi is örülünk, hogy itt lehetünk, Mr. Crawley - felelte Yazzie halk, kifejezéstelen hangon. - Szólítson csak Bookernek, kérem. Yazzie meghajtotta a fejét, de nem ajánlotta fel, hogy ő is szólítsa a keresztnevén. Hát nem is csoda, gondolta Crawley. Egy ilyen névvel, mint a Delbert. - Megkínálhatom önöket valamivel? Kávé, tea, ásványvíz? Mindenki kávét kért. Crawley lenyomott egy gombot, leadta a megrendelést, és pár perc múlva be is jött az asszisztense, aki egy ezüst kávéskannával, tejszíntartóval, cukortartóval és csészékkel megrakott zsúrkocsit tolt. Crawley kissé borzongva nézte, ahogy Yazzie öt kanál cukrot lapátol a kávéjába. - Nekem személy szerint is nagy megtiszteltetés, hogy együttműködhetek a navahó önkormányzattal - folytatta Crawley. - Az Isabella már majdnem beindult, ez mindnyájunknak okot ad az ünneplésre. Nagyra értékeljük a navahó néppel ápolt jó viszonyunkat, és nagyon várjuk, hogy
még hosszú időn át együttműködhessünk önökkel. Barátságos mosollyal hátradőlt, és várt. - A navahó nép köszönetet mond önnek, Mr. Crawley. Bólintgatásokkal kísért helyeslő mormolás hangzott fel az asztal körül. - Hálásak vagyunk mindazért, amit tett - folytatta Yazzie. - A navahók nagy megelégedettségére szolgál, hogy hozzájárulhattak az amerikai tudomány fejlődéséhez. Lassan, megfontoltan beszélt, mintha előre elpróbálta volna a mondandóját, és Crawley érezte, hogy kellemetlen kis görcs kezd a gyomrába markolni. Lehet, hogy le akarnak faragni a megbeszélt honoráriumából. Hát csak próbálkozzanak - fogalmuk sincs, kivel állnak szemben. Micsoda pojácák! - Kitűnő munkát végzett azzal, hogy elintézte, hogy az Isabellát a mi földünkön építsék meg, és segített, hogy tisztességes egyezségre jussunk az amerikai kormánnyal - mondta Yazzie. Álmos szemével Crawley-ra nézett, de valahogy mégsem rá. - Számunkra új tapasztalat, hogy Washingtonnal kell tárgyalnunk. Ön betartotta minden ígéretét. Mi a csudát akarnak ezek? - tűnődött Crawley. - Köszönöm, elnök úr, ez nagyon kedves. Örömmel hallom, hogy elégedettek velem. Mi mindig megtartjuk, amit ígérünk. Meg kell mondanom, hogy nagyon sok munkát fektettünk ebbe. Remélem, elnézik nekem, hogy magamat dicsérem, de ez volt az egyik legnagyobb kihívást jelentő lobbiprojekt, amelyen valaha is dolgoztam. De végül siker koronázta az erőfeszítéseinket, nem igaz? - villantott Crawley egy ragyogó mosolyt a vendégeire. - Úgy van. Reméljük, a fizetség, amit kapott, megfelelő viszonzás volt a munkájáért. - Ami azt illeti, a projekt sokkal, nagyobb költséggel járt a részünkről, mint amennyire számítottunk. A könyvelőm meglehetősen morcos hangulatban volt a múlt héten. De nem mindennap fordul elő, hogy az amerikai tudomány fejlődését szolgálhatjuk, miközben a navahóknak is munkát és lehetőségeket teremtünk. - Akkor rá is térnénk a látogatásunk céljára. Crawley belekortyolt a kávéjába. - Persze, csak tessék, kíváncsian várom. - Mivel a munkát befejeztük, és az Isabella beindult, nem látjuk értelmét, hogy továbbra is igénybe vegyük a szolgálatait. Miután lejár a szerződésünk a Crawley és Stratham irodával október végén, nem szeretnénk megújítani. Yazzie mindezt olyan nyíltan és minden finomkodás nélkül közölte, hogy Crawley-nak kellett egypár pillanat, hogy felfogja, amit hall, de azért a mosoly nem tűnt el az arcáról. - Nos, ezt sajnálattal hallom - mondta. - Talán valamit rosszul csináltunk, vagy nem tettünk meg valamit, amit kellett volna? - Nem erről van szó, csak amint már mondtam, a projekt befejeződött. Miért kellene még lobbizni? Crawley vett egy jó nagy levegőt, és lerakta a kávésbögrét. - Nem hibáztatom önöket, amiért ezt gondolják, végül is Window Rock nagyon messze van Washingtontól. - Előbbre hajolt, és szinte suttogássá halkította a hangját: - Hadd, áruljak el valamit, elnök úr. Ebben a városban soha semmi nincs befejezve. Az Isabella valójában még nem működik, és van egy régi mondás a K Streeten, mely szerint az Isten malmai lassan őrölnek". Az ellenségeink - az önök ellenségei - soha nem adják fel. A Kongresszusban nagyon sokan még mindig szeretnék leállítani a projektet. Washingtonban ez már csak így megy - soha nem felejtenek, és soha nem bocsátanak meg. Lehet, hogy holnap beterjesztenek egy törvényjavaslatot, amellyel meg akarják szüntetni az Isabella finanszírozását. Lehet, hogy megpróbálják újratárgyalni a bérleti szerződést. Szükségük van egy
barátra itt, Washingtonban, Mr. Yazzie. És ez a jó barát én vagyok. Én eddig is megtartottam az ígéreteimet. Ha megvárják, amíg a rossz hírek odaérnek Window Rockba, addigra már túl késő lesz. Figyelte az arcukat, de nem tudott leolvasni róluk semmiféle reakciót. - Én határozottan azt javasolnám, hogy újítsák meg a szerződést még legalább fél évre, a biztonság kedvéért. Ez a Yazzie olyan kifürkészhetetlen, mint egy kínai, gondolta Crawley. Azt kívánta, bárcsak még mindig az előző önkormányzati elnökkel lenne dolga, aki imádta a véres steaket, a száraz martinit és a jó nőket. Kár, hogy rajtakapták, hogy kissé túl mélyre nyúlt az önkormányzat kasszájába. Yazzie végre megszólalt: - Mr. Crawley, nekünk sok mindenre van nagy szükségünk - iskolára, állásokra, orvosi rendelőkre, sportközpontokra a fiataloknak. Az utainknak csak hat százaléka van aszfaltozva. Crawley továbbra is olyan lelkesen mosolygott, mintha épp egy fényképezőgép előtt állna. Micsoda hálátlan disznók! A jövő évtől kezdve az idők végezetéig bezsebelhetik az évi hatmillió dolláros bérleti díjat a kormánytól, ő meg semmit sem kap belőle. Pedig nem hazudott - ez a lobbifeladat igencsak kemény munka volt elejétől a végéig. - Ha tényleg valami baj történik itt, Washingtonban - folytatta Yazzie lassú, álmos hangján -, akkor majd újból igényt tartunk a szolgálataikra. - Mr. Yazzie, a miénk nagyon kis lobbizó cég, csak ketten vagyunk a partneremmel. Mindössze néhány klienst tudunk vállalni, és hosszú várólistánk van. Ha most kiszállnak, azonnal a helyükre lép valaki. És akkor, ha valami történik, és újból szükségük lenne a szolgálatainkra. - Vállaljuk a kockázatot - felelte Yazzie szárazon. - Azt javasolnám, méghozzá nagyon határozottan, hogy hosszabbítsák meg a szerződést fél évre. Akár arról is tárgyalhatunk, hogy fél honoráriummal. Akkor legalább fenntartanák a helyüket. A törzsi tanács vezetője határozottan nézett rá. - Nagyon jól megfizettük a munkáját. Tizenötmillió dollár rengeteg pénz. Miután átnéztük az elszámolást a munkaórákról és a költségekről, felmerült néhány kérdés, de pillanatnyilag ezzel nem szeretnénk foglalkozni - sikerrel járt, és mi hálásak vagyunk érte. Maradjunk ennyiben. Yazzie felállt, majd a többiek is követték a példáját. - Ebédre csak itt maradnak, Mr. Yazzie, ugye? Természetesen a vendégeim. Van egy remek új francia étterem nem messze a K Streettől, a Le Zinc, amit egy régi egyetemi társam vezet. Fantasztikus a steak au poivre combójuk és a száraz martinijük. - Soha nem látott még olyat, hogy egy indián visszautasítson egy ingyen italt. - Köszönjük, de még rengeteg dolgunk van itt, Washingtonban, és nincs időnk. - Yazzie kezet nyújtott. Crawley alig akart hinni a fülének. Ezek tényleg elmennek, csak így! Felállt, rosszkedvűen kezet fogott a látogatóival, majd kikísérte őket. Miután távoztak, nekitámaszkodott az iroda rózsafa ajtajának. Csak úgy tombolt benne a düh. Semmi figyelmeztetés, se egy levél, se egy telefonhívás, még időpontot se kértek. Csak így besétálnak, kirúgják, aztán távoznak. És még arra is célozgattak, hogy becsapta őket! Négy év és tizenötmillió dollárnyi munka után megszerezte nekik az aranytojást tojó tyúkot, és erre ők mit csinálnak? Megskalpolják, és otthagyják a keselyűknek. Hát a K Streeten nem így szokás intézni a dolgokat. Itt az ember törődik a barátaival. Kihúzta magát. Brooker Hamlin Crawley soha nem kerül a földre az első ütéstől. Harcolni fog - és már kezdett is formálódni egy ötlet a fejében, hogy hogyan üthetne vissza. Bement a belső irodahelyiségbe, bezárta az ajtót, és kivette az íróasztal legalsó fiókjába rejtett telefonkészüléket. A
vezetékes vonal egy idős hölgy nevén volt, aki a sarkon lévő idősek otthonában lakott, és az ő nevére szóló hitelkártyával fizették, amiről a hölgy nem is tudott. Crawley csak legritkább esetben használta ezt a telefont. Lenyomta az első számot, aztán megtorpant a keze. Egy emlék villant fel benne, épp csak egy pillanatra arról, amikor fiatalemberként először Washingtonba jött, és csak úgy fűtötték a magasröptű eszmék és nagy remények. Émelyegni kezdett a gyomra, de aztán megint elárasztotta a düh. Nem fogja megadni magát, az a gyengeség jele - Washingtonban ez az egyetlen halálos főbűn. Benyomogatta a többi számot is. - Beszélhetnék Don T. Spates tiszteletessel? A telefonbeszélgetés rövid volt és tömör, az időzítés tökéletes. Crawley letette a kagylót, és érezte, hogy diadal árasztja el, amiért ilyen ragyogó ötlete támadt. Egy hónapon belül azok a rézbőrű vademberek újból itt lesznek az irodájában, és könyörögni fognak, hogy újból megbízhassák, az eddigi honorárium kétszereséért. 4. fejezet Wyman Ford kinézett a Cessna Citation ablakán, miközben a kisgép megdőlve kanyarodott egyet a Lukachukai-hegység fölött, és célba vette a Red Mesa sziklafennsíkot. A sárga, vörös és csokoládébarna homokkő rétegekből álló, a sivatagból szigetként kiemelkedő sziklaformációt minden oldalról meredek kőfalak határolták. Ahogy Ford figyelte, a napfény előtört egy résen a felhők közül, épp a sziklafennsíkra vetült, és szinte lángra lobbantotta a színeket. Olyan volt, mint egy titokzatos, elveszett világ. Ahogy közelebb értek, a részletek is kezdtek kirajzolódni. Ford már ki tudta venni a leszállópályákat, amelyek úgy húzódtak a fennsíkon, mintha két fekete ragtapasz lenne ráragasztva, mellettük egy sor hangár állt, és volt egy helikopter-leszállóhely is. Északnyugat felől három hatalmas nagyfeszültségű vezeték indult, amelyeket harminc emelet magasságú acélvázak tartottak. A vezetékek a sziklafennsík szélénél találkoztak össze, egy kettős kerítéssel védett területen. Másfél kilométerrel távolabb egy csoport ház bújt meg egy kis völgyben a nyárfák között. Kicsit messzebb, egy zöld mezőn túl nagy faépület állt - ez volt az egykori régi Nakai Rock kereskedelmi állomás. Egy vadonatúj, kelet-nyugati irányú aszfaltút szelte át a sziklafennsíkot. Ford tekintete végigsiklott a sziklákon. Úgy száz méterrel lejjebb egy óriási, négyszögletes nyílást vágtak a sziklafal oldalába, amelyben egy fémajtó bújt meg. Ahogy a gép tovább kanyarodott, Ford megpillantotta az egyetlen utat, amely a sziklafennsíkra vezetett. - úgy kanyargott az oldalán, mint egy fatörzsre feltekergő kígyó. Ez volt a Dugway nevű út. A Cessna lassan ereszkedni kezdett. Közelebbről már látszott, hogy a Red Mesa felszínét kiszáradt vízmosások és kis völgyek szabdalják, köztük nagy kövekkel teleszórt sík részek terültek el. Itt-ott ritkásan nőtt borókafenyők váltakoztak kiszáradt, csontvázszerű fenyőkkel. Helyenként foltokban fű és zsályacserje nőtt, majd kavicsos területek és homokdűnék következtek. A Cessna földet ért a leszállópályán, és odagördült a terminálhoz. Mögötte több hangár is állt a ragyogó napfényben. A pilóta kinyitotta a gép ajtaját, Ford pedig, akinél nem volt más poggyász, csak a Lockwoodtól kapott aktatáska, kiszállt a meleg betonra. Senki sem várta. A pilóta búcsút intett, visszaszállt a gépbe, és egy perc múlva a Cessna már ismét a levegőben volt, alumíniumteste megcsillant a türkizkék égen. Ford nézte, amíg el nem tűnt, aztán odaballagott a terminálhoz. Az ajtón egy fatábla lógott, kézzel festett, a vadnyugat korát idéző felirattal:
BELÉPNI TILOS! Az illetéktelen behatolókat lelőjük! Ez rád is vonatkozik, cimbora! G. HAZELIUS, SERIFF Ford egy ujjal megbökte a táblát, és hallgatta, ahogy nyikorogva ide-oda himbálózik. Az ajtó mellett, a betonba ágyazott fémoszlopokon egy világoskék tábla állt, amely száraz, bürokratikus kormánynyelvezeten nagyjából ugyanezt közölte. Szélroham söpört végig a leszállópályán, örvénylő portölcséreket sodorva az aszfalton. Ford megpróbált benyitni a terminálba, de az ajtó zárva volt. Hátrább lépett és körbenézett. Úgy érezte magát, mintha A Jó, a Rossz meg a Csúf nyitójelenetébe csöppent volna. A tábla nyikorgása és a szél süvítése egy emlékképet idézett fel benne - azt a pillanatot, amikor hazaért az iskolából, a nyakában lógó kulccsal kinyitotta washingtoni házuk ajtaját, aztán megállt egyedül a tágas, kongóan visszhangzó hallban. Az édesanyja soha nem volt otthon, mindig épp valami fogadáson vagy adománygyűjtő rendezvényen vett részt, az apja pedig többnyire üzleti úton járt. Egy közeledő jármű dübörgése zökkentette vissza a jelenbe. Egy Wrangler dzsip bukkant ki egy emelkedő tetején a terminál mögött, és átszáguldott a betonon. A terepjáró nagy csikorgással bevette a kanyart, aztán lefékezett Ford előtt. Egy férfi ugrott ki a volán mögül, és ragyogó mosollyal kezet nyújtott üdvözlésül. Ő volt Gregory North Hazelius. Pontosan úgy festett, mint a dossziéjához mellékelt fotón, és csak úgy áradt belőle az energia. - Yá'át'ééh shi éi, Gregory - mondta Hazelius, és megszorongatta Ford kezét. - Yá'át'ééh - felelte Ford. - Csak nem azt akarja mondani, hogy maga beszél navahóul? - Csak néhány szót, amit egy volt diákomtól tanultam. Isten hozta. Ford futólag áttanulmányozta Hazelius személyi anyagát, amelyből kiderült, hogy a fizikus tizenkét nyelven beszél, melyek között szerepelt a farszi, két kínai dialektus és a szuahéli is. A navahót nem említették. Ford, aki 192 centi magas volt, általában megszokta, hogy le kell hajolnia, ha mások szemébe akar nézni, de most a szokásosnál is jobban lefelé kellett irányítania a tekintetét. Hazelius alig lehetett magasabb 170 centinél, sportosan elegáns volt a szépen vasalt khaki nadrágban és krémszínű selyemingben, és mindehhez indián mokaszint viselt. A szeme olyan kék volt, mint két színes üvegcserép egy festett üvegablakból, amelyen hátulról átvilágít a napfény. Hosszú orra volt, magas, sima homloka és hullámos, szépen fésült barna haja. Kis termete ellenére túlfűtött energia áradt belőle. - Nem számítottam rá, hogy maga a nagy tudós fogad majd. Hazelius elnevette magát. - Itt mindenki legalább két munkakört lát el. Én vagyok a sofőr is. Kérem, szálljon be. Ford bepréselődött az utasülésre, miközben Hazelius becsusszant a volán mögé olyan kecsesen, mint egy kismadár, - Nem akartuk, hogy mindenféle kisegítő személyzet lábatlankodjon itt, amíg az Isabella beindításán dolgozunk. Különben is, szerettem volna személyesen fogadni magát - fordult ragyogó mosollyal Ford felé. - Maga a mi Jónásunk. - Jónás? - Tizenketten voltunk, maga a tizenharmadik. Magának köszönhetően lehet, hogy valakit ki kell
dobnunk a hajóból - kuncogott Hazelius. - Maguk ilyen babonásak? Hazelius felnevetett. - El sem tudja képzelni! Soha nem megyek sehová a nyúllábam nélkül. - Előhúzott egy ronda, ősrégi, szinte szőrtelenre kopott nyúllábat a zsebéből. - Az apámtól kaptam hatéves koromban. - Nagyon szép. Hazelius rátaposott a gázpedálra, és a terepjáró úgy meglódult, hogy Ford egész az ülésnek lapult. A Wrangler átszáguldott a betonon, aztán csikorogva ráfordult a borókafenyők között kanyargó, frissen aszfaltozott útra. - Tudja, Wyman, olyan ez, mint egy nyári táborozás. Minden tennivalót magunk végzünk el, főzést, takarítást, autóvezetést, amit csak akar. Van egy húrelmélettel foglalkozó elméleti fizikusunk, aki csodás vesepecsenyét készít grillen, a pszichológusunk segített összeállítani a borospincénket, és a többiek is többféle tehetséggel dicsekedhetnek. Ford megkapaszkodott, miközben a dzsip csikorgó gumikkal bevett egy újabb kanyart. - Ideges? - kérdezte Hazelius. - Ébresszen fel, ha megérkeztünk. Hazelius nevetett. - Nem tudok ellenállni ezeknek az üres utaknak. Itt nincsenek rendőrök, csak kilométereken át a nagy semmi. Na és maga, Wyman? Magának milyen különleges adottságai vannak? - Szenzációsan mosogatok. - Nagyszerű! - Tudok fát vágni. - Remek! Hazelius úgy vezetett, mint egy eszelős, hihetetlen sebességgel repesztett, és nem vett tudomást a sávokról. - Elnézést, hogy nem voltam ott, amikor leszállt a gépe. Épp most végeztünk egy teszteléssel az Isabellán. Lenne kedve egy kicsit körülnézni a környéken? - Az remek lenne. A dzsip nagy sebességgel felkapaszkodott egy emelkedőn. Ford egy pillanatra szinte súlytalannak érezte a testét. - Ez a Nakai-szikla - mutatott Hazelius egy kőoszlopra, amelyet Ford a gépről is látott. - A régi kereskedelmi állomás erről a szikláról kapta a nevét. A falut is Nakai Rocknak hívják. Mindig is kíváncsi voltam, hogy vajon mit jelenthet a Nakai? - Navahóul mexikóit" jelent. - Á, köszönöm. Borzasztóan örülök, hogy ilyen hamar ide tudott jönni. Sajnálatos módon nem a legjobban alakul a kapcsolatunk a helybéliekkel. Lockwood nagyon dicsérte magát. Az út nagy kanyarral, egy nyárfákkal sűrűn benőtt, védett völgybe érkezett, amelyet vöröses, meredek homokkő sziklafalak határoltak. A kanyar külső oldalán úgy egy tucat vályogutánzatú ház állt elszórva a nyárfák között, előttük fehér léckerítéssel körbevett kis pázsit. Középen smaragdzöld füvű sportpálya terült el, amely élénk kontrasztot alkotott a homokkő sziklafalak vöröses színével. A völgy túlsó végében egy magas, különös formájú szikla emelkedett. - Előbb-utóbb közel kétszáz család számára akarunk majd itt házakat építeni. Egész kis várost telepítünk az idelátogató tudósok, a családtagjaik és a kisegítő személyzet számára. A dzsip elszáguldott a házak mellett, aztán nagy ívben bekanyarodott. - A teniszpálya - intett balra Hazelius. - Az ott egy istálló három lóval. Egy festői faházhoz értek, amely hatalmas nyárfák árnyékában bújt meg. - Ez volt a régi kereskedelmi állomás, amit átalakítottunk ebédlővé, konyhává és pihenőszobává. Van biliárd,
pingpongasztal, asztali foci, lehet videózni, van könyvtár és kávézó. - Mit keresett idefent egy kereskedelmi állomás? - Mielőtt a szénbányászati vállalat elűzte őket innen, a navahók birkát legeltettek a Red Mesán. Itt cserélték élelmiszerre és egyéb árura a szőnyegeket, amelyeket a gyapjúból szőttek. A Nakai Rock stílusú szőnyegek kevésbé ismertek, mint a Two Grey Hills környékéről származóak, de ugyanolyan szépek, sőt talán még szebbek. - Hazelius Fordra pillantott. - Hol végezte a terepgyakorlatát? - Az új-mexikói Ramahban - Ford azt már nem tette hozzá, hogy egyetlen nyarat töltött ott még egyetemista korában. - Ramah? Nem ott végezte kutatásait a híres antropológus, Clyde Kluckhohn a Navahó varázslás című könyvéhez? Fordot meglepte Hazelius tájékozottsága. - De igen. - Folyékonyan beszél navahóul? - kérdezte Hazelius. - Épp csak annyit, amivel bajba tudom keverni magam. A navahó talán a világ legnehezebb nyelve. - Igen, engem is ezért érdekelt mindig. És segített nekünk megnyerni a második világháborút. A dzsip csikorogva megállt egy takaros kis házikó előtt, amelynek kerítéssel körbevett kertjében szinte természetellenesen zöldellt a fű. Kövezett kis hátsó udvar is tartozott hozzá piknikező asztallal és kerti grillsütővel. - Íme, a Ford-rezidencia - mutatott körbe Hazelius. - Elbűvölő. - Ami azt illeti, a ház minden volt, csak nem elbűvölő. Inkább nyomasztóan jellegtelenül kertvárosias volt, a pueblo indián építkezést utánzó giccses stílusban. A környező táj azonban gyönyörű volt. - A kormány által épített házak mindenhol egyformák - jegyezte meg Hazelius. - De kényelmesnek fogja találni. - Hol vannak a többiek? - Odalent a Bunkerban. Így nevezzük a földalatti komplexumot, ahol az Isabella található. Egyébként hol van a poggyásza? - Holnap küldik utánam. - Úgy látom, tényleg nagyon sürgős volt, hogy ideküldjék magát. - Arra sem adtak időt, hogy a fogkefémet becsomagoljam. Hazelius indított, és nyaktörő sebességgel bevette az utolsó kanyart is. Aztán lefékezett, átkapcsolt négykerék-meghajtásra, és lehajtott a dzsippel az útról a bozótoson átvezető barázdált ösvényre, amelyben két mély nyomvonal húzódott. - Hová megyünk? - Majd meglátja. A kerekek vízmosásokba zökkentek és köveken ugrottak meg, miközben a dzsip felfelé kapaszkodott a furcsa, megcsavarodott törzsű borókákból és halott fenyőkből álló erdőn keresztül. így zötykölődtek pár kilométeren át, míg egy meredek, vöröses homokkő lejtő nem bukkant fel előttük. A dzsip megállt, és Hazelius kipattant. - Itt felmegyünk. Ford kíváncsisága egyre fokozódott. Követte a fizikust az emelkedőn egy különös homokkőszikla csúcsára. A szikla tetején óriási meglepetés fogadta: teljesen váratlanul a Red Mesa legszélén találta magát. A sziklafal több mint hatszáz méter mélységbe zuhant. A világon semmilyen figyelmeztető tábla nem volt kitéve, amely jelezte volna, hogy az út végében egy meredek szakadék