Paulo Coelho A Zahir. Paulo Coelho A Zahir Fordította Nagy Viktória

Paulo Coelho A Zahir Esther tízévi házasság után, búcsú nélkül hagyja el férjét, a fényőzı életet élı sikeres írót. A szakmájában elismert, háborús tudósítóként dolgozó nınek látszólag semmi oka nem volt, hogy kilépjen a nyitott házasságból. Lehet hogy kényszerítették, elrabolták, megölték, vagy egyszerően megunta kiüresedett kapcsolatát gazdag és befolyásos férjévelv Megannyi válaszra váró kérdés. Aztán egy napon feltőnik egy különös fiatalember, Mikhail, aki ígéretet tesz a szerzınek, hogy elvezeti feleségéhez. Az utazás Párizs csillogó termeibıl Mikhail háború sújtotta szülıföldjére, Kazahsztán sztyeppéire vezet, ahol az író egy élı spirituális hagyomány segítségével különös felfedezést tesz... Coelho önéletrajzi ihletéső, új mőve nemcsak a tıle megszokott bölcsességrıl és emberismeretrıl tesz tanúbizonyságot, de bepillantást enged a brazil szerzı életébe, tükröt tart vágyainak és kétségeinek, feltárja féltve ırzött titkait. Paulo Coelho mővei 59 nyelven jelennek meg, több mint 56 millió példányban. Legutóbbi könyvét, a Tizenegy percet 2003 legnagyszerőbb bestsellereként tartják számon szerte a világban, míg hazánkban Az alkimista címő mőve a sikerlistákat ostromolja. Korunk egyik legjelentısebb szerzıje számos elismerı nemzetközi díjban részesült, többek között a WEF (a davosi Világgazdasági Fórum) Crystal-díjában, és a Francia Nemzeti Becsületrend lovagi címében. 2002-ben a Brazil Irodalmi Akadémia tagjává választották. A világ vezetı lapjaiban heti rendszerességgel jelennek meg írásai. Paulo Coelho A Zahir Fordította Nagy Viktória Paulo Coelho A Zahir ATHENAEUM 2000 KIADÓ Paulo Coelho, 2005 A mő eredeti címe: O Zahir. Rio de Janeiro, Editora Rocco Ltda. A könyv a Sant Jordi Asociados (Barcelona, Spanyolország) jóváhagyásával kerül forgalomba. Minden jog fenntartva. www.paulocoelho.com.br www.coelho.hu Hungarian translation Nagy Viktória, 2005 A borító a Harper CoUins QıK) hozzájárulásával és Nıi alak" Powerstock és Hegyek" Romilly Loclcyer/Getty Images

fotók felhasználásával készült. Elsı megjelenés: 2005. április Kiadta az Athenaeum 2000 Kiadó, az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztık Egyesülésének a tagja. Melyik ember az közületek, a kinek ha száz juha van, és egyet azok közül elveszt, nem hagyja ott a kilencvenkilencet a pusztában, és nem megy az elveszett után, mígnem megtalálja azt? Lukács 15,4 Károli Gáspár fordítása Ajánlás Az autóban elmondtam neki, hogy pontot tettem könyvem elsı változatának végére._ Amikor elindultunk fölfelé, a hegyre, amelyet szentnek tartunk, és ahol már sok rendkívüli pillanatot éltünk át együtt, megkérdeztem, nem akarja-e tudni, mirıl szól, mi a címe. Azt felelte, nagyon kíváncsi rá, de a munkám iránti tiszteletbıl hallgatott, nem szólt és nem kérdezett semmit, csak boldog volt, nagyon boldog. Megmondtam, mi a címe és mirıl szól. Tovább gyalogoltunk némán, és egyszer csak zajt hallottunk. Az egyre közeledı szél zörgette a lombtalan fák ágait a magasban. Mintha a hegy ismét meg akarná mutatni mágikus erejét. Aztán jött a hó. Hirtelen megálltam. Áhítattal töltött el a pillanat: a szállingózó hópelyhek, a szürke égbolt, az erdı, és mellettem ı. İ, aki mindig itt állt, mellettem. Már akkor meg akartam neki mondani, de végül mégis úgy döntöttem, hogy csak akkor tudja meg, amikor elıször fellapozza ezeket az oldalakat. Ezt a könyvet neked ajánlom, Christina, feleségem. A szerzı Jorge Luis Borges szerint a Zahir eszméje az iszlám hagyományban gyökerezik, és valamikor a 18. században született A Zahir arabul azt jelenti: látható, jelenlévı, valami, amit nem lehet nem észrevenni. Valami vagy valaki, amivel vagy akivel ha egyszer kapcsolatba kerülünk, lassacskán elárasztja az elménket, míg végül már semmi másra nem tudunk gondolni. Ez lehet szentség, vagy ırület. Faubourg Saint-Péres A fantasztikum enciklopédiája

1953 Szabad ember vagyok A nı, Esther, háborús tudósító, nemrég érkezett viszsza Irakból, mert az ország megszállása bármelyik pillanatban megkezdıdhet, harminc éves, férjezett, gyermektelen. A férfi ismeretlen, huszonhárom-huszonöt év körüli, sötétbarna hajú, mongol vonásokkal. Mindkettıt egy kávézóban látták utoljára a Faubourg Saint- Honoré utcában. A rendırség tudomást szerzett róla, hogy azelıtt is találkoztak már, bár azt senki nem tudta megmondani, hogy hányszor. Esther mindig úgy beszélt a férfiról - akit mindenki csak Mikhail néven ismert -, hogy nagyon fontos ember, de azt sosem említette, hogy milyen minıségében fontos neki: az újságírónak van rá szüksége, vagy a nınek. A rendırség nyomozást indított az ügyben. Felmerült az emberrablás, a zsarolás és a gyilkosság lehetısége is - amin nincs mit csodálkozni, hiszen munkája során gyakran volt kénytelen olyan emberektıl szerezni információt, akik kapcsolatban álltak terrorista sejtekkel. Felfedezték, hogy az utóbbi hetekben rendszeresen pénzt vett fel a bankszámlájáról: szerintük az információkért fizetett. Nem vitt magával ruhát, de érdekes módon nem találták meg az útlevelét. A férfi ismeretlen, nagyon fiatal, nem szerepel semmiféle rendırségi nyilvántartásban, semmilyen módon nem lehet kideríteni a személyazonosságát. A nı két nemzetközi újságírói kitüntetés tulajdonosa, harminc éves, férjezett. A feleségem. Én is gyanúba keveredek, és letartóztatnak - ugyanis megtagadom a választ arra a kérdésre, hogy hol voltam aznap, amikor eltőnt a feleségem. De a börtönır hamarosan kitárja az ajtót és közli, hogy szabad ember vagyok. Miért is vagyok szabad? Mert manapság mindenki mindent tud mindenkirıl, csak akarni kell az információt, és már meg is van: hol használta utoljára az illetı a hitelkártyáját, hova jár rendszeresen, kivel hál. Az én esetemben még egyszerőbb volt a dolog: egy nı, szintén újságíró, a feleségem barátnıje, de szerencsére elvált - és ezért nem volt vesztenivalója -, amikor megtudta, hogy letartóztattak, jelentkezett, hogy tanúsítsa: vele háltam aznap éjjel, és vele voltam egész nap is. Egy sor egészen konkrét bizonyítékot is bemu-

tatott. Beszélgetek a fıfelügyelıvel, aki visszaadja a holmimat, bocsánatot kér, kijelenti, hogy letartóztatásom törvényes volt, és hogy nem perelhetem be miatta az államot. Biztosítom róla, hogy legcsekélyebb szándékomban sem áll, és tisztában vagyok vele, hogy akit bőncselekménnyel gyanúsítanak, azt 24 órás ırizetben tartják, még akkor is, ha nem követett el semmit. - Most már szabad - mondja, megismételve az ır szavait. Megkérdezem: mi van, ha tényleg történt valami a feleségemmel? Néha emlegette, hogy kiterjedt kapcsolatai vannak a terrorista-alvilággal, és idınként úgy érzi, mintha messzirıl követnék. A felügyelı nem válaszol. Kitartóan faggatom, de nem mond semmit. Megkérdezem, hogy használhatja-e az útlevelét. Azt feleli, természetesen, hiszen nem követett el semmit, miért ne hagyhatná el az országot, amikor csak akarja? - Tehát fennáll a lehetısége annak, hogy nem tartózkodik Franciaországban? - Arra gondol, hogy esetleg elhagyta magát a nı miatt, akivel lefeküdt? Ez nem tartozik rá, felelem. A felügyelı megáll egy pillanatra, komolyan rám néz, és azt mondja, hogy azért csuktak be, mert ez az eljárás része, de nagyon sajnálja, hogy eltőnt a feleségem. İ is házas, és bár nem szereti a könyveimet (ezek szerint tudja, ki vagyok! Nem is olyan tájékozatlan, amilyennek látszik!), bele tudja élni magát a helyzetembe, s tudja, min megyek keresztül. Megkérdezem, mi a teendım mostantól. Átnyújtja a névjegykártyáját, megkér, hogy ha megtudok valamit, értesítsem - a filmekben lehet látni ilyen jeleneteket. Nem tud meggyızni, nagyon is tisztában vagyok vele, hogy a felügyelık mindig többet tudnak, mint amenynyit elmondanak. Megkérdezi, hogy találkoztam-e már azzal az emberrel, akivel Esthert utoljára látták. Azt felelem, hogy hallottam már a fedınevét, de nem ismerem személyesen. Megkérdezi, hogy vannak-e családi problémáink. Azt felelem, hogy több mint tíz éve élünk együtt, és pontosan annyi problémánk van, mint a többi átlagos házaspárnak. Se több, se kevesebb. Finoman megkérdezi, hogy beszéltünk-e mostanában válásról, vagy fontolgatta-e a feleségem, hogy elköltözik otthonról. Azt felelem, hogy ez a lehetıség soha nem merült föl, bár - ismétlem: mint minden házaspárnak" - voltak néha nézeteltéréseink.

Gyakran vagy csak néha? Néha - ismétlem. Most még finomabban kérdezi: gyaníthatta-e, hogy viszonyom van a barátnıjével. Erre azt felelem, hogy ez volt az elsı és az utolsó alkalom, hogy lefeküdtünk egymással. Nem volt ez viszony, inkább csak nem tudtunk mirıl beszélni, unalmas volt az egész nap, ebéd után nem tudtunk mit kezdeni magunkkal, a csábítás játéka viszont mindig fölrázza kissé az embert - így aztán az ágyban kötöttünk ki. - Maga bárkivel lefekszik, ha éppen unatkozik? Legszívesebben azt felelném, hogy az ilyesfajta kérdések nem képezik a nyomozás részét, de szükségem van a cinkosságára, talán késıbb is szükségem lehet még rá - hiszen ne feledkezzünk meg róla, hogy létezik egy nagyon fontos intézmény, a Szívességbank, amely mindig nagy hasznomra vált. - Megesik néha. Amikor nem történik semmi érdekes, a nı érzelmet keres, a férfi kalandot, és kész. Másnap mindketten úgy tesznek, mintha mi sem történt volna, és az élet megy tovább. Megköszöni a segítségemet, kezet nyújt, azt mondja, hogy azért az élet nem egészen így megy. Létezik unalom, semmittevés, sıt, vágy is létezik, elıfordul, hogy megkívánunk valakit, de azért nem így mennek a dolgok, az ember uralkodik magán, hiszen nem csinálhatja mindig azt, amire éppen kedve szottyan. - Persze lehet, hogy a mővészek szabadabban élnek - teszi hozzá. Azt felelem, hogy ismerem az általa képviselt világot, de most nem akarom összehasonlítgatni véleményeinket a társadalomról és az emberiségrıl. Elhallgatok, és várom a következı lépést. - Ha már a szabadságról beszélünk: elmehet - mondja a felügyelı, kissé csalódottan, amiért az írónak nincs kedve beszélgetni a rendırrel. - Most, hogy volt szerencsém személyesen megismerni, el fogom olvasni a könyveit. Az igazat megvallva, bár azt mondtam, hogy nem szeretem ıket, valójában egyiket sem olvastam. Nem elıször hallottam ezt a mondatot, és minden bizonnyal nem is utoljára. Az egész ügy arra volt jó, hogy szerezzek még egy olvasót. Elköszönök tıle, és elmegyek. Szabad vagyok. Kijöttem a börtönbıl, a feleségem titokzatos körülmények között eltőnt, nincs kötött munkaidım, nincsenek párkapcsolati problémáim, gazdag vagyok, híres, s ha Esther valóban elhagyott, bizonyára hamar találok helyette valaki mást. Szabad

vagyok és független. De mi is a szabadság? Életem nagy részében rabszolgája voltam valaminek, hol ennek, hol annak. Hát akkor mi a szabadság? Gyermekkorom óta azért harcoltam, hogy kivívjam magamnak és megırizzem. A szabadság volt legféltettebb kincsem. Harcoltam a szüleim ellen, akik mérnököt akartak belılem faragni, én viszont író akartam lenni. Harcoltam az osztálytársaim ellen, akik folyton perverz tréfáik célpontjává akartak tenni, és rengeteg vérnek kellett kifolynia, hol az ı orrukból, hol az enyémbıl, és rengetegszer kellett takargatnom anyám elıl a sérüléseimet - mert a saját problémáimat nekem kell megoldanom, és nem neki -, míg eljutottam odáig, hogy sírás nélkül tőrjem a verést. Harcoltam, hogy legyen egy állásom és el tudjam tartani magam, elmentem egy vaskereskedésbe áruszállítónak, hogy ne kelljen tovább hallgatnom a szokásos szülıi zsarolást: adunk neked pénzt, ha ezt meg azt csinálod". Harcoltam - igaz, eredménytelenül - a lányért, akibe kamaszkoromban szerelmes voltam, és aki szintén szerelmes volt belém. Elhagyott, mert a szülei meggyızték, hogy nekem nincs jövım. Harcoltam az újságírás rideg légköre ellen, ez volt ugyanis a következı foglalkozásom. A fınököm három órán keresztül várakoztatott, és csak akkor vett észre, amikor szép lassan darabokra téptem a könyvet, amit olvasott. Meglepetten nézett rám, és akkor meglátta, hogy olyan ember áll elıtte, aki kitartóan harcol és bátran szembenéz az ellenféllel: vagyis igazi riporteralkat. Harcoltam a szocialista eszményért, börtönbe kerültem, kiszabadultam és tovább harcoltam, és közben úgy éreztem, hogy én vagyok a munkásosztály hıse - azután meghallottam a Beatles zenéjét, és rájöttem, hogy a rock and roll sokkal szórakoztatóbb, mint Marx. Harcoltam elsı, második és harmadik feleségem szerelméért. Harcoltam azért, hogy legyen bátorságom elválni az elsıtıl, a másodiktól és a harmadiktól is, mert a szerelem nem élte túl az élet viharait, nekem pedig tovább kellett folytatnom a keresést az után a személy után, aki azért jött a világra, hogy rám találjon. És ez a személy hármójuk közül egyikükkel sem volt azonos. Harcoltam azért, hogy legyen bátorságom otthagyni az újságírást és belevetni magam a könyvírás kalandjába, holott tudtam, hogy a hazámban senki sincs, aki meg tudna élni az irodalomból. Egy év múlva abbahagytam, miután megírtam több mint ezer oldalt, amelyek igazán zseniálisnak tőntek, mert még én magam sem értettem ıket.

Miközben harcoltam, láttam, hogy az emberek folyton a szabadságra hivatkoznak, holott valójában minnél meggyızıbben érvelnek ezen alapvetı joguk mellett, annál inkább rabszolgái szüleik vágyainak, egy olyan házastársnak, akinek annak idején megígérték, hogy holtomiglan-holtodiglan" kitartanak mellette, az üzleti mérlegnek, a rendszernek, félbemaradt projekteknek, szerelmeknek, akiknek nem tudták azt mondani, hogy nem" vagy hogy elég", a hétvégéknek, amelyeken kötelezı együtt ebédelniük olyan emberekkel, akikhez semmi kedvük. Rabszolgái a luxusnak, a luxus látszatának, és a luxus látszata látszatának. Rabszolgái egy olyan életnek, amit nem ık választottak maguknak, csak elhatározták, hogy végigcsinálják - mert valaki meggyızte ıket arról, hogy így lesz a legjobb. És így telnek teljesen egyforma napjaik és éjszakáik, és számukra a kaland csak egy szó valami könyvben és csak egy kép a tévében, ami mindig be van kapcsolva, és ha véletlenül mégis kinyílik elıttük egy ajtó, mindig azt mondják: - Nem érdekel, nincs hozzá kedvem. Honnan tudhatnák, hogy van-e kedvük vagy nincs, ha soha nem próbálták ki? De felesleges is ezen töprengeni: az az igazság, hogy nem mernek kockáztatni, félnek bármilyen változástól, ami esetleg gyökerestül felforgathatná azt a világot, amit megszoktak. A felügyelı azt mondja, hogy szabad vagyok. Szabad vagyok most, és szabad voltam a fogságban is, mert még mindig a szabadságot becsülöm a legtöbbre ezen a világon. Persze hogy emiatt meg kellett innom olyan borokat, amelyek nem voltak ínyemre, meg kellett tennem olyan dolgokat, amiket egyébként nem tettem volna meg és amiket soha többet nem fogok megtenni, el kellett viselnem sok sebet a testemen és a lelkemen, és meg kellett bántanom másokat, akiktıl késıbb bocsánatot kértem - amikor ráébredtem, hogy bármit megtehetek, csak azt nem, hogy kényszerítsem a másikat arra, hogy kövessen az ırültségemben, kielégíthetetlen életszomjamban. Nem bánom a szenvedés pillanatait, úgy hordom magamon a sebeimet, mintha kitüntetések lennének, mert tudom, hogy a szabadságért nagy árat kell fizetni, éppolyan nagy árat, mint a rabszolgaságért - az egyetlen különbség az, hogy a szabadságért boldogan fizetsz, mosolyogva, akkor is, ha közben nyeled a könnyeidet. Kilépek a kapitányságról, és látom, hogy szép napunk van, napsütéses vasárnap, ami egyáltalán nem illik a hangulatomhoz. Az ügyvédem már vár odakint,

néhány vigasztaló szóval és egy virágcsokorral. Elmondja, hogy végigtelefonálta az összes kórházat és az összes hullaházat (ez olyan dolog, amit mindenki megtesz, ha valakije nem ér haza idıben), de sehol nem találta Esthert. Azt mondja, sikerült megakadályoznia, hogy az újságírók megtudják, hol vagyok letartóztatásban. Azt mondja, beszélni akar velem, hogy felvázoljon egy jogi stratégiát, melynek segítségével kivédhetek egy esetleges újabb gyanúsítást. Megköszönöm a figyelmességét, de persze jól tudom, hogy nem akar felvázolni semmiféle stratégiát - valójában csak nem akar egyedül hagyni, mert nem tudja, mit fogok csinálni. (Leiszom magam, és újra letartóztatnak? Vagy botrányt rendezek? Esetleg öngyilkosságot kísérlek meg?) Azt felelem, hogy fontos elintéznivalóim vannak, és különben is mindketten nagyon jól tudjuk, hogy nem szoktam összetőzésbe kerülni a törvénnyel. Erısködik egy darabig, de nem hagyom magam - elvégre szabad ember vagyok. Szabadság. A nyomorult magány szabadsága. Taxiba ülök, elvitetem magam Párizs központjába, a Diadalívnél kiszállok. Elindulok a Champs-Élysées-n a Bristol szálló felé. Ott szoktunk Estherrel forró csokit inni, amikor valamelyikünk megérkezik külföldrıl. Ez volt a mi hazatérési szertartásunk, így merültünk alá a szerelemben, amely összetartott minket. S közben az élet egyre távolabb taszított minket egymástól. Még mindig gyalogolok. Az emberek mosolyognak, a gyerekek örülnek ennek a néhány órás tavasznak a tél kellıs közepén, a forgalom is zavartalan, úgy tőnik, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Csakhogy ezek az emberek nem tudják, vagy legalábbis úgy tesznek, mintha nem tudnák, vagy egyszerően csak nem érdekli ıket, hogy éppen most veszítettem el a feleségemet. Hát nem látják, mennyire szenvedek? Mindenkinek szomorúnak kellene lennie, megrendültnek, szolidárisnak a férfival, akinek vérzik a szíve. De csak nevetnek, belemerülnek kicsinyes és nyomorúságos életükbe, amit csak a hétvégéken élnek. Micsoda nevetséges gondolat. Nyilván közülük is sokaknak darabokra van törve a szíve, csak éppen nem tudom, miért és mennyire szenvednek. Belépek egy bárba, hogy cigarettát vegyek, és a kiszolgáló angolul válaszol. Bemegyek egy gyógyszertárba, mert keresek egy bizonyos mentolos cukorkát, amit imádok, és az alkalmazott angolul beszél hozzám (pedig én mindkét helyen franciául szólaltam meg). Még mielıtt a szállodába érek, megállít két fiatalem-

ber, akik éppen most érkeztek Toulouse-ból, meg akarják tudni, hol találnak meg egy bizonyos üzletet, és azt mondják, hogy már több embert is megszólítottak, de senki nem értette, mit mondanak. Mi ez? Megváltozott a Champs-Élysées nyelve az alatt a huszonnégy óra alatt, amíg ırizetben voltam? A turizmus és a pénz csodákra képes. De hogy lehet, hogy ezt korábban nem vettem észre? Úgy látszik, én és Esther már jó ideje nem ittunk forró csokit, pedig mindketten sokat utaztunk mostanában. Mindig van valami fontosabb. Mindig van valami halaszthatatlan dolog. Igen, drágám, majd máskor isszuk meg a csokinkat, siess vissza, tudod, hogy ma igazán fontos interjúm van, és nem tudok kimenni eléd a repülıtérre, hívj taxit, a mobiltelefonom be lesz kapcsolva, felhívhatsz, ha bármi baj van, egyébként meg este találkozunk. A mobiltelefon! Elıveszem a zsebembıl, azonnal bekapcsolom, néha megszólal, minden egyes csörgésre nagyot dobban a szívem, megnézem a kijelzın, hogy ki keres, és egyszer sem veszem fel. Bárcsak az jelenne meg, hogy Névtelen", csak ı lehetne, hiszen az ı mostani telefonszámát aligha tudják húsznál többen, ık pedig nyilván megesküdtek, hogy nem árulják el senkinek. De a kijelzın nem ez jelenik meg, hanem barátok és közeli ismerısök számai. Nyilván tudni akarják, mi történt, segíteni akarnak (mégis hogyan?), meg akarják kérdezni, nincs-e szükségem valamire. A telefon még mindig csöng. Felvegyem? Találkozzak valamelyikkel? Úgy döntök, hogy egyedül akarok lenni, amíg feldolgozom magamban a történteket. Odaérek a Bristolhoz, amirıl Esther mindig azt mondta, hogy Párizsnak azon kevés szállodái közé tartozik, ahol a vendéget valóban vendégnek tekintik - és nem hajléktalannak, aki szállást keres éjszakára. Úgy üdvözölnek, mintha családtag lennék, kiválasztok egy asztalt a szép óra elıtt, hallgatom a zongorát, bámulom a kertet. Gyakorlatiasnak kell lennem, végig kell gondolnom a lehetıségeket, hiszen az élet megy tovább. Nem én vagyok az elsı férfi, és nem én vagyok az utolsó sem, akit elhagy a felesége. De miért pont egy ilyen ragyogó napsütéses napon, amikor mindenki mosolyog, a gyerekek énekelnek, a tavasz bontogatja szárnyait, és még az autósok is betartják a közlekedési szabályokat? Fogok egy szalvétát, hogy följegyezzem a gondola-

taimat. Tegyük félre az érzelmeket, és nézzük, mik a teendıim: A) lehet, hogy tényleg elrabolták, veszélyben van az élete, én vagyok a férje, én voltam mellette minden pillanatban, tehát föl kell forgatnom a földet és az eget, hogy megtaláljam. A válasz erre a lehetıségre: magával vitte az útlevelét. A rendırség nem tudja, de néhány személyes holmiját is elvitte, meg azt a tárcát, ami tele van védıszentek képeivel, és amit mindig magával vitt, amikor külföldre utazott. És pénzt vett ki a bankból. Következtetés: készült rá, hogy elmegy. B) lehet, hogy ígértek neki valamit, és csapdába csalták. A válasz: sokszor került veszélyes helyzetbe - ez része volt a munkájának. De engem mindig értesített, hiszen én voltam az egyetlen ember, akiben tökéletesen megbízott. Mindig megmondta, hova megy, kivel lép kapcsolatba (bár, hogy ne sodorjon engem is veszélybe, általában csak az illetı fedınevét mondta meg), és elmondta, mit kell tennem, ha nem érne haza idıben. Következtetés: nem tervezett találkozót egyetlen informátorával sem. C) lehet, hogy talált egy másik férfit. A válasz: nincs válasz. Az összes hipotézis közül egyedül ennek van értelme. De én ezt nem tudom elfogadni, nem tudom elfogadni, hogy így menjen el, hogy el sem búcsúzik, meg sem magyarázza. Mindketten büszkék voltunk arra, hogy van bátorságunk együtt szembenézni az élet nehézségeivel. Inkább szenvedtünk, de soha nem hazudtunk egymásnak - bár a játékszabályok megengedtek néha egy-egy félrelépést. Tudom, hogy nagyon megváltozott, amikor megismerte Mikhailt, de ez nem lehet ok arra, hogy felrúgjon egy házasságot, ami már tíz éve mőködik! Még ha lefeküdt is vele, még ha szerelmes is belé, hogy lehet, hogy nem tette mérlegre mindazt, amit együtt éltünk át, amit együtt fedeztünk fel? Hogy lehet, hogy gondolkodás nélkül belevág egy kalandba, ahonnan talán vissza se jön? Oda utazhatott, ahova akart, férfiak vették körül, katonák, akik régóta nem láttak nıt, és én soha nem kérdeztem semmit, ı pedig soha nem mondott semmit. Mindketten szabadok voltunk, és erre mindketten büszkék voltunk. De Esther eltőnt. Csak nekem hagyott látható jeleket, mintha titkos üzenet volna: elmegyek. Miért? Van egyáltalán értelme válaszolni erre a kérdésre? Nincs. Mert a válaszban benne van, hogy képtelen vagyok megtartani a nıt, akit szeretek. Van értelme megkeresni és gyızködni, hogy igenis mellettem a helye? Koldulni, sírva könyörögni, hogy adjon még egy esélyt a házasságunknak?

Ez nevetséges. Inkább szenvedek, ahogy korábban szenvedtem, amikor elhagytak azok, akiket szerettem. Inkább nyalogatom a sebeimet, ahogy máskor is tettem. Egy ideig még gondolok rá, megkeseredek, és halálra untatom a barátaimat, mert képtelen leszek másról beszélni, mint arról, hogy elhagyott a feleségem. Majd megpróbálom megmagyarázni, mi történt, éjjelnappal csak azzal foglalkozom, hogy újra meg újra átgondoljak minden pillanatot, amit együtt töltöttünk, a végén pedig arra a következtetésre jutok, hogy igenis rossz volt velem, velem, aki mindig csak arra törekedtem, hogy neki jó legyen. Aztán lesznek más nıim. Ha megyek az utcán, minden pillanatban meglátok valakit, aki lehet, hogy ı. Reggeltıl estig, estétıl reggelig szenvedni fogok. Ez az állapot eltarthat hetekig, hónapokig, vagy akár egy évnél is tovább. Aztán egy szép napon arra ébredek, hogy nem ı jár a fejemben, és rájövök, hogy túl vagyok a nehezén. A szívem súlyos sebet kapott, de majd begyógyul, és akkor majd újra tudok örülni az élet szépségeinek. Történt már velem ilyen, és fog is még történni, ebben biztos vagyok. Ha valaki elmegy, az azért van, mert jönni fog helyette valaki más - és újra rám talál a szerelem. Egy pillanatra ráérzek új helyzetem ízére: egyedülálló vagyok és milliomos. Azzal járok, akivel akarok, fényes nappal is. Úgy viselkedhetek az összejöveteleken, ahogy évekig nem viselkedhettem. Gyorsan elterjed a hír, és hamarosan rengeteg nı fog sorban állni az ajtóm elıtt, fiatalok és kevésbé fiatalok, gazdagok és kevésbé gazdagok, akik elég okosak vagy legalábbis elég mőveltek ahhoz, hogy azt mondják, amit szerintük hallani akarok. Hinni akarom, hogy nagyszerő dolog szabadnak lenni. Újra szabadnak. Készen arra, hogy megtaláljam életem szerelmét, azt, aki rám vár, és aki soha nem hozna ebbe a megalázó helyzetbe. Megiszom a csokoládét, ránézek az órára, tudom, hogy még korai úgy éreznem, hogy ismét része vagyok az emberiségnek. Néhány pillanatig eljátszom az ábránddal, hogy Esther egyszer csak belép az ajtón, végiglépked a gyönyörő perzsaszınyegeken, leül mellém, és egy szót se szól, elszív egy cigarettát, kinéz a kertre, és megfogja a kezem. Eltelik fél óra, fél órán keresztül hiszek a történetben, amit az imént találtam ki, aztán eszembe jut, hogy az egész csak álom. Elhatározom, hogy nem megyek haza. A recepcióhoz megyek, kérek egy szobát, egy fogkefét, egy dezodort. A szálloda tele van, de a fınök talál megoldást: máris egy szép lakosztály kellıs közepén ülök, terasszal, kilátással az Eiffel-toronyra, a párizsi háztetıkre, a sorra kigyulladó fényekre, a családokra, akik összejöttek, hogy együtt vacsorázzanak ezen a vasárnapi estén. És újra elfog ugyanaz az érzés, ami a Champs-Élysées-n gyötört: minél szebb körülöttem a világ, annál nyomorultabbul érzem magam. Semmi tévé. Semmi vacsora. Ülök a teraszon, és visszagondolok az életemre, az ifjúra, aki arról álmodott, hogy híres író lesz, és egyszer csak ráébredt, hogy a valóság egész más: olyan nyelven ír, amelyen szinte senki nem olvas, egy olyan országban, ahol állítólag nincsenek olvasók. A családja kényszeríteni akarja, hogy egyetemre menjen (mindegy, melyikre, fiam, az a lényeg, hogy legyen egy diplomád, mert anélkül

soha nem lesz belıled semmi). İ azonban föllázad, hippiként bejárja a világot, végül találkozik egy énekessel, ír néhány dalszöveget, és egy csapásra gazdagabb lesz, mint a nıvére, aki hallgatott a szüleire és vegyészmérnök lett belıle. Aztán újabb dalszövegeket írok, az énekes egyre sikeresebb, vásárolok néhány lakást, összeveszek az énekessel, de van elég pénzem, hogy megéljek belıle akár egy évig is, munka nélkül. Aztán jön az elsı szerelmi viszonyom egy idısebb nıvel. Rengeteget tanulok tıle: hogy kell szeretkezni, autót vezetni, angolul beszélni, késın lefeküdni - de aztán szakítunk, mert érzelmileg éretlennek" tart, olyan fiúnak, aki nagymellő nık szoknyája mögé bújik". Aztán a második és a harmadik barátnımben teljes mértékben megbízom, érzelmi biztonságra találok mellettük: megszerzem, amit akarok, de egyszer csak ráébredek, hogy a hın áhított érzelmi stabilitás nagyfokú ellustulással jár együtt. Újabb két válás. Megint a szabadság, de csak látszólag: az igazi szabadság ugyanis nem az elkötelezettség teljes hiányát jelenti, hanem azt, hogy képes vagy önállóan dönteni, és elkötelezni magad amellett, ami neked a legjobb. Folytatom a szerelem keresését, és folytatom a dalszövegírást. Amikor megkérdezik, mivel foglalkozom, azt felelem, hogy író vagyok. Amikor azt mondják, hogy csak a dalszövegeimet ismerik, azt felelem, hogy ez csak a munkám egyik része. Ha mentegetızni kezdenek, amiért még nem olvasták egyetlenegy könyvemet sem, elmesélem nekik, hogy most dolgozom egy könyvön - ami persze hazugság. Az igazság az, hogy van pénzem, vannak kapcsolataim, mindenem van, de egyvalami hiányzik: a bátorság, hogy írjak egy könyvet - álmom megvalósítható közelségbe került, és ez félelmetes. Ha megpróbálom és nem sikerül, nem tudom, mi lesz az életemmel: úgyhogy inkább tovább dédelgetem az álmomat, mint hogy szembenézzek a lehetıséggel, hogy tönkreteszem. Egy napon interjút készít velem egy újságírónı: arra kíváncsi, milyen érzés, hogy mindenki ismeri a munkáimat, anélkül hogy tudnák, ki vagyok én, hiszen a médiában csak az énekes jelenik meg. Az újságírónı szép, okos és hallgatag. Egy összejövetelen ismét találkozunk, és itt nem nehezedik ránk a munka nyomása. Még aznap éjjel sikerül ágyba vinnem. Én rögtön beleszeretek, szerinte borzalmas volt az éjszaka. Hívogatom telefonon, mindig azt mondja, hogy nem ér rá.

Minél jobban elutasít, annál jobban vonz - míg végre sikerül rávennem, hogy töltsön velem egy hétvégét a vidéki házamban (bár a családban én voltam a fekete bárány, a lázadás sokszor elnyeri jutalmát: a barátaim közül én voltam az egyetlen, akinek addigra már volt vidéki háza). Három napig a világtól elszigetelten élünk, gyönyörködünk a tengerben, fızök neki, mesél a munkájáról, és végül belém szeret. Visszamegyünk a városba, elkezd rendszeresen nálam aludni. Egy napon korábban megy el, és egy írógéppel tér vissza: ettıl a pillanattól kezdve, anélkül, hogy bármit mondanánk, az én lakásom az ı lakása is. Aztán elkezdıdnek ugyanazok a konfliktusok, amelyek a feleségeimmel: ı a biztonságot keresi, a hőséget, én a kalandot és az ismeretlent. De ez a kapcsolat szilárdabbnak bizonyul. Ennek ellenére két év múlva úgy érzem, itt az ideje, hogy Esther elvigye az írógépét és mindent, amit idehozott. - Azt hiszem, nem megy ez nekünk. - De hiszen te is szeretsz, én is szeretlek, nem igaz? - Nem tudom. Ha azt kérdezed, szeretek-e veled lenni, habozás nélkül azt felelem: igen. De ha arra vagy kíváncsi, hogy tudnék-e nélküled élni, arra is azt felelem: igen. - Soha nem akartam férfi lenni, nagyon is meg vagyok elégedve azzal, hogy nı vagyok. Végül is, nem vártok el tılünk mást, mint hogy jól fızzünk. Mi viszont mindent elvárunk a férfiaktól, abszolút mindent - hogy képesek legyetek eltartani a családot, jól szeretkezzetek, védjétek meg a gyerekeiteket, szerezzetek élelmet, legyetek sikeresek. - Nem errıl van szó: tökéletesen meg vagyok elégedve magammal. Szeretek veled lenni, de meggyızıdésem, hogy nem fog menni. - Szeretsz velem lenni, az egyedüllétet viszont ki nem állhatod. Mindig a kalandot keresed, hogy ne kelljen a fontos dolgokkal foglalkoznod. Az éltet, ha az ereidben tiszta adrenalin folyik, és megfeledkezel róla, hogy ott vérnek kéne folynia, és semmi másnak. - Nem menekülök a fontos dolgok elıl. Szerinted például mi a fontos? - Könyvet írni. - Ezt bármikor megtehetem. - Akkor tedd. Aztán, ha akarod, szakíthatunk. Abszurdnak tartom ezt a megjegyzést, akkor írok könyvet, amikor csak akarok, ismerek kiadókat, újságírókat, sok embert, akik szívességgel tartoznak nekem. Esther csak egy nı, aki fél, hogy elveszít, és kitalál mindenfélét. Mondom, hogy elég, a kapcsola-

tunknak vége, nem arról van szó, hogy szerinte mi tenne engem boldoggá, hanem a szerelemrıl. Mi a szerelem? - kérdezi. Több mint félóráig magyarázom, aztán rájövök, hogy nem tudom megfogalmazni. Azt mondja, hogy még a szerelmet sem tudom definiálni, hát hogy akarok én könyvet írni. Azt felelem, hogy a két dolognak a legcsekélyebb köze sincs egymáshoz, még ma elmegyek otthonról, ı pedig addig marad a lakásomban, ameddig akar - szállodában fogok aludni, amíg nem talál magának másik lakást. Azt feleli, hogy részérıl minden rendben, elmehetek most rögtön, egy hónapon belül felszabadul a lakásom - holnap elkezd lakást keresni magának. Összepakolok, ı közben könyvet olvas. Azt mondom, hogy már késı van, majd holnap megyek. Azt tanácsolja, hogy ne várjak holnapig, menjek azonnal, mert holnapra gyengébb leszek, nem leszek ennyire eltökélt. Azt kérdezem, meg akar-e szabadulni tılem. Nevet, azt mondja, én akartam véget vetni mindennek. Lefekszünk, másnap már nem akarok annyira elmenni, úgy döntök, hogy még egyszer átgondolom a dolgot. De Esther azt mondja, hogy ezzel még nincs vége az ügynek: ameddig nem vagyok képes mindent megtenni azért, amit az életem értelmének hiszek, addig bármikor újra így érezhetek, mint tegnap, ı pedig boldogtalan lesz, és akkor majd rajta lesz a sor, hogy elhagyjon. Csakhogy ı azonnal tettre is váltja a szándékát, és minden hidat feléget maga mögött. Megkérdezem, mit akar ezzel mondani. Azt, hogy keres magának mást, akibe beleszeret, feleli. Elmegy dolgozni, úgy döntök, hogy kiveszek egy nap szabadságot (akkoriban a dalszövegíráson kívül egy lemezcégnél is dolgoztam), leülök az írógép elé. Fölállok, elolvasom az újságokat, válaszolok a fontos levelekre, amikor ezzel végzek, válaszolok a nem fontos levelekre is, feljegyzem, miket kell még elintéznem, zenét hallgatok, teszek egy sétát a ház körül, beszélgetek a pékkel, hazamegyek, elment az egész nap, nem tudtam leírni egy árva mondatot sem. Arra a következtetésre jutok, hogy győlölöm Esthert, mert olyan dolgokra kényszerít, amikhez nincs kedvem. Amikor hazajön, nem kérdez semmit, csak kijelenti, hogy nem írtam semmit. Azt mondja, hogy ma is ugyanolyan a tekintetem, mint tegnap. Másnap elmegyek dolgozni, de éjjel újra leülök az írógép elé.

Olvasok, tévét nézek, zenét hallgatok, visszamegyek az írógéphez, és így telik el két hónap, és csak győlnek a lapok teleírva az úgynevezett elsı mondattal", de képtelen vagyok megírni egy bekezdést. Mindenfélét felhozok a mentségemre: ebben az országban senki sem olvas, vagy még nem találtam ki a forgatókönyvet, vagy már megvan a forgatókönyv, de még ki kell találnom, hogy írjam meg. Különben is, minden idımet leköti az a bizonyos cikk vagy az a bizonyos dalszöveg, amit meg kell csinálnom. Eltelik újabb két hónap, és Esther egyszer csak egy repülıjeggyel jön haza. Elég volt" - mondja. Hagyd abba a színlelést, hogy ilyen meg olyan elfoglalt vagy, hogy borzasztóan felelısségteljes vagy, meg hogy a világnak szüksége van a munkádra. Hagyd abba, és utazz el egy idıre." Bármikor lehetek igazgató az újságnál, ahol néha megjelenik egy-egy cikkem, bármikor lehetek fınök a lemezcégnél, ahol dalszövegeket írogatok - és ahol valójában csak azért alkalmaznak, mert nem akarják, hogy a konkurens lemezcégeknek is írjak. Bármikor újrakezdhetem azt, amit most csinálok, de az álmom, az nem várhat. Vagy engedelmeskedem neki, vagy kitörlöm az agyamból. Hova szól a jegy? Spanyolországba. Eltörök néhány poharat, a repülıjegy drága, most nem hiányozhatok, nagy karrier áll elıttem, és azzal kell törıdnöm. Sok zenésztársat veszíthetek el, nem bennem van a hiba, hanem a házasságunkban. Ha én egyszer könyvet akarok írni, senki nem akadályozhat meg benne. Tudnád is, akarod is, mégsem csinálod" - mondja. És mivel nem velem van bajod, hanem saját magaddal, jobb lesz, ha egyedül leszel egy darabig." Elıvesz egy térképet. Elmegyek Madridba, ott autóbuszra szállok, ami elvisz a Pireneusokba, a francia határra. Onnan indul egy középkori eredető zarándokút. Szent Jakab útja. Ezt az utat gyalog kell megtennem. Az út végén majd várni fog, és bármit mondok - hogy már nem szeretem, hogy még nem éltem eleget ahhoz, hogy irodalmi mővet írjak, hogy már nem akarok író lenni, hogy az egész csak egy kamasz álma volt, és semmi több -, azt elfogadja. Jól hallottam? A nı, akivel két éve együtt élek - ami egy örökkévalóság, ha szerelmi viszonyról van szó -, helyettem dönt az életemrıl, arra kényszerít, hogy hagyjam ott az állásomat, és azt akarja, hogy keresztülgyalogoljak egy országon! Ez olyan abszurd, hogy

úgy döntök, komolyan veszem. Ettıl kezdve minden éjszaka berúgok, és ı is velem együtt - pedig utálja az alkoholt. Haragos leszek, azt mondom, hogy az egész csak azért van, mert irigyli a függetlenségemet, az egész hülye ötletét azért találta ki, mert én azt mondtam, hogy el akarom hagyni. Erre azt feleli, hogy minden akkor kezdıdött, amikor középiskolás voltam, és író akartam lenni. Elég a halogatásból, vagy szembenézek önmagammal, vagy egész hátralévı életemben mást se fogok csinálni, mint megházasodni és elválni, szép történeteket mesélni a múltamról és közben egyre lejjebb süllyedni. Nyilvánvalóan nem ismerhetem el, hogy igaza van - de tudom, hogy amit mond, az igaz. És minél biztosabb vagyok ebben, annál agresszívabb vagyok. Kirohanásaimat szó nélkül elfogadja - csak idınként emlékeztet elutazásom napjának közeledtére. Egyik nap, nem sokkal a kijelölt dátum elıtt, nem hajlandó szeretkezni velem. Elszívok egy egész hasist, fölhajtok két üveg bort, és ájultan esek össze a szoba közepén. Amikor magamhoz térek, ráébredek, hogy lesüllyedtem a tó fenekére, és muszáj valahogy feljönnöm a felszínre. Én, aki olyannyira büszke vagyok a bátorságomra, most veszem csak észre, milyen gyáva vagyok, a megszokás rabja, kicsinyes és hétköznapi. Másnap csókkal ébresztem, és azt mondom, hogy megfogadom a tanácsát. Elutazom, és 38 nap alatt végigjárom a zarándokutat. Amint megérkezem Santiago de Compostelába, azonnal megértem, hogy igazi utam csak itt kezdıdik. Úgy döntök, hogy Madridba költözöm, a jogdíjakból fogok élni, és engedem, hogy az óceán válasszon el Esther testétıl - bár hivatalosan továbbra is együtt vagyunk, és rendszeresen beszélünk telefonon. Nagyon kényelmes dolog nısnek maradni, és abban a tudatban élni, hogy bármikor visszatérhetek a karjai közé, közben pedig élvezni a függetlenséget. Beleszeretek egy katalán kutatónıbe, egy argentin ékszerkészítınıbe, egy lányba, aki a metróban énekel. A dalszövegek jogdíjaiból folyamatos bevételem van, és ebbıl kényelmesen meg tudok élni, anélkül, hogy dolgoznom kéne, így aztán mindenre van idım, még arra is, hogy... írjak egy könyvet. De a könyv mindig várhat még egy napot, hiszen Madrid polgármestere a fejébe vette, hogy a városból egyetlen óriási ünnepi forgatagot csinál, kitalált egy érdekes szlogent ( Madrid megöl engem"), arra ösztönzi az embert, hogy éjszakánként sorra látogassa a

bárokat, és megalkotta ezt a romantikus kifejezést: movida madrilena", vagyis madridi mozgalmasság. Ezt pedig nem hagyhatom ki, hiszen annyira szórakoztató. Rövidek a nappalok, hogy annál hosszabbak lehessenek az éjszakák. Egy szép napon telefonál Esther, és közli, hogy meglátogat. Azt mondja, egyszer s mindenkorra meg kell oldanunk a helyzetet. Közli, hogy egy hét múlva jön, és ezzel ad egy kis idıt, hogy megszervezzem az életemet, hogy kimentsem magam itt-ott (elutazom Portugáliába, de egy hónap múlva visszatérek - mondom a szıke lánynak, aki nemrég még a metróban énekelt, most pedig az apart-hotelban alszik, és minden éjjel elkísér a movida madrilenára. Kitakarítom a lakást, eltőntetek minden jelet, ami nı jelenlétére utalhat, teljes titoktartást kérek a barátaimtól, mert jön a feleségem, hogy itt töltsön velem egy hónapot. Esther felismerhetetlenül borzalmas frizurával száll le a géprıl. Beutazzuk Spanyolország belsı vidékeit, olyan kis városkákat ismerünk meg, amelyek sokat jelentenek egy éjszakára, de ha most meg kéne találnom ıket, már azt se tudnám, merre induljak. Bikaviadalokra és flamenco-estekre járunk, én vagyok a világon a legjobb férj, mert azt akarom, hogy azzal az érzéssel térjen vissza, hogy még mindig szeretem. Nem tudom, miért akarom ezt a benyomást kelteni benne, talán mert a szívem mélyén azt gondolom, hogy a madridi álom egyszer majd véget ér. Kritizálom a haját, erre megváltoztatja, most megint szép. Már csak tíz nap van hátra, azt akarom, hogy boldogan távozzon, és én újra egyedül lehessek Madridban, ami megöl engem, a diszkókban, amelyek reggel tízkor nyitnak, a bikákkal, a véget nem érı beszélgetésekkel, amelyek mindig ugyanarról folynak, az alkohollal, a nıkkel, még több bikával, még több alkohollal, még több nıvel, és semmi, de semmi kötelezettséggel. Egy vasárnap, amikor egy éjjel-nappal nyitva tartó gyorsétterem felé tartunk, egyszer csak szóba hozza a tabutémát: mi van a könyvemmel? Felhajtok egy üveg bort, belerúgok minden fémajtóba, ami az utamba akad, ráripakodok az emberekre, és ordítva kérdezem: mi a fenének jött ide? Azért utazott ennyit, hogy pokollá tegye az életemet, hogy elrontsa a boldogságomat? Nem válaszol - de mindketten tudjuk, hogy kapcsolatunk határkıhöz érkezett. Éjszaka álmatlanul forgolódok az ágyban, aztán másnap reggel, miután

reklamálok a szálloda vezetıjénél, amiért nem mőködik a telefon, miután lehordom a takarítónıt, amiért már egy hete nem cserélt ágynemőt, és miután befejezem a hosszadalmas fürdızést, ami azért kellett, hogy valahogy rendbe hozzam magam ez után a borzalmas éjszaka után, leülök az írógép elé, csak hogy megmutassam Esthernek, hogy próbálok, igazán próbálok dolgozni. És egyszer csak megtörténik a csoda: ránézek a nıre, aki ott van mellettem és megfızte a kávét, újságot olvas, a tekintete fáradt és kiábrándult, a nı, aki ott van és hallgat, mint mindig, aki nem mindig mutatja ki a szeretetét, a nı, aki rávett, hogy igen"-t mondjak, amikor én nem"-et akartam mondani, aki rákényszerített, hogy harcoljak azért, amirıl - joggal - úgy vélte, hogy életem értelme, aki lemondott arról, hogy mellette legyek, mert engem jobban szeretett, mint saját magát, s aki útnak indított, hogy megkeressem az álmomat. Nézem ezt a nıt, aki szinte még kislány, hallgatag, s a szemei többet mondanak, mint bármely szó, aki a szíve mélyén gyakran megrémül, de a tetteiben bátor, aki képes szeretni anélkül, hogy megalázná magát, aki nem szégyelli, hogy harcol a férjéért - és hirtelen elindul a kezem a billentyőkön. Megjelenik az elsı mondat. És a második. Két napig nem eszem, csak annyit alszom, amenynyit feltétlenül szükséges, és a szavak valami ismeretlen helyrıl törnek elı - ahogy annak idején a dalszö vegek, amikor rengeteg veszekedés után, rengeteg ér telmetlen beszélgetés után a társam és én tudtuk hogy a dolog" ott van, benne van a levegıben, és el jött az ideje, hogy papírra, illetve kottára vessük Ezúttal tudom, hogy a dolog" Esther szívébıl jön szerelmem újjászületik, és azért írom meg a könyvet mert ı létezik, mert egyetlen panaszszó nélkül túltet te magát a nehézségeken, mert nem tekinti magát áldozatnak. És írok, hogy elmeséljem az egyetlen dolgot, ami az utóbbi idıben történt velem: Szent Jakab útját. Ahogy haladok az írással, lassanként ráébredek, hogy egy sor fontos változáson megyek keresztül. Évekig tanultam és gyakoroltam a mágiát, az alkímiát, az okkult tudományokat, és egészen megbabonázott az érzés, hogy olyan emberek között lehetek, akik óriási hatalom birtokában vannak, amit semmiképpen sem oszthatnak meg a többi emberrel, mert beláthatatlan következményekkel járna, ha ez a hatalom avatatlan kezekbe kerülne. Titkos társaságokba jártam, külön-

bözı egzotikus szektákba léptem be, méregdrága könyveket vásároltam, amelyeket nem is hoznak piaci forgalomba, és rengeteg idıt töltöttem azzal, hogy mindenféle szertartásokra és beavatásokra jártam. Alig léptem ki az egyik társaságból, már be is léptem a másikba, és izgatottan vártam, hogy találkozzak végre 'valakivel, aki felfedi elıttem a láthatatlan világ titkait, és aztán mindig csalódnom kellett, amikor rájöttem, hogy - legyenek bármilyen jó szándékúak - ezeknek az embereknek a többsége is csak dogmákat követ, egy idı után legtöbbször fanatikussá válik, éppen azért, mert a fanatizmus az egyetlen kiút az állandó kételkedésbıl, amely soha nem szőnik meg kínozni az emberi lelket. Észrevettem, hogy sok szertartás valóban mőködik. De azt is észrevettem, hogy akik mesternek vallják magukat és azt állítják, hogy ismerik az élet titkait, s hogy fel tudnak ruházni bárkit azzal a képességgel, hogy mindent elérjen, amit akar, ezek az emberek elveszítettek minden kapcsolatot a régiek tanításaival. Gyalogolni Szent Jakab útján, elvegyülni az átlagos emberek között, felfedezni, hogy az univerzumnak saját nyelve van, amellyel beszél hozzánk - ezek az úgynevezett jelek" -, és ahhoz, hogy ezt a nyelvet megértsük, elég, ha nyitott elmével tekintünk mindarra, ami körülvesz minket: mindez kétségeket ébresztett bennem, hogy valóban az okkultizmus-e az egyetlen kapu, amely elvezet ezekhez a titkokhoz. A zarándoklatról szóló könyvemben tehát átgondolom a spirituális fejlıdés egyéb lehetıségeit, és végül ezzel a mondattal fejezem be: csak az a fontos, hogy éber légy, mert a leckék mindig akkor jönnek, amikor készen állsz a befogadásukra, és ha figyelsz a jelekre, mindig mindent megtanulsz, amire szükséged lesz a következı lépéshez". Az emberi fajnak két nagy problémája van. Az elsı: eltalálni azt a pillanatot, amikor valamit el kell kezdeni. A második: eltalálni azt a pillanatot, amikor abba kell hagyni. Egy héttel késıbb elkezdem az elsı, aztán a második, majd a harmadik átdolgozást. Madrid már nem öl meg, itt az idı, hogy visszatérjek. Érzem, hogy lezárult egy korszak, és sürgısen el kell kezdenem egy újat. Úgy búcsúzom el a várostól, ahogy mindig: abban a tudatban, hogy bármikor meggondolhatom magam és visszatérhetek. Visszamegyek Estherrel a hazámba. Úgy érzem, hogy talán itt az ideje, hogy új állás után nézzek, de amíg nem találok (márpedig nem találok, mert nem is

nagyon keresek), addig átírom még néhányszor a könyvemet. Nem hiszek benne, hogy bárkit is különösebben érdekelnének egy férfi élményei, aki végigment egy romantikus, de nehéz úton Spanyolországban. Négy hónap múlva, amikor a tizedik javítást akarom elkezdeni, észreveszem, hogy nincs a helyén a kézirat. És Esther se. Már-már az ırület határán vagyok, amikor hazajön, egy postai ajánlószelvényt lobogtatva: elküldte a kéziratomat egy régi szerelmének, aki most egy kis kiadó tulajdonosa. Az ex-szeretı ki is adja a könj'vet. Egy sor se jelenik meg róla a sajtóban, de néhányan megveszik. Aztán ajánlják az ismerıseiknek, akik szintén megveszik, és ık is ajánlják az ismerıseiknek. És hat hónap múlva elfogy az elsı kiadás. Egy év múlva már három kiadáson vagyok túl, és elkezdek keresni azzal, amirıl álmomban sem gondoltam, hogy valaha pénzt kereshetek vele: az irodalommal. Nem tudom, meddig tarthat ez az álom, de elhatározom, hogy minden pillanatát úgy fogom megélni, mintha az lenne az utolsó. És egyszer csak azt veszem észre, hogy a siker megnyit elıttem egy újabb kaput: más kiadók is jelentkeznek, hogy megjelentessék a következı mővemet. Csakhogy az ember nem megy végig minden évben Szent Jakab útján. Akkor viszont mirıl írjak? Megint végig kell csinálnom azt a tortúrát az írógép elıtt? Hogy leülök a gép elé, és mindenfélével foglalkozom, csak éppen írni nem tudok? Nekem nagyon fontos, hogy meg tudjam osztani az emberekkel a tapasztalataimat, így hát elkezdek jegyzetelni, próbálok írni, de nem megy. Úgy érzem, lehetetlen. Aztán véletlenül (véletlenül?) a kezembe kerül egy érdekes történet az Ezeregy éjszaka meséi"-bıl. Elolvasom, és úgy érzem, az én utamat jelképezi, megértem, ki vagyok és miért tartott olyan sokáig, amíg végre meg tudtam hozni azt a döntést, amely mindig rám várt. Ezt a mesét veszem alapul, és megírom a pásztorfiú történetét, aki elindul az álma után, hogy megtalálja az elrejtett kincset az egyiptomi piramisok között. Beszélek a szerelemrıl, ami rá vár, ahogy Esther is várt rám, amikor újra és újra elmentem. Már nem az vagyok, aki arról álmodozik, hogy ez vagy az lesz belıle: egyszerően csak vagyok. Én vagyok a pásztor, aki átkel a sivatagon, de hol van az alkimista, aki segít neki? Mire befejezem a regényt, már magam sem tudom eldönteni, mi ez: olyan, mint valami tündérmese felnıtteknek, de a felnıtteket jobban érdekli a háború, a szex, a hatalom. Ennek ellenére a

kiadó elfogadja, megjelenteti, és az olvasók jóvoltából az eladási listák élére ugrik. Három év múlva úgy érzem, hogy nagyszerő a házasságom, azt csinálom, amire mindig is vágytam, megjelenik az elsı fordítás, aztán a második, és a siker - lassan, de biztosan - felkapja a mővemet, és széthordja a világ minden sarkára. Elhatározom, hogy Párizsba költözöm, a kávéházai, az írói, pezsgı kulturális élete miatt. Aztán rádöbbenek, hogy ebbıl semmi sem létezik: a kávéházakba turisták járnak, a falakra pedig híres emberek képeit aggatják, hogy velük reklámozzák magukat. Az írók többsége többet foglalkozik a stílussal, mint a tartalommal, igyekeznek eredetiek lenni, de egyszerően csak unalmasak. Bezárkóznak a saját kis világukba. Megtanulok tılük egy érdekes francia kifejezést: visszaküldi a liftet". Ez annyit tesz, hogy dicsérem a könyvedet, te is dicséred az enyémet, mi alakítjuk a kultúrát, forradalmat csinálunk, új filozófiai gondolkodást teremtünk, szenvedünk, mert senki sem ért meg minket, de hát mindig is így volt a zsenikkel, a nagy mővészeknek mindig az az osztályrészük, hogy a saját koruk nem érti meg ıket. Visszaküldik a liftet", és eleinte valóban érnek el eredményeket, ugyanis az emberek nem merik nyíltan kritizálni azt, amit nem értenek. De hamar kiderül, hogy becsapták ıket, és egy idı után nem hisznek a kritikának. Aztán az Internet a maga egyszerő nyelvezetével megváltoztatja a világot. Párizsban megszületik egy másik világ: a fiatal írók egy új csoportja azért küzd, hogy az emberek megértsék a szavaikat és a lelküket. Csatlakozom ezekhez az írókhoz, olyan kávéházakban találkozunk, ahova kevesen járnak, mert sem a kávéházak, sem mi nem vagyunk híresek. Magam dolgozom ki a stílusomat. Aztán egy szerkesztı mindenre megtanít, amit tudnom kell az emberek közötti cinkosságról. - Mi az a Szívességbank? - Tudja jól. Minden élı ember ismeri. - Lehetséges, de egyelıre nem értem, mirıl beszél. - Egy amerikai író nevezte így az egyik könyvében. A világ leghatalmasabb bankja. Mindenütt jelen van. - Én olyan országból jövök, amelynek nincsenek irodalmi hagyományai. Senkinek sem tudnék szívességet tenni.

- Ennek a legcsekélyebb jelentısége sincs. Mondok egy példát: tudom, hogy magából még lesz valaki, nagy befolyásra fog szert tenni. Tudom, mert valaha én is ilyen voltam, mint maga: ambiciózus, független, tisztességes. Ma már nincs bennem annyi energia, mint akkor, de magának segíteni akarok, mert nem tudok és nem akarok megállni, nem akarok nyugdíjba vonulni, harcolni akarok, folytatni akarom ezt az izgalmas küzdelmet, aminek a neve: élet, hatalom, dicsıség. Ezért elhelyezek a számlájára egy összeget, de nem pénzt adok magának, hanem kapcsolatokat. Bemutatom magát ennek-annak, megkönnyítem az ügyeit - amennyiben tisztességes ügyekrıl van szó, természetesen. Maga pedig tudni fogja, hogy tartozik nekem, holott én soha nem fogom behajtani magán ezt a tartozást. - És egy napon... - Pontosan. Egy napon majd kérek magától valamit, mondhat rá nemet, de tudja, hogy tartozik nekem. Megteszi, amire kérem, én pedig tovább egyengetem az útját, mások is megtudják, hogy becsületes ember, és ık is tesznek a számlájára - soha nem pénzt, mindig kapcsolatokat, mert ez a világ kapcsolatokból áll, semmi másból. Majd ık is kérnek magától valamit, maga pedig segít mindenkinek, akitıl támogatást kapott. Ahogy telik az idı, egész kiterjedt hálózatra tesz szert a világban, ismerni fog mindenkit, akit ismernie kell, és egyre befolyásosabb lesz. - De meg is tagadhatom magától a szívességet. - Világos. A Szívességbank ugyanolyan kockázatokkal jár, mint minden más bank. Maga esetleg nem teszi meg a szívességet, amire kérem, mert úgy érzi, hogy annak idején azért segítettem, mert maga megérdemelte, mert maga a csúcs, és mindannyian fejet kell hajtanunk a tehetsége elıtt. Rendben van, megköszönöm, és megkérek másvalakit, aki szintén tarto- zik nekem, de ettıl a pillanattól kezdve az egész világ tudni fogja, anélkül hogy bármit mondanék, hogy magában nem lehet megbízni. Lehet, hogy egy darabig még gyarapszik, de nem fog mindent elérni, amit akart. Aztán egyszer csak elkezd hanyatlani, mert nincs tovább, eljutott valameddig, de tovább nem tud lépni, örül is, meg szomorú is, s lehet, hogy, nem lesz egészen frusztrált, de akkor sem tudta tökéletesen megvalósítani magát. Nem is hideg, nem is meleg, hanem langyos, és - ahogy valamelyik evangélista mondja valamelyik szent könyvben - a langyos dolgok íztelenek.