História 2003-02
História 2003-02 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.
Tartalom 1.... 1 1. Államcímerünk kialakulása... 1 2. Képek... 4 2.... 10 1. A herold... 10 2. Képek... 10 3.... 11 1. Állami, nemzeti zászlók... 11 2. Képek... 14 4.... 25 1. A korona és a király 184849-ben... 25 2. Képek... 29 5.... 33 1. A szabadságharc hadseregének nemzeti jelképei... 33 2. Képek... 36 6.... 43 1. Kitalált történelem... 43 7.... 44 1. Meg nem történt történelem?... 44 2. Képek... 47 8.... 55 1. A történelem hamisítása... 55 2. Képek... 57 9.... 61 1. A naptárkészítés problémái... 61 2. Képek... 62 10.... 65 1. Negyvenéves a francianémet együttmûködés az Európai Unió alapja.... 65 11.... 66 1. Nagyhatalmak fegyveres konfliktusokban... 66 2. Képek... 70 iii
1. Államcímerünk kialakulása ÁLLAMI, NEMZETI SZIMBÓLUMOK BERTÉNYI Iván Államcímerünk kialakulása Kettőskereszt, hármashalom, oroszlánok Folyóiratunk 2002-től közöl esettanulmányokat az állami és nemzeti jelképek, társadalmi-egyházi ünnepek történelmének köréből. 2002/9 10. számunk az állami reprezentációs intézmények elhelyezését, ezen belül is a budai királyi vár történelmét tekintette át. E számunkban a zászló- és a címerhasználat egyetemes és hazai gyakorlatát mutatjuk be. A címerek 12 13. századi elterjedése idején a király volt az államhatalom megtestesítője, a kormányzás gyakorlója. Természetesen figyelembe kellett vennie az ország vezető egyházi és világi tisztségviselőinek a véleményét, de formailag ő maga hozta meg az egyes kormányzati intézkedéseket, ő élvezte a királyi birtokokból és adókból származó bevételeket. A király címere Ilyen körülmények közt a szó későbbi értelmében vett államcímerről még nem beszélhetünk; csak a királynak lehetett címere, s más, voltaképpen az ő átruházott hatalmi jogkörét gyakorló méltóságviselők is egy ideig az ő címerét használták. Az uralkodónak mint államfőnek a kiemelt szerepe a király személyétől elváló államfogalom kialakulása után is megmaradt, ő viselte az ország koronáját, s címere(i) is azonos(ak) maradt(ak) az uralma alatt álló terület(ek) (összességének) felségjelvényével. A kettőskereszt A magyar királyi (később állami) címer legkorábban megjelenő eleme, a kettőskereszt több mint nyolcszáz éve szerepel hazánk címertörténetében. Eredete Jézus Krisztus kínhalálának eszközére, illetve a keresztre feszítésnek a bizánci művészetben továbbélő ábrázolásaira vezethető vissza. Az egyeskereszt ábrázolások fejrészéhez egyre gyakrabban helyeztek a megfeszített kilétét megnevező táblát (titulus), majd ezt arányosan meghosszabbították, s így kettőskeresztet kaptak. (A hármaskereszt alsó, harmadik szára a keresztre feszített Krisztus lába alatt szintén ábrázolni szokott lábtámasz subpedaneum hasonló meghosszabbításából eredeztethető.) A magyar királyi hatalom jelvénye a 11. századtól kezdve az Itáliában és általában Nyugat-Európában is használt, nyélre tűzött (egyszerű) kereszt volt. Korai uralkodóink is ezt vették át: a Szent István korában készült koronázási palástra is ráhímezték. Ugyanakkor Bizáncból elterjedve Nyugat-Európában sem volt ismeretlen a kettőskereszt. Középkori lengyel források szerint a görög császár Szent István királyunknak (1000 38) keresztet adományozott, amelybe Krisztus keresztfájának egy darabkáját foglalták. (A kereszt István fiának, Imre hercegnek az adományából állítólag a Lysa Góra-i bencés monostorba került.) Így biztosra vehető, hogy a keresztábrázolás a 11. századtól jól ismert volt Magyarországon, de a kettőskereszt királyi jelvényként való alkalmazása nem bizonyítható. Ez utóbbi III. Béla(1173 96)pénzein jelenik meg először hivatalos helyen. (III. Béláról jól tudott, hogy Bizáncban nevelkedett. A kettőskereszt szimbólumot onnan hozhatta magával.) Ekkor azonban még nem öröklődik tovább, így tehát még alig tekinthetjük címernek. Béla idősebbik fia, Imre (1196 1204) más jelvényt sávozott pajzsmezőt és azon lépő oroszlánokat helyezett függőpecsétjére, fiatalabb fia, II. András (1205 35) bár pecsétjein bátyja jelvényeit követi, ismét szerepelteti a kettőskeresztet egyes pénzein, amelyet azután az ő fia, IV. Béla (1235 70) pecsétjeinek a pajzsán szintén láthatunk. A kettőskereszt így önállóan vagy más geometrikus ábrázolásokkal, címerképekkel együtt a 13. századtól folyamatosan használva címerként szerepel, illetve részévé lett a magyar királyi (állami) címernek. Ezt azután az Árpádokat követő más királydinasztiák is használták, sőt az új magyar köztársasági államcímerünknek is alkotóeleme maradt. Problematikusabb a kettőskereszt jelvény szimbolikája. Vallási eredete vitathatatlan. 1
A kettőskereszt kétségtelen vallási szimbolikája mellett III. Béla nem egyszerűen keresztény szimbólumként vette fel a kettőskeresztet, hanem mint bizánci hatalmi jelvényt utánozta, s ezzel a bizánci császárok szokását követte. Ezzel (a herceg korában az ottani császári udvarban élő) Béla a magyar király hatalmát a bizánci császár hatalma mellé állította, azzal egyenrangúnak tüntette fel. (A bizánci ereklyetartókat gyakran díszítették kettőskereszttel, címerként azonban a 12. századi Bizáncban nem használták a kettőskeresztet.) E címerábra bizánci császárra emlékeztető szimbolikája azonban nem lehetett hosszú életű. Ismét a kettőskereszthez fűződő vallási (ereklye)kultusz erősödése figyelhető meg a 13. század utolsó három évtizedében. V. István (1270 72) és III. András (1290 1301) királyi pecsétjein a kettőskereszt alsó szárkereszteződésén egy, ugyancsak Jézus Krisztus kínszenvedésére utaló (tehát közvetlen vallási szimbolikát hangsúlyozó) töviskorona jelenik meg. Ezt kiegészíti V. István pecsétjének a (latin nyelvű) fölirata: A korona és a kereszt legyen a pecsét ereje. Bár e töviskorona a későbbi királyok alatt már nem szerepel, a kettőskereszt szimbolikája a keresztény királyságra utalás ezzel lényegében kialakult. Ezt hangsúlyozta a kettőskereszt tövéhez helyezett, majd a kereszt alá illesztett talapzathoz, illetve az abból kialakított hármashalom középső részére alkalmazott nyílt aranykorona is. Hármashalom A hármashalom (amely a színes címerábrákon zöld színben szerepel) valószínűleg a magyar heraldika természetességre törekvő ábrázolásmódjának köszönheti a létét: a nyugati címerművészetben előszeretettel lebegtetett címerképeket hazai címeralkotásunk szívesebben ábrázolta valósághű módon. Így a kardot kézbe adták, a lebegő személyek, tárgyak alá zöld pázsitot, talapzatot, halmot stb. tettek. E talapzat megtöréséből alakult ki az a gótikus stílusú lóhereív, amely a 13. század utolsó három évtizedében főleg egyes királynéi pecséteken jelentkezett, majd hármasheggyé (-halommá) fejlődött. Nagy Lajos (1342 82) királyunk első nagy kettőspecsétje metszőjének olyan jól sikerült a hármashalom és a kettőskereszt együttesének a kiképzése, hogy az 1990-es évek szlovák államcímere is azt mintázza. A hármashegy ma is ismert szimbolikája bizonyíthatóan csak jóval később, a 18. századra alakult ki. A 17. század végén egy portugál jezsuita a hármashalmot Magyarország három legnagyobb hegyének értelmezte, majd a 18. században meginduló magyar heraldikai irodalom már a konkrétan megnevezett három nagy hegységet, a Tátrát, Mátrát és a Fátrát értette rajta. (De emellett még jóval a hármashegy állandósuló szereplése után is próbálták a hármashegyet a Golgotával, Pannonhalma vidékének dombjaival, sőt az ország három vezető társadalmi rendjével is azonosítani...) Elképzelhető, hogy a három hegyre vonatkoztatott szimbolika a címer másik alkotóelemének, a vörös-ezüst sávozatnak a négy nagy hazai folyóra alkalmazott értelmezése párjaként alakult ki. Sávozott pajzsmező Államcímerünk másik, napjainkig élő eleme a vörössel és ezüsttel (általában) hétszer vágott pajzsmező. Először Imre király egy 1202. évi oklevelének arany függőpecsétjén (bulláján), a hátlapon szerepel. Itt a vágásokban hét (2 + 2 + 2 + 1) lépő oroszlánt s középen egy-egy apró pajzsot is megfigyelhetünk. Hasonló, hétszer vágott pajzsot találunk hét oroszlánnal II. András király aranypecsétjén (bulláján) és az 1220-as években használt kettős viaszpecsétjén. Utolsó, 1235. évi kettőspecsétje is hétszer vágott, és kilenc (3 + 3 + 2 + 1) oroszlán látható rajta. A sávozott címer II. András halála után és az Árpád-kor vége felé mint uralkodói jelkép háttérbe szorul. Egyre inkább a királyi családhoz tartozó (de nem uralkodó) hercegek pecsétjein, zászlain fordul elő. A heraldikusok véleménye szerint a sávozott (hétszer vágott) pajzsmező spanyol mintákat követ. Imre királyunk a távoli Aragóniából választott magának feleséget. Az aragón uralkodók címerpajzsának vörös mezejében arany cölöpök láthatók. A magyar kutatók szerint Imre király nem akart szégyenben maradni messze földről érkező felesége és annak lovagi kísérete előtt, s a függőleges osztású vörös-arany pajzsmező magyar ellenpárjaként a vörös-ezüst sávok ismétlődő vízszintes sorát választotta címerébe. Azt a szakemberek általában elfogadják, hogy a 13. század második felétől a vörössel és ezüsttel hétszer vágott mező lehetett az Árpád-ház családi címere szemben a királyi hatalmat jelképező kettőskereszttel. Ezt az is alátámasztja, hogy 1235 után a pecsétjükön, zászlajukon sávozott mezőt szerepeltető királyi hercegek, ha trónra léptek, addigi címerüket felcserélték a kettőskeresztessel. Oroszlánok Problematikus s egyértelműen ma sem megoldott a különböző pecséteken szereplő oroszlánok szimbolikája s esetenként eltérő száma. Lehetséges magyarázatként úgy értelmezhetők az így eltérő címerváltozatok, hogy az 2
oroszlán nélküli ábrák mutatják a családi címert, s ehhez viszonyítva Imre és András királyi tisztségük kifejezésére az oroszlánok szerepeltetésével címertöréshez folyamodtak. Az oroszlánok szimbolikájának egyértelmű megfejtése gyakorlatilag lehetetlen. A már az ókortól királyi hatalmi szimbólumként szereplő állatok királya olyan gyakran fordul elő a középkori heraldikában, hogy kialakult a mondás: Akinek nincs címere, oroszlánt visel. De Krisztus-jelképként is ismert volt az oroszlán, sőt a Németrómai Birodalomban kialakult szokás szerint a sas az uralkodó híveinek, az oroszlán a császár ellenfeleinek a szimbólumaként volt használatos. A különböző magyar királyok vágásai közt szereplő hét, illetve több oroszlán hét magyar (és a hozzá csatlakozott néhány kabar) törzs feletti uralomra utaló jelentése forrásos bizonyítékok hiányában egyelőre feltételezés marad. Ugyanakkor az oroszlán a korai Magyarországon is uralmi jelvény lehetett, később azonban feleslegessé vált, miután a sávozott mezővel együtt használni kezdett kettőskereszt az Árpád-házi származás mellett a keresztény királyi hatalmat is kifejezte. Liliomok Anjou-házbeli királyaink címereiken is hangsúlyozni kívánták, hogy ha leányágon is az Árpád-ház örökösei. Ezért szívesen szerepeltetik a vágásokat királyi pecsétjeik hasított (azaz függőleges vonallal két részre osztott) címerpajzsain, miközben nagy kettős pecsétjeik hátlapját az uralmi jelvény, a hármashalom közepén álló kettőskereszt foglalja el. A hasított címerpajzsok másik, kék mezejét az arany (heraldikai) liliomokkal behintett családi Anjou-címer tölti be. Amint az Anjouk egyre inkább magyar király voltukat helyezték előtérbe, a két címeres mező közül a vörössel és ezüsttel hétszer vágott magyart helyezték az első (előkelőbb) helyre, s az Anjou-liliomokkal behintett mező következetesen a második helyre került. Anjou-kori címereinknek már jó néhány színes példánya is ránk maradt a Képes Krónika miniatúráiból, de Nagy Lajos királyunk címerét a Nyugat-Európában működő Gelre herold is megörökítette címerkönyvében. A 14. században a királyi pecséteken a vágásos-liliomos pajzsmezők és a kettőskeresztet ábrázoló címerpajzsok egyaránt előfordulnak. Emellett Anjou királyaink előszeretettel használtak patkót harapó struccos sisakdíszt, s az általuk nagy becsben tartott lovagszent, I. László (1077 95) csatabárdot tartó alakját is szívesen tüntették fel pajzstartóként heraldikus ábrázolásaikon. Miután Nagy Lajos élete végén a lengyel királyi címet is viselte (1370 82), a Piastok aranykoronás ezüst sasát is felvette címerpajzsára. A Gelre herold által megörökített címer ábrája is így mutatja Lajos címerét, a negyedelt pajzs negyedik ábrája a három dalmát koronás leopárdfej. (Későbbi királyi címereinken ezek kék mezőben arannyal ábrázolva fordulnak elő.) Az ország jelvénye A 14. századra Európa különböző országaiban az ott hosszabb ideje uralkodó családok címereit kezdték az illető területek címereinek is tekinteni. Így lett a Babenbergek kihalása (1246) után e család vörös mezőben ezüst pólyája Ausztria címere. 1295-ben már Lengyelországban is az ország címerének tartják a Piastok fehér sasát. Svédország háromkoronás címere is így lesz az 1364-ben trónra lépő Albrekt király Mecklenburgból magával vitt családi jelvénye. Magyarország címerét már 1294 95-ben e néven említi Villani olasz történetíró, s a zürichi címertekercs is Magyarország címerét rajzolja le. Ezek azonban külföldi források. Hazai forrásaink közül Nagy Lajos édesanyja, Erzsébet királyné hagy 1380-ban készült végrendeletében egy ereklyetartó ládikót királyi fiának, amelynek az egyik oldalán sas, a másikon Magyarországnak a címere van. A következő évben a Velencével kötött turini béke megfogalmazója úgy írja elő a köztársaság által adni rendelt évi 7 ezer dukát fizetését Nagy Lajos és utódai számára, hogy az összeget a felséges királynak, utódainak a királyságban és a koronában, magának a királyságot képviselő koronának és a korona helyett megjelenőknek kell kiszolgáltatni. Amikor 1386-ban Mária királynő (1382 95) és édesanyja a Horvátiak fogságába esett, az országot irányító királyi tanács egy hasított, első sávozott mezeje pajzstalpában halmot, második mezejében talapzatra helyezett kettőskeresztet ábrázoló pecsétnyomóval erősítette meg az ideiglenesen király nélkülivé lett királyság kormányzása céljából kiállított okleveleit. Körirata is jellegzetes: Magyarország országlakóinak a pecsétje. 1401-ben már a királyi tanács urai tartóztatták le Zsigmond királyt (1387 1437) és vésettek kettőskeresztes pecsétnyomót az általuk királytalanított királyság kormányzásához Magyarország Szent Koronájának a pecsétje körirattal. Amint láthatjuk, a kifejlődő, az éppen uralkodó király személyétől elváló államfogalom címere is az eddigi uralkodói címer lett, s így a vörössel és ezüsttel hétszer vágott címerábra, valamint a kettőskereszt most már az ország területe feletti uralmat gyakorló főpapok és bárók hatalmára utaló szimbólum, s egyúttal területi 3
értelemben is Magyarország címere lett. (Az 1445:XV. törvénycikk a kettőskeresztet már egyenesen az ország jelvényének mondja.) Államcímer A magyar államcímer fogalma a 14. század végére 15. század elejére tehát lényegében kialakult. Újabb és újabb dinasztiákhoz tartozó királyaink ezután mindig saját családi meg országcímereiket egyesítették a magyar sávozott mezővel, illetve a kettőskereszttel. A 15 16. század fordulójára a vörös-ezüst sávozatot az ország négy folyójával (Duna, Tisza, Dráva, Száva) azonosították, s miután ez a magyarázat Werbőczy István Hármaskönyvébe is bekerült, általánosan elterjedt. A vörössel és ezüsttel sávozott mező, valamint a hármashalom középsőjén álló kettőskereszt közti korai finom különbség elenyészett, egyre inkább ugyanazon pajzsban alkalmazták őket, azonos, Magyarországra utaló jelentéssel. A magyar címerfejlődés sajátja, hogy mindkét ősi címerváltozatunkat hosszú évszázadokon keresztül használta, s egy-egy önálló pajzsmezőbe helyezve, közös pajzsra emelve napjainkig megőrizte. 2. Képek 4
5
6
7
8
9
1. A herold FARKAS Ildikó A herold A herold középkori hivatalnok volt. Kezdetben a fejedelmi udvarokban a lovagi intézmények és az udvari szertartások rendjét felügyelte, valamint krónikákat írt és vezette a címerkönyveket. A hierarchikusan szerveződő heroldok élén a címerkirály állt. A lovagkor letűnésével feladatuk a címerek felügyeletére és nyilvántartására szűkült, már nem volt szükség egy egész hivatalra, hogy ezt a feladatot ellássa, így a 16. századtól nagyrészt már csak a címerkirály tiszte létezett. A fejedelmi udvarokban ő ellenőrizte az adományozott címerek helyességét. Munkájuk megkönnyítésére a heroldok lerajzolták a címereket. Ezeket formájuk alapján címertekercseknek vagy címerkönyveknek nevezzük. 2. Képek 10
1. Állami, nemzeti zászlók PANDULA Attila Állami, nemzeti zászlók Az ókori jelvényektől a polgári trikolórig Zászlók (illetve zászlószerű szimbólumok) a legkorábbi időszakokból, különféle kultúrákból ismeretesek, például az ún. vexilloidok (rúdra szerelt jelvények, textil vagy más kiegészítésekkel). Ókori jelvények Rúdra szerelt jelvény ismeretes az ókori Egyiptomból is. Megjelentek mint országrészek szimbólumai s mint katonai jelképek egyaránt. De találkozunk hasonlóval Asszíriában, a hettitáknál, az ősi kínaiaknál, illetve indiaiaknál is. Vexilloidok ismertek voltak az ókori görögöknél és a karthágóiaknál is. Elsődleges volt ezen jelvények katonai használata: a hangtalan vezénylés eszközeinek számítottak, jelzésre használták őket. Ezek a tárgyak megjelentek az uralkodók környezetében (hatalmi jelvényként), és mindenképpen használtak ilyeneket hajókon is. A későbbiekben a rúdra erősített jelképekhez szalagokat, textíliákat erősítettek. Az ókori görögöknél phoinikisnek hívták a hajóikat jelző, bíborszínű textíliát, amelyeket pl. Themisztoklész is használt a szalamiszi (Kr. e. 480) ütközetben. A Római Birodalomban igen sokrétű zászlóhasználat érvényesült. Ezek jelölték pl. az egyes katonai főhadiszállást (vörös vagy bíbor színű vexillumok). Általános volt ezeken a jelvényeken a sasos szimbólum. A légiók zászlója, az aquila (sasos hadijel), a kisebb katonai egységek a signát hordozták. A sárkányt motívumként Traianus császár vezette be, Dáciában aratott győzelme (Kr. u. 106) után. (Sárkányos zászlókat a perzsák és a szkíták is használtak.) A 6. században (totemszimbólumként) a török kagánok farkasfejet, a szkíták pedig szarvast tűztek zászlójukra. A kereszténység felvétele körüli időszakban alapvetően megváltoztak a szimbólumok, illetve átalakult maga a zászló formája is. A római és a bizánci császárok hatalmi jelvénye a labarum volt (hosszú nyélen függő hadizászló), kezdetben a nyél végén a tradicionális római sassal ékesítve. Nagy Konstantin (306 337) a zászló fölé, a sas helyére a keresztet és Krisztus monogramját (X és P) tétette. Így keletkezet a keresztes zászló, a vexillum crucis. Középkor: zászló címerrel A középkorban mindenfelé sokféle zászlót használtak. Általános volt az ún. gonfanon (ilyen zászlót adott III. Leó pápa 800-ban Nagy Károlynak). Egy másik elterjedt zászlóféleség neve az oriflamme volt. A német császári zászló a 10. századtól bíborszínű, a 13. század közepétől pedig aranyra változik. A lovagi korszakban általánossá vált a zászlók címerekkel való ékesítése (banniére). Ez egyben a zászló formájának változását is hozta. A gonfanon (típus) esetében annak hosszanti tengelye ugyanis a zászló rúdjával derékszöget zár be, a jelvénynek pedig fejjel a zászlórúd felé fordulva a lobogó tengelyében kellett elhelyezkednie. A banniérek esetében viszont a zászló tengelye a rúddal párhuzamosan fut, s a lapján található címerkép ferdén jobbra fordulva a rúdba kapaszkodik. A hűbéri korban a banniére használata a legtekintélyesebb seniorok előjoga volt. A kisebb rangú személyek a háromszögletű, címeres pennont viselhették. Ez, rangemeléskor, egyik csúcsának lemetszése által banniérevé változhatott. Egyes területek adományozásánál az uralkodó jelképesen zászlót adott át. A középkorban az uralkodók által használt központi hadizászló számított az állam jelképének. Ez az uralkodó, az ország és a nép jelképe is volt egyben. A keresztes háborúk idején kiterjedt zászlókultusz érvényesült. A Szentföldön harcolók kereszttel ékesített zászlókat használtak. A harmadik keresztes háború idején, 1188-ban, a franciaországi Gisors-ban a részt vevő országok katonai vezetői abban állapodtak meg, hogy seregeik különböző színű keresztet viseljenek. Ez nagy hatással volt a nemzeti zászlóhasználatra. 11
A zászlókon általános volt a címerek megjelenítése, sőt egyes zászlók lényegében nagy méretű, textíliákon elhelyezett címerek voltak, az azokon szereplő heroldalakoknak, illetve címerképeknek feleltek meg. Hajólobogók A hajózásnál, különösen pedig a tengeri hajózásnál ősi időktől általános volt a jelkép-, jelhasználat, lobogóhasználat. A tengeri hajózás elterjedésével általánossá vált jól elkülöníthető, egyszerű, könnyen felismerhető lobogók használta. Például a mediterrán térségben nagy jelentőségre tett szert Velence Szent Márk szárnyas oroszlánjával ékes lobogója, Genova vörös keresztes lobogója, illetve a Máltai Lovagrend vörös alapon nyolcszögű fehér kereszttel, illetve később (sima) fehér kereszttel ékes lobogója. A hadihajók által használt lobogók hadilobogók, a kereskedelmi hajók pedig ugyancsak eltérő kereskedelmi lobogókat használtak a későbbiekben. Ez utóbbiak gyakran megfeleltek a nemzeti lobogónak. A lobogófejlődés során jelentős szerep jutott a vízszintes, vörös-fehér-kék sávokból álló németalföldi lobogónak, amelyet világszerte használtak a holland tengerészek. Ezt vette át a későbbiekben fehér-kék-vörös formában az Orosz Birodalom, s rajta keresztül, különféle formában, alakban, összeállításban a szláv államok nagy része (s használják napjainkban is). A nemzeti zászlók kialakulásánál szerepet játszottak az itáliai városköztársaságok által használt bannerek, amelyek különféle színekben készültek, címerekkel és jelvényekkel ékesítették őket, s egy idő után háttérbe szorították a kizárólag heraldikus jellegű zászlókat. A 16. századtól vált általánossá a különféle lovas és a gyalogos egységek (eltérő formájú és jellegű) zászlóhasználata. Polgári kor: trikolór, kokárda A zászlófejlődésben igen nagy szerep jutott az ún. trikolórnak mint a polgári állam (lényegében a maival teljesen azonos értelmezésű) szimbólumának. Kialakulása szorosan kapcsolódik egy másik jelkép, a (francia) kokárda használatához. Ezt Franciaországban, különféle színösszeállításokban, XIII. Lajos (1610 43) uralkodásától kezdődően használták. A francia forradalom idején előbb a kokárda kapott kiemelt szerepet, majd trikolórrá alakulva, a királyi (fehér) zászlót is háromszínűvé alakítja, s az egész nemzet szimbólumává vált. 1789. július 31-én lett a vörös-kék kokárda háromszínűvé. La Fayette tábornok e napon terjesztette a párizsi városi tanács elé a nemzetőrség szabályzatát, s a királyság fehér színeivel is kiegészített kokárdáját. Azóta a kék-fehér-vörös francia trikolór a forradalom és a polgárság jelképe. (A kék a királyi címerből, a fehér a királyi zászlóból, a vörös Párizs címeréből származik.) A francia törvényhozás 1791-ben a háromszínű zászlót, 1793- ban pedig a kokárdát általánosan kötelezővé tette. A francia forradalomban vörös zászlókat is használtak: 1792- ben a nép ilyen színű zászlók alatt kelt fel a királyság megdöntésére. A napóleoni háborúk idején a trikolór sokfelé elterjedt, népszerűvé vált különféle színösszeállításokban, illetve formákban. Először a francia befolyás alatti bábállamok használták (pl. Anconai Köztársaság: 1797 98, Helvét Köztársaság: 1798 1803). Ez a zászlóforma a 19. század során világszerte általánossá vált, s meghatározó alaptípust alkotott a nemzetközi zászlótörténetben. Az analóg német nemzeti szín, a fekete-vörös-arany, eredetileg a jénai Burschenschaftok színe, s 1816-tól kezdődően terjedt el, vált népszerűvé. 1848-ban a birodalmi gyűlés ezeket a színeket tette a Német Szövetség zászlószíneivé. 1871 1918 között a fekete-fehér-vörös volt a Német Birodalom nemzeti színe, majd 1918-tól ismét a fekete-vörös-arany lett a német zászló színe. 1933-tól azonban a nemzetiszocialista párt zászlója lett (elsőként) pártzászlóból nemzeti zászlóvá (vörös alapon, fehér körben fekete horogkereszt). A vörös zászló karrierje A vörös színnek forradalmi szimbólumként való használata a 19. században terjedt el. Ezt használták az 1848. évi francia forradalomban, az 1871. évi Párizsi Kommün idején is. Ez volt a tradicionális zászlószín az 1905. évi orosz, illetve az 1917. októberi orosz forradalmak időszakában. 1918. április 8-tól (hivatalosan) az Orosz Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaság állami zászlója a vörös lobogó lett. Ezt a különféle szervezeti (illetve elnevezés-változások) idején is, egészen a rendszerváltozásig fenntartották. A szovjet mintát egyes (elsősorban ázsiai) szocialista országok követték. 12
A világ zászlóhasználata különösen az 1960-as évektől vált színessé, a korábbi gyarmatok folyamatos függetlenné válásával szaporodott a zászlóhasználók köre. Ezek zöme döntően, a tradicionális példákat követve, trikolór jellegű zászlókat vett fel, de előfordulnak más formák is. A rendszerváltásokat követően döntően a nemzeti hagyományok kerültek előtérbe az egyes országok zászló- és lobogóhasználatában. Korai magyar zászlók és lobogók A magyarok a korai időszakokban feltehetően totemszimbólumokkal ékesített vexilloidokat használtak. Bizonyos időszaktól kezdve textilből készült zászlóik is lehettek. A zászlószín tradicionálisan a vörös volt, kezdetben a zászlólapon, zászlócsúcson totemjelekkel. Hosszú időn keresztül kizárólagosan katonai zászlóhasználat volt őseinknél. A keresztény állam megalapítását követően a zászlókra úgy a zászlólapra, mint a zászlócsúcsra keresztény szimbólum, a kereszt került. Maga a vörös szín hosszan fennmaradt katonai zászlószínként. Anonymus szerint a magyarok nagy hadi vállalkozásoknál központi (közös) királyi zászlót használtak, de a főzászlón túl az egyes seregeknek (részeiknek) is voltak zászlóik. A királyi zászló, illetve más hadi jelek igen szoros kapcsolatot mutatnak az államcímerrel, annak változásaival (pl. szín- és motívumhasználat). A címeres zászló Magyarországon a 13. században jelenik meg a címeres zászló. E korban a magyar király zászlója számított az ország zászlójának ( állami zászló ). III. Béla (1173 96) uralkodásától kezdődően használtak kettőskeresztes, Imre király (1196 1204) korától kezdve pedig vörös-ezüst sávos zászlókat. Ezek a jellegzetes motívumok hosszú évszázadokon át fennmaradtak. A legrégibb (európai összehasonlításban is igen korai) magyar zászlók a 13 14. század fordulójáról maradtak fenn. Ezek III. András (1290 1301) özvegyének, Habsburg Ágnesnek temetési (halotti) zászlói. Eredetileg zöld színűek voltak vörös kettőskereszttel. Az egyik példány vörös és zöld, egy másik zöld szegélyezéssel ékes. E zászlók végükön ötszárnyúra vannak vágva. A 14. századból ismeretes az első (zöld fehér vörös) zászlóábrázolás, a póniki (Poniky) római katolikus templomban, a Szent László-falképcikluson. Igen érdekes, piros-fehér-zöld mandorla tanulmányozható a gömörrákosi (Rakoš) Szentháromság-templomban (14. század). 1380 körüli a legkorábbi magyar lobogóábrázolás (sávos, címeres) a zárai Szent Simeon ezüstkoporsón. A vegyesházbeli királyok uralkodása idején a zászlófejlődés igen nagy mértékben követte az uralkodói (állami) címer alakulását. Így a sávok mellett a királyi család címermotívuma is szerepelt a zászlókon. Mátyás (1458 90) uralkodása alatt nagy számban használtak zászlókat. Az uralkodói zászlóhasználat nagymértékben kötődött a korabeli címerhasználathoz. 1514-ben, a Dózsa-féle parasztháború idején, fehér alapon vörös keresztet használtak a felkelők zászlóikon. A mohácsi csatában a törökök kezébe került az ország zászlója. A török kor A török elleni harcok idején alapvető volt a katonai zászlóhasználat. Úgynevezett főkapitányi zászlót használt Zrínyi Miklós dunántúli főkapitány Szigetvár védelménél 1566-ban. A végvárak élén álló kapitányok a tisztség elnyerésekor mindig kaptak zászlókat. A katonai egységek egymástól eltérő méretű, jellegű zászlókat használtak. Bár a zászlók egyediek voltak, egyre inkább állandósultak ezeken különféle motívumok, így az országcímer (az uralkodó címere, annak magyar változata), Szűz Mária a kis Jézussal (Patrona Hungariae), lángnyelvek (amelyek szentlélek-szimbólumok voltak). A korabeli zászlók jelentős része ún. fecskefarkúvolt. A színek között többségben volt a vörös, de voltak fehér, zöld és kék színű zászlók is. Méret és jelleg szerint jól elkülöníthetők ez idő tájt a gyalogsági és a lovassági zászlók. 13
1557-től Jean Agricola (Hans Bauer) egyik tornaképén látható egy hangsúlyozottan piros-fehér-zöld magyar színeket mutató, lovon ülő üstdobos, akinek üstdobzászlója, ruhája, kalpagtolldísze, lovának fejkantártolldísze (utalva a figura magyar voltára) a hármas színt mutatja. A 16. századtól meglehetősen jól dokumentálható magyar királykoronázásokkor szintén jelentős szerep jutott a zászlóknak, színeknek is. Például országzászló (uralkodói zászló), társországi, illetve igényterületek zászlóinak használata. A koronázásnál jelentős szerepet kaptak (pl. a dekorációban, a koronázási domb felépítményénél, az alkalmazott virágdíszítésben) a pannon színek, a piros-fehér-zöld. Szerepük mindvégig megmaradt. A nemzeti függetlenségi harcok idején (Bocskai-szabadságharc, illetve Bethlen Gábor kora) általános volt a vörös színű, magyar államcímerrel, illetve a fejedelem családi címerével (is) ékesített zászlók használata. A Habsburgok és a zöld-vörös A Rákóczi-szabadságharc időszakában (1703 11) is igen sokszínű zászlóhasználat létezett. A fejedelem a reguláris hadsereg fontos velejárójának tekintette a zászlókat, s törekedett katonasága e hadi jelvényekkel való ellátására. Ismeretes ekkortájt a vörös-fehér (ezüst) sávos zászló használata. Egyes zászlókon az államcímer, más példányokon a Rákóczi család címere látható. A Patrona Hungariae alakja is szerepel ezeken a hadizászlókon. Színük sokféle, így pl. fehér, zöld, kék, vörös, illetve kék-vörös (ez utóbbi a Rákóczi család színe). Az 1715:VIII. tc. által létrehozott állandó hadsereg zászló- és színhasználatában inkább a birodalom egészének hagyományai kerültek előtérbe. A magyarországi eredetű katonai alakulatok egy része azonban hangsúlyozottan magyar jellegű zászlókat használt. 1764-ben magyar színként a zöld- vörös színeket adta meg gróf Esterházy Ferenc magyar udvari kancellár. A 18 19. századokban, a Habsburg uralkodók idején is, folytatódott az a gyakorlat, hogy magyar uralkodóként kiadott fontosabb okmányok színösszeállításánál piros-fehér-zöld szerepelt (pl. fehér mappa, hangsúlyos címerrel ékesítve, vörös és zöld szalagokkal összekötve). A trikolór A magyar címer (s általa a nemzeti színek) védelmében sikeresen lépett fel a Magyar Udvari Kancellária a 18. és 19. századokban. A 18. század legvégén (éppen a francia forradalmi trikolór hatására) nálunk is átértelmeződnek a hagyományos nemzeti színek. A Habsburg Birodalomban (központilag) ez idő tájt a feketesárga színeket használták, nálunk a piros-fehér-zöld terjedt el egyre inkább. (Habsburg Lotharingiai) József nádor és hitvese, Alexandra Pavlovna, 1801- ben Nógrád megye nemesi felkelőinek zászlójára kötött nemzetiszín szalagot. A reformkorban országszerte népszerű volt a nemzeti színek használata. Azok hivatalossá tételére az 1832 36. évi országgyűléstől kezdődően törekedtek. A nemzeti színek, zászlók, jelképek 1848 49-ben különös jelentőségre tettek szert.* * Vö. erre e számunkban Fónagy Zoltán és Bona Gábor írásait! (A szerk.) 2. Képek 14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
1. A korona és a király 184849-ben FÓNAGY Zoltán A korona és a király 1848 49-ben Rendszerváltás és jelképek Az 1848. évi polgári forradalommal évszázados társadalmi berendezkedés és politikai intézményrendszer tűnt el egy csapásra, illetve megteremtődtek a modern állam és társadalmi-gazdasági rend alapjai. I. Államformák Az áprilisi törvények életbelépésével Magyarországon a rendi- képviseleti monarchiát a polgári jellegű alkotmányos monarchia váltotta fel. Az áprilisi törvények radikális változást eredményeztek a hatalom gyakorlásának addigi rendjében. A hatalmi ágak teljes és következetes szétválasztása ugyan nem történt meg, ám ügyeltek arra, hogy a különböző hatalmi központok (király, országgyűlés, kormány) egymás rovására ne növelhessék befolyásukat; s az egyensúlyt alkotmányos eszközökkel ne lehessen felbillenteni. Az új rendszerben a legfőbb államhatalom, a szuverenitás megtestesítője és forrása a kétpólusú törvényhozás volt, amelyet két egyenrangú tényező alkotott: a király és az országgyűlés. A gyakorlatban az országgyűlés rendelkezett erősebb pozíciókkal, mert az uralkodó intézkedései csak akkor voltak érvényesek, ha a parlamentnek felelős miniszterek egyike ellenjegyezte azokat. Olyan lényeges politikai aktusokhoz, mint a költségvetés elfogadása vagy a miniszterek felelősségre vonása, nem is szükségeltetett az uralkodó közreműködése. Ugyanakkor a királyi hatalom sem vált formálissá, hiszen az uralkodó elnapolhatta vagy feloszlathatta az országgyűlést, illetve megtagadhatta a törvények szentesítését. Forma szerint a király birtokolta a végrehajtó hatalmat, ám a gyakorlatban azt az általa kinevezett, de lényegében tőle függetlenül működő kormány gyakorolta. A minisztériumnak csak néhány kivételes kérdésben kellett megszereznie az uralkodó jóváhagyását. A rezervált jogok közé tartoztak a király főkegyúri jogával összefüggő intézkedések (pl. püspökök kinevezése), a nemesség és a címek adományozása, illetve a legfontosabb, a hadsereggel kapcsolatos rendelkezési jogok. Noha a király főleg a kormány kinevezése révén továbbra is rendelkezett bizonyos felügyelettel a végrehajtó hatalom felett, annak munkájára elsődlegesen a népképviseleti alapra helyezett országgyűlés gyakorolt befolyást. Az igazságszolgáltatás terén is fontos jogosítványokat őrzött meg az uralkodó (a felsőbíróságok bíráinak kinevezése, kegyel- mezés), ám a miniszteri ellenjegyzés kötelezettsége egyúttal korlátozta is azokat. Az áprilisi törvények az uralkodói jogokat viszonylag pontosan rögzítették. A hatalmi egyensúly fenntartása érdekében a törvényalkotók a polgári parlamentáris monarchiák az uralkodó uralkodik, de nem kormányoz elvét igyekeztek érvényesíteni. A királyi hatalom lehető legpontosabb szabályozását az is indokolta, hogy a magyar király szokásszerűen az országon kívül, azaz idegen környezetben élt. Az új szabályozás egyik fő célja ezért a bécsi befolyás kiküszöbölése volt. Bécs a korabeli magyar szóhasználatban egyszerre testesítette meg a külső, azaz a nemzeten kívüli befolyást (amit az uralkodó idegen tanácsadói, birodalmi kormányszervei képviseltek, s amelyet közkeletű szóval kamarilla elnevezéssel illettek), illetve az abszolutisztikus jellegű kormányzást. Az uralkodó személyén keresztül érvényesülő idegen befolyás kiküszöbölése volt a fő célja annak is, hogy 1848 tavaszán jelentősen megnövelték egy negyedik, speciálisan magyar hatalmi tényezőnek, a nádori méltóságnak a súlyát. (Június 26. és augusztus 14. között István főherceg az udvar innsbrucki tartózkodása miatt a királyi teljhatalmat birtokolta.) A királyság intézménye Az 1848-as alkotmányos monarchiában a kormányzáshoz nélkülözhetetlennek tűnt az uralkodótól származó legitimáció. (Például a román vagy szerb nemzetiségi mozgalmakkal szemben esély sem lehetett az állampolgári engedelmesség kikényszerítésére, ha egy rendelet nem a király, illetve a császár nevében, az ő aláírásával érkezett). V. Ferdinánd (1830 48) uralkodói alkalmatlanságának lényeges szerepe volt abban, hogy 1848 nyarán kora őszén a politikai viszonyok összekuszálódtak: a jóságos királlyal az erőviszonyok változásának megfelelően egymással homlokegyenest ellenkező rendelkezést is aláírattak. (A magyar törvényhozásban való részvételét pedig egyszerűen elszabotálták.) A királyság intézményét mint legitimációs tényezőt még a tényleges 25
szakítás után is használta a kormány, legalább formálisan: a hadügyminisztérium például 1848. december elejéig a király és a haza nevében formulát használta hivatalos iratain. Az uralkodói hatalom következetlen, ellentmondásos, nem rendeltetésszerű használata természetesen súlyosan megtépázta a királyi trón tekintélyét, legitimációs válságot idézett elő. Ezt a helyzetet a birodalmi hatalmi központ egy új az ellentmondásos intézkedések s főképpen a magyar alkotmányosság szentesítése által nem kompromittált uralkodó, az ifjú Ferenc József trónra ültetésével oldotta meg 1848. december 2-án. (A nyílt fegyveres konfliktus kirobbanásának napjaiban, szeptemberben egyébként magyar részről is fontolóra vehettek egy hasonló jellegű megoldást: Kossuth állítólag felajánlotta István főhercegnek a magyar koronát, ám ő a családi törvénynek engedelmeskedve elhárította az ajánlatot.) Négy nappal később zárt ülésben vitatta meg az országgyűlés, hogyan reagáljon az eseményre. Csak néhányan szóltak amellett, hogy ismerjék el az új uralkodót, a túlnyomó többség elfogadta a Kossuth által fogalmazott határozat-tervezetet, amely közjogilag érvénytelennek tekintette a Habsburg-család belügyeként kezelt lemondásokat, illetve Ferenc József trónra léptét. A december 7-i nyilvános ülésen elfogadott országgyűlési határozat leszögezte, hogy a magyar királyság kétoldalú kötésen alapszik, [...] törvényes királynak csak az tekinthető, ki a nemzettel országgyűlési egyezkedés útján koronázási egyességlevelet kötött, az ország alkotmányára, jogaira s törvényeire megesküdött s ezen eskü következtében Szent István koronájával megkoronáztatott. Mivel a családi lemondások s jogátruházások iránt a magyar nemzet előlegesen még csak meg sem kérdeztetett, Ferenc Józsefet nem tekintik legitim uralkodónak. Az országgyűlés szigorúan a honárulás törvényes büntetésének súlya alatt megparancsolta minden polgári és katonai hatóságnak, hogy az új hatalomtól semmiféle utasítást ne fogadjon el, azt törvényesnek ne ismerje el. Trónfosztás Az országgyűlési határozat következtében a jogi fikció és a valóság között mély szakadék keletkezett: magyar részről jogilag továbbra is V. Ferdinándot tekintették királynak, aki azonban akadályoztatva van uralkodói jogainak gyakorlásában. Az ellentmondást 1849 áprilisában a Függetlenségi Nyilatkozat oldotta fel. A dokumentum már nem tulajdonított nagy jelentőséget annak, ki a jog szerinti, illetve a tényleges uralkodó: a népfelség elvére hivatkozva az egész Habsburg Lotharingiai-dinasztiát megfosztotta az uralkodás jogától, és száműzte az országból. A nyilatkozat nem foglalt állást az államforma kérdésében azt az országgyűlés későbbi döntésére hagyta, de a miniszterelnök az új berendezkedést köztársasági irányúnak nevezte. A királyi trón betöltése a szabadságharc utolsó heteiben került csak szóba. A kilátástalan helyzetben az oroszoknak tett békeajánlat egyik pontja felvetette, hogy a cári család egyik tagja kerülhetne a magyar trónra, amennyiben elfogadná az áprilisi törvényekre alapozott alkotmányos monarchia államformáját. A politikai jellegű tárgyalások elől elzárkózó orosz hadvezetés azonban válaszra sem méltatta az ajánlatot. II. Az állami jelképek változásai 1848 49 folyamán a politikai erőviszonyok állandó változása szinte folyamatos mozgásban tartotta az államjogi berendezkedést is. A közjogi viszonyok módosulása gyakorlatilag azonnal maga után vonta az állami szimbólumok: a címer, a zászló, illetve az alkalmazott színek változásait is. A tárgyi jelképek, illetve a szimbolikus cselekvések a 19. században még sokkal nagyobb jelentőséggel bírtak, mint ma. A politikai elit a sorsdöntő pillanatokban is nagy gondot fordított arra, hogy a nemzeti, illetve állami szimbólumok mindenkor pontosan tükrözzék a tényleges államjogi helyzetet vagy éppen az érvényesnek tekintett jogi fikciót. A politikai vezető réteg pontosan felismerte a közös jelképek a kokárda, a zászló és más jelvények szerepét a közösségek itt az állampolgári nemzet létrehozásában. Nemzeti színek Már az áprilisi törvények egyike a XXI. tc. intézkedett arról, hogy a nemzeti szín és ország czímere ősi jogaiba visszaállíttatik, azaz a birodalmon belül szuverenitását visszanyert Magyarország nemzeti lobogója és állami címere minden középületeknél s közintézeteknél minden nyilvános ünnepek alkalmával, és minden magyar hajókon [...] használtassék. A hatalomra került nemzeti liberálisok kezdettől nagy súlyt fektettek a szuverén magyar állam külföldi elismertetésére, illetve ilyenként való megjelenítésére. Kossuth már a Batthyánykormány hivatalba lépését követő napon átiratot intézett a király személye körüli miniszterhez, Esterházy Pál herceghez akit többnyire külügyminiszterként emlegettek, hogy a birodalom külképviseleteivel tétesse meg a szükséges lépéseket a magyar lobogó nemzetközi elismertetése érdekében. A kérdés annak kapcsán merült fel, hogy az adriai magyar 26
kikötőkből az itáliai háborús viszonyok miatt a hajók nem mertek osztrák zászló alatt kifutni, ezért kérték a magyar lobogó használatának engedélyezését. Kossuth kitűnő érzékkel ismerte fel a lehetőséget, s a kereskedelmi-közlekedési probléma gyakorlatias megoldása érdekében mintegy mellékesen megpróbálta felhasználni az összbirodalom diplomáciai szervezetét a magyar szuverenitás elismertetése érdekében. A kezdeményezést azonban valószínűleg hárította a birodalmi egység iránt elkötelezett külügyi apparátus, legalábbis semmilyen eredményét nem ismerjük. A címer Az állami címer első változását a területi integritás helyreállítása hozta magával. Miután az áprilisi törvények kimondták a Magyar Királyság és az Erdélyi Nagyfejedelemség unióját (majd ezt az erdélyi országgyűlés is elfogadta), a pénzügyminisztériumban megalkották a középcímer aktualizált változatát. Ez a ténylegesen Magyarországhoz tartozó területek szimbólumait tartalmazta, azaz a magyar kiscímer mellett Erdély, Horvátország, Szlavónia és Dalmácia jelvényeit. (Az utóbbi tartomány esetében azonban csak magyar jogi fikcióról beszélhetünk, hiszen Dalmácia ténylegesen az osztrák birodalomfél részét képezte.) Közérthetően fejezte ki a politikai, illetve közjogi viszony változását az ún. Kossuth-címer, azaz a korona nélküli kiscímer bevezetése. Először a radikális fiatal értelmiség lapja, a Márczius Tizenötödike alakította át a hivatalos szimbólumot, két lépésben, szinte olvasói szájába rágva mondanivalóját. A Nemzeti Színház szokásos műsorhirdetményében december 2-án még a helyén volt a korona, 5-én miután megérkezett V. Ferdinánd lemondásának, illetve Ferenc József trónra lépésének híre már leesőben ábrázolták, két nappal később pedig teljesen eltűnt a címerből. A radikálisok orgánuma ezzel is hangsúlyozni kívánta, hogy Ferenc Józsefet nem tekinti törvényes uralkodónak, sőt, magával a királyság államformájával is szakított. A gyakorlatban már elég széles körben alkalmazták a korona nélküli kiscímert, amikor 1849 tavaszán, a Függetlenségi Nyilatkozat után egy kormányzóelnöki rendelet hivatalossá tette azt, s egyúttal szabályozta a pecséthasználatot is ( a magyar álladalom pecsétje körirattal). Kossuthnak a nyilatkozat kihirdetésére vonatkozó rendelete tartalmazta azt az utasítást is, hogy a helyi hatóság minden címeket, felírásokat és jeleket, mi a száműzött dynastiával összeköttetésben van, minden közhivatalos és nyilvános helyeken eltörlend s eltávolítand, hogy a nép külsőképen is mindenben szemlélje, miként zsarnokaitól és véres jármától teljesen megszabadult. Világos után a neoabszolutizmus rendszere viszont a köztársasági eszmével azonosított Kossuth-címer használatát tiltotta be, s visszatért az 1848 előtti címerekhez. Az emigráció persze továbbra is a Kossuth-címert használta (például az ún. Kossuth-dollárokon), idehaza pedig a népművészetben élt tovább díszítő motívumként. Koronázási ékszerek A királyi koronát, valamint a hozzá tartozó jelvényeket és kellékeket 1790-től a budai palota Zsigmondkápolnájában, egy erre a célra kialakított kamrában őrizték. Biztonságáért az országgyűlés által választott két koronaőr felelt, de a gyakorlatban természetesen nem a magas rendi méltóságok, hanem gránátosokból szervezett katonai egység őrizte a legfőbb állami jelképeket. A koronázási ékszereket a következő évtizedekben csak rövidebb időre vitték el innen: II. Lipót és V. Ferdinánd koronázására 1790-ben, illetve 1830-ban Pozsonyba szállították; a napóleoni háborúk alatt 1805-ben Munkácson, 1809-ben pedig Egerben, majd Gyöngyösön helyezték biztonságba azokat. Míg a 19. század eleji háborús években csak elővigyázatosságból menekítették el, a szabadságharc hónapjaiban nagyon is reális fenyegetés kényszerítette kalandos útra a különleges tiszteletnek örvendő ereklyéket. Mivel a korona a maga fizikai valóságában főleg az új uralkodó trónra lépésekor játszott szerepet, nem véletlen, hogy az érdeklődés először 1848 decemberében, Ferenc József puccsszerű hatalomra kerülése után fordult a legitimitás e nélkülözhetetlen kelléke felé. A fővárosban elterjedt a hír, hogy a szeptemberben Bécsbe távozott István nádor a Szent Koronát is magával vitte, ezért az országgyűlés a bizonytalanság által felingerült kedélyek megnyugtatása tekintetéből bizottságot küldött ki, hogy ellenőrizzék, helyükön vannak-e az ékszerek. A megnyugtató jelentés után alig két héttel már biztonságba helyezésükről kellett gondoskodni. Miután az országgyűlés december 30-án elhatározta a főváros kiürítését, Kossuth az Országos Honvédelmi Bizottmány elnökeként megbízta Bónis Sámuel képviselőt, hogy országos biztosi rangban gondoskodjon a korona Debrecenbe szállításáról. A korona útja 27
Bónis a volt reformellenzék tekintélyes tagja, Kossuth pénzügyminisztériumának osztályvezetője a korona őrségét ellátó 24 gránátos segítségével a saját hintóján vitette át üggyel-bajjal a nagy vasládát a még csak épülő, de már járhatóvá tett Lánchídon az indóházhoz (a mai Nyugati pályaudvar elődje). Az értékes szállítmányt vasúton vitték Szolnokig, ahonnan szekéren jutott el Debrecenbe. A koronát itt a városházán őrizték, amíg június elején a kormánnyal együtt visszatérhetett Budára. Nyugalma azonban mindössze egy hónapig tartott: júliusban az ellenség közeledtével ismét elszállították. Szemere Bertalan miniszterelnök Szegedre szállíttatta, majd magával vitte az utolsó hetek további állomásaira: Nagyváradra és Aradra is. Itt saját elbeszélése szerint ellenőrzésképpen kinyittatta a ládát egy lakatossal, sőt a koronát kíváncsiságból fel is próbálta, s megállapította a súlyos tárgyról, hogy e föveg nem emberi fejre való. A temesvári csatavesztés után Szemere el akarta rejteni a koronát, hogy az osztrák dinasztia [...] a törvényesség e jelét a nép előtt fel ne használhassa. A miniszterelnök egy esetleges későbbi politikai alku során még jelentős tétnek hitte a koronát. Magával vitte Aradról, és a következő napokban több sikertelen kísérletet tett az elrejtésére. Sem osztrák kézre juttatni, sem megsemmisíteni nem akarta, pedig állítólag Batthyány Kázmér külügyminiszter azt tanácsolta neki: Törd össze vagy vesd a Dunába! (Házmán Ferenc országgyűlési képviselő és minisztériumi osztályfőnök emlékei szerint viszont éppen a magát republikánusnak valló Szemere akart így megszabadulni a terhes kincstől, s ő ti. Házmán Ferenc győzte meg annak lehetséges jövőbeni értékéről.) Végül a miniszterelnöknek Házmán és két hivatalnok segítségével augusztus 24-én Orsova közelében, a Havasalföldre vivő országút mellett egy mocsaras füzesben sikerült feltűnés nélkül elásni a nemzeti ereklyéket tartalmazó vasládát. Az emigráció első heteiben Batthyány Kázmért és Fülep Lajos volt kormánybiztost is beavatták a rejtekhely titkába, majd Kossuthnak is tudomására hozták azt. A jogfolytonosság jelképe Bár Ferenc József, illetve rendszere a jogeljátszás elméletére alapozva megtagadta a jogfolytonosságot az 1848 előtti rendi alkotmányossággal is, azért mindent elkövetett a korona felkutatása érdekében. A lázas nyomozást az is indokolta, hogy a közvélemény nagy jelentőséget tulajdonított azoknak az álhíreknek, amelyek szerint a korona Kossuthnál van az emigrációban. Többéves kutatás után a Kempen báró titkosrendőrsége szolgálatába szegődött Warga István 1848-ban a miniszterelnökség tisztviselője egy emigráns honvédtisztből kiszedett információ segítségével nyomra vezette a hatóságokat. 1853. szeptember 8-án találták meg a koronázási ékszereket. A textilből és a bőrből készült tárgyak, valamint a hitelességet igazoló okmányok a vizenyős talajban súlyosan megrongálódtak vagy teljesen tönkrementek (a palást kifakult, a saru, a kesztyű és a harisnya, valamint a korona bőrtokja, selyembélése szétmállott), a kard elrozsdásodott, a koronáról több kő is letört. (A császári propaganda az elrejtés körülményeit igyekezett is kihasználni a zendülők lejáratására, akik még a saját nemzeti szimbólumaikkal szemben is érzéketlenek voltak!) A meglelt ékszereket ünnepélyes külsőségek közepette gőzhajón szállították Budára. A Zsigmond-kápolnában néhány napig kiállították, majd vonattal Bécsbe vitték, hogy az uralkodó is megtekinthesse. Ezután Ferenc József visszaküldte Magyarországra, hogy 1867- ig érintetlenül pihenjen a koronaőrző kamrában. A Szent Korona-tan és a polgári nemzet Míg a szabadságharc hadi eseményei a koronát a maga fizikai valóságában érintették, addig a polgári forradalom a hozzá kapcsolódó szimbolikus tartalmat értelmezte újra. A korona fogalmát 1848 előtt gyakran használták a királyi hatalom, királyi méltóság értelemben, elvonatkoztatva az éppen trónon ülő király személyétől (koronajavak, a korona fénye, méltósága, a korona jogai stb. szókapcsolatokban). Alkalmazták azonban a korona kifejezést a magyar államiság jelképeként is (pl. a korona megvédésére való felszólítás az inszurrekciók idején inkább ezt a tartalmat hordozta). A reformkorban a korona utóbbi értelmű használatát jobbára kiszorította a státus, majd annak magyar megfelelője, az álladalom (1850-es évektől az állam) szó. A status szó eközben lényeges jelentésváltozáson is keresztülment, hiszen az alatt eredetileg csak a kiváltságos rendeket értették. ( Status et Ordines, vagyis Karok és Rendek volt a szokásos megszólítás a rendi fórumokon.) Ahogyan a nemzet szónak új jelentéstartalmat adott a polgári reformmozgalom (a kiváltságos nemesség helyett az állampolgárok összességét beleértették), úgy tágult ki a szinonim értelemben használt Szent Korona fogalma is. A Werbőczy által megfogalmazott Szent Korona-tan a polgári jogegyenlőség megvalósultával elavulttá vált. Meghaladását a reformerek elméleti munkássága alapozta meg. Már Széchenyi elkezdte csökkenteni a nemesi nemzethez való tartozás jelentőségét: S én azon nagy becsületért, hogy a szent koronának tagja vagy Szent István köpönyegének egy darabja vagyok, [...] tulajdonos viszont nem vagyok írta ironikusan az ősiség intézményét támadó fejtegetésében. 28