ÉLETÚT INTERJÚ NAGYMAMÁMMAL özv. Gellei Gyulánéval 1933-
Légy szíves, mesélj a gyermekkorodról! 1933-ban születtem Vértes községben. Hárman voltunk testvérek, akik életben maradtak. Másik két fiútestvérem még csecsemőkorában meghalt. Az egyik koraszülött volt és akkoriban még nem volt ilyen fejlett az orvostudomány, nem élte túl, egyszerűen nem volt szegénykém eléggé kifejlődve. A másik testvérem pedig kövér baba volt amikor megszületett. Buták voltak akkoriban az emberek, főleg a falusiak. Nem nagyon volt lehetőség, hogy okosodjunk. Azt hitték anyámék, hogy minél kövérebb a gyermek annál egészségesebb így folyton etették a kisbabát. Később anyám azt mondta, hogy ebbe halt bele. A valódi okot mai nem tudom, szerintem anyámék sem tudták. Oda lett a kisgyerek, eltemettük. A két fiútestvéremmel egyszerű szülők gyermekeként nevelkedtünk. Teljesen más világ volt akkor, mint most. Jobban örültek, ha fiúgyermek született a családban, mert többet tudott segíteni a mezőn a munkába. A kislányoknak inkább csak a ház körül tudták hasznát venni. Engem is szinte a nagyanyám nevelt fel, vele maradtam otthon, amíg a család többi tagja, köztük anyám is dolgozott a földeken. Tőle tanultam főzni, kézzel mostunk és szappant főztünk. Bevallom nagyon virgonc kislány voltam. Mindig szerettem nevetgélni és a falubeli, szomszéd lányokkal mindig valami huncutságon törtük a fejünket. Sokszor megvicceltük az öregeket, amin akkor jókat kacagtunk. Nekünk ez volt a szórakozás. A szülői ház
Milyen volt kisdiákként? Jártam iskolába, mert muszáj volt. Délelőtt és délután is voltak órák, de feleslegesnek tartottam. Pedig nem voltam egy buta gyermek. Szépen írtam és olvastam, a mai napig emlékszem a versekre, amit megtanultam. Egyházi verseket sokat tanultunk. Abba az időben sokat jártunk a templomba. Minden vasárnap szépen felöltözve mentünk a családdal. Olyan volt a templom a falusiaknak, mint valami kisebb ünnep. Ott mindenki találkozott mindenkivel. Istentisztelet után még sokáig beszélgettek egymással a népek. 6 elemit végeztem el az iskolában. Akkor ennyi volt a kötelező. Megtanultam szépen írni és olvasni, számolni. A számtant kicsit jobban szerettem, mert hasznosnak találtam, a földrajzot pedig érdekesnek. Nem volt hosszú a gyermekkorom. Közbe jött a háború és egyébként is már kilenc évesen tudtam, hogyha nagy leszek, akkor férjhez szeretnék menni és saját családot alapítani. És tényleg nem akartam semmi mást ezen kívül, nem voltak nagy terveim. Olyan egyszerűen szerettem volna élni, mint ahogy apám és anyám. Egy kis takaros ház, gyerekekkel. A szerény körülmények ellenére boldogok voltunk, gondtalanul éltük a hétköznapokat bár sok munkával, mert ahogy idősödtem egyre többet dolgoztam én is. Gyakran már az egész családra én mostam, mert nagyanyám nem bírta annyira. Pedig még akkor is fiatal voltam, tíz vagy tizenegy éves körül. Hány éves voltál, amikor a háború ide ért? Hogyan gondolsz vissza rá? Hat vagy hét éves körül lehettem, amikor évszám szerint kitört a háború. Mi akkor még semmit nem tudtunk az egészről. Híresztelések járták a falut, hogy kitört a háború, de akkor még semmi nem érződött. Hittük is meg nem is, hogy igaz. Nem sok idő telt el, jöttek a németek és a csendőrök a zsidókért. Olyankor már biztosra tudtuk, hogy háború van. Sok pletyka keringett a faluba a lágerekről. Az öregek azzal ijesztgettek bennünket,hogy viselkedjünk jól különben össze szednek minket és elvisznek Auschwitzba. Féltünk, tényleg féltünk a németektől. Kóborogtak a faluban a német katonák, keresték a zsidókat. Nem számított, hogy gyerek vagy öregember elvittek mindenkit. Emlékszem rá, hogy volt egy család, nem messze laktak tőlünk, de a nevükre már nem emlékszem. Nekik volt egy kis gyerekük. Majdnem annyi idős lehetett, mint én akkor, lehet kicsit fiatalabb. Sírva kérte az anyja anyámat, hogy bújtassuk el a gyermeket, amíg elmennek a katonák. Nem mertük
elbújtatni. Túlságosan féltünk a németektől. Ha véletlen észrevették volna, hogy rejtegetünk valakit nemcsak őt vitték volna el, hanem minket is. Nem a hősködés számított akkor, hanem a saját család védelme. Láttam anyámon, hogy sajnálta a gyermeket, az anyját talán még jobban. Átérezte a fájdalmat, a félelmet a tábortól, de nem mert segíteni. A saját családját mégiscsak jobban féltette. A német katonák egyébként minket nem bántottak. Főleg ha öregasszonyokkal voltunk körül véve. Úgy jártunk a kútra vízért, hogy előbb karon fogtunk pár öreget. Ők sétáltak velünk, mi meg hoztuk a nagy kanna vizet, alig bírtuk a sok vizet csetlettünk, botlottunk, de nem lehetett nyavalyogni. Haza kellett vinni a vizet és kész. Ma már sokat látom a TV-be, hogy megemlékezés van a holokauszt áldozatiról. Akkor nem tudtuk pontosan, hogy zajlik a világban. Nem tudtunk a háború hátteréről semmit. Amit Ti az iskolában megtanultatok sokkal pontosabb és érthetőbb számotokra, mindent megtanítanak Nektek és elmagyarázzák. Mi csak átéltük! Hitlerről csak nagyon keveset hallottunk, az is csak pletyka volt. Tettük, amit tenni kellett. Kiszolgáltuk a katonákat, ha éppen azt kellett. Csendben maradtunk, mert nem akartunk meghalni. Ilyen volt a háború faluhelyen! Később már az oroszok is jöttek. Én mai napig nem tudom, a politikai hátterét a háborúnak. Nem tudom, hogy az ország miért és hogyan keveredett bele. Azt tudom csak, hogy a németek is szörnyűek voltak és az oroszok is. Mindkettőtől féltünk. Nem is szeretek vissza gondolni rá, és sokat imádkozok, hogy Nektek ne kelljen még egy ilyet megélnetek. Volt olyan, amikor elvitték az apámat is. Nagyon féltem, hogy többet nem látom, de anyám megnyugtatott, hogy nem harcolni megy, hanem a halott katonákat szedik össze vagy viszik őket kórházba. Akkor láttam életembe először halott embert. Pontosabban kettőt. Két német katona a templom előtt feküdt. Egymásra voltak borulva, mintha támaszkodtak volna egymásra mielőtt összerogytak. Mindenük csupa vér volt. Ez már az után történt, hogy az oroszok végig vonultak a falun. Akkor sem voltunk teljesen tisztában a viszonyokkal, azt tudtuk, hogy kihajtják innen a németeket. Azt hiszem ez már 44-ben volt. Egy nap volt nálunk az igazi háború. Előtte sosem hallottunk puskát, vagy ágyút. Végeztük a dolgunkat, ahogy kellett. Az az egy nap más volt. Hallottuk, hogy ordítoznak a katonák, tudtuk, hogy közelednek. A föld alá bújtunk, hogy nem vegyenek észre. Anyámmal és szomszéd nőkkel, gyerekekkel egy kis pinceszerű gödörbe bújtunk el. Emlékszem, az egyik szomszéd asszony jó erőben volt. Szidtam magamba, hogy elszívja tőlem a levegőt abba a kis gödörbe de hát mit csinálhattam volna, csendbe maradtam. Miután elvonult a sereg nagy része mi is előbújtunk a rejtekhelyekről. Azt hittük vége a háborúnak. Persze a java még csak azután jött legalábbis nekünk, falusiaknak. Folyamatosan szivárogtak az orosz katonák, mentek az utánpótlások. Szörnyű emberek voltak. Büdösök, ápolatlanok. Hozták magukkal a tetveket. Sokszor betörtek egy-egy házhoz
és kifosztották a kamarát. Elvitték a szalonnákat, meg kolbászt. Úgy kellett velük bánni, mint a jó vendégekkel különben megvertek vagy talán meg is öltek volna. Az eladó sorba levő lányokat szabály szerűen el kellett bújtatni előlük, mert ha megtalálták, akkor régen úgy mondták, hogy összepocsékolták őket Talán rosszabb volt ez az időszak, mint az az egy nap igazi háború. Aztán szépen lassan csitult a helyzet és már egyre ritkábban láttunk katonát a faluban. A halottakat, akiket korábban az út szélén temettek el kiásták és már rendes sírba temettek el. Ott van az emlékhely a temetőben tudod, ott a ravatalozó mellett. Kis kerítéssel körbe véve. Örültünk, hogy lassan vége lett. Nem szerettünk róla beszélni, mert szörnyű volt megélni az egészet. Csak vissza akartunk térni a dolgos hétköznapokba. Mi történt ezután? Dolgoztunk tovább, ahogy azelőtt. Persze már nagyobbacska lány voltam. Én is kijártam aratás időbe kévét kötni. Úgy jártam mezítláb a tarlón, mintha homokon járnék. Nem érdekelt, hogy szúrja a lábam. Egész tavasszal meg nyáron dolgoztunk. Télen, meg amikor nem nagyon lehetett kint mozgolódni sokat összejártunk a szomszédokkal tanyázni. Boroztak a férfiak, én meg megtanultam hímezni az öregasszonyoktól. Jó kis esték voltak azok. Mikor mentél férjhez? 19 esztendős koromban mentem férjhez. Vagyis úgy mondanám, hogy 19 esztendős koromban adtak férjhez. Nem úgy működött régen a házasság, mint most. Most összekerülnek a szerelmesek, utána nem sokkal el is válnak. Akkor se kényszerítették ránk a házasságot, de mégse volt sok lehetőségünk. Apámnak volt egy jó cimborája és neki volt egy nálam 6 évvel idősebb fia. Elhozták egy nap a fiút nekem bemutatni. Onnantól kezdve valahogy nyilvánvaló volt, hogy összekerüljünk. Nem sokkal később meg is esküdtünk. És házasságban éltünk, míg a halál el nem választott
Szerinted miért volt ilyen tartós és jó a házasságotok? Nem volt az mindig jó! Minden embernek meg van a saját hibája, de meg kell tanulni ezeket lenyelni. Nekünk, asszonyoknak nagyon sokat el kell tűrnünk azért, hogy a család megmaradjon. Veszekedtünk nagyapáddal eleget, de kis apróságokon. Összességében szeretetben és békességben éltünk egymás mellett. Megbecsültük a másik munkáját. Én vezettem a háztartást. Mostam, főztem, neveltem anyádékat. Ő pedig eljárt dolgozni és kereste a kenyérre valót. Kőműves volt nagyapátok. A mostani ravatalozó építésénél is ott volt. Jó munkája volt, szerették az emberek és tisztelték is. Tudták, hogy dolgos és nem naplopó ember, ezért sokszor hívták az építkezésekhez segíteni. Nem pazaroltuk el a kis nehezen megkeresett forintokat. Mindig összerakosgattuk, amink volt, így gyűlt össze egy kis pénzünk. Emlékszem, a legelőször megspórolt pénzünkből gumicsizmát vettünk nagyapádnak, mert nem volt neki mibe menni a mezőre. id. Gellei Gyula, munka közben
Nem sokkal később megszületett Gyula fiam, utána Sanyi, Laci végül Anyátok és Imi. Nem tudtam, hogy ikergyermekeim lesznek, akkor nem nagyon volt még ultrahang meg ilyesmi. A Jóistenbe kellett bízni a legjobban, hogy egészséges gyermeket hozzunk a világra. Sok baj volt a sok gyerekkel, de ahogy a nagyobbak már nőttek sokat segítettek a kicsiknél. Anyátok is elég beteges kisgyermek volt, sokat kellett doktorokhoz járni vele, de végül tisztességesen felneveltük mind az öt gyerekünket. Szakmát adtunk a kezükbe és segítettük őket elindulni az életben. Volt valami hobbid? A család mellett meg a munka mellett nem sok szabadidőm volt, de nagyon szerettem hímezni. A hosszú téli estéken, amikor kint pustolt a hó sok kispárnahuzatot meg asztalterítőt meghímeztem. Ha benyúlsz otthon a szekrény aljába biztosan találsz még egy-két darabot, amit anyádnak adtam amikor férjhez ment. Nagyapád sokat járt Debrecenbe a zsibvásárra. Mindig haza hozott valami használhatatlan kacatot, aminek semmi haszna se volt, de ő gyűjtögette. Mindig azt mondta, hogy egyszer még jó lesz valamire. Nem hántorgattam fel sosem neki, ez volt az ő hobbija. Na, aztán mikor ment a vásárra rábíztam, hogy vegyen nekem hímző mintákat meg cérnákat. Hozott is nekem mindig, később már szólnom se kellett neki. Ez volt az én hobbim, meg a szomszédasszonyokkal a beszélgetés. Szerettünk átjárni egymáshoz. Segítettünk a másiknak paszulyt vagy borsót fosztani, mikor volt soron. Közben persze jókat pletykáltunk. özv. Gellei Gyuláné egyik hímzése
özv. Gellei Gyuláné egyik hímzése Melyek voltak életed legszebb és legszomorúbb pillanatai? Tudod, nagyon sok boldog pillanat volt az én életemben, ugyanakkor volt nagyon sok nehéz, szomorú pillanat is. Legboldogabb akkor voltam, mikor a gyermekeim megszülettek, egészségesen, mikor láttam, milyen szép, jó gyermekeket neveltem belőlük. Az ő sikerük az én sikerem is volt. Ma is sokszor megkönnyezem, mikor valami igazán jó dolog történik velük. Boldogok voltunk akkor is amikor kint dolgozni kellett a földeken, mert elszórakoztattuk egymást. Volt néhány kis szőlőskertünk, amit még az én nagyanyám hagyott rám, az meg talán az apjától kapta. Nem is nagyon tudnám már felidézni, hogy hogyan kerültek hozzánk. Szerettünk kijárni a szőlőbe. Szüretkor megint összegyűltek a szomszédok, barátok és együtt szüreteltünk. Volt akkor ott ivászat, volt, hogy szalonnát sütöttünk és ott kint ebédeltünk.
Szüret a barátokkal Szüret a barátokkal Szomorú pillanatoknak mondanám, amikor betegségekkel kellett küzdenünk, vagy éppen pénztelenséggel. Nagyapád nagyon sokat dolgozott, hogy mindent meg tudjunk adni anyádéknak, de még így is voltak nehéz pillanataink. Nincs annál elszomorítóbb egy édesanya számára, amikor nem tud adni a gyermekeinek, amikor azt kell mondja: nincs több étel De mi szerencsésnek mondhatjuk magunkat, nem sokszor fordult elő ilyen a családban. Minden gyermekemnek egyformán adtam mindenből, sosem kivételeztem egyikkel sem. Egyformán szerettem mind az ötöt. Mindig megbecsültük a pénzünket. Anyádékat is erre tanítottam. Ki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli. A legfájóbb pont viszont / csend,
nagy sóhaj/ nagyapád és Imi nagybátyád elvesztése volt. Sokáig ápoltam őket a nagy betegségben, hogy könnyebb legyen nekik. Senkinek nem kívánom azt az érzést, amikor a gyermekét veszíti el, vagy épp a hites urát. A hosszú évek alatt én is megöregedtem, megtanultam elfogadni a veszteséget. Az élethez ez is hozzá tartozik. Idén leszek 80 éves. Közel hatvan évet azzal töltöttem, hogy családot neveltem, dolgoztam egy szóval éltem az egyszerű kis életemet. Nem kezdeném megint elölről. Megéltem, amit meg kellett, születést, halált, örömöt is és bánatot is. Ma már úgy fájnak a lábaim, hogy nem tudok ráállni. Elfáradtam. Mintha nem is én lettem volna az a kis huncut kislány, aki megviccelte az öregeket. Most az én unokáim viccelnek meg /elmosolyodik../, mert van bizony unokám. Kilenc. Ott voltam, mindegyik születésénél. Téged is rengetegszer megmosdattalak mikor kis csecsemő voltál. A húgodnak, Emesének minden este csókot kellett adni a kis kezeire. Így köszönt el tőlem. Tartotta a kis kezeit, és addig nem lehetett haza vinni, amíg meg nem kapta, amit akart. Ezek nagyon szép pillanatok voltak az életemben. Rengeteged el lehetne mesélni belőlük. A háztartáson kívűl milyen munkahelyeid voltak, mivel foglalkoztál? Akkoriban nem nagyon volt divat, hogy az asszonyoknak is legyen munkahelyük. Nekünk a gyermeknevelés, a mosás, főzés, takarítás volt a dolgunk. Mire a férfiak haza jöttek délben a mezőről, addigra kész kellett lennie az ebédnek. Majd már jóval később, a 80-as években dolgoztam a létai bölcsődében, ahol később anyád is dolgozott pár évet. Ilyen mindenes voltam. Segítkeztem a konyhán, takarítottam is, délben a gyerekek ebédeltetésében segítettem, szóval ahol épp el kellett a segítség, én ott voltam. Nagyon szerettem ott dolgozni, sajnálom, hogy megszűnt az a hely. Most is biztos sok embernek adna munkahelyet. Meg emellett persze a mezőgazdaságból éltünk, állatokat, disznókat, tyúkokat, kacsákat tartottunk. Most hogyan telnek a napjaid? Milyen viszonyban vagy a gyermekeiddel? Elég magányos vagyok manapság. Minden gyermekemnek meg van a maga családja, a gondja, baja, nem mindig érnek rá eljönni hozzám. Megértem őket is. Van 1-2 szomszéd asszonyom, akik szinte majdnem minden nap átjönnek hozzám. Jó egy kicsit beszélgetni velük, bár bevallom, néha már elfáradok. Az öregséggel az elme is megöregszik. Már nem kötnek le azok a dolgok, amik régen lekötöttek. Ilyen idős korában már sokat gondol az ember
a halálra is. Fel kell készülni rá, nekem is szépen össze vannak pakolva a sifon aljába a ruhák, amit akkor adjatok rám, ha temettek. Ilyen ez az öregkor, minden megfordul az ember fejében, mert mindent megélt már, amit meg kellett. Van olyan dolog, amit úgy érzed hogy kihagytál az életedből? Nincs nekem. Nem akartam sosem nagy iskolákba járni, nem akartam bolyongani a világban. Nem úgy nőttem fel, nem abba nevelkedtem. Úgy tanított nagyanyám, hogy el kell végezni a munkát és ételt kell tenni a család elé. Én nem is vágytam ettől többre. Amit kislányként elképzeltem nagyjából meg is kaptam. Bár rá kell jöjjek, hogy mindig teher a háznál az öreg cseléd. Sok baj van velem is. Úgy éreztem, hogy megtanítottam a gyermekeimet arra, hogy szeressék a szüleiket és idős korban lehessen rájuk számítani. nem vagyok könnyű eset, mert még mindig szeretem őket oktatni, pedig már felnőtt gyermekeik vannak. Talán ezért is látogat egyik másik fiam ritkábban. A lány gyermek más. Mégiscsak érzékenyebb a lelkük, mint a fiúknak. Egyetlen lányom, Ilona viseli gondomat, gondoskodik rólam, segít mindenben, amiben kell. Ilyen az élet, majd lassan fiaim is megöregszenek és megtapasztalják azt, amiken most én átmegyek. Nem neheztelek rájuk, most is mindenemet a gyermekeimnek adnék, mindent megtennék értük. Van olyan dolog, amit megbántál? Nem bántam meg semmit. Sosem csináltam semmi rosszat az életben. Felneveltem a gyermekeimet, hűséges feleség voltam. Ebben a házban születtem meg, itt éltem le az egész életemet és itt is fogok meghalni. Sosem vágytam el innen, bár fiatal koromban nagyon szerettem volna elmenni a hegyekbe egy hosszabb időre. Sosem láttam még. A Balaton volt a legmesszebb ahová eljutottam, amikor nagyapádat Fűzfőn műtötték a szívkórházba. Valahogy kimaradtak a nagy utazások az életemből, de hát átlagos paraszti családból származtam.
A családi ház, mely közel 100 éves Köszönöm Mama, hogy időt szántál rám és elmesélted nekem, hogy hogyan éltetek régen. Köszönöm, hogy felnevelted nekünk az Édesanyánkat és köszönöm, hogy amiben csak tudtál mindig segítettél nekünk.