Tamási Áron Életpályája Tamási Áron (1897 1966) a Székelyföld írója. Szülôföldjérôl és a székely emberekrôl legtöbbünkben az általa felmutatott irodalmi kép él. A székelység történelmének legnagyobb tragédiáját élte át az elsô világháború után. Tamási ez idôben lett íróvá, ezért oly elszakíthatatlan származástudata, oly erôs benne a felmutatás vágya. Az életet tartja a legfôbb értéknek, ehhez köti hozzá a megmaradás- és az otthonléttudatot. Az együttélést nemcsak kényszernek, hanem adottságnak is tekintette, s minden nemzet fiát egyenrangúnak tartotta Erdély évszázadai erre is tanították. Aligha volt e századnak nagyobb novellista tehetsége, mint ô. Csak a Hét krajcár és Magyarok Móricz Zsigmondja állítható mellé. Új virágos bôséggel fakad belôle a beszéd; vaskos móka és áhítat; földi ízek s a mindenségen átnyújtózó hasonlatok úgy fordulnak egymásba nála, mint egy szövetnek játékos két színe. Senki sem libegtette úgy a mesét a nyelve hegyén, mint ô. Semmi a realizmus földön csúszó kicsinyességébôl s mégis hol a realista, aki színesebb, zamatosabb? Németh László: Tamási Áron: Erdélyi csillagok, 1930 A székelyföldi Farkaslakán született 1897. szeptember 20-án földmûves családban. Tízéves korában egy pisztollyal játszott, ami elsült, bal kezén maradandó sérülést okozva. Ennek is köszönhette a jóeszû fiú, hogy a nagyprépost nagybácsi segítségével taníttatták: 1910-tôl gimnazista Székelyudvarhelyen. 1916-ban besorozták, hadiérettségit tett, a tisztiiskola után az olasz frontra vezényelték 1918 elején. Részt vett az egyik piavei offenzívában, kitüntetést is kapott bátorságáért. 1918 késô ôszén jogi tanulmányokat kezdett Kolozsvárott, majd ezt félbehagyva 1921 22- ben a kereskedelmi akadémiát végezte el, de biztos álláshoz nem jutott. 1923 ôszén anyai nagybátyjának hívására az Egyesült Államokba hajózott, s 1926 tavaszáig ott élt és dolgozott. Trianon után Erdélyben is újjá kellett szervezni a szellemi életet. Az eddig meg nem tapasztalt kisebbségi sorsban sokkal nagyobb feladat hárul az irodalomra, hiszen az anyanyelv a legelemibb megtartó erô. Keresik a tehetségeket. Tamási Áron is egy pályázaton tûnt fel 1922-ben, majd a fiatal írók, a Tizenegyek antológiájában (1923). Amerikából is rendszeresen küldte haza írásait. 1925 tavaszán jelent meg Lélekindulás címmel elbeszéléskötete, amelynek kiadásához menyasszonya gyûjtötte az elôfizetôket. Hazatérése után Kolozsváron sorra jelentek meg elbeszéléskötetei, regényei, bár ez utóbbiak (Szûzmáriás királyfi; Czimeresek) nem arattak sikert, nem érik el az elbeszélések szintjét, az majd csak az Ábel-trilógiával sikerült (1932 1934). Tevékeny részt vállalt az irodalmi életben s a tágabb közéletben is. Akárcsak elbeszéléseiben, e téren is a szívós hétköznapi építômunkát és a nemzetiségek békés egymás mellett élését hirdette. Ezt fejezi ki a híres Vásárhelyi találkozó (1937). Az erdélyi magyar ifjúságnak ezen a demokratikus szellemû gyûlésén Tamási Áron elnökölt, ô fogalmazta meg a záró Hitvallást is, amelynek követelései (anyanyelvi oktatás és kultúra egyenrangúsága, a gazdasági lehetôsé- 50
Ismertebb drámai mûvei: Tündöklô Jeromos; Csalóka szivárvány; Ördögölô Józsiás. Elsôk között kapott Baumgartendíjat, s késôbb még háromszor részesült ebben az elismerésben. Mûvei mind népszerûbbek Magyarországon is, több tízezres példányszámban jelentek meg. Halála után kiadták életmûsorozatát, amelyben helyet kapott a Jégtörô Mátyás címû 1935-ben írt regény is. A Szülôföldem lírai útirajz és vallomás újabb kiadására csak 1990-ben kerülhetett sor. Útirajzainak, esszéinek, publicisztikai írásainak modern gyûjteménye Jégtörô gondolatok címmel jelent meg 1990-ben. gek biztosítása, demokratikus jogok, önkormányzat) azóta is idôszerûek. A harmincas évektôl folyamatosan foglalkoztatta a dráma mûfaja is. Nagy sikert aratott az Énekes madár (1933, bemutató 1935) címû székely népi játék. A színpadon is újításra törekedett: a naturalista dráma után a mesét és a költészetet állította a középpontba, s mindig népi színezettel és szemlélettel. 1944 ôszén Budapestre költözött, s haláláig itt élt. 1945 1947 között az országgyûlés tiszteletbeli képviselôje volt. Kiadták mûveit, sikerrel játszották drámáit, de egy filmjét, majd önéletrajzi regényét is betiltották, s 1949-tôl fél évtizedre kiszorult az irodalmi életbôl. 1953-ban jelenhetett meg ismét, egyszerre két mûvel is. A Hazai tükör az 1848 49-es szabadságharc erdélyi küzdelmeinek emléket állító, krónikás jellegû regény, a Bölcsô és bagoly (1953) önéletrajzi regény, az író egyik legszebb mûve. A farkaslaki gyermekéveket meséli el. A folytatástól akkor nyilván a kirekesztettség vette el a kedvét. 1954-ben Kossuth- díjjal is kitüntették, kiadták válogatott elbeszéléseit. A következô évben szülôföldjére is hazalátogathatott 11 év után. A szülôföld nemcsak felnevelô környezet, ihletet adó élményforrás volt számára, hanem az írói létezés nélkülözhetetlennek bizonyuló közege is. Majd húsz évvel a marosvásárhelyi találkozó után ismét jelentôs politikai szerepet vállalt 1956 ôszén: az Írószövetség társelnöke lett. A decemberi taggyûlés elé az ô szövegezésében került a nevezetes Gond és hitvallás címû nyilatkozat, amely történelmi tévedésnek nevezi a szovjet beavatkozást, s a nemzeti függetlenség és a népi önkormányzat útján tartja megvalósíthatónak az egészséges társadalmi rendet. Az íróperek idején többször kihallgatták, de nem tartóztatták le. Ezt feltehetôen annak köszönhette, hogy soha nem volt kommunista. (Az 1956 utáni megtorlás elsôsorban a volt párttag, kommunista írókat sújtotta.) 1956 után is írt még regényt (Szirom és Boly, 1960), drámát, elbeszéléseket, s már súlyos szívbetegen diktálta utolsó mûvét, a befejezetlen Vadrózsa ágát feleségének. 1966. május 26-án halt meg. Szülôfalujában helyezték végsô nyugalomra. Elbeszélések Az elsô világháborúból hazatérô erdélyi férfiakat szomorú világ fogadta. A szociális nyomor mellé a nemzetiségi lét elnyomorítottsága társult. Az értelmiség jelentôs része eltávozott, jórészt azért, mert tartósan munkanélkülivé vált. Mások (Kós Károly, Benedek Elek, Bánffy Miklós) szülôföldjükre visszatérve próbálták felrázni népüket. Így tett az Amerikából hazatérô Tamási Áron is, aki eredetileg kivándorló útlevéllel távozott. Elbeszéléseinek egy része a háborús áldozatoknak állít emléket. Közéjük tartozik a Siratnivaló székely és a Szép Domonkos Anna. Az elôbbi ifjú katonáiban elementáris életkedv, békevágy munkálkodik. Azt nézik, milyen szép búza teremne a lövészárok földjében, s a rajparancsnok elôrekúszik, hogy ibolyát szedjen katonáinak. Közben meglövik. Nagy nehezen kórházba kerül, egy lány szeretettel ápolja, de az épületben tûz üt ki, és a fiú odavész. Domonkos Anna a szere- Tamási Áron 51
Halljad Isten, halljad utolsó szavamot, s utolsó szavamban minden fájdalmamot. Halljad füleiddel szívemnek sírását, szerelmes véremnek háborgó zúgását. Verd meg örök haláloddal, akik háborút indítnak, verd meg pokol kínjaival, akik a háborút földre kitalálták, verd meg a szivüket, kik a szeretôket egymástól megfosztják! De az Isten levette eme néprôl a kezét talán, mert gyermekestül és asszonyostul és férfiastul röhögte Demeter Gábort, az elsô férfiút, aki felkelt a romlásból, és életet kiáltott. Aki bé merte hozni a szamarat, az igénytelenség, a kitartás, a munka példázóját a büszke faluba, az álmodozó, a káromkodó, a csodaváró faluba. tôjét várja haza a háborúból. A népballadák tragikus szemléletével rokon az elbeszélésé. E kapcsolatot mutatja a stílus, sôt a szöveg költôi ritmusa is: nagyrészt felezô tizenkettesekben íródott ez a prózai mû. Az otthonmaradtaknak sem könnyû a sorsa. Boda Ferusnak meghal az édesanyja, s annyi pénze sincs, hogy eltemethesse. A jegyzô kihirdeti kicsiny házuk elárverezését. A fiú éjjel a kertben eltemeti anyját, majd fölgyújtja a házat. S kiáltozza a novella címévé vált mondatot: Tüzet vegyenek! A Föld emberében a haldokló öregember hazahívja egyetlen megmaradt fiát. A szülôföld emlékeivel való találkozás, a gyerekkori lánypajtás rádöbbentik a szerzetessé lett fiút, hogy otthon nagyobb feladat vár rá; apjának még el tudja mondani az örömhírt: nem fog kihalni a család s így a falu sem. A menni vagy maradni kérdésénél is súlyosabb a maradóké: mit tegyünk? Az értelmesen és célszerûen cselekvô embert gyakran fogadja idegenül a környezet. A Himnusz egy szamárral fogságból hazatérô katonáját elhagyta a felesége. Demeter Gábort elôbb a letargia keríti hatalmába, majd eszébe jutnak olaszországi emlékei, és látja a sok-sok talián szegény embert, akik valahányan egy Istennel és egy szamárral élték életüket. Elhatározza, hogy ô is vesz egy szamarat, és új életet kezd. A faluban azonban soha nem volt szamár, a székely büszkeség lenézi, aki ezzel az állattal foglalkozik. A férfit rendre csúfolják, de ô ezt békességgel elviseli. A jegyzô azonban fölszólítja, hogy tüntesse el az állatot, az emberek alig köszönnek neki. Egy éjjel két részeg legény meggyújtja a szamár farkát, mire az állat egyiküket életveszélyesen mellberúgja. Természetesen a szamár gazdáját gyanúsítják, a csendôrök már gyilkosként bánnak vele. A jegyzô pedig ráveszi ôket, hogy a szamárra ültetve vigyék ki a faluból, így is szégyenítsék meg. A csúfolódó emberek zajongásától azonban a szamár megriadt és elvágtatott gazdájával, s az emberek csak nézték a vágtató szamarat, aminek a hátán megbújva repült a jövendô felé Demeter Gábor. S hogy utólag sem okultak a falubeliek az eseten, azt a történet befejezése teszi egyértelmûvé. A beszélgetô öregek magát az Antikrisztust vélték felismerni a furcsa állaton elvágtató személyben, s így sem Demeter Gábor szemléletes példáját, sem annak biblikus, a jézusi tanításokra is rájátszó jelképességét nem értették meg, sôt éppen a szükségessel ellentétes következtetésre jutottak. Nincs az írónak jobb véleménye a régi társadalmi berendezkedés vezetô rétegeirôl sem. A Hajnali madár az egyszerû embereket, az urakat és a parasztokat, szolgálókat állítja szembe. A falusi plébánosnak vendégei érkeznek, egy alispán és egy fôszolgabíró, akik csak tetszelögnek immár, mert megkapták a végzést, hogy a rományok fognak uralkodni, amiként a kocsislegény magyarázza a mindeneslánynak. Azért jöttek a vendé- 52
Az apostol mondja ki hajnaltájt: Én nem hiszek a szóvirágban, sem a könnyben. És nem hiszem, hogy szereti Erdélyt, aki elmegy. Vegyen kalapácsot minden magyar, vagy bújjék a földbe, de maradjon itt! A közös kincset rontottad öszsze, te balga! mondta a magyar legény. gek, hogy temessék Erdélyországot. A pap szép, önbírálatot megfogalmazó szavaira nem hajlanak, inkább mulatnának. Odahívatják a falu különceit: a muzsikus cigányt, a félnótás falusi költôt, aki mindig egy kecskével jár, s a fogságból hazatért fôhadnagyot, aki apostol. A reggel gyôzelmesen mutatja, hogy a falu él: az emberek dolgoznak a földeken. A falusi költô ahelyett, hogy a megrendelt nemzeti siratót írná, öngyilkos lesz. Éppen akkor érkezik egy ünneplôbe öltözött gazda, Dózsa bácsi, akinek fia született, s azt György névre akarja kereszteltetni, mert egy Dózsa György ugyan már valóban volt, de ez lenne a második. A helybenmaradás és a munkálkodás nem oldja fel a nemzetiségi ellentéteket. Az Erdélyi csillagokban hiába szökken szárba a román katona és a székely leány szerelme. Titokban házasságot kötnek, de az elsô éjszaka rájuk gyújtják a kis házat, s bennégnek mindketten. Az Erdélyi társaság falusi kiskocsmájában a magyar ember odaül a román asztala mellé, s a magyar bora, a román furulyája hamar meghozza az egyetértést. Csatlakozik hozzájuk egy szász is, együtt van tehát a három erdélyi nemzet képviselôje. A magyar ötlete, hogy tekintsék a furulyát közös kincsnek, s jelképesen mindegyiküknek egyharmad rész jut belôle. Egy román ôrmester, meghallva egy magyar dallamot, kikapta a magyar kezébôl a furulyát, földhöz vágta és megtaposta. A társadalmi ellentétek, a szociális feszültségek a legkietlenebbül a Rendes feltámadásban mutatkoznak meg. Énekes bácsi a püspöki udvarban kocsis. Azért tûr minden megaláztatást, mert hisz a túlvilági életben. Az intézô még a szent könyvet is elveszi tôle, mert amíg olvas, nem dolgozik. Az új jószágigazgató pedig azért hoz új kocsist, mert az öreg nem köp és nem káromkodik. Az új kocsis még jobban megalázza az öreget, ezért az öreg halála után a fia megöli az új kocsist. Soksok idô után eljön a feltámadás napja. Az öreg és fia reménykednek abban, hogy most elnyerhetik jutalmukat, de bizony ekkor is ugyanaz a rend érvényesül, mint a földi életben: cím és rang szerint kell sorakozni. Ôket ismét hátra akarják küldeni az angyalok. Az öreg fellázad, s a lábszárcsontjával verni kezdi a népet. Végül az Isten elé vezetik ôket, aki megerôsíti: ha jó és szegény volt, akkor legyen most is az, s álljon a sor végére. Apa és fia azonban nem fogadnak szót, visszamennek a sírjukhoz és inkább visszafekszenek bele azzal a kiáltással: Aztán nekünk többet ne trombitáljanak! Egyoldalú volna a kép, ha csak a nemzeti-nemzetiségi lét sorskérdéseit látnánk meg Tamási Áron elbeszéléseiben s a tragikumon is átsugárzó, törhetetlen és legyôzhetetlen életerôt. Felmutatja az élet derûsebb színeit, a vidámságot, a furfangos észjárást is, amely dacol minden gonddal-bajjal. Egyik legismertebb ilyen jellegû munkája az Ördögváltozás Csíkban. Tamási Áron 53
A történet kerete a mítoszok és a mondák szintjére vezet, a szûkebben vett cselekmény egy székely ember és az új szolgálatos ördög egy különösen csúf lény kalandos találkozása. Az elbeszélés háttere Boccaccio Dekameronjának egyik, kettôs házasságtörést bemutató története (a nyolcadik nap nyolcadik novellája), illetve az a székely népmesetípus, amelyben egy székely ember rászedi az ördögöt. Az Ábel-trilógia Mintha profanizálódottan vallásos népi mesélôt hallanánk, úgy indul az elbeszélés: Valamelyik farsangon Csíkszentmihályon megbicskázták az ördögöt: meghalt azonmódúlag, s angyal lett belôle. Így aztán egész Csík ördög nélkül maradt, ami mégis suta állapot egy ilyen híres országban. Az Úrnak azonban gondja van rájuk, s leghíresebb ördögét, Durumót küldi le. Mindjárt szembetalálkozott egy székellyel, aki gyónni indult. Vele tart a magát örménynek kiadó ördög. Õ is meggyón. A pap azzal bocsátja el, hogy ô az elsô angyal Csíkban. Kettôs szerelmi kaland következik: elôbb a kocsmában a kocsmárosné és a székely vonul félre, miután az ördög praktikái erre késztetik ôket, majd a székely házában, amíg a gazda borért jár, a feleség és az ördög. Végül a székely mégis túljár az ördög eszén; az ott maradt lába törötten az Olt hídja mellett, s az éjjel odafagyott. A boccacciói mese itt vált vissza a mitológiába: legendává válik a figura. Tamási természetesen a maga képére formálja a vándormotívumokat, hiszen bár állítja, az ördögnek feltehetôen nem felesége a kocsmárosné, s a népmesékben az ördög ingerli furfangos beszédével, találós kérdéseivel az embert, itt ez fordítva történik. Ez logikus is, hiszen az ördög elôször jár Csíkban, nem ismerhette ki magát, csupán az ördögi praktikákhoz ért, azok pedig kevésnek bizonyulnak a székely ellenében. Az író által fortélyos párbeszédnek nevezett beszédmód, a csavaros észjárású kérdezz-felelek általában is jellemzô Tamási székelyeinek világára. Az anekdoták, a szójátékok, a találós kérdések, a színérôl-fonákjáról való szemlélet váltogatása, az elementáris játékosság hatja át e beszédmódot, amelyben a nehéz körülmények között létezô emberek életereje és életkedve mutatkozik meg: a gyôzelem képessége, ha másként nem, hát furfanggal és szóval. Így tud a székely még az ördögnél is ügyesebbé válni, pedig az is talpraesett lény. Az elsô Tamási-regények vegyes fogadtatása után az Ábel a rengetegben (1932), majd folytatásaként az Ábel az országban (1933) és az Ábel Amerikában (1934) máig tartó sikert aratott. Különösen az elsô rész a modern magyar regény egyik legszebb teljesítménye. Ábel alakjával és történetével az író megtalálta az elbeszélésekének megfelelô regényvilágot, amellyel a regionálisat, az országosat és az emberiségszintût is ki tudta fejezni. Az írói összegzés szándékával készült a mû. A teljesebb világképet adó regényben itt sikerült a Tamásira oly jellemzô két tendencia: a realista valóságrajz és a látomásos költôiség szerves egységét megvalósítani, s így az író világképe valóban íróivá, azaz poétikailag hibátlanul megformálttá válik. 54
A pikareszk sajátos mûfaja nem annyira kalandvágyból, mint kényszerû hányattatásból születik nála. Ábelt a szegénység ûzi föl a Hargitára s késôbb nyomorgó székely munkások tízezreivel Amerikába. A kedves suhancot, a mulatságos kópét nem az isteni kedély, hanem az istentelen sivárság kényszeríti pikaróvá. Tudjuk: ez idô tájt a székelységnek sem az ipar, sem a föld semminô megélhetést nem nyújtott. Sütô András: Ábel kacagása és szomorúsága Elfoglalva az erdôpásztorságot, Ábel számvetést végez: A jövôre nézve azt határozom, hogy a magam fejétôl akarok ember lenni. [ ] a célom nem lesz más, hanem elôször a kötelesség, aztán pedig az én gyarapodásom, s a házam felvirágoztatása. De arról, hogy ezt a gyarapodást miképpen kéne elkezdeni és véghezvinni, arról most nem gondolkoztam, hanem azt a jövôre bíztam. Csak annyit szögeztem magam elé, hogy amiképpen az állatnak a körmeivel és a fogával kell harcolnia, azonképpen az embernek az eszével. Mert a legokosabb, amit ki lehet deríteni, az talán csak annyi, hogy az igazság is széjjel van szórva, amiként az emberiség a földkerekségén. S ahogy az embereket nem lehet egy akolhoz terelni, azonképpen az igazságot sem. A 15 esztendôs Szakállas Ábelt édesapja elszerzi erdôpásztornak a Hargitára a nevezetes 1920-as esztendôben. Kora ôsztôl tavaszig tölti be e posztot, közben kamaszból szinte felnôtté válik, aki már valóban nekivághat az országnak, majd Amerikának is. Mégsem a fejlôdésregény tiszta képletét formázza a trilógia, s annak elsô része sem. Ábel nevelôdésében sok a véletlen elem. Olyan kalandok sorában van része, amelyek nagyobbrészt nem mutatnak szervességet, fôként a folytatásokban. A kalandok a pikareszkregényt idézik emlékezetünkbe: mert a hôs itt is talpraesetten éli át és túl a kalandokat. Mindez ugyanakkor történelmi és szociális kényszer is számára. Ebben az élethelyzetben a trilógia három részének egyre táguló körei a székelység három életbenmaradási lehetôségét veszik sorra: a hegyi-erdei munkát, a városit és a kivándorlást. S bár a történetsor fôhôsének sikerül megmaradnia, a kitörésre nincsen reménye. A stációk legfôbb eredménye, hogy edzetté válik, és a megmaradás napi parancsa mellé megszerzi azt a racionális, mégis érzelmi telítettségû létfilozófiát, népi bölcsességet, amely hazavezeti szülôföldjére, a mindennapok további, embert próbáló küzdelmeibe. Ábel napjait a rengetegben az elemi létküzdelem, a megmaradásért való harc mozgatja, de kalandvágy is munkál benne. Csavaros észjárású fiú, ez a legfôbb fegyvere a létharcban. Naiv szemléletével ugyanakkor rá tud csodálkozni a világra, örül a szépnek, jó kedélyével, humorérzékével, talpraesettségével a nehéz helyzeteken is úrrá lesz. Egyszerre hat rá a tisztességes munka morálja és az ügyeskedésé, egyszerre kamasz és felnôtt ember. Mint tapasztalatlan ifjú, hamarosan tévútra tér: a kalandos ponyvafüzetek majdnem romlásba döntik, elhanyagolja kötelességeit. Aztán felfedezi a vaskörtéket, azaz bombákat, s felrobbantva ôket hozzájut olyan kidöntött fákhoz, amelyek ôt illetik. A birtokos szempontjából lopás ez, de a szegény emberek számára kötelezô ügyeskedés a megmaradás érdekében. Erre a bontakozó tulajdonságra nagy szükség van a Hargitán, ahol sokféle ember megfordul, s nem mindegyik jó szándékkal. Az erdôpásztornak a rablóval és a csendôrrel, a fatolvajjal és a tulajdonos bankosokkal szót kell értenie, és el kell viselnie, hogy ô a legalullévô. Ábelben egyre jobban tudatosulnak a társadalmi igazságtalanságok, amelyeket valamennyire csak személyes ügyességével ellensúlyozhat, maga az igazságtevés lehetetlen. Ábel az igazságkeresés jegyében örül meg annak a zászlónak, amelyiket az ôt szinte már az éhhaláltól megmentô amerikás magyartól kap ajándékba azzal, hogy becsülje meg, mert az a szabadságot jelképezi. A fiú fel is tûzi egy sudármagas fe- Tamási Áron 55
Ábel modellje Ladó Laji hargitai erdôôr volt. Ízes történeteit hallva Tamási arra biztatta, írja meg élettörténetét. Ezt az Erdélyi Helikonban közölték is az író ajánlásával. Ebbôl néhány kalandot átvett, kiegészített Tamási, de nyilvánvaló, hogy inkább a figura foglalkoztatja, a jellem, amely számára régtôl ismerôs. nyôfa csúcsára, s lefelé jövet levágja az ágakat, nehogy valaki levehesse a zászlót. A pásztorkodás feladása után Ábel a városba indul. Mint apjának mondja, azért, hogy megkeressük a testvéremet, Káint, aki okozza, nekünk Ábeleknek a rosszat. Édesanyja sírjánál megfogadta, hogy a szegények és elnyomottak zászlaját fogom hordozni, bármerre vezéreljen is az utam. A szerzõ is a Hargita aljában nôtt fel, s már nyolcévesen egyedül küldte fel éjszaka apja a hegyre. A legmélyebb élményréteg tehát önéletrajzi jellegû, és nyilvánvaló, hogy az alkotó rokonszenvnél többet érez teremtett hôse iránt. Ezért képes arra, hogy a fordulatos élettörténetet szimbolikus jelentéskörrel ruházza fel. Így a pikareszk hôs cselekedetei és azok értelmezései a megmaradás etikai megalapozottságú tízparancsolatát sugározzák magukból, úgy, hogy elkerülnek mindenfajta didaktikusságot. Az országot és Amerikát megjárva sem hagyja nyugodni Ábelt a kérdés: mi célra vagyunk a világon? Nem kap kielégítô válaszokat. Egy templomban tanúja lesz annak, miként távozik a gonosz egy fiatalemberbôl. Hozzá fordul kérdésével, hiszen a megtisztult lelkû embernek tudnia kell a választ. Meg is kapja: Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne. Ez azt jelenti a cselekmény szintjén, hogy haza kell menni. Így tér haza Ábel a szülôföldjére, s lesz ismét erdôpásztor a Hargitán. Fizetségként pedig földet kér, hogy évtized múltával ô is erdôbirtokos lehessen. 56