Agnes Golenya Purisaca. Az Aranyasszony útja

Agnes Golenya Purisaca Az Aranyasszony útja

Ágnes könyve a lelkemet ragadta meg, mind spirituálisan, mind az ősi tudás, mind pedig a magyarság eltitkolt történelmi szálának felgombolyítását tekintve. Ez az a könyv, amit alig tudtam letenni, már az alvást is sajnáltam, ami pár órára megszakította az olvasást. Valami megnyílt e könyv által, ami új dimenziókba vezetett. A régi idők tudásának felfedezése, kutatása irányába terelte életemet. Alig várom a regény folytatásait! Gulyásné Szalai Gabriella, matematikus, asztrológus Az Aranyasszony mindenki számára erőteljes üzenetet közvetít: gömbölyítsük fel létünk elszakadt fonalát, merjünk ránézni, kik is vagyunk valójában. Isten humorának fejet hajtva tapintsuk ki a Mindenség pulzusát életünkben. Szédítő utazás! Dr. Sass Erzsébet, pszichiáter Sok perui nevében, nagy szeretettel ajánlom ezt a könyvet a magyar olvasóknak. Ágnes nemcsak személyesen, hanem ezzel a könyvével is összeköti két messzi földrész két olyan nemzetét, melynek különleges kultúrája, hagyományai és ősi tudása, legendái hihetetlen értéket jelentenek az egész világ számára. Ez a két nép, a magyar és a perui ugyan messze él földrajzilag egymástól, de remélem, a regény olvasói szívükbe zárják nemcsak Perut, hanem egész Dél-Amerikát, az itteni népeket és akkor hiszem, hogy megszűnik közöttünk minden távolság. Edgar Roy Purisaca Quesquén, Peru 2

Az Aranyasszony útja 2008 Agnes Golenya Purisaca Tipográfia: Massár Mátyás Korrektúra: Pluhár Emese Műszaki szerkesztő: Massár Mátyás Felelős szerkesztő: Hidegföldi Gyöngyi Tünde Kiadja: Tuan Kiadó Felelős kiadó: Hidegföldi Gyöngyi Tünde és Mórocz Tibor ISBN 978-963-87672-9-5 Minden jog fenntartva. Utánnyomás, továbbá bármiféle optikai, akusztikai és elektronikus feljegyzés, tárolás és közreadás még részleteiben is csak a kiadó írásos beleegyezésével lehetséges. Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. 280607 Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató 3

Köszönöm, először is Önnek, tisztelt Olvasó, hogy kézbe vette könyvemet, hisz Önnek írtam Hálám és köszönetem neked Gabi, mert hatalmas szellemi inspirációt jelentettél számomra Irén, neked és családodnak köszönöm, hogy felnyitottátok a szemem a magyarok ősi és igaz történelmére Annamari, a lelki támogatásod nélkül, ki tudja, lett volna-e erőm a sok nehézség ellenére írni? Köszönöm Ildi, hogy őrült kalandjaimra elkísértél Legnagyobb hálám, köszönetem és szeretetem azonban a tiétek, Flóra és Márk, születésetekkel beavattatok az élet valódi misztériumába Köszönöm édesapjuknak, Zoltánnak, hogy mindig számíthattam rá a gyerekek gondviselésében, és támogatásával megírhattam ezt a könyvet Köszönöm szüleimnek, hogy olyan lehetek, amilyen pont lenni szeretnék Köszönöm Zsolt, hogy nekem van a világon a legklasszabb testvérem Köszönöm a kiadóm, Tünde és Tibo támogatását, egyedülálló hozzáállásukat és azt, hogy bíznak bennem Legmélyebb szeretetemmel mondok neked köszönetet Edgar, hogy megtaláltál, és amiért veled most már Peruban is otthon vagyok Köszönetem és hálám Istennek, aki évek óta életem irányítója és gondviselője, aki személyesen tanít és nevel, akit naponta megtapasztalok a láthatón túli dimenziókban, és aki e könyv megírására inspirált Budapest, 2008. május 15. 4

Előjáték helyett Éva már megint alig aludt valamit az éjjel, és hajnali kettőkor a szokásos szorongással riadt fel. Tenyere, talpa nyirkos volt, és vacogott. Legbelül viszont végtelenül száraz volt mindene a torkától a gyomráig. Amit érzett, már nem is szárazság volt, hanem szinte teljes vízmentesség, ami belülről karcolta. Hiába ivott, égőn száraz maradt. A szíve zakatolt, zsibbadt a fél arca, még a nyelve is. Akár ott helyben meghalhatott volna, legalábbis ezt várta mozdulatlanul az ágyban. Gyűlölte magát ezekért a rohamokért, mert teljesen kiszolgáltatott volt. Pedig meghalni sem olyan könnyű. Mostanában ironikusan hozzágondolta azt is, hogy sajnos. Ma éjjel azonban nem ok nélkül szorongott. Még pár óra, és elmegy itthonról. Milyen nevetséges is most ez a terv! Ilyenkor az is hihetetlennek tűnt, hogy valaha ki tud még kelni az ágyból, nemhogy az, hogy bevágja maga mögött életének ezt a kapuját! Egy-kettő-három belégzés, egy-kettő-három levegőtartás, egy-kettő-három kienged, egy-kettőhárom megint tart. A nemrég megtanult szabályos légzéssel hamar rendeződött szívének kalimpálása, a torokszorítás is elviselhetőbbé vált, és már érezte is az elernyedés első jeleit. Jaj, ilyenkor annyira hálás volt. Kinek is? Istennek? A tudatkontrollnak? Inkább Istennek. Megnyugtatóbb volt számára, hogy nem a saját kezében van az élete. Egy ideje őszintén elkezdte remélni, hogy létezik Isten. Egy-kettő-három belégzés, egy-kettő-három levegőtartás, egy-kettő-három kienged, egy-kettőhárom megint tart. Nem hitte volna, hogy ez a szimpla technika ennyire hatásos. Talán újra kéne gondolnia néhány dolgot az életében, amiben ugyanígy nem hitt eddig. Bekapott egy természetes kis bogyót, hisz szeretett volna aludni még valamicskét. Miklós Buenos Airesbe utazik reggel, és csak pár hét múlva jön haza. Addig bármi történhet. Bármi, ami képes lezárni az eddigieket. Akár még csoda is. Hatkor magától ébredt. A megszokás. A biológiai óráján képtelen volt változtatni. Nem kellett volna már felkelnie hajnalban a gyerekek miatt, mint hosszú éveken keresztül, de már csak megmarad korán kelőnek. Megszerette. Ilyenkor az övé minden, az első hajnali napsugár, a madarak csivitelése, a világ ritka nyugalma. Arrafelé, Észak-Budának ebben a csendes zugában lassan kezdődik a rohanás. Lement a konyhába és feltette a kávét. Nem kapcsolta fel a villanyt, elég fényt adott a beszűrődő hajnal. A tágas konyha tele ablakokkal, könnyen körbetekinthet nagy kertjükön. Sosem tudott beleunni a kora reggeli kert látványába. Amikor lefőtt a kávé, két csészébe töltötte ki, zsíros tejjel hígítva. Direkt zsíros tejjel. Az igazi íz csak így, krémesen jön elő. Egy ideje már a kávét is igen tudatosan készítette. Felébresztette a férjét, aztán visszabújt még az ágyba. Felkapcsolta az olvasólámpát, és az állítható ágy támláját ülő pozícióba berregtette. Igaz, mostanában már ahhoz sem volt türelme, 5

hogy megvárja, amíg beáll a megfelelő pozícióba, s ilyenkor mindig inkább a háta mögé dobott egy nagy párnát és úgy olvasott még egy keveset. Most azonban nem olvasott semmit. Miklóst figyelte, aki a szokásos rituáléival ébredezett. Amikor megitta a kávéját és magához tért valamennyire, átnyúlt feleségéhez, és erősen magához húzta. Megint rosszul voltam az éjjel, Miklós mondta Éva halkan, anélkül, hogy megmoccant volna. Már megint? kérdezte a férfi. Miért nem mész el orvoshoz? Tudod jól, miért nem válaszolta Éva. Az ilyen megfoghatatlan betegségekkel, amiket nem lehet a rosszullét után műszeresen kimutatni, nem tudnak mit kezdeni. Ezek még nem a testem, hanem csak a lelkem jelzései. Nem kellene ennyit foglalkoznod magaddal mosolyodott el Miklós. Van jobb ötletem. Foglalkozz velem! és kezét felesége hálóinge alá csúsztatta, végigsimítva bal mellét. Évát mintha kígyó marta volna meg, felszisszent és már ki is ugrott az ágyból. Undorodom, hogy ha esik, ha fúj, ha bajom van, ha nincs, ha vágyom rá, ha nem, neked mindegy. Lényeg, hogy mint egy guminő, beengedjelek magamba, és megkönnyebbülten mehess a dolgodra. Elegem van ebből, Miklós. Figyelj már rám, legalább egyszer! Te szerencsétlen, nem látod, hogy romokban vagyok? ordított most már Éva, és mivel erősen émelyegni kezdett, kirohant a fürdőszobába. Így láttam magam előtt azt a reggelt. Legalábbis Éva elmesélése alapján, amikor három órával később bedobta bordó kisbőröndjét sötétbordó A6-osának a hátsó ülésére, és egyenesen hozzám jött. Indulás előtt még megkérte a bejárónőt, hogy zárjon be mindent, ha végzett. A garázskapu távirányítóját sem nyomta meg maga mögött, ahogy egy kis drámai színezetet adó kerékcsikorgással kihajtott a kapun. Utánam a vízözön ezt akarta érezni azon a február eleji reggelen, ami látszólag épp olyan volt, mint a többi. Talán csak a nap sütött élesebben, nagyobb kontrasztot adva a világnak. Mindannak, ami ezt követően történt, én is részese lettem. Azon a napon még fogalmam sem volt arról, hogy a nappalim, ahol pár órával később együtt ültünk, micsoda hihetetlen eseményeknek lesz a kiindulópontja. Ha bármit is sejtek akkor! Bár, tehettem volna akármit is, hogy ne így alakuljon? Mostanság sokat töprengek azon, hogy vajon ki lehet-e fejleszteni valamelyik érzékszervünket, hogy kiszagoljuk a fordulat előtti pillanatokat. Theotól sokat tanultam azóta misztikus erőkről, Istenről, emberről, a szabad akaratról, determinációról. Ezzel együtt azt hiszem, hogy sem szuperintuíció, sem angyali jelenés nem lett volna képes szembemenni a józan eszemmel: ilyenek pedig velem nem történhetnek. Mivel Évát gyerekkorunk óta ismerem, és a lavinaszerű események napján is épp hozzám jött, ezért úgy döntöttünk, mi, az események valamennyi szereplője, hogy én írom meg közös történetünket. 6

Szédülés Délután fél négy volt, amikor Éva megérkezett. A háttérzajból ítélve a kocsiból hívott és megkérdezte, zavarna-e, ha néhány napra meglátogatna. Dehogyis, válaszoltam, most hétvégén szabad vagyok. Éva ismert tempójában számolva a száznyolcvan kilométert Miskolcig, arra számítottam, hogy egy bő óra múlva itt lesz. Azonban kiderült, hogy hirtelen elhatározással letért az autópályáról és megállt egy kisvendéglőben ami mellett évek óta mindig csak elszáguldottak, mivel eldöntötte, mától minden másképp lesz. Meg kellett tudnia, száguldó élete díszletei mögött miféle világ bujkál. Már órák óta vártam, amikor végre meghallottam, hogy megáll egy kocsi a ház előtt. Kinéztem a konyhaablakon, és jól sejtettem, Éva szállt ki a csillogó Audiból. Nemcsak egyszerűen jól nézett ki, hanem kifejezetten szép volt. Február dacára végtelenül lazán volt öltözve, egy farmert és egy ujjatlan pólót viselt csupán. Évát nemigen zavarták az évszakok, mivel kocsi nélkül soha ki nem mozdult. Azt mondta, az az ő télikabátja. Persze mindegyik ruhadarabja méregdrága cucc volt. Én nemigen ismerem fel a drágább márkákat, csak a pulcsijáról tudtam, hogy Gucci, akárcsak az elmaradhatatlan sötétbordó napszemüvege. Barátnőm nem vett fel egy-egy ruhadarabot sokszor, de ez a csodás olajzöld felső valahogy hozzánőtt. Olyan volt a színe, mint a szeméé, ha éppen melankolikus volt. Meglátott, felém intett és mosolygott. Kimentem elé, megöleltük egymást. Mindig izgalmas volt találkozni vele. Semmiségekről fecsegtünk néhány percig, megdicsérte a bejárati ajtóm előtti örökzöldeket és egy levegővel elmesélte, hogy az autópálya melletti kis étteremben épp úgy főzik a tárkonyos zöldbablevest, mint a nagymamája. A házba érve letette kis bőröndjét az előszobába. Elment a mosdóba, én pedig tálcára készítettem a teát, a mézet, két hőálló üvegcsészét és bevittem a nappaliba. Éva épp a falmagasságú ablakkal szemközt állt, nekidőlve az ajtófélfának. Úgy tűnt, engem vár, nem akart nélkülem mászkálni a házban. Annak ellenére, hogy gyerekkorunk óta sokat járt itt, megérkezése után mégis mindig zavarban volt egy darabig. Soha nem beszéltünk erről, de biztos vagyok abban, hogy nehéz volt az ő luxuskörülményei után átállnia és beleszoknia egy valóságos világba. Rend és tisztaság volt nálam mindig, mégis nyilván még összehasonlítani is lehetetlen lett volna az ő világával. Így mindig kellett Évának némi idő, hogy valamelyest rám hangolódjon. Ahogy ott állt az ajtófélfának dőlve, az első, amit észrevett, hogy a télvégi lenyugvó, narancsszínű nap alulról világítja meg az egybefüggő szürke hófellegeket. E furcsa fényjáték egy szempillantás alatt feje tetejére állította az egész világot. Hónapokkal később és több ezer kilométerrel messzebb innen, egy hasonló színű délutánon váratlanul és kristálytisztán bukkantak fel újra a mostani gondolatai. A térben akkor mozgunk otthonosan, ha fentről süt le ránk a napfény. Ha alulról világítja be terünket, minden egy szempillantás alatt megváltozik. Az is, aki még soha nem vette észre ezt a pár perces ritka természeti jelenséget, öntudatlanul is egy kis szorítást érez a gyomra tájékán, és 1. 7

a legváratlanabb pillanatban fura emlékek, élmények vagy eltitkolt félelmek nyomakodnak gondolataiba. Álomképként bukkan fel egy rég nem látott ismerős arca, a szánkban érezzük a nagyi omlós lekváros süteményét. Hirtelen lelkifurdalásunk támad, mert tegnap sem értünk rá a gyereknek esti mesét mondani. Elég a fényszög apró elmozdulása, és stabilnak vélt napi rutinjaink lényegtelenné válnak. Gyermekkorunk legégetőbb vágyainak utóíze lopakodik nyelvünk hegyére, aljas gyorsasággal olvadva szét egész testünkben, ráfolyva minden kis sejtünkre. Védekezésre botorság gondolnunk. Valami megfoghatatlanul távoli, de mégis annyira ismerős sejtelem uralja életünk ebben a pillanatban: nem ezt az életet terveztük el magunknak! Úgy érezzük, tévedés történt, és valaki más bőrében vagyunk. Eddigi életünk csupa időfecsérlésnek tűnik. Úgy érezzük, mindent, ami felesleges, megtettünk, de semmit nem valósítottunk meg abból, amit valamikor a homályos gyermekkorban, vagy ki tudja mikor, elterveztünk. Még szerencse, hogy a nap ilyenkor nagyon gyorsan eltűnik a hófelhők között, és mi ismét rátelepedhetünk mostani valónkra; elhessegetve nagymama mosolyát, a gyerek álmos kis szemét, rég nem látott ismerősünk ködösen felénk forduló arcát. Minden a helyére kerül. Ismét megúsztuk. Picit összerezdült, ahogy egy kis zörrenéssel letettem a tálcát az asztalra. A gőzölgő tea illata visszazökkentette Évát. Megint itt volt, velem, a nappaliban. Végre szétnézhetett, és a vadonatúj mélybordó bársony pamlagra huppant le, a hatalmas puha, bordó-kék mintás párnának dőlve, maga elé véve asztalka helyett a kerek lábtartó puffot. Ez mind új, ugye, Angéla? Elmeséltem neki, hogy Zsolt halálát követően sokáig nem nyúltam az életbiztosítása után járó pénzhez. Egy jó ideje be volt ütemezve az új bútor vásárlása, és fájt, hogy mindezt már nem láthatja a férjem. Eddig halogattam a bútorcserét, de most nagyon örültem, hogy rá tudtam szánni magam. A régi dolgok túlságosan a közös életünkre emlékeztettek. Éva, miközben engem hallgatott, kinyújtóztatta a nagy kerek puffon a vezetésben elgémberedett lábait. Óvatosan körözött a fejével, látszott rajta, nagyon jól esik neki nyakizmainak ellazítása is. Így vette észre, ahogy épp jobb felé fordult, a pamlagtól nem messze terpeszkedő, hatalmas, öblös, magas fejtartós fotelt, amiről csak nemrég merte elmesélni nekem, mennyire idegesítően pöffeszkedőnek és stílustalannak találja. Ezután gyorsan az ellenkező irányba nézett, mert attól félt, labilis lelkiállapotában mindjárt innen is elmenekül. A lábtartó másik oldalán, pont vele szemben egy klasszikus rekamié nyúlt el, lezárva az ülősarkot. Selymesen csillogó, kék-drapp huzata volt, a huzat és a fa találkozását pedig sodort zsinórszegély fedte. Éva látott egyszer egy festményt Madame Récamier-ról, egy szép fiatal francia asszonyról, akiről ez a bútordarab a nevét kapta. A képen a nő úgy pihen a rekamién, mint egy angyal: légiesen, könnyedén, kecsesen. Jól végiggondolta, és rájött, életében talán soha sem pihent el olyan bútoron, ami csak és kizárólag ezt a fajta ellazulást szolgálta. Neki igazán szép, drága és praktikus bútorai voltak, de olyan, ami kizárólag erre a fajta lebegős, elalélásszerű pihenésre készült volna, amit csak és kizárólag a rekamié tud, ilyené soha nem volt. Hirtelen úgy rémlett neki, mintha mindig is egy rekamiéra vágyott volna. Vajon mi a csudáért nem vettek soha? Ahogy nézte a rekamiét, azt gondolta, hogy az olyan egy szoba berendezései között, mint a pont az i betűn. Olyan egyértelmű. Biztonságosan egyértelmű. Ez a rekamié is biztonságot árasztott magából, és Évának most nagyon kellett a biztonság. Igazából már nem is akart másfelé nézni, olyan jó volt megnyugodnia ezek között a gondolatok között. Később egy modern kakukkos óra szólalt meg, délután négyet mutatott. Éppen négy órával ezelőtt hajtott ki padlógázzal budai villájuk kertkapuján. A trillázó óra a zavaró idegenség varázsába burkolta Évát. Lassan tizenöt éve annak, hogy lekapcsolta karóráját, és az egyik ritkán használt retiküljének belső, cipzáros rekeszébe tette, és ott 8

is felejtette. Akkori döntése tudatos volt: nem akart állandóan az idő múlásában élni. Nem akarta, hogy folyton erre emlékeztesse egy kis műszer. Talán épp aznap kezdődött a lebegés, ami szép lassan elmosta életében a választóvonalakat. Az éleket, a határokat. Talán épp aznap kezdődött az ő lassú felolvadása, feloldódása, ami a mai napon érkezett el a végső fázisba. De ez nem az a feloldódás volt, amire az ember ösztönösen vágyik, és amire a misztikusok, jógik, beavatottak tudatosan törekednek, hanem az én-határoktól való erőszakos megfosztottság. Az óra trillázása az elmúlt tizenöt év összes ízét egyszerre futtatta össze a szájában. Émelyegni kezdett. Megint ott volt a gombóc a torkában, a tarkója ismét befeszült, a szíve megint önálló ritmusban kezdett kalapálni, talpa egy szempillantás alatt nyirkosságban tocsogott. Még rápillantott a rekamiéra, amitől a mindent elengedés ellenállhatatlan vágya kerítette hatalmába. Ebben a pillanatban végre sikerült mindent elengednie. Már nem észlelte, ahogy puhán és nesztelenül lecsúszott a kerek lábpuff és a pamlag között a padlóra. Éva a hálószobában tért magához. Nem emlékezett rá, hogy a saját lábán, a vállamra támaszkodva botorkált az ágyhoz. A konyhából felszűrődő zajok már eljutottak az agyába. Soha életében nem ájult még el, az alváson kívül semmiféle tudattalan állapotot nem ismert. Képtelen lett volna a testében létezni anélkül, hogy ne lenne teljes mértékig ura gondolatainak, cselekedeteinek. Irtózott a kiszolgáltatottságtól. Most azonban teljesen nyugodtnak és elégedettnek érezte magát. Olvasott már életében néhány spirituális könyvet, tudta, hogy létezik egyfajta lebegés, de soha nem vonzotta túlságosan, amit erről hallott. Hát, most megértette, hogy miért tűnnek semmitmondónak vagy éppen mesterkéltnek a beszámolók erről a lebegő állapotról. Ezt nem lehet leírni. Vagy átéli valaki, vagy semmi köze hozzá. Az ágyon fekve, elnyújtózva, ahogy egymás után visszalopóztak agyába a gondolatok, azon kapta magát, hogy le akarja lassítani ezt a visszatérést. Megálljt akart parancsolni ismét buzgón zakatoló értelmének. Erőlködve azon igyekezett, hogy minél tovább maradhasson e soha nem tapasztalt bizsergető lebegésben. De mindhiába. Minél jobban erőlködött, annál gyorsabban érezte, hogy pillanatról pillanatra visszatér a megszokott vibrálásba, és az az ismeretlen, kellemes, téren és időn kívüli állapot egyre távolodik tőle. Menthetetlenül visszaalakult minden. Mint amikor egy hosszabb külföldi út után hazatért. Még tart az út varázsa, de már tudja, hogy nemsokára az érzés szertefoszlik és csak az emlékek, a történések tényszerű lenyomatai maradnak meg, semmi más. Mindig egyfajta veszteségként élte meg ezeket a hazatéréseket: mint amikor az ember tudja, hogy ugyanaz már soha többé nem történik meg. Igen, ilyenkor mindig egy kicsit közel került az elmúlás átérzéséhez. A tudathoz, hogy mindennek van egy vége, egy lezárása. Vajon kimutatható-e valamilyen szerkezettel az a piciny időmennyiség, amikor egy búcsú végén elengedjük valakinek a kezét? Az előbb még fogtuk, még éreztük a bőrét, egy másodperc múlva pedig már nem látjuk. Mi az a határsáv, az az ember számára felfoghatatlan és fizikailag megragadhatatlan parányi időtartam, ami gyökeresen megváltoztatja az életünket? Éva belefúrta fejét a jó illatú, puha kispárnába és hagyta, hogy könnyei benedvesítsék a huzatot. Most semmitől sem akarta megfosztani magát. Még az elgyengüléstől sem. Később hallotta, hogy nagyon halkan nyílik az ajtó, de nem akart megfordulni. Talán nem is bírt volna. A lebegés után most mázsás súllyal nyomta a jelen. A mai nap annyi drámát tartogatott neki, hogy úgy érezte, hihetetlenül hosszú idő telt el azóta, mióta kihajtott a kapujukon. Valószínűleg csak az időszámítás téved, és emiatt írják még ugyanazt a napot, miközben kilenc óra hoszszánál sokkal, de sokkal több időt élt meg. Úgy érezte, igazából nem is ő jött el otthonról, hanem egy nő, aki véletlenül pont úgy néz ki, mint ő, de valójában nekik semmi közük egymáshoz. 2. 9

Mivel nem kis ijedtséget okozott nekem ájulásával, erőt vett magán és felém fordult. Gyorsan mosolyogni próbált, hogy megnyugtasson. Éva hajlamos volt ilyenekben is a végletekbe esni. Vagy lekicsinyelte a bajt, vagy elfogta a rettegés. Letérdeltem az ágya mellé, és ő megfogta jéghideg kezemet. Váratlanul a szájához emelte és egy leheletfinom puszit nyomott a kézfejemre. Ma ilyen napom van Évának nem volt szokása a testi érintés. Végre kezdtem én is felengedni és megsimogattam csillogó vörösesbarna haját, amit gyönyörűnek tartottam. Még most, kimerültségében is ragyogónak, vonzónak találtam és ezt tudtára is adtam. Te sem öregedtél semmit, Angéla. Még mindig egy hamvas őszibarack jut rólad az eszembe, tudod-e? Azért ha majd jobban megnézel, én bizony egy kissé már megvastagodtam. De jól áll ez is neked, Éva. Te mindig igazi nő voltál. A nő ne legyen piszkafa, mint én. Éva nem akarta folytatni ezt a semmitmondó bájcsevelyt, félrehajtotta a takaróját és egy hirtelen elhatározással felült az ágyban. Angéla, én éhes lettem. Farkaséhes. Nem bírom ki vacsoráig. Nem baj? Akkor van vacsora, amikor éhesek vagyunk, nem igaz? Hisz nem te szoktad mondani, hogy az idő urai vagyunk? Amúgy már el is múlt a szokásos vacsoraidő, több órát aludtál. Gyere, készítettem egy kis finom salátát, és sütöttem hozzá barna kenyeret. Na, mit szólsz? Azért, ha lassan is, de tanulok tőled. Készültem ám! Ahogy megtudtam, hogy jössz, kidobtam az összes kajámat és elrohantam egészséges biodolgokat venni, nehogy megszólj megint, mint legutóbb. Ezt már Éva sem bírta nevetés nélkül. Felém legyintett, mintha rám akarna csapni, és játékosan dühös képet vágott, ami azt jelentette, na ne cikizzem már tovább. Persze titokban büszke volt magára, hogy lassan engem is rászoktat a reformkajára, merthogy egy ideje ez volt a mániája. A konyhában szépen megterítettem a magas kisasztalt a fiúk bárpultnak hívták régen, amit leginkább reggelikhez használtunk. Na meg persze ha egyedül vacsoráztam, ami mostanában sajnos gyakori volt. Azt gondoltam, barátságosabb lesz itt nekünk, ezért direkt nem a kis étkezőbe terítettem, ami a nappali egy részét foglalta el. Hiszen köztudott, hogy mindig a konyhában folyik a legjobb beszélgetés. Annyira hiányoztál, Éva! Csak most döbbenek rá, hogy milyen hülyék vagyunk. Soha nem érünk rá, hogy találkozzunk. Pedig emlékszel? Közös házban akartunk élni. Nem tudom, ez akkor miért és hogyan jutott az eszembe. Annak idején több tervet is készítettünk a közös házunkról és életünkről. Állítólag sok kislány ugyanígy tervez még manapság is. Nekem két langaléta nagyfiam van, ők vagy nem terveznek ilyesmiket, vagy csak velem nem osztották meg. Meg is kérdeztem Évát, az ő lányának volt-e hasonló terve a barátnőjével. Sőt, noha már húsz is elmúlt, de még a minap is hallottam ilyesféle pusmogásokat az egyik barátnőjével. Hm, ahogy kérded, most jut eszembe, be is ugrott akkor nekem is a mi hajdani tervünk. Szerintem húsz éve nem gondoltam már erre, és most meg te emlegeted föl. Vajon miért? Mert ilyen nem történhet csak úgy, véletlenül. Mostanában egyre több ilyen történik velem. Imádom ezt a szinkronicitást. Csak nem vénségünkre költözünk össze? És ez volt az a pillanat, ami az első jelzés lehetett volna: a szinkronicitás megemlítése és a véletlen kizárása. A következő tizennégy hónap másból sem állt, csak e két hátborzongató tényező halmozott előfordulásából. Mi meg úgy eszegettük a salátát, mintha minden menne tovább a maga útján. Csak éppenséggel nem sejtettük, hogy mennyire járatlan is ez az út. Mint a hajdani két tinilány, a rájuk váró beszélgetés és együttlét izgalmától vihorászva, egyértelműen feldobott hangulatban voltunk. Én mégsem tudtam felhőtlenül átadni magam a beszélgetésnek, egyelőre nem volt világos, máskor is szokott-e Éva mostanság elájulni. Régen soha, ezt tudtam, így ez csak valami új szokása lehet. Mikor döntötted el, hogy meglátogatsz? Jó fél éve nem találkoztunk. Nem azért kérdem, mintha ez valamiféle kalandtúra lenne leautózni ide Pestről, de sajnos, ez nem volt szokásod. Soha nem értél rá erre. Valami valami bajt, de legalábbis nagy változást érzek veled kapcsolatban. Esetleg beteg vagy? Úgy értem 10

Nem, nem vagyok beteg. Vagyis nem úgy, ahogy érted. Nincs semmi aggasztó diagnózis a kezemben. Már nagyon régóta az eszemben vagy, de, talán még emlékszel erre, képes vagyok valahogy a fejemben megélni, milyen lenne ez vagy az, és aztán már nem szervezem meg, hogy össze is jöjjön. Vagy régen nem ilyen voltam? Nem, nem ilyen voltál. Halálra szerveztél mindent. Sőt, inkább úgy mondanám, előbb szerveztél mint kigondoltad, hogy mit is akarsz. Emlékszel? Amikor a kutyádat titokban vissza akartad csempészni vidékről. Ebből aztán egy hetes bakonyi túra és egy állati nagy botrány lett. Amikor eltűntél, anyádék majdnem a rendőrséget is riasztották. Éva hátradőlt a bárszéken (amit nagyon utált és ezt nem titkolta), és kivett a dobozból egy szál cigit. Nézte, elgondolkodva forgatta az ujjai között, aztán mégsem gyújtott rá. Szóval, nagyon akartam már beszélni veled, Angéla. Múlt éjjel elég rosszul voltam. Eddig még soha nem ájultam el, ez most történt velem életemben először, de azok a fura rosszullétek, amik rohamokban törnek rám, végül is már nagyon régóta előfordulnak. Mindegy, ez külön történet. Amikor nagyi után nem sokkal anyám is meghalt, kiment a talaj alólam. Sokszor álmodtam, hogy totál egyedül lebegek a kozmoszban. Aztán rájöttem, mind egyedül vagyunk. Azt hisszük, számíthatunk egymásra, megmenthetjük egymást. Odakötözzük magunkat a másikhoz. Ezzel altatjuk el a velünk együtt születő félelmeinket, aminek nem értjük az okát. Ettől a kozmikus magányosságtól félünk majd mégiscsak meggyújtotta a kezében lévő szál cigit, és csak amikor lassan kiengedte a füstöt, akkor folytatta. A szülés után úgy fél évvel kezdtek rendszeressé válni a rosszullétek, amiknek persze igazából soha nem találták az okát. Orvosilag egészséges voltam. Aztán jó pár évig úgy tűnt, minden rendben, de egy éve megint elkezdődtek. Újra visszatértek ezek a fura kibillenések, amikor nem igazán érzem magam azonosnak önmagammal. Önmagam! Mintha tudnám, ki is vagyok! Éva kinézett a konyhaablakon. Valahová messzire, kissé hunyorogva, mintha onnan remélt volna választ. Na jó. Látod? Ezek futnak a fejemben, mostanában már szinte megállás és szünet nélkül. Ezer kérdés és sehol egy válasz. Elég volt. Úgyhogy ma reggel kaptam magam és otthagytam mindent. Mi az, hogy otthagytál mindent? Miklóst? Miklós egyszer és mindenkorra le van szarva. Nem hittem a fülemnek! Ha élt még asszony ezen a földön, aki a férjének élt, az Éva volt. Talán senkin nem lehetett volna ilyen tökéletesen demonstrálni, hogy a szerelem valóban mélységesen vak. A kezdetektől volt valami beteges kettejük kapcsolatában. Miklós isten lett Éva szemében; bármit tehetett vele, és azt bárhogyan. Többször is próbáltam Évával erről beszélni. De még a legfinomabb utalásra is viperaként szisszent fel és hetekig nem állt velem szóba. Egy idő után feladtam. Éva szép lassan elvesztette minden realitásérzékét, és nemcsak a világ mindennapi dolgai iránt. Ennek oka jórészt természetesen Miklós gazdagsága volt. De nem volt mérce a kezében, semmiféle viszonyítási mértékegység kettejük viszonyára, sőt hamarosan már önmagára sem. A hajdani önérzetes, célokkal, tettvággyal teli barátnőm felfoghatatlan gyorsasággal, a szemem előtt vált férje prédájává. Miklós kígyóként babonázta meg. Éva lelke kellett neki. De nem úgy, mint az igaz szerelemben, amikor a lelkek eggyé válnak. Ha Miklósnak valaha is volt lelke, hát ő nem adta oda. Évát rabul kellett ejtenie, magához kellett láncolnia. Lucifer éleslátásával egymás után használta ki Éva gyenge pontjait, míg testileg-lelkileg teljesen tőle nem függött. Miklós önző birtoklási vágya minden nap rombolt valamicskét Éva önbecsülésén. Bölcsész hasonlattal: alanyból tárgyat csinált. Aljasabb volt Mefistónál is, aki legalább nyílt üzletet ajánlott dr. Faustnak a lelkéért cserébe. Tudod, az utóbbi néhány ilyen roham vége felé az a kristálytiszta érzés tört rám, hogy nem a saját életemet élem. Nemhogy nem azt élem, de az nincs is. Eltűnt. Valahogy semmi köze mindannak, ami velem történik, ahhoz a valakihez, aki valaha voltam. Mielőtt Miklóshoz mentem, sokkal jobban tudtam ki vagyok, mit akarok. Azóta ide-oda dobálnak az események, és én képtelen vagyok ellenállni vagy bármin is változtatni. Ha nem lennének a gyerekeim, esküszöm, azt 11

hinném, hogy az eltelt húsz év csak egy álom: én felébredek, és kiderül, hogy még mindig itt élek, ebben a városban, épphogy befejeztem az egyetemet és még előttem van minden. Éva szavai a legsúlyosabb szavak voltak, amiket valaha hallottam. Egy élet borzalmas felismerésének vallomása. Fogalmam sem volt, hogyan tudnék segíteni neki. Mihez tud kezdeni egy ember, ha úgy érzi, hogy eddigi élete gyakorlatilag mehet a kukába? Hogy képes volt álmait, terveit feladni egy látszatéletért? Mindent alávetni egy másik ember akaratának? Szembe lehet-e még nézni önmagunkkal egy ilyen árulás után? Éva az elmúlt húsz évben soha ilyen világosan nem látta magát és a helyzetet, mégsem voltam benne maradéktalanul biztos, hogy mindenestől felfogta-e, innen nincs visszaút. Életmentő megoldásként arra gondoltam, hogy most a legfontosabb az egyes pillanatok túlélése. Nem szabad végső orvosságot keresnünk, és nem engedhetem, hogy Éva egy szuszra akarja feldolgozni az egészet. Egy élet totális elszúrása hosszú folyamat, nem gondolhatjuk komolyan, hogy néhány nap alatt mindent helyreállíthatunk! Az egyes pillanatokat, órákat, napokat kell Évának ép ésszel túlélnie. Emlékszel Angéla, legutóbb azt mondtam neked, hogy az életed statikusnak tűnik az én vágtázásaimhoz képest, amivel végigszáguldottam a világon és az embereken. Legutóbb még elborzasztott, amikor belegondoltam, hogy ugyanabban a házban élsz, mint kislány korodban, ugyanaz a környezeted, az utca, amikor kilépsz a házból. Fuldokoltam és nem győztem hálát adni, hogy nekem teljesen másképp alakult az életem. Most pedig az árvíztől fuldoklom, ami el fog sodorni. Meg vagyok rémülve. Félek. Fogalmam sincs, mi történik, mi fog történni. Most semmi mást nem irigyelek jobban a világon, mint ezt a mozdulatlanságot. A biztonságot, amit te építettél fel magadnak. Rámnézett azzal a gyönyörű zöld szemeivel és nemcsak ő, de én sem értettem, hogy nem vette észre az én okos Évám hosszú éveken keresztül a lassú sodródást az örvény kellős közepe felé. Hát, legalább tudom, mire vágyik. Csendet, nyugalmat, mozdulatlanságot, sőt, unalmat, minden mennyiségben tudok nyújtani. Ha tudná, szegénykém, hogy ettől épp annyira lehet fuldokolni. Kivettem a hűtőből egy felbontott bort. Semmi eget rengetőről az éjjel már nem beszéltünk. Pont olyanok voltunk, mint bármely két normális barátnő, akiknek töméntelen sok a bepótolnivalójuk. Éva tényleg úgy viselkedett, mint aki hosszú kómából ébredt éppen és alig emlékszik a vele történtekre. Ismét hallani akarta, hogy pontosan hogy is halt meg a férjem. Nem emlékezett arra sem, hogy Zsoltnak szívproblémái voltak. Világos lett előtte is, hogy hosszú éveken keresztül nagyjából ennyire érdekelték a barátai. Tudtam, hogy egy fájdalmas újjászületés első pillanatainak vagyok a tanúja, amikor az álca, a máz elkezd összetörni, leperegni, de még nem látni az alatta lévő, elfedett igazi bőrt. Még csak a fájdalom, csak a félelem van. Félelem a régi elvesztésétől és félelem attól, hogy fogjuk-e szeretni azt az újat, aki előbújik belőlünk. Talán hihetetlen, de Éva néhány pohár bor után Miklósról kezdett beszélni. Ezredszer is elmesélte, hogy ismerkedtek meg. Egy házibulin történt, és Éva szinte azonnal a férfiba bolondult. Kisportolt alakú, jó beszédű, igazi társasági életet élő fiatal bankárfiú. Igen, ő volt Éva hercege a fehér lovon. Alig hitt a jó szerencséjének! Akkor a fiú kék szemében az égbolt határtalanságát látta, és hagyta, hogy feloldódjék e kékség akaratában. Összetévesztette a kék óceán ellenállhatatlanul vonzó mélységével, amely egyik percben ugyan ringat, a másikban azonban örökre elnyeli áldozatát. Amikor ideért, undor fogta el Miklós iránt. Nem akart a férjére gondolni. Nem akarta, hogy még akkor is magához köthesse, amikor magára hagyja. Életének minden szálát Miklós tartotta a kezében. Éva persze el volt ragadtatva a kényelemtől, majd később a luxustól, amivel Miklós megajándékozta. A férfi az első pillanattól fogva elhalmozta mindennel. Élvezte, hogy felesége szemmel láthatóan minden férfitársaságban osztatlan sikert aratott. A férfi ékszere a nő mondogatta neki, akárhányszor valamilyen társasági eseményhez készülődtek és Éva, egzotikus eleganciájában, mandulavágású zöld szemét finom sminkjével titokzatosan kiemelve, körbeforgott férje előtt. Miklós később lubickolt a férfiirigységek hőhullámaiban. Azt már nem láthatta az elkápráz- 12

tatott kör, hogy otthon pont úgy bánt vele, mint a bál után levetett értékes ékszerrel, amit elzárunk és nem élvezünk a következő alkalomig. Éva nagyon mérges lett magára, amikor ráeszmélt, hogy még arra is képtelen, hogy néhány órát úgy töltsön el, hogy nem gondol Miklósra. De most már nem is a férfire gondolt, hanem a közöttük lévő űrre. Hogy köthette magához úgy, hogy közben nincs közöttük egy élő szál sem? Annyi mindent akart volna a férjének adni! Éva egész lénye erre lett teremtve, hogy éltessen, tápláljon, szeressen, és legnagyobb büntetése ki tudja milyen vétkéért, hogy Miklós mindezek nélkül létezett. A nő legnagyobb szenvedése a benne rekedt adni vágyás. Az elmúlt években gyakran álmodta azt, hogy megfagy. Remegve riadt fel ezekből az álmaiból, és testét ilyenkor valóságosan is hideg nyirok borította. A még egyetlen közös életterükben, az ágyukban is úgy érezte, mintha mellkasát súlyos jégtömb nyomná. Fulladozott a férfi mellett. A kutya tévedhetetlenül haladt gazdája előtt a telihold beragyogta erdei ösvényen. Idegen fülnek rettentő zajok és az Andok éjszakai életét élő teremtmények neszeztek az ecuadori Utunkus mindkét partján. Nantu nesztelen léptekkel, nyílsebesen haladt a folyónak azon az oldalán, mely népéé, a shuaroké volt. A túlparton, szemben már a telepesek vidéke terült el. Igazából minden következmény nélkül mehetett volna a másik parton is, de Nantu meggyőződése szerint saját földjén lelki szemével is lát egy shuar. Most pedig úgy érezte, jóval többre van szüksége, mint az egyébként is kitűnő érzékszerveire. Lelkében előre látta, hogy fehér barátja nagy bajban lesz. Nantu kutyája koros volt már és meglehetősen csúnya. A fiatal sámán azonban rejtélyes kiképzésben részesítette hű barátját és a környékbeliek gúnyolódása ellenére semmi pénzért meg nem vált volna Boscótól. Legelső saját felfedezése az volt, hogyan taníthatja meg kutyáját a telepátiára. Hosszú és fáradalmas munka volt, de nem öncélú. Nantu akkoriban valójában saját szellemi erejét próbálgatta és a sámánoktól eltérően mindenáron bizonyosságot akart szerezni arra vonatkozóan, hogy isten őt valóban gyógyítónak szánta-e. Praxisa kezdetén évekig bizonytalan volt ugyanis a tekintetben, hogy vágya csupán apjától, Yumától, a híres sámántól hátrahagyott örökség, vagy egy sokkal magasabb szellemi elhivatottság. Az effajta kérdések és kétkedések bizony ismeretlenek voltak a sámánok lelkében, ám Nantu lelke nem egyszerű sámán lélek volt. A kutya telepatikus képességei körülbelül két év alatt fejlődtek ki olyannyira, hogy csaknem tévedhetetlenül megértették egymást. Ez persze mindkettejük részéről kemény és kitartó munkát követelt. A képzés első másfél évében csak ő volt az aktív fél, a kutya pusztán fogta az adást és e szerint cselekedett. De Nantu ennek is végtelenül örült. A fiatal sámán először a szokásos, mindennapi kutyaidomításhoz hasonlóan járt el és alapvető utasításokra tanította a fogékony állatot. Amikor néhányat a kutya már gond nélkül értett, az utasítások kiadása közben egy éles képet vizualizált. Ez Nantutól kívánt hosszú és alapos begyakorlást. Harmadik lépésként a vizualizált dologhoz egy erős érzelmet társított majd e három formát összegyúrta és ebben a formában beszélt a kutyához. Idővel a szavakat teljesen elhagyhatta, és a második év vége felé egyszer csak a kutyától is ebben a formában jött egy figyelmeztetés felé: idegen közeledik. Ekkor Nantu elsírta magát örömében. A következő egy hetet a hálaadásnak szentelte, mert végső bizonyosságot szerzett arról, hogy kiválasztott szellemi gyógyító lesz belőle. Ezen a fényes éjjelen a kutya unszolására indult el az Andok hegyein keresztül, magával víve orvosságos készletét is, mivel Bosco egy balesetről jelzett. Bár, saját megérzései szerint erre már nem lesz szüksége, bárkit találjon is a lezuhant gép roncsai között. Közel kétórás gyaloglás után érezték meg az égett szagot. Nantu szíve egyre hevesebben kezdett verni, de összeszedve minden erejét még gyorsabb iramra váltott. Majd egyszer csak tisztán megérezte, egy ismeretlen várja, akinek lelke most sokkal jobban kínlódik, mint a teste. Futás 3. 13

közben ezért egyfolytában imádkozott, hogy a távozó lelket képes legyen a szellem szabadulásának útjára segíteni. Már tizenegy is elmúlt, mikor Éva kikecmergett a hálószobából. Este nem ágyaztam neki külön, a rengeteg bor után csak bedőltünk az én ágyamba. Már lent voltam a konyhában, és ahogy jött lefelé a lépcsőn, orrát megcsapta a kávé illata. Nagyon hálás volt ezért a pillanatért. Eldöntötte, a mai napon csak olyan dolgokat akar csinálni, amit nem szokott. A kései kelés máris egy ilyen volt. De most nem bánta, hogy elment a nap fele, így legalább megint furán érezhette magát, kibillenve ismét az időben. Borzalmasan nézhetünk ki, Angéla mondta köszönés helyett, ahogy a konyhába lépett. Hát, nem is maradok már egy pasival sem az ágyban reggelig nevettem. Már csak barátnőkkel ébredhetek fel gátlások nélkül. Éva kezébe nyomtam a gőzölgő, tejes kávét. Imádta, hogy pont úgy iszom, mint ő, nagy bögrében, sok tejjel. Valamiért meggyőződése volt, hogy a világon csak nagyon kevesen szeretjük így. Nagyon furcsát álmodtam szólalt meg, miközben jókat kortyolt a kávéból. Egy idegen férfikéz nyúlt ki felém, nyitott tenyerében négy gyönyörű, csillogó kavics volt, és azt kérte, válasszak kettőt. Az egyik áttetszően fehér volt, talán az igazgyöngy ilyen, a másik fekete, a harmadik gránitszürke, a negyedik pedig vérpiros. Én az igazgyöngyszerűt és a vérpirost választottam. Nem láttam az arcát, mégis tudom, hogy komolyan rám nézett és azt mondta: ebből a két színből van az utad kikövezve. Az igazgyöngyökkel kirakott utadhoz a vérpiros köveken át juthatsz. A fekete úton azok járnak, akik még nem keresik a saját útjukat. Te kerested ugyan, de nem tettél igazi erőfeszítéseket, hogy megtaláld, ezért régóta a szürke kavicsos úton bolyongsz. Most már csak nehéz áldozatok árán lelheted meg az igazgyöngyöt, ami rád vár. Brrr. Még most is kiráz a hideg a szavaitól. Én nem hiszek a misztikus dolgokban. Nincsenek úgymond megérzéseim, tegnap este mégis valami olyan érzésem támadt, és az álmod csak még jobban megerősít ebben, hogy neked még valami meglepő ajándékot tartogat a sors vagy ahogy mostanság inkább nevezed, Isten. nevettem el magam és néztem megjátszott kérdő tekintettel Évára. Én is álmodtam rólad pár napja. Megint kislányok voltunk, és azt terveztük, hogy együtt fogunk építeni egy nagy házat. De amikor elkezdtük, hirtelen egy nagy piramissá változott, és mi is megnőttünk. Ahogy kiléptünk az ajtaján, láttuk, hogy egy irdatlan magas hegy tetején vagyunk és két igencsak jóképű fickó áll az ajtónkban. Valami úrnők lehettünk, mert egyszer csak egy sereg színes ruhákba öltözött szolga sürgött-forgott körülöttünk. Úgy rémlik, utazáshoz készülődtünk. Noha valami régi korban, vagy legalábbis nem civilizált helyen élhettünk, ennek ellenére egy modern repülő landolt mellettünk, a saját gépünk, és pezsgővel a kezünkben szálltunk be, a két jóképű kíséretében. Ennyire emlékszem. Ezután nem sokkal hívtál, most itt vagy, és te is fura álmokról beszélsz. Én a helyedben mostantól igencsak nyitott szemmel járnék-kelnék, nehogy elszalasszam a sors ajándékát! Mi van, ha egyszer kiderül, hogy az álmok tényleg valóra válnak? A könnyű ebéd után egy kis időt a fiaimmal töltöttünk, fényképeket nézegettünk. Éva finom zöld teát hozott ajándékba, azt iszogattuk. Valaha híresen találó ajándékokkal tudott kedveskedni barátainak, de a múlt éjjeli borozás közben, többek között, azt is elpanaszolta, hogy Miklós mennyire leszoktatta erről is. Tudod, eleinte kedves kis cetliket dugtam titokban a kabátjába, amikor reggelente elment otthonról, mert úgy képzeltem, ha rájuk talál és elolvassa őket, valahogy a távolból is össze vagyunk kötve. Esténként mindig valami apróságot dugtam a párnája alá, és tapogatózással kellett kitalálnia, hogy mi az. Mindig valamilyen aktualitása volt, utalt például arra, amiről az előző nap beszélgettünk. Nem sokáig bírta. Közölte, hogy neki nincs ideje és energiája hasonló idétlenségekre, így meg kényszerítve érzi magát, hogy valahogy viszonozza. Neki épp elég, hogy tudja, 4. 14

szeretem, és már ezzel is igen mázlistának érzi magát. Házasságunk harmadik évében megfeledkezett a házassági évfordulónkról, a következő évben pedig már a születésnapomról is. Amikor rájött, persze bocsánatot kért a figyelmetlenségéért. Neki ez csak figyelmetlenség volt. Az eszébe sem jutott, hogy van, amiért lehetelten kárpótolni a másikat. Megint rágyújtott, pedig állítólag már nem sokat cigizett az elmúlt időben. De most megint dühös lett, hogy képtelen elszakadni Miklóstól. Angéla, vágj szájon, ha a következő napokban még egyszer róla akarnék bármit is mondani. Kora este a fiúk moziba mentek. Biztos, ami biztos alapon, mi ügyesen kipuhatoltuk tőlük, hogy ha netán kedvünk lenne kimozdulni, hová lenne érdemes mennünk. Kaptunk néhány jónak hangzó tippet, majd ismét belevetettük magunkat életünk titkainak fejtegetésébe. Ez rossz ötletnek bizonyult, mert kiderült, egy jó ideje kicsiny titkaink sincsenek már. Este kilenc körül elővettem egy jól behűtött drága, francia pezsgőt, amit szintén Éva hozott. Feltettük régi kedvenc zenéinket, és jobb híján beindult a nosztalgiázás. A mai este azonban vidám és felszabadult volt. Ez a nonstop ivászat ideérkezése óta Évában tovább erősítette a nem mindennapi kiruccanás érzését. Én pedig úgy véltem, hogy pillanatnyilag teljesen mindegy, hogyan érjük el, hogy túlélje ép ésszel a jelent. A második üveg pezsgő felénél járhattunk, már tizenegy is elmúlt, amikor egyik munkahelyi történetemet hallgatva egy regionális értekezlet egyik előadója addig-addig mesterkedett, míg sikerült az esti vacsoránál mellém ülnie, de én megszállottan csak szakmai kérdésekről beszéltem vele Éva megjegyezte, hogy érett nőiességem ellenére vagy éppen ezért, még igencsak kívánatos vagyok, és talán nem kizárólag az eszemmel kellene megpróbálni hódítani. Hidd el, Angéla, tudom, miről beszélek, én betegesen féltem a nőiességemet bevetni a férfiaknál. Szinte kiköveteltem, hogy engem kizárólag az eszemért ismerjenek el. Ez jó nagy marhaság volt. Vagy illúzió. Túl sokat feltételezünk a férfiakról. Én még egyet sem láttam, aki képes lett volna térdre hullni egy pengeagyú nő előtt, még akkor sem, ha az jó nő volt. Sőt. Kifejezetten rühellik. Feleségnek némelyik megtűri az ilyen nőt, sőt, van olyan hibrid, lásd Miklósunkat, aki kifejezetten háborús kitüntetésként vagy trófeaként visel engem, de a nagy átlag, Angéla, leszarja. Negyven fölött, ne röhögtess már, ne játszd a szende szűzlányt. Tedd ki, amid van, és ennyi. Ezen felvihogtam. Neked elhiszem. Te tapasztalatból beszélsz. Rajtad röhögtünk világ életünkben, aki direkt nyakig garbóban mentél el az első randira, nehogy azt higgye az a szerencsétlen, hogy akarsz valami fiú-lány dolgot tőle. Isten mentsen! Így, állig begombolva is dögöljön utánad, ez volt a minimum belépő. Ha itt nem jól teljesített, le is út, fel is út volt! Tudod, hogy mindezt védekezésből tettem. Ha eleve úgy tettem, mint akitől fényévekre van még gondolatban is a testiség, nem érhetett csalódás, visszautasítás vagy mit tudom én. Legjobb támadás a védekezés. Olcsó életfilozófia. Agresszíven sokkold az antinővel, és ha ezek után is kellesz neki, nem mondhatja, hogy te bármilyen női fortéllyal vetted le a lábáról. Anyám, én beteg voltam. Vagyok! Annyira de annyira másképp csinálnám. Másképp bánnék a női energiáimmal! Ha most jól belegondolok és teljes önsajnálatában egy jó nagyot kortyolt a pezsgőből, engem az élet a teljes nőiségemtől fosztott meg. Tette mindezt egy undorítóan ironikus trükkel, hogy szexis női testet kaptam, igazi vénuszi lélekkel, de hozzá olyan férfit, aki a testemet felfújható guminő helyett használja, mert a lelkemtől menekül, mint ördög a szenteltvíztől. Mert ki az a hülye, aki azt hiszi, a nő a szexis teste miatt nő? Én is kortyoltam vagy inkább nyeltem egy jó nagyot a pohárból, rágyújtottam egy cigire és csak néztem magam elé. Az járt az eszemben, pontosan hogyan is kellett volna viselkedem azon a vacsorán ahhoz, hogy megkapjam, amire végső soron akkor vágytam: egy engem kívánó férfit. Mert ki a fene akart volna kapcsolatot vele? De akkor meg miért viselkedem úgy, mint aki szűzi erényét akarja bizonygatni? Váratlanul és ellentmondást nem tűrő hangon közöltem Évával: Na jó, Éva. Készülj. Kapj magadra egy dögös női álruhát, én meg hívok egy taxit. Ellátogatunk a vidéki éjszakába, megnézzük, mennyire vagyunk még piacképesek. Ha izgalom kell, le- 15

gyen! Ha test kell nekünk, legyen! Ha az kell, érezzük, megdöglenek még értünk, legyen! Életünkben egyszer legalább, merjük már felvállalni azt, amiről titokban ábrándozunk. Kutassuk ki, él-e még bennünk az a bizonyos elemi ösztön. De nekem nem a test kell, nem érted? fakadt ki Éva. Mást se kaptam, mint testet, és mást se vettek el tőlem, csak a testem! Engem, itt belül, férfi soha nem szeretett, az Úristenit! De én már tárcsáztam is a taxi számát. Meg sem hallottam Évát. Most én akartam elvenni, ami nekem kellett. És nekem most csak ez kellett. Nyilvánvalóan teljesen részeg voltam, és még ma is pirulva gondolok vissza erre. Az egész ezt követő eseménysorozatban ezt a momentumot szeretném leginkább elfelejteni. Én voltam tehát a felbujtó. Az okozója mindennek. Bár Theo, a drága Theo, azzal próbál vigasztalni, hogy Júdás is Isten szent eszköze volt. De ez engem egyáltalán nem vigasztal. Mindketten nagyon kitettünk magunkért. Éva szerint egy finoman libbenő tündérhez hasonlítottam barackszínű muszlinruhámban, amihez ugyanolyan színű sálkendőt viseltem. Azon kuncogott, hogy néhány ital után a férfiak meg sem próbálnak majd utánam kapni, annyira jelenésszerű voltam. Éva persze épp ellenkezőleg. Vad ötletemtől még mindig döbbenten, ugyanakkor mohó és önző kalandomhoz illően jelent meg a gesztenyebarnánál két fokkal vörösesebb árnyalatú, Kleopátra-stílusú frizurájával. Testhez simuló sötétzöld selyemtunikáját fekete, selyemcsipke szegély díszítette, melyhez fekete sztreccs nadrágot viselt, magas sarkú fekete csizmával. Száját mélybordóra festette, zöld, mandula szemét halványzöld szemhéjpúder tette irreálisan naggyá. Fülbevalót már régóta nem hordott. Maga sem tudja, miért, hisz lány korában a feltűnő, hosszú fülbevalókat imádta, de egyik napról a másikra, nem is emlékszik már, milyen ideológia tükrében, kikapta őket és elajándékozta valakinek mindet. Amikor beléptünk a város legkedveltebb szállodájának zajos bárjába, egy másodperc kellett csak a hím vadászösztönök működésbe lépéséhez. Pofon tudtam volna vágni magam ezért a hülye ötletemért, a látszat-vagánykodásomért. Nyilván megviselt az elmúlt két nap Évával, de távol álljon tőlem, hogy őt hibáztassam. De az biztos, hogy ilyesmi soha azelőtt eszembe nem jutott! Még lánykorunkban is mindig azt mondtuk, ha a világ utolsó pasija ülne bent egy bárban, mi akkor sem másznánk utána. Nem is tettük. Úgy látszik, a kornak megvannak a maga előnyei és hátrányai egyszerre. Bár tudtam volna abban a másodpercben, hogy ez a vad és spontán ötlet melyik kategóriába fog esni! Azt már akkor is tudtam, hogy utólag baromi okos leszek. De szerettem volna tudni, hogy álom lesz vagy rémálom? Győztes nőkként vagy értékvesztett korosodó tyúkokként zárjuk az estét? Azt sem tudtam, mit akarok, mit akarunk vajon. Mi jobb, ha észrevesz minket két jobbféle férfi, és valami flörtféle alakul ki, vagy ha ránk se néznek? Melyik fogja vajon érzékeny negyvenes önértékelésünket jobban aláásni? Hát, valami ilyesféle gondolatok kavarodtak a fejemben, a magam részéről, emiatt azt sem tudtam, hogyan találtunk rá egy üres asztalkára. Arra gondolni sem mertem, Éva hogy éli meg ezt az egészet. Abból, ahogy néhányszor rám nézett, azt hiszem, nem is nagyon akartam tudni. Nem mertünk se jobbra, se balra nézni. Valószínű, hogy felfokozott izgalmunkhoz az otthoni jó néhány pohár pezsgő is nagyban hozzájárult, így duplán meglepő, hogy aránylag emberi lények módján képesek voltunk a folyamatos mozgásra. Belül egyfajta droidoknak éreztük magunkat, mintha darabos-szaggatott mozdulatokkal tennénk meg azt a néhány lépést, mely a bejárati ajtótól a szabad asztal felé vezetett. Abban reménykedtünk, hogy a torkunkban lévő gombóc nem ugrál észrevehetően, s totális zavarodottságunkkal kevert dermedt ijedelmünk inkább unott nagyasszonyi külsőt kölcsönöz nekünk, mintsem egyebet. 5. 16

Évát, ahogy utóbb elmondta, valóban elöntötte a méreg, amiért belement egy ekkora baromságba. Büdös kurvának érezte magát, aki leplezetlenül pasivadászatra érkezett. Ami, tegyük hozzá, végül is igaz volt, még ha manőverünket piackutatásnak neveztük is. Mégis, ki a fene akar olyan piacot kutatni, amin aztán nem akar eladni? Elment a józan esze, fortyogott magában, ilyet még tizennyolc évesen sem tett. Leplezetlenül bevonulni egy éjszakai lokálba, jóval több volt egy diszkrét buzdításnál. A pincér még előttünk odaért a célba vett asztalhoz, s alánk segítette a székeket. Megkérdezte, ajánlhat-e a hölgyeknek valami italkülönlegességet, amire Éva kurtán csak annyit felelt, hogy ne ajánlja, hanem máris hozza. Profinak tűntünk az ilyen beszólásokkal. Pedig csak gyorsan túl akart lenni a jeleneten. Na meg, az italutánpótlásra is azonnal szüksége volt. Kifejezetten hangulatos zene szólt, többen táncoltak. Én javasoltam, ha lúd legyen kövér alapon a táncos helyet, mivel nagyon rég nem táncoltunk már. Gondoltam, ha más nem, legalább ez összejöhet problémamentesen. Még nem mertünk körbenézni. Éva iszonyú elfoglalt volt a cigaretta és öngyújtó keresésével, én pedig üveges tekintettel meredtem az itallapra. Szerencsére máris megérkezett a pincér, és megkönnyebbülten láttuk, hogy két martinikoktél volt az ajánlat. Mi tagadás, szinte egy slukkra lehúztuk. Éva, úgy érezve, hogy ennél mélyebbre már úgysem süllyedhet, két másikat is rendelt. Szó, mi szó, próbáltunk mindent elkövetni, hogy mielőbb felengedjünk. Nagyon energiarabló állapot ám ennyire idegesnek lenni. De azért lassan képesek voltunk körbenézni, kik közé is cseppentünk. Nem volt rossz az első benyomás. A hangzavar intonációjából úgy tippeltünk, hogy legalább egy vagonnyi olasz is jelen van, ami nyerő ügynek ígérkezett. Úgy tűnik, a lokál két legsebezhetőbb fiatal hímje csak az illendő öt-tíz percet volt képes kivárni, s nehogy valaki megelőzze őket, máris az asztalunknál termettek. Fiatalok és olaszok voltak. Signorine, nos permettono? kérdezte egyikük, s rögtön megismételte a szinte egyetlen magyar szóval, amit tudtak: lehet? S két üres székre mutattak az asztal mellett, melyet már meg is fogtak, s odahúztak mellénk. Én Évára néztem, ő meg rám, s bár egyikünk sem adott engedélyt az olaszoknak, azok máris túl voltak a bemutatkozáson. Nekünk persze fogalmunk sem volt, milyen neveket mondtak, s az este folyamán ezt többször újra meg kellett kérdeznünk. Megérkeztek az újabb martinik, s a két férfi egy üveg száraz pezsgőt is rendelt négy pohárral, melyet mi helybenhagytunk. Ekkorra Éva már a minden mindegy határára érkezett. Ha most belépne egy régi ismerős és megpillantana minket, teljes joggal a klimax kapujában lévő két kiéhezett spinét látna. Kissé hányingere lett ettől a gondolattól. Vagy az alkoholtól. Táncolni kellene, ötlött fel benne, az oldja is az alkoholt, meg nem is érezné magát olyan egyértelműen szarul ezekkel a vadidegenekkel. Persze mindeközben azért alaposan megnézte partnereinket, és összehasonlította, már amennyire a bár gyér látási viszonyai közt ez lehetséges volt, a többi esélyessel. Ha már megbolondult teljesen, legalább olyanok miatt legyen, akiket utóbb sem fog szégyellni. Láttam, hogy keresi a tekintetemet és rögtön meg is értettem, hogy gyorsan közös döntést kell hoznunk: maradjanak vagy menjenek. Maradhattak. Hihetetlen, ez a jelbeszéd is olyan ezek szerint, mint a biciklizés meg az úszás, nem lehet elfelejteni. Úgy ment, mint hajdanán. Most, hogy engedélyeztük a férfiakat magunknak, Éva közölte velük, hogy táncolni szeretne. Én nem bántam, hogy Éva a kezdeményező amúgy is megszoktam már. A férfiak is szívesen táncoltak. Amikor az asztal félhomályából kimozdultak, és elmentek a jobban megvilágított bár előtt, akkor látta Éva, eléggé megdöbbenve, hogy ezek nem is férfiak még, épphogy huszonéves koruk végén járó fiúcskák. Rájött a röhögés. Ez már annyira abszurd volt számára, hogy átlendült azon a vékonyka határon, ami még a realitás keretein belül képes tartani az embert bizonyos helyzetekben. Persze azonnal felvetődött a kérdés, hogy vajon a srácok ugyanúgy nem láttak minket jól, és most ők is ugyanilyen megrökönyödve veszik észre, hogy szinte a saját anyjukkal szórakoznak? Gyorsan kiderült, hogy mindkettőnkben ugyanaz a dilemma merült fel: vajon bennük is tudatosult a korkülönbség? Ha másért nem, egyeztettünk gyorsan, már a piackutatás gon- 17

dossága miatt is jó lenne ezt tudni. Vajon annyira jól nézünk még ki, hogy ez nem probléma és nem tényező, vagy anyakomplexusuk van. Megígértük egymásnak, hogy erre mindenképpen fényt derítünk. Éva minden esetre úgy döntött, per pillanat nem törődik ezzel. Legyen ez az ő bajuk, ha netán emiatt lelépnek. A borzongató felismerés hatása alatt teljesen fesztelenné vált, és természetes bájjal kezdett táncolni. Éva nem volt kifejezetten jó táncos, ha a mozdulatait elemezné valaki, azonban ebben a nőben eleve akkora adag Vénusz élt, hogy ki törődött ilyen csekélységgel. Mozdulataiból érzékiség, titokzatosság és gyönyörű ígéretek áradtak táncosai felé, akik, megkockáztatom, tényleg soha sem vették észre tánctudásának hiányosságait. Éva most is ugyanaz az igéző jelenség volt, kortalan boszorkány. Nem volt menekülés, ha ő úgy akarta. Márpedig az elmúlt húsz évben ezt a varázsát nemigen gyakorolta. A parketten táncolókat villódzó fények őrjítették, a zene megtette örök hatását: transzban, egy másik világban test nélkül táncoltak, egymásnak feszültek vágyak és álmok. Mindenki átváltozhatott valaki mássá, és csak az együtt megélhető feloldódás volt a ki nem mondott megállapodásuk egyetlen célja. Az első húsz perces extázis után visszamentünk az asztalunkhoz. Éva most már biztos volt abban, hogy még, ha észrevették is az olaszok a korkülönbséget, eszük ágában sincs elmozdulni mellőlünk. Érdekes volt egyébként, hogy a párok kialakulása ugyanúgy történt, mint lánykorunkban is mindig. Gondolkodni sem kellett azon, melyikünknek melyik fiú kell. Teljesen eltérő ízlésünk a férfiak terén eléggé megkönnyítette a dolgunkat, és soha nem is volt nézeteltérésünk emiatt. És ahogy szétosztottuk egymás közt a hímeket, azoknak már el is szállt a választás lehetősége. Én ki nem állhattam a magazinok férfiszépségeit. Kimondottan menekültem a szabályos arcberendezésű, könnyű tekintetű és fitnesztermekben kidolgozott testű macsóktól. Mivel nem komoly kapcsolatot, hanem egy sima egyéjszakás kalandot vártam ezektől a fiúktól, végül is az én elvárásom annyi volt, hogy kellemes, ápolt és valamelyest értelmes lény legyen, akit a közelembe engedek. Évát a mélynézésű, mondhatjuk, ránézésre is egyértelműen problémás esetek izgatták. Az érzéki száj előnyt jelentett, a férfias magasság és a sportos férfitest azonban kritérium volt. Kizáró ok volt viszont az a fajta kínos gonddal összeállított megjelenés, amin látszott, hogy viselője három percnél többet töltött a tükör előtt. Parfüm oké, a finom férfiékszert szexisnek találta. Nos, most is, mint mindig, ha a sors megengedte Évának az élet effajta élvezetét, szerencséje volt. Egyikük, ha alulról közelítve is, de megugrottá a minimum elvárásokat, és maradhatott udvari szolgálatokra mellette. Éva persze nem győzte hangoztatni, hogy részéről semmi másról nincs szó, mint térdre kényszeríteni a kis hímet, én meg csináljak, amit akarok. A pezsgő most már nagyon itatta magát. Mindannyian cigarettára gyújtottunk és beszélgettünk egy keveset csupa általánosságokról. Ahogy kifújtuk magunkat egy kissé, megint táncolni mentünk mind a négyen, most már mint összetartozó párok. Éva fiúja ment elöl, és teljes természetességgel nyúlt hátra Éva kezéért, hogy a parketthez vezesse. Éva nagyon izgalmasnak találta ezt a már oly régen elfelejtett első érintést, amikor a kézen át ismerkedünk a másikkal. Egy szempillantás alatt megint huszonéves lány volt, aki ma este végre kipróbálhatja erejét új zsákmányán. Nem létezett a budai villa, nem volt Miklós felesége, most még gyerekei sem voltak, csak ő maga számított. A sors, mely ilyenkor erősen Évára koncentrált, azonnal elintézte, hogy egy romantikus lassú szám következzék. Kérdés sem volt, hogy mit ígért egymásnak nő és férfi: a zene, a fények és a pezsgő erőteljes afrodiziákumként ellenállhatatlanul sodorta őket ösztönös végzetük felé. Még mielőtt elhallgatott volna a zene, hosszú, szerelmesnek tűnő csókkal pecsételték meg az estére vonatkozó szerződésüket. Mi a csuda? Én akartam testet és Éva kapja? Én ugyanis nemhogy nem melegedtem bele saját hülye játékomba, de egyre feszengőbbé váltam. Egyre inkább úgy tűnt, menthetetlen eset vagyok. Képtelen vagyok ajándékot elfogadni. Pedig bele sem mertem gondolni, mióta nem voltam férfival. Bár lehet, épp ez a gond. Az ördögi kör. Ilyen hosszú szünet után a flört is misztikus eseménnyé tud ám válni. Éva ezután nem sokkal úgy érezte, muszáj a mosdóban egyeztetnünk az éjjel hátralévő részére vonatkozó elképzeléseinket. A piackutatás eredményével mindketten több, mint elégedettek vol- 18

tunk: van még mit keresnünk. Éva ugyan megbotránkozott saját viselkedésén, de valahogy akarata ellenére nyomta a gázpedált. Azt mondta, neki már mindegy, így vagy úgy, de érezni akarja, hogy valakinek szüksége van rá. Egyébként is, Miklós dögöljön meg. Egy egyéjszakás kaland per pillanat jobb revans, mint a semmi. A dilemma azonban világos volt: egyikünk sem bújt soha életében ágyba senkivel az első találkozáskor. Nem számított, mennyit ittunk egy buliban, mennyire volt ellenállhatatlan a fiú, képtelenek lettünk volna az önmagunk által felállított játékszabálytól eltérni. Soha semmit nem vettünk és nem adtunk olcsón. De ez annak idején volt szabály. Negyvenegynéhány évesen az ember lánya az élet némely területén kifejezetten előnyöket is élvezhet a fiatalokkal szemben. Ez a mostani, önmagunk megajándékozása, épp egy ilyennek mutatkozott. Nekem azért, mert nem volt kinek elszámolnom a testemmel, Évának pedig azért, mert ezzel akart férjével elszámolni. Úgy érezte, döntéséhez semmi köze a pezsgőnek és a jóképű fiatal olasznak. Nem elgyengülése, ellenkezőleg, Miklósnak szóló hideg üzenete sürgette az eddig soha el nem követett szerelmi kalandba. Ismét teljes egyetértésben döntöttünk úgy, hogy csak reggel találkozunk nálam. Nantu végtelenül magányosan élt, ami távolról sem jelentette azt, hogy ne lett volna népes családja. Magányossága szellemi elkülönüléséből fakadt. Negyvennyolc éves volt, de már több mint egy évtizede elismert gyógyító. Tizenkét éves kora után apjának segédkezett a gyógyításokban, aki később magával is vitte a különféle szertartásokra, fel egészen az Andok tetejére, a Chimborazóra. A kis Nantu ott, a közel hatezer méteres magasságban igazán úgy érezte, hogy csak akarnia kell, és ha kinyújtja a kezét, bármelyik csillagot leveheti az égről. Apja, az öreg Yuma Tsankush jó sámán volt. Ez lényeges, ugyanis rengeteg ártó sámán is működött a környéken. Mikor fia már elég nagy lett, Yuma szép lassan felfedte előtte a shuarok eredetének titkait. Elregélte neki, hogy népük eredeti napkultusz hitét, csak idővel hígította fel az akkor még tőlük oly idegen sámánvallás a nagy kataklizma után, mikor szövetségeseikkel erre a földre érkeztek, melyet ma nevetségesen Újvilágnak hívnak. A fiú fogékony volt apja és ősei tanítására, tiszta szíve gond nélkül fogadta magába a fény és szeretet vallását. Már elmúlt tizenhárom, amikor Macába, az ottani szövetségi iskolába került, ahol spanyolul tanultak a gyerekek. A nevelésébe több keresztény misszionárius is bekapcsolódott a szalézi rendtől és a jezsuitáktól. Már Nantu apja, Yuma gyerekkorában is jó néhány jezsuita pap próbálta keresztény hitre téríteni az indiánokat. Az iskolában a fiú gyorsan megszeretett egy kedves, és a többi jezsuitától nagyon különböző papot. Az atya nyaranta mindig magával hozott egy nagyjából Nantuval egykorú keresztény kisfiút, akivel meglehetősen nagy szabadságban élvezhették a vakációt. A két gyerek hamarosan testvérként szerette egymást, még vérszerződést is kötöttek. Nantu magával vitte keresztény testvérbátyját Yuma szertartásaira, aki cserébe ezért a számára csodálatos és újszerű élményért Jézusról mesélt. A két fiú így tudtán kívül, de csodálatos egésszé tette ismét azt az ősi tudást és hitet, amit az erőszakos emberi történelem darabjaira szaggatott. Mire Éva másnap úgy dél körül hazaért, én már a hagyományos vasárnapi ebédfőzés kellős közepében voltam. Előző éjjel üzenetet hagytam a portán Évának. Én ugyanis hazajöttem. Őszintén nem tudom mivel indokolni. Amikor elváltunk, a fiúval taxiba ültünk és egy eléggé lepukkant kis szállóba mentünk. Felmentünk a szobájába és nem tudom, az már nem az volt, amire vágytam. Talán fogalmam sincs, mire, kire lenne szükségem. Egy porcikám sem kívánta, sem a fiút, sem a szexet sem ezt az egész olcsó kalandot. 6. 7. 19

Éva nagyon csendes volt. Bejött a konyhába és csak ült az egyik magas széken. Szia, szia, ennyi volt egyelőre, és érezhetően fagyos volt a levegő közöttünk, vagy csak az én rossz lelkiismeretem miatt éreztem úgy. Nem elég, hogy én találtam ki ezt az egész marhaságot, ráadásul most be kellene neki vallanom, hogy én bizony megpattantam a zárójelenetből. Ezért nem akartam semmibe belekérdezni, gondoltam, inkább kivárom, amíg ő mond valamit. Csak semmiségeket kérdezgettem, hogy kér-e kávét, nem fáj-e feje, nem álmos-e, ő pedig a fiúk után érdeklődött. Jó illatokat érzett. Igen, mondtam, húslevest főzök sok tarjával, jól bezöldségelve. A fiúk kedvence. És ekkor jutott eszembe, hogy Éva nem is eszik húst. Hát ezt bizony elfelejtettem. De nem reagált semmit. Vihar előtti feszültséget éreztem. Barátnőm ekkor szó nélkül kiment a konyhából, és kisvártatva öklendezést hallottam a földszinti kis mosdóból. A franc egye meg, gondoltam. Mi jön még? Hirtelen kezdtem belefáradni mindebbe. Éva még csak pénteken jött, akkor vasárnap volt, de már fáradt voltam. Mindentől. A feszültségétől, a hiányaitól, a szeretetéhségétől. És persze utáltam magam ezért. Erős gyomorszorításom volt. Egész egyszerűen fogalmam sem volt, mit fog Évából hosszútávon kiváltani ez az egész. Szembesülése a házasságával, eltemetett céljaival, hirtelen döntésével és mindezek tetejébe egy egyéjszakás kalanddal egy fiúcskával. Hát, legszívesebben akkor azonnal kiléptem volna a képből. Jó tíz perc múlva került elő maszatos arccal, kisírt szemel. Végigfeküdt a kanapén, feje alatt egy díszpárnával. Csak feküdt, és abszolút semmit nem csinált azon kívül, hogy mereven bámulta maga fölött a plafont. Fázhatott, mert összekuporodott. Betakartam. Jómagam pszichológiakönyvbe illő tökéletességgel foglaltam le magam különféle pótcselekvésekkel. Átrendeztem a könyvespolcot, majd az egyébként fél éve bekalkulált CD-rendezésbe fogtam. Amikor egy idő múlva benéztem a nappaliba, láttam, hogy Éva még mindig fázósan húzza össze magát. A belső hidegség. Behoztam neki még egy takarót. Nyilvánvaló volt, hogy ő képtelen belefogni a történtekbe, nekem kell segíteni neki. De még ennyire sem volt szüksége, mert amikor látta, hogy végre rászánom magam, és ott maradok mellette, máris kitört belőle, aránylag keresetlen formában. Bassza meg Miklós! Ő kergetett bele. Megfagyasztott. A jéghideg, dermedt kapcsolatnál, ami vele volt, bármi jobb. Bármilyen! Egyperces, egyórás, akármilyen, ami elég heves ahhoz, hogy felmelegítsen, és éljek. És tudta, hogy szenvedek, mint egy kutya. Lehet, hogy perverz állat is, és élvezi a szenvedésemet. Nem adott az nekem semmit a rohadék pénzén kívül. Semmit! Akkor ez mi volt? Kapcsolat? Házasság? Egyáltalán lehetséges egy ilyen semmit, egy űrt, egy vákuumot megtörni? Megkezdődött, gondoltam. És lehet, rosszabb lesz, mint vártam. Pedig sejtelmem sem volt akkor, mi játszódott le Évában. Jóval később bukkantam rá egy levélre, amit Éva írt Theonak, hónapokkal ez után az éjszaka után. Érdekes, azt mondtam Angélának azon az estén, hogy nekem nem test kell. És noha látszólag testet kaptam, mégis sokkal többet kaptam ennél. Egy felismerést. Azelőtt azt hajtogattam, Miklós csak a testemet használja. De hiszen ez hazugság! Ő pont a lelkem akarta megkaparintani! Ha csak a testem kellett volna neki, ha csak azt használta volna, nem manipulált volna! Igen, ez a különbség! Nehéz megfogalmaznom, hogy mi is történik az ilyenfajta szexuális együttlét során. Valahogy úgy gondolom, van testinek látszó, de nem testi szintű együttlét két idegen között. Mivel idegenek, hihetetlenül intenzíven kell egymásra figyelniük, hiszen nem ismerik egymás rezdüléseit, szokásait. Szó sincs arról, hogy ilyenkor konkrétan azt a másikat akarod. Épp ez a lényege! Nem egymást akarjátok, és ezért nem akartok egymástól semmit azon kívül, hogy szövetkeztek egymás hiányának kielégítésére. Gerjedelmünk valójában nem a testből jön, hanem lelkünkből és szellemünkből. Lelkünkből jönnek fájdalmaink, hiányaink, reményeink, félelmeink. Egyfajta egyszeri kárpótlás és 20