Ted Kereshe. Cserebogár

Ted Kereshe Cserebogár

A szerző kiadása www konyvmanufaktura.hu

Ted Kereshe CSEREBOGÁR

E könyvet, hálás köszönettel ajánlom az Egyetlen Teremtő Istennek. Hiszen az Ő segítsége nélkül, sohasem jöhetett volna létre.

A Kapu Ritka pillanata volt ez az életemnek. Ritka, mert csend volt, tökéletes csend. A világ némaságba révült és megállt az idő. Csak a magasra rakott máglya lobogó fénye játszott a körben ülő mozdulatlan alakok arcán, furcsa, groteszk álarcokká varázsolva az egyébként már ismerős emberi arcokat. Az öregember például most olyan, mint egy se élő, se holt szobor. Hol hiányzik a fél arca, hol vicsorgó szörnypofa mered némán a világra, egy pillanattal később pedig ismét a bölcs öreg, aki keveset beszél, de sokat mond. Tulajdonképpen nem is emlékszem, hogy valaha is lettem volna ilyen csendben. Nemhogy ilyenben, semmilyenben. Ebben a világban nem létezik a csend. Mindenhol, még a földalatti tárnák mélyén is van valami leírhatatlan, megfoghatatlan, beazonosíthatatlan zaj, amely állandóan zakatol, zúg, és nem enged elmerülni a csendben. Próbáltam kizárni. Révüléseim során sokszor majdnem sikerült is, de csak majdnem. Tulajdonképpen már meg is szoktam, el is fogadtam azt a tényt, hogy ez a normális. Van egy hang, a világ hangja, amely mindenhol és mindig jelen van, amelytől megszabadulni nem lehet. Erre itt ez a süket, tökéletes csend. Hogyan lehetséges ez? Itt vagyok még egyáltalán? Hosszú ideje, évtizedek óta keresem a kaput. Amely nyílik valahova. Hogy hova, azt nem is tudom pontosan, bár már sokszor elképzeltem, milyen lesz majd, ha egyszer benyitok rajta. Mi vár majd azon túl? Csak egy lépés lesz, tu- 5

dom, de mégis, mintha egy másik világba, másik valóságba jutnék át rajta, tudom olyan lesz. Bolyongok e világ útvesztőjében, lámpásom magasra tartva a sötét félhomályban, de eddig minden ösvény végén egy fal várt rám. Volt, amikor már úgy hittem, jó az irány. Az ösvény, amelyet taposok, a jó irányba vezet, de végül újra és újra csalódnom kellett. Arra gondoltam, hogy talán nincs is ebben a világban helyes irány. Nem juthatok ki innen, válasszak bármely ösvényt. De azért csak folytattam a keresést. Mi egyebet tehettem volna? Már régen nem várt rám senki. Nem volt ház, amelyet a sajátomnak tudhattam volna, nem volt asszony, aki aggódó figyelemmel leste volna hazatérő lépteim zaját. Nem volt gyermek, aki az én nyakamba csimpaszkodva kacagta volna a világba felhőtlen boldogságát. Néha elfelhősödött a tekintetem, amikor ezek a dolgok eszembe jutottak, de tudtam, nem tehetek ezért senkinek szemrehányást. Én választottam ezt az utat. Voltak évek valamikor a régmúltban, talán nem is ebben az életben, ebben a valóságban, amikor még úgy hittem nem így lesz. Mégis így lett. Terveztem én is sok mindent, ahogyan nyilván mások is teszik ezt, mégis, egészen másképpen alakult a valóság. Hol romlott el? Elromlott-e bármi egyáltalán? Nem tudom megmondani. Majd kiderül, ha benyitok azon a kapun. Vagy nem. Az a furcsa ebben a világban, hogy semmi sem vehető bizonyosra. Talán csak az, hogy ami bizonyosnak tűnik az bizonyosan nem az. Gyermekkoromban olyan voltam és körülöttem is olyan volt minden, mint amit egy átlagos gyermek kapcsán elképzel az ember. Átlagos kisvárosban egy átlagos család, átlagos iskola, átlagos élmények. Semmi különleges. De ké- 6

sőbb, ért egy élmény, amely mindent megváltoztatott. Nem azonnal, de biztosan és kérlelhetetlenül. Megöltem egy kutyát. Vagy nem is öltem meg, csak miattam halt meg. Sokan mondták nekem később, hogy nem én tehettem róla, de ők nem látták a kutya szemét. Az utolsó pillantását, amelyet rám vetett. Remény volt benne és tökéletes bizalom. Hiába. Pedig én nem így akartam, de így lett. Akkor rájöttem, hogy mindegy mit akarok. Mindegy mit tervezek. Vagy úgy lesz vagy nem, de ez egyáltalán nem tőlem függ. Gondolatok ébredtek bennem, és ehhez mindig láttam a kutya szemeit, ahogy töretlen bizalommal néz rám és várja, hogy megmentsem. Az fáj, hogy talán valóban megmenthettem volna, de féltem. Tudtam, ha megteszem, én is ott veszhetek. Hát nem mentettem meg, hagytam pusztulni. Elárultam őt. Mondták, hogy jól tettem, hiszen csak egy kutya volt. Mi van, ha én is lezuhanok? Néha úgy éreztem, úgy akartam érezni, hogy igazuk van, hiszen csak egy kutya volt. De mi lett volna, ha ember? Akkor mit tettem volna? Máskor úgy éreztem, mindegy mi volt, a lényeg az, hogy csak én voltam neki. Az egyetlen reménye. Nem szeretem, mit nem szeretem, egyszerűen utálom felidézni azt a napot, mégis, sokszor felötlik elmémben az a néhány óra, amely megváltoztatott mindent. A városka ahol születtem, semmiben sem különbözött a többi, hasonlóan szürke, hasonlóan poros, és hasonlóan elhanyagolt kisvárostól, amelyek minden irányban körülvettek bennünket. Tulajdonképpen addig a napig nem is láttam mást a világból, természetesnek vettem, hogy minden ilyen. Volt persze néhány gazdagabb környék (tőlünk jó távol helyi viszonylatban) de az én esetem nem arra történt. Volt egy régi téglagyár a városunk mellett. Sokat jártunk 7

oda bizonyítani a bátorságunkat. Néha még jól is éreztem magam, de általában inkább féltem. Volt annak a helynek valami ódon, borzongató hangulata. A környéken lévő szegénynegyedben lakó kölykök, tele voltak félelmetes történetekkel a gyár múltjából, amelyek némelyikétől kivert a hideg veríték, ha éjszaka ezekről álmodtam. Nos, ezen a napon oda tartottam. Egyedül voltam, mert úgy tudtam, hogy a többiek ott várnak rám. Csendes volt minden, még gyermekfejjel is feltűnt az iszonyú hőség. Tekertem a bringám és néha kitöröltem szemeimből a csípős izzadságot, amely szüntelenül dőlt a homlokomról, világos csíkokat rajzolva portól retkes ábrázatomra. Egy kutya ugatott szüntelenül a távolban, és ahogyan közeledett a gyár, az ugatás is egyre erősebben hallatszott. Néha, amikor felidézem azt a napot, úgy érzem, mint most. A kutyaugatást kivéve. Mintha az egész világban egyedül lettem volna. De nem voltam. A kutya kitartóan ugatott. Amikor elértem a gyárat, már láttam is őt. Az a furcsa, hogy csak később jutott az eszembe: hogyan került oda? Fent volt a kutya, egy hatalmas, nyitott szín tetején. Itt tárolták egykor az elkészült téglákat. Balra a kemenceház és a szárító épületei látszottak, a színtől jobbra pedig az egykori őrlőüzem maradványai málladoztak, lassan teljesen megadva magukat az enyészetnek. A szín, amely tetején a kutya ugatott veszettül, majd három emelet magas volt. Foghíjas cserépfedése már régen nem látta el egykori funkcióját, de arra még alkalmas volt, hogy egy kisebb állatot megtartson magán. A kutya nem bírt megkapaszkodni semmiben, remegve próbált feljutni a hőségtől izzó cserepeken a tetőgerinc irányába. Én azonnal láttam, hogy nincs esélye. Ha nem segítek neki, rövidesen lezuhan. Nem gondolkodtam, leugrottam a bringámról, és már rohantam is a rozsdás vasszerkezet felé, amelyen fel lehetett jutni a tároló szín legfelső 8

szintjére. Már jó magasan jártam, amikor feltűntek a helyi kölykök. Nem szerették a magamfajtát. Azt gondolták lenézzük őket, pedig szó sem volt ilyesmiről. Sok verekedés is volt velük emiatt, de végül, valahogy mindig rendeződtek a dolgok. Nem törődtem hát velük, csak másztam és másztam egyre feljebb. Ők némán álltak lent és figyelték az eseményeket. A kutya, amikor észrevett, abbahagyta az ugatást. Csak csendesen szűkölt és figyelt. Elértem a vaslétra tetejénél lévő tetőkibúvó nyílást. Amikor derékig kint voltam, rádöbbentem, hogy milyen állapotban van a tető. A kutya elég közel volt hozzám, de így semmilyen módon nem érhettem el. Agyamban vadul kergették egymást a gondolatok, de egy sem volt közülük, amely hasznomra lehetett volna. Menj! Kússz! Ugorj! Mássz! Ezek visszhangzottak az agyamban, de volt valami, ami visszatartott. A félelem. Ezután gyorsan történt minden. A kutya csúszni kezdett. Tekintetét a szemembe fúrta és ekkor meglátta, hogy döntöttem. Egy utolsó fájdalmas tekintetet vetett rám és sikoltva a mélybe zuhant. Beleégett agyamba az a sikoly és az a tekintet. Bénultan meredtem arra a helyre, ahol néhány pillanattal ezelőtt még a kutya volt, de csak a semmit bámultam. Csend volt, néma csend. Szívem vadul kalimpált mellkasomban, vérem dübörögve száguldott ereimben, én mégis képtelen voltam mozdulni. Nem tudom mennyi idő telhetett el így, hogyan jutottam le végül. Csak arra emlékszem, hogy könnyeim homályán át láttam a kutya mozdulatlan testét feküdni, a téglatörmelékkel vegyes vörös porban. A kölyökcsapat is eltűnt, sehol senki. Következő emlékem, hogy vadul tekerek hazafelé és zokogva bámulom az előttem kanyargó keskeny utat. Anyám próbált vigasztalni, bár éreztem rajta a neheztelést, amiért kockára tettem a testi épségemet. Apám soha meg sem tudta, mi történt akkor a téglagyárban. Sok idővel 9

később döbbentem rá arra, hogy a kutya csak csali volt. Egy csali, amelyet nekem szántak. Azok a kölykök akkor és ott azért gyűltek oda, hogy megnézzék az én halálomat. Amikor erre rájöttem, az volt a fordulópont az életemben, akkor lettem vándor. Sok éve már ennek, azonban mégsem tudom magamban helyretenni a dolgot. Nem ártottam én senkinek, vagy nem többet, mint bármelyik társam. Miért akarták hát a vesztem? Nem tudtam volna bizonyítani az állításom, mégis, bizonyosan éreztem, tudtam, hogy jól gondolom. Engem akartak azok a kölykök. Engem akartak körülállni, ahogyan a porban fekszem, mozdulatlan bábjaként annak, aki egykor voltam. Ma már tudom, sok olyan dolog van ebben a világban, amelyre nincs magyarázat. Amelyeket itt birtokolt képességeinkkel meg nem érthetünk, fel nem foghatunk. De az érzelmek dolgoznak. Nem gondolkodnak hiábavalóságokon, csak teszik a dolgukat, megmutatják a valóságot. Tudtam, hogy igazam van. Ez pedig elindított az úton. Az úton, amely reményem szerint eljuttat a kapuhoz. A kapuhoz, amely kijuttat ebből a világból, ki ebből a valóságból. Nem sokáig volt már maradásom a helyen, ahol születtem. Apám hirtelen halála, anyám letargiába süllyedése sem segített a dolgon. Anyám testvérei jók voltak hozzám, mondták menjek csak nyugodtan, hátha nekem nagyobb szerencsém lesz máshol. Tudták mi a jövőm, ha maradok. Menjek csak, majd ők vigyáznak anyámra. Ő rám se nézett, amikor elbúcsúztam tőle. Szentül megfogadtam, meglátogatom majd rendszeresen, de soha többé nem láttam őt. Nem akarom mentegetni magam, tényleg ez volt a szándékom, de végül így alakult. Megint egy terv, ami csak terv 10

maradt. Amit a városban tapasztaltam, ahol gyermekkorom töltöttem, ami elriasztott onnan, az kísért tovább az úton is, amelyre léptem. Úgy tűnt hiába menekülök, mindenhol ilyen a világ. Álnokság, hitványság, erőszak, félelem és még sorolhatnám, de minek, hiszen te is tudod. Mindenhol találkoztam ezekkel a dolgokkal, amelyek elől el akartam futni. Jöttek velem, mellettem, kísértek, a sarkamban lihegtek. Sokáig futottam mire beláttam, nem menekülhetek. Ekkor szembefordultam velük. Erre ők is megtorpantak. Rövid pillanatokig úgy hittem rátaláltam a megoldásra, de ezek a dolgok szépen lassan körülfolytak engem, bekerítettek és újra fojtogatni kezdtek. Voltak persze üdítő kivételek, nélkülük nem is tudtam volna a felszínen maradni. Apró kis szigetek voltak ezek a hitványság óceánjában, amelyekre időről időre felkapaszkodva, kiliheghettem magam. Itt elért a napfény, láthattam a tiszta kék eget, érezhettem a frissítő szél erejét, amely kifújta poros és megfáradt lelkemből a hosszú út minden szennyét. De aztán mindig vissza kellett ereszkednem, hogy folytassam az utat. Néha elgondolkodtam, hogy maradjak-e egy-egy ilyen szigeten. Hívtak, marasztaltak, de az én utam a keresés volt, hát nem maradhattam. Végül, hosszas vándorlás után eljutottam ide. Ide, a hegyek közé, ahonnan tudtam nincs tovább. Bejártam már minden szegletét e világnak, voltam minden sarkában, kikutattam minden zegzugát, de a kapu rejtve maradt előttem. És itt, ahova fáradtan, reményvesztetten néhány hete megérkeztem, itt megcsillant valami a félhomályban. Rátaláltam egy csoportra, akik nap, mint nap csak ültek és gondolatokat küldtek Istennek. Sosem láttam őket, mást tenni. Még a dolgukat végezni sem. Még sosem találkoztam hasonló emberekkel, pedig hidd el, sokat láttam az utamon. Az öreg volt az, aki hajlandó volt beszélni hozzám időnként. Néha csak ültem 11

mellettük naphosszat, míg dolgom vagy éhem-szomjam elszólított. Amikor visszatértem, mindent úgy találtam, ahogyan hagytam. Valami más volt itt, nagyon más azokhoz a helyekhez képest, ahol valaha is megfordultam. Jól éreztem magam, nem gondoltam szinte semmire, csak egyszerűen itt voltam. Egyedül a kapu keresése jutott néha eszembe, de ez sem oly sürgető kényszerrel, mint ezelőtt bármikor, inkább amolyan ráérős lustasággal idéztem fel, hogy indulnom kéne. De hova? Itt a vége, bejártam már mindent. Azután néhány nappal ezelőtt, az öreg megszólított. Annyira váratlanul ért a dolog, hogy teljesen kiestem a szerepemből. Egyetlen értelmes gondolat sem fogalmazódott meg elmémben, csak hebegtem összefüggéstelenül. Azt mondta: A kaput keresed. Csak ennyit. Én meg szétestem. Mindig arra gondoltam, hogy én egy bölcs, összefogott és határozott ember vagyok, aki pontosan tudja mit és miért tesz. Megfontoltnak gondoltam magam, aki először gondolkodik, és csak ezután cselekszik. Sosem hittem volna, hogy ennyire képes vagyok lebénulni egy ilyen, tulajdonképpen teljesen egyszerű helyzetben. Az öreg várt és engem figyelt. Nem láttam semmi zavarót a tekintetében, csupán őszinte érdeklődést. Talán ez volt az, amitől végül valamennyire visszanyertem a nyugalmam, és bár kiszáradt torokkal, de képes voltam kinyögni, hogy igen azt. Az öreg lehunyta szemeit majd kisvártatva bólintott egyet. Vézna karját felemelve, sovány, bütykös mutatóujját a hegyre szegezte és azt mondta. A te kapud egy ajtó. Az utolsó ajtó. Ott van. Ennyit mondott, majd visszasüllyedt az előbbi néma hallgatásba. Néha az volt az érzésem, hogy beszélgetnek. Rólam is. Lehunyt szemeik láthatóan jártak szemhéjuk alatt, néha meg-megrándultak, mintha hevesen vitatkoznának valamin. Mindezt néma csendben. Először furcsa volt ez a viselkedés, de aztán tiszteletet éb- 12

resztett bennem. Ezek az emberek nem illettek ebbe a világba. Kicsit ki is lógtak belőle. Nem jött hozzájuk senki, ők sem mentek innen sehová, az egész hely velük együtt teljesen szürreális volt. Én mégis nagyon jól éreztem itt magam. Talán, még az egykor menedéket nyújtó kis szigeteken sem ennyire. Talán ezért nem kínzott annyira a vágy, hogy tovább menjek. Talán azért, mert tudtam, ha itt sem találom meg, amit keresek, nincs hova tovább. Féltem a kudarctól. Féltem attól, hogy majd egész életem hiábavalóságra fecséreltem. Nem éltem úgy, mint a normális emberek, nem volt családom, nem volt semmi, amire büszke lehettem volna. Nehéz lélekkel gondoltam időnként erre. És most, az öreg azt mondja, itt vagyok, megérkeztem. Mégsem akaródzott indulni és szembenézni azzal, amit egész életemben kerestem. Mi lesz ott, mi vár rám? Amikor elindultam ide, lent a völgyben volt egy koszos kis falu. Odaillő népek lakták, nem sok maradásom volt. Annyit azonban megtudtam tőlük, hogy él itt fent néhány furcsa szerzet, de senki sem szereti őket, mert nem lehet tudni róluk kicsodák. Még azt sem, mióta vannak itt. Néhányan szent embereknek tartották őket, néhányan átkozottaknak, de valódi információkkal senki sem tudott szolgálni velük kapcsolatban. Azt mondta egy helybéli, hogy ha van válasz arra, amit én akarok megtudni, ezek tudni fogják azt. Hogy elárulják e nekem vagy sem, ki tudja, de mit veszíthetek, ha megpróbálom? Hát így kerültem ide, néhány héttel ezelőtt. Azóta csak ülök itt, nézem a felhőket, éjszakánként a soha ki nem alvó tüzet és a néha felbukkanó csillagokat. Alszom, teszek-veszek, de valahogy itt minden lelassult. Itt nincs értelme az időnek. Mindig minden ugyanolyan. Érzem, hogy ez a hely más. Jó hely ez nekem. Mégis, most, hogy az öreg 13

elmondta, amit tudni akartam, az idő újra értelmet nyert. Előbb-utóbb, de indulnom kell, szembe kell nézzek, a sorsommal. Mire várok hát? Hajnal volt, amikor útnak eredtem. Furcsa gondolatok kavarogtak elmémben. Arra gondoltam, mi van, ha ez az utolsó utam? Mi lenne? kérdeztem magamtól. Ha ez lesz az, hát legyen. Tulajdonképpen nem is bántam volna ezt sem. Fáradt voltam és elgyötört. Pihenni akartam és nem gondolni semmire. Le akartam már tenni ezt a terhet, amit ilyen hosszú ideje cipeltem. A keresés fárasztó dolog. Mentem hát, követtem a sziklazúzalékos kis ösvényt, amely meredeken emelkedve kígyózott a hegyoldalban. Néhol sűrű sövény szaggatta rongyos gúnyámat, néhol meredek szakadékok szegélyezték utamat, de csak haladtam töretlenül felfelé. Feslett bakancsomba bújtatott lábaim már rég nem érezték az ösvény egyenetlenségeit, csak lépkedtem előre, tettem egyik lábam a másik után. Végül elértem a kaput. Egy romos fal előtt álltam, amelyen egy boltíves kapun keresztül vezetett tovább az út. A kaput egy korhadt faajtó zárta le, amely félig nyitva, csálén lógott rozsdától málladozó zsanérjain. A romos falat kúszónövények hálózták be, eltakarva a fal valódi méreteit. Régen nem járt már itt senki, az jól látszott. A fák teljesen ránőttek a falra, sűrű lombozatuk eltakarta annak magasságát. A madarak vidáman zengték az élet dicséretét, harsogó füttykoncertjük betöltötte a tér minden szegletét. Nagy levegőt véve megtettem az utolsó lépést, amely elválasztott a kaputól. Tenyerem rátettem a mohos, nyirkos fára, és egy határozott mozdulattal betoltam azt. Szívem vadul vert, füleimben ismét hallottam az ereimben száguldó vér dübörgését, orrcimpáim kitágultak, érzékelésem hihetetlenül kiélesedett. A világ talán még sosem volt ennyire élő körül- 14

öttem. Egy pillanatra tökéletesen egyé váltam vele, majd beléptem az ismeretlenbe. Ahol nem történt semmi. A fal a másik oldalon is éppen olyan volt, mint kívül. Átlépve a boltív alatt láttam, hogy az ösvény folytatódik átvezetve egy kisebb területen, amely egykor udvar lehetett. Távolabb egy újabb fal állt, újabb kapuval, de ez jobb állapotban volt, mint az, amelyen az imént léptem át. A növényzet is ritkult valamelyest, így láthattam, hogy az előttem álló épület egy valaha szebb napokat is látott kolostor lehet. Földszintjét egy oszlopos árkáddal ölelt, külső kerengő kerítette körül. A falon sötét ablakok ásítoztak. Némelyikben még látható volt az egykori ablakok fakerete. A fal közepén egy dupla szárnyú faajtó ékeskedett. Először úgy tűnt be van zárva, de ahogy közeledtem hozzá, keskeny fénycsík vált láthatóvá a két ajtószárny között. Nem lassítva lépteim, elértem az ajtót és benyomtam az egyik ajtószárnyat. Egy belső kis udvarra jutottam. A növényzet itt már sokkal ritkább volt, mint odakint. Csenevész kis fácskák és néhány bokor tudott csak megkapaszkodni, az egykor szépen kikövezett udvaron. Középen kövekből kirakott kút állt, amely felett egy ívelt, rozsdaette kovácsoltvas tartón nyugvó csigaszerkezet látszott. Megálltam, és körülnéztem. Szép hely lehetett ez egykor. Furcsa volt, hogy elhagyták. Sok ilyen helyen jártam már, mindnek megvolt a maga szomorú története. Felnéztem és láttam, hogy van egy emeleti kerengő is, amely hasonlított a kint látható földszintihez, csak kisebb oszlopok és szűkebb méretek jellemezték. Rövid ideig gondolkodtam mitévő legyek, azután megérzésemre hallgatva elindultam egy sötéten ásító bejáró irányába, amely tövéből lépcsősor indult felfelé. A lépcsőn feljutottam az emeletre, onnan ki a kerengőre. Erős volt az épület, a málladozó vakolaton kívül nem látszott sérültnek. 15

Szobák nyíltak innen, némelyik ablaktalan, dohos kis helyiség, némelyik tágasabb, ablakkal megvilágított, világos lakószoba. Erről egykori bútorok korhadó maradványai tanúskodtak. Azonban bármerre is mentem, bárhova nyitottam be, semmi említésre érdemes dolog nem tűnt fel kutató tekintetemnek. Amikor végigjártam az összes emeleti helyiséget, visszamentem a földszintre és ott folytattam, ahol fent abbahagytam. Hasonló eredménnyel. Végül, ott álltam az udvar közepén és tanácstalanul meredtem a sötéten ásító kútba. Most mi legyen? A nap lassan készült lenyugodni égi pályája végét elérve, a madarak is szolidabbra cserélték harsogó hangjukat, a világ álmodni készült. Sóhajtottam egyet és visszamentem az épület főkapujához, majd azon kilépve körülkémleltem mit tehetnék. Kis toporgás után úgy döntöttem, körbejárom az épületet, és ha nem találok semmit, visszatérek ide, majd meghúzom magam éjszakára valamely szélvédett kis zugban. Így is tettem. Megindultam a falat követve, a külső kerengő tetejének védelmében. Könnyű volt a járás, mert a sima kőpadló nem engedett teret a növényi életnek. Elértem az épület sarkát, majd folytattam utam a következő egyenes mentén. Elértem az épület hátsó falát, és ismét megindultam előre. Amikor eljutottam nagyjából a fal közepéig, balra egy ajtót vettem észre, amely azonban zárva volt. Jobbra pedig a kerengő oszlopsora és párkánya volt megszakítva egy boltíves kilépő által. Az ajtó felé fordultam. Meglökdöstem, de a belső retesz még mindig erősen tartott. Csodálkoztam, mert ezt az ajtót nem vettem észre, amikor belülről jártam körbe az épület földszintjét. Nem különösebben érdekelt mi lehet itt az épületen belül, hiszen tudtam, minden lehetséges helyet felderítettem már odabent. Nyilván egy sötét helyiségben lehetett az ajtó, így lehetett, hogy nem fedeztem fel. Egy ajtó azonban 16

kell, hogy vezessen valahova. Nyilván az árkádot sem véletlenül nyitották itt meg. Kinéztem a növényzettel borított udvarra és úgy tűnt, egy kis kövezett utacska vezet azon keresztül valahova. Alaposan be volt takarva lehullott falevelekkel, és növénytörmelékkel, de amikor ráléptem és lábammal odébb sepertem az avart, világosan kivehetővé vált a téglalap alakú kövekből kirakott út. Követni kezdtem. Hamarosan elértem ismét a külső falat, amelyen itt egy, a főbejáratnál lévő ajtónál sokkal kisebb ajtót találtam. Illetve annak helyét, mert az ajtó már rég az enyészeté lett. Kiléptem rajta és nekivágtam a sűrű bozótnak. Erre még sűrűbb volt és még járhatatlanabb, de muszáj volt megtudnom, hova vezet az út. Egy kapuhoz vezetett. Majdnem fejjel mentem neki, mivel éppen fejem lehajtva, a kezeimmel az összefonódott növényzettel bajlódva értem oda. A kapu zárva volt, de volt rajta egy hatalmas vaskilincs, amely meglepően jó állapotban volt az ajtó állapotához képest. Nem tudtam mi ez az épület, hova nyílhat ez az ajtó, mert az épület gyakorlatilag tökéletesen be volt nőve a dzsungelszerű növényzettel. Lenyomtam a kilincset, az pedig meglepően könnyen engedelmeskedett. A vaskos ajtó nyikorogva engedett akaratomnak és nyílni kezdett. Félúton azonban elakadt. Sebaj gondoltam, ekkora résen már bőven befértem. Nyirkos hideg áradt ki az épület belsejéből, egy pillanat alatt futott át az agyamon, hogy itt bizony nem szívesen tölteném el a közelgő éjt. Beléptem és szemeimet erőltetve igyekeztem felmérni hova érkeztem. Egy kis kápolna imatermében álltam. Az egykor talán díszes, keskeny és magas ablakokat beszőtte a növényzet, csak kevés fényt engedve az épület belsejébe. Az azonban jól látszott, hogy az enyészet itt is megkövetelte a maga jussát. A falakat és a mennyezetet egykor díszítő fest- 17

ményeknek már szinte nyoma sem volt. A fából készült padsorok korhadt törmelékként hevertek a kápolna kőpadlóján. Egy madár riadtan csapkodva menekült ki az egyik ablakrésen, hatalmas porfelhőt kavarva rémült szárnycsapkodásával. Miután lezajlott ez a kis közjáték, úgy döntöttem, gyorsan körbenézek és visszamegyek a kolostorba, alvóhelyet keresni magamnak. Óvatosan lépkedve körbejártam a dohos falak mentén, de semmi érdekeset nem találtam. Végül, a kápolna elejében az oltár mögött találtam rá egy kis ajtóra. Csak álltam előtte és arra gondoltam, mennyi kapun, ajtón léptem már be ma, és minden egyes alkalommal mennyire hittem azt, hogy az utolsó előtt állok. És most, talán valóban elérkezett az idő. Lenyomtam az egyszerű kis kilincset és benyomtam az ajtót. De az nem engedett. Lökdöstem, rángattam egyre türelmetlenebbül, hiszen úgy sejtettem, nem találok itt sem semmi olyat, ami említésre méltó lenne. Nem is akartam átgondolni a mai nap tapasztalatait, hogy mi lesz majd ezután. Talán tévedett az öreg? Pedig tisztán éreztem, hogy helyben vagyok. Hogy megérkeztem, innen nincs tovább. Itt lesz, amit keresek. Álltam az ajtó előtt és már-már feladtam, amikor egy nagy lendülettel nekivetettem a vállam és jó alaposan meglöktem a konok szerkezetet. Ez hatásosnak bizonyult, mivel az ajtó, tokostul bezuhant, én pedig fejjel előre, utána zuhantam. Nem esett jól a dolog, mivel az ajtón túl egy néhány lépcsőből álló kis lejárat következett, amin keresztülesve az ajtón végigszánkáztam. Egy pillanat alatt futott át bennem az a gondolat, hogy milyen nevetséges lenne így végezni. Ennyi idő és fáradtságos út végén, egy banális kis baleset áldozatává válni. A következő pillanatban azonban a fejem csattant a jéghideg kőpadlón és elveszítettem az eszméletem. Nem tudom meddig heverhettem ott, teljesen elveszítettem az időérzékemet. Ko- 18

romsötét volt, amikor magamhoz tértem. Először semmit nem érzékeltem a világból, de aztán megérkezett a fájdalom és a hideg. A vállam rettenetesen sajgott, csak remélni mertem, hogy nem tört el semmim. Kitapogattam azt a pontot a fejemen, ahol a legjobban fájt, de szerencsére csak egy jókora púpot tudtam felfedezni ott, amely valószínűleg a véremtől volt ragacsos. Lassan felidéződött bennem az a néhány másodperc, amely ide juttatott, de semmi egyéb. Hogy hol vagyok, egyáltalán mit keresek itt, semmi. Csak, az a néhány másodperc. Egy kis ajtó, a zuhanás és a sötét hideg. Küszködve próbáltam megmozdulni, hogy odébb jussak. Nem gondolkodtam azon, hogy honnan és hova, csak odébb, el innen. Csak találjak egy zugot, vagy legalább egy szegletet, ahova behúzódhatok ez járt az eszemben. Lassan mozdultak a tagjaim, keserves kínlódással, de engedtek akaratomnak. Ezer nyíllal hasított belém a fájdalom, ettől azonban kissé magamhoz tértem. Kúszva erőlködtem valamerre, amelyről úgy sejtettem előre van. Nem tudom mennyit mászhattam, de végül siker koronázta fáradozásom. Nekiütköztem valaminek, amelyről úgy hittem egy fal töve. Itt elnyúltam és ismét megadtam magam az egyre erősebben reám törő rosszullétnek. Újra elveszítettem eszméletemet. Amikor végre ismét magamhoz tértem, kissé jobban éreztem magam. Lassan tért vissza tagjaimba az erő, de azért határozottan jobban voltam. Hányásszag és vizeletszag terjengett körülöttem, csendben gratuláltam magamnak őrült felelőtlenségem eredményéhez. Mindegy gondoltam, fő, hogy megvagyok. Megpróbáltam körülkémlelni a félhomályos kis szobában, ahol feküdtem. Egy aprócska kis pihenőszoba lehetett egykor, talán a sekrestyés húzhatta meg egykor itt magát. Néhány kisebb bútor romjai álltak a falak mellett, és egy rozoga ágyat is felfedeztem az egyik sarokban. Rajta egy 19

rongyokba burkolt, múmiaszerű holttest feküdt. Undorodva gratuláltam magamnak ismét, hogy hova kerültem, majd megpróbáltam minden erőmet összeszedve feltápászkodni. El innen, de gyorsan, ez járt a fejemben. Sikerült felülnöm, és már éppen kezdtem megelégedni állapotommal és teljesítményemmel, amikor megdermedtem. Bénultan ültem, megállt bennem a szusz, talán a szívem sem vert egyetlen ütemet sem, abban a pillanatban valóban megállt az idő. Csak bámultam némán és le sem tudtam venni tekintetem, a szűk, kis boltíves bejárat felett látható, ugyan erősen megkopott, de jól kivehető, az ajtónyílás ívét követő festett feliratról, amelyen ez állt: Utad járhatod bárhol, de a kaput, amely otthonodra nyílik, belül keresd! 20

Halál A jégmolekula rettegett. Évezredek bölcsességével bírt ő, most mégis annyira rettegett, hogy az már szinte őt magát is meglepte. Szomszédjain is ugyanezt látta. Ettől sem lett jobb a kedve. Pedig ő volt, akinek gondolatait még több száz molekulányi szomszédságában is nagy tisztelettel hallgatták társai, de most, most nem volt kedve bölcselkedni. Vajon mi következik? Mi vár rájuk? Ezekkel a kérdésekkel bombázták őt társai, amióta csak megkezdődött a változás. Ez az átkozott változás! Ki tudja mióta már, hogy oly egyformán, kiszámíthatóan és teljes tökéletességben telnek a napok, évek, évszázadok. Ez a rend, a gyönyörű harmónia, amely körülvette őt minden irányban nem szűnhet meg! Ennél tökéletesebb rendezettség nincs és nem is létezhet! Isten maga, aki ezt a csodát teremtette, és most...tényleg! Ilyenkor hol van Isten? Hogyan nézheti tétlenül ezt a pusztulást, ezt a rengeteg halált? Igaz, hogy eddig ő prédikálta a környezetének, hogy minden úgy van jól, ahogy, és csak az történik, aminek történnie kell, de ez azért túlzás! Ezt sosem gondolta volna. Társai eleinte kérdezgették, később már csak esdeklő tekintettel vizslatták őt, de ő csak némán hallgatott. Fogalma sem volt, hogy mit is mondhatna. Ő, akinek mindig volt mindenre válasza. Ő, aki hosszú évezredeken át mélyítette bölcsességét, gyarapította tudását, most némán rettegett és minden erejével igyekezett úrrá lenni az egyre erősödő pánikon, amely lassan hatalmába kerítette őt. 21

Mikor is kezdődött? Sok napja már, hogy érkezett a hír: Felfedezték a világvégét! Illetve nem is ők fedezték fel, hanem a világvége jött el hozzájuk. Valahol, nem olyan messze tőle, egyszer csak megszűnt a világ létezni! Érkezett valami hatalmas dolog, sötét és kíméletlen, és csak haladt, haladt előre a világban. Utána ahogy hallotta, mert szerencsére neki nem kellett ezt látnia a dolog visszakozott és magával vitte a világ egy részét mindazokkal, akik ott éltek már ugyancsak hosszú évezredek óta békében, nyugalomban, mindentől háborítatlanul. Először annyira hihetetlen volt a történet, hogy nem is törődött vele, de utána, mivel egyre többen bizonygatták, hogy valóban így történt, úgy döntött, kivizsgálja az ügyet. Kérdezett és válaszokat kapott. Megtudta, hogy ma is rengetegen élnek a világvége szélén, ahol nincs semmi csak fény és levegő. Rossz ott az élet, mert meleg van és nincsenek szomszédjai a határon élőknek. Azok, akik ott éltek egykor, végérvényesen eltűntek, ki tudja hová. A megmaradtak attól rettegtek, hogy ők is sorra kerülnek hamarosan, de ez csak addig volt érdekes, amíg egy nap be nem köszöntött a változás. Sosem felejti el. Eleinte csak a kósza szóbeszéd ért el hozzá. Azt rebesgették, hogy a fiatalok egyre halnak, és tűnnek el valami végtelen fényességben. Rémisztő hír volt, de egészen képtelen. Már majdnem megnyugodott, amikor először látta meg a fényt. Nem volt nagyon erős, sőt! Inkább éppen csak egy kicsit volt más, mint addig, de határozottan eltért attól, amit már ki tudja mióta tapasztalt nap, mint nap. Először próbálta hitegetni magát és szomszédjait, hogy ez nem is az, aminek látszik, de nem sokkal később belátta, hogy nem tarthat ki álláspontja mellett, ha meg akarja őrizni tekintélyét. Mivel fogalma sem volt mi történik, igyekezett információkat gyűjteni, de a szokásos csatornák most egytől egyig kudarcot vallottak. Nem jött hír. Csak ez a fény erő- 22

södött évről évre, egyre gyorsabban és gyorsabban. A félelem ezzel arányosan nőtt benne, de egészen addig, amíg ez a rettenetes üvöltés nem hatolt el hozzá, nem omlott össze és igyekezett tartani a lelket társaiban is. Egy nap aztán meghallotta ő is. Nem is üvöltés volt ez, inkább jajgatás, esdeklés, könyörgés és igen, néha talán valóban egy-egy üvöltés, kiki miként viselte az elmúlás gyötrelmét. A legrosszabb az egészben a bizonytalanság volt. Rájött, hogy a félelem legnagyobb táplálója a bizonytalanság. Nem lehet tudni mi jön, mi fenyeget, ezért nem is lehet felkészülni arra. Csak a vágy van, hogy meneküljön, de ez képtelenség, hiszen a mozgás az lehetetlen. Ő itt volt, amióta csak az eszét tudta és minden jel szerint itt is éri a vég. De tényleg! Mióta is van ő itt? Nem tudná megválaszolni. Van valamilyen homályos emléke, hogy valamikor elképzelhetetlenül régen, ő igazából nem is jég volt, de akkor vajon mi? Hiszen a jégen kívül, ezen a világon nincs semmi. Bármerre tekint, csak jég van. Kristályrács, szabályos és tökéletes rendezettségű jég, ameddig csak ellát és azon túl is. Kivéve persze a világ végét, de az talán nincs is, mert lehet, hogy csak kitalálták valakik valamiért. De ez a fény, ez van! Egyre közeledik és azok a hangok is vele együtt. Senki sem mondja, de mindenki tudja, hogy mik azok a hangok. Miért kell ennek így lennie? Kinek ártanak ők? Miért nem lehet így tovább, ahogy eddig volt? Csupacsupa kérdés és nincs válasz. Őrjítő! Ha csak még egy kis időt kapna. Megfejtené, hogyan lehet megállítani ezt a dolgot. Hogyan térhetnének vissza a dolgok a régi kerékvágásba. De az idő egyre fogy, nincs már elég belőle, ha hihet a füleinek és a szemeinek. Közel a vég és nem tehet ellene semmit. Talán meg kellene békélnie a gondolattal. Talán el kellene fogadnia, hogy ez így van és nem másképp, de hát ez annyira elfogadhatatlan! Minden, ami volt elmúlik, eltűnik, ez a sok 23

tudás a semmibe vész. Fájó és elfogadhatatlan még a gondolata is! Teljes szívéből hitte, tudta Istent, de most...most megingott a hite. Talán mégis a káosz az úr, és a világ egy értelmetlen halmaz, amelyet a véletlen ural? Torokszorító érzés volt ez, de mi egyéb magyarázat lehetne erre, ami itt történik? Minden elpusztul! Vajon ez lehet Isten akarata? Ha egy-egy társuk lelné halálát, az még magyarázható, legalábbis elfogadható lenne, de ez? Ez, hogy totális pusztulás vár rájuk. Ez maga a káosz! A rend megcsúfolása, Isten egyértelmű tagadása! Dühösen gondolt mindarra, amit az elmúlt évezredek alatt szajkózott. Arra, hogy minden úgy van jól, ahogy van, hiszen ez Isten akarata, és Isten jó, ezért minden jó bárhogy is legyen. A fene essen bele! Milyen hülye volt! Persze, azt a tételt is hallotta már, hogy aminek eleje van, annak vége is kell, hogy legyen, meg, hogy mindennek van oka, semmi sem történik csak úgy, de, hogy ez a vég éppen itt és most kell, eljöjjön, na, ez azért erős túlzás! Törődött ábrázattal fordult tekintetével a még nála is idősebb szomszédjai felé, de ott is csak azt látta, amit mindenhol: A félelmet, az értetlenséget, és a...de volt ott valaki, aki erősnek tűnt. Azt állította, hogy minden jó így ahogy (pofátlan, hiszen ezek az ő tanításai, idióta, nem lát a szemétől), hogy valóban eljön a mindent megváltoztató, de utána minden sokkal jobb lesz. Őrült! Mi lehet jobb ennél? A halál? A nemlétezés? Mi van az életen túl? Mi is lehetne? Hát a nagy semmi! Miért nem tudja ezt vajon senki? Tulajdonképpen nem is tudott visszaemlékezni egyetlen esetre sem, amikor meghalt volna valaki, kivéve a világvégés esetet, de az most, hogy így jobban belegondol valószínűleg nem is igaz. Mindig csak egyre többen és többen lettek, jöttek a fiatalok és egyre duzzadt a világ. Így volt jól, így volt értelme. 24

Most pedig minden a visszájára fordul? Tökéletes értelmetlenség! Utálatos káosz! Dr. Michael Klein szárnyaszegetten üldögélt az intézet kávézójában és savanyú képpel bámulta a capuccinója felszínén egyre gyorsabban olvadó tejszínhabot. Imádta a terepmunkát és utálta, ha valami nem úgy alakul, ahogyan ő szerette volna. Most pedig éppen így állt a helyzet. Egy nő lépett oda hozzá. Mizújs Mike? kérdezte a láthatóan lelombozott férfit. Nem mentek mégsem? A férfi felnézett, és mint mindig ha Joant látta, megtelt a szíve vidámsággal. Nem hát felelte az utolsó pillanatban fújták le. Pedig már érezte orrában a jég illatát, arcán a gleccser felől fújó jeges szél fagyos leheletét. Nem ismételte meg és ami a legrosszabb, hogy máskor sem, soha többé. Joan elkerekedett szemmel nézett rá. Hogyhogy soha? A tíz évvel ezelőtti próbafúrások mintái annyira bíztatóak voltak. Mi történt? Mike sóhajtott egyet és a capuccinót kedvetlenül kavargatva felvázolta a helyzetet a nőnek. Az a helyzet, hogy azóta, a gleccser életveszélyes tereppé változott. Folyamatosan jelennek meg újabb és újabb repedések a jégben, és az egyre gyorsuló olvadás mellett hatalmas tömbök szakadnak le róla. A folyamat megállíthatatlan, nincs miért ott tovább vizsgálódnunk. Joan bólintott, majd kezét a férfi asztalon fekvő kezére tette és csendesen a fülébe súgta: Fel a fejjel Mike, ez azért még nem a vég! Ez itt a vég! A jégmolekula tudta, hogy útja végére ért. Kevéssel ezelőtt egy hatalmas robajjal megrázkódott a világ és a fényesség hirtelen sokkal erősebb lett. Vakítóan ragyogott fel előtte időt sem hagyva számára, hogy átgondolja mi is történhetett. A gyönyörűségesen tökéletes kristályrács kezdett 25

atomjaira hullani körülötte. Minden recsegett-ropogott. Mindenfelől jajveszékelés és halálsikolyok hallatszottak, de ő már nem törődött semmivel. Ez túl sok volt számára ahhoz, hogy objektíven tudja átélni az eseményeket. Nem érzékelt már semmit a környezetéből, nem volt hajlandó tudomásul venni a megváltoztathatatlant. Befelé fordult és egy teljesen kitisztult pillanatban megdöbbenve jött rá, hogy már nem is fél. Megbékélt Istennel, a sorsával, kicsit keserű iróniával gondolva arra, hogy mi egyebet is tehetne. Egyszerre meleget érzett. A fény már teljesen körülvette őt és a meleg csak egyre fokozódott. Furcsán könnyűnek érezte magát. Mintha feloldódna ebben a...talán nem is ellenséges közegben. Oldódás. Igen, ez jó gondolta. Furcsa érzés kerítette hatalmába. A meleg fényességben úgy érezte, mintha minden részét lágyan simogatná valami. Mi történik? Megpróbálta megérteni mi történik körülötte, vele, és ekkor hasított a tudatába a felismerés, hogy ő még mindig ő! Hogy még mindig gondolkodik és igen, jól érzi magát! Mondhatni nagyon jól! De mi ez? Hiszen ő mozog! Őrülten sebesen vágtat a mindenségben, pörög, forog, száguld valamerre ebben az ismeretlen, de mégis hihetetlenül ismerős új (régi?) közegben. Hiszen ez vagyok én üvöltött fel benne a felismerés. Én víz vagyok! Az voltam mindig is. Határtalan boldogság és megkönnyebbülés fogta el. Boldogan száguldott sok milliárd társával egyé válva, és egyként érezve az összetartozás euforikus örömét. Hiszen nem haltam meg, hiszen csak most születtem meg újra. Istenem, mennyire pocsék volt élni gondolta és vidám kacagással átadta magát a mindent körülölelő lágy energiának, majd tovasodródott az óceán végtelen kékségébe, ahol ismét része lett annak, ami mindig is volt. 26

Ébredés A digitális vekker hangja, agresszíven hasított a kora reggel csendjébe. Gyomra összerándult a hangtól és az első gondolata mint minden reggel egy néma sikoly volt: Jaj ne! Ólmos fáradtság húzta vissza az ágyba, de elméjében már sorakoztak is a rutin feladatok. Kávé, reggeli készítés, tízórai Katának és így tovább. Csukott szemmel kinyúlt a meleg takaró alól, vakon tapogatózva keresgélte a kis éjjeli szekrényke tetején sípoló merénylőt. Nem sokkal később rosszkedvűen ült az irodában és nézte az ablakon lecsorgó esőcseppeket. Odakint, ólmos szürkeségbe burkolózva morajlott a város. Az iroda erős neonfényében, hirtelen minden olyan szürreálisnak tűnt számára. Mintha egy pillanatra kilépve a testéből, külső szemlélőként nézné ezt az állóképet. Ül egy középkorú, átlagos külsejű nő egy íróasztal előtt, és mozdulatlan tekintettel mered az iroda ablakának hatalmas üvegfelületére. Ebből a nézőpontból, látszik a nő szürke arcának a tükörképe is. Szemeiben nincs fény, csak valami szomorú üresség. A nő arra a beszélgetésre gondol, amely ma reggel, a szokásos kapkodás közben zajlott közte és kislánya, Kata között. Anya, most akkor te mész a dolgozódba? Igen kincsem, csak vedd már a csizmádat! De, ott te mit is csinálsz? Jaj kicsim ne most, elkésünk te is tudod. De ha nem mondod meg, akkor nem késünk el? 27

Nem kicsim nem, csak vedd már fel a kabátod! Ne azt, a pirosat! Szakad az eső. Hol az a rohadt esernyő?! Anya, a liftben elmondod? El-el, csak gyere már! Kimentek az ajtón, Kata megnyomta a lift hívógombját, persze az nem akart érkezni. Végül egy örökkévalóságnak tűnt számára mire végre befutott a mint mindig, most is büdös lift és beszállhattak a liftben újra elhangzott a kérdés, de neki már egészen máshol jártak a gondolatai. Csak el ne késsen. A főnöke az az átok, mindig kiszúrja valahogy. Körbejár és minden fakkba benéz. Tudom hova kellene benéznie gondolta és átsuhant egy kaján mosoly az arcán, de ez a mosoly tényleg csak egy tizedmásodpercig tartott. Utána ismét a komor gondolatok. El is van csúszva a munkájával, de nem az ő hibájából. Mégis, már többször be kellett mennie hétvégén is emiatt. Mennyire utálta ezt az egészet. A gyerek meg csak nyaggatta, hogy miért dolgozik ennyit. Jó kérdés! Honnan lenne a kaja, meg a ruha, néha még nyaralni is voltak az elmúlt pár évben. Jópofa a gyerek. Most neki magyarázza? Mi, mi van drágám? És akkor bemész az irodába és leülsz az asztalodhoz és izé? Igen, pontosan gondolta. Bemegy az irodába, leül az asztalához és izé. Ennyi az élete nagyjából. Igaz ez csak heti ötször (persze nem mostanában, mert már megint behívta az a szemét a teljes hétvégére) és mindössze napi 8, na jó, maximum 10 órában. A többiben mos, főz, takarít, bevásárol. Próbál kedves lenni a férjével, a szomszédokkal, az anyósával, Kata tanító nénijével, a postai ügyintézővel, amikor végre odajut a kis ablakhoz a csekkjeivel, és úgy általában mindenkivel. Különösen a főnökével, 28

akit egyébként utál. Nem elég ennek semmi. Nyomja egész nap, mint az állat, nézi a 30-szor 50-es monitort (néha úgy érzi kiesik a szeme, de az fix, hogy hamarosan megvakul), verdesi a klaviatúrát, hülye táblázatokat gyárt azt sem tudja igazán, hogy miről. Van egy csomó adat, meg van egy csomó rubrika, oszlop, és ő csak...már hány éve is? Tényleg, mióta is van ebben az állásban? Állás. Milyen jó szó erre az állapotra. Minden, ami él az mozog. Ez meg? Ez meg egy állás. Döglődés. Mióta? Mindegy. Rég. Túl rég. Ha meg kimegy egy cigire, az a szemét egyből úgy néz rá, mint gyújtogató a vizes szalmára. Az élettől is elmegy a kedve. Na, nem, mintha amúgy nagyon lenne kedve hozzá, de hát ez van. Ezt dobta a gép. Néha elgondolkodott azon, hogy mi értelme van ennek. Ennyi lenne? Teljesen értelmetlen. Néha úgy érezte, hogy ő nem is ember. Nemhogy nő. Csak egy droid, aki egész nap keccsöl, aztán hullafáradtan bezuhan az ágyba, hogy másnap megint kezdődjön minden elölről. Ja, hiszti. A férje mindig ezt mondja neki, amikor egyszer-egyszer megpróbálja szóba hozni ezt a témát. Hiszti. Persze, ő nem hisztis, amikor minden elé van rakva. Azért, mert fele annyi munkával majd a dupláját keresi? Csak a nagy arca van, egy kedves szó nem jön ki a...száján. A múltkor nem is érti, hogyan, mert ő ilyenekről sosem szokott senkivel beszélni egy lépcsőházi beszélgetés során szóba került a szex. Tulajdonképpen egy vadidegennel. Jó-jó, a második szomszédasszony volt, akivel egyébként egész jó a viszonya, és tulajdonképpen szimpatikus is neki, de akkor is. Meg volt döbbenve, amikor visszagondolt erre a gyors kis szia-hogy vagy kaliberűnek indult, de azután egészen meglepő fordulatot vett beszélgetésre. Jól egymásra zúdították a szennyest. Volt belőle mindkét részről gazdagon. Nem győzték egymást túllicitálni. A szexet meg tényleg hagyjuk, idejét 29

sem tudja már. De tényleg, mi a francot keres ő itt? Egyáltalán, hol van tulajdonképpen? Valami homályos gyanú bukkant fel az elméjében arról, hogy itt valami nagyon, de nagyon nincs rendben. Semmi sincs rendben. Jó, Kata az igen, de ha egészen őszinte akar lenni magához, ő azért ennél egy kicsivel, tényleg csak legalább egy icipicivel, de többre vágyik. Jaj, hogy lett ez így? Pedig nem így indult. Jó, nem lett meg a diploma, mert dolgoznia kellett. Igen, nem ő volt a legjobb tanuló sem az osztályban, és? Voltak nála sokkal rosszabbak is, akik most ülnek a fodrásznál és azon filóznak, hogy a pedikűrrel vagy a manikűrrel kezdjenek utána. Ott van az a hülye liba, a Kriszta. Felnyírt, atomszőke csirkefej, nagy műcsöcsök, akkora szája van, mint egy pontynak ráadásul jól kirúzsozva vérpirosra. Drakula mehet a levesbe nyugodtan. Húszcentis körmök, ugyancsak vérpirosban. Ha anyám meglátná sikítófrászt kapna és tessék. Olyan pasija van, hogy beszarás. A tenyerén hordozza a fickó. Új kocsi, minden évben síelünk, nyaralunk, közben szoli, fodri, körmös. Áh, valamit én tudok rosszul az konkrét. Ugye számíthatunk magára hétvégén? Puff! Az állókép szilánkokra robbant. Öööö..igen-igen, persze főnök. Jó. És tovább ment. Jó? Ennyit mondott: Jó. Mi a büdös franc a jó ebben? Ó, hogy utálta magát most. Miért nem mondta meg neki, amit gondolt? Jöjjön, akinek hat anyja van! Ezt gondolta, és mit mondott? Ööööigenperszefőnök. Ezt mondta. Elszorult a torka és a sírás fojtogatta. Miért? Miért? Miért? Miért történik ez velem? Én ezt nem akarom! Nekem ez nem jó! Sóhajtva lenézett a klaviatúrán nyugvó kezeire és tekintete megakadt a kis Rolexen, amit a férjétől kapott, a tizedik há- 30

zassági évfordulójuk alkalmából. Nem volt arany, vagy különleges darab, pedig akkoriban a férje megengedhetett volna ennél drágábbat is magának, illetve neki. De mit szóltak volna itt a lányok, a főnökről már nem is beszélve, ha minden nap egy arany Rolexben parádézna itt? Ránézett az órára és összeszorult a gyomra. Ez egy bilincs jutott eszébe a gondolat. Még ott is hordom, ahova azt teszik. Eszébe jutott, hogy akárhányszor ránéz, ideges lesz. Mindig csak a rohanás, jó esetben egy kis megkönnyebbülés, hogy nem késik el éppen valahonnan. De egyébként mindig csak stresszt jelentett, ha az órára nézett. Pedig, hogy örült neki, amikor megkapta. De az már régen volt. Felállt a székéből és nem nézve semerre kisietett az irodából. Be a mosdóba, de gondosan ügyelt arra, hogy a falon lévő hatalmas tükrökben ne találkozzon a tekintete önmagával. Önmagával? Hiszen az nem is én vagyok gondolta. Megtorpant, majd odalépett a hatalmas füstüveg tükör elé. Ránézett a nőre, aki szemben állt és azt mondta: szia! Csak állt és nézte a nőt, aki visszanézett rá. Kinyújtotta a jobb kezét és megérintette a nő kinyújtott kezét. A nő tenyere a tükörben hideg és sima volt. De nem volt kellemetlen az érintése. Csak állt így és nézte a nőt, aki visszanézett rá. Egy pillanatra átsuhant agyán a gondolat, hogy mi lenne, ha valaki most belépne és így látná őt. Őket. De aztán elhessentette a gondolatot és csak állt tovább, ahogy eddig. Némán tanulmányozta a nőt, aki vele szemben állt, és aki ugyanezt tette vele. A tenyere már meleget érzett. Hirtelen rádöbbent, hogy egész jól érzi magát. Még egy aprócska kis mosoly is, mintha ott bujkálna a szája szegletében. Elvette a tenyerét, majd visszatette. Megint elvette és megint visszatette. Ekkor erősödött meg benne az érzés, hogy aki ott szemben áll vele, az 31

valóban nem ő. Hasonlít rá, de nem ő. Borzongás futott át a testén és elkapta a tenyerét az üvegről. Hé gondolta. Az én jobb kezem, neki a bal. Döbbeneten meredt a nőre a tükörben, aki hasonlóképp döbbent ábrázattal meredt rá. Huh, ő meg rájöhetett, hogy neki a bal keze az én jobb kezem gondolta. Némán nézték egymást, majd mindkettejük arcán megjelent egy tétova mosoly. Szeretlek! mondták egymás szemeibe nézve és a mosoly megerősödött. Elfordult és kiment a mosdóból. Megint csak nem nézett se jobbra se balra, úgy ment vissza a helyére. Nem gondolt most semmire, csak gépiesen folytatta a munkáját. Mégis, valami megváltozott benne. A többi nap is úgy telt ezután, mint az eddigiek, de mire eljött a péntek, nagy elhatározásra jutott. Szombat reggel volt. A digitális vekker hangja agresszíven hasított a kora reggel csendjébe. Gyomra összerándult a hangtól és az első gondolata, mint minden reggel egy néma sikoly volt: Jaj ne! Ólmos fáradtság húzta vissza az ágyba, de elméjében már sorakoztak a rutinfeladatok. Kávé, reggeli készítés, de jó, ma nem kell tízórai Katának és így tovább. Csukott szemmel kinyúlt a meleg takaró alól, vakon tapogatózva keresgélte a kis éjjeli szekrényke tetején sípoló merénylőt. Amikor megtalálta, még mindig csukott szemmel kitapogatta az elemtartó rekesz kis fedelét és lepattintotta. Az elemek egy pillanattal később halkan koppanva landoltak a puha szőnyegen. Egy pillanatra felbukkant elméjében a kép, ahogy a főnöke savanyú arccal vizslatja az üres fakkot, ahol nemsokára ülnie kellene. Nyugodtan bekaphatod gondolta, és mosolyogva vissza vackolta magát a meleg takaró ölelésébe. Azzal a boldog tudattal aludt el újra, hogy végre, végre valahára felébredt. 32

Deja vu A férfi elégedetlen volt. Sokáig elégedett volt, nem volt ez így, mint mostanában, de mostanra így lett. Nem törődött azzal, hogy miért így mennek a dolgok, miért nincs másképpen, hiszen senki nem törődött ezekkel. Csak tette a dolgát, mint mindenki. Dolgozott, vásárolt, evett, ivott, szórakozott, aludt, majd dolgozott, vásárolt, evett, ivott, szórakozott, aludt, majd dolgozott... Elégedetlen volt. De miért is elégedetlen? Hiszen mindenki ezt csinálja. Hiszen mindenki örül, hogy dolgozhat, vásárolhat, ehet, ihat, alhat. Akkor ő, miért nem örül? Van munkája, van mit vásárolni, ó, de még mennyi. Alig győzi megkeresni a sok pénzt, hogy mindent megvehessen, amit akar, amire vágyik. A múltkor is látott egy reklámot, ami azóta is a fejében jár. Szinte belevéste magát az agyába. Azóta nem tud szabadulni a gondolattól, hogy az a dolog kell neki. Igaz, nagyon drága, de meg tudja szerezni. Hogy végre neki is legyen. Munka közben is arra a dologra gondolt, és ettől kicsit jobban is dolgozott. Arra gondolt, hogy hamarosan megszerezheti, ha kicsit jobban belehajt. Aztán végre eljött a nap, végre elmehetett megvenni. Voltak még mások is, akik hitelre vették meg a dolgot. Gúnyosan nézte ezeket a nyomorultakat, akik nem bírtak ellenállni a kísértésnek, és adósságba verték magukat. Később meg majd nyöghetik a kamatos kamatokat. Bezzeg ő. Igaz, várnia kellett mert legszívesebben, ahogy meglátta, már rohant is volna, hogy hitelre megvegye, azonnal legyen neki is egy 33

olyan dolga de megérte, hogy kivárta. Amíg összejött az ára. Drága-drága, igen ezt ő is tudja, de ez most tényleg nagyon megéri. Mert ez a legújabb. Ilyen eddig nem volt, és elég keveseknek is jut ki belőle, már csak az ára miatt is. Drága dolog, de ami jó az drága. Ezt tudomásul kell venni. Vagy inkább, meg kell tudni venni. Mert olcsó dolgokat nem érdemes venni. Azok hamar használhatatlanná válnak, mindenkinek van, neki olyan nem kell. Mondjuk az igaz, hogy amikor ennek a dolognak az elődjét vette, akkor ugyanezeket gondolta arról a dologról is. És akkor az úgy is volt. De azóta eltelt egy kis idő, és kijött ez az új dolog. Ez sokkal jobb, megéri a pénzét. Amikor megvette, rátört egy furcsa érzés. Úgy érezte, hogy ez már megtörtént vele egyszer. Fura volt, mert tudta, hogy többször is megtörtént, ahogy áll itt, átveszi a dolgot és örül neki, hogy végre megvan. Pontosan emlékezett szinte az összes alkalomra, de most úgy érezte, hogy ez a dolog volt már egyszer a kezében, az pedig lehetetlen. Mert ez, csak nemrég jött ki, csak most vette meg végre. Furcsa. Volt egy ismerőse, egy vak ember. Nem gyengén vagy rosszul látó, hanem tökéletesen vak. Már így született. Egyszer azt mesélte neki, hogy ő is átélt egy ilyen esetet. Ezen nagyon mulatott persze csak magában, nehogy megbántsa de tényleg viccesnek érezte, hogy egy vak azt mondja deja vu-m volt. Az volt benne a vicces, hogy megnézte, a deja vu annyit tesz, (ezt) már láttam. Mondja neki a vak. Vicces, na. De, hogy láthatta? Úgy mesélte, hogy ment az utcán egy fal mellett. Rakosgatta a botját, hallgatta, ahogyan minden egyes lépésnél koppan egyet a kis fémhegy a bot végén, és rátört az érzés. Egy nő ment el mellette. A nőnek nagyon jó illata volt. Valami drága parfüm lehetett. És közvetlenül utána két gyerek jött, Tudta mit fognak beszélni, amikor mellé érnek, és azt is tudta, hogy rajta mulatnak, sőt, még azt is, hogy 34