Erős Kinga. a belső szobához

Erős Kinga a belső szobához

Erős Kinga a belső szobához Orpheusz Kiadó Budapest, 2013

A kötet megjelenését a Nemzeti Kulturális Alap támogatta. Erős Kinga, 2013 Orpheusz Kiadó, 2013

Confessio a barátságról Andreának és Andrásnak 2009 Karácsonyán Ami volt, régóta megvan, és ami lesz, már régen megvolt; és az Isten előkeríti azt, ami tovatűnt. (Préd 3, 15.) Emlékeznem kell régi napokra, kudarcokkal terhelt évekre, a kamaszkor lázadó bizonytalanságának hónapjaira, s a társakra, akik mellém szegődtek, hogy az önfeledés pillanataiban osztozzunk. A kevesekre, s azon kevesek közül egyre, akit hosszú éjszakákon, paplannal befedett magányomban így nevezhettem: barátom. Nem tudom, hogy mikor tolt minket egymás mellé az élet, nem emlékszem azokra a napokra sem, amikor barátokká lettünk. Utólag szükségszerű folyamatnak tűnik találkozásunk, a gondviselés tünékeny tapasztalatának, de tudom, akkor nem tűnődtem s nem mérlegeltem. Ő, a rendszerváltás igazi vesztese, a politikai hatalomból kiesett apa fia, én, az áttelepült, gyökereitől megfosztott idegen. Mindketten szüleink döntéseinek áldozatai. Talán ez lehetett egyetlen közös vonásunk, de ma már tudom: aranyfedezetül szolgált. S mégis, hogy tudtam tékozolni! Nem gondoltam a rózsakertre és elkövettem, amit nem szabad, mert igazad van, mikor azt mondod: mindig a nő választ. Az önvád gonosz féregként rágcsált, mint egy salátalevelet, és évekig tartott, mire jóllakott. 5

Majd egy őszi délután, asztaltársaságban, ismét felfedezhettem a találkozás örömét, azt a léttapasztalatot, amiről Montaigne úgy fogalmazott, hogy a lelkek tapogatózása és összehangolódása, s valóban a véletlennek tűnő alkalmat a jóhiszeműség szőtte, s hiszem: égi rendelés volt. Barátnőm lett, akivel megtapasztalhattam azt a csodát, hogy annak ellenére önmagunk vagyunk, hogy áthatjuk egymást. Egyértelműen magunk, egzisztenciális tapasztalatainkkal együtt, mégis egymás által. * Az emberi létezésmód sokfélesége nem teszi lehetővé, hogy a barátságról, mint önmagában (meg)álló fogalomról tűnődjek, mégis kísérletet teszek a barátság megértésére. Bár racionálisan tudom, mi a barátság és kik a barátaim, elméleti értelemben ez koránt sincs így. Amint objektív megközelítésbe helyeztem vizsgálódásom tárgyát, arra kellett rádöbbennem, hogy nem könnyű megtalálnom a fogalom értelmezésének kulcsát. Olvasmányaim sokszor zsákutcába vittek, így Platón is, kihez bizalommal fordultam. A Lüszisz, ez a korai dialógus, amely a barátság meghatározására tett kísérlet, ezzel a mondattal zárul: ( ) hogy mi a barát, nem voltunk képesek felfedezni. Ennek oka talán abban keresendő, hogy a Lüsziszben a barátság meghatározásának középpontjában a vágy áll, mégis ez az állítás nem bizonyul fenntarthatónak, mivel az érvek hatására a vágy mint a barátság mozgatórugója 6

háttérbe szorul. Szókratész rámutat, hogy a szerető, de a szeretett morális státusza sem magyarázza önmagában a barátság létrejöttét, s arra a felismerésre jut, hogy a barátság morálisan nem jelentéssel bíró kategória. A Lüsziszben felsorolt hatóoksági magyarázatokból (hogy miért barátkozunk, s ez érdek-e) éppen az hiányzik, ami a barátság lényege, így a barátság mint entitás megragadhatatlan marad, s magam számára Szókratésznek a dialógus elején tett megállapítását vélem elfogadhatónak: Nekem a kutatás olybá tűnik, mint egy nehezen járható út. Szerintem arra kell mennünk, amerre az imént fordultunk: a költők nyomán járva, hiszen ők számunkra mintegy atyái és vezérei a bölcsességnek. Ők beszélnek a barátokról és nem jelentéktelen módon nyilatkoznak arról, hogy hol akadunk rájuk. Azt mondják, az isten teszi barátokká az embereket, egymáshoz vezérelvén őket. Európa jelentős gondolkodói Arisztotelész, Kant, Novalis, Kierkegaard, Sartre próbálták megfejteni a barátság titkát, s bár szemléletükben és módszereikben sok tekintetben különböztek, közös vonásuk, hogy a barátságot mindannyian különleges, kitüntetett emberi létállapotként kezelték. Arisztotelész hasonmásnak nevezi a barátot ( önmagunknak a mása ), s évszázadokkal később Sartre állítja, hogy az ember léte hiányos lét, ezért minden választásunk arra irányul, hogy ezt a hiányt kiegészítsük. Úgy vélem, hogy barátainkat ösztönösen választjuk, öntudatlanul próbáljuk megteremteni a magunk teljességének lehetőségét, zsigerien ismerve a költő szavainak igazságát: 7

hiába fürösztöd magadban, csak másban moshatod meg arcodat. A barátság különleges értéke abban áll, hogy a saját önazonosságunkért küzdő, az egyéni kudarcok és beteljesülések sorozatában zajló életünket a szerető és számontartó más(ik) ítélete elé állítjuk. Barátunk egyszerre tanú és tükörkép. S ezen nem változtat sem a találkozások mennyisége, sem időbelisége, mert folyamatos fennállása a szeretetteljes bizalomban gyökerezik, amely által biztosított az egymás életében való jelenlét, az életközösség gyakorlata és az életesemények kölcsönös számontartása, időbeli összefűzése. Így válik elmesélhetővé minden hétköznap, a jelentékeny órák, s mi magunk történeteink által így részesülünk a megértés tapasztalatában, miközben az elbeszélés odafordulásában egyszerre vagyunk megszólítók és megszólítottak. Hallgatni tudjuk egymást, feszülten, részvéttel, örömmel, mérgesen, mosollyal arcunkon s olykor könnyes szemmel. A barátság mégsem ennek a képességnek és magatartásnak a következménye, sokkal inkább állapot, amelyet nem tudatosan tervezünk és alakítunk ki, hanem olyan természetes módon éljük át, mintha mindig is benne éltünk volna. Számomra ez a léttörténés a barátság. 8

Vackorfa az éden közepén

Vackorfa az éden közepén Az édenhez jó, ha van egy kert, de nem ott és nem a térképen, nem az óceániai Batantán, hanem a lélekben rejlik, s ha van hozzá valóságalap, az emlékezetben. Megszenvedett éden olvassuk Alföldy Jenő tanulmánykötetének címét, s a választott mondat, amely köré írásait rendezte azt a felismerést tükrözi, hogy elsősorban emberként kell megszenvedni ezért az édenért. Ezt jól tudja a költő, az író s a kritikus, a tanulmányíró is, ki fehér papír fölé hajolva próbál felvillantani vagy éppen összegezni e léttapasztalatból valamit, ami bár tünékeny, mégis fenséges. Papír fölé hajol az író, s hasonlóképpen papír fölé hajol kritikusa. Utóbbi oldalról oldalra lapoz egy könyvben, amelyet maga választott ki tudja miféle okból, s mi hajtja a felfedezés ösvényén: a kíváncsiság, a részvét, a másik állítástengerében való alámerülés öröme vagy éppen a felfedezés izgalma, a felismerés lehetősége, hogy mindenek ellenére mégis menthetetlenül egyek vagyunk. Alföldy Jenő írásai nem tartalmaznak az irodalomtudós, a kritikus tudásából indázó fensőbbséges gesztusokat, mert egy pillanatig sem kioktatóak, 11

nem belterjesen bizalmaskodók és divatos fogalmakkal túlterheltek. Írásait az alkotó iránti szeretetteljes részvét és a rokonszenves beleélő képesség teszi rendkívülivé, mert maga tudósként is tudja, hogy bár minden lélegzetvétel megsebez, s az alkotó műhelye mindig magányos, mégis csak ebből a belső szobából fogalmazódhat meg a közös sorsélmény, a megszenvedetett éden tapasztalata. Érdekes módon minden érzékenységével együtt Alföldy Jenő számos írását valamiféle kimért távolságtartás is jellemezi, bár meglátásom szerint ez megtévesztő álca, mert tulajdonképpen nem másból ered, mint a tudós attitűdjéből. Ugyanis azon irodalmárok közé tartozik, akik mindenekelőtt korrektek, s ezt a szó legnemesebb értelmében vélem felfedezni írásaiban. Felkészültség, alaposság, pontosság és a személyes indulat háttérbe helyezése is jellemzi tanulmányait. Ez utóbbi nagyobb erény, mint gondolnánk, hiszen arról tanúskodik, hogy amit az éles szem észrevesz, azt tényszerűen veti papírra. Valachi Anna József Attiláról írott tanulmánykötete kapcsán így fogalmaz: Úgy gondolom, ha az irodalomtudós pár mondatban elárulja érzelmeit, azzal még nem vét a némelyek által minden emberi megnyilatkozástól >>féltett<< tudományosság elve ellen. Valóban nem vét a tudományosság ellen, sőt éppen ez a viszonyulás a maga és mások szövegeihez teszi élvezetessé írásait. Az írásművészetet tekintve pedig éppen könyve fülszövegében saját maga vall arról a zsinórmértékről, amelyet igyekszik követni: Az 12

egykor népszerű hírlapíró, Hámos György egyszer úgy nyilatkozott egy interjúban, hogy munkájában semmi mást nem szeretne, mint megközelíteni az újságíró Kosztolányi Dezső teljesítményét. Ezt önmagamra nézve is elfogadom, különösen, ha Kosztolányi hallatlanul pontos megfigyeléseihez, részvétteljes emberségéhez, páratlan íráskészségéhez és elképesztő termékenységéhez még valamivel több társadalmi érzékenységet és egy kicsivel bővebben dokumentált filológiát is hozzáképzelek. Fontosnak tartom, hogy az irodalomtudósnak is legyen egyfajta ars poeticája, s Alföldy Jenő kritikusként igyekszik megfelelni a maga állította mércének. Kötetének írásai éppen ennek a kihívásnak (az önmagának felállított mércének) való megfelelést tükrözik. Bertók László Dongó a szobában című műve kapcsán írja a Költő prózája vagy prózaköltészet? című írásában Ha egy költőnek folyamatosan küzdenie kell valamely >>fogyatékosságának<< pótlására, akkor új, eladdig ismeretlen formák feltalálója válhat belőle. Bertók lírai fantáziája nem zsúfolt, képek tömegét hömpölyögtető folyam. Inkább olyan, tudatosan kiépített vízgyűjtőhöz hasonlítanám, amely észjárása, gondolati érdekei és szeszélyei szerint terelgeti a fantázia képeit a fogalomalkotás medrébe. E kiemelt idézet egyszerre mutatja be a pontos megfigyelő- és íráskészséget. De a részvétteljes emberség hangját is kihallani számos írásából. Bertók kapcsán így ír: A lelkiismeret-furdalás, az önvád előbb hagy nyomot írásain, mint a támadás vagy a törlesztés 13

szándéka. A finom hegyű toll engedelmesen csúszik a hófehér papíron, de a lélek serceg, az idegrendszer lázong. Poén nincs; pontos állapotrögzítés van, amely a befejezhetetlenséget érezteti. Nem rejti el különös vonzódását a költők prózái, esszéi iránt, felismerve és elismerve, hogy mennyire érzékenyen és avatottan tudnak írni az irodalomról. Nem véletlenül vált fejezetcímmé a Költők prózája, hiszen számos tanulmányában foglalkozik velük. Tornai József, Ágh István, Csoóri Sándor, Kovács István, Tóth Erzsébet prózájáról írva több helyütt is megállapítja, hogy ő maga a költők prózáját mindig megkülönböztetett figyelemmel olvassa, mert szemléletesen és sallangmentesen fejezik ki magukat. Azért is, mert a verseikből ismert személyiség hitelesíti véleményüket. Nem kell velük föltétlenül egyetértenünk, de megbízhatunk bennük, mert ismerjük a szűrőt: a világnézetet, az ízlést, az észjárást, amely a különféle értékeket kiválasztja, megkülönbözteti egymástól, s ha kell, összeveti őket. S mindezek mellett Alföldy Jenő a szavak szerelmese is, hiszen írásai kapcsán nem kerülhető meg a felismerés, hogy szereti és vonzódik a szép sorokhoz, s talán éppen ez magyarázza különös vonzódását a költők prózai műveihez. Lássuk be, sokan írnak tényszerűen, alaposan, empatikusan, okosan, mégis oly kevesen tudnak valóban szépen írni. Talán mert hiányzik az őszinte személyesség, amely átélhetővé és evidenssé teszi a választott témát. Az Alföldy Jenő által preferált költők írásai számos esetben éppen ezért kivételesek 14

és lenyűgözőek, mert úgy kívánnak valamiről szólni, hogy közben magukról is beszélnek, s ettől válnak írásaik élményszerűvé, mert képesek megtenni azt a nagyszerű erőfeszítést, amely segítségével szellemük egész világot tár fel a maga számára. E költők prózájának egzisztenciális értelme és súlya éppen abban rejlik, hogy azzal a tiszta odafordulással közelítenek egy adott kérdéshez, problémához, alkotáshoz vagy éppen alkotóhoz, amely végső soron sejteti: az írás nem ítélkezés, hanem értelmezés, s ez utóbbi lehet indulatában is tényszerű, mert nem marad adós saját megállapításaival és következtetéseivel, tárgyához való önnön viszonyának feltárásával. Alföldy Jenő e kötet több írásában is hivatkozik József Attila sorára: a nemzet közös ihlet. Nem rejti véka alá, hogy igyekszik a hátrányosabb helyzetű irodalmi értékeket felmutatni. (Gondoljunk kétkötetes Csanády-monográfiájára, vagy Kálnoky Lászlóról írott könyvére, s látni fogjuk, hogy hozzáállása mit sem változott az elmúlt évtizedekben. Divatok változnak, s mint írja, mások a kedvezményezettek és a kiszorítottak ma, mint tíz, húsz, harminc évvel ezelőtt, azonban az ő viszonyulása, az az attitűd, hogy ne a reflektorfényben pompázó mű(vek) felé irányítsa figyelmét, mit sem változott.) E szemléletmód szorosan összefügg társadalmi érzékenységével is, s nem véletlenül fogalmaz ekképp: A nemzetet és a világot előbbre vivő akarat, s a lényegi igazságot hordozó esztétikum érdekel az irodalmi művekben. Éppen a költők prózája kapcsán jegyzi meg találó- 15

an, Tóth Erzsébetről szólva, de a mondat igazsága érvényes az általa vizsgált többi alkotóra is: Ízlése majdnem világnézet fölötti annyira amennyire lehetséges olyan embernél, akinek van világnézete. E szemlélet érvényesülését Alföldy Jenő legplasztikusabban Az időszerű József Attila című írásában mutatja föl: József Attilát éppen annyira nem bízhatjuk néhány türelmetlenül megfogalmazott vélekedésre, mint Illyés Gyulát, Csoóri Sándort vagy Nagy Lászlót, hogy csak őket említsem azok közül, akiket újabban megpróbálnak >>átértékelni<< valamilyen esztétikai vagy politikai áramlat vagy a tetszetősen hangzó >>paradigmaváltás<< jegyében. Fontos, hogy ne a pillanatnyi divat döntsön a költő megítélésében, hanem a gyarapodó és mélyülő ismeret. Utóbbihoz maga is hozzájárult, nem csupán e kötetben szereplő írásaival, hanem József Attiláról szóló kötetével is. Rokonszenves meglátása az is, hogy a gondolkodónak, így a költőnek is véleményt kell formálnia a társadalom életéről. A rendszerváltás óta burjánzó felfogással ellentétben állítja, hogy erre a költő, az írástudó illetékes, mert legfőbb munkaeszköze a személyiség, az, amit a politika egyáltalán nem orvosol semelyik >>oldalon<<, az eltömegesedés. Mint könyve fülszövegén írja, fiatal korában fotólaboratóriumi munkát végzett, így talán nem véletlen, hogy fényképészi munkájának attitűdje valamiképpen átragadt irodalmi munkásságára, hiszen írásainak sajátja az a képesség, hogy a fényképész szemével tud látni és láttatni. Alföldy Jenő rögzít, méghozzá olyan 16

tényeket, sorsadalékokat, amelyek egy adott mű vagy alkotó kapcsán a vizsgált mű kontextusában ragyognak. A kötet lapjain e szemléletmód akkor teljesedik ki leginkább, amikor Nádas Péter Saját halál című könyvéről gondolkodik. Képes rá, hogy úgy szemlélje az író vadkörtefáját, hogy befogadja, mint egy képet, s érzőn bánjon e metaforával, amely mementója a folyamatos változásnak és az elmúlásnak egyaránt. Miként az író az évszakok változásában rögzíti e vadkörtefát, akképpen Alföldy Jenő olvasóként, befogadóként továbbgondolja e képet és a hozzá társított szöveget (amely a haláltapasztalat megélésének szavakba öltése), hogy a maga érzékenységén átszűrve a fényképész nézőpontjából tekintsen az író fájára. S milyen is ez a fa? Milyennek látja Alföldy? Folyton változó, fényárban úszó vackor, s ha eltekint egyszeriségétől és formájától, már nem látja egyébnek, mint a törvények kifejeződésének azon törvényekének, amelyek szerint az erők folytonos egymásnak feszülése folytonosan kiegyenlítődik, vagy azokénak, amelyek szerint az anyagok folyton összekeverednek és szétválnak. E vackorfát szemlélve olyan viszonyba kerül vele, hogy a fa többé már nem csupán az író fája, hanem önnönmagáé is. Mert mi köze a vadkörtefa színeváltozásainak és téli tetszhalálának a három és fél percig tartó szívhalálhoz meg az egzisztencialista filozófiához - kérdezi, hogy végül a fát szemlélve kimondhassa: Meghalni annyi, mint visszaszületni a nemlétbe. 17

Kiszolgáltatott létünk gyökerei Hogyan is vessünk számot azzal a ténnyel, hogy az ember csak alig néhány éve fordult vissza egy sok millió évszázados, sok milliárd kilométeres úton, s hogy az ősi rétegek mélysége, ahonnan felmerült, kifürkészhetetlen, mintha >>jöttének<< legeslegutolsó szakaszát sikerült volna kiásnia? idézi Michel Deguy francia költőt, gondolkodót Jánosi Zoltán a Barbárok hangszerén című kötetének egyik tanulmányában. Deguy szavait azért is érdemes kiragadni, mert kérdésével éppen arra mutat rá, ami Jánosi Zoltánt is foglakoztatta irodalomtudósként, gondolkodóként amikor a Társadalom és antropológia XX. századi irodalmunk életműveiben alcímet adta kötetének. Jánosi tanulmányai, csillogó gyöngysor elemeiként három fejezetbe fűzve sokrétűen világítják meg azt a tényt, hogy az archaikus népi kultúrából táplálkozó irodalmi törekvések világképe összetett, s egyetemes érvényű és időszerű értelme miként mutatkozik meg Krúdy Gyula, József Attila, Móricz Zsigmond, Tamási Áron, Sütő András, Nagy László, Szécsi Margit, Illyés Gyula, Németh László, Sinka István, Szilágyi Domo- 18

kos, Csoóri Sándor, Lázár Ervin, Ágh István, Szőcs Géza műveiben. A kötet gazdagon tárja fel a mitikus karakterű és lényegű művészi gondolkodás- és kifejezésformának egyes vonásait, rámutatva, hogy miként hatnak a népi és a primitív művészet alkotásai azon művészekre, akik mernek játszani a barbárok hangszerén. Az irodalomtudós éles megfigyelőképessége, az a gondolkodói merészség, amely révén párhuzamba mer állítani különféle tényeket, nem tartva attól, hogy a következtetések esetleg nem illeszkednek bele valamely kurrens elméletbe, s az a tény, hogy felismeréseit pontosan körülírva és olvasmányosan tárja olvasója elé, teszik igazán rokonszenves vállalkozássá Jánosi Zoltán tanulmánykötetét. A gondolkodó merészsége nyilvánul meg a Jajgató paradigmák A népi írók és a harmadik világ című tanulmányában is, hiszen az alcím első olvasatra abszurdnak is tűnhet amint ezt maga is elismeri, mégis nehéz lenne vitába szállni azokkal az észrevételekkel és tényekkel, amelyeket felhoz. Jánosi leszögezi, hogy bár Magyarország sohasem volt gyarmat, mégis a magyarországi tudományos közgondolkodással szemben és igazolva Jameson, Navarro és A. Gergely András itt csak vázolt későbbi sejtéseit, a húszas-harmincas, majd a későbbi évek, évtizedek népi irodalmába tekintés számos elemében igazolja a harmadik világ kultúrájával rokon társadalmi és szemléleti vektorok jelenlétét irodalmunkban. A Barbárok hangszerén tanulmányaiban a konkrét alkotók és művek vizsgálatakor a Jajgató paradigmák felvetéseit, észrevételeit 19

és megállapításait tükrözve és igazolva állapítja meg és mutatja be, hogy a magyarországi és határon túli magyar irodalomban alkotói módszerként, esztétikai tartalomként, művészi szemléletként és témaként a harmadik világéval analóg elemek jelentek meg. Ez a felismerés szemben áll azzal a gondolkodói hagyománnyal, amely a magyar kultúrát és benne az irodalmat is folyamatosan a >>művelt nyugat<< szellemi állapotához, eredményeihez vagy útmutatásaihoz mérte. Így érthető meg igazán, hogy a kizárólag nyugatcentrikus nézőpontok felől a népi írók és azon alkotók, akik az archaikus népi kultúrából (is) táplálkoztak, alkotóként miért nem kaptak a világirodalmi porondon nagyobb figyelmet. Miközben könnyen belátható, hogy ugyanezen alkotók művei miként illeszkednek szervesen a világirodalom kortárs törekvéseibe igaz, nem a német orientációjúba. Jánosi Zoltán rámutat, hogy Illyés Gyula, Németh László, Sinka István művei és alkotói szemléletmódjuk példa rá, hogy valóságos párhuzam mutatkozik köztük és a harmadik világ irodalma között mind történelmi párhuzamok, irodalomtematikai hasonlóságok, mind esztétikai és poétikai kategóriák tekintetében. Hiszen e népi költők Afrikában vagy Magyarországon szinte kulturális antropológiai sűrítményként egy univerzális emberi alaphelyzetet és egy népréteg vagy nép sorsát közvetítő, mélyről jövő kitörési akaratot, az önfelmutatás létjogát testesítik meg. Jánosi másmás módon, de lényegét tekintve változatlanul hangsúlyozza a kötet több tanulmányában, hogy García 20

Márquez Száz év magány című alkotásának megjelenésével valami kizökkent a megszokott kerékvágásból, hiszen ennek a regénynek és más dél-amerikai műveknek alapján pedig egy egész értelmezői iskola születik Latin-Amerikában, amelynek lényege, hogy kétségbe vonja a világirodalom kizárólagosan nyugati típusú hegemóniáját. Többször említi meg García Márquez regénye és a népi íróink között felfedezhető analógiákat, mint amik egyszerre mutatnak rá a távoli világok hasonló szituációira és hasonló emberi reagálásaira, valamint föltárja azokat a kapcsolódási pontokat, amelyekkel a népi írók közül többen (Illyés, Sinka, Németh stb.) az egyetemes irodalomtörténet mítoszokat és a folklórt integráló áramlataiba illeszkednek. Bár Illyés kapcsán jegyzi meg, meglátása több alkotónk szemléletére igaz: Esztétikai gondolkodásába olyannyira meghatározó mértékben épült be a harmadik világ alkotóinak számos műve, hogy gyakran ezekhez viszonyítja a magyar irodalom egyes jelenségeit is. Jánosi Zoltán fontos és érdekes meglátása, hogy Európa peremvidékein, tehát a második világban is (a volt szocialista országokra való gyakori hivatkozás ez) hasonló módon bontakoztak ki a folklór mélyről jövő magatartás-üzenetei alapján azok a cselekvő költői magatartások, amelyeket belső társadalmi feszültség éppúgy motivált, mint a nyugattól fenyegetett nemzeti identitás védelmének az igénye. Ily módon a szociális és társadalmi érzékenység, valamint a nemzeti sorskérdésekre való összpontosítás analóg gyökereit nem nehéz felismernünk a 21

harmadik világ, a posztkoloniális irodalom és népi íróink művészi törekvéseiben. Ezen a ponton azt is jeleznünk kell, amire Jánosi pontos hivatkozásokkal, világosan rámutat, hogy a posztmodern irodalomesztétika Latin-Amerikára vonatkozó téziseiben megjelennek a korábban mellőzött értékfogalmak, mint a szociális érzékenység, az irodalmi művek morális és politikai síkú analízise. Ide kívánkozik a Jánosi által is idézett Almási Miklós A posztmodern halála című tanulmányából kiemelt mondat: A posztmodern (elhallgatott, de hallgatólagosan feltételezett) humanista kozmoszában a játéktér ott ér véget, ahol a másik ember szenvedése kezdődik. Ezért (is) joggal merül fel a kérdés, hogy az utóbbi évtizedek irodalmi diskurzusaiban a nyugat-európai humanizmus és univerzalizmus képes volt-e, s képes-e feltárni a lehetőségeiben, mint a megértő saját lehetőségében megmutatkozó emberi létet, vagyis képes-e a mai világtapasztalatunk eseményhorizontján érvényes kérdéseket intézni hozzánk és megválaszolni azokat? Látnunk kell, hogy a posztkoloniális gondolatban az euroatlanti kánon bírálata nem öncélú. Sokkal inkább vállalkozás arra, hogy megnyissa az utat a hasonlóság politikájának (és poétikájának) lehetőségeiről való gondolkodás előtt. A hasonlóság politikája előfeltételezi a másiknak és a másik különbözőségének az elismerését. Azt hiszem, hogy ez a figyelem úgy irányul az emberre, hogy létmódjának sajátos vetületeit és vonásait egy másfajta, vagy ha teszik, új perspektívából kutatja és mutatja be. Ezen szemlélet kiindulópontja az, hogy a másikat 22

szükségképpen embernek ismeri el, olyan embernek, aki drámai lény, s ezáltal léte kiszolgáltatott a szenvedésnek. Jánosi Zoltán könyvének szintén megkerülhetetlen tanulmánya amelynek alapgondolata a kötet számos írását beragyogja a Kőhegedű, amely a bartóki modell irodalmi hatástörténetét vizsgálja elsősorban a líra műnemére alapozva, hangsúlyozva, hogy az irodalmi bartókiság sokkal összetettebb jelenség, mint annak zenei modellje. A Németh Lászlótól nevet kapott jelenség mögött egy átfogó líratörténeti vonatkozásrendszer, sok elemében tehát egységes tendencia sejthető: ami az irodalomban elkezdődött már jóval Bartók életműve előtt, s folytatódott utána is. S ami épp ezért fogható meg és modellálható Bartók révén, mert zenéje egy évszázadok óta bontakozó, s a magyar költészetben is már a XVI. század közepétől nyiladozó művészi jelenségrendszert, folyamatot sűrít és tesz evidenciává. Fontos meglátása e tanulmánynak, hogy rámutat, miként Bartók zenéje magában hordozza a helyi és globális, az ősi és a modern egységét, hasonlóképpen irodalmunkban olyan művek jöttek létre, amelyek az etnográfiai örökségből merítve nem csak a magyar, hanem a világkultúrába is bekapcsolódtak. Jánosi tanulmánya Németh mellett Tamási szerepére is felhívja a figyelmet, hiszen mint írja az erdélyi prózaíró a bartóki modell poétikai kibontakozása tekintetében megkerülhetetlen, mivel ő mutatta be, hogy miként lehet integrálni a folklór legarchaikusabb rétegeit, a 23

nyelvi elemeket éppúgy, mint a hiedelemvilágot a modern művészi kifejezésrendszerrel. József Attila költészetéről szólva kiemeli, hogy fantasztikus szintetizáló képessége révén számos műfajban a bartóki szellem hatására alkot újat, a népköltészet és archaikus hagyomány, valamint az egyetemes kultúra kincseiből merítve. Hasonló igényű szintetizáló gesztus jellemzi Weöres líráját is, s mint Jánosi felhívja rá a figyelmet, a Magyar etűdök, a Bartók suite, az Ócska sírversek és a Rongyszőnyeg mind arról tanúskodnak, hogy Weöres a világ archaikus, primitív és népköltészetét igazi bartóki mozdulatokkal, ezernyi csatornán áramoltatja be műveibe. A bartóki modell hatása Juhász Ferenc, Nagy László, Szilágyi Domokos és Kányádi Sándor költészetében már inkább szintetizáló modellként jelenik meg, amelyben az emberiség időben és térben mind távolabbra nyúló és mind teljesebb retrospektív önismereti igénye nyilvánul meg. Itt kell megjegyeznünk azt is, hogy e kötet címadó tanulmánya Szilágyi Domokos költészetének folklórszintéziséről szólva hangsúlyozza, hogy nagy verseiben Bartókéhoz hasonló eszközökkel, de már más gondolkodói pozícióban, a népi világtól elrugaszkodva a problémákkal teli, a kételyekkel átitatott teljes létet mutatja fel. Szilágyi számos nemzedéktársáról szólva, így a fent említettek mellett Ágh István, Csoóri Sándor vagy a Kilencek közül többek líráját szem előtt tartva jegyzi meg, hogy ezen alkotók poétikai törekvéseikben az archaikum globális jeltárából merítve teszik fel vagy válaszol- 24

ják meg a maguk behatároltabb társadalmi körének s nemzeti állapotának (vagy történetének) aktuális és távlatosabb létkérdéseit. Jánosi kötetének e két kulcstanulmányát olvasva könnyen belátható, hogy maga a bartóki modell párhuzamba állítható a világ távoli pontjain, leginkább a latin-amerikai irodalomban megjelenő szemléleti törekvésekkel is. Ennek a szemléleti tágasságnak amelynek birtokosa Jánosi Zoltán, legrokonszenvesebb eleme és legfontosabb jegye az, hogy irodalmunk jelentős életműveit és értékeit a kor ellenkező előjelű kihívásaival szemben is képes felmutatni és érvényre juttatni azáltal, hogy minden mellébeszélés nélkül, tiszta gondolatmenettel érvel, és körültekintően következtet. 25

Írások a Holt-tenger partjáról Tizenhét kő a parton címmel jelentek meg a Nap Kiadó gondozásában Csoóri Sándor esszéi, kiegészülve azzal az interjúval, amelyet Szakolczay Lajos készített az íróval a Magyar Napló című folyóirat Nyitott Műhely rovatába. A gondos szerkesztő ezt a hosszú életút interjút illesztette az esszék elé, amelyben az írót gyermekkoráról, a szülői házról kérdezi Szakolczay Lajos, rámutatva arra a tényre, hogy Csoóri szülőfaluja, Zámoly az életműnek is meghatározó motorja. A pápai évek éppúgy megelevenednek e beszélgetésben, mint a pályakezdés fontosabb mozzanatai, a padlássöprések, 1956, a rendszerváltás és az író, a gondolkodó ember felelőssége. Egyetlen részletet idézek ebből a beszélgetésből, mert úgy vélem, nagyon fontos dolgot mond ki arról a magatartásról, amit a diktatúra éveiben egy felelős gondolkodó felvállalhat. Bartók elhagyja Magyarországot. Utólag megkérdőjelezi az ember, igaza volt-e. De hiszen Thomas Mann és más európai értelmiségiek is mind elhagyták Európát! Ennek tükrében azt mondhatjuk, hogy igaza volt, amikor nemcsak az országot, hanem 26

a földrészt is elhagyta. Igen ám, de Kodály idehaza maradt, nem hagyta el az országát. Igaza volt? Igaza. A két magatartás nincs ellentmondásban egymással, mert nekünk ilyen sors adatott. Mind a kettőre szükség van. Arra is, aki morális megfontolásból úgy cselekszik, mint Bartók, de arra is, aki mint Kodály, őrzi az otthont, a hazát. A hazát, az otthont őrizni, a szűkebb és tágabb közösségért cselekvő értelmiségiként tenni, s ebből az alaphelyzetből gondolkodni nemzetről, irodalomról, sorsról és hazáról, politikáról, anyanyelvről és erkölcsről higgadt pontossággal, világosan fogalmazva roppant erőfeszítést és lelkierőt kíván. Csoóri Sándor újabb esszéi (is) arról tanúskodnak, hogy szerzőjük a kordivattal szemben menetelve, a hagyomány fundamentumáról szemlélve a jelent, reflektál napjaink mindannyiunkat, sorsunkat, jövőnket mélyen érintő kérdéseire. Reflexiói, felvetései szubjektívek és átgondoltak. Állításaival, felvetéseivel lehet nem egyetérteni, de megkerülni, figyelmen kívül hagyni nem érdemes. Ha mindig más beszél helyettünk, hogyan találhatnánk meg a magunk igazságát saját életünkben? teszi fel a kérdést. Olvasóként társul szegődni az együttgondolkodás kalandjára, amelyre meghív e kötet szerzője, feltétlenül érdemes, mert kérdésfeltevései nem teszik olvasóját közönyössé válaszkísérletei, kijelentései iránt. Nem provokál, csak gondolkodik, s ezt olyan szuggesztív, kifinomult nyelven műveli, mint amiképpen csak a költők tudnak fogalmazni. Ha nem cselekszünk, elfelejtünk 27

élni fogalmaz találóan, s írásai éppen ezért roppant erőfeszítések a feledés ellenében. Talán ez a magatartás esszéinek mozgatórugója, akár irodalomról, nyelvről, pályatársakról vagy politikai eseményekről legyen szó. A Lehet-e holt-tengeri a költészet? című esszé fejezetcímmé is alakul, olyan írások kerülnek e cím alá, amelyekben a szerző közvetlenül alkotókról, művekről ír. Bármerre fordulok, nézek, hallgatózom, mindenfelől azt hallom, hogy korunkban a költészet teljesen ellehetetlenül írja keserűen, de nem a beletörődés hangján. Esszéjében arra tesz kísérletet, hogy felfejtse azokat az összefüggéseket, amelyek megmutathatják azt az utat, ami a költészet ellehetetlenüléséhez vezetett. Az okokat fürkészve érdekes és fontos megállapítást tesz: Korunkból nézve figyelmeztető előjelnek is tarthatnánk a dadaizmust, de a fenegyerekek és fenelányok lázadása az irodalmon belül maradt, s belezúdulva a nagyobb deltájú szürrealizmusba, a költészet megújulását segítette elő. Napjainkban azt a jelenséget tartja aggasztónak, hogy a változásokból kimaradnak a megtermékenyítő feszültségek. E kötet lapjain több helyen, így ebben az esszéjében is hivatkozik a francia gondolkodó, Jean Baudrillard megállapításaira, így megemlíti azt a nézetet is, miszerint már az elidegenedett ember sincs benne a világban, helyét pedig a virtuálisan telített ember foglalja el, akinek sajátos jellemvonása, hogy veleszületett képzelőereje mindinkább megkopik, és képzelőerejével együtt természetesen szorítja ki élete 28