V I L Á G S I K E R E K Douglas Preston Lincoln Child AZ EREKLYETARTÓ Lincoln Child a lányának, Veronicának, Douglas Preston pedig ifj. James Mortimer Gibbonsnak ajánlja ezt a könyvet Köszönetnyilvánítás A szerzők ezúton szeretnének, köszönetet mondani mindazoknak, akik oly sokféleképpen segítettek abban, hogy ez könyv megszülethessen: Bob Gleasonnak, Matthew Snydernek, Denis Kellynek, Stephen de las Herasnak Jim Cushnak, Linda Quintonnak, Tom Espensheidnek, Dan Rabinowitznak, Caleb Rabinowitznak, Karen Lovellnek, Mark Gallaghernek, Bob Wincottnak, Lee Sucknónak, valamint Georgette Piligiannek. Külön köszönet illeti Tom Dohertyt és Harvey Klingert tanácsaik és erőfeszítéseik nélkül ez a könyv nem jöhetett volna létre. Hála a Tor/Forge marketingeseinek kemény és odaadó munkájukért. Szeretnénk ezúton is köszönetet mondani mindazoknak az olvasóknak, akik támogattak bennünket, akár úgy, hogy betelefonáltak a rádiós vagy televíziós műsorokba, beszélgettek velünk a könyvbemutatókon, üzenetet küldtek postán vagy e- mailen, vagy akár csak egyszerűen elolvasták és élvezték a könyveinket. A megtalált ereklye iránti lelkesedésük ösztönzött bennünket leginkább arra, hogy megírjuk a folytatást. Hálás köszönet mindenkinek azoknak is, akiket meg kellett volna említenünk, de nem tettük.
Hallgatjuk, mi nem hallható, s a láthatatlant fürkészi szemünk. Első rész RÉGI CSONTOK 1. fejezet Kakuzo Okakura: A tea könyve Snow kipróbálta a légzőkészülék szabályozóját, megvizsgálta mindkét szelepet, aztán végigsimított a neoprén búvárruha síkos felületén. Minden rendben volt, mint ahogy már hatvan másodperccel ezelőtt is, amikor legutoljára ellenőrizte. Még öt perc szólalt meg a merülést irányító őrmester, és felére csökkentette a motorcsónak sebességét. Remek jegyezte meg Fernandez szarkasztikusan a dízelmotor zúgásában. Igazán remek! A többiek hallgattak. Snow-nak már máskor is feltűnt, hogy a merülés helyszínéhez közeledve a könnyed csevegés mindig félbeszakadt. Hátranézett a csónak tatjára, és figyelte, ahogy a propeller nyomában habzik a Harlem barnás vize. A széles folyó lustán hömpölygött a forró, szürke, szmogos augusztusi reggelen. Snow a part felé nézett. Kis grimaszt vágott, mert a búvárruha becsípte a nyakát. Kitört ablakú, elhagyatott lakóházak, kísérteties, üres raktárépületek és gyárak sorakoztak a folyóparton, majd egy kihalt játszótér következett. Nem, mégsem teljesen kihalt: egy gyerek lógott az egyik rozsdás mászókáról. Hé, Snow! kiáltott neki Fernandez. Ugye, nem felejtettél el pelenkát is felvenni? Snow megrángatta a kesztyűjét, és szó nélkül bámulta továbbra is a partot. Amikor legutóbb magunkkal vittünk egy újoncot egy ilyen merülésre folytatta Fernandez, beszart a búvárruhába. Jézusom, hogy összerondította magát! Visszafelé úton leghátra kellett ültetnünk, a fardeszkára. Ráadásul ez a Liberty-szigetnél történt, ami a Cloacához képest üdülőhelynek számít.
Fernandez, fogd be a szád szólt rá finoman az őrmester. Snow továbbra is a csónak végét bámulta. Amikor átkerült a rendes állományból a rendőrségi búvárokhoz, elkövetett egy nagy hibát: megemlítette, hogy régebben búvároktató volt a Kaliforniai öbölben. Csak később tudta meg, hogy a csapat tagjai közül régebben sokan hivatásos búvárok voltak kábeleket fektettek, csővezetékek karbantartásán és olajfúró tornyokon dolgoztak. Az ő szemükben az ilyen búvároktatók elkényeztetett, ügyetlen zöldfülűnek számítottak, akik csak kristálytiszta vízben és szép fehér homokon érzik jól magukat. Fernandez különösen gyakran dörgölte ezt a dolgot Snow orra alá. A motorcsónak erősen jobbra dőlt, ahogy az őrmester közelebb kormányozta a parthoz, és egy folyóparti épületcsoporthoz közeledve lassított. Hirtelen egy téglával burkolt alagút nyílását pillantották meg a rakpart monoton szürke betonfalában. Az őrmester bekormányozta a csónakot a kis alagút félhomályába. Snow orrát a felkavart víz leírhatatlan bűze csapta meg. Önkéntelenül is könnyek szöktek a szemébe, és alig tudta visszafojtani a köhögését. Fernandez vigyorogva nézett hátra. Snow elöl nyitott búvárruhája alatt a rendőrségi búvárcsapat emblémájával és nem hivatalos mottójával ellátott pólót pillantott meg: Szarba merülünk, hullákat keresünk. Ez alkalommal kivételesen nem hullát kerestek, hanem egy nagy csomag heroint, amelyet előző éjjel a Humboldt vasúti hídról dobtak a folyóba, amikor a rendőrségi rajtaütés során a dílerek és a rendőrök között lövöldözés tört ki. A szűk csatorna mindkét oldalán betonszegély húzódott. Kissé távolabb, a vasúti híd alatt a folyami rendőrség motorcsónakja várakozott, leállított motorral ringatózott a sötét árnyak között. Snow két embert látott a fedélzetén: a motorcsónak kormányosát és egy kissé testes, kopaszodó férfit, rosszul szabott poliészter öltönyben. A szája sarkában egy szivar kókadozott. Feljebb rángatta lecsúszott nadrágját, beleköpött a vízbe, aztán egyik kezével intett nekik. Az őrmester a csónakban ülő emberei felé biccentett. Nézzétek csak, ki van itt. D'Agosta hadnagy mondta az egyik búvár, aki a csónak orrában ült. Akkor komoly ügy lehet. Ha lelőnek egy rendőrt, az mindig komoly felelte az őrmester. Az őrmester leállította a motort, és elfordította a csónak orrát, hogy a két jármű egymás mellé simulhasson. D'Agosta közelebb lépett,
hogy beszéljen a búvárokkal. Ahogy a hadnagy helyzetet változtatott, a motorcsónak enyhén megbillent, és Snow észrevette a víz olajos, zöldes nyomát a jármű oldalán. Jó reggelt üdvözölte őket D'Agosta. A hadnagy arca általában vöröses volt, de a híd alatt a sötétben most úgy hunyorgott rájuk, mint egy sápadt barlanglakó, aki soha nem látja a napfényt. Halljuk, mi a helyzet, hadnagy? kérdezte az őrmester, miközben egy mélységmérőt erősített a csuklójára. Nem sikerült a rajtaütés felelte D'Agosta. Kiderült, hogy csak egy futárt kaptunk el. Ledobta az árut a hídról. A fejük fölé tornyosuló hídszerkezet felé biccentett a fejével. Aztán lelőtt egy rendőrt, de végül ő is otthagyta a fogát. Ha megtalálnák a heroincsomagot, akkor lezárhatnánk ezt a szar ügyet. Az őrmester felsóhajtott. Ha a pasas úgyis meghalt, akkor minek hívtak minket? D'Agosta megrázta fejét. Miért, csak úgy hagyjunk odalent heverni egy hatszázezret érő heroincsomagot? Snow felnézett. A híd megfeketedett acélgerendái közül ki lehetett venni a régi épületek kormos homlokzatait. Ezernyi piszkos ablak meredt a halott folyóra. Nagy pech, hogy a futár épp a Humboldt Killnél dobta be a csomagot gondolta Snow. Cloaca Maximának is nevezték ezt a helyet, az ókori Róma fő központi szennyvízelvezető csatornája után. Évszázadok óta halmozódott itt az ürülék, a mérgező iszap, az állati tetemek. A közelben egy metróalagút húzódott, ahonnan dübörgés és csikorgás szűrődött ki, amikor elhúzott egy-egy szerelvény. Snow lába alatt megrázkódott a csónak, és a sűrű, csillogó víz felszíne enyhén reszketni kezdett, mint a félig megdermedt zselatin. Jól van, emberek szólalt meg az őrmester. Akkor gyerünk a vízbe. Snow újból nekilátott búvárruhája ellenőrzésének. Tudta magáról, hogy elsőrangú búvár. Portsmouthban nőtt fel, és szinte minden idejét a Piscataqua folyóban töltötte. Az évek során több ember életét is megmentette. Később a Sea of Cortez hajó fedélzetén cápára vadászott, és hatvan méternél is mélyebbre merült. Mindennek ellenére ezt a mostani akciót nem várta túl nagy lelkesedéssel. Habár Snow soha nem járt még csak a Cloaca közelében sem, a csapat tagjaitól épp eleget hallott róla. Az összes borzalmas New
York-i helyszín közül, ahol csak merülni lehetett, ez volt a legszörnyűbb: rosszabb, mint az Arthur Kill, a Hell Gate, vagy akár a Gowanus Canal. Úgy hallotta, hogy itt egykor a Hudson folyó széles torkolata volt, amely a harlemi Sugár Hilltől délre egész Manhattanen átvágott, de aztán a több évszázadon át felhalmozódott szennyvízből egy minden elképzelhető folyékony mocsokkal teli, mozdulatlan vizű szennytó lett. Snow várta, hogy sorra kerüljön, és elvehesse az oxigéntartályát a rozsdamentes acél állványról, aztán a csónak végébe ment, miközben a vállára vette a tartályt. Még mindig nem szokta meg a súlyos, szűk búvárruhát, amelyben nehézkesen tudott csak mozogni. A szeme sarkából látta, hogy az őrmester közeledik feléje. Minden rendben? kérdezte halkan. Igen, azt hiszem felelte Snow. Mi lesz a lámpákkal? Az őrmester értetlenül bámult rá. Ezek az épületek a parton árnyékba borítanak mindent. Szükségünk lesz lámpákra, ha látni is akarunk valamit, nem? Az őrmester elvigyorodott. A világon semmit sem számítana. A Cloaca vize úgy hat méter mély, az aljában pedig még három- vagy talán négyméteres iszapréteg van. Abban a pillanatban, hogy az uszonnyal hozzáér, úgy robban szét, mint egy füstbomba. Nem lát majd tovább az orránál. A híg iszap alatt pedig még majdnem tíz méter sár van. A csomag valahol ebbe van beágyazódva. Odalent csak tapogatózni lehet. Fürkészve Snowra nézett, és egy pillanatig habozott. Idehallgasson mondta aztán halkan. Ez nem olyan lesz, mint a gyakorló-merülések a Hudson folyóban. Csak azért hoztam el magát, mert Cooney és Schultz még mindig kórházban vannak. Snow bólintott. A két búvár blastomycozisban szenvedett. Ez egy gombás eredetű fertőzés, amely a belső szerveket támadja meg. Akkor kapták el, amikor előző héten egy golyók által szitává lyuggatott holttestet kerestek, amely egy limuzinnal együtt süllyedt a North River mélyére. Hetente végeztek kötelező vérvizsgálatot, hogy kiszűrjék az esetleges parazitákat, mert a búvárok egészségét állandóan különféle fertőzések veszélyeztették. Ha úgy gondolja, hogy inkább kihagyja, semmi baj folytatta az őrmester. Itt maradhat a csónakban, és segíthet a vezetőkötelekkel.
Snow a többi búvárra nézett, akik épp az ólomöveket csatolták fel, majd jó szorosan felhúzták búvárruhájuk cipzárját, és a vízbe engedték a vezetőköteleket. A csapat első számú szabályára gondolt, amely úgy szólt, hogy mindenki merül. Fernandez, aki épp egy kötélvillához erősített egy kötelet, feléjük pillantott, és gúnyosan vigyorgott. Én is merülök, őrmester mondta Snow. Az őrmester egy hosszú pillanatig rámeredt, aztán bólintott. Ne felejtse el, amit az alapkiképzésen tanult. Ha valaki először merül ilyen sárban, hajlamos rá, hogy visszatartsa a lélegzetét. Ezt semmiképp ne tegye, mert könnyen embóliát okozhat. Ne engedjen túl sok levegőt a mellényébe, és az ég szerelmére, nehogy elengedje a kötelet. A sárban könnyű elfelejteni, merre van a fölfelé. Ha elengedi a kötelet, a magáé lesz a következő hulla, amit meg kell keresnünk. Az őrmester a legszélső vezetőkötélre mutatott. Ez lesz a magáé. Snow igyekezett lassan, mélyen lélegezni, miközben a fejére csúsztatta a maszkot és magára erősítette a kötelet. Aztán egy utolsó ellenőrzés után a csónak széléhez lépett. Még a fojtogatóan szűk búvárruhában is furcsának érezte a jéghideg vizet, mintha szirupba ereszkedett volna bele, nem áramlott el a füle mellett vagy az ujjai között. Nagy erőfeszítésbe került tempózni benne, mintha motorolajban úszott volna. Még szorosabban markolta meg a vezetőkötelet, és úgy egy méterrel merült a víz felszíne alá. A csónak alja abban a pillanatban el is tűnt a szeme elől. A vízben rengeteg apró piszokszemcse lebegett, amelyek szürke ködfelhővé álltak össze. Snow körbenézett a halvány, zöldes derengésben. Az arca előtt látta a saját kezét, ahogy a kötelet szorongatja. Kicsit távolabb ki tudta venni a másik kezét is, amellyel előrenyúlva tapogatózott a vízben. A két keze között csak a homály derengett. A lába alá nem látott le, feketeség volt alatta. Hat méternyire ebben a feketeségben egy egészen más világ kezdődött: a sűrű, mindent elnyelő iszap. Snow életében először értette meg, mennyire kell a napfény és a tiszta víz ahhoz, hogy valóban biztonságban érezze magát. A Kaliforniai-öböl vize még ötvenméteres mélységben is kristálytiszta volt, és a búvárlámpák fénye a nyíltság és tágasság érzetét keltette. Lejjebb ereszkedett még egy-két méterrel, és belebámult a feketeségbe. Alig kivehetően megpillantott egy sűrűbb réteget,
amelynek hullámos volt a felszíne. Ez volt az iszapréteg teteje. Lassan tovább ereszkedett, és közben érezte, hogy a gyomra görcsbe rándul az idegességtől. Az őrmester azt mesélte, hogy a búvárok gyakran fura dolgokat vélnek látni az ilyen sűrű, iszapos vízben. Néha nehéz megállapítani, mi a valódi, és mi nem. Az uszonya megérintette a különös, lebegő réteget, aztán belehatolt, mire az iszap azonnal felhőként terült szét, kavarogni kezdett körülötte, és teljesen beburkolta. Semmit sem látott. Egy pillanatra elfogta a pánik, és a kötél után kapott. Azzal próbálta bátorítani magát, hogy Fernandez gúnyos vigyorára gondolt. Még lejjebb ereszkedett. Minden egyes mozdulata fekete felhőt kavart fel, amely örvénylett búvárszemüvege előtt. Észrevette, hogy ösztönösen visszatartja a lélegzetét, kényszerítenie kellett magát, hogy rendszeres időközönként hosszú, mély lélegzeteket vegyen. Mekkora hülye vagyok, gondolta. Az első merülésem a rendőrségnél, és úgy viselkedem, mint egy idióta. Egy pillanatra megtorpant, a légzésére figyelt, és próbált egyenletes ritmusban levegőt venni. A kötélbe kapaszkodva lassan, kis mozdulatokkal ereszkedett lejjebb, és próbált közben megnyugodni. Némi meglepetéssel nyugtázta, hogy tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy nyitva vane a szeme vagy csukva. A gondolatai folyton a vastag sárrétegen jártak, amely odalent várta. Mindenféle dolgok ágyazódtak bele, mint a rovarok a borostyánba Az uszonya hirtelen mintha szilárd talajba ütközött volna. Csakhogy ez egyik tengerfenékre sem hasonlított, amellyel Snow eddig találkozott. Engedett a súlya alatt, gusztustalanul, gumiszerűen megnyúlt, mintha ragacsos futóhomokba süppedt volna. Pár pillanat múlva már feje búbjáig belemerült, aztán tovább süllyedt, de most már lassabban. Teljesen körbeölelte az iszap, amelyet nem látott, csak érezte, ahogy nekinyomódik a búvárruhának. Hallotta, ahogy a légbuborékok felfelé szállnak, de nem olyan gyorsan és fürgén, mint amihez hozzászokott, hanem lassú, tompa bugyborékolással. A sár egyre jobban ellenállt, ahogy még lejjebb süllyedt benne. Meddig kell még ereszkednie ebben a trutyiban? A szabad kezével ide-oda tapogatózott, ahogy a kiképzésen tanulta. Időnként beleütközött valamibe. A teljes sötétségben, a vastag kesztyűvel a kezén nehezen tudta megállapítani, mit talált: fatörzsek, fémdarabok, szögesdrótkötegek az évszázadok során
összegyűlt szemét és hulladék örökre itt ragadt ebben az iszapsírban. Még három métert ereszkedik, aztán visszamegy, határozta el magában. Ezek után még az a rohadék Fernandez sem gúnyolódhat majd rajta. A szabad karja hirtelen nekiütközött valaminek. Amikor megrántotta, a tárgy nehézkesen, lassan sodródott közelebb, ami arra utalt, hogy elég súlyos lehet. Snow a jobb karja hajlatába tekerte a vezetőkötelet, és megtapogatta, mit talált. Bármi volt is az, nem egy csomag heroin. Elengedte, és odébb lökte magát. A tárgy megpördült az uszonyai által keltett sűrű örvényben, és megint nekiütközött a feketeségben, félrelökte a búvárszemüvegét, és egy pillanatra a légzőcső is kilazult. Snow visszanyerte az egyensúlyát, és fogást keresve rajta elkezdte végigtapogatni a tárgyat, hogy messzebbre ellökhesse magától. A keze mintha belegabalyodott volna valamibe. Először arra gondolt, talán egy nagy, ágas-bogas fatörzsdarab lehet, de ahhoz helyenként túlságosan puhának tűnt. Tovább tapogatta, végigsimított a sima felületeken, a lekerekített végeken, a lágy kidudorodásokon. Aztán hirtelen belenyilallt, hogy csontot tapogat. Sőt, nem is egyet, hanem többet, amelyeket a szívós inak még összetartanak. Egy félig szétmállott csontváz lehet talán egy lóé. Aztán ahogy teljes hosszában végigtapogatta, rájött, hogy csakis egy ember maradványa lehet. Egy emberi csontváz Újból megpróbált lassan, egyenletesen lélegezni, és rendbe szedni a gondolatait. A józan ész és a kiképzésen tanultak is azt súgták, hogy nem hagyhatja csak úgy itt, amit talált. Fel kell vinnie a felszínre. Elkezdte átfűzni a vezetőkötelet a csípőízületnél a hosszú csontok között, már amennyire boldogult vele a sűrű iszapban. Úgy gondolta, maradt még elég ín és porcogó a csontokon, hogy egybetartsák a csontvázat, amíg a felszínre viszi. Soha nem próbált még csomót kötni kesztyűs kézzel tintafekete iszapban. Ezt nem tanította meg az őrmester az alapkiképzésen. A heroint nem találta meg, de így is nagy szerencséje volt. Valami fontosra bukkant. Talán egy megoldatlan gyilkossági ügy áldozatára talált. Az az izomagyú Fernandez sárgulni fog az irigységtől, ha megtudja.
Ennek ellenére Snow valahogy mégsem volt túl boldog. Nem akart mást, csak feljutni a felszínre, és kiszabadulni ebből a rémes iszapból. Egyre inkább kapkodva szedte a levegőt, már meg sem próbálta szabályozni a lélegzését. A búvárruha ellenére is hideg volt, de nem állhatott le emiatt. A kötél majdnem kicsúszott a kezéből, ahogy próbálta maga mellett tartani a csontvázat a sűrű iszapban. Csak arra tudott gondolni, hány méteres lehet még a sárréteg a feje fölött. Aztán jön a kavargó iszap és a mocskos víz, amelyen soha nem hatol át a napfény. A kötél végre megfeszült. Snow hálát adott az égnek. Még egyszer ellenőrizte, hogy tart-e a csomó, aztán háromszor megrántotta a kötelet, jelezve a többieknek, hogy talált valamit. Végre felmehet, és kiszabadul ebből a rémálomból, kimászik a csónakba, aztán irány a szárazföld. Legalább másfél óráig fog zuhanyozni, aztán jól leissza magát, és elgondolkozik rajta, hogy nem kellene-e visszamenni a régi állásába. A búvárszezon alig egy hónap múlva kezdődik. Még egyszer ellenőrizte a kötelet, hogy jól ráerősítette-e a csontvázra. A keze feljebb siklott, végigtapogatta a bordákat, a szegycsontot, és ott is átfűzte a kötelet, nehogy lecsússzon, amikor felhúzzák a csónakba. Az ujjai még feljebb siklottak de a gerincoszlop végén semmi sem volt. Nincs meg a feje Snow ösztönösen elkapta a kezét, aztán pánikba esve döbbent rá, hogy elengedte a vezetőkötelet. Csapkodni kezdett karjaival, mire beleütközött valamibe megint a csontváz volt az. Kétségbeesetten kapta el, szinte átölelte nagy megkönnyebbülésében. Lejjebb tapogatózott a hosszú csontok mentén, kereste azt a helyet, ahová a kötelet erősítette. Nem találta. Lehet, hogy kioldódott? Nem, az lehetetlen Próbálta meglökni és átfordítani a csontvázat, aztán hirtelen érezte, hogy a légzőkészülék csöve megakad valamiben. Odább húzódott, de nem tudott tájékozódni. Érezte, hogy meglazul a maszkja, és valami meleg és sűrű anyag kezdett beszivárogni alatta. Megrázta a fejét. Érezte, hogy a maszk félrecsúszik, és ömlik a sár a helyére, betölti a szemét, az orrába és a bal fülébe szivárog. Még jobban megrémült, amikor rájött, hogy nem az előbb megtalált csontvázzal fonódott össze morbid ölelésben, hanem egy újabbat talált. Elöntötte a vak, kétségbeesett, halálos pánik.
A folyami rendőrség csónakjának a fedélzetén D'Agosta szenvtelen érdeklődéssel figyelte, ahogy felhúzzák az újonc búvárt a víz felszínére. Elég sajátos látványt nyújtott: hánykolódott, kapálózott, bugyborékoló kiáltozását félig elfojtotta a száját betömő iszap. Okkerszínű sár folyt végig a búvárruháján, és csokoládébarnára festette körülötte a vizet. Úgy tűnt, a búvár elengedte a vezetőkötelet. Nagyon nagy szerencséje volt, hogy mégis sikerült a felszínre evickélnie. D'Agosta türelmesen megvárta, míg a hisztérikus búvárt berángatták a csónakba, levetkőztették, megmosdatták, és kicsit megnyugtatták. Látta, hogy kihajol a csónak szélén, és kiad magából mindent. Még jó, hogy nem a fedélzetre, nyugtázta magában. A búvár egy csontvázat talált sőt, kettőt. Persze nem ezért küldték le, de az első merülésnél ez sem rossz eredmény. Majd felterjeszti azt a szegény fiút dicséretre. Valószínűleg nem lesz semmi baja, hacsak nem szívta be az orrára és szájára tapadt rémes iszapot. De ha mégis, manapság csodákat tudnak művelni antibiotikumokkal. Amikor az első csontváz felbukkant a kavargó víz felszínére, még mindig sár borította. Egy búvár vonszolta a vízben a csónak oldalához, aztán leeresztettek egy hálót, a búvár pedig felmászott a fedélzetre. A sártól csöpögő csontvázat is a fedélzetre rángatták, és D'Agosta lábánál egy ponyvára helyezték, mint valami hátborzongató horgászzsákmányt. Jézusom, egy kicsit leöblíthették volna jegyezte meg D'Agosta. Hátrahőkölt, amikor megcsapta az ammónia szaga. Miután a felszínre került a csontváz, már az ő hatáskörébe tartozott, pedig ő a maga részéről sokkal jobban örült volna, ha vissza lehetett volna dobni oda, ahol találták. Már azt is látta, hogy a koponya helyén semmi sincs. Lemossam a slaggal? kérdezte a búvár, és már nyúlt is a szivattyú felé. Előbb saját magát öblítse le. A búvár elég nevetségesen festett. Egy kibontatlan óvszer tapadt a fejére, a lábán végigfolyt a mocskos víz. Két másik búvár is bemászott a csónakba, és óvatosan elkezdtek felhúzni egy harmadik kötelet, amelybe egy harmadik búvár kapaszkodott, aki szabad kezével a másik csontvázat húzta maga után. Amikor ez is a fedélzetre került, és kiderült, hogy ennek sincs meg a feje, mély csönd támadt. D'Agosta a hatalmas csomag heroinra pillantott, amelyet végül szintén megtaláltak a búvárok, és
biztonságba is helyezték egy nagy bizonyítékgyűjtő zacskóban. Valahogy már sokkal kevésbé kötötte le a figyelmét, mint eddig. Elgondolkozva szippantott egyet a szivarjából, elfordult, és a Cloaca felé nézett. Tekintete megpihent a West Side Lateral csatorna régi torkolatán. A mennyezetéről néhány cseppkő lógott, mintha éles fogak meredeznének egy kitátott szájban. A West Side Lateral a város egyik legnagyobb csatornája, gyakorlatilag a teljes Upper West Side szennyvizének elvezetéséről ez gondoskodik. Amikor Manhattanban nagy eső esik, a Hudson Szennyvíztisztító Telep egy idő után nem bírja tovább kapacitással, és több ezer liter tisztítatlan szennyvizet enged a West Side Lateral csatornába, ahonnan az közvetlenül a Cloacába kerül. D'Agosta a folyóba dobta a szivarvéget, és felsóhajtott. Attól tartok, újból le kell merülniük fordult a búvárokhoz. A fejeket is meg kell keresni. 2. fejezet Louis Padelsky, a New York-i főhalottkém helyettese az órára pillantott, amikor nagyot kordult a gyomra. Már majdnem éhen halt. Három napja nem evett semmit, kizárólag SlimCurve fogyókúrás turmixon élt, és ma volt az első nap, amikor már megengedhetett magának egy majdnem rendes ebédet, egy kis sült csirkét. Végighúzta a kezét terebélyes pocakján, és itt-ott megnyomkodta. Az volt az érzése, hogy valamicskét csökkent a mérete. Igen, határozottan fogyott. Kortyolt egyet az ötödik csésze feketéjéből, aztán az adatlapra pillantott. Á, igen, végre valami érdekes, nem csak egy újabb lövöldözés vagy késelés. A boncterem végében kivágódott a rozsdamentes acél ajtó, és az asszisztensnő, Sheila Rocco egy megbarnult holttestet tolt be egy asztalon. Padelsky vetett rá egy pillantást, elfordult, majd meglepetten nézett vissza. A holttest nem is a megfelelő szó arra, ami az asztalon feküdt, futott át a fején. Alig volt több, mint egy csontváz, épp csak néhány húsdarabka maradt rajta. Padelsky elfintorodott. Az asszisztensnő a lámpák alá tolta a holttestet, és beállította az elvezetőcsöveket.
Ne fáradjon vele mondta Padelsky a száraz csontvázra pillantva. Felhajtotta az utolsó korty kávét, aztán a papírkosárba dobta a műanyag poharat. Összevetette a holttest névtábláját az adatlappal, az aláírásával igazolta, hogy azonosak, aztán felhúzott egy pár zöld gumikesztyűt. Mit hozott nekem, Sheila? kérdezte. A piltdowni ősembert? Rocco összevonta a szemöldökét, és szótlanul beállította a lámpákat az asztal fölött. Ez már úgy pár száz éve el lehetett temetve, és ha jól érzem a szagán, ürülékbe. Talán egy szarkofágba? Rocco összeszorította a száját, és várt, miközben Padelsky harsányan kacagott a saját viccén. Amikor alábbhagyott a nevetése, némán odanyújtott neki egy alátétre csíptetett papírlapot. Padelskynek mozgott a szája, miközben átfutotta a gépelt jelentést. Hirtelen felegyenesedett. A Humboldt Kill közelében szedték ki a vízből motyogta. Te jóságos ég A gumikesztyűs dobozra pillantott, és fontolgatta, ne húzzon-e fel még egyet, de aztán úgy döntött, inkább mégsem. Hmm Lefejezték, a koponya nem került elő Ruházatot nem találtak, de egy fémöv volt a derekán. A csontvázra pillantott, és megnézte az asztal mellé akasztott zacskót. Lássuk csak. Padelsky fogta a zacskót, amelyben a vékony aranylánc öv díszes csatját egy topáz díszítette. Tudta, hogy ugyan a laborban már megvizsgálták, de azért még nem szabad hozzányúlni. Feltűnt neki, hogy a csat hátoldalára egy sorszámot véstek. Drága darab állapította meg Padelsky. Talán a piltdowni ősasszony lehet az illető. Vagy egy transzvesztita. Megint hangosan felkacagott. Sheila Rocco összevonta a szemöldökét. Nem mutathatna egy kicsit több tiszteletet a halottak iránt, dr. Padelsky? Hogyne, hogyne. A halottkém felakasztotta a csiptetős alátétet egy akasztóra, és közelebb húzta az asztal fölé lógó mikrofont. Sheila drága, bekapcsolná a magnót? Amikor a készülék egy halk kattanással elindult, a halottkém hirtelen hivatalos hangnemre váltott: A boncolást végzi dr. Louis Padelsky. A mai dátum augusztus 12., tizenkét óra öt perc. Az asszisztens Sheila Rocco, a vizsgált holttest száma A-1430. A feje hiányzik, és gyakorlatilag csak a csontváz maradt belőle. Sheila, kiegyenesítené? A magassága talán 140 centi, ha hozzáadjuk a
hiányzó koponyát, a teljes magassága nagyjából 165 centi lehetett. Próbáljuk megállapítani a nemét. A medence elég széles, nőinek tűnik. Igen, nőről van szó. A derékcsigolyáknak nincs kiugró pereme, tehát a kora negyven év alatti. Nehéz lenne megmondani, mennyi ideje lehetett a vízben. Egyértelműen szennyvízszag érződik rajta. A csontok sárgásbarnára színeződtek, és úgy tűnik, meglehetősen hosszú ideje lehettek az iszapba temetve. Mindazonáltal elég kötőszövet maradt, hogy a csontváz egyben maradjon. A combcsont oldalsó és középső izületfejére tépett szélű izomszövet tapad, továbbá a keresztcsontra és az ülőcsontra is. Bőven van anyag, melyből mintát lehet venni a vércsoport megállapításához és a DNS-vizsgálathoz. Ollót kérek. Lecsippentett egy szövetdarabkát, és egy nejlonzacskóba csúsztatta. Sheila, oldalra fordítaná a medencét? Lássuk csak A csontváz nagyrészt érintetlen, eltekintve persze a hiányzó koponyától. Úgy látom, a második nyakcsigolya szintén hiányzik, hat nyakcsigolya maradt. Hiányzik még a két lengőborda és a teljes bal lábfej. A halottkém folytatta a csontváz leírását, végül ellépett a mikrofontól. Sheila, a fogót. Rocco átnyújtotta a kis műszert, amellyel Padelsky elválasztotta a felkarcsontot és a singcsontot. Csonthártyakaparót. Benyúlt a csigolyák közé, vett néhány mintát a szövetekből, aztán felvett egy műanyag védőszemüveget. A csontfűrészt kérem. Az asszisztensnő átadott egy nitrogénmeghajtású fűrészt. A halottkém bekapcsolta, és várt néhány pillanatig, amíg a szerszám elérte a kellő fordulatszámot. Amikor a gyémántpenge a csonthoz ért, élesen sivítani kezdett, mint egy feldühödött moszkitó. A halált felidéző csontpor, szennyvíz és rothadt csontvelő szaga áradt szét a teremben. Padelsky keresztmetszeteket készített többféle csontból, az asszisztensnő pedig zacskókba helyezte a mintákat. Kérek mikroszkópos felvételeket minden egyes mintáról mondta Padelsky. Ellépett a boncasztaltól, és kikapcsolta a magnót. Rocco egy vastag, fekete filctollal felírta a nejlonzacskókra, hogy milyen vizsgálatokat kérnek. Ekkor kopogtattak az ajtón. Rocco odament, egy pillanatra kilépett a folyosóra, aztán bedugta a fejét az ajtón. Úgy néz ki, az öv
alapján sikerült megállapítani a halott személyazonosságát, doktor úr mondta. Pamela Wisher az. Pamela Wisher, az ismert társasági lány? kérdezte meglepetten Padelsky, miközben levette a védőszemüveget, és hátrább lépett. Jézus, Mária! És itt van egy második csontváz is, amit ugyanott találtak. Padelsky a fém mosdókagylóhoz lépett, és épp készült levenni a gumikesztyűt, hogy kezet mosson. Egy második? kérdezte bosszúsan. Mi a fenéért nem hozták be mind a kettőt? Akkor egyszerre megvizsgálhattam volna őket. Az órára pillantott: már negyed kettő. A fenébe, ez azt jelenti, hogy három óra is lesz, mire ebédelhet. Már egészen elgyengült az éhségtől. Kinyílt az ajtó, és betolták a második csontvázat is a vakítóan éles fényű lámpák alá. Padelsky töltött magának egy újabb kávét, és újból bekapcsolta a magnót, míg az asszisztensnő előkészítette a holttestet. Ennek sincs meg a feje jegyezte meg. Most viccel? Padelsky odalépett, és vetett egy pillantást a csontvázra, aztán a kávéspoharat a szája előtt tartva mozdulatlanná merevedett. Ez meg mi a Leengedte a poharat, és tátott szájjal bámult. Lerakta a kávét, aztán gyorsan az asztalhoz lépett, a csontváz fölé hajolt, és gumikesztyűs ujjával könnyedén végigsimított az egyik bordán. Dr. Padelsky szólította meg az asszisztensnő. A halottkém felegyenesedett, a magnóhoz lépett, és határozott mozdulattal kikapcsolta. Takarja le, és hívja ide dr. Brambellt. És senkinek se szóljon erről biccentett a csontváz felé. Az asszisztensnő egy kicsit habozott. Értetlenül nézett a csontvázra, aztán nagyra tágult a szeme a döbbenettől. Most rögtön, ha kérhetem, Sheila drága. 3. fejezet A kis múzeumi irodában hirtelen megcsörrent a telefon. Margo Green, aki olyan közel hajolt a számítógép monitorjához, hogy már majdnem hozzáért az orra, bűntudatosan dőlt hátra a széken. Rövid, barna haja az arcába hullott.
A telefon újból csöngött. Margo keze már mozdult, hogy felvegye, de aztán félbemaradt a mozdulat. Nyilván valamelyik számítógépes kollégája keresi az adatfeldolgozóból, hogy kérdőre vonja, mert túl nagy számítógépes kapacitást köt le a regresszív evolúciós programmal, amellyel épp dolgozik. Kényelmesen elhelyezkedett a széken, és várta, hogy elhallgasson a telefon. A hátában és a lábában kellemes izomlázat érzett az előző esti edzés miatt. Fogta az íróasztalán heverő kis kézisúlyzót, és szinte már oda sem figyelve, megszokott mozdulatokkal emelgetni kezdte. Még öt perc, és a program befejezi a feladatot, azután már kereshetik a számítógépközpontból. Tudta, hogy a múzeumban nemrégiben bevezetett költségkímélő intézkedések azt is előírták, hogy a nagyobb számítógépes vizsgálatokhoz engedélyt kell kérni. Ez azt jelentette, hogy egy csomó e-mailt kellett volna elküldenie, mielőtt lefuttathatja a programot, márpedig neki most azonnal kellett az eredmény. A Columbia Egyetemen ahol egy darabig tanársegéd volt, mielőtt elfogadta volna a Természettudományi Múzeum által felajánlott segédkurátori állást legalább nem kellett állandóan spórolni. A múzeum az utóbbi időben egyre nagyobb anyagi gondokkal küzdött, ezért a kiállításokon inkább a látványosságra koncentráltak a lényeg vagyis a tudomány helyett. Margo tudta, hogy már folyamatosan dolgoznak a jövő évi szenzációs új kiállításon, amelynek A 21. század pestisei lesz a címe. A monitorra pillantott, hogy ellenőrizze, hol tart a program. Lerakta a kis kézisúlyzót, aztán a táskájába nyúlt, és előhúzta a New York Post egy példányát. Mostanában ez volt a reggeli rituáléja a Post és egy csésze jó erős Kilimanjaro kávé. Volt valami üdítő a Post pimasz hangvételében. Azzal is tisztában volt, hogy régi, kedves barátja, Bill Smithback alaposan megmosná a fejét, ha rájönne, hogy kihagyott akár csak egy, gyilkosságról szóló cikket is, amely az ő neve alatt jelent meg. Kisimította a térdén az újságot, és önkéntelenül is mosolyra húzódott a szája, amikor meglátta a főcímet. A Postra jellemző, régies stílusú betűkkel szedett hatalmas szalagcím a címlap majd háromnegyed részét elfoglalta: AZONOSÍTOTTÁK A CSATORNÁBAN TALÁLT HOLTTESTET:
EGY KORÁBBAN ELTŰNT, ISMERT TÁRSASÁGI LÁNY AZ ÁLDOZAT Margo átfutotta a cikk első bekezdését. Azonnal rá lehetett ismerni Smithback stílusára. Ebben a hónapban már a második cikke került címlapra. Smithbacket szét fogja vetni a büszkeség, és még nehezebb lesz elviselni a társaságát, mint általában. Gyorsan átfutotta a cikket, amely tagadhatatlanul Smithback tollából származott szenzációhajhász volt, és különös figyelmet szentelt minden véres és hátborzongató részletnek. Az első bekezdésekben összefoglalta az eddig ismert tényeket, amelyekről már minden New York-i hallott. Pamela Wisher egy gyönyörű és közismert, gazdag társasági lány volt, aki leginkább maratoni hosszúságú, késő éjszakába nyúló tivornyáiról volt közismert. Két hónappal ezelőtt tűnt el a Central Park Southon lévő alagsori klubból. Azóta az Ötvenhetediktől a Kilencvenhatodik utcáig minden sarkon ki volt plakátolva a fényképe vakítóan fehér fogak, üres, kék szemek és drága fodrászszalonban fésült szőke fürtök ahogy Smithback jellemezte a lányt. Margo is gyakran látta a kiragasztott fotókat, amikor hazafelé tartott a múzeumból a West End Avenue-n lévő lakásába. A cikk ezután arról számolt be, hogy sikerült azonosítani azokat a maradványokat, amelyeket egy másik csontvázzal együtt előző nap találtak meg a szennyvíziszapba temetve a Humboldt Kill közelében, és kiderült, hogy Pamela Wisher holttestére bukkantak. A másik áldozat kiléte egyelőre ismeretlen. A cikkhez mellékelt fotó a lány barátját ábrázolta, egy Adair nevű arisztokrata fiatalembert, aki az arcát a kezébe temetve a Platypus Lounge előtt ült a járdaszélen néhány perccel azután, hogy megtudta a szörnyű hírt. A rendőrség természetesen nagy erőkkel nyomoz. Smithback az utca emberének véleményével zárta a cikket: Remélem, elkapják a disznót, aki ezt tette, és villamosszékben fogja végezni. Margo letette az újságot, és az utcán látott Pamela Wisher szemcsés, elmosódott fotóira gondolt. Jobb sorsot érdemelt volna, mint hogy az ő halála legyen ezen a nyáron a legnagyobb szenzáció New Yorkban. Ismét a telefon éles csörgése szakította félbe a gondolatait. A monitorra pillantott, és örömmel látta, hogy a program lefutott.
Most már akár fel is veheti a telefont. Előbb vagy utóbb úgyis túl kell esni rajta. Margo Green, tessék szólt bele a kagylóba. Dr. Green? Na végre! Az erős queensi akcentus halványan ismerős volt, mintha egy félig elfelejtett álomban már hallotta volna valamikor. A hang komoran és tekintélyesen csengett. Margo kutatott az emlékezetében, és kereste a hanghoz tartozó arcot. Meglepetten dőlt hátra a széken, amikor eszébe jutott, honnan ismerős a hang. D'Agosta hadnagy? kérdezte. Szükségünk lenne magára az igazságügyi szakértői laborban mondta D'Agosta. Ha lehet, most rögtön. Megkérdezhetem, hogy Nem, sajnálom. Bármit csinál is éppen, felejtse el, és azonnal jöjjön ide. A vonal egy éles kattanás után elnémult. Margo eltartotta a fülétől a kagylót, és további magyarázatot várva meredt rá. Aztán felkapta a táskáját, és beledugta az újságot, amellyel gondosan eltakarta a magánál hordott kis, félautomata pisztolyt. Felállt a számítógép elől, és kisietett az irodájából. 4. fejezet Bill Smithback könnyedén elsétált a Central Park South 9. szám előtt, amelynek elegáns, vörös téglás homlokzatát mészkőfaragások díszítették. A járda fölé kinyúló aranyszegélyű védőtető alatt két kapus is ácsorgott. Smithback látta, hogy odabent, a tágas előcsarnokban még néhány lézeng belőlük. Az aggodalma beigazolódott: itt is nevetségesen túlzásba vitték a biztonsági személyzetet, ahogy a Central Park mellett sorakozó elegáns bérházak legtöbbjében. Hát, ide bizony nem lesz könnyű bejutni. A Hatodik sugárút sarkán befordult, aztán megállt, hogy fontolóra vegye, hogyan tudna bejutni. Sportzakója zsebéhez nyúlt, és kitapogatta a kis diktafon kapcsológombját. Ha szükséges, észrevétlenül is el tudja indítani. Megszemlélte a tükörképét egy közeli kirakatban, amelyben olasz cipők sorakoztak: úriembernek festett, legalábbis amennyire a ruhatára megengedte. Vett egy jó nagy levegőt, aztán elindult visszafelé. Befordult a sarkon, és magabiztos léptekkel célba vette a krémszínű ernyővel védett bejáratot. A két, egyenruhás kapus közül a hozzá közelebb álló
szenvtelenül bámult rá, egyik kesztyűs kezét a kapu hatalmas rézkilincsén tartotta. Mrs. Wisherhez jöttem közölte Smithback. Megkérdezhetem a nevét? szólalt meg monoton hangon a kapus. Pamela barátja vagyok. Sajnálom felelte a férfi rezzenéstelen arccal. Mrs. Wisher nem fogad látogatókat. Smithback fejében villámgyorsan követték egymást a gondolatok. A kapus előbb megkérdezte a nevét, és csak aztán utasította el. Ezek szerint Mrs. Wisher vár valakit. A ma délelőttre megbeszélt találkozó miatt jöttem mondta Smithback. Attól tartok, változás történt a programban. Fel tudná hívni nekem Mrs. Wishert? A férfi egy pillanatig habozott, aztán kinyitotta a kaput, és bevezette Smithbacket a csillogó-villogó, márványpadlós előcsarnokba. Az újságíró körbenézett. A portás, egy nagyon öreg, szikár férfi, egy bronzépítmény mögött trónolt, amely inkább erődítménynek tűnt, mint portáspultnak. Az előcsarnok túlsó végében egy biztonsági őr üldögélt egy XVI. Lajos-stílusú asztalkánál. Közvetlenül mellette nyílt a lift ajtaja, ahol a derékszíjába akasztva a kezét, kis terpeszben állt a liftkezelő. Ez az úr Mrs. Wishert keresi mondta a kapus a portásnak. A portás kinézett a márvánnyal borított fülkéből. Igen? Smithback nagy levegőt vett. Legalább az előcsarnokig sikerült eljutnia, ez is valami. A látogatóról lenne szó, akit Mrs. Wisher vár. Változás történt. A portás egy pillanatig hallgatott. Súlyos szemhéja alól vetett egy pillantást Smithbackre, felmérte a cipőjét, a sportzakót, szemügyre vette a frizuráját. Smithback várt, és némán tűrte a vizsgálódást. Remélte, hogy sikerült jó családból származó, komoly fiatalember benyomását keltenie. Mit mondhatok, ki keresi? kérdezte rekedten a portás. A család egy barátja, ennyi elég lesz. A portás csak várt. Bill Smithback tette hozzá gyorsan az újságíró. Biztos volt benne, hogy Mrs. Wisher nem olvassa a New York Postot, és nem mond neki semmit a neve.
A portás lenézett az íróasztalára. És mi történt a tizenegy órás látogatóval? kérdezte. Engem küldtek helyette felelte Smithback. Örült, hogy még csak fél tizenegyre jár az idő. A portás megfordult, és eltűnt egy kis belső irodában. Egy perccel később visszatért. Kérem, vegye fel a házitelefont, ott a kisasztalon. Smithback a füléhez emelte a kagylót. Micsoda, George lemondta a látogatást? szólalt meg egy éles, előkelő női hang. Mrs. Wisher, felmehetnék, és beszélhetnék önnel Pameláról? Csönd lett. Ki maga? kérdezte aztán a hang. Bill Smithback. Még hosszabb csönd lett. Smithback folytatta: Valami nagyon fontosat szeretnék elmondani. Olyan információim lennének a lánya haláláról, amiket a rendőrség nem mondott el. Bizonyára tudni szeretné A hang közbevágott: Na persze, gondolom. Kérem, várjon kérte Smithback, és kétségbeesetten törte a fejét, hogy mi legyen a következő lépése. Ismét csönd lett. Mrs. Wisher? Smithback csak egy kattanást hallott. A nő letette a telefont. Hát, én mindent megpróbáltam, gondolta. Talán az utca túloldalán várhatna egy darabig egy padon a parkban, hátha a nő később elmegy otthonról. De Smithback nagyon jól tudta, hogy Mrs. Wisher a közeli jövőben nem fogja elhagyni ezt az elegáns erődöt. Hirtelen megcsörrent a portás könyöke mellett álló telefonkészülék. Nyilván Mrs. Wisher volt az. Smithback nem akarta megvárni, amíg kihajítják, inkább sarkon fordult, és gyors léptekkel elindult kifelé az előcsarnokból. Mr. Smithback! kiáltott utána a portás. Smithback megfordult. A munkájának ezt a részét utálta a legjobban. A portás kifejezéstelen arccal bámult rá, miközben a füléhez szorította a telefonkagylót. A lift arra van. A lift? ismételte értetlenül Smithback. A portás bólintott. Felmehet. Tizennyolcadik emelet.
A liftkezelő előbb a rézrácsot húzta el, aztán kinyitotta a lift súlyos, tölgyfa ajtaját, Smithback pedig belépett a lakás barackszínű, virágcsokrokkal telezsúfolt halljába. Egy kis asztalkán részvétnyilvánító kártyák között egy halom felbontatlan boríték hevert. A néma hall túlsó végében résnyire nyitva állt egy kétszárnyú ajtó. Smithback lassan odasétált. Az ajtó egy tágas nappaliba vezetett. Empire stílusú kanapék és díványok álltak szép szimmetrikusan elhelyezve a puha, süppedős szőnyegen. A távolabbi falon egy sor magas ablakon áradt be a fény. Smithback tudta, hogy csodás kilátást nyújthatnak a Central Parkra. Most azonban csukva voltak, a redőnyöket leeresztették, aminek köszönhetően az ízlésesen berendezett szoba komor félhomályba burkolózott. Az egyik oldalon hirtelen valami kis mozgást vett észre. Megfordult, és egy magas, elegáns nőt pillantott meg, szépen fésült barna hajjal, aki egyszerű, sötét ruhában ült az egyik kanapé szélén. Szó nélkül kínálta hellyel Smithbacket. Az újságíró letelepedett egy fotelbe Mrs. Wisherrel szemben. A kettőjük között álló alacsony kis asztalkán egy teáskészlet állt. Smithback tekintete végigsuhant a brióson, a dzsemen, a mézen és a tejszínen. A nő nem kínálta meg. Smithback rájött, hogy nyilván a tizenegyre várt vendégnek készítették ki a tálcát. Egy kissé kellemetlen volt arra gondolnia, hogy George, a tizenegy órára várt látogató bármelyik pillanatban betoppanhat. Smithback megköszörülte a torkát. Mrs. Wisher, szörnyen sajnálom, ami a lányával történt kezdte. Őszintén is gondolta, amit mondott. Most, hogy látta ezt az elegáns szobát, megértette, hogy ez a nagy gazdagság mennyire nem jelent semmit egy ilyen tragédia árnyékában, és mélyen átérezte a nő veszteségét. Mrs. Wisher mereven ült, a kezét összekulcsolva az ölében. Mintha alig észrevehetően bólintott volna, de Smithback ebben nem lehetett biztos a félhomályban. Hát akkor vágjunk bele, gondolta, könnyedén a zakója zsebébe nyúlt, és lenyomta a diktafon felvevőgombját. Kapcsolja ki azt a magnót szólalt meg halkan Mrs. Wisher. A hangja vékony volt és kissé feszült, de még így is tekintélyparancsolóan szólt. Smithback kirántotta a kezét a zsebéből. Tessék?
Kérem, vegye ki a zsebéből a magnót, és tegye ide, ahol láthatom, hogy ki van kapcsolva. Igen, igen, hogyne motyogta Smithback, és a zsebébe nyúlt. Nincs magában semmi illemtudás? suttogta a nő. Smithback a kisasztalra helyezte a magnót, és érezte, hogy lángol a füle. Azt mondja, sajnálja, ami a lányommal történt folytatta a nő halkan, közben meg bekapcsolja ezt a vacakot, miután én meghívtam az otthonomba. Smithback kényelmetlenül fészkelődött a fotelben, és nem mert a nő szemébe nézni. Nos, igen motyogta. Sajnálom, én csak Ez a munkám. A szavak elég esetlenül hangzottak. Én pedig most veszítettem el az egyetlen gyermekemet. Nekem csak ő volt, nem maradt senkim. Kinek a helyzetére kell inkább tekintettel lenni, Mr. Smithback? Smithback megszégyenülten hallgatott, és kényszerítette magát, hogy a nőre nézzen. Mrs. Wisher mozdulatlanul ült, és mereven viszonozta a tekintetét. A kezét még mindig összekulcsolva tartotta az ölében. Smithbacket nagyon furcsa érzés fogta el, amely annyira idegen volt a természetétől, hogy szinte fel sem ismerte, mi az: zavarban volt. Nem, ez így nem pontos: szégyellte magát. Az, hogy szembesülnie kellett ennek a nőnek a gyászával, valahogy elfojtott benne minden lelkesedést, amit a nagy sztori keltett benne. Mrs. Wisher felemelte az egyik kezét, és alig észrevehetően intett a mellette álló kisasztal felé. Feltételezem, ön az a Smithback, aki ennek a lapnak szokott írni? Smithback tekintetével követte a nő mozdulatát, és görcsbe rándult gyomorral állapította meg, hogy a Post egyik példánya hever az asztalkán. Igen nyögte ki. Mrs. Wisher ismét összekulcsolta a kezeit. Csak biztos akartam lenni a dolgomban. Nos, mi lenne az a fontos információ a lányom halálával kapcsolatban? Nem, ne is mondjon semmit nyilván csak blöffölt. Ismét csönd lett. Smithback már szinte kívánta, hogy megjelenjen a tizenegy órás vendég, és végre kijusson innen. Hogy csinálja? kérdezte a nő. Mit hogy csinálok?
Hogy találja ki ezt a sok szemetet? Nem elég, hogy a lányomat brutálisan meggyilkolták, az olyanok, mint maga, még az emlékét is bemocskolják. Smithback nagyot nyelt. Mrs. Wisher, én csak Ha valaki elolvassa ezt az irományt folytatta a nő, azt gondolja, hogy Pamela csak egy önző, gazdag lány volt, aki azt kapta, amit megérdemelt. Az olvasók szinte örülni fognak, hogy a lányomat meggyilkolták. Szóval, hogy csinálja? Mrs. Wisher, ebben a városban az emberek, csak akkor figyelnek oda, ha arcul csapjuk őket valamivel kezdte Smithback, de aztán elhallgatott. Mrs. Wisher úgysem fogja elhinni, bármit is hoz fel önigazolásként, mint ahogy ő maga sem hitte, amit mondott. A nő közelebb hajolt. Maga a világon semmit sem tud a lányomról, Mr. Smithback. Csak azt látja, amit a felszín mutat, és nem is érdekli más. Ez nem igaz! tiltakozott Smithback. Kitörő indulata még saját magát is meglepte. Úgy értem, egyáltalán nem csak ez érdekel! A valódi Pamela Wishert akarom megismerni! A nő egy hosszú pillanatig csak nézte, aztán felállt, és kiment a szobából. Egy bekeretezett fényképpel tért vissza, amelyet aztán odanyújtott Smithbacknek. Egy hat év körüli kislányt ábrázolt a kép, aki egy vastag tölgyfaágra kötözött kötélen hintázott. Ahogy kiabált, látszott, hogy két középső foga hiányzik elöl, kötényruhája és két copfja pedig csak úgy röpködött a szélben. Ő az a Pamela, akire én mindig emlékezni fogok, Mr. Smithback mondta Mrs. Wisher nyugodtan. Ha valóban érdekli, ki volt, jelentesse meg ezt a fotót. Nem azt, amit folyton kinyomtatnak, és amelyiken úgy néz ki, mint egy butuska liba. A nő leült, és elsimította a térdén a ruhát. Csak mostanában kezdett el újból mosolyogni, mióta az apja hat hónappal ezelőtt meghalt. És szerette volna egy kicsit jól érezni magát, mielőtt ősszel dolgozni kezd. Mi van ebben olyan rossz? Dolgozni? lepődött meg Smithback. Rövid csönd lett. Smithback érezte, hogy a nő tekintete rászegeződik a gyászos félhomályban. Úgy van. Egy AIDSbetegek számára fenntartott szeretetházban állt volna munkába. Ha egy kicsit jobban utánajár a dolgoknak, tudott volna róla. Smithback nyelt egy nagyot.
Ez az igazi Pamela mondta a nő, és hirtelen elcsuklott a hangja. Kedves volt, nagylelkű és csupa élet. Azt akarom, hogy a valódi Pameláról írjon. Mindent megteszek, ami tőlem telik motyogta Smithback. A pillanat elszállt, Mrs. Wisher összeszedte magát és ismét hűvösen nézett a férfira. Majd lehajtotta a fejét, és alig észrevehetően intett. Smithback megértette, hogy elbocsátották. Köszönetet dünnyögött, fogta a magnóját, és amilyen gyorsan csak mert, a lift felé indult. Még valami szólt utána Mrs. Wisher hirtelen keményen. Smithback megtorpant a kétszárnyú ajtónál. A rendőrség nem tudta megmondani, hogy a lányom mikor, miért halt meg, és még azt sem, hogy hogyan. De Pamela halála nem volt hiábavaló, ezt megígérhetem. Újonnan feltámadt erő csengett a hangjában. Smithback szembefordult vele. Azt mondta az előbb folytatta a nő, hogy az emberek ebben a városban csak akkor figyelnek oda, ha arcul csapják őket valamivel. És én éppen ezt szándékozom tenni. Hogyan? kérdezte Smithback. Mrs. Wisher azonban nem válaszolt. Hátradőlt a kanapén, és az arcára árnyék borult. Smithback kisétált a hallba, és hívta a liftet. Nagyon kimerültnek érezte magát. Csak amikor már leért az utcára, ahol hunyorognia kellett a vakító nyári napsütésben, akkor nézte meg alaposan Pamela Wisher gyerekkori fényképét, amelyet még mindig a jobb kezében szorongatott. Most kezdte csak megérteni, milyen félelmetesen erős asszony Mrs. Wisher. 5. fejezet A szürkére festett folyosó végében nyíló fémajtón diszkrét felirat állt: TÖRVÉNYSZÉKI ANTROPOLÓGIA. A múzeum legmodernebb eszközökkel felszerelt laborjában emberi maradványok vizsgálatával foglalkoztak. Amikor Margo lenyomta a kilincset, legnagyobb meglepetésére zárva találta az ajtót. Hát ez furcsa. Számtalanszor járt már itt, mindenfélét vizsgált perui múmiáktól kezdve anaszázi indián maradványokig, de az ajtó még sohasem volt bezárva. Már lendült a keze, hogy bekopogjon, amikor hirtelen kinyitották az ajtót. Belépett, aztán rögtön meg is torpant. A labor, amely többnyire vakító fényben fürdött, és tele volt egyetemistákkal és
segédkurátorokkal, most komoran és furcsán festett. A hatalmas elektronmikroszkópok, röntgengépek és elektroforézis-készülékek némán, kikapcsolva álltak a falak mentén. Az ablakot, ahonnan szép kilátás nyílt a Central Park fáira, most vastag függöny takarta. Egyetlen fényforrás világította meg a helyiség közepét, s a fénykör szélénél félkörben néhány ember álldogált. A lámpa egy nagy munkaasztalt világított meg. Egy barna, göcsörtös dolog feküdt rajta, mellette kék nejlonnal letakarva egy hosszú, lapos tárgy. Ahogy kíváncsian odanézett, Margo látta, hogy a göcsörtös dolog egy emberi csontváz, amelyről itt-ott cafatokban lógnak a húsdarabkák és az inak. Enyhe, de félreismerhetetlen hullaszag terjengett a helyiségben. Margo hallotta, hogy az ajtó becsukódik mögötte, és a kulcsot is ráfordítják. Vincent D'Agosta hadnagy engedte be, aki ugyanazt a barna öltönyt viselte, melyre még másfél évvel ezelőttről Margo jól emlékezett, amikor a hadnagy a múzeumi szörny ügyében nyomozott. A férfi visszasétált a többiekhez, közben odabiccentett Margónak. Úgy tűnt, mintha leadott volna pár kilót, mióta utoljára találkoztak. Margo agyán átfutott, hogy az öltönye jól megy a csontváz piszkosbarna színéhez. Miután a szeme hozzászokott a félhomályhoz, végignézett a jelenlévőkön. D'Agosta balján egy idegesnek látszó férfi állt fehér köpenyben, kövérkés kezében egy csésze kávét szorongatott. Mellette a múzeum új igazgatója, a magas, karcsú Olivia Merriam. Még valaki állt egy kicsit távolabb, az árnyékba húzódva, Margo csak az alak körvonalait tudta kivenni. Az igazgató halványan Margóra mosolygott. Köszönöm, hogy idefáradt, dr. Green. Az urak mutatott bágyadt mozdulattal D'Agosta felé a segítségünket kérték. Csönd lett, aztán D'Agosta ingerülten felsóhajtott. Nem várhatunk tovább a professzorra. Valahol az isten háta mögött lakik Mendhamben, és nem tűnt túl lelkesnek, amikor tegnap este felhívtam. Végignézett a többieken. Ugye, olvasták a ma reggeli Postot? Merriam enyhe megvetéssel nézett rá. Nem. Akkor hadd foglaljam össze röviden a dolgokat. D'Agosta a rozsdamentes acél asztalon fekvő csontvázra mutatott. Ez itt Pamela Wisher, Anette és a néhai Horace Wisher lánya. Nyilván látták a fényképeit, az egész város tele van velük. Május 23-án tűnt