LX. évfolyam, 2. szám 2015. február TARTALOM MO YAN Vergõdés hüvelykbéklyóban (Kalmár Éva fordítása)... KLETY SOTIRIADOU versei (Molnár Krisztina Rita fordítása)... JAMES SALTER Platina (Tóth Bálint Péter fordítása)... MILA HAUGOVÁ versei (Lackfi János fordításai)... ALICE MUNRO Vadhattyúk (Tárnok Attila fordítása)... RAFAEL PINEDO Plop (Izsó Zita fordítása)... DIMITRA XIDOUS versei (Szlukovényi Katalin fordításai)... MÛHELY A L Étranger új fordítása elé... Albert Camus elõszava a regény amerikai kiadásához (Ádám Péter és Kiss Kornélia fordítása)... ALBERT CAMUS Az idegen I II. (Ádám Péter és Kiss Kornélia fordítása)... TÁJÉKOZÓDÁS A lélek meredélyei Julia Kristevával beszélget Dominique A. Grisoni... FÜLEKI GÁBOR Létfolyosók Alek Popov Testgyomok címû kötetének két novellájáról Lesz-e még idõm, erõm meg kedvem új könyvet írni? James Salterrel beszélget Didier Jacob...
KÖNYVRÕL KÖNYVRE LÕRINSZKY ILDIKÓ Otthon az otthontalanságban Amin Maalouf: Les Désorientés.... PETRÕCZI ÉVA Koncentrikus rózsaünnepek Prágában Tomáš Zmeškal: Az ékírásos szerelmes levél... KÜLFÖLDI SZERZÕINK... Látogasson el a honlapunkra: www.nagyvilag-folyoirat.hu A Nagyvilág támogatója Nemzeti Kulturális Alap
MO YAN Vergõdés hüvelykbéklyóban 1 Virradat elõtt A-yi anyjának ökrendezésére ébredt. Az ablakkereten át beszûrõdõ holdfénynél látta, hogy anyja a párnát a hasára szorítva térdepel a kemenceágyon, két kézzel a gyékényt markolja, fejét elõrenyújtja, akár valami lúd. A szájából olajos-zöldes, romlotthús-szagot árasztó valami csorgott. A-yi leugrott a kemenceágyról, a vizesdézsából fél merõ vizet merített és odanyújtotta: Igyon egy kicsit! Az anyja felemelte az egyik kezét, hogy elvegye a vízmerõt, de csak a levegõbe bökött egyet, aztán lehanyatlott a keze. Összerándult a teste, mint akinek a belét húzzák, megint hányt egy sort, aztán csukladozva megszólalt: A-yi fiacskám anyád ebbõl a bajból, attól félek, már nem jön ki A-yi szemébõl könnyek peregtek. De hõsiesen erõt vett magán: Ne beszéljen ilyen keserûen, nem szeretem hallgatni, ha gyászos szavakat szól. Indulok is Hu nagyúrhoz, kölcsönkérek, a pénzzel meg bemegyek a városba, hozok orvost. Az anyja felemelte a fejét, az arca még a holdfénynél is sápadtabb volt, két halovány szemét A-yira szegezte: Fiacskám, mi sose kérünk kölcsön, életünkbe se soha nem kérünk kölcsön. A tarkótájáról elõhúzott két ezüst hajtût: Öreganyád hagyta énrám ezeket mondta, menj, oszt add el, végy rajta orvosságot két zacskóval anyád bizony eleget élt már, de te, fiacskám, alig múltál nyolcéves A kemenceágyra terített gyékény alól elõhúzott egy gyûrött papírlapot. Ez a múltkori recept A-yi átvette a papírt, fél szemmel anyjának a szétomlott hajszálak között elõfénylõ arcát figyelte, aztán így szólt: Futok oda, futok vissza. Azzal egy hajtásra kiitta a lopótök merítõbõl a hideg vizet, az ezüst hajtûket és a receptet gondosan becsúsztatta a ruhája elejébe, a vízmerõt bedobta a dézsába, megtörölte a száját, Anyám, én indulok is, kiáltotta hangosan. A fényesen csillogó, holdfényes úton látta vézna teste imbolygó, hol hosszúra nyúló, hol rövidre zsugorodó, halovány árnyékát. Kihalt volt a falu, a hold fénye a susogó útszéli fákra hullott. Amikor az út Hu nagyúr magas udvarháza mellett haladt el, suhanva lépdelt, még a lélegzetét is visszafojtotta, rettegett, nehogy felriassza azt a két vad farkaskutyát. De végül a két vad farkaskutyát mégiscsak felriasztotta. A vaskapu alatt vágott kutyalyukon kibújtak és nyakukat nyújtogatva csaholtak. A hûvös holdfényben zölden világított a szemük és a foguk ezüstösen fénylett. A-yi felkapott egy darab téglát és remegve iszkolt tovább. A két kutya ugatva követte egy darabig, de nem eredtek a nyomába, hanem visszafordultak. A-yi megkönnyebbült, eldobta a téglát. Amint kiért a faluból, futás- 127
nak eredt. A hajnali hideg szél lobogtatta a vékony öltözékét, mintha ezüstporos fekete lepkeszárnya lett volna. Az írástudó õsök nevezetes sírjaihoz érve lassított a léptein. Úgy érezte, hogy sebesen verõ szíve a bordáihoz verõdik, akár valami vaskalitkába zárt vad nyuszi. Felemelte a fejét: a nyolchalomházi olajsajtolónál magasra függesztett higanygõzlámpa imbolygott odafenn, akár ha folyton pislákoló, zöldes csillag volna. Úgy futott, hogy verejték folyt a hátán, hasában meg mintha tûz égett volna. A gazzal benõtt, lejtõs úton leért a Masang folyó partjára. A sokéves aszály miatt a folyómederben a víz már régen nem csobogott. A part tele volt sima, lúdtojásnyi kavicsokkal, a holdfényben kékesen ragyogtak. A megrekedt folyóvíz a hepehupás mederben olyan volt, mint egy-egy higanyfolt. A fiú letérdelt az egyik mély pocsolya elé, két kezét a derekára szorította és a fejével kinyúlt, belemerítette a vízbe, ivott, mint egy kiscsikó. Amikor teleitta magát, úgy érezte, a hasa súlyos, a gerince meg jéghideg. Újra útnak eredt, gyomra-hasa korgott-morgott, a jéghideg víz a torkát égette, egyre-másra csuklott. A gyomrára szorította a kezét, visszaöklendezett némi hideg vizet. Eközben eszébe jutott a kemenceágy szélén térdepelve vért hányó anyja, önkéntelenül is megkeseredett a szája íze. Megtapogatta a ruhájában az ezüst hajtûket meg a receptet, a kemény tû is, a puha papír is a helyén volt. Újra nekiiramodott volna, de akkor a háta mögül panaszos-keserû huhogás hangzott föl. A gerince, a háta szinte megdermedt, haja az égnek állt. Ha huhog a bagoly, meghal valaki, az öregek mind azt mondják, az anyja is mondta egyszer. Anyjának holtsápadt arca úszott elé. Amint kinyílt a szája, fekete, ragadós vért köpött, olyat, akár az olvadt aszfalt. A bagoly újra huhogott egyet, mintha hívogatná. Akaratlanul is visszafordult, meglátta a felmagasodó kõsír elõtt azt a két kövér kõlovat, aztán azt a két dagadt kõbárányt, aztán azt a két kockafejû kõembert, és ott volt még a sima áldozati kõasztal. Tavaly, amikor a gyógyszert hozta anyjának, a visszaúton megpihent azon az áldozati asztalon. Azt mondják, itt a síroknál eredetileg tíz égbe törõ, õsi tujafa állt, de most csak egyetlen szál karnyi vastag törzsû fenyõfa maradt. A feketén meredõ tûlevelek közt két lángocska villogott, a bagoly két szeme. Komoran huhogott egyet, megrebben a szárnya, hangtalanul kisurrant, azután leszállt az aranyosan villódzó búzaföldre. Aúúú kiáltott fel hangosan A-yi, hogy elûzze a félelmét. Lüktetett a feje, zúgott a füle, meg is feledkezett sajgó gyomráról, a higanygõzlámpa irányába tovaszáguldott a holdfényes úton, arra, ahol már kivehetõ volt Nyolchalomháza elmosódott körvonala. Amikor A-yi futva beérkezett a városkába, a vörös napkorong még nem kelt fel, de a rózsaszín hajnalpír már megvilágította az aszfaltutat. Minden kihalt volt, egy lélek sem járt az utcán. Az üzletek az út két oldalán mind zárva. Az éjszakai harmattól nedves borcégér szomorún lekonyult a kocsma bejáratánál. A rikító próbababák a ruhaüzlet kirakatában nyugtalanul ráncolták össze a szemöldöküket. A-yi hallotta, amint meztelen talpa cuppanva csattog a nedves út- 128
köveken. Magasra emelte a lábát, igyekezett csendesen a földre engedni, nagyon óvatosan lépdelt, nehogy megzavarja valakinek az álmát. A gyógyszertár ajtaját szorosan zárva találta, belül némaság. Odaguggolt az ajtó elé a lépcsõre és türelmesen várt. Úgy érezte, hogy nagyon fáradt és nagyon éhes, de mikor eszébe jutott, hogy hamarosan megkapja az orvosságot, mégis felvidult. Ott guggolt egy darabig, érezte, hogy a lába elzsibbad, akkor félfenékkel leült a lépcsõre. Lassanként elpilledt. Egy keskeny kerekû, kicsi lovas kordé futva gördült elõ az utca keleti végébõl, lángvörös póniló húzta, aki hajtotta: terebélyes nõszemély volt. A paták csattogtak, a kordé pattogott. A póniló szeme fényes, mintha hetyke legényke volna. A nõ álmos szemmel hunyorgott, nagyra tátotta a száját, leplezetlenül ásítozott. A kordé megállt a patika elõtt. A nõ a kocsiról leemelt két üveg tejet, közelebb ment, meglátta A-yit. Lódulj innét, te vásott kölök, rendes kutya nem fekszik keresztbe a küszöbön szólt rá. A-yi felugrott, behúzódott az ajtó felé, és nézte amint a nõ az üvegeket leteszi a lépcsõre. A testét félig takaró bõ ruhájából forró lihegés szakadt elõ. Nehogy ellopjad, te ördögfióka! mondta neki, visszament a kordéhoz, hajtotta a lovat. A-yi a két átlátszón fénylõ tejesüvegre meredt, korgott a gyomra. A tej illata selymesen terült szét a hajnali levegõben, körbefonta a fiút, szinte kicsurrant a nyála. Látta, hogy egy fekete hangya mászik az üveg száján, apró bajszát ingatva szürcsöl a tejbõl. Olyan élesen hallotta a szürcsölést, mintha egy csapat kacsa ivott volna a sekély pocsolyában. A patika ajtaja megcsikordult, félig kinyílt az ajtószárny, egy félig kopasz férfi hajolt ki rajta fél testtel, mint valami fogóval, kézzel megragadta a két üveg tejet és behúzta. A-yi nem hallotta többé a tejszürcsölés álmos hangyától eredõ hangját. Nyelt egy nagyot, beszuszakolta a fejét a félig nyitva maradt ajtón. Látta, hogy a félig kopasz férfi éppen mosakszik a bolthelyiségben, egy anyamacska nyújtózkodott a fal tövében felhalmozott gyógyszeres zacskók között, hasa alatt néhány pillepuha kismacska aludt édesen. A férfi, ahogy befejezte a mosakodást, kijött, hogy kiöntse a lavórt. A-yi sietve az ajtó mellé illant. A víz függönyként villant a levegõben, azután nagyot csattant az utcakövön. A-yi már belül is volt, nem vesztegette az idõt Bácsi, anyám súlyos beteg, két csomag gyógyszert vinnék szólalt meg könyörgõ hangon. A kopasz hidegen elutasította: Menj az ajtó elé, ott várj, csak nyolckor kezdõdik a munkaidõm. Amint a kopasz férfi testtel kiszorította volna az ajtón, A-yi megragadta az ingét. Mit mûvelsz, te szurtos? rivallt rá. A-yi koromfekete szemének tekintetét a férfi barna szemébe fúrta, közben elébe térdelt a földre. Bácsi, tegyen jót velem, az anyám beteg, ha meghal, én árván maradok! könyörgött. A férfi rámordult: Ki se néztem volna belõled, hogy ilyen szülõtisztelõ gyerek vagy. Hol a recept? A-yi sietõsen odanyújtotta a receptet és a két ezüst hajtût. A férfi ránézett: Ezt így nem lehet. A patikában készpénzzel kell fizetni. Vidd és váltsd pénzre elõbb ezeket a hajtûket! A-yi fejét koppanva a kõlépcsõhöz verte, úgy mondta: Bácsi, anyám vért hányt ha meghal, én árva leszek. 129
2 A-yi kifelé futott Nyolchalomházáról a két, egymáshoz kötözött gyógyszeres zacskóval, mintha anyja életét tartaná a kezében. A vöröslõ nap, éppen szemben vele, lassan-lassan emelkedett az égen, mint valami könyörületes, pirosló arcú ténsasszony. Az út ott kígyózott a Masang folyó mentén, hosszan, mintha sosem akarna véget érni. Gyorsan fut, lassan fut, kocog, fut, fut, fut, bár korog a gyomra, mégis boldogság tölti el. A folyó két partján végtelen búzamezõ, az útszéli vadfüveken harmatcseppek remegnek. A fû alig illatozik, a búzakalászok erõs szagot árasztanak. Néha-néha az orrához emeli a gyógyszeres zacskót, hogy megszagolja. Az illat, mint valami hernyó, tekeredik-tekeredik, le egészen a szívéig. Ha felemelte a fejét, látta, hogy lágy déli szél lebeg, akár a selyem; ha lehajtotta, hallotta a ragyogó fényes égen keringõ vadkacsák kiáltozását. Elfutott az írástudó õsök nevezetes sírjaihoz, a folyó túlpartjáról éles kiáltások hallatszottak. Látta, hogy a bíborfényben villódzó széles úton egy csapat aranyosan fénylõ bivaly rohan át, hosszúra nõtt, sovány férfi szalad utánuk ostort pattogtatva. Fuss, csak fuss, fuss haza, de elõbb térj be Wang ténsasszonyhoz, hogy elkérd a gyógyfõzetkészítõ ibriket. Orrában érezte a fõzet sûrû, erõs illatát. Eszébe jutott a bagoly is, önkéntelenül a fenyõfa felé fordult. Látta, hogy a szálegyenes fenyõ koronája megremeg, táncoló, aranyló lángnyelvvé változik. A fa alatt, a kõ áldozati asztalnál két ember ül. Újra visszanézett fél szemmel, az áldozati asztalnál valóban két ember ült. Hej, te gyerek, állj csak meg! A-yi megállt. Gyere ide! hallotta, amint az az ember a kõ áldozati asztalnál kiabál felé, és azt is látta, hogy felemeli az egyik kezét. A-yi félénken odament. Akkor már világosan látta, hogy a kõ áldozati asztalnál egy férfi és egy nõ van. A férfi feje ezüst-õsz, vöröses arcát barna foltok tarkítják. Lilás ajka összeszorítva, olyan, akár valami éles késpenge. Tekintete szúr, mint a fúró. A nõ nagyon fiatal, fehér, kerek arcában keskeny, mosolygó szempár. A férfi szigorúan megkérdezte: Te tolvajszemû ördögfióka, mit akarsz lopni? A-yi kínosan ingatta a fejét. Hogy híjják az apádat? szólt rá hangosabban, fenyegetõen a férfi. A- yi szaggatottan, dadogva válaszolt: Ne-kem nin-csen apám A férfi egy pillanatra megdöbbent, azután hirtelen felemelte a fejét, és élesen felkacagott: Haha! Hallottad, ugye? Azt mondja, nincsen neki apja, tényleg azt mondja, hogy nincsen neki apja! A nõ oda se figyelt, hogy mit beszél a férfi, csak nyitott szájjal meresztgette a fogát, s egy hosszúkás tükörbe nézve az ajkát rúzsozta. A-yi gyomra görcsbe rándult, hirtelen úgy érezte, hogy vizelnie kell. Hogy be ne pisiljen, a két lábát összeszorította, a derekát meg önkéntelenül kiegyenesítette. Látta, hogy a férfi a ruhája zsebébõl elõhalász egy szürke színû kisüveget, a szájához illeszti, belecsöppent néhány cseppet, közben félrecsapott fejjel a mellette ülõ nõhöz beszél: Ez a kis csirkefogó! A nõ nagy lustán felállt, beleprüszkölt a napba. Ahogy tüsszentett, mind az öt érzékszerve összerándult, nagyon furcsa látvány volt. Mikor abbahagyta a prüszkölést, a szemébõl csak 130
úgy ömlött a könny. Lilás-vörös, gyûrött szoknya volt rajta, mely förtelmes térdéig látni engedte hosszú, vékony lábát. A nõ a kõasztalra hajított egy zöld fedelû, kicsi könyvet, leporolta a fenekét, és egy hang nélkül besétált a búzamezõbe. A férfi fölállt, kattogtak a csontjai. A-yi a nap ellenfényében látta, hogy a magas, berozsdásodott test közeledik felé. El akart futni, de mintha földbe gyökerezett volna a lába, meg se tudott mozdulni. A férfi kinyújtotta hatalmas kezeit, megragadta A-yi vékony csuklóját. A-yi keménynek és hidegnek érezte azt a nagy kezet, olyan volt, mint az éjszakai harmattól nedves vas. Ellenkezett, ki akarta szabadítania csuklóját a másik hatalmas kezébõl. Ahogy az az ember egyre szorosabban fogta, elzsibbadt a csuklója és a két csomag orvosság a földre hullt. Felkiáltott: Az orvosságom anyám orvossága A férfi süketnek tettette magát, mintha nem hallotta volna a kiáltását, csak egyre elõrelöködte a gyereket. Egészen a fenyõfáig. A férfi a másik csuklóját is megragadta, erõvel nyomta elõre, A-yi orra már a fa durva kérgét érte. Sûrû könynyein át érzékelte, hogy átöleli a fenyõt. A férfi egyik kezével szorosan tartotta mind a két csuklóját, a másik kezével pedig a nadrágzsebébõl elõhalászott egy apró, fénylõ tárgyat. Amint a napfényben megrázta, fülsértõ, érces hangot hallatott. Te ördögfióka, most majd megmutatom neked, hogy milyen büntetés jár érte, ha valaki jártában jobbra-balra pillog. A-yi miközben hallotta férfi hideg hangját a fa mögül, érezte, hogy egy hideg karika szorul rá a jobb hüvelykujjára, s nyomban azután a bal hüvelykjét is foglyul ejtette. Sírva felordított: Uram én semmit nem láttam jaj, uram, tegyen jót velem, engedjen el engem A férfi visszafordult, vasnehéz markával könnyedén megpaskolta A- yi fejét, elmosolyodott, s így szólt: Aha, ez jót tesz neked! Azzal a magas nõ nyomában eltûnt a búzamezõben. A napsugár és a hullámzó búzakalászok kirajzolták robusztus alakjának körvonalát, csíkot húzott maga után, mint amikor csónak hasítja a vizet. A-yi a szemével követte õket, amíg csak hátuk árnyéka össze nem olvadt az aranyló búzamezõvel. Enyhe szél támadt valahonnan messzirõl, apró hullámokat pergetett a búzaföldön végig. Csapatokba verõdött madarak barna felhõként suhantak tova, csak zavaros madárrikoltást és szállongó tollakat hagytak maguk után, azután pedig végtelen csend lett. A-yi fejében minden összezavarodott, az, ami az imént történt vele, olyan volt, mintha álmodta volna. Megrázta a fejét, megpróbálta elhessegetni ezeket a félelmetes, rettentõ érzéseket. Eszébe jutott az anyja és a gyógyszer. El akart indulni, de észrevette, hogy a szabadsága már oda. Erõlködött, eleinte csak a karját rángatta, azután fel-le ugrált, makogó hangot hallatott, akárcsak valami õserdõben elfogott kismajom. Végül elfáradt. A fejét a fa kérgére hajtotta és bömbölni kezdett. Azután, hogy feltört a könnye, hüppögve lassanként lehiggadt. A fa törzse mögül egyik oldalra kinyújtotta a fejét, és azt látta, hogy a két szorosan egymásba kattintott fémbéklyó szemkápráztatóan csillog. Szorosan fogták össze a hüvelykujját, olyan szorosan, hogy ujja töve megtelt vérrel, vörösen lüktetett, ha megmozdult, iszonytató fájdalom nyilallt belé. 131
Nagyon óvatosan széttárta a karját és testtel körbefordult a fa körül, most arccal a Masang folyó és a folyóparti út felé állt. Tíz-egynéhány olajfényes fecske súrolta a folyóvíz felszínét, hasuk sötétlõ bõre olykor-olykor apró hullámokat keltve a vizet érintette. A folyó túlpartján is véges-végig búzaföldek, ahol véget értek, ormótlan tanyák sorakoztak, laza füstös-felhõs ég borult fölébük. Aztán leszegte a fejét, látta a fûcsomók között azt a két zacskó orvosságot, anyjának nyögése, mint a mennydörgés vágott a fülébe. Elfacsarodott az orra, és újra kibuggyantak szemébõl a könnyek. Sûrû, ragacsos könnycseppek, akárha a fenyõfa gyantája volna. 3 Azután, ahogy múlt az idõ, olykor parasztok haladtak el a folyóparti úton kapával a vállukon, mind lehajtott fejjel sietett elõre, oldalra egy se nézett. A-yi hiába kiabált, hiába sírt, mind falra hányt borsó volt. Mintha mindenki süket volna. Néha-néha akadt valaki, aki homályos pillantást vetett arrafelé, de sietõs lépteit senki meg nem állította. Ott gyötrõdött a délelõtt feléig. A délkeletrõl emelkedõ nap piros fénye kifakult, szemet szúró fényes fehérbe váltott. A híg köd, amely hajnalban még a búzaföldet lepte, réges-régen eltûnt. A száraz délnyugati szél végig-végigsöpört a tájon. Az érett búza sûrûn ingatta lekonyuló, súlyos kalászait. A toklászok összeverõdtek, a búzaszálak súrolták egymást, és peregtek a földre a szemek, mintha ürülékszemek volnának. A mezõn riasztó hangok söpörtek végig. Égett búza illata és fullasztó por töltötte be a levegõt. Enyves verejték ütött ki A-yi fején, végigcsorgott a homlokán. Úgy érezte, kibírhatatlanul szomjas, mintha tûzgolyó égetné a gyomrát, az orrán át lángforró levegõt lehelt. Ott vergõdött, alig bírta már, hogy a hüvelyujjának tövénél bõrét repesztõ fájdalom ég. Két lábát és hasizmait megfeszítve apránként egyre feljebb vergõdött a fán, az képzelte, hogy képes lesz a fa csúcsán átcsusszanva kiszabadulni a fogságból, de a feje elakadt a fenyõ sûrû ágai közt, reménye szertefoszlott. Amint elernyesztette az izmait, egész teste a fa törzsén végigcsúszva a földre huppant. A durva fakéreg végighorzsolta a gyomrát, hasát, kiserkent a vére, odabéklyózott ujja pedig oly iszonyúan fájt, mintha meglõtték volna. Felordított, aztán elájult. Nem tudni, mennyi idõ múlva felébresztette valami fülsiketítõ géphang. Erõlködve felnyitotta összeragadt szemhéját. Hallotta, amint a szempillái percegve szétválnak. Könnyes szeme homályos volt, alig látott a fa kérgéig. Látta aztán, hogy az úton, amelyen reggel õ is szaladt, most egy élénk piros színû vontató közeledik. Az út hepehupás volt, a vontató ugrabugrált menet közben, mint valami engedetlen csikó. A torzonborz gépkocsivezetõ fekete szemüveget viselt, szálegyenes tartásban ült a vezetõülésben, mintha valami élõ szobor volna. A szürke utánfutóban három ember. Az arcukat nem láthatta, de hallotta, hogy bolondul dalolnak. Két karjával szorosan megfogta a fatörzset, erõlködve felállt. Minden erejét megfeszítette, úgy kiabált: Segítség! Segítsenek rajtam! 132
A vontató a sírok elõtt megállt, az utánfutóban ülõk abbahagyták az éneklést, de a motor még egyre berregett. A gép elején a szálegyenes bádogkéménybõl kergetõzõ füstkarikák pöfögtek elõ. A-yi nem hagyta abba a kiabálást, közben minden erejével azon volt, hogy a fejét a fa mögül elõrenyújtsa. A kocsin ülõk haboztak egy darabig, nyakukat tekergetve nézték az õ fejét. Aztán az a három az utánfutón egymás után leugrott. Elsõként egy alacsony, mozgékony férfiú, nyomában egy tagbaszakadt legény, leghátul pedig egy sötét bõrû, rövidre vágott hajú nõszemély. Mind a fenyõfa elé álltak, és tüzetesen vizsgálgatták a hüvelykbéklyót, közben aggályos pillantásokat váltottak. Az alacsony férfi jéghideg pillantású, szürke szemmel hunyorgott, úgy kérdezte meg: Ki lakatolt ide téged? A-yi félénken válaszol: Egy öregember. A kis termetû elbiggyesztette foghíjas száját, és csalódottan morgott. A zsebébõl elõkotort egy nagyítót, lehajtotta sûrûn barázdált homlokát, aprólékosan tanulmányozni kezdte a hüvelykbéklyót, mint ahogyan egy rovartanász tenné egy hangyával. A magas termetû megpaskolta a másik lehajló gerincét és öblös hangon rászólt: Öregem, Q., mi az ördögöt mûvelsz? Mi vagy te? Mindentudó? A másik felemelte a fejét, elõszedett egy élénkpiros ruhadarabot, és megdörzsölgette a nagyítót. Jó kis holmi, tényleg az, valódi amerikai minõség. Összevissza beszélsz itt, Q., öregem, hallod! Import színes tévé, olyan van, import hûtõ is, de olyat még nem hallottam, hogy import béklyó mondta a magasabbik, és õ is odadugta az arcát. De ez az apró holmi valóban mestermû! A sötét bõrû nõszemély együtt érzõ hangon A-yíhoz fordult: Mi történt veled, te gyerek, ki béklyózott ide téged? Egy öreg bácsi mondta A-yi. És miért béklyózott meg téged? kérdezte a kis termetû. A-yi kínosan rázta a fejét. Q. kényszeredetten nevetgélve a többiekhez fordult: Fura, nem? Egy öregember egyszer csak minden ok nélkül béklyót rak egy gyerek ujjára?! Szándékosan gonosz arckifejezéssel fordult A-yihoz: Biztos valami rosszat tettél, tyúkot loptál tõle, vagy betörted a háza ablakát? A-yi meggyötörten válaszolt: Nem loptam tyúkot, az ablakot se törtem be. Beteg az anyám, súlyos beteg, vért hányt, orvosságért voltam Q. félbeszakította: Fogd be a szádat! Minek nézel bennünket. Azt képzeled, ha hazudsz egy nagyot, akkor ráveszel bennünket, hogy kinyissuk neked azt a béklyót? Hé! Elsõre láttam, hogy nem vagy jóravaló gyerek. Biztosan valami nagy rosszaságot mûveltél, és a rendõrök béklyóztak meg itt! A-yi sírva kiabált vissza: Nem, én nem Mindjárt meghal az anyám, mentsenek, mentsenek meg engem Azt hiszed, néhány csepp könnyel átversz bennünket? A mi korunkbéliek épp elég könnyet láttak már! A könnyek lehetnek hamisak, lehetnek valódiak, de rendszerint inkább hamisak! Moszkva nem hisz a könnyeknek, tárd föl az igazságot! 133
Elég már, mit játszod itt az agyadat a gyereknek? feddte meg a kis termetût a sötét bõrû nõ. Aztán a magasabbikhoz fordult: P. uram, találd meg a módját, hogy kiszabadíthassuk! Akit P.-nek szólítottak, haragosan odamorgott: Ezt meg hogy értsem? Találd meg a nyitját! Mégse hagyhatjuk itt a maga kínjára, vagy mi? mondta a sötét bõrû nõ. Q. gúnyosan nevetett: Ha vérengzõ farkas volna itt megkötözve, akkor is meg kellene menteni? Úgy látom, te vagy itt a farkas, szürke szemû farkas-szarkas! dühöngött a sötét bõrû nõ. A magas P. elnevette magát, odament a fenyõfához, megragadta A-yi két vékony karját. Bírd ki! Lássuk, sikerül-e széthúzni. A magas P. feszítette, A-yi meg ordított, mint a malac, amikor levágják. Erre Q. hidegen rászólt: Szakítsad csak, ha a két karja leszakadt, az a béklyó még mindig egyben lesz, én mondom. A sötét bõrû nõ megrúgta a magas P. lábát és szitkozódott: Te barom! Darabokra szaggatnád azt a gyereket? Nagy igyekezetemben! mondta a magas P. A sötét bõrû nõ odaszólt a vontatóvezetõnek, aki éppen egy csavar meghúzásával foglalatoskodott: D. öcsém, gyere, nézd meg! A kis D. fütyörészve otthagyta a vontatót. Megpöckölte A-yi fejét: Miféle madár vagy, kiskomám? Segíts neki kinyitni, lehet, hogy csak te vagy rá képes itt közülünk. D. visszament a vontatóhoz, hozott egy szerszámos ládát. Kivett belõle egy harapófogót, egy ráspolyt, egy kalapácsot, a hüvelykbéklyót méregette közben. Úgyis hiába mondta Q. Ha te magad nem tudod megoldani, állj félre, ne tátsd itt a szádat! A kis D. a szemöldökét ráncolva törte a fejét, egyszer csak felderült a képe, acélfûrészt szedett elõ a szerszámos ládából. Talán el lehet fûrészelni, mondta. Kisöcsém, bírd ki egy kicsit. A kis D széthajtotta A-yi két hüvelykujját, a fûrészlapot betolta közéje, üggyelbajjal fûrészelni kezdte. A-yi összeszorított foggal tûrte, egy hang se hagyta el a száját. A fûrészlap fülsiketítõ, éles hangot adott, ahogy súrolta az acélkarikát. A kis D. kínlódott vele néhány percig, lehajolt, megnézte, a béklyón a fûrész még csak nyomot sem hagyott, de a fûrészlap fogai már mind simára koptak. A kis D. a sötét bõrû nõhöz fordult: Hát, nõvérem, kifogott rajtam, túl kemény ez a vacak. Q. kárörvendõen rájuk szólt: Nem megmondtam, ti meg leintettetek. Ez a holmi acélötvözet, tízszer erõsebb, mint az a fûrész. A kis D. tehetetlenül bámult a sötét bõrû nõ kétségbeesett arcába. A fejére csapott, és hangosan felkiáltott: Hó, megvan! Hülye vagyok. Ha kivágjuk ezt a fát, akkor minden rendben, igaz? 134
Ne botránkozzatok meg, hogy megint közbeszólok, de ezt a fát ki lehet vágni? mutatott Q. a sír elõtt látható, feliratos kõoszlopra. Az írástudó õsök sírja a város fennhatósága alá tartozó védett mûemlék. Kivágni a fát? Vérszemet kaptál? Hát csak vágjad, mindössze attól félek, hogy róla még le sem vetted a béklyót, neked meg már csattan is a hüvelykujjadon. Erre a sötét bõrû nõ megint megszólalt: Vagyis azt mondjátok, semmit sem tehetünk? Csak nézzük, ahogyan fújja a szél, égeti a nap, a szél elszárítja, meghal, mint valami fára akasztott békaporonty? Q. így szólt: Talán szerencséje lesz, s jön valami nagymester, aki ki tudja nyitni neki. A kis D. így szólt: Azt beszélték, hogy a híres tolvaj, a Repülõ Füves vékony drótszállal ki tudja nyitni a béklyót. Q. gúnyos nevetéssel replikázott: Repülõ Füves? Hiszen három éve kivégezték. A magas P. így szólt: Miért nem keresünk valahol egy lakatost? A kis D. felelt rá: Azt hiszem, hegesztõpisztollyal is szét lehetne égetni. A magas P. erre így szólt: Az ujját is leégetnénk vele. Azt mondom nektek, cimborák, ne totojázzunk itt annyit vele, aki odakötözte, az tudja leoldani is türelmetlenkedett Q., felemelte a fejét, a napot bámulta, aztán még hozzátette: Ha még sokat vacakolunk itt, elmulasztjuk az ivászatot. Q. indult elsõnek a vontató felé, a másik három kedveszegetten követte. A vontató lassan nekiindult. Q. a kocsiról ordított vissza: Türelmesen várakozzál, te gyerek. Az ilyen béklyóban belül rugó van, minél jobban rángatod, annál szorosabban fog, vigyázz, mert szétnyomorítja a csontodat. Erre a magas P.: Ne ijesztgesd! A sötét bõrû nõ dühösen rájuk ordított: Fogjátok be a szátokat! 4 A vontató pöfögve nekilódult, füst és por szállt fel utána. A-yi homlokát a fa törzséhez ütögetve bömbölt. A szemébõl már kifogytak a könnyek, csak a homlokán kiserkenõ vér folyt le forró patakban a szája szögletéig. A szeme elõtt borzalmas kép táncolt: egy levelibéka csüngött a faágon, két hátsó lába összekötözve, és egy sanda szemû fiú fáklyával égette. A béka teste sercegett, fehér füst szállt belõle, aztán a füst is szétoszlott, a fáklya is elaludt, a béka feketére sült teteme maradt csak. A-yi becsukta a szemét, elernyedt a teste. Félálomban hallotta, hogy az úton megint léptek közelednek. Összeszedte minden erejét, és kinyitotta a szemét, azt látta, hogy sötétpiros tûz úszik feléje az út irányából. Megrázta a fejét, összeszorította a fogát, koncentrálni próbált, a jelenés akkor eltûnt. Valójában egy emberalak közeledett. Barnásvörös blúzban, fején szalmakalappal egy nõ jött a nappal szembe. A-yi felkiáltott: Segítség!... 135
A nõ riadtan megtorpant, a szalmakalapot magasan a feje fölé emelte, és arrafelé nézett. A-yi tovább kiáltozott, de torkából csak rekedt, furcsa hang tört elõ. Zaklatottan, tehetetlenül szakadt ki belõle, mintha a szalmacsimbókot vagy disznósörtét tömtek volna a torkába. A nõ fölfedezte, a síron keresztül átment hozzá. Arca aranysárga, mint valami kinyílott napraforgó. Lépésenként közeledett. A-yi elõbb csak érezte az égett, sûrû illatot, aztán látta is, amint a nõ testébõl csomónként kiárad az illat, aztán foszlányonként a földre hull. Az illat mintha megfüstölte volna a fejét, szédült tõle, lüktetett a feje, szinte elrepült. A nõ az égett illatban jött feléje, alakja hol elhomályosodott, hol újra megjelent. Arca hol oválisnak, hol elnyúltnak látszott, néha sápadt volt, néha meg aranysárga, néha kedvesnek látta, mint az anyját, néha meg gonosznak, mint a mesék boszorkányait. A-yi szerette volna látni, és szerette volna nem látni, hol kinyitotta, hol meg lehunyta a szemét. Amikor kinyitotta a szemét, egy valódi nõt látott, ott állt mellette. Bal kezében nagy sarló villogott hideg fénnyel, job kezében egy nagy, ódon, patinás, bronzszínû teáskanna lógott, két fekete vászonöv keresztbe kötve elválasztotta egymástól két telt mellét, a két vászonöv a hátán egy nagy fejû csecsemõt tartott. A csecsemõ az ujját szopta, közben oázott. A nõ lomhán odament a fenyõfa mellé, és nyújtott hangon megkérdezte: Ej, te gyerek, mit lármázol itten? Kérdezett, de nem várt választ, letette a teáskannát és a sarlót, sietõsen becaplatott a sír mögötti búzaföldbe és leguggolt, azután nagy vízcsobogás hallatszott. Az az aranysárga szalmakalap mintha a víz tetején himbálózott volna. Kis idõ múltán a nõ elõbukkant a sír mögül. A hátán a gyermek sírva fakadt, egyre elkeseredettebben bõgött, mintha fúró szúrná a fenekét. A nõ félrehajtott fejjel csitította: Kicsi kincsem, kicsi kincsem, ne sírjál! De a gyerek még keservesebben sírt, olyan magas hangon, mintha sípot fújtak volna. A nõ sietõsen a melle elé fordította a gyereket, miközben paskolgatta, leült az áldozati asztalhoz. Kibontotta a mellét takaró vászonövet, elõvette egyik, sárgás színû tejtömlõjét és a sötét datolyaszerû mellbimbót betuszkolta a gyerek szájába, a csecsemõ nyomban elnémult. A sír körül csend honolt, két világosbarna mókuskölyök kergetõzött, mintha ember nem is volna a közelükben. A kõlovak fejérõl a kõvitézek fejére ugrottak, onnan meg tovább a kõjuhok szarvára, azután A-yi fején át felszaladtak a fenyõfára. Kergetõztek és közben éles hangon incselegtek. A nõ meg is feledkezett róla, hogy A-yi ott van, egyedül az ölében pihenõ csecsemõt figyelte gondoskodva. Az ajka remegett, az orrán át lágy, hosszúra nyúló, mint a jól megfõtt metélt, mint a szálat húzó méz, mint a repülõ fûzfabolyhok, olyan dallam bújt elõ. A-yi megrendült a dallamtól, elrévülve úgy érezte, hogy õ az a tejet szopó gyermek, és a kõ áldozóasztalnál ülõ kövér asszonyság pedig az anyja. Érezte, hogy a szája megtelik a tej édes ízével, mézédes és sós-savas egyszerre, olyan éppen, mint a vér íze. Arra vágyott, hogy ez a kép megmerevedjen, mint kis, átlátszó labdákban ülõ sárga virágszirmok. A csecsemõ szopás közben elaludt. A nõ óvatosan kihúzta a gyerek szájából a mellbimbót. De a gyermek nagyon szorosan fogta, így a melle megnyúlt, mint 136