CYNHIA HAND. Angyalfény

CYNHIA HAND Angyalfény

Történt pedig, hogy amikor az emberek kezdtek elszaporodni a földön, és leányaik születtek, látták az istenfiak, hogy szépek az emberek leányai, ezért feleségül vették közülük mindazokat, akiket kiszemeltek maguknak. (Mózes első könyve 6, 1-2)

Prológus Álmomban bánat tör rám, minden porcikámban érzem, iszonyatos szomorúság szorongatja a torkomat, könnybe lábad tőle a szemem, ólomsúlyú a lábam, ahogy a magasra nőtt fűben lépkedek. Fenyves közepén, szelíd emelkedőn haladok. Ez nem a látomásomból ismert hegyoldal, nem az erdőtűz, ez valami új, itt még sohasem jártam. A fejem fölött felhőtlen, tiszta kék az égbolt. Süt a nap. Csiripelnek a madarak. Langyos fuvallat zizegteti a fenyőfákat. Ha ez a gyötrő szomorúság nem csal, akkor egy fekete szárnyú van a közelemben, egészen közel. Körülpillantok, és most veszem észre, hogy az öcsém ballag mellettem. Öltöny van rajta, fekete zakó meg minden: legombolós nyakú sötétszürke ing, ezüstcsíkos nyakkendő, kisuvickolt cipő. Tekintetét előreszegezi, elszántan összeszorítja a fogát, vagy talán dühében, vagy nem is tudom, miért. Jeffrey motyogom. Essünk túl rajta! mondja, de rám se néz. Bárcsak tudnám, mire céloz. Azután valaki megfogja a kezemet, ismerős a bőre melege, ahogy a finom, mégis férfias ujjak összekulcsolódnak az enyémekkel. Valaha azt gondoltam, olyan, mint egy sebészkéz. Christiané. Elakad a lélegzetem. Nem kellene hagynom, hogy megfogja a kezemet, nem, a történtek után semmiképpen, mégsem húzódom el tőle. Pillantásom a zakója ujjáról az arcára, aranypettyes zöld szemére siklik. Ettől egy másodpercre enyhül a bánat. Tarts ki! hallom gondolataimban a suttogását.

1 Hová tűnt Midasz? Harangvirág már nem kék. A tűz átváltoztatta Tucker kisteherautóját: az 1978-as Chevy most fekete, szürke és rozsdás narancssárga keveréke, ablakait kitörte a hőség, gumijai nincsenek, belül émelyítően megfeketedett, horpadt fém és szétolvadt műszerfal meg kárpitozás együttese. Ránézésre szinte hihetetlen, hogy néhány hete még imádtam ezzel a tragaccsal furikázni, letekertem az ablakot, kidugtam az ujjaimat, hogy cirógassa őket a szél, és lopva Tuckerre sandítottam, mert egyszerűen jólesett ránéznem. Itt történt minden, Harangvirág kopott huzatú, műhelyszagú ülésén. Itt lettem szerelmes. És most a tűz martalékává vált az egész. Tucker meredten nézi Harangvirág maradványait, párás kék szemében szomorúság, fél kezét úgy nyugtatja a megperzselődött motorháztetőn, mint aki végleg elbúcsúzik. Megfogom a másik kezét. Amióta ideértünk, nem sokat szól. Egész délután a leégett erdőben kószáltunk, Midaszt kerestük, Tucker lovát. Valami azt súgta, szerencsétlen ötlet újra kijönni ide, nézelődni, de mikor Tucker megkért, hogy hozzam el, rábólintottam. Értem én imádta Midaszt, nemcsak azért, mert rodeóbajnok csődör volt, hanem Tucker is jelen volt, amikor Midasz világra jött, figyelte első, remegő lépteit, felnevelte, idomította, és gyakorlatilag Teton megye összes lovaglóösvényét bejárta a nyergében. Tudni szeretné, mi történt az állattal. Szeretne pontot tenni az ügy végére. Ismerem ezt az érzést. Ma keresés közben egy jávorszarvas majdnem hamuvá égett tetemére bukkantunk, egy borzasztó pillanatig azt hittem, Midasz az, amíg meg nem láttam az agancsát. Egyebet nem találtunk. Sajnálom, Tuck! mondom most. Tudom, hogy nem menthettem meg Midaszt, semmiképpen sem bírtam volna kiröpíteni Tuckert és egy kifejlett lovat aznap az égő erdőből, valahogy mégis úgy érzem, mintha én tehetnék Midasz pusztulásáról. Tucker megszorítja a kezemet. Felém fordul, és mintha megjelenne a mosolygödröcske az arcán. Ugyan, ne sajnálkozz! feleli. Átkarolom a nyakát, erre közelebb húz magához. Inkább haragudhatnál rám, amiért ma idevonszoltalak erre a lehangoló helyre. Ünnepelnünk kéne, vagy valami. Végül is megmentetted az életemet. Ezúttal igazán elmosolyodik, olyan szívet melengető szeretettel, hogy kívánni sem lehetne különbet. A nyakába kapaszkodom, kimondhatatlanul vigasztaló, ahogy az ajka mozog az enyémen, a szívdobbanását érzem a tenyeremen, jó, hogy ilyen erős és

magabiztos ez a fiú, aki rabul ejtette a szívemet. Egy pillanatra teljesen elengedem magam, szinte elveszek Tuckerben. Nem teljesítettem a rendeltetésemet. Hiába próbálom elhessenteni a gondolatot, mégis ott motoszkál. Valami görcsbe rándul bennem. Hirtelen szélroham támad, és az eddig szemerkélő eső is jobban rákezdi. Három álló napja esik, már a tűz óta. Fázom, a nyirkos hideg áthatol a kabátomon. Köd gomolyog a megfeketedett fák közt. A pokolra emlékeztet. Borzongva húzódom el Tuckertől. Te jó ég, orvoshoz kéne fordulnom. Na persze. Mintha el tudnám képzelni, hogy agykurkászhoz szaladok a sztorimmal, leheveredem a díványára, azután elmesélem, hogy részben angyal vagyok, és mi, angyalvérűek mindannyian rendeltetéssel születünk, amelyet teljesítenünk kell, én viszont a rendeltetésem napján épp belebotlottam egy bukott angyalba. Az pedig kábé öt percre a szó szoros értelmében levitt a pokolba. És meg akarta ölni anyámat, de egy szent varázsfény segítségével harcba szálltam vele. Azután el kellett repülnöm, hogy megmentsek egy fiút az erdőtűztől, de mégsem mentettem meg. Tuckert mentettem meg helyette, és kiderült, hogy az első srác egyébként sem szorul megmentésre, mert ő is részben angyal. Ja, valahogy az az érzésem, hogy ha elmeorvoshoz megyek, seperc alatt kényszerzubbonyban találom magam, és kezdhetem megszokni a vadiúj gumiszobámat. Mi baj? kérdezi halkan Tucker. Nem meséltem neki a pokolról, se a fekete szárnyúról, mert anyu azt mondja, aki tud a fekete szárnyúakról, az könnyebben magára vonja a figyelmüket, akárhogy működik is ez a dolog. Sok mindenről nem meséltem neki. Semmi, csak egy kicsit... Egy kicsit mi? Kicsit reménytelenül összezavarodtam? Kicsit teljesen kikészültem? Kicsit végleg megpecsételődött a sorsom?...fázom fejezem be a mondatot. Átölel, a karomat dörzsölgetve próbál felmelegíteni. Egy pillanatra azt a nyugtalan, kissé megbántott arckifejezést látom rajta, amit olyankor szokott ölteni, ha tudja, hogy valamit elhallgattam előle, de felágaskodom, újra megcsókolom, egészen gyöngéden, a szája sarkában. Soha többé ne szakítsunk, jó? mondom. Azt hiszem, nem bírnám elviselni. Rendben! lágyul el a tekintete. Nincs több szakítás. Na gyere! fogja meg a kezemet, és visszavisz a leégett tisztás szélére, ahol a kocsim áll. Kinyitja nekem az ajtót, azután átszalad a jobb oldalra, és beszáll. Elvigyorodik. Húzzunk innen a fenébe! Tetszik, ahogy ezt mondja. A pokolból már baromira elegem van. Ebben az évben egy egészen más lány ül az ezüstszínű Priusban, amely az első tanítási napon bekanyarodik a Jackson-völgyi középiskola parkolójába. Kezdjük azzal, hogy ez a lány szőke: hosszú, hullámos szőke hajába itt-ott alig észrevehető vöröses árnyalat vegyül. A haját a tarkóján szoros lófarokba kötve viseli, és szürke férfikalapot nyomott a fejébe, remélve, hogy ez kellően menő meg retró, így valamelyest eltereli a figyelmet a hajáról. Megfogta a nap, ha nem is kifejezetten barnult le, de határozottan

pirospozsgás. Ám ahogy a visszapillantó tükörbe kukkantok, nem a hajamról, és nem is a bőrömről ismerek magamra, hanem a szememről. Abban a tágra nyílt, szürkéskék szempárban vadonatúj tudás tükröződik: jónak és rossznak tudása. Idősebbnek látszom. Bölcsebbnek. Reménykedem, hogy a látszat nem csal. Kiszállok a kocsiból. Fölöttem borús az ég. Változatlanul esik. Most is hideg van. Önkéntelenül a felhőket fürkészem, saját tudatomban kutatok bánatra utaló jel után, amely arról árulkodna, hogy ártó angyal ólálkodik a közelben, bár anyu azt mondta, Samjeeza aligha ered mindjárt a nyomunkba. Sérülést okoztam neki, és úgy tűnik, a fekete szárnyúaknál eltart egy darabig a gyógyulás, ami azzal függhet össze, ahogyan a pokolban az idő telik. Egy nap ott ezer év, ezer év egy nap, vagy valami ilyesmi. Meg sem próbálok úgy tenni, mintha érteném. Egyszerűen örülök, hogy nem kell hanyatthomlok menekülnünk Jacksonból, nem kell magam mögött hagynom az egész életemet. Legalábbis egyelőre nem. Semmi gyanús jel, úgyhogy körülnézek a parkolóban, reménykedem, hogy meglátom Tuckert, de még nincs itt. Nincs más hátra, mint bemenni. Még egyszer megigazítom a filckalapot, és a bejárathoz indulok. Vár a végzős évem. Clara! kiáltja egy ismerős hang, mielőtt három lépést tehetnék. Várj meg! Megfordulok, és látom, hogy Christian Prescott kászálódik ki vadonatúj kisteherautójából. A kocsi fekete, óriási, a dísztárcsák csillognak, a farán TELJES TERHELÉS felirat. A régi kisteherautó, az ezüstszínű Avalanche, amelyik minden látomásomban a kép szélén álldogált, szintén kiégett az erdőtűzben. Aznap rájárt a rúd a kisteherautókra. Megvárom, amíg Christian odakocog hozzám. A puszta látványától fura, idegesítő érzés fog el, mintha kicsúszna a talaj a lábam alól. Legutóbb öt napja láttam, este a tornácunkon álltunk, mindketten csuromvizesen és koromtól maszatosan, próbáltuk összeszedni magunkat, hogy belépjünk a házba. Rengeteg őrületes dolgot kellett tisztáznunk, de nem jutottunk a végére, és hiába is tagadnám, ez nem Christian hibája. Ő tényleg hívogatott. Az első pár napon rengetegszer, de amint megláttam a nevét a kijelzőn, megdermedtem, akár az egyszeri őzike a reflektorfényben, és nem vettem fel a telefont. Mire végül nekiduráltam magam, mintha egyikünk sem tudta volna, mit mondjon. Csak annyira futotta, hogy: Szóval nem is kellett megmentened? Nem hát. És neked sem engem. Félszegen nevettünk, mintha ez az egész rendeltetés csak valami beugratás lett volna, aztán meg mindketten elhallgattunk, mert hát tulajdonképpen mit is mondhattunk volna? Bocsi, elszúrtam, úgy néz ki, elbaltáztam az égi rendeltetésedet? Ezer bocs meg egy jegesmedve? Szia! köszön Christian olyan hangon, mint aki kifulladt. Szia! Jó a kalapod dicsér, de a tekintete máris a hajamra vándorol, mintha a helyreállított szín minden találkozásunkkor megerősítené, hogy tényleg én vagyok a lány a látomásából. Köszi! nyögöm ki. Az inkognitóra hajtok. Inkognitóra? ráncolja a homlokát. Tudod, a hajam miatt. Ja, persze kap a lófarokból máris kiszabadult, rakoncátlan tincshez, már-már megérinti, de azután begörbíti az ujjait, leejti a kezét. Miért nem fested be újra? Próbáltam lépek egyet hátra, és a fülem mögé kanyarítom a kóbor tincset.

Egyáltalán nem fogja be a festék. Gőzöm sincs, miért nem. Rejtély hümmög Christian, és a szája széle felkunkorodik abba a félmosolyba, amelytől tavaly egyből elolvadtam volna. Szívdöglesztő a srác. Tudja magáról, hogy szívdöglesztő. Én meg foglalt vagyok. Azt is tudja, hogy foglalt vagyok, mégis itt somolyog nekem, meg minden. Igyekszem nem gondolni az álomra, amely ezen a héten folyton visszatér, olyasformán, hogy úgy néz ki, az egész álomban egyedül Christian tart vissza attól, hogy teljesen becsavarodjak. Igyekszem nem gondolni az összetartozunk szóra, arra a szóra, amely régen a látomásomban mindig felhangzott bennem. Nem akarok Christian Prescotthoz tartozni. Eltűnik a mosoly, ismét komoly a tekintete. Úgy látszik, mondani készül valamit. Majd még biztos találkozunk mondom kissé talán derűsebben a kelleténél, és elindulok az épület felé. Clara, figyelj, várj csak! szegődik a nyomomba. Esetleg együtt ebédelhetnénk? Megállok, rámeredek. Vagy mégse mondja azon a fura, kilélegezve nevetős módján. A szívem százhússzal kalapál. Már nem érdekel Christian, de a szívem sehogy sem veszi az adást. Basszus, basszus, basszus. Hát igen. Van, ami változik, és van, ami nem. * * * A hajam mindenkinek feltűnik. Reménykedtem, hogy csöndben veszik tudomásul, kicsit súgnak-búgnak, pár napig pusmognak, azután annyi, de naná, hogy nem. Az első órám francia, két perce sem ülök benn, amikor a tanárnő leveteti a kalapomat, és mintha atomvillanás következne. Nahát, milyen csinos a haja! hajtogatja Miss Colbert, és nem sok híja van, hogy odajöjjön hozzám és megsimogassa. Kitartok annál a mesénél, hogy anyu nyáron Kaliforniában talált valami hajbűvészt, akinek csillagászati összeget fizetett, hogy a narancssárga rémálomból vörösesszőke csodát varázsoljon. A délelőtt különösen mókás eleme, hogy mindezt középiskolásra lebutított franciasággal adom elő, úgy teszek, mintha nem beszélném folyékonyan a nyelvet. Még kilenc óra sincs, de már iszkolnék haza. Azután beülök emelt szintű matekra, becsöngetnek, és az egész katasztrófa kezdődik elölről. Nézzenek oda, milyen csinos a haja! A harmadik óra rajz, ott majdhogynem odáig fajul a dolog, hogy mindenki engem meg a bámulatos hajamat akarja megörökíteni. De a negyedik óra, az emelt szintű állampolgári ismeretek még rosszabb. Christian is a teremben ül. Szia! köszön rám ismét, ahogy láttára megtorpanok az ajtóban. Miért is vagyok meglepve? A Jackson-völgyi középsuliba csak kábé hatszázan járnak, tehát nagy az esély, hogy közös óránk legyen. Elvileg Tucker is felvette ezt az órát, ellenőriztem a névsorban. Tényleg, hol a fenében marad ma délelőtt Tucker? Ha már itt tartunk, Wendyt sem látom sehol. Nem jössz be? érdeklődik Christian.

Becsusszanok a mellette lévő padba, és toll meg füzet után kotorászom a táskámban. Mély lélegzetet veszek, lassan fújom ki, jobbra-balra forgatom a fejemet, így próbálom kilazítani a nyakamat. Hosszú a nap? kérdezi Christian. Nem is sejted, mennyire. Ebben a pillanatban fut be Tucker. Egész nap téged kerestelek mondom, miközben birtokba veszi a másik oldalamon lévő padot. Csak most értél a suliba? Aha. Gubanc volt a kocsival feleli. Az a vén csotrogány, amit a tanyán használunk, ma reggel nem akart beindulni. Ha a teherautómat tragacsnak tartottad, látnod kéne ezt a vackot. Egyáltalán nem tartottam tragacsnak Harangvirágot jelentem ki. Megköszörüli a torkát, elmosolyodik. Mit szólsz, hogy közös órára járunk, és idén még csak meg sem kellett vesztegetnem senkit. Miért, tavaly megvesztegettél valakit? nevetek. Nem hivatalosan ismeri el. Nagyon szépen megkértem Mrs. Lowellt, aki az órabeosztást intézi, hogy írjon fel brit törire. Ráadásul az utolsó percben, vagyis tíz perccel az óra előtt. Nem jött rosszul, hogy jóban vagyok a lányával. De miért...? Helyes vagy, amikor lassan kapcsolsz neveti el magát. Miattam? Ki van csukva. Hiszen utáltad a beképzelt kaliforniai csajszit, aki lefitymálta a kocsidat. Vigyorog. Tiszta őrült vagy ingatom a fejemet elképedésemben. Jé, azt hittem, aranyos és romantikus vagyok, meg minden. Persze. Szóval jóban vagy Mrs. Lowell lányával? Hogy hívják? kérdezem színlelt féltékenységgel. Allisonnak. Rendes csaj. Ő volt az egyik, akivel tavaly a szalagavatóra mentem. Csinos? Mindenesetre vörös hajú. Valahogy bejönnek nálam a vörös csajok. Játékosan a karjába bokszolok. Meg a kemény csajok is. Ezen megint nevetnem kell, de hirtelen kellemetlen érzésem támad, olyan erős, hogy lehervad a mosoly az arcomról. Christian. Mostanában elő szokott fordulni ilyesmi. Rendszerint olyankor, amikor a legkevésbé számítok rá. Olyan, mintha belelátnék mások fejébe. Most például annyira élénken érzékelem Christian jelenlétét a másik oldalamon, mintha lyukat fúrna az oldalamba a tekintetével. A gondolatait nem tudnám szavakba önteni, de az érzései világosak észrevette, hogy egyáltalán nem esik nehezemre ez a fesztelen társalgás Tuckerrel. Szeretné, ha vele is ugyanígy viccelődnék, ha végre beszélni tudnánk egymással, végre helyreállna közöttünk a kapcsolat. Szeretne ő is így megnevettetni. Ami azt illeti, ez a képességem totál szívás. Anyu empátiának nevezi, azt mondja, ritka ajándék angyalvérűeknél. Köszi szépen az ilyen ajándékot. Kíváncsi vagyok, nem veszik-e vissza valahol. Tucker átnéz a vállam fölött, és mintha csak most venné észre Christiant. Mi a helyzet, Chris? Jól telt a nyarad? kérdezi.

Ja, fantasztikusan feleli Christian, és a figyelme hirtelen átterelődik rólam valami erőltetett közönybe. Hát neked? Farkasszemet néznek, a tekintetek kakasviadala zajlik. Elképesztően mondja Tucker kihívó hangon. Ez volt életem legjobb nyara. Kíváncsi vagyok, le lehet-e még iratkozni erről az óráról. Kár, hogy minden nyár véget ér egyszer jegyzi meg rövid gondolkodás után Christian. Fellélegzem, amikor véget ér az óra, de aztán a menza bejáratánál kénytelen vagyok megállni, hogy eldöntsem, hol ebédeljek. A lehetőség: a szokásos. A láthatatlanok asztala. Wendy. Csevegés. Talán némi feszengéssel beszámolok, hogyan randizgatok az ikertesójával, esetleg megkérdezi, pontosan mi is történt az erdőben a tűz napján, és fogalmam sincs, mit válaszoljak erre. De Wendy akkor is az egyik legjobb barátnőm, és nem akarok távol maradni tőle. B lehetőség: Angela. Ő jobb szeret egyedül enni, és a többiek általában nagy ívben elkerülik. Talán ha odaülök hozzá, akkor engem is békén hagynak. Viszont muszáj válaszolnom Angela kérdéseire, és végighallgatnom az elméleteit, amelyekkel napok óta bombáz. C lehetőség, nem, ez inkább lehetetlenség: Christian. Lazán álldogál a sarokban, szándékosan felém se néz. Nem vár el semmit, nem erőltet semmit, de ott van. Tudatni akarja velem az ottlétét. Reménykedik. Nem létezik, hogy arra menjek. Azután valahogy magától megoldódik a problémám. Angela felnéz a másik sarokban. Fejével a mellette lévő üres helyre int. Miután nem pattanok azonnal, ajkával némán formálja a szavakat: Gyere ide! Főnökösködik. Odamegyek hozzá, és leteszem magam. Angela valami poros kis kötetet olvas. Becsukja, és elém csúsztatja az asztalon. Ezt figyeld! Énok könyve? olvasom a címet. Ja. Irtó régi kiadás, úgyhogy vigyázz, mert nagyon kényesek a lapjai. Sürgősen beszélni szeretnék róla, de előbb... Felnéz, majd elkurjantja magát: Szia, Christian! Te jó ég, mit művel ez a lány? Várj, Angela, ne... Integet Christiannek, odahívja. Ez nem sok jót ígér. Mi a helyzet? kérdezi Christian higgadtan és fegyelmezetten, mint legjobb pillanataiban. Gondolom, a városban kajálsz mondja Angela. Mindig el szoktál menni ebédelni. Christian szeme felém villan. Fontolgattam. Nem akarom meghiúsítani a terveidet, vagy ilyesmi, de úgy gondolom, tanítás után Clarával hármasban dumálnunk kéne. Anyám mulatójában, a Lila Kombinéban. Jó, persze vág zavarodott képet Christian. Miért? Fogalmazzunk úgy, hogy klubot alakítunk mondja Angela. Az Angyal Klubot. Christian ismét rám pillant, ezúttal szemrehányóan, mert nyilvánvaló, hogy kifecsegtem a legnagyobb titkát Angelának. Szeretném megmagyarázni neki, hogy ha

titkokról van szó, Angela egyszerűen mindent kiszimatol, képtelenség bármit is elhallgatni előle, de most már mindegy. Angela tudja. Christian is tudja, hogy Angela tudja. Megtörtént a baj. Dühösen nézek Angelára. Angela is az közlöm kertelés nélkül, leginkább azért, mert tudom, hogy Angela maga akarta lerohanni a hírrel Christiant, és jobban érzem magam attól, hogy keresztülhúztam a számítását. És láthatólag be van zsongva. Christian bólint, mint akit nem lep meg a közlés. De ugye te is eljössz a Lila Kombinéba? kérdezi tőlem. Azt hiszem. Rendben, ott leszek mondja Angelának, de továbbra is rám néz. Nekünk egyébként is beszélnünk kéne. Ez remek. Ez remek derül fel Angela. Tanítás után találkozunk! Csá! bólint Christian, és kivonul a kajáldából. Utállak fordulok Angelához. Tudom. Mégis szükséged van rám. Nélkülem semmire sem jutnál. Akkor is utállak. Pedig igaza van. Többé-kevésbé. Tulajdonképpen ez az egész Angyal Klub dolog óriási ötlet, amennyiben segít kiokoskodni, mit is jelent az, hogy Christiannel nem teljesítettük a rendeltetésünket, mert anyu nem valami készséges a témában. Angela felülmúlhatatlan a kutatásban. Ha valaki képes kideríteni egy angyalvérű meghiúsult rendeltetésének következményeit, hát ő az. Dehogy utálsz mondja. Újra felém tolja a könyvet. Fogd ezt, és eredj ebédelni a fiúddal! Mi van? Ott vár. A vak is látja, hogy utánad epekedik int a hátunk mögé, a láthatatlanok asztala felé, ahol csakugyan Tucker cseveg Wendyvel. A két testvér egyformán várakozó arckifejezéssel bámul rám. Nyomás! Egyik lábad itt, a másik ott! hesseget Angela. Dugulj el! A hátizsákomba dugom a könyvet, és indulok a láthatatlanok asztalához. Ava, Lindsey és Emma, a társaság tagjai mind mosolyogva köszönnek, ahogy Wendy pasija, Jason Lovett is, aki, ha jól sejtem, ebben a tanévben a videojátékos haverjai helyett velünk fog ebédelni. Tök fura, hogy mindkettőnknek barátja van. Mi volt ez az egész? kérdezi Wendy, és kíváncsian leseget Angela felé. Ja, tudod, milyen Angela. Na, mi a mai sulimenü? Hagymás-ketchupos vagdalt. Az fincsi mondom minden lelkesedés nélkül. Wendy a szemét forgatja. Clara nincs odáig az itteni kajáért magyarázza Tuckernek. Komolyan mondom, annyit eszik, mint egy madár. Ühüm hunyorít Tucker, mert ő egyáltalán nem ilyennek ismer. A társaságában mindig kettő helyett falok. Leülök mellé, ő meg közelebb húzza a székét, és fél kézzel átölel. Abszolút piros karikás mozdulat, de szinte érzem, hogy az egész kajálda témát vált. Gondolom, most majd én leszek az a csajszi, aki a pasijával kézen fogva mászkál a folyosón, aki a

szünetben smárol, aki ábrándos tekintettel jelenik meg a zsúfolt menzán. Ki hitte volna, hogy idáig jutunk? Wendy felhorkan, és mindketten felé fordulunk. A szeme rólam Tuckerre, azután megint énrám villan. Természetesen tud a kapcsolatunkról, de most lát így együtt bennünket először. Fúj, de gusztustalanok vagytok! fintorog, azután mégis közelebb húzódik Jasonhöz, és a srác kezébe csúsztatja a kezét. Tucker kajánul mosolyog, pontosan tudom, mit jelent ez, de már nincs időm ellenkezni: odahajol és megcsókol. Zavartan próbálom eltolni, majd elolvadok, és egy pillanatra mindenről megfeledkezem. Végül elenged. Levegő után kapkodom. Tényleg én lettem az a csajszi. Ennek persze megvannak a maga előnyei. Fúj, menjetek szobára! - mondja Wendy elfojtott mosollyal. Nem könnyű kiigazodni rajta, de szerintem igyekszik feldolgozni a tényt, hogy a kebelbarátnője a tesójával jár, ezért játssza meg a felháborodottat. Ami szerintem a helyeslés jele. Észreveszem, hogy egy pillanatra elnémul a kajálda. Azután hirtelen mindenki ismét társalgásba merül. Gondolom, tudod, hogy most rólunk beszél az egész város mondom Tuckernek. Ezzel az erővel vastag fekete filctollal a homlokomra írhatta volna, hogy TUCKER TULAJDONA. Zavar? vonja fel a szemöldökét. Megfogom a kezét, összekulcsolom az ujjainkat. Nem. Tuckerrel járok. Igaz, hogy meghiúsult a rendeltetésem, meg minden, de úgy látszik, őt sikerül megtartanom. Én vagyok a legmázlistább csaj a világon.

2 Az Angyal Klub első szabálya Mr. Phibbs, aki az emelt szintű angolt tanítja hál istennek, ez mára az utolsó órám!, azonnal kiosztja első továbbtanulós feladatunkat, fogalmazást kell írnunk arról, milyennek képzeljük magunkat mához tíz évre. Kinyitom a füzetet, megnyomom a golyóstollat, hogy írni kezdjek. Azután az üres lapra meredek. Nézem. Nézem. Milyennek képzelem magamat mához tíz évre? Próbálja gondolatban lefesteni önmagát! buzdít Mr. Phibbs, mintha kiszúrt volna a terem végében, és tudná, hogy elakadtam. Mindig is csíptem őt, tisztára olyan, mint a mi Gandalfunk vagy Dumbledore-unk, vagy valami hasonló jó fej, azzal a kerek lencsés, drótkeretes szemüvegével meg hosszú, lófarokba fogott, ősz hajával. De pillanatnyilag az agyamra megy. Azt mondja, fessem le önmagamat. Behunyom a szememet. Lassan kirajzolódik bennem egy kép. Erdő, fölötte narancssárga égbolt. Hegygerinc. Christian vár. Kinyitom a szememet. Dühbe gurulok. Nem, nem gondolok senki különösre. Az nem a jövőm, hanem a múltam. Tucker a jövőm. Nem is nehéz elképzelni. Újra behunyom a szememet, és némi erőfeszítéssel már látom is a Tunya Kutya nagy vörös istállójának körvonalait, fölötte a felhőtlen kék égbolttal. Egy pasi járat egy lovat a legelőn. A ló olyan, mint Midasz, gyönyörű gesztenyeszínű, fényes szőrű. A nyergében pedig ez az a rész, ahol hirtelen elakad a lélegzetem egy kuncogó kisfiú ül, akit Tucker mert a pasas egyértelműen Tucker, ezer közül is megismerem azt a hátsót vezet körbe a legelőn. A fiú meglát, integet nekem. Visszaintek. Tucker a kerítéshez vezeti a lovat. Idenézz! Idenézz! lelkendezik a gyerek. Látlak! Helló, szépfiú! köszönök Tuckernek. Áthajol a kerítésen, hogy megcsókoljon, két kezébe fogja a fejemet, és közben megcsillan az ujján a sima arany karikagyűrű. Férj és feleség vagyunk. Minden idők legszebb ábrándképe. A lelkem mélyén érzem, hogy csak ábrándkép, csapongó fantáziám és vágyakozásom közös szüleménye. Nem látomás. Nem ezt tartogatja nekem a jövő. De ezt szeretném. Kinyitom a szememet, megszorítom a tollamat, és írni kezdek: Mához tíz évre

férjes asszony leszek. Családanya. Boldogan fogok élni. Kinyomom a tollat, és a szövegre meredek. Meglep. Sosem tartoztam azok közé a lányok közé, akik férjhez menésről álmodoznak, sosem unszoltam a srácokat arra, hogy a játszótéren örök hűséget esküdjünk egymásnak, nem tekertem magamra lepedőt, hogy úgy járkáljak benne, mintha menyasszonyi ruhában lennék. Kicsi koromban fakarddal hadonásztam, a házunk kertjében kergetőztünk Jeffrey-vel, és ordítoztunk, hogy: Add meg magad, vagy véged! Nem mintha annyira fiús lettem volna. Szerettem a lila színt, a körömlakkozást, a barátnőimnél alvást, a füzeteim margójára éppúgy a mindenkori szívszerelmeim nevét firkáltam, ahogy az összes többi lány. Csak épp soha nem gondoltam komolyan arra, hogy férjhez megyek. Valamilyen -né leszek. Nyilván feltételeztem, hogy végül házasságot fogok kötni, csak olyan sokára, hogy nem érdemes foglalkozni a kérdéssel. De talán most mégis azok közé a lányok közé tartozom. Újra a lapra nézek. Eddig három mondat. Wendy nyilván egész regényt ír arról, milyen fantasztikusan fog alakulni az élete, én meg itt állok három mondattal. Az az érzésem, hogy Mr. Phibbs nem fogja díjazni ezeket a mondatokat. Még öt perc, kérem szépen szólal meg Mr. Phibbs. Azután felolvasás. Pánikba esem. Muszáj összehoznom valamit. Mi akarok lenni? Angela költő lesz, Wendy állatdoki, az amott ülő Kay Patterson egy leánykollégium vezetője és egy szenátor felesége, Shawn olimpiai bajnok hódeszkázó, Jason hülyére keresi magát számítógép-programozással, feltalál valami új megoldást a guglizásra, én pedig... lássuk csak... én luxus üdülőhajón leszek igazgatónő. A New York City Balett híres szólótáncosa. Szívsebész. A szívsebésznél maradok. A tollam repül a papíron. Lejárt az idő jelenti be Mr. Phibbs. Fejezzék be a mondatot, és azután közreadjuk a műveket. Átolvasom, amit írtam. Nem rossz. Tiszta kamu, de az is valami. Nincs lelkesítőbb, mint az emberi szív gazdagsága és szépsége így szól az utolsó mondatom, és már-már magam is elhiszem. Az iménti tuckeres ábránd szinte már el is illant a gondolataimból. Szóval szívsebész? kérdezi Angela, ahogy a jacksoni főutcán ballagunk. Vállat vonok. Te meg ügyvédet írtál. Komolyan azt hiszed, hogy ügyvéd leszel? Kitűnő ügyvéd válna belőlem. A boltíves bejáratnál állunk, amely fölött LILA KOMBINÉ felirat díszeleg, és Angela előhalássza a kulcsát, hogy kinyissa az ajtót. A mulató teljesen kihaltnak tűnik, ahogy ebben a napszakban szokott. Gyere már! fogja meg a vállamat, és betuszkol a néptelen előtérbe. Egy pillanatig sötétben állunk, azután Angela eloson, a félhomályba vész, és néhány másodperc múlva fénykör gyúl ki a színpadon, amelyen még az Oklahoma! díszlete látható: tanyaház és kukoricás. Vonakodva megyek végig a vörös bársonyhuzatú széksorok között, egészen a zenekari árok előtti fehér abroszos asztalokig, ahol tavaly annyit ücsörögtünk Angelával a jegyzetfüzeteink meg poros öreg könyvek fölött, és egyre csak angyalokról, angyalokról meg angyalokról értekeztünk, hogy a végén már azt hittem, elzsibbad az agyam. Angela előreszökell a színpadhoz. Fölszalad az oldalsó lépcsőn, annak a

tetejéről figyel, hogy jól lássa, ha valaki belép. Hosszú fekete haja a reflektorfényben kissé természetellenesen sötétkék árnyalatú. A füle mögé söpri fürtjeit, és hiperönelégült arckifejezéssel néz le rám. Nyelek egyet. Szóval mi ez az egész? kérdezem, és próbálok lazának mutatkozni. Meghalok a kíváncsiságtól. A türelem rózsát terem jópofizik. Nem erősségem a kertészkedés. Titokzatosan mosolyog. Azt hiszed, eddig nem sejtettem? A helyiség végében megjelenik valaki, és páni félelem szorítja össze a mellkasomat. Majd a jövevény belép a fénykörbe, és most másért akad el a lélegzetem. Nem Christian az. Hanem az öcsém. Angelára pillantok. Vállat von. Neki is joga van mindazt tudni, amit mi tudunk, nem? Visszafordulok, Jeffrey-re nézek. Feszélyezetten toporog. Mostanában nem könnyű kiigazodni rajta. Egyértelmű, hogy valami nem stimmel vele. Először is aznap este, amikor az erdőtűz volt, úgy robbant elő a fák közül, mint akit az ördög üldöz, és a szárnya ólomszürke volt. Fogalmam sincs, hogy ez jelent-e valamit a lelkére vonatkozólag, vagy mit tudom én, mert akkor speciel az én szárnyam is eléggé besötétült, méghozzá a koromtól. Jeffrey azt mondta, engem keresett, de ezt nem veszem be. Annyi biztos, hogy ott járt. Az erdőben. Amikor a tűz volt. Másnap pedig szinte rátapadt a tévé képernyőjére, folyton a híreket leste. Mint aki vár valamit. Később pedig az alábbi beszélgetést folytattuk: Én (miután kitálaltam, hogy az erdőben találtam Christiant, és ő is angyalvérű): Szóval végül is jó, hogy helyette megmentettem Tuckert. Jeffrey: Na és vajon mit kellett volna csinálnod, ha nem Christian megmentése volt a rendeltetésed? Ez a nagy kérdés. Én (elkámpicsorodva): Nem tudom. Ekkor Jeffrey rettentő furcsát művelt. Fülsértő, éles hangon nevetett, és ez a lehető legkellemetlenebbül hatott rám. Éppen bevallottam neki, hogy elszúrtam a lehető legfontosabb dolgot, amit életem során tennem kellett, azt, amiért a világra jöttem, ő meg kiröhög. Mi az? ripakodtam rá. Mi olyan vicces? Öregem! Tisztára görög tragédia rázta a fejét hitetlenkedve. Tuckert mentetted meg helyette. Talán lehülyéztem, vagy valami ilyesmi, de tovább nevetett, úgyhogy már komolyan pofon akartam vágni, és akkor anyu a maga hátborzongató módján megneszelte a készülődő erőszakot. Bírjatok magatokkal! szólt ránk, én meg elvonultam a szobámba. Ahogy ez most eszembe jut, képen tudnám törölni Jeffrey-t. Szóval mi a véleményed? kérdezi Angela. Csatlakozhat hozzánk az öcséd? Kemény dió. De akármennyire felbosszantott Jeffrey, fúrja az oldalamat a kíváncsiság, hogy pontosan mit is tud. Mivel a jelek szerint mostanság nem nagyon kommunikálunk egymással, talán ez a legjobb megoldás. Vállat vonva fordulok Angelához. Persze, nyugodtan.

Fogjuk rövidre! mondja Jeffrey, és az egyik székre dobja a hátizsákját. Edzésem van. Semmi gond fojt el újabb mosolyt Angela. Már csak egyvalakire várunk. Itt vagyok! Christian zsebre dugott kézzel lépked a széksorok között. Tekintete úgy pásztázza a mulatót, mintha vételi ajánlatot kívánna tenni, megszemléli a színpadot, az üléseket, az asztalokat, a reflektorokat és a többi technikai eszközt. Azután rajtam állapodik meg. Akkor vágjunk bele! mondja. Akármi is az. Angela nem vesztegeti az időt. Gyertek fel hozzám! Mindannyian felkecmergünk a színpadra, és kört alkotunk Angelával. Legyetek üdvözölve az Angyal Klubban! mondja teátrálisan. Christian a kilélegezve nevetős műsorszámát produkálja: Az Angyal Klub első szabálya, hogy nem beszélünk az Angyal Klubról. Az Angyal Klub második szabálya kontráz rá Jeffrey, hogy te sem beszélsz az Angyal Klubról. Jesszusom. Témánál vagyunk. Nagyon vicces. Ti már értitek egymást sóhajtja Angela fanyalogva. Több komolyságot kérek. Szerintem szükség van szabályokra. Minek? firtatja Jeffrey. Nem fér a bőrébe az én drága öcsikém. Miért kellenek egy klubhoz szabályok? Talán nem ártana, ha tudnánk, mi a klub célja jegyzi meg Christian. Angela tekintete felizzik, ezt jól ismerem: nem az ő gondosan kidolgozott terve szerint alakul a helyzet. Az a célunk feleli kimért hangon, hogy lehetőleg mindent kiderítsünk az angyalvérűség mibenlétéről, mivel nem szeretnénk feldobni a talpunkat, ugyebár. Már megint átment teátrálisba. Tapsol egyet. Mindenekelőtt tisztázzuk, hogy mindenki képben van-e. Ez a Clara csajszi a múlt héten a hegyekben rábukkant egy fekete szárnyúra. Inkább zuhantam, mint bukkantam dünnyögöm. Úgy van bólint Angela. Zuhantál. Mert az a fickó valamiféle mérgező szomorúságot áraszt, amely Clarát éppen a letapogatós képessége révén megfosztotta a repüléshez szükséges könnyedségétől, emiatt lepottyant az égből, egyenesen oda, ahová a fekete szárnyú akarta. Jeffrey és Christian merőn néznek. Lezuhantál? kérdezi Jeffrey. Ezt a részletet nyilván kifelejtettem, amikor otthon elmeséltem. Letapogatós képességed? kérdezi Christian. Apropó, van egy elméletem, miszerint a fekete szárnyúak röpképtelenek folytatja Angela. Most persze nem ez a kérdés. A szomorúságuk annyira lehúzza őket, hogy nem bírnak a levegőbe emelkedni. Ez egyelőre csak teória, de nekem tetszik. Ez azt jelenti, hogy ha netán fekete szárnyúval találkoztok, légi úton elmenekülhettek előle, mert nem tud üldözőbe venni. Szerintem tábla meg kréta kellene Angelának, akkor lendülne bele istenigazából. Szóval Clarát a fekete szárnyú puszta jelenléte megbénította magyarázza. Meg kéne tudnunk, hogy tehetünk-e ez ellen a szomorúság ellen, kirekeszthetjük-e

valamiképpen. Erre vevő vagyok. És mivel Clara meg az anyukája a dicsfény segítségével győzték le a fekete szárnyút, azt hiszem, ez a megoldás kulcsa. A nagybátyám azt mondja, évek kellenek ahhoz, hogy valaki megtanuljon bánni a dicsfényével veti ellen Christian. Angela vállat von. Clarának sikerült, pedig ő csak quartarius. Te milyen szintű vagy? Csak quartarius visszhangozza Christian kissé epésen. Angela szeme felcsillan. Tehát ő az egyetlen dimidius a társaságban. Az ő ereiben folyik a legtöbb angyalvér. Gondolom, így magától értetődően őt illeti a vezetés. Na jó, hol is tartottam? Első célkitűzés kezd számolni az ujjain, megoldást találunk a szomorúság kirekesztésére. Ez leginkább Clarának fontos, mivel úgy látszik, ő különösen érzékeny rá. Tavaly együtt voltunk a plázában, ahol megláttuk a fekete szárnyút, és rám alig hatott, csak egy kicsit megborzongtam tőle. Álljon meg a menet! szakítja félbe Jeffrey. Tavaly egy fekete szárnyút láttatok a plázában? Mikor? Amikor a szalagavatóra vásároltunk cuccokat. Angela sokatmondó pillantást vet Christianre, mintha a srác tehetne az egész incidensről, mert vele mentem a bálba. És erről miért nem hallottam eddig? fordul felém Jeffrey. Mert anyukátok azt mondta, veszélybe sodorna, ha tudnál róla. Úgy gondolja, aki tud a fekete szárnyúakról, arról azok is könnyebben tudomást szereznek feleli helyettem Angela. Jeffrey kétkedő arcot vág. De most már bizonyára egészen felnőttnek tekint, hiszen mesélt neked róluk, nem igaz? próbálkozik segítőkészen Angela. Eszembe jut anyu merev arca a tűz másnapján, amikor Samjeezáról beszélt Jeffrey-nek. Vagy pedig úgy gondolja, szükséges lehet, hogy Jeffrey értesüljön a fekete szárnyúak létezéséről, hátha valamelyikük feltűnik a házunknál, hogy bosszút álljon teszem hozzá. Ezzel el is jutottunk a második célkitűzéshez vált könnyedén Angela. Rám pillant. Kiolvastad a könyvet, amit adtam? Jaj, ne csináld már, hiszen csak ebédnél adtad ide. Sóhaj jelzi, mennyire amatőrnek talál. Légy szíves, vedd elő! Leugrom a hátizsákomhoz a kötetért. Angela arra a döntésre jut, hogy egy asztal talán alkalmasabb az elmélyült kutatómunkához, amelybe nyilván azonnal bele is akar vágni. Egy asztal köré telepedünk, és Angela elveszi tőlem Énok könyvét. Belelapoz. Ezt hallgassátok! Megköszörüli a torkát. És lőn abban az időben, miután az emberek fiai megsokasodának a földön, hogy leányaik születtek, akik bájosak és szépek voltak. És amikor a vigyázók, a mennyek fiai látták őket, kívánkoztak utánuk, és így beszéltek egymás között:»menjünk és válasszunk feleségeket magunknak az emberek fiai közül, és legyenek gyermekeink tőlük.«világos, innen erednek az angyalvérűek jegyzem meg.

Csak várd ki a végét! Mindjárt rátérek az érdekes részre... Shemjáza azonban, aki vezérük volt, így szólt hozzájuk:»félek, nem akarjátok véghez vinni ezt a tettet; én pedig egyedül fogok majd szenvedni e nagy bűnért.«nem ismerős a név? Bizsergés fut végig a gerincemen. Szóval ez az a Samjeeza? Az angyal, aki megtámadta anyut és Clarát? kérdezi Jeffrey. Angela hátradől a széken. Azt hiszem. A továbbiakban arról van szó, hogy feleségül vették a nőket, fegyvergyártásra és tükörkészítésre tanították az embereket, megmutatták nekik a varázslatokat meg mindenféle tiltott dolgot. Egy rakat gyerekük született, a könyv leírása szerint gonosz óriások, a nafilok, akik förtelmesek lettek Isten szemében, mígnem végül úgy elszaporodtak, és a föld olyan romlottá vált tőlük, hogy Isten özönvizet bocsátott rá, hogy mind egy szálig kiirtsa őket. Szóval azok volnánk? Gonosz óriások? ismétli Jeffrey. De hát mi nem is vagyunk colosak, haver. Az akkori emberekhez képest igen. A rossz táplálkozás miatt alacsonyabbra nőttek magyarázza Angela. Ennek akkor sincs értelme akadékoskodom. Hogy lehetnénk förtelmesek? Talán a mi hibánk, hogy angyalvérűeknek születtünk? Úgy tudtam, hogy a Biblia szerint a nafilok hősök. Igaz feleli Angela. Énok könyve nincs benne a Bibliában. Van egy elméletem, hogy ez csak valamiféle angyalvérűek elleni hangulatkeltés. De azért érdekes, nem? Érdemes utánanézni, mert ez a Samjeeza nevű figura ott van a kellős közepén. Ő a vezetője a fekete szárnyúak csoportjának, a vigyázóknak. Egyéb mostani kutatásaim szerint ezek olyan bukott angyalok, akiknek alapvetően az a feladatuk, hogy nőket csábítsanak el, és annyi angyalvérű utódot nemzzenek, amennyit csak bírnak. Ez pazar. Na jó, a második célkitűzésünk tehát az, hogy többet tudjunk meg Samjeezáról mondom. Ez világos. Más célkitűzés is van? Egy vágja rá Angela. Úgy gondoltam, vegyük be az Angyal Klub céljai közé, hogy segítsünk egymásnak a rendeltetésünk kiderítésében. Ti ketten például megkaptátok a tiéteket, de nem teljesítettétek. Vajon mit jelent ez? pillant Christianre és rám. Mi Jeffrey-vel pedig még várjuk a miénket. Talán ha mind összedugjuk a fejünket, jobban megérthetjük ennek az egész rendeltetésnek a lényegét. Király. Figyeljetek, nekem mennem kell vág közbe Jeffrey. Tíz perce elkezdődött az edzés. A mester addig fog körbe-körbe futtatni, amíg össze nem esem. Várj, a szabályokat még nem tisztáztuk kiált utána Angela, mert Jeffrey már a kijárat felé tart. Majd Clara elmeséli szól hátra az öcsém. Esetleg kőtáblákba vésheted, vagy ilyesmi. Az Angyal Klub tízparancsolata. Ezzel eltűnik. Ennyit arról, hogy kiszedjem belőle, pontosan mit is tud. Vicces fiú néz rám Angela. Ja, mindjárt halálra röhögöm magam. Akkor nézzük a szabályokat! Ne kímélj bennünket! sóhajtom. Az első pofonegyszerű: senkinek egy szót se. Csak mi tudhatunk az Angyal

Klubról, rendben? Nem beszélünk az Angyal Klubról vigyorog Christian. Ez komoly. Ne mondd el a nagybátyádnak! Angela felém fordul. Ne mondd el anyukádnak! Ne mondd el a fiúdnak! Világos? Második szabály: az Angyal Klub mindenki más előtt titok, de egymás elől semmit sem titkolunk el. Ez itt titokmentes övezet. Egymásnak mindent elmondunk. Okés egyezem bele. Mi a többi szabály? Nincs több. Vagyis kőtáblánként egy humorizálok. Hahaha! Angela visszafordul Christianhez. És te mit szólsz? Egész idő alatt nagyokat hallgattál. Esküt kell tenned. Kösz, nem mondja udvariasan Christian. Hogyhogy kösz, nem? hőköl hátra meglepetésében Angela. Nem kérek a szabályokból. A sícsapatban nem fogok locsogni erről a dologról a haverjaimnak, de a bácsikámnak mindent el szoktam mondani, és ezt is elmondom neki. Tekintete az enyémet keresi, rám szegeződik. Hülyeség eltitkolni a felnőttek elől azt, amit tudunk. Ők csak meg akarnak védeni bennünket. Ami pedig a titokmentes övezetet illeti, azt is ellenzem. Tulajdonképpen alig ismerlek benneteket, hogy mondhatnám el nektek a titkaimat? Szó se lehet róla. Angela néma a döbbenettől. Ezt viccesnek találom. Igazad van mondom. Szabályok kilőve. Nincs szabály. Egyébként baromira tetszik az ötlet igyekszik kiengesztelni Angelát Christian. Rendszeresen találkozunk, kiokoskodjuk, mit tehetünk, próbáljuk kideríteni a dolgokat. Számíthattok rám. Bármilyen időpont megfelel, amíg le nem esik a hó, akkor majd síedzésre kell járnom, de talán áttehetjük ezt vasárnap délutánra, úgy továbbra is ráérnék. Angela összeszedi magát, még mosolyra is futja az erejéből. Persze, az megoldható. Valószínűleg Jeffrey időbeosztásába is jobban belefér. Akkor vasárnap. Találkozzunk vasárnaponként! Egy pillanatra kínos csönd támad. Rendben mondja végül Angela. Szerintem berekeszthetjük az ülést. Majdnem sötétedik, amikor kilépek a mulatóból. Viharfelhők gomolyognak az égen, gyomorkorgásra emlékeztető moraj hallatszik. Gondolom, örülnöm kellene az esőnek, hiszen a vihar oltotta ki a tüzeket, ezzel alighanem emberek életét és otthonát mentette meg. Ne feledjük, hogy ez csak időjárás, bár olykor eltűnődöm, hátha ezt a bizonyos időt nekem küldték, talán büntetésül, mert nem végeztem el a dolgomat, kudarcot vallottam a rendeltetésemmel, vagy valami más vészjósló jelzés gyanánt. A sarkon megpróbálok gyorsan, fesztelenül elköszönni Christiantől, de megfogja a karomat. Még beszélni szeretnék veled mondja halkan. Mennem kell nyögöm ki. Anyu nem tudja, hol maradok ilyen sokáig. Majd hívjál, jó? Vagy én hívlak. Valamelyikünk okvetlenül hívja a másikat. Rendben ereszti le a kezét. Majd én hívlak. Rohannom kell, elkések. Ezzel elsietek az ellenkező irányba. Gyáva! szólal meg bennem egy türelmetlen hang. Beszélned kéne vele.

Megtudni, mit akar mondani. És ha azt mondja, hogy mi ketten összetartozunk? Hát akkor azt is megoldod valahogy, de legalább nem futamodsz meg. Nem futok, csak gyorsan megyek. Nevezd, ahogy akarod! Vitatkozom önmagammal, és úgy látszik, alulmaradok. Nem valami jó jel.

3 Mások titkai Amint anyu meghallja, hogy belépek a házba, előjön a dolgozószobájából. Szia! Mi volt a suliban? Mindenki a hajammal foglalkozott, de túléltem. Megpróbálhatjuk újra befesteni veti fel. Vállat vonok. Biztos ez sem véletlen. Isten idén szőkének akar látni. Helyes. Kérsz sütit, szöszi? Fölösleges kérdés iramodom utána a konyhába, ahol természetesen csodás illatot szimatolok a tűzhely felől. Csokis keksz? Az hát. Felberreg a percjelző óra, anyu edényfogó kesztyűt húz, kiveszi a sütőből a tepsit, és a pultra helyezi. Odateszek magamnak egy konyhaszéket anyu másik oldalára, és leülök. Az utóbbi időben történtek fényében különös ez a hétköznapi jelenet. A sok dráma, élet-halál harc és komoly önvizsgálat után egyszer csak... sütizünk. A tűz után, amikor hazaértem, azt hittem, jól kibeszélgetjük magunkat, mindent tisztázunk most, hogy végre megtörtént, amiről a látomásom szólt. De mire megjöttem, anyu már aludt, aludt az életem legfontosabb estéjén, én pedig nem ébresztettem fel, nem hibáztattam, mert mindkettőnket fejbe kólintott a megrázkódtatás, anyut megtámadták, kis híján meghalt, meg minden. De akkor sem egészen így képzeltem a rendeltetésemet. Nem mintha azóta nem beszélgettünk volna. Beszélgetni beszélgettünk, de leginkább azt idézgettük fel, ami történt. Nem hangzott el semmi új, semmi felvilágosítás, semmi magyarázat. Egyszer meg is kérdeztem, mi lesz ezek után, mire anyu azt felelte: Nem tudom, édesem, és ennyi. Nyaggathattam volna, de mindig olyan fagyos képet vágott, a tekintete olyan fájdalmasan szomorúra változott, mintha hihetetlen csalódást okoztam volna neki azzal, ahogy a rendeltetésem alakult. Természetesen a világért sem mondaná ezt, nem vágja a szemembe, hogy jól elcsesztem mindent, hogy ennél többet várt tőlem, hogy azt hitte, a kellő pillanatban helyesen fogok dönteni, méltónak bizonyulok az angyalvérű névre. Nem mondja, de a tekintete mindent elárul. Azt hittem, hamarabb jössz mondja, miközben várjuk, hogy kihűljön a süti. Tuckerrel találkoztál?

Ezzel máris komoly döntésre kényszerülök: beszéljek neki az Angyal Klubról, vagy ne? Angela mindjárt azzal kezdte a szabályokat, hogy senkinek egy szót se, pláne a felnőtteknek, Christian viszont hallani sem akart erről, egyszerűen közölte, hogy ő mindent elmond a bácsikájának. Azelőtt mi is így voltunk anyuval. Azelőtt. Most valahogy nem akaródzik beszámolnom neki erről a dologról, az Angyal Klubról, a mostanában vissza-visszatérő, furcsa álmomról, az erdőtűz napján történtekkel kapcsolatos érzéseimről, együtt tanakodni vele arról, hogy igazából mi lehetett volna a rendeltetésem. Egyelőre a klubról sem kívánok tárgyalni vele. Úgyhogy nem is tárgyalok. A Lila Kombinéban voltam mondom. Angelával. Ez elvileg nem hazugság. Lélekben felkészülök anyu válaszára, hogy Angela csupa jó szándék ugyan, de előbb-utóbb nagy bajba fog sodorni. Anyu tudja, hogy Angelával folyton angyalvérűekről meg Angela különféle teóriáiról beszélgetünk. Az jó mondja ehelyett, és szedőlapáttal a pultra tett drótrácsra rakosgatja a sütit. Elcsenek egy szemet. Hogyhogy jó? csodálkozom. Tányér fölött egyél! pirít rám anyu, és szót fogadok. A csokis finomság szétolvad a számban, mialatt a folytatást hallgatom. Nem állt szándékomban örökre elzárni téged a többi angyalvérűtől. Csak azt akartam, hogy normális életet élj, ameddig csak lehetséges, hogy megtudd, milyen embernek lenni. De most már elég nagy vagy, megtapasztaltad a látomásaidat, bepillanthattál a világ gonoszságaiba, és azt hiszem, nem árt, ha lassanként megtudod, mit jelent valójában angyalvérűnek lenni. Ebbe pedig az is beletartozik, hogy a magadfajták társaságába jársz. Nem tudom, hogy ez még Angelára vonatkozik, vagy Christianre. Hogy anyu úgy gondolja-e, a rendeltetésemmel függ össze, ha Christiannel töltöm az időt. Szerintem nem valami emancipált gondolkodásra vall, ha azt képzeli, mindössze az a rendeltetésem a földön, hogy összejöjjek valami sráccal. Tejet? kérdezi, azután a hűtőhöz lép, és tölt nekem egy pohárral. Ekkor végre összeszedem a bátorságom, hogy megkérdezzem. Büntetést fogok kapni, anyu? Miért kapnál? nyúl egy sütiért. Elkövettél ma valamit, amiről tudnom kéne? Nem rázom a fejemet. A rendeltetésemre gondolok. Büntetést kapok, amiért nem teljesítettem? Tudod, a pokolra jutok, vagy ilyesmi? Torkán akad a süti, gyorsan kortyint a tejemből. Ez nem egészen így megy mondja. Hát hogy megy? Kapok még egy lehetőséget? Van még valami, amit el kell végeznem? Nem válaszol. Szinte látom, ahogy a fogaskerekek forognak a fejében, mérlegeli, mennyit áruljon el. Ettől persze teljesen kiakadok, de nincs mit tenni, úgyhogy várok. Minden angyalvérű kap rendeltetést szólal meg szinte egy örökkévalóság elteltével. Némelyeknél ez egyetlen eseményben mutatkozik meg, egy adott pillanatban, egy bizonyos időben, amikor egy bizonyos teendő miatt egy bizonyos helyre kerülünk. Másoknál... süti le a szemét, jól megfontolja a szavakat. Mások

rendeltetése többet foglalhat magában. Többet? kérdezem. Nem csak egyetlen eseményt. Rámeredek. Anya és lánya ennél furcsább beszélgetést nem is folytathatnának csokis keksz meg tej mellett. Mennyivel többet? Nem tudom von vállat. Mindannyian mások vagyunk. A rendeltetéseink sem egyformák. Nálad melyik variáció jött be? Nálam? Kissé megköszörüli a torkát. Több mint egy esemény vallja be. Elég homályos válasz. Ne már, anyu! Légy szíves, ne titokzatoskodj! Furcsa módon elmosolyintja magát, mintha viccesnek találna. Minden rendbe jön, Clara. Majd rájössz, amikor rá kell jönnöd. Tudom, hogy ez most bosszantóan hangzik. Hidd el, tudom. Nyelek egyet, kicsit ideges vagyok. Hogyhogy? Honnan tudod? Sóhajt. Onnan, hogy a rendeltetésem több mint száz évig tartott. Leesik az állam. Száz évig! Szóval... szóval azt mondod, talán még nincs is vége? Azt mondom, hogy a rendeltetésed bonyolultabb egyetlen feladat végrehajtásánál. Felpattanok. Nem bírok ülve maradni. Ezt nem közölhetted volna, mondjuk, az erdőtűz előtt? Még akkor sem árulhatom el a választ, Clara, ha tudom. Ha megtenném, azzal esetleg megváltoztatnám a dolgok kimenetelét. Higgy nekem, ha azt mondom, hogy majd megtudod a választ, amikor meg kell tudnod. Már megint az a szomorú tekintet. Mintha ebben a pillanatban is csalódást okoznék. De más is tükröződik csillogó kék szemében: hit. Most sem veszítette el a hitét, hogy a történések hátterében meghúzódik valamiféle terv, valami irány, ami értelmet ad az életünknek. Sóhajtok. Sosem munkált bennem olyan hit, mint őbenne, és soha nem is fog. Mégis az a helyzet, hogy bár akadnak gondjaim anyuval, bízom benne. Az életemet is rábíznám. Nem azért, mert az anyám, hanem mert amikor igazán számított, megmentett. Jó. Rendben. De ettől még nem lelkesedem. Bólint, újra elmosolyodik, de a szomorúság nem teljesen tűnik el az arcáról. Arra nem is számítottam. Az én lányom nem olyan. Azt hiszem, beszélnem kellene neki az álmomról. Hogy megkérdezzem, szerinte fontos-e, több-e egyszerű álomnál. Talán a rendeltetésem folytatódásával függ össze. Ám ekkor betoppan Jeffrey, és természetesen elkurjantja magát: Mi a vacsi? Mindig a gyomra az első. Anyu válaszol neki, sürögni-forogni kezd, hogy enni adjon nekünk, és elámulok, milyen ügyesen tud váltani, olyan benyomást kelteni, hogy éppen olyanok vagyunk, mint a többi gyerek az első tanítási nap után, nincs semmi égi rendeltetésünk, nem üldöznek bennünket bukott angyalok, nincsenek lidérces álmok, és

anyu is olyan, mint a többi édesanya. Vacsora után átrepülök a Tunya Kutya tanyára, Tuckerhez. Meglepődik, amikor bekopogtatok az ablakán. Helló, szépfiú! köszönök. Beengedsz? Még szép feleli, megcsókol, és ugrik, hogy becsukja az ajtót. Bemászom az ablakon, körülnézek. Imádom ezt a szobát. Otthonosan meleg, de nem kínosan rendezett: hevenyészve az ágyneműre terített kockás pléd, az íróasztalon halomban álló tankönyvek, képregények és rodeós magazinok, az enyhén poros tölgyfa padló sarkában gombóccá gyűrt kapucnis felső meg egy pár sportzokni, a fiókos szekrény tetején a cowboykalap-gyűjteménye sorakozik, meg régi műanyag játékkatonák és egy pár horgászvillantó. A beépített ruhásszekrény ajtaja fölött rozsdás patkó. Annyira fiús az egész. Tucker felém fordul, a tarkóját vakargatja. Ugye ebből nem az a hátborzongató helyzet fog kisülni, hogy éjszaka a legképtelenebb időpontokban megjelensz, és álmomban figyelsz? kérdezi játékosan. Ha nem vagyok veled, majdnem olyan, mintha meghalnék felelem. Szóval de. Talán panaszkodsz? ráncolom a szemöldökömet. Dehogy vigyorog. Eszemben sincs panaszkodni. Csak azért érdeklődöm, hogy mostantól ne egy szál bokszerban feküdjek-e le. Ettől elpirulok. Hát ööö... miattam igazán ne változtass a szokásaidon dadogom, mire nevet, odalép hozzám, és újra megcsókol. Néhány igazán kellemes percet töltünk el az ágyán. Nem kell rosszra gondolni, mert Tucker továbbra is úgy véli, hogy mivel angyalvér csörgedezik az ereimben, tiszteletben kell tartania az erényeimet. Úgyhogy jó ideig szinte lélegzet-visszafojtva fekszünk. A mellkasára hajtom a fejemet, érzem, ahogy a szíve a fülembe dübög, és ezredszer jut eszembe, hogy vitán felül ő a legklasszabb srác a föld kerekén. Tucker megfogja a kezemet, és ki-be hajlítgatja az ujjaimat. Imádom a tapintását, a bőrkeményedéseket a tenyerén, amelyek az eddig végzett sok kemény munkáról tanúskodnak, a személyiségéről árulkodnak. Kérges kéz, mégis milyen gyöngéden tud bánni vele. Figyelj szólal meg váratlanul, sosem fogod elmondani, mi történt az erdőtűz estéjén? A pillanat tovaröppent. Tulajdonképpen sejtettem, hogy egyszer felteszi ezt a kérdést. Talán reménykedtem, hogy mégsem. Borzasztó helyzetbe kerültem, hiszen mások titkait birtoklom, ráadásul azok a titkok egészen összefonódnak az enyémekkel. Nézd... ülök fel, és elhúzódom tőle. Komolyan nem tudom, mit mondjak. Torkomon akadnak a szavak. Eszembe jut, hogy bizonyára anyu is így szokta érezni magát, amikor titkolóznia kell a szerettei előtt. Semmi baj ül fel mellém Tucker. Értem. Hétpecsétes angyaltitok. Nem mondhatod el. A fejemet rázom. Úgy döntök, hogy nem leszek olyan, mint anyám. Angela klubot alakít az angyalvérűeknek kezdem, noha tudom, hogy nem ezt kérdezte.