Julie Garwood Ha eljő a tavasz

Julie Garwood Ha eljő a tavasz A Clayborne legenda folytatódik! Adam, Douglas és Travis boldog házasságban élnek, szeretett Rose mamájuk pedig el van ragadtatva a csodálatos hölgyektől, akiket fiai választottak. A Clayborne-ok azonban aggódva figyelik, hogy nyughatatlan fivérük, Cole a törvény melyik oldalára áll végül. Daniel Ryan békebíró ravasz trükkel felesketi Cole Clayborne-t a törvény szolgálatára. Cole szívesen visszaadná a jelvényt, ám lelkiismerete arra sarkallja, hogy segítsen elkapni a kegyetlen Blackwater bandát, akiket Ryan már két éve üldöz. Amikor a Rockford Falls-i bankot kirabolják, csak egyetlen tanú marad életben, aki azonban túlságosan retteg ahhoz, hogy előálljon tanúskodni. Cole és Daniel csupán annyit tud, hogy a szemtanú nő, a rablás napján pedig mindössze három nő fordult meg a bankban. Vajon a gyönyörű és előkelő Rebecca James a szemtanú, vagy a rendkívül bájos Grace Winthrop? Netalán a csábos Jessica Summers? Cole-ra és Danielre hárul a feladat, hogy a gyilkosok üldözése közben a három nő biztonságára ügyeljenek. Ám az életüknél is nagyobb veszély fenyegeti a szívüket

Elizabeth lányomnak, aki egy tudós elméjével, egy szent szívével és egy bajnok elszántságával bír, s egy igazi ír szikráját hordozza magában. Ó, hogy milyen ihletet adsz te nékem! Romokban a tél, a havak, hidegek évszaka, mely bűnöket ápol és elkülönít szerető szíveket, amikor fut a fény a homálytól; feledve a fagy s szomorúság, és rügybe borulhat a dús ág. Bimbóival itt a tavasz. A liget s a bozót is zöld, üde sátor. Algernon Charles Swinburne: A tavasz falkája csahol részlet az Atalanta Kalydonban c. drámai költeményből (Kálnoky László fordítása)

E l s ő r é s z Romokban a tél, a havak, hidegek évszaka, mely bűnöket ápol E l s ő f e j e z e t Isten kegyelmének és egy kioldódott cipőfűzőnek köszönhette, hogy nem halt meg aznap a többiekkel. Pontosan délután háromnegyed háromkor lépett be a bankba, hogy megszüntesse a számláját, szándékosan az utolsó pillanatig elodázva a feladatot, mivel a számla megszüntetése valahol azt jelentette számára, hogy életének egy szakasza lezárult. Innen már nincs visszaút. Minden holmiját összepakolta, és hamarosan örökre elhagyja a montanai Rockford Fallst. Sherman MacCorkle, a bank igazgatója tizenöt percen belül bezárja az ajtókat. Bár az előcsarnok tele volt hozzá hasonló ügyfelekkel, akik a zárás előtti pillanatra halasztották ügyeik elintézését, csak két pénztáros dolgozott a szokásos három helyett. Emmeline MacCorkle, Sherman lánya nyilvánvalóan otthon lábadozott még az influenzából, mely az elmúlt két hétben végigsepert a békés kisvároson. Malcolm Watterson sorában három emberrel kevesebben álltak. A férfi azonban igazi pletykafészek volt, és biztosan kérdezne tőle valamit, amire nem készült fel lelkileg. Szerencsére Franklin Carroll is dolgozott aznap, és a lány habozás nélkül az ő sorába állt be. Tudta róla, hogy gyors, alapos és soha nem avatkozik bele más magánügyeibe. Ráadásul a barátja is volt. A szombati mise után ugyan elbúcsúzott már tőle, de most hirtelen úgy érezte, megint meg kell tennie. Gyűlölt várni. Miközben türelmetlenül dobolt lábával a megvetemedett padlódeszkán, lehúzta, majd ismét felhúzta kesztyűjét. Erszénye, melynek selyemszalagját a csuklójára tekerte, minden ideges mozdulatára meglendült, előre-hátra előre hátra, mintha csak a falon levő óra ingájának tiktakolását akarná utánozni. Az előtte álló előrelépett egy lépést, a lány azonban a helyén maradt, azt remélvén, hogy akkor talán nem fogja érezni a férfi koszos ruhájából áradó orrfacsaró bűzt, melyet csak még elviselhetetlenebbé tett a savanyú izzadságszag. Balra tőle, a Malcolm sorában araszoló férfi rámosolygott, felfedve két foghíját éppen a fogsora közepén. Mivel nem volt kedve beszélgetni, a lány kurtán bólintott, majd elfordult, és a mennyezeten levő, a beázások nyomán keletkezett foltokat kezdte tanulmányozni. A teremben fülledt volt a levegő, és szinte elviselhetetlen a meleg. A lány érezte, amint tarkóján izzadságcseppek gyülekeznek, és meghuzigálta blúzának gallérját. Együtt érző pillantást vetett Franklinre,

miközben arra gondolt, hogyan képes valaki végigdolgozni a napot ebben a sötét, sivár és fojtogató lyukban. Jobbra fordult, és vágyakozva bámulta a három csukott ablakot. Az összetapogatott üvegen át beszökő napsugár cakkos szélű foltokat rajzolt a kopott padlóra, és a fénycsíkokban láthatóvá váltak a levegőben táncoló porszemek. Ha sokat kell még várakoznia, kivívja Sherman MacCorkle haragját maga ellen, mivel odamasírozik az ablakokhoz, és mindet szélesre tárja. Alighogy eszébe jutott a lázadó gondolat, mindjárt el is vetette. Csak azt érné el vele, hogy az igazgató újra becsukná az ablakot, közben kioktatná őt a biztonsági szabályairól, ráadásul a helyét is elvesztené a sorban. Végre ő következett. Ahogy előresietett, megbotlott, és beverte a fejét a pénztárablakba. Leesett a cipője. Gyorsan visszadugta a lábát, és érezte, hogy a cipő nyelve a lábujjai alá gyűrődik. A pénztáros mögött nyitva volt a szigorú Sherman MacCorkle ajtaja. Az igazgató meghallotta a zajt az üvegfal mögött, és felnézett, hogy lássa, mi történt. A lány halvány mosolyt villantott rá, majd Franklinhez fordult. Kioldódott a cipőfűzöm magyarázkodott, hogy mentse ügyetlenségét. A férfi megértőn bólintott. Készen áll az indulásra? Nagyjából igen suttogta a lány, nehogy a minden lében kanál Malcolm meghallja, miről beszélgetnek, és beleüsse az orrát. Hiányozni fog bökte ki Franklin. Vörös foltok gyúltak ki a férfi arcán és nyakán, jelezve, hogy zavarba jött a saját vallomásától. Franklin félénksége igazán megnyerő volt, és amikor a magas, csontsovány ember nagyot nyelt, ádámcsutkája valósággal táncot járt. Legalább húsz évvel idősebb volt a lánynál, mégis úgy viselkedett, mint valami kisfiú, valahányszor a lány közelébe került. Maga is hiányozni fog nekem, Franklin. Azért jött, hogy megszüntesse a számláját? A lány bólintott, és az öklömnyi nyíláson át becsúsztatta az összehajtogatott papírokat. Remélem, minden rendben van. A férfi ellenőrizte az aláírásokat és az összeget, majd kinyitotta a pénztárfiókot, hogy elővegye a pénzt. Négyszázkét dollár óriási összeg ahhoz, hogy magánál tartsa. Igen, tudom. Nagyon vigyázok majd rá. Ne aggódjon! Lehúzta a kesztyűjét, miközben a férfi összerakta a bankjegyeket, és amikor kitolta a kisablakon, a lány az erszénybe tette a pénzt, majd szorosra húzta a selyemszalagot. Franklin óvatos pillantást vetett főnöke felé, majd előrehajolt, és homlokát az üveghez nyomta. A templom már nem lesz ugyanaz maga nélkül. Hiányozni fog, hogy nem ül előttünk a sorban. Bárcsak ne menne el! Biztos vagyok benne, hogy végül anyám is megenyhült volna maga iránt. A lány benyúlt a nyíláson, és erősen megszorította a férfi kezét.

Az alatt a rövid idő alatt, amíg itt éltem, maga igazi jó barátom volt. Soha nem fogom elfelejteni, milyen kedves volt hozzám. Ír majd nekem? Természetesen. A bankba küldje a leveleit, nehogy anyám meglássa őket. Jó, a bankba küldöm majd mosolygott a lány. A tapintatos köhintés jelezte, hogy túl sok időt töltött a pénztárnál. Felkapta a kesztyűjét és az erszényt, megfordult, és tekintete a helyiséget pásztázta, azt kutatva, hol köthetné be újra a cipőfűzőjét. A lengőajtó mögötti részen, ahol az alkalmazottak dolgoztak, üresen állt az egyik íróasztal. Általában Lemont Morganstaff ült mögötte, de ma Emmeline MacCorkle-hoz hasonlóan, ő is otthon kúrálta magát. Csoszogva nehogy újra kilépjen a cipőjéből igyekezett az ablak előtti rozoga, összekaristolt íróasztal felé. Franklin bizalmasan elárulta neki, hogy MacCorkle használtan, harmadkézből vette a bútorokat. Takarékos természete nyilván arra sarkallta, hogy ne vegyen tudomást az asztal lapját borító tintapacnikról, és a kiálló szálkákról, melyek csak óvatlan ujjakra vártak. Szégyenletes, ahogy MacCorkle az alkalmazottaival bánik. A lány pontosan tudta, hogy az igazgató egyáltalán nem fizeti meg hűséges dolgozóit, mert szegény Franklin is nagyon szerény körülmények között élt, és alig engedhette meg magának, hogy megvegye anyjának az erősítőszert, amely nélkül úgy tűnt az asszony nem tud élni. Eljátszott a gondolattal, hogy bemegy MacCorkle vadonatúj, csillogó-villogó mahagóni bútorokkal berendezett irodájába, és megmondja neki, milyen zsugori fráter. Akkor talán a férfi észbe kap, és javít valamit az alkalmazottak áldatlan helyzetén, amelybe kényszerítette őket. Meg is tette volna szívesen, de eszébe jutott, hogy a bankigazgató talán azt hiszi majd, hogy Franklin bujtotta fel. MacCorkle tudta, hogy ő és Franklin jó barátok. Nem, jobb lesz, ha nem szól egy szót sem, döntötte el, így aztán csak egy mélységesen lesújtó pillantást vetett az igazgató felé. De az is felesleges erőfeszítésnek tűnt, mivel a férfi nem felé nézett. A lány hátat fordított neki, és kihúzta a széket az íróasztaltól. Az ülésre tette a holmiját, majd letérdelt olyan nőiesen, ahogy csak telt tőle, és félrehúzta szoknyáját az útból. Megigazított a nyelvet, aztán lábát ismét belebújtatta a cipőbe, és gyorsan megkötötte a cipőfűzőt. Amikor végzett, fel akart állni, de véletlenül a szoknyájára lépett, és nagyot puffanva újra a padlón kötött ki. Erszénye és kesztyűje az ölébe esett, míg a szék, amelybe beleütközött esés közben, tovagurult kerekein, nekivágódott a falnak, és visszagurult, alaposan megütve a vállát. A lány zavartan kémlelt ki az íróasztal pereme fölött, azt lesve, észrevette-e valaki ügyetlenkedését. Már csak hárman álltak a pénztárablakok előtt, s mindenki felé bámult. Franklin, éppen akkor rakta el a lány papírjait az iratszekrénybe, amikor az elesett. A férfi betolta a fiókot, és aggódó arccal már indult volna felé, de a lány gyorsan rámosolygott, és intett neki, hogy nincs szüksége segítségre. Már éppen szólni akart, hogy jól érzi magát, amikor az ajtó nagy csattanással kinyílt.

Az óra elütötte a hármat. Hét ember rontott be, és legyezőszerűen szétszóródtak a teremben. Kétség sem merült fel, hogy mi lehet a szándékuk. Sötét kendők takarták arcuk alsó részét, szemüket pedig mélyen a homlokukba húzott viseltes kalapok árnyékolták. Ahogy előreléptek, mindegyikük előhúzta a pisztolyát. Az utolsó ember megpördült, hogy lehúzza a rolót, és bevágja maga mögött az ajtót. Sherman MacCorkle kivételével mindenki megdermedt. A bankigazgató felemelkedett a székről, és ajkát döbbent kiáltás hagyta el. Utána Franklin sikoltott fel, éles magas hangon, mely szinte kettévágta a kísérteties csendet. A többiekhez hasonlóan a lány is túlságosan döbbent volt ahhoz, hogy megmozduljon. Vakrémület fogta el, izmai megmerevedtek. A gondolatok tótágast álltak a fejében, miközben kétségbeesetten igyekezett visszanyerni a józan eszét. Nyugalom csak semmi pánik! Nem lőhetnek le minket Nem tennének ilyet A fegyverek zaja Csak a pénz kell nekik, semmi más Ha mindenki engedelmeskedik nekik, nem esik bántódásunk A logikus gondolatok azonban nem segítettek megnyugtatni rémülten kalapáló szívét. El fogják venni a négyszáz dollárját. Azt nem engedheti meg! Nem adhatja oda nekik a pénzt nem is fogja. De hogyan tudná megakadályozni, hogy elvegyék? Kivette erszényéből a bankjegyköteget, és kutatni kezdett, hová rejthetné el. Gondolkodj gondolkodj! Oldalra hajolt, és Franklinre nézett. A férfi a rablókat bámulta, de nyilván megérezte, hogy őt nézi, mert alig észrevehetően megbiccentette a fejét. Ekkor a lány hirtelen rádöbbent, a fegyveresek nem tudják, hogy ő is ott van. Egy pillanatig habozott, tekintetét Franklin sápadt arcára függesztve, majd csendben, óvatosan behúzódott az öreg íróasztal alá, a lábnyílásba. Gyorsan kigombolta a blúzát, az alsó inge alá rejtette a pénzt, aztán kezét a szívére szorította. Istenem édes jó Istenem Az egyik rabló az íróasztal felé sétált. A lány hallotta a lépteit, amint egyre közelebb ért. A szoknyája! Úgy terült el körülötte, mint valami fehér zászló mintha csak meg akarná magát adni. Rémülten megragadta, és maga alá gyűrte a szoknya fodrait. Szíve olyan hevesen dobogott, hogy attól tartott, meghallja valaki. Ha nem veszik észre, a pénzét sem vehetik el. Zörgő sarkantyújú kígyóbőr csizma haladt el mellette alig néhány lépésnyire. Mentacukor illata kúszott a nyomában. Az illat megdöbbentette. A gyerekek szeretik a mentacukrot, nem a bűnözők. Ne engedd, hogy meglásson! fohászkodott. Édes Istenem, kérlek, ne hagyd, hogy észrevegyen! Legszívesebben szorosan lehunyta volna a szemét, és szeretett volna köddé válni. Hallotta, amint behúzzák a sötétítőket, kirekesztve ezzel a napfényt, és hirtelen klausztrofóbia rohanta meg. Koporsóban érezte magát, amelyre a férfi éppen most húzza rá a fedelet. Csak percek telhettek el, mióta a rablók berontottak. Hamarosan vége, nyugtatta magát a lány. Csak a pénz kell nekik, és biztosan az a céljuk, hogy minél előbb hozzájussanak. Igen, ez nem is kétséges, hiszen minden egyes perccel, amit itt töltenek, nő az esély, hogy elkapják őket. Vajon keresztüllátnak az asztal repedésein? A lehetőség túlságosan is ijesztő volt. Legalább egycentis rés húzódott hosszában, végig a fatábla közepén. A lány végtelen lassan és óvatosan úgy helyezkedett,

hogy térde végül a feje fölött lévő fiókot súrolta. A fülledt, meleg levegőtől öklendeznie kellett, ezért inkább a száján keresztül lélegzett. Fejét félrebillentette annyira, hogy kilásson a résen. A három ügyfél sápadtan, mozdulatlanul állt, hátukat a pultnak vetve. Az egyik rabló előrelépett. Fekete öltönyt viselt, fekete inggel, nagyon hasonlót ahhoz, amit a bankigazgató is hordott. Ha nem takarta volna arcát a kendő, és nem lett volna a kezében a pisztoly, a lány akár üzletembernek nézte volna. A férfi végtelenül udvariasan és nyájas hangon beszélt. Uraim, csak semmi félelem kezdte, és áradt belőle a déli vendégszeretet. Amíg azt teszik, amit mondok, senkinek nem esik baja. Az egyik barátunk történetesen azt mesélte, hogy ebben a bankban hatalmas összeget helyezett letétbe a kormány a seregbeli fiúknak. Arra gondoltunk, hogy kisegítenénk magunkat az illetményükből. Nem ígérhetjük, hogy úriember módjára fogunk viselkedni, és biztos vagyok benne, hogy most roppant kényelmetlenül érzik magukat. Igazán sajnálom. Mr. Bell, megtenné kérem, hogy kirakja a Zárva táblát az ajtóra? A vezető jobbján álló férfi gyorsan engedelmeskedett. Remek, ez igazán remek lelkendezett az öltönyös. Most pedig, uraim, szeretném, ha mindannyian a tarkójukra tennék a kezüket, és előjönnének az ablak mögül ki, ide az előtérbe, nehogy amiatt kelljen aggódnom, hogy valamelyikük valami ostobaságot csinál. Ne szemérmeskedjen, igazgató úr! Jöjjön csak ki az irodájából, és csatlakozzon a barátaihoz és a szomszédaihoz! A lány hallotta a lépteket, ahogy az emberek előreléptek. A lengőajtó nyikorogva nyílt ki. Ez szépen, rendezetten ment dicsérte meg az embereket a főnök, amiért nyomban teljesítették a parancsát. Nagyszerű volt, de lenne még egy kérésem. Megtennék kérem, hogy mindannyian letérdelnek? Nem, nem, a kezüket csak tartsák a tarkójukon! Nem akarnak felizgatni, ugye? Mr. Bell azt szeretné, ha lefeküdnének a padlóra, és megkötözhetné önöket, de én azt hiszem, ez elkerülhető. Semmi szükség arra, hogy összekoszolják a szép ruhájukat. Csak térdeljenek le szorosan egymás mellé, kört alkotva! Remek, nagyon ügyesek dicsérte meg őket újra. A széf nyitva van, uram jelentette az egyik rabló. Akkor menj oda hozzá, fiam! A főnök ekkor az íróasztal felé fordult, és a lány tisztán látta a szemét. A barna szempárban aranyos csíkok ragyogtak, ám az érzéktelen tekintet jéghideg volt és kőkemény, mint a márvány. A Bell nevű férfi felköhögött, és a vezető elfordult az asztaltól, hogy bűntársára nézzen. Dőlj a korlátnak, míg a többiek megtöltik a zsákokat. A barátom nem érzi ma jól magát magyarázta a férfi a foglyoknak. Talán influenzás találgatta Malcolm készséges hangon. Attól tartok, igaza lehet. Nagy kár, hiszen egyébként nagyon élvezi ezt a munkát, de ma valahogy nem tud igazán szórakozni. Igazam van, Mr. Bell?

Igen, uram. Végeztek, Mr. Robertson? Mindent kipucoltunk, uram. Ne feledkezzenek meg a fiókokban levő készpénzről! emlékeztette emberét a vezető. Azokkal is megvagyunk, uram. Úgy tűnik, lassan végére érünk a mi kis üzleti ügyünknek. Mr. Johnson, meggyőződne róla kérem, hogy a hátsó ajtón minden gond nélkül távozni tudunk? Már ellenőriztem, uram. Akkor itt az ideje, hogy pontot tegyünk a dologra. A lány hallotta, ahogy a többiek visszatérnek a terembe, csizmájuk egy távíró masina pontosságával kopogott a fapadlón. Az egyik rabló halkan vihorászott. A rablók vezetője elfordult ugyan tőle, de a többieket tisztán látta. Mindnyájan a térdeplő foglyok köre mögött álltak. Levették arcuk elől a kendőt, és a zsebükbe gyűrték. A főnök előrelépett. Fegyverét eltette, hogy mindkét keze szabad legyen. Gondosan összehajtogatta a kendőjét, majd a mellényzsebébe süllyesztette. Annyira közel állt az íróasztalhoz, hogy a lány láthatta hosszú ujjait, és gondosan ápolt körmeit. Miért vették le a maszkot? Hiszen Franklin meg a többiek személyleírást tudnak adni róluk a hatóságoknak Jaj, Istenem, ne! Nem nem nem Mr. Johnson, nyitva van a hátsó ajtó? Igen, uram. Nos, akkor azt hiszem, itt az ideje, hogy távozzunk. Ki a soros? Mr. Bellre nem került a sor az óta a kislány óta. Emlékszik, uram? Emlékszem. Készen áll, Mr. Bell? Igen, uram, készen állok. Akkor rajta! parancsolta, azzal elővette pisztolyát, és felhúzta. Mit csinálnak? kérdezte szinte sikoltva a bankigazgató. Csitt! Ugye azt mondtam önöknek, hogy senkinek nem esik bántódása? kérdezte ijesztően nyugodt hangon. MacCorkle rábólintott éppen abban a pillanatban, amikor a Bell nevű ember elsütötte a pisztolyát. Az igazgató feje szétrobbant. A főnök lelőtte az előtte térdeplő férfit, majd hátraugrott, hogy a szétfröccsenő vér nehogy összekoszolja. Franklin felkiáltott. De hiszen azt ígérte A főnök felé perdült, és tarkón lőtte. Franklin nyaka megbicsaklott. Hazudtam.

M á s o d i k f e j e z e t A szertartás egyedülálló volt. Cole Clayborne, a díszvendég átaludta az egészet, mint ahogy az utána következő ünneplést is. Egy órával később a legtöbb vendég távozott. A természetellenes alvás hatása lassan múlóban volt. Cole valamiféle kábulatban lebegett a képzelet és a valóság között. Úgy érezte, mintha valaki rángatná, de képtelen volt annyi erőt gyűjteni, hogy kinyissa a szemét, és megtudja, ki gyötri ily módon. A zajtól kínzó fejfájás tört rá, és amikor végre ébredezni kezdett, az első hangok, amelyek eljutottak a tudatáig, az összecsendülő poharak csilingelése és a hangos, féktelen kacagás volt. Valaki beszélt hozzá vagy róla. Hallotta, hogy a nevét említik, de nem tudott annyira koncentrálni, hogy kivegye, megértse, mit is mondanak. Fejében, két szeme között mintha apró kovácsok munkálkodtak volna, kitartóan verve éles kalapácsukkal koponyáját. Másnapos lenne? A kérdés végre utat talált a ködös gondolatok között. Nem, soha nem rúgott be, ha távol járt Rosehilltől, de még odahaza sem ivott többet egy-egy üveg sörnél a forró délutánokon. Nem rúgott be, mert nem szerette a következményeit. A szesz a saját kárán tanulta meg eltompította az érzékeit, a reflexeit, s mivel a revolverhősök fele közel s távol arra pályázott, hogy az ő meggyilkolásával alapozza meg a hírnevét, Cole-nak nem állt szándékában a víznél erősebb itallal oltani a szomját. Valaki ugyancsak jól érzi itt magát. Újra hallotta a nevetést, és megpróbálta a hang irányába fordítani a fejét. Éles fájdalom hasított a tarkójába, a torkán keserű epe kúszott fel. Jóságos ég, pokoli érzés volt! Úgy tűnik, kezd magához térni, Josey. Jobb lesz, ha hazamész, mielőtt elkezd itt zsémbelni meg átkozódni. Tudom, hogy milyen könnyen megsértődsz mondta Tom Norton seriff élete párjának a cellába bámulva. Josey Norton elsietett, mielőtt megpillanthatta volna. Cole-nak majd egy percébe telt, mire rájött, hogy hol van. Fogcsikorgatva felült a keskeny priccsen, lábát a földre tette. Mindkét kezével a matracba kapaszkodott, feje a mellkasára csuklott. Vérben forgó szemmel vette szemügyre a seriffet. Norton idősebb, pocakos férfi volt, bőre viharvert, tekintete mélabús. Ártalmatlan vadászkutyára emlékeztette Cole-t. Miért vagyok börtönben? kérdezte rekedt suttogással. A seriff a rácsnak dőlt, bokában keresztezte a lábát, és elmosolyodott. Mert megszegted a törvényt, fiam. Hogyan? Megzavartad a közrendet. Micsoda? Azért nem kell kiabálni! Látom, hogy fájdalmat okoz. Van egy csinos kis púp hátul a fejeden, és nem hiszem, hogy az üvöltözés jót tenne neki. Nem emlékszel, mi történt?

Cole megrázta a fejét, de nyomban meg is bánta. A fájdalom szinte felrobbant a szeme mögött. Csak arra emlékszem, hogy beteg voltam. Igen, influenzás. Négy napig magas lázad volt, és az én Josey-m ápolt téged. Ma volt a második napja, hogy felkeltél. És mikor sértettem meg a közrendet? Amikor átmentél az utcán felelte vidáman a seriff. Igazán felháborított, hogy csak úgy elsétálsz, amikor én mindent elkövetek, hogy maradásra bírjalak, amíg megérkezik a kinevezés. Szavamat adtam egy igen fontos embernek, hogy itt tartalak Middletonban, fiam, de te sehogy sem akartál együttműködni velem. Ezért aztán hátulról leütött. Úgy van ismerte be a seriff. Nem láttam más megoldást. De nem ütöttem nagyot. Csak egy egészen kis ütés volt a pisztolyom agyával a tarkódra. Semmi komoly károsodást nem okozott, különben nem ülnél itt rám fenekedve. Mellesleg, szívességet tettem neked vele. A seriff élénk hangja Cole idegeire ment. Komoran bámult a férfira. Ezt meg hogy sütötte ki? Két gengszter is várt rád az utcán, és persze mindketten bele akartak rángatni egy pisztolypárbajba. Éppen csak felkeltél a betegágyból, és még ha soha nem is ismered be, én egy heti fizetésembe mernék fogadni, hogy nem tudtad volna leszedni egyiket sem. Az influenza nagyon megviselt, fiam, a színed is csak most kezd visszajönni. Úgy bizony, uracskám, szívességet tettem neked. Lassan visszajön az egész. Felejtsd el, fiam! javasolta a seriff. Ez már a múlté. Különben megjött a kinevezés is, és meg is tartottuk a ceremóniát itt a börtönben. Furcsa volt ugyan, hogy a nagy eseményre betömörültünk a celládba, de a bíró nem bánta, így aztán remekül ment minden. Úgy bizony. Nagy kár, hogy átaludtad az ünneplést, hiszen mégiscsak te voltál az ünnepelt. Josey, a feleségem különleges piskótatortát sütött erre az alkalomra. Le is vágott egy szép nagy szeletet neked, és otthagyta az asztalon intett a seriff a cella másik sarka felé. Jobb lesz, ha megeszed, mielőtt felfedezik az egerek. Cole percről-percre zavarodottabb lett. A seriff beszédének semmi értelme nem volt. Válaszoljon a kérdésemre! követelte. Azt mondta, valami fontos alak akar velem beszélni. Ki lenne az? Daniel Ryan békebíró úr. Bármelyik percben ideérhet, hogy kiengedjen. Ryan itt van? Az a semmirekellő, alávaló, tolvaj Na, álljon csak meg a menet! Erre semmi szükség. A békebíró úr elmondta, hogy neheztelsz rá, és azt is elárulta, hogy a haragod a tájolóval meg aranytokjával függ össze, amit megőrzött neked. Cole feje gyorsan tisztult. Az anyám nekem hozta ajándékba azt a tájolót, és Ryan ellopta tőle. Eszében sem volt visszaadni.

Kénytelen leszek elvenni tőle. Azt hiszem, ebben tévedsz jegyezte meg Norton halk kuncogással. Felesleges volt a seriffel vitatkozni. Cole úgy döntött, hogy haragját annak az embernek tartogatja, aki bezáratta ide Daniel Ryan. Alig várta, hogy a keze közé kaparintsa. Kienged innen, és visszaadja a fegyvereimet? Szívesen megtenném. De? De nem tehetem. A kulcsok Ryannél vannak. Át kell vinnem néhány papírt a bíróhoz. Ülj nyugton a fenekeden, fiam, és edd meg a süteményt! Nem leszek oda sokáig. A seriff sarkon fordult, hogy távozzon. Csak még egy dolog szólalt meg elmentében. Gratulálok, fiam. A családod biztosan nagyon büszke rád. Várjon! kiáltott utána Cole. Mihez gratulál? Norton nem válaszolt. Kiballagott a külső irodába, és egy perccel később Cole hallotta, amint kinyílik, majd becsukódik a bejárati ajtó. Zavartan csóválta a fejét. Fogalma sem volt, mit hordott itt össze az öreg. Miért gratulált neki? Körülnézett a sivár cellában: szürke falak, szürke rácsok, szürke padló. A sarokban, egy háromlábú állványon szürkepettyes mosdótál és vizeskancsó állt, mellettük pedig a sütemény, amit a seriff felesége hagyott ott neki. A cella egyetlen ékessége a falon mászó fekete pók volt. Társa a rácsos ablakba szőtt hálóról lógott lefelé. Cole száznyolcvan centinél is magasabb volt, de ahhoz, hogy ki tudjon nézni az ablakon, székre kellett volna állnia. Szék azonban nem volt a cellában. Így is látta az ég egy szeletkéjét, és akárcsak ideiglenes otthona, az is szürke volt. A szín illett a hangulatához. Ebben a helyzetben nem lehet győztes. Mégsem lőheti le Norton seriffet, hiszen a felesége ápolta őt a betegsége alatt. A seriff pedig valószínűleg megmentette az életét azzal, hogy leütötte, mielőtt a két gazfickó párbajra hívta volna. Cole nem felejtette el, milyen gyenge volt az influenza után. Egy tűzharcban biztos életét veszti, de a fene vigye el, miért kellett Nortonnak akkorát ütnie? Cole még mindig úgy érezte, mintha kettérepedt volna a feje. Felnyúlt, hogy megmasszírozza a tarkóját, de jobb keze valami hideg fémnek ütközött. Lenézett, majd megdermedt, amikor rádöbbent, hogy mit is bámul. Az aranytok egy lánc végén lógott, melyet valaki valószínűleg maga Ryan akasztott bőrzekéje zsebébe. Az a gazember végül csak visszaadta az ő drága kincsét! Gyengéden a tenyerébe vette az értékes tokot, és egy hosszú percig csak nézte, mielőtt kinyitotta volna. A tájoló rézből készült, nem aranyból, de gyönyörűen kidolgozott darab volt. A lapja fehér, a betűk vörösek, a tű fekete. Cole kivette a tájolót a tokból, és mosolyogva figyelte, ahogy a tű kileng, mielőtt újra beállna északra. Rose mama boldog lesz, ha megtudja, hogy Cole megkapta végre az ajándékot, amelyet több mint

egy évvel ezelőtt vett neki. Igazán csinos holmi volt. Cole egyetlen karcolást sem látott rajta. Ryan szemmel láthatóan vigyázott rá, ismerte be vonakodva, de akkor is legszívesebben lelőtte volna a gazembert, amiért ilyen sokáig magánál tartotta. Tudta azonban, hogy nem teheti, ha sokáig akar élni. A környéken nem nézték jó szemmel, ha az ember megölt egy szövetségi békebírót, bármi oka legyen is rá. Végül Cole úgy döntött, ha már nem lőheti le, legalább alaposan behúz neki egyet. Gondosan visszatette a tájolót a mellényzsebébe, majd a kancsó felé pillantva elhatározta, hogy megmossa az arcát. Tekintete megállapodott a süteményen, és homlokráncolva próbált valamit felidézni a ködös álomból. Miért ettek tortát az ő cellájában? A válasz túl bonyolultnak látszott ahhoz, hogy most ezen töprengjen. Felállt, hogy kinyújtóztassa elgémberedett tagjait. Le akarta venni a mellényét, amikor az ingujja beleakadt valami éles dologba. Kiszabadította, majd odanézett, hogy lássa, mi szúrta meg. Keze a térdére esett, ahogy ő maga visszahuppant a priccsre, aztán hitetlenkedve bámulta a bal vállát. Teljesen elképedt. Ez csak valami vicc lehet ami azt illeti, itt valakinek nagyon beteges a humorérzéke. Aztán eszébe jutottak Norton seriff szavai. Megjött a kinevezés. Igen, pontosan ezt mondta És ünnepeltek Cole emlékezett rá, hogy ezt is hallotta a serifftől. És ő volt a díszvendég A rohadt életbe! üvöltött fel, a mellényére tűzött ezüst csillagnak címezve a szitkot. Szövetségi békebírót csináltak belőle. H a r m a d i k f e j e z e t Mire Norton seriff visszatért a börtönbe, Cole már forrt a dühtől. Szerencsére Norton elkérte Ryantől a kulcsokat. Josey, a felesége is vele jött, ezért Cole visszafogta indulatait. Az asszonynál egy kék-fehér csíkos szalvétával letakart tálca volt, és amint a seriff kinyitotta a cella ajtaját, Josey be is lépett az étellel. Norton bemutatta őket egymásnak. Hivatalosan még nem is ismeritek egymást, mivel valahányszor a feleségem leült melléd, te öntudatlan voltál a láztól. Josey, ismerkedj meg Cole Clayborne békebíró úrral. Ugyan még nem tud róla, de ő fog segíteni Ryan bírónak, hogy elkapja a gyilkos Blackwater bandát, akik rettegésben tartják a környéket. Cole ugye nem bánod, fiam, ha barátian a keresztneveden szólítalak? Nem, uram. A seriff arca elégedetten ragyogott. Ez igazán kedves tőled, tekintve, hogy bizonyára nem volt könnyű túltenned magad azon a tényen, hogy leütöttelek. Akárhogy is, csak azt akartam mondani, hogy ez a piruló szépasszony itt mellettem

Josey, a feleségem. Nagyon aggódott miattad, míg beteg voltál. Emlékszel? Cole nyomban felállt, amint az asszony a cellába lépett. Előrelépett, és biccentett üdvözlésül. Természetesen emlékszem. Asszonyom, hálásan köszönöm, hogy eljött hozzám a szállodába, és ápolt a betegségem alatt. Remélem, nem okoztam túl sok gondot! Josey meglehetősen jelentéktelen külsejű, görnyedt hátú, csorba fogú nő volt, de amikor mosolygott, mintha kivilágosodott volna a szoba. Az emberek önkéntelenül is visszamosolyogtak rá, és ez alól Cole sem volt kivétel. Mosolya őszinte volt, akárcsak a hálája. Sokan nem vették volna a fáradságot, hogy egy vadidegen embert ápoljanak jegyezte meg. Egyáltalán nem volt fáradság felelte az asszony. Lefogyott egy kicsit, de a sült csirkém majd tesz róla, hogy magára szedjen pár kilót. Hoztam otthonról pár falatot. Az én Josey-m sült csirkéje után megnyalod a tíz ujjad biccentett Norton a felesége karján levő kosár felé. Úgy éreztem, jóvá kell tennem az uram modortalanságát. Thomasnak nem lett volna szabad leütnie magát, már csak azért sem, mert amúgy is olyan gyatrán érezte magát. Fáj még a feje? Nem, asszonyom hazudta Cole. Josey a férjéhez fordult. Az a két semmirekellő gengszter még mindig itt ólálkodik. Láttam mindkettőt idefelé jövet. Az egyik a fasortól északra kuporog, a másik délre. Szándékodban áll valamit tenni, mielőtt ez a fiú megöleti magát? Norton megdörzsölte az állát. Azt reméltem, hogy Ryan majd elbeszélget velük. Én úgy láttam, a békebíró nem az a beszélgetős fajta. Asszonyom, azok a gengszterek engem akarnak szólt közbe Cole. Majd én beszélek velük. Ők nem beszélgetni akarnak, fiam mondta Norton. Égnek a vágytól, hogy megalapozzák a hírnevüket, és ezt csak úgy tudják megtenni, ha egyiküknek sikerül téged párbajban lepuffantania. Az a lényeg, ne engedd, hogy bármi ostobaságba beugrassanak. Josey helyeslően bólintott. Hova tegyem a tányérokat? kérdezte férjét. Túl szűken vagyunk idebent. Szerintem tedd az íróasztalomra. Cole megvárta, amíg az asszony kimegy a külső irodába, csak azután fordult a seriffhez. Hol van Ryan? Mindjárt itt lesz. Már elindult, de szóltak neki, hogy ugorjon be a távíróhivatalba egy sürgönyért. Gondolom, alig várod, hogy beszélhess vele. Cole bólintott. Emlékeztette magát, hogy a seriff csak Ryan utasításait követte. A békebíró volt, aki megparancsolta Nortonnak, hogy tartsa őt a városban, és a békebíró volt az is, aki a seriff csillagot a

mellényére tűzte. Cole úgy vélte, tud egy jobb helyet a jelvény számára. Arra gondolt, hogy szívesen Ryan homlokára tűzné. Az ötlet megtetszett neki, és elmosolyodott. Josey eltakarította a papírokat, majd piros-fehér kockás abrosszal letakarta az íróasztalt. Két csorba lapostányért tett ki, melynek peremét kék festett pillangók díszítették, és két hozzáillő bögrét. Az asztal közepére helyezte a tálat, amelyben a sült csirke volt. A szárnyas szinte úszott a zsírban. A csirke köré rendezte a kis tálakat. Az egyikben odaégetett zsemle, a másikban savanyúság, a harmadikban főtt fehérrépa volt, melynek hajszálvékony gyökerei mintha fátyolfüggönyt vontak volna köré. A szaft megdermedt, és leginkább egynapos, kenyértésztára emlékeztette Cole-t, aki még soha életében nem látott ennél kevésbé étvágygerjesztő ebédet. Gyomra, mely az influenza utóhatásaként még mindig érzékeny volt, a szagot megérezve bukfencet vetett. Mivel Josey már elment, Cole-nak nem kellett aggódnia, hogy az asszony megsértődik, amiért nincs étvágya. A seriff leült az íróasztal mögé, és intett Cole-nak, hogy foglalja el a másik széket. Előbb kitöltötte a kávét mindkettőjüknek, aztán előrehajolt, és az ételre mutatott. Azt hiszem, jobb lesz, ha figyelmeztetlek, mielőtt nekilátnál. A feleségem jót akar, de soha nem volt igazán nagy szakácsnő. Nekem úgy tűnik, az hiszi, hogy mindent egy lavórnyi disznózsírban kell kisütnie. Én nem kóstolnám meg a szaftot, ha a helyedben volnék. Rémséges. Nem igazán vagyok éhes monda Cole. Igazán jó békebíró lesz belőled, amilyen diplomatikusan tudsz viselkedni nevetett a seriff, majd megpaskolta terjedelmes pocakját. Én már hozzászoktam a főztjéhez, de majd harminc évembe került. Egyszer-kétszer még az is megfordult a fejemben, hogy így akar megszabadulni tőlem. Cole a kávéját iszogatta, míg Norton kétszer is vett az ételből. Amikor a seriff befejezte az evést, az edényeket visszapakolta a kosárba, letakarta a saját, összekoszolt szalvétájával, majd felállt. Azt hiszem, elballagok Frieda éttermébe, és bekapok egyet a diós sütijéből. Velem jössz? Nem, köszönöm. Megvárom Ryant. Egyik gondolat követte a másikat. Mit csinált a fegyvereimmel? A legalsó fiókba tettem őket. Igazán csinos fegyveröved van. Könnyen előkapod belőle a pisztolyt, igaz? Gondolom, Ryan békebíró is ezért hordja. Amint a seriff kitette a lábát az ajtón, Cole elővette és felcsatolta a fegyverövet. Mind a két hatlövetűből kiszedték a golyókat. Összeszedte a töltényeket, és megtöltötte az egyik pisztolyt. Éppen nekilátott a másik megtöltésének, amikor Norton seriff berobbant az ajtón. Azt hiszem, Ryan békebírónak elkelne a segítség. A két gengszter az utca két oldalán vár, a bíró meg egyenesen feléjük tart az utca közepén. Még a végén lelövik. Cole a fejét rázta. Engem akarnak, nem Ryant mondta, és helyére csattintotta a tárat, majd a tokba lökte a pisztolyt.

De pontosan ez a gond, fiam. Ryan nem fogja hagyni, hogy elkapjanak téged. Ha valamelyikük megöl, akkor nem tudsz neki segíteni a Blackwater banda kézre kerítésében. Márpedig többször is hangsúlyozta, hogy kifejezetten a te segítségedre van szüksége. Cole-nak halvány fogalma sem volt róla, miről beszél a seriff. Miben tudna ő Ryannek segíteni? Úgy vélte, hamarosan úgyis megtudja. Azt javasolta a seriffnek, hogy maradjon odabent, de ő tiltakozott. Tudnék segíteni, fiam. Igaz, régen volt már, hogy lövésváltásba keveredtem, de szerintem ez olyan, mint az evés-ivás. Ha egyszer megtanulta az ember, soha nem felejti el. A kezem is gyors volt annak idején. Cole megrázta a fejét. Ahogy mondtam is, ezek engem akarnak, de azért köszönöm. Norton sietett ajtót nyitni neki, és mielőtt Cole kilépett volna, még hallotta az öreg suttogását. Sok szerencsét, fiam! N e g y e d i k f e j e z e t A szerencsének semmi köze nem volt hozzá. A kemény évek megtanították Cole-t, hogyan rendezze el ezeket a bosszantó apróságokat. Nyomban felmérte a helyzetet. A gazfickók a koszos utca másik végén vártak rá. Nem ismerte egyikőjüket sem, de ezek az alakok valahogy mind egyformának tűntek számára. Csak az ég tudja hány üresfejű, ostoba fickóval találkozott már, akiket egyetlen álom hajtott: hogy ők legyenek a Vadnyugat leggyorsabb lövészei. A két egyforma bőrruhában feszítő férfi egyik lábáról a másikra nehezedett, így mutatva ki Cole-nak türelmetlenségét. Nem voltak már ifjak, ez megkönnyítette Cole dolgát. Legalább nem lesz lelkiismeret-furdalása, ha megöli őket. Már eldöntötte, hogyan fogja csinálni. Ám ahhoz, hogy tervét megvalósítsa, a földre kellett vetnie magát. A fenébe, de utált lebukni és a koszban hemperegni! Különösen ma, amikor a gyomra még mindig forgott. De megteszi, ha ez kell a túléléshez. Tervének csak egyetlen szépséghibája volt: Ryan. A békebíró mereven állt az utca közepén, egyenesen a golyók útjában. Cole már éppen oda akart kiáltani neki, amikor Ryan intett, hogy menjen közelebb. Kezét lazán maga mellett tartva, nehogy felpiszkálja a két önjelölt revolverhőst, Cole lelépett a gyalogjáróról, és a békebíró felé indult. Égett a vágytól, hogy előkapja a fegyverét. Igazából nem is akarta lelőni Ryant, csak jól tarkón csapni a pisztoly agyával, hogy ő is megtapasztalja a kínzó fájdalmat, amit a parancsa miatt Cole-nak el kellett viselnie. Ahogy közeledett a törvény emberéhez, a banditák is közelebb óvakodtak akárcsak a patkányok,

melyek megriadnak a fénytől, ám a zsákmány iránti mohóságuk legyőzi a félelmüket. Cole úgy döntött, hogy egyelőre levegőnek nézi őket. Ryan és ő egészen addig biztonságban vannak, míg az egyik fickó a fegyveréért nem nyúl. Kihívói azért voltak ott, hogy hírnevet szerezzenek maguknak, márpedig ezt csak úgy tehették meg, ha tisztességes párbajban, tanúk előtt lövik le. Máskülönben hiába ölnék meg. Norton a résnyire nyitott ajtó mögül figyelte őket. A látvány mosolyt csalt az ajkára. Tudta, soha nem felejti el ezt a napot. A két békebíró mindketten igazi Góliátok úgy méregette egymást, mint a bokszolók a ringben. Feltűnő párost alkottak, ahogy Josey is mondta. Az asszony megrettent, amikor először találkozott Daniel Ryannel, később pedig ugyanúgy reagált, amikor meglátta Cole Clayborne-t, bár mindent elkövetett, hogy elrejtse riadalmát. Férjének azonban nem szégyellte bevallani, mennyire megijesztette a két férfi, és Norton pontosan emlékezett még a szavaira is, amikor megmagyarázta, miért is érez félelmet. A tekintetük teszi, mondta. Mindkettőnek olyan jéghideg, átható a nézése, hogy az ember úgy érzi, jeget csúsztattak a gallérja mögé. Ha rám bámulnak, olyan érzésem támad, hogy belelátnak a fejembe, és előbb tudják, hogy mire gondolok, mint én magam. Igaz, Josey azt is elismerte, hogy félelme ellenére sem tudta nem észrevenni, milyen jóképű mindkét férfi amikor éppen nem egyenesen rá néznek. Cole odakiáltott Ryannek, magára vonva a seriff figyelmét. Menj a fenébe az útból, Ryan, mielőtt még kinyírnának! A békebíró meg sem moccant. Szeme résnyire szűkült, ahogy Cole közelebb lépett hozzá. Cole alig pár lépésnyire megállt, és Ryan szemébe nézett. A férfi viszonozta a pillantását. Végül ő törte meg a csendet. Most lelősz? Hangjában nevetés bujkált, ami Cole-nak nem tetszett túlzottan. Megfordult a fejemben, de jelenleg mással vagyok elfoglalva. Ha nem akarsz bekapni egy kósza golyót, akkor tűnj el innen! Valaki itt meghal, de az nem én leszek jelentette ki Ryan vontatott hangon. Azt hiszed, mindkettőt le tudod szedni? kérdezte Cole, és a balján feléjük araszoló fickó felé biccentett. Hamarosan kiderül. Engem akarnak, nem téged. Én is vagyon olyan gyors, Cole. Kizárt dolog. Ryan mosolya meglepte Cole-t. Már éppen meg akarta kérdezni, mit tart olyan mulatságosnak, amikor a jobboldali bandita rákiáltott. A nevem Eagle, Clayborne, és azért jöttem, hogy kinyírjalak. Fordulj meg, te nyúlszívű gazember!

Párbajra hívlak, hogy az ördög vigyen el! Vetélytársa sem akart lemaradni. Riley-nak hívnak, Clayborne, és én vagyok az, aki ma végez veled. Cole már régen eldöntötte, hogy a revolverhősök mind egy szálig ostobák. Úgy tűnt, ez a kettő sem kivétel. Talán tehetnék valamit a két fickó ügyében jegyezte meg Ryan. Mint például? kérdezte Cole. Arra gondolsz, hogy letartóztathatnád őket? Talán. A férfi közönye bosszantó volt. Miféle békebíró vagy te? Átkozottul jóféle. Nagyon el vagy telve magadtól feszült meg Cole állkapcsa. Tisztában vagyok a képességeimmel. Ahogy a tieiddel is. Cole türelme végére ért. Akkor talán menj be a seriffel az irodába, és miután itt végeztem, elmesélheted, milyen képességeid vannak. Azt mondod, tűnjek el az utadból? Pontosan. Nem megyek sehova. Különben is, van egy tervem intett a két bandita felé. Nekem is van közölte vele Cole. Az enyém jobb. Valóban? Igen. Háromra mindketten a földre vetjük magunkat, és hagyjuk, hogy ezek egymást nyírják ki. Cole rossz hangulata ellenére elmosolyodott, ahogy maga elé képzelte a Ryan által felvázolt képet. Ez igazán nagyszerű lenne, ha beválna, de túlságosan távol vannak egymástól ahhoz, hogy eltalálják a másikat. Különben is, semmi kedvem a vadonatúj ingemet meghempergetni az utca porában. Mi a te terved? kérdezte Ryan. Megölöm az egyiket, a földre vetem magam, átfordulok, és megölöm a másikat. Úgy tűnik, a te terved szerint is meg kell hempergetned a vadonatúj ingedet az út porában. Elállsz az utamból, vagy sem? A törvény embereinek össze kell tartaniuk, Cole. Ez az egyik legfontosabb szabály. De én nem vagyok a törvény embere. Dehogynem. Még fel kell esküdnöd, de az csak formaság. Igazán beteges a humorérzéked, Ryan, tudtad? Nem leszek békebíró. Már az vagy mondta türelmesen Ryan.

Miért? Mert szükségem van a segítségedre. Azt hiszem, nem igazán érted, mit is érzek most. Legszívesebben lelőnélek, te nyomorult gazember. Több mint egy évig magadnál tartottad a tájolómat. Ryant egyáltalán nem ijesztette meg Cole haragja. Ennyi ideig tartott, míg megérkezett a kinevezés. Milyen kinevezés? Nem tűzhettem csak úgy rád azt a jelvényt. A kinevezés egyenesen Washingtonból jött. Cole a fejét rázta. Mindjárt a nyakunkon vannak mondta Ryan, ahogy Eagle felé pillantott. Ismered valamelyiket? Nem. Enyém az öt óránál levő. Cole meg akart fordulni, de megtorpant. Neked öt, vagy nekem öt? Nekem. Mindketten a közeledő banditák felé fordultak, majd lassan hátráltak, amíg válluk össze nem ért. Ne öld meg! Viccelsz? Ryan tudomást sem vett a kérdésről. Odakiáltott a fickóknak, hogy tegyék fel a kezüket, és lassan jöjjenek közelebb, de Eagle és Riley is a helyén maradt, jobbjukat a pisztolyuk markolata felett tartva. Ha elvéted Riley-t, a golyója rajtad keresztül engem is eltalál. Én soha nem vétem el! Öntelt gazember! suttogta Cole pont akkor, amikor Eagle a pisztolyáért nyúlt. Cole villámgyorsan reagált. A fickó még elő sem húzhatta a fegyverét, amikor Cole golyója eltalálta a kézfejét. Ryan vele egy időben lőtt. Golyója kiütötte Riley kezéből a pisztolyt, amit az éppen csak előhúzott. A lövedék a bandita csuklóját találta el. Fegyverüket célra tartva, a két békebíró előrelépett. Ryan ért oda előbb Riley-hoz. Elvette a pisztolyát, és a visítással mit sem törődve, Norton irodája felé taszigálta a fickót. Eagle úgy vonított, mint valami sebesült vadkan. Cole nem kis bosszúságára, képtelen volt egy helyben állni, fürge léptekkel táncolt körbe-körbe. Tönkretetted a lövő kezemet, Clayborne! Tönkretetted a lövő kezemet! üvöltötte. Elsőre is hallottam morogta Cole. Állj már meg, a fene vigye el! El akarom venni a pisztolyod. Eagle azonban nem engedelmeskedett, és Cole hamar ráunt a fogócskára. Nagyot sóhajtott, a gallérjánál fogva elkapta a fickót, majd ököllel állon vágta. Keményen tartotta az ájult banditát, míg el nem szedte tőle a fegyvert, aztán hagyta a földre zuhanni. Megfogta a tarkóját, és Nortonhoz vonszolta.

A seriff ragyogó arccal várta a két békebírót a gyalogjárdán. Azt hiszem, szólnom kell a dokinak, hogy foltozza be ezt a kettőt itt jegyezte meg. Gondolom igen felelte Cole. Norton besietett az épületbe, felkapta az íróasztalról a kulcsait, és sietett kinyitni két cellát. A következő pillanatban a két revolverhős már bent is találta magát a fogdában. Nem maradt idő fogadni a seriff gratulációit, mert alighogy a cella ajtaja becsukódott, Ryant szólította a távírdász. Amikor Cole csatlakozott hozzá, elég volt egyetlen pillantást vetnie a békebíró arcára, hogy lássa, valami baj történt. Meglepődött, amikor Ryan átnyújtotta neki a sürgönyt. Cole elolvasta, míg Ryan továbbadta a hírt Norton seriffnek. Újabb bankrablást történt mondta fakó hangon. Norton a fejét csóválta. Ezúttal hányan haltak meg? Heten. Hol történt? Rockford Fallsban. Az nincs messze. El tudom mondani, hogy juttok oda. Milyen messze van? Körülbelül hatvanöt kilométer, de néhol kemény terepen. Jó lesz, ha nyitva tartja a szemét, hátha valamelyik erre lovagolna. Bár nem hiszem tette hozzá rögtön. Az itteni bankot már kirabolták. Cole, velem jössz? Nem rázta meg a fejét Cole, és visszaadta a sürgönyt. Nem az én gondom. Ryan nem szólt egy szót sem. Szeme résnyire szűkült, homloka ráncba szaladt. Hirtelen elkapta Cole mellényét, és hatalmasat lökött a férfin. Cole keze ökölbe szorult, de mielőtt magához térhetett volna annyira, hogy megtorolja a támadást, Ryan bocsánatkérése már le is hűtötte haragját. Sajnálom, ezt nem lett volna szabad. Hagytam, hogy az indulataim vezessenek. Nézd, igazad van. Te nem kérted, hogy békebíró lehess, és a bankrablás tényleg nem a te problémád, hanem az enyém. Csak azt hittem vagy legalábbis reméltem hogy szeretnél segíteni. A lemondásodat azonban nem fogadom el. El kell lovagolnod a területi irodába, és az ottani békebírónak kell visszaadnod a jelvényed. Norton seriff majd útba igazít. Nekem Rockford Fallsba kell lovagolnom, mielőtt kihűlnek a nyomok. Nincs harag, ugye? kérdezte, és a kezét nyújtotta. Cole megrántotta a vállát. Nincs harag mondta, és megrázta Ryan kezét. Ryan futva indult az istálló felé. Cole figyelte, ahogy ellovagol, majd a seriff után ballagott, hogy megtudja, hol a pokolban van az a területi iroda. Ha nincs közel, akkor inkább elküldöm a jelvényt mondta Nortonnak.