1 JÉZUS KRISZTUS MISZTÉRIUMA A Jézus Krisztusba vetett hit az egész kereszténység, az Egyház, a keresztény élet és a keresztény teológia központi kérdése, ezért hangsúllyal szólunk Jézus Krisztus személyéről és megváltó művéről. JÉZUS KRISZTUS SZEMÉLYÉRE VONATKOZÓ DOGMÁK: I. A názáreti Jézus az Isten igéje, az Atya Fia, a Szentháromság második személye II. Jézus Krisztus valóságos ember III. Jézus Krisztusban az isteni és az emberi természetnek az egysége személy szerinti, ezért Jézus Krisztus isteni személy IV. Krisztusban az emberi és isteni természet úgy egyesült, hogy a két természet nem vegyült össze, nem változott, hanem megtartotta miden sajátságát Ezek a hittételek a megtestesülés kinyilatkoztatott igazságát dogmatikus megfogalmazásban adják, mert az első századok folyamán komoly, alapvető nehézségek jelentkeztek az Egyház hitéletében és tanításában, Jézus Krisztus személye körül súlyos viták robbantak ki, ezért az Egyház az első egyetemes zsinatokon (Nicea, Efezus, Khalkedon, Konstantinápoly) a megtestesülés igazságát dogmatikus módon értelmezte. A megtestesülés alatt az isteni és az emberi természetnek olyan egységét értjük, hogy az, aki igaz Isten, egyúttal igaz ember is. János 1,14-ből ered a megtestesülés kifejezése, s a testté levés, az egész embert jelenti, mely szerint Isten Igéje és a názáreti Jézus egy és ugyanaz. Az atyáknál a következő elnevezéseket találjuk: az Atyától való eljövetel, a Fiú küldése, leszállás a testbe, eljövetel, kinyilatkoztatás, megjelenés, testben való jelenés, a test fölvétele, egység, egyesülés, szövetség, önkiüresítés. Első tételünk azt állítja, hogy a Názáreti Jézus, akiről a Szentírás beszél, aki Betlehemben született, Isten Országának evangéliumát hirdette, Jeruzsálemben keresztre feszítették, meghalt, eltemették, feltámadott és a mennybe ment, ez a Jézus nemcsak isteni követ volt, nemcsak a választott nép Messiása, hanem szoros értelemben Isten, a Szentháromság második személye, az Ige, a Fiú Isten. Jelen tételünk az egész krisztológia alapja és kiindulópontja, mely szerint a történelmi Jézus azonos az Igével, az Atya Fiával és a Szentháromság második személyével. Az Egyház kifejezetten tanítja tételünket az összes hitvallásokban, a niceai és a II. konstantinápolyi zsinatokon (DS. 125, 150, 554, 3427, 3429). A Szentírás és az Atyák tanúságtétele egyértelmű és egybehangzó ebben az alapvető kérdésben. Második tételünkben azt állítjuk, hogy az Ige a megtestesülésben emberi természetet vett magára. Mindaz, ami az emberi természetnek a lényegéhez hozzátartozik, ami az emberi természethez szükséges, amire az emberi természet képes, az mind megtalálható a megtestesült Igében. Kifejezetten állítjuk, hogy Jézus igazai születés útján az emberi fajtól származott, igazi emberi lelke és igazi teste volt, velünk, emberekkel egylényegű volt. Az Egyház összes hitvallása Jézusról mint valódi emberről tesz tanúságot. Kifejezetten tanította tételünket a khalkedóni (DS 554) a viennei (DS 900) zsinat, tehát ezt a tételt az Egyház ünnepélyesen meghatározta. Az Újszövetség határozottan tanúskodik Jézus emberi életéről, emberi cselekedeteiről és mindarról, ami Jézus történetében megvalósult. Arról is tanúskodik az evangéliumi beszámoló, hogy Jézus testét az emberi fajból születés útján kapta, valamint arról, hogy emberi lelke volt, vallásos erények között elsősorban az imádságot, az engedelmességet, az alázatosságot gyakorolta, és ezek mind valódi emberi testi-lelki megnyilvánulások voltak, melyeket nem lehet az Igének isteni természete szerint tulajdonítani. Az Egyházatyák hangsúlyozzák, hogy Jézusnak emberi természete, teste-lelke azért volt különösen fontos, mert ezáltal váltotta meg a konkrét valóságos embert.
2 Harmadik tételünk szerint Jézus Krisztus igaz Isten és igaz ember, tökéletes az istenségben és az emberségben és hangsúlyozzunk továbbá, hogy ugyanaz a Krisztus igaz Isten, aki egyúttal igaz ember is. Benne másvalami az isteniség és másvalami az emberség. Az isteni természet és az emberi természet nem egy és ugyanaz: Isten és ember. Jézus Krisztus csak egy személy. Isteni és emberi természetének ezt a személy szerinti egységét teológiai szakkifejezéssel, unio hüposztatica-nak nevezzük. Tételünk azt mondja ki, hogy Krisztusban jóllehet két természet van (isteni és emberi), mégis egy a személy, éspedig isteni személy. Ez a megtestesülésnek, a személy szerinti egységnek a titka. A személy szerinti egység (unio hüposztatica) többnek egysége, kettőnek az összekapcsolása a személy egységében. Krisztusban két teljes és igaz természet úgy egyesül, hogy csak egy a személy. Ilyen személyes egység a világmindenségben csak egy esetben van, és ez Jézus Krisztus esete és erről is csak a kinyilatkoztatásból tudunk. Egyébként ahol igazi, teljes emberi természet létezik, ott emberi személy is van. Nem így van ez Jézusban, akinek jóllehet teljes emberi természete van, jóllehet igaz ember, mégsem emberi személy. Ennek következtében ugyanarról az egy Jézusról állítjuk az emberi és isteni állítmányokat. Mind az emberi, mind az isteni természet sajátságait és tevékenységeit ugyanarról a Jézusról állítjuk: Isten született, meghalt. Az a magyarázata ennek a különös ténynek, hogy az állítások utolsó alanya a személy és nem a természet és erre a megkülönböztetésre a valóság miatt, a kinyilatkoztatás miatt van szükség, melyre egyébként elvileg lehetőség van. Különbséget lehet tenni a természet és a személy között, mert a személy az állítások utolsó alanya. Jézus az egyetlen személy kaphat állítmányokat, melyek őt illetik akár isteni, akár emberi természete révén, mivel mind a kettő meg van benne. A két természet Jézusban nem pusztán erkölcsi egységben van. Erkölcsi egységnél saját személyiségük megtartásával több személy lesz eggyé az értelem felfogásában, amennyiben mind ugyanazt akarják (pl. a barátság). Negyedik tételünkben azt állítjuk, hogy az unio hüposztatica a két természetet belső mivoltában nem változtatja meg, az egy Jézus Krisztus igaz Isten és igaz ember, aki birtokában van a teljes isteni és emberi természetnek. Krisztusnak két természete van, két természetben létezik, nemcsak két természetből. A természetek nem vegyültek össze, az egyik természet elemei nem hatolnak át a másikba, mind a két természet saját magában a másiktól megkülönböztetve létezik. Továbbá a két természet közül egyik sem változik, tehát nem úgy egyesülnek, hogy valami új, harmadik természet jöjjön létre, mint ahogy ez a test és a lélek egyesülésénél az emberi természetben bekövetkezik. Jézus isteni természete minden változás nélkül egyesül a nem változott emberi természettel. Mindegyik természet megtartja sajátosságait. A természetek sajátosságai nem szűnnek meg az egységben, hanem mindenben épen és sértetlenül megmaradnak. JÉZUS MEGTESTESÜLÉSÉNEK TITKA I. Krisztus emberi természete szerint Istennek természetes és nem fogadott fia II. Krisztusban nem volt bűn, sőt vétkezhetetlen és szabad volt a halál vállalásában Első tételünk Krisztus természetes fiúságáról szól. Természetes fiú az, aki attól született, akinek fiának nevezzük. A fiúság olyan viszony, amely a nemzésen alapul, a passzív értelemben vett nemzés az élők rendjében az élő eredete az élő elvtől a természet hasonlósága szerint. Fogadott fiú az, akit a fiú helyére fogad valaki, akinek nem fia, akitől nem született. A fiúvá fogadás (adoptálás) idegen személynek a természetes fiú helyére való fogadása. Krisztusnak, aki igaz Isten és igaz ember kettős születése van: egy öröktől fogva való, amellyel az Atya Fia, és egy időbeli, amellyel Máriának a fia. Ilyen értelemben két fiúság van Krisztusban, de tételünk most nem erről szól. Tételünkben Krisztusnak az Atyához való viszonyát vizsgáljuk és azt állítjuk, hogy Krisztus mint Isten, az Atya természetes Fia és
3 Krisztus mint ember is az Atyának természetes és nem fogadott Fia. Ilyen értelemben nem különböztetünk meg Krisztusban az Atyával való kapcsolatát tekintve két fiúságot, természetest és fogadott fiúságot. Krisztus mint ember is az örök Atya természetes Fia. Az adopciánusok a 8. században kettős fiúságot állítottak az Atyával kapcsolatban, Krisztus mint Isten az Atya természetes Fia és mint ember fogadott fia a megszentelő kegyelem által. Az adopciánusokat I. Hadriánus pápa mint eretnekeket elítélte (Ds 595, 610-611). Krisztust semmilyen értelemben sem lehet Isten fogadott Fiának nevezni. A Szentírás olyan neveket ad Krisztusnak, melyek őt szoros és igazi értelemben vett Fiúnak nevezik, azaz Krisztus az Atya természetes Fia (Jn 3,16). Az atyák szerint a fiúságot nem a természetről, hanem a személyről állítjuk, Krisztusban egy személy van és ez az isteni személy, az ige az Atya Egyszülötte. Második tételünkben azt állítjuk, hogy Krisztus nem követett el bűnt, vétkezhetetlen volt és szabad volt a halál vállalásában. Hittétel az, hogy Krisztus tényleg bűn nélkül volt (efezusi, khalkedóni, II. konstantinápolyi és a firenzei zsinat alapján) és katolikus tanítás az, hogy Krisztus nem vétkezhetett. Mivel Krisztusnak igazi emberi természete volt, mindenben hasonlóvá vált hozzánk a bűnt kivéve, mindent magára vett, ami magához az emberi természethez tartozik és nem az egyéni természethez. Nem vett magára egyénben található fogyatkozásait, melyek minden emberben megvannak (éhség, szomorúság, stb.) hiszen Ő azért jött, hogy megváltónk legyen és példát is adjon nekünk. Krisztus külső megjelenésének ábrázolásai általában szimbolikusak, azt nem lehet mondani, hogy zsidó típus lett volna, bár a zsidó népből származott. Tökéletes emberként az emberiség megmentésére jött, az ember típusa volt. Még azt is lehet mondani, hogy rendkívüli módon szép férfi volt, ha ezen a léleknek a testen való átragyogását értjük, ő maga volt a megtestesült isteni szépség. Végül azt állítjuk, hogy Krisztus szabad volt a halál elszenvedésénél. Krisztusban a szabadságot úgy tekintjük, mint ami szükséges volt a mi megváltásunkra, Ő ugyanis halálával a megváltást számunkra kiérdemelte. Hogy Krisztus szabad volt, szabadon halt meg, ebben minden teológus egyetért, de nem egyformán értelmezik ezt a szabadságot. Az Egyház a II. konstantinápolyi, a lateráni és a trienti zsinaton tételünket meghatározta (DS 423, 502, 1258, 1560, 1582). Az Egyházi döntések nem Krisztus szabadságát állítják kifejezetten, inkább csak feltételezik két okból; Krisztusnak igazi emberi természete volt és halálával kiérdemelte számunkra a megigazulást és az érdemszerzéshez szükséges szabadságot. KRISZTUS MEGVÁLTÓI MŰVE I. Az Ige azért testesült meg, hogy az embereket megváltsa II. Krisztus az első és fő közvetítő Isten és az emberek között III. Krisztus mint Istentől rendelt főpap a kereszt oltárán igaz áldozatot mutatott be IV. Krisztus az Atyának bűneinkért elégtételt adott, amely egyenlő értékű a megbántásokkal, sőt túláradó és végtelen V. Krisztus kiérdemelte a természetfeletti rend helyreállítását és saját fölmagasztalását Tételeink a megváltás művére vonatkoznak, melynek végrehajtására Krisztus vállalkozott, és ő megváltásával az emberiséget, a világmindenséget egységbe foglalta. Krisztus művét nem kezdték ki súlyos eretnekségek, ezért a Tanítóhivatal rendszeresen nem fejtette ki ezen a téren véleményét, de a Szentírás és a Hagyomány bőségesen nyilatkozik a megváltásról és a dogmatikus meghatározásokat ezekből merítjük. Első tételünk Krisztus művéről szól, melyet végrehajtott; azért testesült meg, hogy az embereket megváltsa. Műve egyetlen és nem ismétlődik meg. Nagy nehézségekbe ütközünk, amikor alkalmas kifejezéseket, analóg fogalmakat keresünk a megváltás teljes valóságának kifejezésére. Krisztus művét több kifejezéssel is igyekszünk minél jobban megközelíteni. Legáltalánosabb kifejezés a megváltás, amely szó szerint az egykor bírt, de elveszett dolognak
4 újra visszaszerzése. Régen ez a szó a fogságból pénzzel megváltott fogolynak, vagy rabszolgaságból pénzért kiszabadított rabnak a gondolatát idézte. Főként a zsidó nép többször is megtapasztalta a szolgaságot (egyiptomi és babiloniai szolgaság), és aki az ördög szolgaságában van, azt Krisztus átmentette Isten Országába. Az emberiség megváltás nélküli állapota szolgaság és rabság, mivel az ördög uralkodott a halál révén mindenki fölött, azonfelül, aki a bűnt választotta, az alávetette magát az ördögnek. A megváltás nélküli emberiség állapotát a kinyilatkoztatás más képekkel is kifejezi: veszedelem, sanyarúság, gyötrelem, kimerültség, szomjúság, éhség, sötétség, halál árnyéka, vakság, eltévedés, számkivetettség, bűnösség, elítéltetés, átok, vétek, ellenségeskedés, Isten haragja, halál, Istentől való elszakadás. A kinyilatkoztatás sok kifejezése mutatja, hogy a megváltás dogmáját nem lehet egyetlen szóval kifejezni, mivel annyi mindent magába foglal. Pozitív képeket és fogalmakat is használ a kinyilatkoztatás: megváltó, szabadító, gyógyító, nyugalom, étel és ital, út, igazság, élet, pásztor, megtisztító, bűnöket elvevő, kiengesztelő, feltámadás és élet. A megváltás alatt pontosan azt értjük, hogy Krisztus az emberiséget a bűntől objektív értelemben megszabadította és visszaszerezte az összes kegyelmeket. Objektív értelemben vesszük a megváltást, nem vesszük figyelembe azokat a feltételeket, amelyek mellett az ember ténylegesen részesül a megváltásban, azaz a szubjektív elemeket. Krisztus a maga részéről mindent megtett, hogy az ember valóban Isten gyermeke legyen és a mennyország örököse. Második tételünk Krisztus közvetítéséről szól. Közvetítő az, aki kettő között áll, hogy egybekapcsolja őket, ezért kapcsolatban kell lennie mindkettővel, hivatásában, személyében olyan valamivel kell rendelkeznie, amely segítségével össze tudja kapcsolni azt a kettőt, akik között közvetít. Jézus Krisztus ilyen közvetítő Isten és az emberek között, Ő igaz Isten és igaz ember és személyének egységében összekapcsolja Istent az emberrel; ez hivatása, melyet az Atyától kapott. Tételünk az unio hüposztatica-tételből következik. Első és egyetlen közvetítő Isten és az emberek között, minden más közvetítés feltétele, minden közvetítés erre támaszkodik, nélküle nem lenne kapcsolat Isten és ember közt vagy teljesen hatástalan lenne. Fő közvetítő Krisztus, mert közvetítése saját erejéből fakad, minden más közvetítés csak általa lehetséges, amennyiben előkészíti (Mária), vagy szolgálatot teljesít Krisztus megbízásából, közvetítésének gyümölcseit alkalmazza (papok). Lehet más közvetítő is Krisztusra támaszkodva. Mindenki lehet közvetítő, Krisztus közvetítését feltételezve és arra támaszkodva (ima). Állításunk az emberiség bármely korára érvényes, Ádám bűne utáni kibékülés Istennel Krisztus által történt. Krisztus megtestesülése óta ez a szerepe tökéletes, attól kezdve tökéletes Isten és ember kapcsolata. A megtestesült Ige az emberiség első és fő közvetítője Isten felé. Egyértelműen vallják a keresztények Krisztus közvetítését, de a közvetítés módjának kérdésében, magyarázatában már eltérnek az értelmezések (miben áll, mire terjed ki). Harmadik tételünkben azt állítjuk, hogy Krisztus, az emberiség megváltását papi tevékenységgel, áldozat útján hajtotta végre. Pap és áldozat egymást kiegészítő fogalmak. Az a pap, aki áldozatot mutat be, az áldozat pedig papi felajánlás. Lényegesebb az áldozat fogalma, mert az határozza meg a papságot. Vita tárgya, hogy mi az áldozat, mi szükséges lényegének meghatározásához. Mindenki elfogadja azt, hogy az áldozat érzékelhető dolog érzékelhető módon, törvényes megbízott útján egyedül Istennek történő felajánlása, abból a célból, hogy Isten iránt kifejezzük hódolatunkat, aki mindennek a forrása és végső célja. Minden áldozat bizonyos ajándék - a teremtmény visszaadja Istennek, amit Tőle kapott, amikor az illető dolgot kivonják a teremtmény használatából (innen van a megsemmisítés az áldozatnál; állatot leölik, bort kiöntik). Az áldozat egyúttal bizonyos jel is, érzékelhetőnek kell lennie. Isten nem szorul rá ajándékunkra, mi fejezzük ki hódolatunkat. Az áldozat-bemutató
5 jelképesen önmagát átadja Istennek, ő Isten előtt semmi és senki, bűnei miatt megsemmisítést érdemel. Lényeges az áldozatban az imádás szándéka, a bűn utáni áldozatban az engesztelés, megtalálható az áldozatban a hálaadás és könyörgés is. Egyedül Isten a lényeges az áldozatban, tőle függ minden. Áldozatot bemutatni egyedül Istennek lehet, mert minden áldozat imádás. Az áldozatot törvényes megbízottnak kell végrehajtania, akinek törvényessége Istentől származik, akinek egyedül van joga meghatározni, kit fogad el. A pap közvetítő és ezért Istennel kapcsolatban kell lennie. Senki más nem lehet pap, csak akit Isten erre kiválaszt és erre rendel. Az emberi közösségnek el kell fogadnia Istennek a pap személyére vonatkozó meghatározását és nincs joga saját kedve szerint magának papot választani és senki sem kapcsolhatja önmagát Istenhez Isten akarata ellenére. A pap tehát közvetítő. Áldozat minden olyan cselekedetünk, melyet azért hajtunk végre, hogy szeretetközösségbe lépjünk Istennel. Az áldozat végcélja közösségben lenni Istennel és ez a közvetítő feladata. Krisztus Istentől rendelt pap, aki önmagát áldozta föl Istennek. Tételünket egyaránt mutatja az, hogy Krisztust Isten tényleg papnak rendelte, vagy hogy Krisztus valóságos áldozatot mutatott be Istennek. Tételünk szerint Isten Krisztust tényleg papnak rendelte és mint pap igaz áldozat útján váltotta meg az emberiséget a kereszten. A Szentírás és az Egyházatyák egyértelműen tanúsítják tételünket. Ugyanaz a Krisztus vállalja a kereszten a halált, ugyanaz a bemutató pap, maga Krisztus, aki felajánlja Atyjának áldozatát. Krisztus halálának oka saját akarata volt. Ő nem úgy szenvedte el a halált mint a vértanúk, hanem önmagával rendelkezve ezt megengedte és teljesen szabadon adta életét értünk Atyjának. Krisztus papsága megtestesülésében kezdődik és addig tart, amíg az unio hüposztatica tart, tehát örökre megmarad. A megtestesült Igének egész emberi élete megváltó jellegű és a halál ennek az életnek, Krisztus tevékenységének befejezése. Önmagában véve Krisztus bármely tette elegendő lett volna a megváltásra, de megfelelő volt, hogy halálával váltson meg bennünket. Így jobban kitűnik szeretete, mert életét értünk adta; halál útján akart a haláltól megmenteni. Negyedik tételünk Krisztus elégtételéről szól. Elégtételt az ad, aki valamely sértésért a sértettnek olyat ajánl fel, amelyet az épp úgy vagy jobban szeret, mint ahogyan utálja a sértést. Az elégtétel tehát mindig valamely sértés, jogtalanság helyrehozása, helyreállítása. Előfordulhat erkölcsiekben és anyagiakban (becsület, kár). Ha valakit becsületében ér sérelem, akkor kap elégtételt, ha annyira becsüli őt a sértő, amennyi elegendő a megelőző sértés megszüntetésére. Lényeges az elégtételnél, hogy szabadon vállalják, szabadon kell vállalnia az elégtételt adónak az elégtételi cselekményt, a szenvedést kifejezetten ezzel a szándékkal kell vállalnia (pl. böjt vállalása a bűnök elégtételére). Krisztus nem saját bűneiért tett eleget, az ő elégtétel adása helyettesítő elégtétel útján történt, mások helyett adott elégtételt. Mivel az ember képtelen Istennek elégtételt adni, helyettük Krisztus olyan tiszteletet, engedelmességet és alázatosságot ajánlott fel Istennek, melyeket Isten jobban szeret, mint amennyire elveti az ember összes bűnét, tiszteletlenségét és kevélységét. A helyettesítő elégtételadás feltételez kapcsolatot, egységet azok között, aki elégtételt nyújt, és azok között, akikért elégtételt nyújt. Ez a kapcsolat különböző lehet (faj, nemzet, vér, hivatal). Azt is feltételezi, hogy a sértett elfogadja a helyettesítő elégtételt. Krisztus elégtételt adott Istennek, nem mint magánszemély, hanem mint az emberiség feje, így kapcsolat van Krisztus és az összes bűnös ember között. Ez a kapcsolat a vér közösségéből fakad, az emberi iránti szeretetből és abból, hogy Isten rábízta Krisztusra az emberiség megváltásának feladatát; ez volt az ő hivatása. Isten elfogadta Krisztus elégtételét, mert hiszen akaratával őt rendelte az emberiség fejéül. Az elégtételadással Krisztus a bűnösséget nem vállalta magára, a bűn személyes cselekedet és ezért átruházhatatlan. Azt sem lehet állítani, hogy Isten Krisztust büntette meg, a büntetés bűn nélkül nem lehetséges. Krisztus nem volt bűnös az emberek bűne miatt, hanem szenvedett az emberek összes bűne helyet, magára vállalta szabadon a bűnösök bűneinek a büntetését. Krisztus szabadon elvállalta a bűn következményeit, a
6 halandóságot, a halált, szabadon akart Isten iránti szeretetből szolgálatot teljesíteni, ami egyenlő értékű az összes bűnben lévő rossza1. Ez a szolgálat konkréten Isten és a felebarát szeretete volt. Föltétlen engedelmesség az Atya iránt, erényes cselekedetek, melyeket Krisztus élete folyamán gyakorolt azzal a szándékkal, hogy Istennek az emberiség érdekében elégtételt nyújtson. Ezt pedig az Atya az egész emberiség javára elfogadta Krisztustól. Végeredményben minden Istentől függött, aki a halál útján történő elégtételt választotta. Tételünkben még azt is állítjuk, hogy Krisztus elégtételében annyi jóság van, amennyit a megbántás megszüntetett vagy elvett. Sőt túláradó Krisztus elégtétele, mert jósága felülmúlja a sérelem által megszüntetett, elvett jóságot. Végtelen Krisztus elégtétele, mert jósága sohasem merül ki, semmilyen határok közé nem lehet beszorítani. Mindezt Krisztus elégtételének saját benső értéke szerint kell érteni, azaz nem azért, mert Isten ilyennek fogadja el, hanem mert magában véve ilyen. Az Egyház tanítja, hogy Krisztus áldozata elegendő a világ összes bűnének eltörlésére. A túláradó mértéket a Szentírás tanítja. Az Egyház a bűnbánat szentségében minden bűnt megbocsáthat. Valamely teljesítmény méltósága, értéke függ a teljesítményt nyújtó személy méltóságától és értékétől. Krisztus személyének méltósága és értéke, mivel isteni személy végtelen, aztán ő nem egy tettével, hanem egész életével, szenvedésével és halálával nyújtott elégtételt és mindez a legtökéletesebb szeretet által és az Atya kedve szerint történt. Ötödik tételünk Krisztus érdeméről szól és azt állítja, hogy Krisztus megváltása nemcsak elégtételt adott bűneinkért, hanem kiérdemelt számunkra természetfeletti ajándékokat. Ezért Krisztus megváltását nemcsak úgy lehet tekinteni, mint elégtételt, hanem mint érdemet is. Krisztus nemcsak adósságunkat fizette ki az Atyának, hanem jogcímeket is szerzett arra, hogy az emberek Istentől kegyelmet kapjanak. Az érdem olyan cselekedet, amely jutalomra, viszontszolgáltatásra méltó mivoltának megfelelő módon. A viszontszolgáltatás azt jelenti, hogy annak, aki a másiknak ad valamit, ennek megfelelően valami jár neki. Szükséges, hogy az érdemszerző tett az illető szabadsága által történjen a másik hasznára és az elfogadja. Kétféle érdem van: az igazság szerinti, amikor megfelelő arány egyenlőség van a tett és a jutalom között és a méltányosság szerinti, amikor csak méltó valami jutalomra. Tételünk tehát azt állítja, hogy Krisztus megváltó műve nemcsak elégtételt adott, hanem érdemszerző is. Ugyanaz a mű elégtétel, amennyiben eleget tesz a követelménynek, és egyben érdem, amennyiben jutalmat eszközöl. Krisztus az Atyának teljesítette a kijáró elégtételt és jogcímet szerzett az érdemre. Az Atya Krisztust felmagasztalta, az embereknek kegyelmet adott. Krisztus érdemek nélkül is egyesült volna az Atyával, csak érdemei által új jogcímet szerzett erre. Az emberek azonban Krisztus műve nélkül nem kaptak volna megváltást, az elégtétel következtében megszabadultak volna a bűntől, de ezzel még nem kerültek volna vissza a természetfeletti állapotba. Krisztus nemcsak megszabadított bennünket a bűntől, de fogadott gyermekségünket is visszaszerezte és Krisztus által ez a két dolog a gondviselés mostani rendjében együtt van és ez Krisztus érdeme. Ádám bűnbeesése után egyetlen természetfeletti ajándék sem kapható meg másként, mint Krisztusnak az emberiség egyetlen közbenjárójának érdemei által. Tételünket a Trienti zsinat meghatározta (DS 1513, 1523, stb.). Összefoglalóan azt lehet állítani, hogy a krisztusi megváltás misztérium, sem tényét, sem módját az emberi értelem egymagában nem tárhatja fel. Csak a kinyilatkoztatásból tudjuk az alapvető misztériumot, hogy Krisztus a mi üdvösségünket megváltás, áldozat, elégtétel és érdemszerzés útján szerezte meg.