Marschalkó Lajos BUJDOSÓ ÉNEKEK Számûzetésem egyetlen társának, közönségének, kritikusának, Rózsinak adom utolsó üdvözletül. FRONT 2012
Copyright FRONT 2012 Külön köszönet Marschalkó Lajos unokájának és dédunokájának, hogy megôrizték és rendelkezésünkre bocsátották a versek kéziratait. Szerkesztette: Dobszay Károly FRONT 2012 6
MARSCHALKÓ LAJOS, AZ ISMERETLEN KÖLTÔ. Néhány évvel ezelôtt nagy meglepetésben volt részem. A sors ugyanis összehozott Marschalkó Lajos dédunokájával, akinek létezésérôl addig fogalmam sem volt. Nos, ez a dédunoka elújságolta, hogy birtokában van Marschalkó Lajos emigrációs évei alatt sajátkezûleg írott versesfüzete, amely több mint hatvan, javarészt még sohasem publikált verset tartalmaz és amelynek létezésérôl addig szintén nem tudott senki. A dédunoka azt is elmesélte, hogy ezt a versesfüzetet az ô édesapja tehát Marschalkó Lajos unokája találta meg a szerzô hagyatékai között és neki köszönhetô, hogy megôrizte, és így fennmaradt az utókor számára. Külön érdekesség, hogy a füzet szintén tartalmazza Marschalkó ifjúkori verseit is, amelyek még a múlt század húszas éveiben születtek. Az ifjúkori versek közül három meg is jelent 1926-ban a Vollay Ferenc összeállításában, Debrecenben kiadott: Nagymagyarországért! (Legszebb hazafias költemények gyûjteménye 1918-1926) címû kötetben. Az ismeretes volt, hogy Marschalkó Lajos emigrációs évei alatt írásai mellett verseket is publikált, de ezek száma nagyon csekély volt, és legtöbbjük Mátray Lajos írói álnév alatt látott napvilágot, fôleg a negyvenes évek második felében különbözô emigrációs lapokban. Késôbb, az ötvenes évektôl kezdve aztán saját neve alatt is megjelentetett még néhány verset, de összességében ezek a nyomtatásban megjelent versei még egy vékony kötetet sem töltöttek volna meg. Írói szerénysége miatt Marschalkó Lajos sohasem nevezte magát költônek. Egyetlen írói szenvedélye magyarságszolgálatában merült ki. Féltette és óvta fajtáját, és mindhalálig annak hû szolgája maradt. Változatos élete során tucatnyi könyvet írt, amelyek javarésze az emigrációban látott napvilágot. Lírai alkotásai szinte teljesen ismeretlenek. De ahány verset írt, az jó volt, s bizonyították, hogy szerzôjük minden harc és fajtája érdekében megvívott kemény küzdelem ellenére is: lelke mélyén lírai alkat volt. Ezt bizonyítják novellái, történelmi karcolatai és elsôsorban költeményei. Az általa írt versekkel kapcsolatban csak egyetlen egyszer nyilatkozott meg nyilvánosan, mégpedig a Hídfô Könyvtár 1967. áprilisi számában a Két vers története címû írásában: Mindig is szerencsétlen dolognak tartottam, ha az író saját irományaival foglalkozik a nyilvánosság elôtt. De hát engedtessék meg nekem, hogy személyes kérdésben kijelentsem: nem vagyok költô, még csak poéta sem. Az 7
íróasztal fióknak szánt verseimet nem vagyok hajlandó megjelentetni. De hát, aki életében írt vezércikktôl a sertés-vásár jelentésekig és a vízállás rovatig mindent, talán annyit megengedhet magának, hogy félkézzel verseket is írjon, s utána megállapítsa, hogy szüleményei»nem ütik meg a mértéket«s ekként eltegye ôket valamiféle papírhalom aljára. Most sem a költôi»nagyság«, csupán az igazság érdekében szeretném elmondani két vers történetét, amely úgy érzem valahogy hozzátartozik a huszonkét éves emigrációhoz. A naptár 1948-at mutatott, s a német házigazda rozzant rádióján keresztül hallgattuk mindazt, ami Mindszenty hercegprímás körül történt Magyarországon. 1948 karácsony éjjelén fogta el az ÁVH. A regensburgi kis református gyülekezet ott, élen Szilassy Bélával és családjával, velünk együtt protestáns hittel imádkozott Magyarország hercegprímásáért, akire tudtuk, hogy mi vár. Noha a Horthy-korszaknak egyetlen komoly öröksége volt a Pannonhalma és Debrecen között vert szivárványhíd, talán odahaza és idekint, a hontalanságban, magyar protestánsok még sohasem érezték át ilyen mélyen és megrázóan a két nagy keresztény felekezet összetartozását, az Úr Jézus Krisztusban. Elvégre a budapesti ÁVH terroristái elôtt most Ugrin és Tomory utóda mondotta Luther hitvallását:»itt állok, másként nem tehetek«. Miközben az úgynevezett világsajtóban ezúttal tombolt a felháborodás, és Nyugat, de talán maga a keresztény világ is elôször látta meg a Mindszentyügy véres tüzénél a bolsevizmus sátáni arcát, néhány nap múlva a picike bajor falu még picikébb szobájába, Bach a. Donauba levelet hozott a posta. A New York-i Magyar Irodalmi Kör fôtitkára, Balogh Lajos írta. Tartalma lényegében ez volt, vagy legelábbis ez lehetett, ha nem csal az egyre romló emlékezet.»február másodikán irodalmi est lesz New Yorkban. Meg akarjuk mutatni, hogy a magyar írók és szellemi emberek nem háborús bûnösök. Írj verset a Prímásról, és küldd el azonnal repülôpostával. Az irodalmi estén Bodán Margit fogja szavalni a versedet. Bizonyára ismered Budapestrôl.«Hát bizony Margit asszonyt nem Budapestrôl ismertem, hanem még Debrecenbôl, mint a Csokonai Színház rajongott primadonnáját, akire újságíró-süvölvény korunkban szent tisztelettel néztünk fel. Néhány óra múlva, midôn a Bezugscheinra kapott picinyke tûzhelybôl kihunyt a Thurn-Taxis hercegek erdejében sajátkezûleg levágott fahasáb parázsa, készen lett a vers. (...) A New York-i Magyar Irodalmi Kör 1949. február 27-én tartotta meg kultúrdélutánját, amelyen tulajdonképpen a Németországban hányódó 8
magyar írók alkotásait mutatta be. Nyirô József, Wass Albert, Pohárnok Jenô, Ölvedy János, Flórián Tibor, Somody István írásai szerepeltek a programon.»a fogoly bíborost«bodán Margit adta elô. Mikor legalábbis így írták akkor fekete csipkébôl szôtt díszmagyarjában megjelent a több mint ezer fônyi amerikai magyar közönség elôtt, már maga az is robbanó siker volt. És Margit asszony, valamint»a fogoly bíboros«rímein keresztül összetalálkozott az öreg amerikás magyarság és a Németországban, Ausztriában élô DP-k (Displaced Person = hontalan menekült) serege és odaát mindjárt megértették, hogy bizony az itteni hazátlanok nem»fasiszta gyilkosok«mint azt szívesen hirdették Göndör, sôt Nagy Ferencék is, hanem éppen olyan nemzethû és Krisztus-hívô magyarok, mint ôk. Akkor még nem hittük, de»a fogoly bíboros«, amelyet nyomban teljes terjedelmében közölt a Katolikus Magyarok Vasárnapja, kisebb méretû frontáttörés lett. Az itteni írók számára az est jövedelmébôl akkor indultak el az elsô Care-paketek (segély-csomagok), de akkor indultak el a berlini légihídés a sztálini támadás árnyékában nyomorgó DP-k felé az elsô assurance-ok (igéretek) százai is. Nem a Bach-i szobácskában íródott vers, hanem Mindszenty prímás óriásra nôtt szellemárnya nyitotta meg az utat a kivándorlóhajók, az IRO (International Refugee Organization = Nemzetközi Menekült Szervezet) és ma már sok boldog Cadillac-tulajdonos elsô ócska autója felé. Egy-két éven belül a vers furcsa utakat járt meg. Elôször két amerikai zuglap közölte le, mint ismeretlen szerzô versét. S a szerzô, Mátray Lajos, aki szintén én voltam, nem szólt. Azután egyszer a Hungarista Mozgalom kitûnô lapjának második oldalán merült fel, ugyancsak mint ismeretlen szerzô verse. Egyszer Dél-Amerikában, máskor valamelyik ausztráliai lapban, vagy európai litografált kiadványban találkoztam újra és újra a verssel. Mindig is óvakodva vigyáztam arra, hogy a tollamból kiszaladt írások ne kerüljenek haza. És»A fogoly bíboros«mégiscsak hazajutott. Ki tudja, hogyan? Én nem tudom. Mikor a szovjetek leverték a magyar szabadságharcot, egyszer csak a New-York-i Szabad Magyarságban, amelyet Somody István szerkesztett, újra megjelent»a fogoly bíboros«. A címe ugyanaz volt. Az alcíme pedig, hogy Rákosi Mátyás börtöneiben kézrôl kézre járt a vers, amelyet betanult sok-sok fogoly, és a kommunizmus rabjai éjszakánként suttogva tanították egymást a versre, amelyet az élô magyar költôk legnagyobbja Mécs László írt. Nyomban írtam Somody István kollégámnak és szerkesztômnek: Pista! Nem emlékszel rá, hogy valahol a Bodensee mellett ebbôl a versbôl kaptad Te 9
is az elsô Care-paketeket? De meg ne merd említeni, hogy a szerzô Mátray- Marschalkó Lajos volt! S az a körülmény, hogy a vers a maga egészében a szerzô számára is tökéletesként hangzott, de ritmusában és rímeiben goromba hibák voltak, világosan mutatta, hogy ezt»fejbôl«diktálták tollba a Szabad Magyarságnak. Valaki hazament, vagy»lebukott«, innen Nyugatról elvitte a betanult verset, továbbadta a cellatársaknak, akik közül valaki ismét visszahozta, mint Mécs László költeményét. Azóta több börtönviselt magyar is igazolta, hogy a verset mint Mécs László költeményét adták szájról szájra Rákosi magyar rabjai. Legutóbb aztán az angliai Boldogasszony Népében találkoztam újra»a fogoly bíboros«két versszakával. Úgy látszik, a lap szerkesztô-kiadója, Ispánki Béla angliai fôlelkész is áldozatául esett a sorozatosan ismétlôdô tévedéseknek. A Kopasz Gnóm (Rákosi) terroruralma alatt még más volt a helyzet írta. A pártmúzsák az uralkodó lakájszellemnek megfelelôen a hála Sztálin-kantátáit költögették a Bálvány tiszteletére. Bakonyi remetemagányában az ôsz Mécs László élesztgette a nemzet lelkét. Földalatti titkos kezek másolták a»pisztrángok példáját«, a»fogoly bíborost«. S itt aztán következett két versszak a Mátray-Marschalkó versbôl, majd pedig a Boldogasszony Népe kommentárja.»ezrek és ezrek merítettek erôt, hitet, a kéziratos, gyûrött papírlapokból, melyek kézrôl kézre jártak, hogy megpihenjenek levéltárcákban, imakönyvekben, polcok mögött, vagy fiókok mélyén... Majd: Mécs László is jól látta, mikor Mindszenty bíboros ajkára adta e szavakat: Muhinál Ugrin, Tomory Mohácsnál... Vártam én is, hogy mozdul a világ. S nem hagyja veszni szemben Góliáttal a szabadságért harcoló fiát«. E sorok írójának, aki erôteljesen megismétli, hogy soha nem tartotta magát költônek, mégis a legnagyobb megtiszteltetés, hogy néhány sorát Mécs Lászlóval tévesztik össze olyanok is, akik illetékesek. A tényleges szerzô egy fikarcnyival sem lett nagyobb, és Mécs László egy árnyalattal sem kisebb, mikor a tévedések különös összjátékában nekem, a méltatlannak tulajdonították a verset, amelyet mégiscsak én írtam.»a fogoly bíboros«második része,»üzenet a fogoly bíborosnak«, amely a clevelandi Katolikus Magyarok Vasárnapja 1951. februári számában jelent meg a bíboros elítélésének évfodulójára már aligha jutott el a börtönökbe. A terror túl nagy volt, a határzár perfekciós rákosista munka! (...) Tulajdonképpen a szabadságharc tizedik évfordulója után meg kellene írni a harmadik verset is a Prímásról, aki már tizenegy esztendeje a buda- 10
pesti amerikai követség vendége, sôt egyre inkább kényszereltartottja. Az elsô vers megszületése óta azonban sokat csalódtunk a Nyugatban. Most már kissé késô van lázadásra ébresztô rímeket írni. A Prímás ma is rab. Nem úgy, mint Sztálin-Rákosi börtöneiben volt, hanem úgy jó amerikaiasan rab. Az utcára nem mehet, mert lent várják tizenegy év óta az ÁVH begyújtott motorú riadóautói. S a Prímás nem is akar kilépni a követség kapuján. Nem azért, mintha félne, vagy rettegne a»megenyhült«kádár rendszer poroszlóitól. Csupán azért nem megy, mert Ô bizonyára tudja, hogy ismét szimbólummá vált. Egy hazug, ostoba, farizeus, és legfôként tehetetlen világ áldozatává. S ekként a fogoly bíboros sorsa, Esztergom érseke, úgy a katolikus és protestáns magyarságnak, mint a tehetetlen nyugati politikának, jelkép volt és jelkép lesz, most és mindörökké. Szegény Marschalkó Lajos már nem érhette meg a kommunizmus bukását és azt sem, hogy az állítólagos rendszerváltás után nevét épp úgy elhallgatják, mint a kommunizmus évtizedei alatt. De nem csak liberális körökben számít vörös posztónak, hanem még a nemzeti oldal jeles gyászvitézei is behúzzák fülüket-farkukat, ha neve véletlenül szóba kerül. Talán az egyik legkirívóbb eset, hogy a Csurka István nevével fémjelzett és a nemzeti oldal zászlóshajójának feltüntetett Magyar Fórum mellékleteként megjelenô Havi Magyar Fórum 1997. novemberi számában mint ismeretlen szerzô mûve egy 56-os témájú vers jelent meg ÚJ BIBLIÁT! címmel. A szerkesztôség megjegyzésébôl megtudjuk, hogy a verset egy olvasó küldte be, akinek birtokába még 1956 november 4-e után került egy kézzel sokszorosított, titokban terjesztett másolat. Mivel a verset egyik otthon megjelent 56-os antológiában sem találták, az olvasókhoz fordultak a költô személyének kiderítése végett. Nem tudom, jelentkezett-e valaki a lapnál ebben az ügyben, de késôbb mindenesetre síri csend borult a témára. Mellékesen igencsak furcsa a Havi Magyar Fórum akkori fôszerkesztôjének, Szôcs Zoltánnak a tanácstalansága a verssel kapcsolatban. Az még érthetô lehetne, hogy az emigrációs kiadványokat ahol számtalanszor közölték ezt a verset nem ismeri, de hogy még egyik otthoni laptársuk, nevezetesen az akkor még létezô Hunnia olvasására sem volt idejük ahol ez a vers addig már kétszer is megjelent a szerzô nevének feltüntetésével, az már kimondottan gondolkodóba ejt. Legfôképpen azért, mivel Szôcs Zoltán korábban a Hunnia fômunkatársai közé tartozott. Ezért nyugodtan kijelenthetjük, hogy itt tudatos tudatlansággal állunk szemben. 11
Ezen tulajdonképpen nem is csodálkozhatunk, hiszen a vers szerzôje nem más, mint Marschalkó Lajos, aki Istóczy Gyôzô és Bosnyák Zoltán után a magyarság harmadik nagy Kasszandrájaként figyelmeztette szüntelenül fajtáját egy gátlástalan idegen kisebbség világ- és országhódításában rejlô tragikus következményekre. Mindezek ismeretében kitûnô költeményét hiába is keresnénk bármelyik otthon kiadott 56-os verseket tartalmazó kötetben. Marschalkó Lajos nagy elôdeivel együtt mind a mai napig kitagadott. A Magyar Nemzeti Pantheon kitagadottja. * * * A kötetben szereplô versek Marschalkó Lajos kézzel írt és java részt még sohasem publikált versesfüzetébôl származnak, kiegészítve néhány olyan költeményével, amelyek különbözô emigrációs kiadványokban láttak napvilágot, de valamilyen oknál fogva ebben a versesfüzetben nem szerepelnek. Néhány vers esetében több változat is létezik, amelyeket a szerzô saját kezûleg javított vagy átírt. Ezekben az esetekben mindig a végsô változat került be a gyûjteménybe. Nem mondhatjuk, hogy ezen kötet a szerzô összes verseit tartalmazza, mivel nagyon is elképzelhetô, hogy létezik még néhány olyan elkallódott Marschalkó-vers, amelyeket eddig nem sikerült megtalálni. Reméljük, hogy nem zavarjuk meg túlzottan a nagy magyar vátesz túlvilági nyugalmát azzal, hogy akarata ellenére mi most mégis nyilvánosság elé tárjuk lírai alkotásait, hiszen ez is hozzátartozik gazdag és értékes életmûvéhez. Dobszay Károly 12
BUJDOSÓ ÉNEK Nincsen piros csizmám, Nem lepi be a harmat, Mezítláb is jó a Bujdosó magyarnak. Nincs egy ital borom, Kenyeres iszákom Étlen, szomjan járok Végig a világon Mióta túl vagyok Honi bokron, árkon Eszembe se jutsz már Csillagos virágom. Nagyon gazdag vagyok, Merthogy semmim sincsen S mivel oly nagyon ver Szeret is az Isten. Ha árokban alszom, Nem temetõ árok, Nem követ poroszló Ha utamon járok. Nem kell lehajolnom, Hol nem terem rózsa S ha emelem fejem Nem jutok bitóra. Szabad vagyok így hát, Mint madár az ágon S utánad halok meg Szép Magyarországom. 13
HAZAMEGYEK... Hazamegyek... A hajdusági szélben Akácvirágok szirma hempereg S köszöntenek majd régi ismerõsként Halk emlékek és békés emberek. A régi várost csendesen bejárom, Templom, temetõ, mohos nádfedél, Por és virág, óh szent szép magyar élet, Ugy-e, hogy elmúlt felõled a tél?! A sarkon, ahol oly sokat megálltam, Most is jön kislány: rózsaszín ruhás, S futok én is a víg diáksereggel, Mert vár a kert, az ákáclombu ház. Megyek, megyek... Ha a talponálló Megvígasztal, egy hûs vinkó után Rózsaszín nyelvvel lohol majd mögöttem Pali puli, a kis fehér kútyám. Hazamegyek... A Hortobágy felõl rám Csak a szabadság dús szele dalol Béke a földön, munka a mezõkön S átok nem sír a kopjafák alól. Hazamegyek... A templom orgonáján Zeng az õsi, kálvinista zsoltár S vett kalappal lépek vissza hozzád Földem, népem, ki csak ilyen voltál. II. Hazamegyek... Az átokvert határon Jaj, megpihenni többé nem merek. Poroszló les a csendes érkezõre És némák mind a régi emberek. 14
Tilos itt még az akácfavirág is, Mert szirma tiszta, illatos, fehér S a nyújtott kezet félek elfogadni Nem hull-e róla a káini vér? Meszelt falak közt, nádtetõk alatt Nem büszke nép, csak rémület tanyáz A temetõre gyilkosok írták fel Magyar halottnak nincs feltámadás. Hazamegyek... S ha kérdezem, hová lett: A jó barát, a tenkelmed fia, A zsoltáros könyv, kenyér, szûz menyasszony? Egy válasz kong rá csak: Szibéria! A hortobágyi szélben lánc csörömpöl, A temetõbe nem tér csak megölt, Meghalt az Ige és a templomének, Az igazakat benyelte a föld. Hazamegyek... mert csupa vágy a lelkem Kenyérért csókért ég szívem, a szám... Hazamegyek... hogy megkérdjem a széltõl, A temetõtõl: hol van még hazám? 15
A KÉT TEHÉN... Rózsinak adom a meséért Kovács bácsinak két tehene volt... Lélekemésztõ bajor éjjeken Errõl mesél az asszonyom nekem. Óh, bûvös, bájos, tündérszép mese Nem mondtak ennél szebbet még soh'se. Kovács bácsinak két tehene volt... De két bocihoz odatartozott A bánki ég, mely harmatot hozott, A föld, a rét, az erdõ, a határ Fölöttük szállva a dalos madár! Kovács bácsinak két tehene volt... Köröttük zendült a hûs, a zöld mezõ, Az alkonyködbe halkan elveszõ Bölcsõm rengetõ álmok tavasza Az ifjúság s az elsülyedt haza. Kovács néninek két tehene volt... Megfejte õket, hogy legyen kenyér, Adjon a város pénzt a friss tejér' És Kovács bácsi, kirõl szól a dal Mindig érezze, hogy szabad magyar. Kovács bácsinak két tehene volt... Mese, mese, te tündérszép mese Óh, csak a végét ne mondnád sohse, Hogy a vén Bánkra jött tûz és ború, Rabló muzsik és gyilkos háború. 16
Jóvátétel és felszabadítás Szüzek ajkáról gyötrött sikítás...!... Aludjunk, szívem! Hisz a mese holt. Kovács bácsinak két tehene volt! A ROSSZ SZOLGA Tildy Zoltánnak Pap úr! Igen komisz Isten-szolga kelmed Farkasfogú pásztor, nem ismer kegyelmet. Amint parancsolják farkasfogú vének, En-juhait küldi szibirják medvének. Lehet ma született, ártatlan a bárány, Pap úr, úri rangot vásárol az árán. Magyar nyáj, ha tépve medvefogtól, béget Pöttömnyi Pilátus jól alszik avégett. Puha álmát kényes testõrsereg ójja, Krisztusról nem tud hát Moszkva helytartója.... Judás-küldte pap úr! Törpe gubernátor Magyar Judeában büszkén hal a bátor! S Te kezedtõl lépvén dicsõült bitóra, Pap úr! azt kiáltja ütni fog az óra. Ma te mondod gõggel: rajtuk az ítélet! Holnap Krisztus szól majd: sorsuk örök élet!... Bizony, pap úr, komisz Isten-szolga kelmed. Istennél keressen magának kegyelmet. (1946 tavaszán) 17
NEM MARASZTALLAK... Minden hazatérõnek! Testvér! Ki tüzesnek érzed az ágyad, Mert hazahívnak az emlékek és vágyak, A bús babonák és vad hiedelmek, Az asszony, az otthon, a kacagó gyermek, Unokák, álmok, képzelt kényelem Felsírnak, benned sötét éjjeken Testvér! Én téged nem marasztallak. Megjött a levél, hogy megvan a lakás. A bútor, a villád, mi kellene más? Keservesen rossz az idegen kenyér, S mit árt, ha otthonit befröcskölte vér? Bor gõzölg ott az álmok asztalin, Kolbászból fonta a kerítést Sztalin. Testvér! Én téged nem marasztallak. Eredj hát! Otthon vár a megrakott tál, A lencse, melyért mindenrõl lemondtál, A farkas-sors az üvöltõ-kemény, De alkuvónak mindig áll remény, Hogy eb lehet, ki nyal sújtó kezet, És szolga lesz, ki szolgává vétkezett. Testvér! Én téged nem marasztallak! A kutyakoncot mindig ingyen adják, Hogy ára lánc és elveszett szabadság? Mit neked, testvér!? Az idegen tenger, Ha elnyél, nem vész sem magyar, sem ember. Rabszolga fog csak görnyedten elesni! S veszendõ lélek, én nem foglak keresni. Sajnállak, testvér! De nem marasztallak! 18
VIRÁGOS BITÓFÁK Harcos magyar, meglásd, semmi sincs elveszve, Tûzön, halálon túl megmaradt az Eszme, Hõs sírok lidércét ûzhetik hatalmak, Porukban is élnek, kik érette haltak. Gõgös gyõztes nyújtja feléje kard-vasát Holtak halóporát nem rozsdálja gazság. Számumként rohan a pusztai szélvészen, Sikítja, ordítja: minden másként lészen. Mert kiket ma ölnek, akiket ma vernek Ítéletnek napján egymásra ismernek Járják a Golgotát, az utat a hosszút, Az élõk és holtak esküszik a bosszút S épp ahol úgy hitték: végleg sírba tõnek Csodás termése lesz koldus temetõknek Érik a vetésünk, s ha elüt az óra Ég szakad itt minden ádáz árulóra Jön ég roppanása, földnek indulása Aki hiszi, bizony nem soká meglássa, De feltámadása, mert Isten úgy végez Mindnek, aki bátor s hû marad hitéhez Aki orvul gyõzött, adatik a földnek, De örök élet a bitangul megöltnek, Mert szól az Úr: népem! elég volt a próba S akkor kivirágzik mindenik bitófa. (1946. A számûzetés esztendejében) 19
ÚJ FAVÁGÓK Száradt a fa, hull a levél és kéreg Az erdõt megrágta milliárd féreg Nedvét, szépségét mind magába falta S ím, sír a fûrész, kopácsol a balta, Az õszi napfény hûlt, tört sugaru már Hát vesszen az erdõ, tûzre kell a fa Mint büszke lélek, mely egyenes, sudár. Furcsa favágók! Mert bolondult korban, Tuskó van felül s korona a porban Izom-istené ország és könnyû rész Lélek! Neked itt van húzni a fûrész Húzzad egyformán, és ha benned ég még Nyûjjed magad, míg veled a világból Ki nem alszik a szellem és a szépség. Tüzelõ kell, hát legalább a tested A szent anyagot óvjad, melengessed Minek a lélek? Nézd õt, a társam Tiszt volt, hadvezér? Most rönköt hánt alássan. Ruhája rongyos, éhes, és ha kérded Miért? Miért? Õ morog: büntetésbõl Nem irtottam ki elég ember-férget. S itt görnyedez a hallgatag, a néma Tanító kisasszony, szõke, szudéta, Hajában a szél zászlókat lobogtat S ha mégis szólal, holt tuskókat oktat Mert nem mozdulnak a biztató szóra Rossz kölykök, mire rendbe szedi õket Este lesz s nincs könyv, nincs zene-óra. Mert semmi sincs, mert meghalt az Ige, S elégedett, csak nézd, e nénike, Kinek míg gyûl-gyúl pár száraz ága Nióbéként csak csevetel magába 20
Négy katonáról, akik mind elestek Fiaim, száraz halott ágacskáim Melegítsétek szívem s e vén testet. Itt az író is, poéta, látó Most õ is csak egy kényszerû favágó Egy szava százezret megmelegített Volt világosság és élesztett hitet Most nincs papírja, nincsen közönsége Nincs hazája, a tûzhelye kiégett És ifjú dalának ez lett a vége. Mûvész! fûrészt húzz, ne Ave Máriát Vonónak, ecsetnek nem áll a világ Tolóvas! Róni ma ez is épp elég Az egyformaság nagy kiáltó jelét Süllyedni, kiégni, ma ezt tartják jónak Húsgéppé lenni az újjáépítés: Széklábat föstni Michelangelónak De az úton kint, autóján, hidegen Siet egy szplínes, gyõztes idegen Vadászni, hol avarszín róka kullog Mögötte kinéz a nagy, mafla bulldog Õ látja tán szeme kerekre válva Óh, nem erdõ hal meg itt, Európa, A Lélek készül halk, örök halálra. 21
IV. BÉLA HAZATÉR Megtértem én is uram, királyom Messzirõl jöttem, nem is tagadom Nyílfelhõ szállt a Muhi lapályon Hát gondoltam, hogy magam megadom. Mondák: túlnan a szegény hazája! Tudja a mongol, hogy nekünk mi fáj S van olyan úr, tán nagyobb sincs nála Batu is, mint a magyari király Mégis elvevék vitézi pengém Megvetettek, mert árúló levék S a láncon mind a halálért esengvén Lettem én is csak rab és rossz cseléd. Lelkemen korbács, testemen börtön Jaj, most megtudtam mi az ami fáj, Hogy nem lehet jobb urunk e földön Mint te vagy uram: magyari király. Megjöttem én is, szökött katonád De Frigyes úrnál nagyobb volt a zsold Serege szebb s a bor mámoron át Szõke frájlája csábítón dalolt. Hát hadd vesszen ez átok-dúlta vér, Ha pártos, hát csak hulljon a magyar Én odatartok, hol egy a vezér Hol minden ember csak egyet akar. Ládd aztán a sok beste német Kinézett, mert a mundérom szakadt Megnevette az itthoni beszédet S hûségemért még kenyér sem akadt Megjártam nála rossz ebek sorsát Míg megláttam egy csillag lánginál Pokol nekünk a német menyország, S te vagy urunk csak, magyari király. 22
Ugy hittem én is, mikor az égen A vérviharnak üstököse járt Mindegy, ha vész is magyari vérem Szolgálom majd a gyõzelmes tatárt Hivatalt, rangot Batu úr is ád S ha elsodort sok jót a sárga ár Maradok én, hogy mentsem a hazát. Arany-marhámtól mégis megrabolt, Csuffá tette a lányom, asszonyom Poroszlója mind engem szimatolt, Zsarátnok lepte házam, lábnyomom. Csikasz-tanyán, az éhség éjjelén Átok kísért, mint zord vihar sirály S úgy esküvék, hogy éltem adom én, Érted! Csak jöjj el magyari király. Megjöttünk mind-mind pártos magyarok Hisz visszatért a bujdosó remény Hogy búza érik, újra nap ragyog Az ingovány és zsarátnok helyén. Hogy végig lépdel újra Krisztus úr Megbékélt népe szívén és egén Oltára mind-mind újra fénybe gyúl És rózsa nyíl a Nyulak szigetén. Bujdosóknak bujdosó királya Vezesd a megtért, koldus népedet Az Antikrisztus átka hullt le rája, De igazult, ha el is tévedett. Szívébe már a reménység rivall, Hogy honánál mely veszett Muhinál Nagyobbat épít magyarjaival A bujdosásból hazatért király. 23
ÖRKÉNY SÍRJÁNÁL Gömbös Gyula emlékezetének Nagy vizek folyásán az éj csupa holdas, Ingovány zsombikján felüvölt az ordas. S amikor a csillag, tüzes könnyet vérez, Bujdosó rabszolga jön halott Vezérhez.... Kun-halom sötétje rejthet vaskoporsót, Uram! Vezér! Hallod? Hallod e komor szót? Sírod körül egyre nõ az ember-asztag, Szolgát és vitézlõt egyként lenyilaztak. De gyûlnek új urak víg halotti torra, Izmaelitákkal végtelen egy sorba. Arany a serlegük, úgy hajtnak belõle, Meghalt! Igyunk rája, nem félünk már tõle. Bujdosó a néped, a fiad, a lányod Gazok, szolgalelkek váltják a világot. De mikor a csillag tüzes könnyet vérez, Holt szív, élõ lélek mind, de mind felérez. Akik megmaradtak, tudják mi sincs veszve Sírodban aludván Te vagy láng és Eszme. S úttalan bár útja érted bujdosásnak, Tudják: eljön majd a mánál vígabb másnap. Tisza-Maros folytán alhat vaskoporsó, Belõle zendül meg egyszer a toborzó. A sereget hívó, a népéért rívó Minden magyarokért zord egeket vívó...! 24
S ezért kik még vannak útján a halálnak, Életben, rabságban egymásra találnak. Egy hitet hirdetnek, egy cél útját járják, S gazok dáridóját azért is kivárják. HAZAKISÉRTÔ ÁLOM Hazakísértõ álom, fuss tovább, Kegyelmesen az alvót ne ígézd meg Vesd le magadról aranyos vérted, Hisz úgy sincs célod, nincsen miérted Amit mutatnál, mese volt csupán, Hogy mint szabadság és mint a jóság Békén nyílnak a szigeti rózsák, De jaj, mi tudjuk, mi a valóság Belülrõl börtön ma az õsi ház, Hová a vándor csak halni tér meg, Virágszíne nincs csak ontott vérnek S a régi úton rabot kísérnek A cellát ma szabadságnak hívják, A hõst gyilkosnak, a gyilkost hõsnek Bitón a bátor latrot elõz meg S igaza nincsen csak az erõsnek A bujdosónak messzi délibáb Akác virágos boldog tájt mutat, Mesét dalolnak halk szökõkutak S drótsövény zárja mégis az utat. Hazakísértõ álom meg ne csalj A szív érez, bár százszor kísérted Pompás hazugság aranyos vérted S a látó látja: nincsen miérted (1946 õszén) 25
BÉKEKÖTÉSRE Magyar, a fejed büszkén ne emeld, Mindenki azt kap, amit érdemelt. S az én népemnek ilyen béke kellett, Szolgaként ülni hideg kuckó mellett, Álmodni kolbászt, zsíros szalonnát, Sült galambot s egy hosszú koron át Lesni, míg másnak jobban megy sorsa, Úr asztaláról neki hull-e morzsa? Másnak, lám, van inni és mit enni, De neki nem kell semmit se tenni. Magyar, a fejed büszkén ne emeld, Mindenki azt kap, amit érdemelt. Én emlékszem és jaj de fáj az emlék, A szívem tõle soha sem pihen még: Ha Erdélyt dulták vad, idegen fattyuk, Legyintett rá, hogy úgyis visszakapjuk, S ha szív üvöltött: Felvidék! Szabadság! Mosolygott csak: hisz úgyis visszaadják Minket Isten fog tenyerére venni Hogy ne kelljen majd semmit se tenni. Magyar, a fejed büszkén ne emeld. Mindenki azt kap, amit érdemelt. Burána tört rá messzi Voronyezsnél, De átokvert faj fel soha sem eszmél. Halál ha rázta ezt a vesztett népet, Parasztja mondta: majd megvéd a német. S szibirják szél bár kastélyán barangolt Grófja, ura várta mind az angolt. Velünk a sors, hejh, ujjat húzni nem mer, S ejh, hátha tenné: az orosz is ember. 26
Magyar, a fejed büszkén ne emeld Mindenki azt kap, amit érdemelt. Mert ment, marsolt a megbõszült világ, Német és angol mind küldte a fiát, Tenger mélyre, vagy égbe gépmadáron Haljon, éljen míg teljesül az álom, Vízen, vagy földön, hullámon szelen Õ ordíthassa majd, hogy: Gyõzelem! Csak magyar mondta: nincs hazám a Donnál S mit védjek már a kárpáti vadonnál? Magyar, a fejed büszkén ne emeld Mindenki azt kap, amit érdemelt. Az én népemnek ilyen béke kellett. Magyar, a sírást jól kiérdemelted. A korbácsot, a gyatra szolgasorsot, S a csonkaságod rokkantan ha hordod A gyõztes, aki állta harcát tettel Ha rád tekint csak azt mosolygja: vedd el A sorsod, hogy még századok láthassák Ez a békéd, mert megszolgált igazság. Magyar, a fejed büszkén ne emeld. Mindenki azt kap, amit érdemelt. 27
SELMECI RÉGI SÉTATÉR Kardoss Gézának Selmeci régi sétatér Az álom vissza sohse tér, Nincs színház, színdarab, Szép multunk ott maradt Virág és lámpafény Koszorú, sok remény Nincs többé, semmink sincs vén legény. Bujdosás a sorsunk, Száz keresztet hordunk, Hajunk tiszta dér, Hull a könny, a vér, Véget még sem ér, Jaj, de mégis élünk, jaj de mégis várunk, Mondd: vajon miért? Selmeci régi sétatér A dallam téged is kísér Szerzõje rabmadár Fiára vissza vár, Költõje úgy dalolt, Ma mégis néma holt. A legszebb emlék is múlt, ha volt. Messze a mi múltunk, Mélyre, éjbe hulltunk, Régi szép idõ, Mégis visszajõ Mindíg visszatér Mindig szûz-fehér, Mindig te utánad sír a szív s a bánat Régi sétatér. Selmeci régi sétatér Az álom hozzád visszatér, Szép volt mi mind letûnt, Elszállt az életünk 28
S bár mit sem vétkezett, Országunk elveszett S hol van a tündéri szép Szeged? Debrecenbe járunk Új csodára várunk...viszi már a szél Soha nem beszél... Aki érte él, Temetõbe tér Hol van a virágod, hol a te szép álmod Régi sétatér? Selmeci régi sétatér Az álom sírig is kisér, Szép volt száz tünde est, Menj, hát hogy megkeresd Újra a vén lakot, Muskátlis ablakot, Gyarmathy bácsi az ott lakott... Én ha sírba térek Csak egy könnyet kérek Aki hazatér Ejtse majd azért Árva senkiért, Ki csak álmodik majd s érted porlik szíve Régi sétatér. 29
MAGYAR MEA CULPA Gyónom az Istennek: én vétkem, én vétkem: Bosszúnak útjára soha, hogy nem léptem Szerettem, nevettem, csendesen megültem, Virágnak, napfénynek, mosolynak örültem. Úrtól, csavargótól kenyeret nem kértem, Veszett eb láttára csendesen kitértem. Szerettem illatát méznek, tejnek, földnek, Nem uszítottam a tetvekre, hogy öld meg! Én vétkem, én vétkem, én kegyetlen vétkem. Gyónom az Istennek én vétkem, én vétkem Üldöztek, megköptek, nem lázadtam mégsem. Bort ittam, verseltem, kacagtam, daloltam, Embernek születtem, hozzá magyar voltam, Nem öltem, raboltam, nem loptam csak adtam Bolond gazdagok közt szegénynek maradtam Szemet szemért törvényt óh jaj nem ismertem, Furkóst nem forgattam, ha tapodták kertem Én vétkem, én vétkem, én kegyetlen vétkem. Gyónom az Istennek én vétkem, én vétkem: Hogy a jót szívembõl soha ki nem téptem, Balga szeretetre nem mondottam átkot, Most emiatt ölnek testvért és barátot. Jaj, pedig a farkast meg kellett voln ölnöm, Nem hagyni arankát ékes búza földön. Tapodni a hitványt! Idején gyilkolni Mindent tûzre dobni, ami volt rongy holmi Én vétkem, én vétkem, istentelen vétkem. Gyónom az Istennek nagyon mélyre hulltan, Látod, Uramisten! mégis csak tanultam. Ajánlom ezért hát penitenciámat, Megfojtom ezentúl, ki fajtámra támad. Méreg lesz ejtett szóm, kard meg a keresztem Ellenségemet még orvul is elvesztem 30
Egy érzésem lesz csak: gyûlölni, gyûlölni Egy akaratom csak: ölni, mindig ölni Én vétkem, én vétkem gyönyörû szép vétkem... S Uram Isten most már bocsáss meg énnékem. IMÁDKOZIK AZ ÉDESANYÁM Én tudom, hogy, jaj, közel a poroszló, Les rám, örül, mert látja, hol vagyok, Hiéna-szeme lám felém ragyog, Szõrös kezét épp most kinyujtja rám S megfogni nem tud... Most imádkozik az Édesanyám! Tudom azt is, hogy a hóhér vígan ácsol Bitót, koporsót s társa a halál Kajánúl várja, hogy majd megtalál S vérem csorog a kicsorbúlt kaszán És sujtni nem tud... Most imádkozik az Édesanyám! Mert minden így van ezen a világon: Éhes vagyok és nincsen kenyerem S akkor a kõ is kalácsot terem Szomjan halnék s a szikla oldalán Friss forrás fakad... Most imádkozik az édesanyám. És bujdosom, mert sujt a legnagyobb kín Hogy volt akácom, rónám elveszett... Nincsen erõm mely újra elvezet, Nincs már hitem, hogy láthassam hazám S ekkor csoda jõ. Most imádkozik az Édesanyám. 31
AHASVÉR MEGPIHENT Ahasvérus jaj pihenni megállt Auschwitzból jött és hozta a halált, Belsenbõl épp a tûzbõl szabadúlt, De bolygó népe semmit sem tanult, Nem volt elég a szörnyû hosszúnap Új Purim kell a gyilkos bosszúnak Ahasvérus hát végre megpihent, Jöttét fogadta temetõi csend Kivérzett nép és hullaszagú est, Holtak városa: néma Budapest. Van-e még itt csak egy is lázító? Kérdezte zordul a koldus zsidó. Mert túdjátok meg, én az Úr vagyok Minden helyt mit a lélek elhagyott Annak, ki nékem kenyeret adott, Csak bosszút osztok, nem bocsánatot, Hol én megállok: néma lesz a száj Engedelmes a bíró, policáj, A szolga nép óh engemet megért Tudja a törvényt, hogy szemet szemért. Mert tûzbõl jött és pihenni megállt Ahasvérus a puha ágyba hált, Tanyát ütött az Andrássy uton, A Markó utcán, s óh jaj, én tudom Hogy húllt a fõ, a könny, a tiszta vér, Balga magyarnak ez volt ím a bér: Börtön, bitófa, korbács, temetõ, Kínzott mártírral szembe nevetõ Ördögarc és igazak halála: Otthonért az ahasvéri hála. Mégis százszor jaj neked Ahasvér Vak népem most végre csak megismér, Solymosi Eszter vére tiszta szûz, 32
Bárdossyé az égõ égi tûz, S Krisztusé, mint magad akartad Minden ontott vér ott ég te rajtad Mind, mind az átkot rád viharozza, S nincs már Pilátus, aki lemossa Elégsz benne, mert tüzes ez a vér S a te törvényed: a szemet szemér. A TEMETÔ-ÁROK DICSÉRETE Bárdossy László emlékének Imádság helyett átok s varju károg. Szent hely vagy magyar temetõ árok. Ami volt egykor: hit és tiszta orcák: Te benned alszik volt Magyarország. Becsület, hûség, hazaszeretet, Bitóra lépvén itt temetkezett! Igazság, jóság és minden, ami volt. Erdély, Felvidék s ki róla dalolt Itt nyugszik! Nincsen keresztje, mécse. Nem ölhette meg hóhéra mégse. Temetõ árka: toronytalan fárosz Magyar sötétben csak ez sugároz Fényt a jövõnek, bosszút a mának S hol mindent megölt a szégyen s a bánat Adnak még tûnt fény szövétnekeként, Kik benne haltak: egy végsõ reményt. (Magyar Kalendárium az 1948. évre, Stuttgart) 33
VÉGIG-CSINÁLNI Aki más alá gyujtotta lángját Lássa tüzénél gyalázva lányát Fojtsa mint füst a keserû szégyen...... Minden pokoltûz végig kell égjen Éhes rabként és vad fagyba põrén A testvér sebét érezze bõrén Égesse, marja kínzottak kínja Míg nem az Istent ordítva hívja Míg nem látja a részegült botor Hogy menyországa néki is pokol S égjen en-tüze csontig és vérig Míg nem hiszi, hogy ezek a máglyák Õt is égetik, õt is elérik. Végig kell inni minden serleget, Hogy aki benne mámort kergetett Ki nektárt kívánt önzõ magának Izlelje mi a gyász és a bánat Hogy míg neki csak édes tiszta bor Benne mártírok könnye, vére forr. Higyje mindig tart vad dáridója S Isten a számlát neki nem rójja Higyje, hogy ennek sohse lesz vége Alja, bosszúja, keserûsége S akkor hajtsa fel, ki késve tér meg Mikor megérzi halál-riadtan Hogy végsõ cseppje neki is méreg. Meg kell próbálni minden stációt, Golgotát, poklot, eget és bitót Minden tornácát, minden pokolnak Minden ízét a rettentõ bornak Legelejét a mámor serlegének S ha józanodva halkul az ének Az alját is, hol szín-méreg maradt..! Kiinni hát a véres poharat 34
A végcseppet: a keserûséget S ha az utolsó láng is kiégett Ha mindent már csak hûlt hamu takar A gyehenából, vérbõl, kloakából Kilép a tûzben megtisztult magyar. A BUJDOSÓKHOZ Koldus vagy árva társam, bujdosó? Kit nyomoruság vad szélvésze kavar De amíg vagy és amig itt maradsz Királyfi lehetsz te hazátlan magyar. Kenyered, ruhád, otthonod sehol, Tûzhelyeden csak sovány krumpli fõ, Életed pisla, kiégett kanóc, De belõle lángol a magyar jövõ Madáríjesztõ, zord határútnál De ládd a zsarnok téged gyûlölve fél Tilalomfa vagy s útjába állasz Ki rabszolgának hozzá hazatér. Pusztába szórt mag, kõsziklán vetés, S idegen éjbõl a hó csak hull le ránk, De jég alól, mint szabadság üzensz Az otthonnak, hogy a börtön nem hazánk. Lelkiismeret? Rongyos kísértet, Éjszakák baglya ki gyõzteshez repül Szívén kopogtat s hazát tagadva Vagy élõ: hazádnak rendületlenül Tilos a szó, vagy bûn a beszéd is S hiszed hogy szavad tán nem is érti más. De némán, csonkán, hallgatva, bujva Te vagy királyi oroszlán orditás. 35
A többiért ki sóhajtni sem tud, Ki vakultan csak bûnös mába lát Te vagy a holnap, te az ígéret Hogy elzengjük még a szabadság dalát. Míg itt maradsz, míg némán vállalod: Vagy a reménység s idegen hant alatt Leszel a jel egy szabad hazának, Hogy mégis volt aki hûséges maradt. Hazátlanul is te vagy a haza, Ki élni, élni csak szabadon akar S te vagy az ország, a jobb amelybe Megtérhetsz majd te is: bujdosó magyar TOMORY VEZESS! Zápolya uraság, itt hagyom Nagyságod, Amit szépnek hittünk, rajtunk csak csúf átok Uri talpnyalói gerinctelen szolgák Nem vihetik többé tûnt országunk sorsát, Testõrzõ vitézét, fehér paripáját, Maga koncát lesõ Pató Pál pipáját Könnyû szívvel hagyom, felejtem is holnap S nem érzem magamat mégse árulónak, Vitéz társim vérét a föld azért issza Mert ki acélt rántott, rosszkor dugta vissza Nagyságod törte el kezünkben a kardot. Én már ezután csak Tomoryval tartok. Dózsa komám azért azt ne higyje kelmed, Hogy most kaszás népe vesz rajtam gyõzelmet. Nem állok farkasnak gyilkos táborába, Könny van serlegében, vér jajong borába Nagybotú Lõrincz Káin részeg papja Testvér magyar torkát ordasként harapja. A kelmed országa nem az Isten dolga 36
Csak a lecke póri, a népe meg szolga. Urat hítt gyilkolni, hát Jézust megölte Tüzes trónról ezért vettetik a földbe. Veszett árként rombolt országot és partot, Én már ezután csak Tomoryval tartok. Érsek úr szegény most, sáraranya nincsen, De fent a menyekben pártján van az Isten Szablyáját csuhára kenderkóc kötötte Mégis árkangyalok vonulnak mögötte, Vas-süveg rostélya feszül fehér arcon, Immár az õ harca nekem is a harcom Megyünk hát, ha testvér, ha pogány megátkoz Ezer évben egyszer fordított Mohácshoz. Ha Zápolya elhagy, ha ránk támad Dózsa Ezzel a Moháccsal a sors még adósa Istennek, országnak s akik érte halnak Krisztussal vitézlõ minden hû magyarnak Kire még élet vár, nem ásott sír ásít, Tomory úr! Vezess a feltámadásig. ATLANTIS Tüzes vulkánok, zord Oceánok Viharos éjek, tûnt ezredévek Betemették a földet és népet, Elnyelték a falut, a várost, A szikla-ormon lángoló fároszt: Atlantiszt, hol élet s lélek égett. * Buvárok mélyre szállnak miatta, Tudós és költõ, kutató ember Keresi ma is zord gyötrelemmel: Hol volt a partja, temploma, tornya Hol integettek pálmái sorba S dörögve hallgat róla a tenger. 37
De ott, hol állt a tündérszép sziget Vijjongva víva az ónszínû eget Vonuló, tépett madárseregek Égre sírják hét ezredév titkát, Hogy itt! itt álltak a pihenõ sziklák S õk ott keringnek Atlantisz felett. Ezer madár-nemzedék múlt el Lehullók, égjárók, merészek Seregét szórták éjjek és vészek De ösztönbe, vágyba és születésbe Szállt, szállt a titkuk uj nemzedékre S tovább vijjongták: hol volt a fészek Észak jegén, vagy idegen sziklán A fiókáját költõ anyának Szelíd meleget adott a bánat S az emlék, amely mindig elvezet Isteni titkán a régen elveszett De mindig élõ otthonnak, hazának.... Közöny tengerek, könny-oceánok Hazug átkok és vérszagu évek Elnyeltek most is országot, népet Fészket, hitet és templom keresztjét Atlantiszt, hol magyar lélek égett. De múlhatnak éjek s ezredévek Mi bujdosó, szétszórt madárseregek Tele vijjogjuk véle az eget. Átkot, imát jajongó nemzedékek Magyar Atlantisz! Bujdosó néped Érted sikolt a hullámsír felett. 38
OKTÓBER 6. Megüzentem a temetõ árkának: Szent helyként rejtse porló testüket, Mert nem lesz örökké szégyen a hûség, A világ sem lesz gonosz és süket. Megpökdöshették õket a bitófán, De nem mindíg gyõz, aki csak erõs, Temetõ-árok! Vallom e világnak, Ki benned alszik: bajtárs, büszke hõs! Megüzentem a károgó hollónak, Testvérnek vallom, kit a sír takar Mert bûne szent volt s ha százszor gyalázták Akkor is vérem, azért is magyar. A tizenhárom glóriás utóda Bûntelen bûnös mind, ki gyõzve halt Ne károgj holló. Ki átkozza õket, Megátkozza az magát a magyart! Megüzentem a börtönnek, halálnak, Hogy a bitójuk szent fénybe ragyog, Mert úgy, mint Krisztus, egykor a keresztfán Rajta gyõztek e bûnös magyarok. Hazát védett, mind akire ráhullt Szovjet-halál és voronyezsi hó Hát nem lehet a gyilkos rajtuk bíró Én nem ítélhet hõsön áruló. Megüzentem a hóhérnak, pribéknek, Ha miniszter volt csak hóhér marad A szabadságról ne hazudjon zsarnok Ki ott állt Sztalin zászlai alatt Számoljon el a testvérrõl, barátról Úgy, ahogy mondja a szent Biblia S mondja meg az éjji szellemeknek Hol van Ábel, az õ atyja fia. 39
Megüzentem az otthoni virágnak, Ne nyíljon most a bogáncsok között, Akkor viruljon, ha majd hazatérek S a sírjaikra koszorút kötök. Hõsök porából akkor támad ország, Rózsa virul a síron újra száz, A temetõre akkor írjuk fel majd Mégis van, volt és lesz feltámadás! POTEMKIN Potemkin úr még ma is Potemkin. Úr az Uralon, a Volga csendjin Papír-hajója páncélnak látszik, Csörgõ-sapkája bolondot lázit, Aranyát száz nép mind neki vájja, Mert valódi még a kancsukája. Potemkin úr még ma is varázsló Börtönén leng a szabadság-zászló S millió szolga ott a rács alatt Megesküszik, hogy boldog és szabad Mert köd-kenyértõl hízik a buta S régi még a hires kancsuka. Potemkin öreg, szélhámos senki De tollnok, dalnok nagyságát zengi S harsonáján, ha üres szél hörög Hiszik, hogy ágyuk torka mennydörög, Ha lánc csörömpöl, szabadság dalol S Potemkin úr, csak kacag valahol Potemkin úr csak õ rajtuk kacag, Kik úgy érzik, hogy vér és hullaszag Parfõm illat, vagy új világ szele S délibáb falvak népe jõ vele, Hogy megépítse majd a vén csaló A földi menyt, mely nála sem való. 40
Potemkin, úr a fél világ felett Léptét remegik népek, emberek S vélik, ha éjji pára közeleg Dübörg mögötte rémes hadsereg Páncélos, ágyú mind megannyi száz S elõl Potemkin az új Messiás. A titkod mégis tudjuk Potemkin: Te úr lehetsz a holt szívek rendjin, Bénúlt agy lehet híved, cseléded Potemkin mégis véged van, véged! Mert jõ bátor majd s titkodba látván Beléd rúg egyet: rongy agyag bálvány. A BACH-I TEMETÔ Nem alföldi nap süt rája, Nincsen akáca, kopjafája, Zenélõ tücske, fakeresztje Nem Hortobágyról jõ az estje. Mi kedves volt, nincs benne semmi, Én nem tudok itt megpihenni Nem magyar föld a síri párna, Testvér halott sincs, aki várna, Kísérõnek sincs zordon bátor, Vén, kálomista prédikátor, Aki segít pokolra menni. Én nem tudok itt megpihenni! Jó volna egy otthoni árok, Amely felett csak varju károg. De itt a holt, talán megérted, Nem lehet más csak bús kísértet, Hisz mindig haza akar menni. Én nem tudok itt megpihenni. 41
OVIDIUS LEVELE Megvetlek Róma! Csillogó, te csábos Szerelmetes szép, gyûlöletes város Kitaszítottál: minek neked költõ Elég a hitvány, nyomorúlt nyelvöltõ Pohos Cézárod milljó talpnyalója Ha hívnál se mennék vissza, Róma! Itt zúg a Pontus, de a zord viharnál Szabadabban él a büszke barbár, Nem iszik nektárt, nem fal páva-combot De nem is hajt fõt s vérivó bolondok Számára nem nõ babér és borostyán Hû szív nem vérzik vad cirkúsz porondján. Mit kinálsz, Róma? Aranyat, vagy tapsot? Nem kell, hisz az a Diktátornak csattog, Csókot talán, a poéták szûz jussát? Nem kell, hiszen rongy hetéra a múzsád. Felejtõ mámor? Gyöngyös, drága holmi? De érte tudd meg én nem tudok hajolni. Elûztél, Róma! Gyõztél miként Pyrhus. Az én gyõzelmem egy darab papírus Cézárod por lesz, szétmálik a márvány S a vándor gyomvert fórumodon járván Látja, hogy hol minden szépség hulla, Csak Ovid él majd kétezer év mulva. Te hozzád vissza nem kísért az álom, S ha csónakjával készen áll vén Cháron Egy obulussal elviszek majd mindent, Amit adtál, de búcsút nem intek. Egy rím marad csak szálló porba róva: Imádtalak és érted haltam Róma! (Magyar Kalendárium az 1948. évre) 42
KONRÁD ÉS LEHEL Augsburgból jött a hét magyar, Rongyos ruhájuk vért takar. Átszivárog a csontokon Rejtett vágyuk így hordozom Körül a véres kard helyett. Zengve, hogy mégsem hajt fejet Konrád elôtt a kürtös Ôs; Így énekli a hét regôs: Elhullott népünk legjava. Hôs Lehel tudta egymaga, Nincs kegyelem, csak kárhozat S mint keleten vak áldozat Szikrázta szét az ôserôt, A gyôztes germán gôg elôtt, Mint gyôzhetetlen akarat, Puszták ura a nap alatt. A tolmács gúnnyal szólt: Igyál, Konrád nyújtja, a nagy király, Köszöntsd fel pogány istened, Mert itt tovább már nincs helyed. Tolmács, uradnak küldöm ezt, Kupád helyett add kürtömet. Seregem halott, az a mód, Én fújjak nekik altatót. S búgott a kürt, pogány ima, Dalából felsírt Ázsia. A Lech-mezôn, a völgy felett Búcsúzott vezér s tört sereg. S ütött Lehel, a kürt repedt, Szólott: elôre küldelek. Te légy a szolgám odafenn, Konrád, nem gyôzöl sohasem. 43
Így szólt a dal s egy ezredév Hét gyászmagyarja zeng feléd. A Lech-mezô nem sirató, Nekünk dübörgô riadó! S míg rajtunk véres tort iszol, Felel Lehel, mint annyiszor: Hiába versz le, felkelünk, Konrád, mi szolgád nem leszünk! 1948. (Megjelent a Hídfô 1975. áprilisi számában) A MADRIDI RÁDIÓ MEGNYITÁSÁRA Muráti Lilinek ajánlva Nincsen testem, csak a lelkem A dalos harangom, Esti ima, vagy kisértet Hazajáró hangom. Simogatja, csókolgatja Azt is, ki nem hallja, Áldást köszönt esti órán Minden rab magyarra. Minden este elviszem a Hazavágyó sóhajt, Elmondok a bölcsôk fölött Szelíd altatódalt. Belesúgom nagy titokba Az anyák fülébe: Édesanyám, meglássa, hogy Hazamegyünk végre. Nem tarthat fel börtönrácsa Szeges drót, vasajtó, Reményt álmodj megláncolt rab, S halált te rabtartó. Hang vagyok, mely zsarnokokra 44
Zord hollóként károg S feltámadást köszönt rád te, Szent temetô-árok! Láthatatlan semmi vagyok, Mégis leszek minden Tilos ima, holt harangszó Hangját közvetítem, Gulya kolomp, elnémult dal, Fojtott vágy és sóhaj, Érted népem, csak azért is, Világba síró jaj. Hallga! Hallga! Zárt ablaknál, Mint a pásztortûznél Hallgassatok egybegyülve Ha poroszló ûz még Egy tûz mellett egy imával Egy hangra figyelve Együtt van már elbujdosott Ezer évünk lelke. Egy akarat, egy imádság Szívek milliója Néma szívünk, súgó hangunk Átcsap riadóba Megkondítja Esztergom és Debrecen harangját S felköszöntlek hangos szóval Szent magyar szabadság! 1948. (Megjelent a Hídfô 1963. decemberi számában) 45
MAGYAR CSILLAGOK De messze vagytok tündér csillagok Kiknek fényére epedve vágyom Virrasztotok-e még a Kárpát-bércen S a pásztor álmán, lent a Hortobágyon? Látja-e én csillagjáró népem A titokzatos sok-sok égi jelt? Érti-e még a fények szent beszédét, Nomád ükapja, amelyre figyelt? Tudja-e hol járt egykor fönt az égen Vitézség, jóság, hûség csillaga A magyar föld felett égi test égett: Az Igazság, a Szépség is maga. Túl föld határán csillaggá váltak A szent királyok, szüzek, vitézek S önmagát látta mindig a magyar Éjjel, ha a csillagokra nézett. Látjátok-e még messzi csillagok Legalább ti e megvakúlt népet Keresitek-e olykor a magyart Ki paripáján Tejútra lépett? Nincs már? Elveszett? Vagy talán behúllt A néma ûrbe szolgán és vakon? Nézzetek le s még reá találtok Ha benéztek a börtön ablakon! Ki rács mögül is felétek fordul Csillagok! Õ még lát! lát titeket Õ még magyar s tudja, hogy van Isten Csillag, igazság: a felhõk felett 46
Õk és ti õrzik csak õsi titkunk Hogy a magyaron nem úr a halál S örök az élet, jóság, igazság Csillag és nép, ha egymásra talál! BUDAVÁR VISSZAVÉTELE 1849. május 21. Május volt és ültek, álltak sorba Udvaron, utcán, kertben szanaszét S a titokzatos tabáni éjben Ott volt a puskán már a panganét Nézték, nézték a Várat és a pernyét Mely Pest felõl a Dunán átszitált, Az ostrom-rést és kérdezték: komám A tetején, ott látja a Halált? Bolond kigyelmed, az angyal vár ránk Olyan szép, mint a régi szeretõm Fehér karjával megölel mihelyt Ott leszek én is fent majd a tetõn. Buda dombjára király lépett csak Úgy ahogy most mi a tört falon át S meglássa kelmed, fejemre teszem Én is a fényes, égi koronát. S akácok alján holt szív felérez Jobbágy-apámé, kit a sír takar Megállj te Hentzi! Császár és világ! Szabad lesz újra a szegény magyar... Csillag és hold se néztek már rájuk Nap kelte jött, hát ott hagyták az ûrt S a vén Tabánban égre sikoltott, Rohamra hívott: a hajnali kürt! 47
A SODRÓDÓKNAK Te vagy a bûnös, nemcsak a zsarnok, Te kis sodródó, te rongy akarnok. Nem lenne rajtunk semmi hatalma, Éhen pusztúlna, útfélen halna De te vagy és csak te vagy a pártja Joga, hatalma, hóhéri bárdja Kinyujtott karja, felemelt ökle Te szállítod a tapsot dörögve Te, ki a szolgák himnuszát zengi, Te vagy a bûnös, névtelen senki. Te vagy a bûnös, ki sugva mondod Hogy szolgálod csak a gaz bolondot S óh, bár a bicskád testvérbe mártod Azért teszed, hogy megbontsd a pártot, Ölni tudnék mondod ha látom De a kenyerem, de a családom...! Farizeusként nyögöd kereszted S te vagy ki néped sírjába veszted Mert mit neked a más vére, dolga Te vagy a bûnös, picinyke szolga! Te vagy a bûnös, te porszem ember Ki szent eszméért lázadni nem mer Kinek csak a hasa a hazája, Ki a korbácsot kutyaként állja És követ raksz, hogy nõjjön a gula Mindegy ha egy nép jajong alula S tagadva Istent, hitet, vagy elvet A fáraót ha csucsra emelted Kapj egy mosolyt, mely suhan feletted: Porszem! A gulát Te épitetted. A börtönt, bitót mind te csináltad! Gazoknak létra meggörbedt hátad Koporsót, rácsot, acél bilincset 48
Te alkottál, mert rothadt gerincet Nyaldosó nyelved minden úrt szolgál Kicsi sodródó rossz szolga voltál! Elvtelen tollnok, bõrödet mentõ Csinovnik, bíró, öncélú bendõ Névtelen párttag, száz jelvényt hordó, Te vagy a bûnös, kis napraforgó! Te vagy a bûnös! Itt az ítélet! Büntetésed a szép, szabad élet: Mikor magadra hagy a diktátor Melyben versenyre kelhet a bátor, Mikor már nem lesz hol, kinek nyalni Kicsi sodródó! éhen fogsz halni. Kidob minden párt, megvet a szabad S hiába sírod hízelgõ szavad Szeméten nyúlsz el számkivetetten Hiába jajgatsz: Uram! Mit tettem. Szabadúlt néped betölti rajtad. Itt az ítélet! Magad akartad! 49
A FOGOLY BÍBOROS (A new-yorki Magyar Irodalmi Kör 1949. február 27-én tartott kultúrdélutánján szavalta Bodán Margit) Kemény az éj a véres cella mélyén, A sátán áll õrt kint az éjszakán És akit õriz, annak nincsen társa, Csak a világot vádoló magány. Körötte szurony, géppisztoly és börtön S hol a halál a szolgává lett földön Mártírokat és rabokat soroz, Ti szabad népek! Moszkva börtönébõl Üzen néktek a fogoly biboros. Egyedül álltam Istennel Hazáért, Hogy ránk szakadt a gyilkos Ázsia, De Boldog Asszony zsoltárát zokogva Velem jött népem millió fia. Gyilkos erõ bár eltörte a kardot, Krisztus keresztje, a magasra tartott Égi jel itt a Tisza-táj felett, Ti szabadok, ti gondtalanul alvók, Az én keresztem védett titeket. Úr Krisztusért, így szemben egy világgal Óvtunk elomlott, árva kis hazát, Hogy véres testünk gátját át ne törje A tankcsordákkal járó szolgaság. Kreml Cézárja küldhette az átkát Ha nem maradt más, csupán az imádság, Csak Isten fent a halk csillagokon. Én tudtam, hogy a népemnek az égbõl A szabadságot leimádkozom. Muhinál Ugrin, Tomory Mohácsnál, Vártam én is, hogy mozdul a világ S nem hagyja veszni szemben Góliáttal Szabadságáért harcoló fiát. 50