BÚGÓCSIGA Dr. Kiss Tamás

1 BÚGÓCSIGA Dr. Kiss Tamás Még nappal is rettenetes volt a tompa árnyékoltság. Az utcákon nem égtek a lámpák. Égett krumpli szag és hullaszag keveredett a levegőben. Az emberek összevissza futkostak, sokszor feldöntötték egymást. Mintha patkányvárosban lettem volna. Labirintussá változtak az utcák. Egy-egy ajtó néha önmagától kidőlt a járdára, s mögüle különös hangok áradtak az éterbe. A gyengeségtől tántorgók, hol olajfoltokba, hol víz, hol vértócsákba gázoltak, de mintha észre se vették volna. Néha közeli és messziről jövő dörrenések rebbentették futásra a fáradt szíveket. Rémület lebegett az atmoszféra minden molekulájában. Az idő elakadt a barnán koszos félhomályban. Mintha folyton alkony lett volna. Senki sem szólt egy szót sem a másikhoz, szemük csak befelé, önmaguk felé nézett. Eltűntek a tekintetek. Az arcok szinte teljesen egyformák voltak, mintha elkoszolódott, elfeslett maszkok lettek volna. A barnásan koszos kabátok bokáig értek, jól bebugyolálva viselőiket. Rémület-bombák robbantak a gyomrokban, a fejeken és a szívekben. A macskakövek pedig tompán puffogtak a tétova talpak alatt.

2 Megbicsaklott bokákat, félrecsúszott életeket hordoztak töredezett poraikban. Mindenki magához szorított valami tárgyat. Markolásba dermedt kezük koszos fekete és sötétbarna foltokkal volt tele. Csak álltam egy porrá mállott, egykori járdaszélen, és nem tudtam mi is történik itt. Aztán én is elkezdtem futni. Rájöttem, hogy valahol elveszítettem szeretteimet, s fogalmam sincs, hogy merre lehetnek. De miért, és hogyan tűnhettek el? Aztán egy percre megálltam, s körül néztem. Hatalmas volt a forgatag, a zűrzavar, de az volt a legrémisztőbb, hogy nem lehetett emberi hangokat hallani, csak a léptek kaotikus dobogását. Hova nézzen az ember ilyenkor, ha nem az égre? Sötét fekete, barna és szürke felhők gomolyogtak. Sehol egy rés, ahol valami fény juthatna át ide, ebbe a rémületbe. Úristen! Hol vagyok? Hiszen semmire sem ismerek rá, és senkit sem tudok felismerni, mert minden tekintet egyforma. Lehet, hogy haldoklom valahol, és ez a pokol, vagy valami átmenet a másvilágba. Hát mégis létezhet ilyesmi? De nem tudom. Hiába próbálok kérdezősködni a futva botorkálók közül, hiába kiabálok rájuk, hogy álljanak meg már végre, mintha egy egészem más dimenzióban mozognának. Lehet, hogy ők nem is látnak engemet, de az is elképzelhető, hogy egymást sem látják, mert gyakran összefutnak, s olyankor egy-egy alak nagyot esik a kövezetre, de aztán feltápászkodik, és rohan tovább. Te jó ég! Vakok lennének? Megpróbálok közel férkőzni néhányukhoz, hogy velük futva talán rá pillanthatok a szemükre. Hamar rájövök, hogy vagy mindenki lefelé néz, vagy egyszerűen be van csukva a szemük! Mi következhet ebből? Mitől van ez az egész? Elfelejthették, hogy eddig hol voltak? Vagy sohasem tudták, hogy hol vannak? Vagy nem akarják tudni, hogy hol vannak, avagy hol voltak eddig? De tudják egyáltalán, hogy mit csinálnak? Mert egyre inkább úgy tűnik nekem, hogy nem, hiszen semmi célzatosság sem fedezhető fel mozgásukban. Mintha nem lenne iránya mozgásuknak, akárcsak a tekintetüknek. De mivel nem tudom megkülönböztetni őket, így fogalmam sincs, hogy az alakok, akik elfutnak előttem, ugyanazok-e, vagy mindig mások? Nem rohanok tovább. Már nem félek, csak megfigyelek, regisztrálok. Szédülés fog el a bűztől és a meglepettségtől. Lassú sétába kezdek valamerre, mert nem tudom, hol vagyok, mi merre van, és azt sem tudom már, hogy hová akarok eljutni. Egyszerűen nincs hová. Most villan agyamba: vajon ezek itt férfiak, avagy nők? Mert ugye ebből a szempontból sem lehet őket megkülönböztetni! Egyszerűen egyformák! Elképesztő Aztán egyik pillanatról a másikra megmozdult a talaj. Szerencse, hogy a járdaszélen álltam, mert elestem volna. Fura, ellentétes irányú mozgások indultak el, a kómában futkosók hol elestek, hogy egymásnak mentek. Mintha sávokra osztódott volna a föld, s ha valaki hirtelen át akart ugrani az egyik irányba vezető sávból a másikba, hatalmasat zuhant és ütközött az aktuálisan szembe rohanóval. Úgy tűnt az egész, mintha ellentétes irányú pályákra akarták volna állítani a sokaságot. Határozottan éreztem, hogy itt külső manipulációról van szó. Na és miért nem mozgok én? Miért nem indul meg alattam is a föld? Talán azért, mert nem vagyok érzékelhető azok számára, akik ezt az egészet okozzák? Mert az már világos, hogy az előttem pánikban rohangálók számára nem vagyok látható, és gyakorlatilag nem létezem számukra, de a csuszamlást okozók számára sem? Megborzongtam ettől Mert, hogy idegen

3 vagyok Leléptem a járdáról. És nem mozdult meg alattam semmi. Szilárdan álltam, de folyvást ki kellett térnem a zuhanó, rohanó, pörgő testek elől. Lábaim nem értek el a talajig, kicsit fölötte lebegtem. De biztos, ami biztos, légben járó módon visszakepesztettem a járdaszélre, majd elindultam az orrom után egyenesen, csak a földre tekintve, nehogy feltűnő legyek. Persze nem látnak engemet Aztán egyszer csak, mintha a város szélére, végére értem volna, s bal felől egy, az eddigiekhez hasonló romosnak nevezhető házra leltem. A kidőlt ajtajú ház bejárata felé siettem, s ráálltam a maradék küszöbre. Be kell mennem a házba, hogy megpróbáljam fentről látni, mi is történik itt. A ház belülről egy totális nyomortanya volt. Kicsik és nagyok, gyerekek és felnőttek ültek, feküdtek egymás mellett, koszosan, barnásan és feketén. Szemük lehunyva Megállapítottam, hogy a házak itt sem forognak, nem is dőlnek össze a földmozgás miatt. Belül romok: töredezett lépcső, leszakadt korlátok, szemét, bűz és mindenféle folyadék. Leírhatatlan Az úgymond lakásoknak hol voltak, hol nem voltak bejárati ajtóik. Beléptem az egyiken, és semmi mást nem éreztem és láttam, csak huzatot. Valahol a harmincadik emeleten lehettem. Bűzös párát lihegtem magamból. Üres volt az egész lakás, s a függönyöket tépte a csípőssé vált szél. Az ablakok kitörve. Kinéztem. Döbbenetemben leesett az állam. Amit látnom kellett, az lényegében olyasmi volt, mint egy hatalmas, pörgő búgócsiga. Az egész a tornádó-elv működéséhez hasonlított leginkább. Ebben a végelláthatatlannak tetsző búgócsigában járták irdatlan vitustáncukat az erre ítéltek. A szó szoros értelmében be voltak pörögve, vagy inkább: pörgetve. Nem lehetett megállapítani, de a csigának igen sok kis sávja lehetett, s a szomszédosak valószínű, hogy ellentétes irányban pörögtek. Látható volt egy másik mozgásirány is, amit a taposómalomban őrlődők próbáltak érvényre juttatni. Ugyanis, a szélső pályákról egyre följebb, a csiga centruma felé akartak tülekedni. A középpont felé a csiga ugyanis enyhén emelkedett. Az elszánt tolakodást néha valóságos zuhanó-hullámok törték meg, amidőn a felfelé igyekvők, egymással, vagy a másik sávban szaladókkal összeütköztek, és ilyen esetekben testlavinák tömege zúdult alá. De hová lett a város, ahonnan menekültem? Mintha megsemmisült volna De a búgócsiga, és az egész búgócsiga-küzdelem amúgy is minden képzeletet felül múlt, és nem tudtam a szememet levenni erről, a számomra rettenetes látványról. Megpacskoltam az arcomat, hogy meggyőződjek létezésem valóságáról, de éreztem az ütéseket, így arra a következtetésre jutottam, hogy vagyok, de hogy hol, arról találgatni sem mertem. Bevallom: megborzongtam és féltem. Már órákon át dermedten néztem ezt a pörgést, vagy pörgetést, és megfigyeltem, hogy a vertikális irányú hullámverések meglehetősen nagy változatosságot mutatnak. Hol nagyobbak voltak a búgócsiga-hullámok, hol kisebbek, hol meg alig hullámzott. Mintha lélegzett volna a búgócsiga. Te jó ég! Lehet, hogy az a pörgető masina él, és az emberek nem élnek? Mert ez a pörgető-gép sokkal inkább viselkedett, mint azok, akik a csúcsa felé törekedtek, és azok, akiket a városban láttam szaladgálni. Úgy tűnt, hogy először a kétségbeesésbe kergetik őket, aztán elkezdődik kiterelésük a városból, majd felterelik őket egy búgócsiga-szerű valamire, s ott végképp belepusztulnak ebbe a különleges via dolorosa-ba. Ha ez igaz, akkor ez egy ördögi logika! Egy szörnyeteg működése, aki, vagy ami korlátlan hatalommal működteti a szó szoros

4 értelemben vett földön futókat. Ebben az egész rémületben volt valami monotonitás, valami változhatatlanság, valami rettegő reménytelenség. Mókuskerék villant át az agyamon Hangok is voltak, de nem olyanok, melyeket megszoktunk. Mintha emberi belső hangok lettek volna, tompa szívritmus-szerű, ziháló ütéssorok, enyhén visszhangozva. Nem tudom pontosan leírni, mert nem lehet. Csak érezni lehet itt, felfogni szinte semmit. Ész, értelem? A nyomai is eltűntek, ha voltak itt valaha Szeretet. Képtelen fogalom lehet errefelé. Őrjöngő tülekedés az, ami látszik, de minden tudat nélkül. Legfeljebb valami ego működik, valami elmebeteg módon önző meghasonlottság. De ez is olyan, mintha még erről sem tudna senki, mintha az észből eredő tudatosultság nyomai sem lennének jelen. Bezzeg a pörgetőgép! Mit mondjak: magamba roskadtam, elfogott a végső elkeseredés érzése. Lehet, hogy ez már a nihilizmus élő világa, viselkedésvilága, vagy még az sem, hiszen a nihilista gondolkodik. Akkor ez egy gépi nihil. A nihilizmus nihilizmusa. Persze nem tud róla senki Próbáltam megértetni magammal, próbáltam néhány, az emberi viselkedés alkonyából ismert fogalommal illetni a tapasztaltakat, de legnagyobb kétségbeesésemre, azok a fogalmak túl szépek voltak mindarra, ami itt végbement. Nem segít többé a szó, nem fejezhet ki többé semmit. Ilyen jelenségekre nem készülhet fel értelmes lény. S ha már elvesztette értelmét, akkor úgy sincsen többé igénye szavakra, hiszen nem tud már érezni. Fáztam. Jegesedővé vált a feltámadó szél, s a csigamoraj zúgását már szinte fel se fogtam. Meredten néztem arra a közeli-távoli búgócsiga-küzdelemre, és egyetlen szó kezdett elmémben dominálni: pokol. De miféle pokol? Talán Dante pokla? De miért? Mit követtek el ezek a szerencsétlenek, vagy mit cselekedtek titokban, hogy ide jutottak? Hiszen láthatóan, nem tudják mit tesznek, illetve csináltatnak velük! Ekkor szörnyű gondolat talált utat bennem: talán most azt cselekszik tudattalanul, amit egykoron tudatosan tettek, s ezért e rettenetes büntetés? Ember mivoltukban embertelenek, embertagadók lehettek, észre sem vették egymást, pokoli önzőségben és erőszakban éltek, s most e borzalmas helyen, magukról már nem tudva bolyonganak, tapossák egymást? Már arra sem érdemesek, hogy szenvedjenek? Mert másokká váltak egykoron, mink akik, vagy amik lehettek volna. Most már egyre kevésbé tudtam őket sajnálni, és Dante Poklából is elmémbe került néhány sor. Merthogy Dante nélkül megélni a legújabb kor végét, nem volt tanácsos dolog mifelénk. Nézzük csak: E szomorú házat azok nyerik, kik közönyösen éltek s kiket nem ért dicséret, sem gyalázat: s az angyalok, kik fellázadni féltek s hívek sem voltak: csak magukra voltak, lelkükben nincsen sem erény, se vétek. Az ég elűzte s itten kóborolnak, Mert őket a pokol is szégyenelte: Nem kellettek sem égnek, sem pokolnak. (Harmadik Ének).

5 Közöny és undor Ez lehetett etikájuk, szeretet helyett ezt sugározhatták, mint a csernobili reaktor-maradványok. Nem ismerték a bűnt, mert bűn volt minden percük. És itt, a vég végén, gép-maradványokká lettek. Az önmagukat lelküktől, tudatlanságukban tudattalanul megfosztottak végső sorsára leltem volna itt rá? Nincs sok kétségem. Csúnya gúnnyal mondhatnám: porból lettek, porrá váltak tudatukban. Ó szegény-buta emberiség! Miféle történelmet kreáltál magadnak! Mit okoztál magadnak a tudat és az elme tudatos nem tudása, illetve, önmagad tudatos, vagy tudattalan félrevezetése által, emberi mivoltod tudatossá tett nem tudása, azaz tudattalanná tett tagadása által: azáltal, hogy tettben és gondolatban egyaránt megtagadtad legfőbb kincsedet: a tudást arról, hogy mivel bírsz agyadban, hogy ténylegesen létezik egyéniséged, egyedi egyetlen tudatod, és elméd, mely alkotóerőd csúcs-immanenciája! Hagytad magadat, de magad is vétkeztél ó tömeg, s ó ti politikus prókátorok, hamis, egomán próféták De nem érdemes már folytatni, sőt, a mit idegeskedsz folyton ilyen hülyeségeken önnyugtató, idegrendszert védő alapelv amúgy is elintézett már mindent. Etikák, ó! Embermentesítő sürgősségi ambulanciák! Nehogy

6 a végső betegségben vonagló gondolkodni képes potenciál túlélje, vagy megelőzze a végzetes tetteket, nehogy elkerülhesse öngyilkosságát. Na és mit értünk a keresztel, ó Krisztus! Mert tudjátok, hogy mi a kereszt? Hát nem láttok? Hát, amidőn egy ember kitárja karjait, hogy magához öleljen egy másikat, vagy egy világot. Akkor ő egy kereszt alakot formáz! Ó vakok! A kereszt maga az ember! De csak akkor, ha önzetlen ölelésre nyitja lelkét és testét! Ezek itt pedig, kezüket, és valami mást, testükhöz szorongatva rohangálnak barnás-fekete koszban, tekintet és arc nélkül. Nem kommunikálnak, láthatóan nem éreznek, nem kérnek egymásból. Csak kapnak és vannak. Kapnak valami működtetőt, és vannak, mintha nem lennének, mert valójában, mint értelmes lények nincsenek, nem léteznek. Megint jön Dante életük, mely erényt ismerni ronda, Ismeretlenné rondította őket. Verődnek folyton e két régi pontra Mert rosszul adtak s rosszul dugtak, okkal Hulltak a szép világból e zsivajba (Hetedik Ének.) De hol az a szép világ? Neked még biztosan szebb volt kedves Dante, vagy nem? Nem merek, itt és most nem merek belegondolni, mert akkor mindenféle múlt is összeszakad bennem. Persze már összeszakadt, megélvén mindenféle nihilizmust, a korosztályok nihilizmusát, mint szimultán feltörő káromkodó ordítást, ahogyan mindenféle egykori érték folyamatosan megtagadtatott, és megtagadtatik, de sajnos semmiféle új etika sem születik meg helyette. És ekkor vad robajra riadtam fel A búgócsiga egyre meredekebbé vált, egyre több és több emberlavina zúdult alá, egymást verték, kaszabolták, rugdosták a tülekedésben az emberek. Ütötték egymást nemcsak kézzel épen, De fejjel, mellel, lábbal s még mohóbban Fogakkal tépték mindenféleképpen. (Hetedik Ének) Jaj Dante! Legalább te ne kínozzál! A búgócsiga csúcsa egyre emelkedett, egyre meredekebb lett, és szinte lepusztultak róla a tülekedők. Majd valami emelvény-féleség nőtt ki a közepéből. És valami elkezdett mozogni a csúcsán! A devasztált, csupasz heggyé dermedt búgócsiga csúcsáról megszólalt egy hang. Emberi hang volt, csak kissé fura. Mintha dobozból bőgött volna fel. És mintha a történelem összes diktátora egyesült volna benne. Megmerevedtem. Aztán elbődült ez a valami, mert valakinek nem merem elnevezni. Böözsenyakkkhitíííídzseremááájjj..!!!!!! Aztán ilyesfélét bőgött:grájcsódzségjúrijgedzseráájjjj.!!!!buzzzórtsoraboripitííí!!!!!!...gyíííloklévérgyíloklé véráááááá!!!!! Ez mintha magyarul lett volna Rémület fogott el. Dugyegyáááá! Furegyurgyá.!!!! Nenenyeregyegrobáájjjjj!!!! meg nem tudom, mert szinte eszemet vesztettem a visszhangtól, ami ezt az egész rémséget kísérte. És lassan, mint tétova vakok

7 elkezdtek a barnafekete-lények felfelé igyekezni a búgócsiga bőgő oldalán. Most nem taposták egymást: áhitatban, ámulatban lehettek. Majd egy tisztes távolságot elérve ordítani kezdtek, valahogy így: Hejaaaaaáááááá!!!!! Majd lerogytak. Aztán felálltak, és kissé feljebb mentek, szinte ingerelve az ordítozót, akitől nyilván valami csodát vártak. Vagy mégsem? Féltek talán? Ezek? Akik tök egyformák, és nem néznek soha egymásra, nincs mimikájuk. Ők? Rajongtak tán? Nem hinném, hiszen az is egy érzelem, nekik pedig, eddigi tapasztalataim szerint, olyanuk nem volt. Őseim emlékei rémlettek fel a fasiszta, kommunista diktatúrákról, meg talán még a mélyebb történeti-genetikai hozadékaimból. Tehetetlen düh fogott el. Mintegy önkéntelen belső fuvallat hatására, arcomat két kezembe temetve, imádkozni kezdtem, valami fura, saját könyörgést: Ha voltál, ha vagy, akkor adj világot elmémbe. Könyörgöm, most ez egyszer, had érjek az égig! Feledd el, hogy nem tudtam hinni, hogy lelkem széttört szilánkjaival Téged sebeztelek vérig. Tudom, hogy öltünk Téged tettekkel és gondolatokkal, hogy ésszel feledtük az észt mindenkor, midőn imádtuk önmagunkat. Érzem, hogy nem érdemlünk soha már bocsánatot. De te vagy! Ugye Vagy? Most már tán azért, hogy elpusztíts bennünket, s akkor még hozzánk kegyes vagy. Mert ne hagyj így élni, de meghalni se. Öntudatlan keresztúton haljon el végleg az értelem? Kérlek, mondd, hogy megértsem, mondd, hogy érezzem, mondd, hogy megtudjam, miért kell itt lennem? Miért kell átélnem azt, mitől rettegek? Küldtél, vagy álmodom, mondd meg, hogy hol vagyok, s add, hogy értsem már, hogy mi az, mit hallgatok, s mi az, amit látok? Súgd, hogy megértsem, súgd, hogy elérjen, súgd, hogy megfejtsem akaratod! Hejaaaaaaaááááááá!!!!!! hallottam újra az üvöltést, és lezuhantam az ablakból.

8 Első révedésemben puhaságot éreztem. Össze voltam gömbölyödve, mint anyja ölében az embrió. Féltem. Izzadtam. Lassan kinyitottam szemeimet. Valamiféle fura valóság nehezedett rám, rémületes súllyal. De mi? Fejemben tovább zakatolt a koszosbarna búgócsiga, a tény, hogy jártam valahol, ami riasztóan élethű volt. De miféle tényről beszélek, és hol van a valóság? A valóság az, hogy nincs itt semmiféle búgócsiga, nincsenek elveszett, tántorgó, tudattalan emberek. Én vagyok itt, a saját ágyamban kikészülve. Bizonyára álmodtam. Csakhogy ez az álomnak nevezett valami egyre erősebb realítás-érzetet gyújtott fel bennem. Késztetést éreztem arra, hogy ebben a reális életben is megkeressem a búgócsigát, és azokat az általam nagyon megsajnált emberkéket, akik körülötte és rajta voltak kénytelenek táncolni. Szomorú voltam, mint mindig, lassan majd negyven éve, legfeljebb csábított a kaland-szerű vágy, hogy megleljem a csigát, mely nyílván, hogy egyfajta önkéntelenné tett működtetőt kreál az emberekből. Tartok tőle, hogy nem kívül kell keresnem ezt a valamit, hiszen maximum óriáskerekeket és hullámvasutakat találnék. A bomba vagy micsoda itt, belül, az agyban van elrejtve. Egy fura, de megítélésem szerint ijesztően igaz mondat lepte el elmémet, mely szerint: egy teória akkor tekinthető igaznak, ha igazolásához nem kell másik teória. Tudomásom szerint ilyen jelenség eleddig még nem volt sohasem a tudományban, de a filozófiában sem. Mert-hát az emberi agy működéséből adódóan, minden csak filozófia: hamis meggyőződés, hiedelem, misztikum és/vagy szkepszis. És itt határoztam el, hogy elhallgatok. Beszéljenek mások helyettem, hiszen akkor nem kell semmiféle hipotézist sem felállítanom, így aztán nem

9 is lesz mit megcáfolni, vagy igazolni. Beszéljen a meztelenség, a valamivé vált ember. Majd kiderül, hogy ez a faj, egyedeit tekintve maga alatt, azaz: tudattalanságában, magánál, azaz: tudatánál, vagy tudata fölött: önmaga fölé emelkedve egzisztál. De talán az is kiderülhet majd, hogy az említett lehetőségeknek miféle árnyalataival találkozhatunk. Mindebből azonban egyáltalán nem biztos, hogy meg fogjuk tudni a legfontosabbat, hogy milyen is az ember természete. Biológiai indíttatású, és mentalitásbéli mondhatni lelki természete. Az igazság legtöbbször többszörös elrejtettségben létezik. Tudni kell azonban, hogy az elrejtő, legtöbbször maga az ember, aki képes elrejteni önmagát önmaga elől. Másik kérdés, vagy probléma, hogy ez az elrejtés tudatos, féltudatos, vagy tudattalan. És, hogy ezen lehetőségek miféle árnyalataival találhatjuk magunkat szemben, ha, mint kívülállók megpróbáljuk megfejteni e jelenséghalmazt. Mert először is kívül állóvá kell válni. De hogyan? És min kell kívülállóvá válnom? Kiken kell kívülállóvá válnom? A válasz egyszerű: magán az emberen, az embereken, így bizonyos értelemben önmagamat tekintve is kívül állóvá kell válnom. Azaz: meg kell szereznem önmagamat, egész emberi szubjektumomat, teljes egyedi egyetlenségemet ahhoz, hogy, mint kívülálló egyedi egyetlen tudjak bármit, vagy bárkit is szemlélni. Csak az egyedi egyetlenség-tudat képes identitásra, azaz én-megőrzésre, s ily módon kívülállóvá válásra. Meg kell tanulnom felismerni. De mit, és hogyan? Hát a csapdákat, melyek legtöbbször láthatatlanok, eltompított tudatokkal érzékelhetetlenek. Ráadásul, potenciálisan minden emberi gondolat, közlés, eszme csapda lehet abban az értelemben, hogy elveszítsem önmagamat. Hihetetlen érzékenység kell mindezek felismeréséhez. Mert mivé válhatok, ha belezuhanok egy efféle mentális csapdába? Például: mániákussá, rajongóvá, azaz elvakulttá, fanatikussá, de válhatok általa totálisan nihilistává, hitetlenné, és szerezhetek be mindenféle emberre jellemző mentális betegséget. Van egyáltalán ily szempontból egészséges ember? Nem biztos, hogy van. És akkor már nincs megfigyelés, nincs igény, nincs semmi, csak úszás, vergődés az árral. És mindezt, az egyedi egyetlenséget tükröző megfigyelő képességemet úgy kell megszereznem, hogy közben évtizedeken keresztül neveltek, azaz: eszmékkel, etikumokkal tömtek tele, hogy holmi automatikusan viselkedő elvtárs, vagy polgár legyek, azaz: ne én legyek én, illetve veszítsem el azt, ami én lehettem volna. Következtetés: mindenképpen meg kell szabadulnom a mindenkori tanult, illetve egzisztáló moráloktól. Talán ez a legdöntőbb elmebéli mozzanat: a morális tudat kikapcsolása, és vele szemben az alkotóképes: elemző, szintetizáló elmeműködés bekapcsolása. Úgy is kifejezhetem, hogy önmagam számára, a morál Brechti módon való gyakorlásának képessége teszi lehetővé az éleslátást, az észrevevést mindenféle emberi, mentális labirintusban. Mert a tudati működések labirintus-működések, és túlnyomó többségük a szó legszorosabb értelmében nem tudatosan tudatos, illetve válik nem tudatossá az élet során. A morál-, és eszme-tudat labirintusai kusza rendszereket alkotnak, melyben mindenféle kogníció, azaz bármiféle jelenség, tudott ismeret felfogása, lefuttatása, következtetések sorozatának kifejlődései, az egyén számára úgy lehetnek idegenek, hogy azt eközben, félrevezetettsége okán: saját magának tekinti. Ez a jelenség nem más, mint a tudati

10 benntlét az eszmei-morális csapdában, mely az egyén öntudatlan önmegsemmisítésében, mint folyamatban nyer megvalósulást. A végeredmény: a működtetettség, másképpen szólva: éntudat-vesztés. Az éntudat-vesztés egyenes út a nemtudatos tudatossághoz, melyben már észre sem veszem, azaz nem vagyok tudatában annak, hogy nem azt cselekszem, amit én akarok, hiszen nincsen már meg egyedi egyetlen énem. Bábu-állapot, vagy tudati kóma, de nevezhető kóma-tudatnak is. A mindenkori társadalmi morál, illetve nevelés tudatos, vagy éppen nem tudatos, vagy nem tudatosan tudatos módja, illetve célja nem más, mint az egyes emberi tudatok, így az ének nemtudatos tudatosságának kinevelése. Másképpen kifejezve: az éntudat, tudatos nem- éntudattá tétele. Mert végeredményben magamnál vagyok, így, mint biologikum, tudom, hogy mit teszek, tudom, hogy élek, tudom, hogy cselekszem, tehát tudatossággal bírok, csakhogy tudatosságom, éppen morális neveltségem okán, én-vesztésem következtében már nem lehet egyedi egyetlen: éntudatos tudatosság, hanem pusztán társadalmi tudat, csordatudat. Megtörtént tehát az éntudat, tudatos nem-éntudattá tétele. És ebbéli állapotomban már szinte semmit sem veszek észre, hiszen életem nem én-determinált formában, a maga egyedi egyetlenség-tudatában működik, nem elmeműködési vezérléssel, hanem valami, vagy valaki más érdekében, bennfoglaltságában vergődik. Pártkatona leszek, vagy éppen az aktuális morál-labirintus-tudatban szükségszerű mentalitásokat hordozó vezér, igazgató, államfő, diktátor és egyéb lényféleség. Mondjuk: kereszténynek, vagy liberálisnak mondott filozófus, az evulociós elmélet elkötelezettje, vagy kreacionista, vagy csak fradi drukker, de mindenképpen egy én-mivoltomat kikapcsolt állapotban vergődő elkötelezett leszek. Az elkötelezettség szegregál és egománná tesz. És így építek fel, illetve építenek fel velem, egy teljes társadalmat, és így, ilyen éntudat-vesztett állapotban fogom leélni életemet ott, ahol sohasem lehettem és lehetek otthon. A történelem így aztán az emberi szenvedések történetévé vált. Megteremtettük a búgócsigát! Ebben a zárvány-csiga-rendszerben nagyon sokan tudják, hogy szenvednek, hiszen idegesek, fejgörcsük van, nyugtatókat, ajzószereket szednek, esznek, hogy kibírják életüket. Minderről tudnak. Persze, hogy tudják, hiszen mint már említettem a biológikumuk működik: élőlények ők. A szenvedés legmélyebb, mondhatni tudati-elmebéli oka: a tudatos nem-éntudat, mint egyfajta mentális, észrevétlen, rejtőzködő antigén alattomos hatásmechanizmusa, mely pszichoszomatikus módon teszi beteggé hordozóit. Nem sok gondolkodó fő érezte magát jól, és mondhatni otthon azokban a társadalmakban, vagy mondjuk úgy: szociokultúrális rendszerekben, kötelező módon elsajátíttatott morálokban, melyekben élni volt kénytelen. El kellett fogadnia: kifelé mindenképpen, de befelé! Az mindig egy egyedi egyetlen történet, és ily módon emberfőként változott és változó szenvedéstörténet. Az én-tudatát tudatos nem-éntudattá formált személy tehát nem tud arról, hogy amit gondolni és tenni vél, és ahogyan azt teszi, az nem az ő tudata, nem az én-tudatával végrehajtott gondolati-cselekvő tevékenység, hanem lényegében más én-tudatok foglalták el az ő sajátos, egyedi egyetlen, és megismételhetetlen én-tudatát, így saját akarata nem lévén, mások gondolatait, akaratát hajtja végre. A nevelés, és az adott társadalmi morál tehát, lényegében

11 egy, minden személynél véghezvihető én-szubsztitúciót hajt végre, s ha nagyon jól csinálja, mondjuk a demokrácia demagógiájába foglalva, akkor sikerülni is fog neki. De tudjuk jól, hogy vannak, akik nem szenvednek. Például azok, akik mindezt tudatosan végrehajtják, s ily módon elkerülik én-tudatuk megsemmisülését. Ők a nagy manipulátorok. Csak akkor van bökkenő, ha ők már még jobban én-tudatukat vesztett személyek. Mert úgy tűnik, hogy az én-tudatot tudatos nem-éntudattá vesztett, azaz: a tudatos neméntudattal létezőknél van még egy rosszabb kategória is, mégpedig: a nem tudatos neméntudattal létezők halmaza. Ők azok, akik tudatos nem-éntudatukat is elveszítik, s ezáltal egy nem tudatos nem-éntudatba zuhannak. Ők a tudatlanul boldogok, a morálok gátlástalan elfogadói és hirdetői, lényegileg az adott társadalom nevelési ideológiájának mintapéldányai, az abszolút értelemben vett beolvadtak, alkalmazkodottak, testi-lelki rabszolgák. Még végtelen opportunizmusuk, megalázkodásuk, eszmei hajlongásaik is tudatlanok. Ők a totálisan elhülyítettek, az üde hülyék, akiken már nem érdemes sajnálkozni. Ők a társadalmi morál kiépített elmeosztályának tudósai, legfőbb morális és tudományos tanácsadói: boldogok, végképp észlelhetetlenné tett lelki szegénységükben egzisztáló mindent kiszolgálni kész emberi roncs-robotok. Legszigorúbb értelmezésben, ők már nem felelhetnének meg a Homo sapiens fajba tartozás kritériumainak. Tőlük félnek nagyon, még a tudatos nem-éntudattal élők is, hiszen ők még ha nem is tudják beazonosítani a valódi okokat szenvednek, és ha szembetalálkoznak ezekkel a végső szerencsétlenekkel, akkor megsejtik roppant veszélyességüket, lényegében förtelmes nem tudatos nem én-tudatukat. És jaj azoknak, akik mindkettőt felismerik! Őket általában így, vagy úgy -, de likvidálni szokták, sokszor közös erővel, megvalósítva a társadalmi-morális összefogás csodálatos, ámbár emberhez méltatlan tettét. Nos-hát: erre a felismerésre ébredtem. Most nem lehet más cél, minthogy teóriámhoz ne kelljen valami más elméletet csatolni, magyarázata gyanánt. Meg kell azzal is küzdeni, hogy, mint kívülállót, ne valami nagyképű hólyagnak tekintsenek, valami Isten-szerű lénynek, aki képesnek tartja magát az ítélkezésre, sőt csak önmagát tarja arra érdemesnek. Egy kívülállóra rá lehet kenni a végtelenül egoista jelzőt is, hiszen pokolian nagyképű, és csak magával van elfoglalva. Csak egyet felejtenek el az ítélkezők: ők nem biztos, hogy mélyen magukba néztek, és ezáltal kísérelték meg megőrizni, vagy visszaszerezni igazi énjüket. Lehet, hogy ma, de talán mindenkor különc, és deviáns is volt minden magába szálló ember, mert éppen ennek eredménye következtében kezdett más lenni. És ezt a másságot, néha fura gúnnyal, megvetéssel, legyintésekkel kísérik a tudatos nem-éntudatban, avagy a nem tudatos nem-éntudatban élők, bár akadtak jópáran, akik néhányukat meg is gyilkoltatták, be is börtönözték, vagy egyéb menticídiumokkal illették. Példa rá az egész emberi történelem. Hát tényleg csodabogár az, aki ismerni akarja önmagát? Nem, de sajnos több, mint az átlagember, aki attól átlag, hogy lényegében senki és semmi, csupán szolga és tudati földönfutó. Mert ésszel él az

12 ember mondják az átlagos bölcsek, mert tudni kell, hogy mikor, hol, kinek mit mond az ember. Az ember Az Ember? És itt érdemes néhány percnyi gondolkodási szünetet tenni a nagy és kisbetű okán Apropó: az ítélkezők! Ők azok, akik a morált, a mindenkori társadalmi-politikai-diktatórikus morált, tűzzel-vassal betartatják, és a sallangokat levagdossák az elhajlásra hajlamos emberi természetből. Ők a jog, a bölcsesség és a hatalom szentháromságának emberei, a mindenkori társadalom lelkiismeretei, csak az a kár, hogy ők legtöbbször a nem tudatos neméntudattal bírók közül kerülnek kiválasztásra, mint, az emberi faj képességeihez viszonyítottan, kontraszelektív műtermékek. De hát rájuk épül a morál és az éppen aktuális társadalmi szerkezet. Ők tartópillérek, mert fegyelmeznek ott, ahol kell! Fegyverük és eredményük a megfélemlítés, és a félelem. A kiválóak eltiprásával szerzett karrierjük jutalmául, mindenféle kitüntetéseket kapnak, így az életük egy csodás eufória. Ilyen álmok, és ilyen valóságok láttán, én már nem félek. Emlékképeimben sokféle keresztre feszített átlagember sorsa él. Életek, melyeket nem megéltek, hanem leéltek, mert nem lehetett megélni, csak leélni, életek, melyekkel nem lehetett mit kezdeni a tudatos nem-éntudattal folytatott szakadatlan és reménytelen harcokban. Életek, melyeken többféle ideológia söpört végig, tudatok, melyek önrombolásokkal, vagy külső kényszerekkel váltak semmivé, vagy fájó nosztalgikus emlékekké. Tudatmilliók sorsai, melyek egy folytonos összeomlásban léteztek, és csak a biológiai élet hallatlan megtartásának akarása tartotta meg őket a létben. Ők a harcosok, az élet harcosai, akik néhány perces, vagy órás lelki megpihenéseikben, halk, eltitkolt imáikban folytatták harcukat önmagukért, saját énjükért, Emberi mivoltuk megtartásának lehetőségeiért, akik tudták, hogy sehonnai bitang emberek ülik a törvényt és kreálnak politikát mindenkor. Ők voltak, s napjainkban is ők a rejtőzködve is élők, akik, bár sokszor megteszik azt, amire kérik őket, de halk tudásukkal sejtik, mire megy ki a játék. Potenciális felébredők, mert, ha üt az óra, azaz, ha üt a tudatossá válás pillanata, akkor készek feláldozni önmagukat, mindenüket egy perc szabad gondolatért, egy saját tudat-pillanatért. Ez náluk valóságos extázis, önkívület, kilépés a pokolból, ha tetszik leugrás a mélybe a búgócsiga tetejéről. Kik ők tulajdonképpen? Egyszer szolgák, másszor rejtőzködő gondolkodók, aztán félők, és talán csak egy a biztos, hogy életükben tönkremenők, felébredésükben sokszor gyorsan halók. Foglalkozásukat tekintve talán legtöbbször tanárok, akik már nem bírják azt oktatni, ami számukra kötelező, akik már nem bírják hordozni azt a morált, amely szemük előtt teszi tönkre az embert, s főleg az ifjúságot. Reális jövőt nem láthatnak, mert azt a nem tudatos nem-éntudattal bírók kreálják, a pillanat hősei, így minden látomásuk abszurdumba, álomba fordul. És ebbéli pillanataikban lesznek egyedi, egyéni módon hívők, igazán mélyen, a reménytelenség sújtotta mélységekbe zuhantan hívők, ahol a hit, egy másik életté válik, tápláló látomásokká, lehunyt szemmel imádkozva feltáruló végelláthatatlan virágos rétekké, melyekben ott lüktet az örökkévalóság mámora. És ott, azokon az elíziumi mezőkön találnak rá önmagukra, legnagyobb és legveszedelmesebb titkukra. Egy halhatatlan, végtelen csendben, melyben ténylegesen megláthatják Istenüket. Azt

13 az Istent, aki csak az övék, csak a megküzdőké, a felébredésre elszántaké, a mélyen imádkozni képeseké. Mert ez az Isten nem a templomok holt, festett, kifaragott Istene, és sohasem a kötelező morál által megvallott Isten, hanem a megtalált, élő, létező, magasabb rendű emberi érzés, a szenvedve megtalálók végtelenül kiáradó sugaraival. Akkor született, amikor kitört az első világháború. Munkáscsalád gyermeke volt, így csaknem szükségképpen a Senki-sors várt rá. A Senkisorsokat hordozó milliárdok egyik egyede volt, és mégis, akárhogyan is nézzük, biológiai értelemben törvényszerűen egyedi egyetlen volt, mint minden más Senki-sorstársa. Senki más, így egyetlen más Senki-sorsú sem hordozhatott olyan géneket, mint ő. A proletárcsalád mert így szokták nevezni azon famíliákat, akiknek nem ad a sors esélyt -, négy gyermeket hozott a világra, erre a fura emberi világra. Három fiú, és egy leány született. Az édesanya háztartásbeli, az édesapa vonatkalauz volt. Szebben kifejezve: jegyvizsgáló. Ennek a jóembernek a fia, a legkisebb, bolondok napján, azaz április elsején látta meg a napvilágot, nem kis örömet okozva a családi fészek újabb jövevényének. Nem kétséges, hogy burokba született: a családi, szülői szeretet csendes, de annál elszántabb ragaszkodásába, valamiféle kisközösségi zárványba, melyben a kenyérért folytatott küzdelem mellett lelki biztonság volt. Hallelúja kísérte a főétkezéseken megtört kenyeret, majd jött az elmaradhatatlan ima, meghozván a mélyebb befelé tekintés kísérletét. Kérdésünk: mit jelentett ez a befelé tekintés? Vajon milyen mély lehetett? Meddig tartott? Pontos választ sohasem kaphatunk rá, de talán arra igen, hogy milyen tudattal éltek a családban, miféle tudatdetermináns morálnak tettek eleget nap, mint nap. Egy jámbor család, mint amilyen ez is volt, számára a Katekizmus, mint egyfajta Biblia-kivonat volt az erkölcsi útmutató. A négy elemi mindennapjaiban, az iskolai imádkozásokban, a mindennapi étkezések kezdő pillanataiban, majd otthon az estebédeken és ünnepi ebédeken, a reggeli és esti röpke fohászokon váltak megszokottá az imák. A gyerekek számára kezdetben fura, játékos, sőt érdekes zsolozsmák lehettek, aztán kissé meghatott huncutságok, majd kamaszkoruk felé már átmentek megszokott monotóniába. Fontos kérdés: mindez tudatos volt-e? Képesek voltak arra, hogy mindezen vélt fokozatokat megéljék? És a legfontosabb kérdés: vajon mikor vált uralkodóvá bennük a tudatos nem-éntudat? Mikor, és hogyan sikerült, a tabula rasa ősi, mondjuk úgy: gyermeki tudatot, tudatos nem-tudattá tenni? Azaz: kikapcsolni azt az ént, mondhatni, a minden emberben nyugvó genetikailag is determinált, mindenkor egyedi egyetlen ős-ént, ami egy élet-önállóságot adhatott volna jelen esetben a család minden tagjának. Mert a legfőbb emberi lényeg, melyet a nevelésnek is fel kellene vállalnia, nem más, mint ennek az egyedi egyetlen ős-énnek, vagy én-csírának oly értelemben vett kibontakoztatása, hogy eközben ne szenvedjen csorbát az alakuló én, hogy mindenkor és mindig önmaga lehessen saját fő forrása, tudatépítő bázisa. A nevelés a bontakozó tudat simogatása, legfeljebb egyengetése, és, mindenfajta orientációnak már a formálódó éntudat természetes, mondhatni tehetségbázisú megismertségén kell nyugodnia. Az én-csírának, mintegy önmaga felé tett visszajelentések (feedback) hálózatain kell mindenkor tovább

14 fejlődnie. Ha nem elég jelentős mértékű az én-csíra önmaga felépítését segítő visszajelentő rendszere, akkor a mindenkori külvilág egyre súlyosbodó dominanciája lassan, de biztosan elveszi önállóságát. Csakhogy a nevelés ilyetén, mintegy az egyedi én-mivoltot a maga identitásában és egyediségében kibontani, majd azt megőrizni és megerősíteni képes módszere nem lehet más, mint a mester-tanítvány kettős meghitt viszonya. Mondjuk úgy, hogy az Upanisad-nevelési módszer alkalmazása, mely teljesen reménytelen jelenség volt és lesz Európában. Ebben, a luxusnak tekintett lehetőségben sohasem vehettek részt a Senki-sorsra ítéltek, azaz a Homo sapiens lefokozásra ítélt, adott társadalomi morálszolgálatokra besorozott, tudatos nem-tudatra ítélt tömegei. Az adott morálba való besorozás kisgyermekkorban kezdődik. Igen sok esetben már a családban, sőt: a csírák ott hajthatnak ki a legnagyobb morális intenzitással. Mert a család úgy is felfogható, mint a legerősebb morális intenzitású kisközösség. Az anya ölelése, az apa bíztatása, együtt focizása a fiúkkal nagy morális intenzitás.

15 A gyermeki tehetség észrevevése, és fejlesztése, akár tudatosan, akár csak úgy, hogy a szülők engedik a gyermekeket abban, hogy kedvenccé vált foglalatosságaikat végezzék: hatalmas morális intenzitás. A közös ima komolysága, egyáltalán, minden cselekvés, mely közösen, a család minden tagját érinti, és a komolynak mondható viselkedést szinte automatikusan kiváltja: nagy morális intenzitás. A családi rituálék és azok rendszeres ismétlődései: például a karácsony szent ünnepként való megülése, amidőn az apa a Bibliából felolvas gyermekeinek: hatalmas morális intenzitás. A névnapok és születésnapok megünneplései, melynek során az ajándékok drágasága, vagy olcsósága, esetleg a szegénység miatt, az ajándékok elmaradása: nagy morális intenzitás. Az apa ás az anya viszonya: annak melegsége, jósága, vagy elrettentő ridegsége: igen jelentős morális intenzitás. Veszekedések a szülők között: elborzasztó hatású intenzitás. Az asszony megverése a gyermekek előtt: nagy morális intenzitás. Az apa által gyakorolt rendszeres gyermekverés, mint például a férfivá nevelés fontos eszköze : hatalmas morális intenzitás. A gyermek kivételezettség-észrevevése: az öcsivel, vagy hugival többet törődnek a szülők, például az anya a lányával, az apa a fiával: igen jelentős morális intenzitás. És még sorolhatnám. De mindenféle morális intenzitás, mely a családon belül megy végbe, hatalmas jelentőségű az én-csira továbbfejlődésének minőségét illetően. Széteső, szeretettelenségben élő családnál, a gyermek, a felnövekvő kamaszodó én-csira, igen gyakran és könnyen odaadja magát bármiféle eszmének, így még érett én-tudatának kifejlődése és felismerése előtt, már tudatos nem én-tudatba, majd még könnyebben a nem tudatos nem én-tudatba zuhanhat, és egyszer és mindenkorra elveszik önmagának, s közben minderről semmit sem észlel. A gyermek lelkileg, majd testi mivoltában is elköltözik otthonából, mely valójában sohasem volt az otthona, hiszen negatív morális intenzitásokkal telítődött. Véleményem szerint, ezek a legelrettentőbb esetek, melyek emberrel egyáltalán megtörténhetnek, hiszen én-csírájukban ölik meg énjüket, s teszik őket mindenféle értelemben rabszolgákká. Tudatlanul születni, fel sem ébredni önmagamra, tudati kómába kerülni és úgy élni: értelmetlen rettenet, melyről hordozója szinte soha semmit sem sejt. És ebben az éntelenségben, - mert még énje észlelése előtt fosztották meg énjéről, egyedi egyetlenségétől, és minden természetes tehetségétől -, az ember azzá tehető, amivé a mindenkori morál és hatalom akarja. Adott társadalmi rétegmorál zárványába sorozva éli ki mindazon érzelmeit, melyekről sohasem fogja megtudni, hogy nem is az övéi. Annak örül, aminek örülnie kell, mert annak örül adott társadalmi réteg, vagy klikk. Így aztán, olyan nőt, és férfit választ magának, ami (vagy aki) trendi az adott társadalmi rétegben, helyzetben, pozícióban, olyan autót fog venni, amely megfelel az ő társadalmi-anyagi helyzetének, és olyan italokat fog inni, úgy, és azokkal fog bulizni, akikkel mindezt kell csinálnia, olyan lapokat fog forgatni, ami kellően divatos az ő helyzetében, szexuális morálja olyan lesz, mint rétegének példaképeié, és ha egyáltalán olvasni fog valaha, azt is úgy válogatja meg, hogy modern, trendi, menő buli legyen. Nem fog holmi klasszikusokat olvasni, pláne nem filozófiát, legfeljebb bestsellereket, és mindenfélét ha ideje engedi, de a művelődés, mint fogalom fel sem merül benne ténylegesen, legalábbis nem úgy, ahogyan akkor merülne fel benne, ha ő lenne Ő, s nem valaki más, akiről semmit sem tud. Nem tudhat róla, de akkor

16 sem mond igazat, ha bemutatkozik, élete, pályafutása legtöbbször fel nem ismert tévedés, téves akarás eredménye, hiszen mint már említettük: biológiai értelemben vett akarata és ösztönei vannak csak. De a mi átlagos katolikus munkáscsaládunknál mindez másképpen működött, ő nem a trendimorál gazdagabb képviselője volt, így ő, és sorstársai, más utakon érték el én-tudatuk módosulásait. A bolondok napján született apja, egy csendes, jó humorú ember volt, akinek vasutas lévén megvolt a maga szakmai zakatolása, és elfoglalt miniatűr kis helye azon a búgócsigán. Hol éjjel, hol nappal dolgozott, s a vonatok zakatoló, ritmusos kattogása itatta át agytekervényeit, vette birtokába egész idegrendszerét. Megvolt hát a saját kis mókuskerékrendszere, melyből persze kiszállni nem lehetett. Nem csak természetéből adódóan, de testilelki fáradtságai miatt is volt halkbeszédű, maga elé révedő kis emberke, aki úgy sodorta cigarettáit, mintha számára a dohányzás is tiltott gyümölcs lenne. Kék vasutas kabátjából már sohasem lehetett kimosni a fém,- és a szénfüst szagot, sem a dohányfüst örökkön körülötte szálldosó szellemét. Egész megjelenésében maga volt az engedelmesség. Engedelmes volt Istenéhez, gyakran és buzgón imádkozott a zakatoló csendszakaszokon, és sohasem panaszkodott, ha fájt a gyomra. Kevésétkű sovány lélek volt, léptei és egész megjelenése sokkal inkább egy érzelmekkel bíró suhanáshoz volt hasonló, mintsem egy halandó emberkéhez. Felesége pontosan azért szerette oly nagyon, mert ilyen volt. Ő is imádta választottját, aki mindig mosolyokkal és csókokkal fogadta kis urát, aki mindent jobban tudott az uralkodásnál. Arca cserzett sovány kis barnás jelenség volt, éles kékes szemekkel, melyekben folyton valami huncutság honolt. Úgy tudott vele nézni, mintha már mindent tudna e számára rongyos világról és életről, melyet csak aláhúztak szarkasztikus és sokszor viccesnek ható megjegyzései. De többnyire hallgatott. Csendben volt, mint egy leselkedő, aki azonban már jól tudja, hogy mit fog látni, ha észrevesz valamit. Számára is adott volt, az osztályának szánt morálkínálat, mellyel maga gazdálkodhatott. Érdekes ez a morálgazdálkodás-kérdés, hiszen ebben a tekintetben, úgymond, még a Senkisorsúak is szabadok voltak, s ma is azok. Csakhogy A morálgazdálkodás e szabadsága már, a legtöbb esetben a tudatos nem-tudás állapotában jut érvényre, amidőn a kérdéses réteg, osztály, egyénei már magkapták a morális altatót. Nos, apai nagyapám, a vasutas, úgy a tízes évek vége felé, Magyarországon, egyfajta keresztény-munkás morálkínálatból válogathatott, s ennek megfelelően alakítgathatta saját, és családja életét. Sok választása, már kisgyermekkorától sem lehetett: a hittan oktatott és tudott tudati bázisán, továbbá az ebből a családba beszivárgott és hagyományozott morális-mentális intenzitások: a hívés mértéke, gyakorlásának gyakorisága a családon belül, és nyilvánosan, ebbéli tekintetben egyedi egyetlen sorsot adott neki. Csakhogy, mint már hangsúlyoztam, ez a sors, már másodlagosan egyedi egyetlen sors, hiszen nem az én-csíra önfejlődésének egyenes következménye, hanem a tudatos nem-tudat gyümölcse. A megtévesztett morálgyakorló természetesen minderről nem tud semmit, számára minden, amit, és ahogyan tesz, teljesen természetesnek tűnik, sőt példaértékűnek neveztetik, továbbadásra érdemesnek találtatik. Persze egyes jelentősebb

17 családi hitbéli-modifikátumok, akár jelentőséggel is bírhatnak, s akár egy potenciális énfelébredéshez is elvezethetnek. A rendkívüli erősséggel bíró családi morális intenzitások persze gyakorta a végletekbe is elsodródhatnak: végletes bigottságokhoz, avagy éppen hitbéli, morális reformációkba is torkollhatnak. De a XX. század húszas éveinek magyar pedagógiai főirányvonala is meglehetősen kétségbeejtő, a politikától alaposan beárnyékolt irányvonalat képviselt, melynek egyik eklatáns példája Fináczy Ernő, az akkori Pázmány Péter Tudomány Egyetem pedagógia nyilvános rendes tanára, pedagógiatörténeti könyve, esetünkben a A középkori nevelés története, című kötete, melyet a Magyar Királyi Vallás és Közoktatásügyi Miniszter megbízásából vetett papírra. Az MTA-tól 1920-ban Évi Nagyjutalmat kapott, 1926-ban pedig a Kir. Magyar Egyetemi Nyomda is kiadta, tehát egyetemi tankönyv lett belőle. Jóapám, akkor 12 éves volt, és majdani főiskolás korában ezt a könyvet olvashatta. A családban uralkodó vallási morál-intenzítás pedig kellő alapot is biztosított ahhoz, hogy a későbbi tanulmányok során ez a politikai-pedagógiai irányvonal el is találja a felnövekvő gyermek lelkét, gondolatvilágát. Apja hunyorgó, vicces leselkedése sajnos már nem segíthette tanulmányaiban, mert 16 éves korára elhunyt. Aztán rá néhány évvel az édesanya is elment kizáródott és elfertőződött köldöksérvvel -, így a négy gyermek árvaságra jutott. A szó szoros értelmében, csak Isten maradt számukra! És Isten segített, mert megsegítették magukat. Mariska főzött, mosott, János, Márton dolgoztak, Feri, a bolondok napján született, meg tanult. Nyomornegyedben éltek, és csak karácsonykor jutott csokoládé a díszes fenyőfára, de így, ilyen viszonyok között is minden nap felhangzott Isten dicsérete. Mert ugyan ki más segíthetett volna? Az általános társadalmi morál nem, hiszen akinek volt, az már akkoron sem adott, és a 29-es gazdasági válság végképp betette a kaput. A kapitalizmus, és a magyar feudális elit szörnyűségei, erkölcstelen lumpságuk ugyan nem juthatott el a Senki-sorsúak kis családjaihoz, de a rossz érzés, az egzisztenciális félelem, és valami kifejezhetetlen fokú reménytelenség mélyen megülte e lelkeket. Egyre erősödött a lelkileg is elfogadhatatlan, hivatalos társadalmi morál-intenzítás, mely elől csak Istenhez, Isten házába lehetett elmenekülni. A klérus morális altatása sikeres volt, mert beterelték szegénykéket a számukra fenntartott egyetlen menedékhelyre, Isten karjaiba, és a mennyország tudatába. A hit terén, a tudatos nem én-tudat ugyan működött, de erősen szubjektiválódott, mert a misék zajoscsendes világában, vagy akár a hétköznapok étkezési imáiban, a hívő úgy hitt, ahogyan akart, azért fohászkodott, ami számára a legnagyobb szükség volt, így aztán egy számára letisztult Istenképhez intézte imáit. És ez már nem a társadalmi morál Istenképe volt! Fura, bár tudatvesztett ébredés volt ez, hiszen a tudatos nem én-tudat állapota már a gyermekkortól megszokottá vált, és mégis, egy tudattalan én-visszaszerzési lélekfolyamat játszódott le ezekben a kis szívekben, hiszen megtalálták a maguk számára ideális Istenképüket, ugyanakkor bölcsen, szinte hindu módra viselték sorsukat, s mondtak le a meggazdagodás, életükben csupán csak pillanatokra előtűnő vágyáról. Ők éltek úgy, ahogyan a legnagyobb szentek prédikáltak a szent életről. Tán érdekes, de nem lehet véletlen, hogy éppen az ilyen

18 Senki-sorsokban élőknél küszöbölődik ki az ego nagyra növekedése, és teremtődik meg helyette a tényleges felebaráti érzés, az áldozatokat is felvállaló segítés érzése, az Istenhit elmélyülése, az evangélium öröme, a szeretet kiáradása. Pedig ők bizony már saját bőrükön érezték azt, hogy van búgócsiga, és, hogy keményen pörgetik őket, de a taposómalom, ahogyan ezt az élet-gyilkos szerkezetet nevezték, kötelező penzumnak tűnt ezen a földön. Mindeközben fejlődött ki bennük a kettős tudatos nem-éntudat, szinte valami második természet, mely szinte az ősi én-csíra egyedi egyetlenjének helyettesítője lett. A lélek, a psziché szinte visszafelé előre fejlődött, miután súlyos pedagógiai-társadalmi mentális modifikációkat szenvedett el. De tudjuk, hogy a modifikáció, biológiai értelemben is véve, nem érinti a genetikai állományt, azt a regnumot, melyből, mint én-csirából, megfelelő családi-iskolai pedagógiát alkalmazva, kinőhetett volna az igazi, egyedi egyetlen én, avagy a tudatos én-tudat. Tudjuk jól, hogy a tudatos én-tudatok forgatták fel mindig a világot, miközben csak helyre akarták billenteni a búgócsiga megszüntetésével, mert mertek másképpen gondolkodni. De azt is tudjuk, hogy ők mindig fájó kisebbségben voltak jelen e földön. De Isten útjai kifürkészhetetlenek, így aztán sorra történtek a csodák a Senki-sorsú családdal is: a nyomorgó család tagjaiból tanult emberek lettek: Márton pap lett, János hivatalnok, Ferenc pedig tanító. Együttesen vallották, hogy Isten nélkül ez sohasem sikerülhetett volna. És igazuk lehetett ebben is. Pedig a szülők elvesztése köztudottan Isten csapása. De ők, hitükben sohasem képzelték azt, hogy Isten ártani akarjon halandóinak. Könnyezve tűrtek, robotoltak, csendesen ettek, szerényen hordták sivár öltözékeiket. De összetartottak, és nagyon szerették egymást. És akkor jött a legborzalmasabb, számukra, de az addigi történelmi világ számára is: a második világháború. És itt, e ponton értettem meg álmom egyik szörnyűségét: a búgócsiga tetejéről ordítozó elmebeteg hangját. Hitler. És az érte egymást taposók milliói, totális öntudatvesztésben tombolva. Nem mindennapi éntudat vesztéseket produkáló pedagógia kellett ahhoz, hogy nem tudatos nem-éntudatba döntsenek csaknem egy egész népet, nemzetet, és Európa jelentős részét. A morális intenzitás hihetetlenül magas fokát kellett megvalósítani mindehhez. És sikerült Mert itt a tudatos nem-éntudat már nem lehetett elegendő, itt eufóriába züllesztett milliókra volt szükség, egy olyan egománia kifejlesztésére, mely az ária fajra terjedt ki, de ugyanakkor nem vett figyelembe senkit sem: sőt, az egyént, egyéniséget, egy rasszista morál fortélyos én-szubsztitúciójával szinte automatikusan, énöngyilkosságok elkövetésével tette emberroncs-automatákká, akik mindenre, akár saját családjuk kiirtására is képesek lehettek. Hatalmas lelki és fizikai robajokat okozó búgócsigahegyek gördültek végig a világon, melyeket én-tudatuktól végleg megfosztott, arctalanok hajtottak, s amit magukhoz tudtak szorítani, az nem volt más, mint tulajdon reszkető életük. Egyedül az élet-halál-tudat maradt meg gondolataikban, és a lélek minden zugát oly mélyen megtöltő félelem, hogy az már lassan észrevehetetlenné vált. Úgy féltek, ahogyan vizeltek, vagy aludtak, vagy ahogyan a szívük vert, mert lételemükké vált, mint testfenntartó ösztön. Szinte hallom öreg apám énekhangját, mikor azt dúdolta, hogy Nagy István úgyis visszajön Valami határtalanul mély, elmondhatatlanul sötét melankólia kerít hatalmába, ha

19 visszagondolok azokra a percekre, amidőn apám oly csendes nyugalomban volt képes mindezekről emlékezni. Úgy éreztem, hogy nekem sokkal jobban fáj, mint neki, mintha én is ott lettem volna a jégmezőkön, mintha vele együtt ültem volna a szikkadó parazsaknál, hogy a hóléből meleg vizet csináljunk Az emberi mivolt tudattalanná tett tagadása volt mindennek a mély lelki oka, maga a tudattalanná tett tagadás, az én-, és ember-tudattól való oly mérvű távolság, hogy a magát megtagadó, már nem tudhatja, hogy tagad, és azt sem, hogy mit tagad meg. Az önvesztés oly hatalmas mértéke, mely búgócsiga-hegyeket volt képes működtetni. Igen, képes volt rá, mert tényleg nem tudták már, hogy mit cselekszenek. Az ember ténylegesen kilépett Homo sapiens mivoltából. Az ember úgy volt képes emberi mivoltának megtagadására, úgy volt képes a belé ültetett etikum alkalmazására, hogy fogalma sem volt már emberi mivolta, így saját énje, egyénisége létezhetőségéről. Az ember által, emberségétől megfosztott ember, mint kitenyésztett, akár tömeggyilkosságra is alkalmas roncs-robot. Egyébiránt ez volt, s ma is ez az igazi háborús ideál. Pedig minden bölcsőben ringatott emberkében ott éledezik az én-csira, ami minden szépre és jóra is nyitott nyitott lehetett volna. Sorsot kapott, és kap az én-csira, s így értelmezve ez már fátum, eleve elrendelés, és csupán az a kérdés, hogy hol, mikor, kik által vész el, válik torzulttá, nem-énné az a kis ártatlan csíra, s lesz valakiből egészen más ember, mint, ami természet adta természetéből lehetett volna. És közben elmegy az élet Ott állt csendesen az ablaknál Halványuló kék szemét végtelen távolságra nyitva Alatta a búgócsiga-zaj zakatoló unalom-zsivalya Fenséges volt, nyugodt és törődött Sorsába, az elkerülhetetlenbe is beletörődött De sohasem beletörött. És úgy szólalt meg egyszer csak: hát elment az élet És én sírtam mögötte, mert tudtam, hogy akkor is csak értünk aggódott Mi lesz, ha majd ő nem lesz, ha nem szerethet élő szívével Minket, a családot és Istent Mindent A Napot, a világot és a kék eget A réteket, melyekből virágcsokrokat költött öreg kis keze És a szeme, az a felejthetetlen szeretet-szeme Szent Ferenc örök igézetét hordozó tekintete És most is ott áll az ablaknál Hogy beengedje a szeretet fényét hozzánk mindörökre. Sírok, mert mást nem tehetek. Hogy apámat siratom, az rendben van, de még valami mást is, másokat is, élőket is és holtakat is, talán érzéseket, melyeket elnyelt a mesterkedés, melyeket, én-tudat fosztása okán, eltörölt, kitörölt magából az ember.

20 Csak elbeszélésekből ismerem az orosz hómezők borzalmait, az állva, mozdulatok közepette megfagyott emberek, lovak hó-jég-szobrait. Nagyon régen volt úgy tűnik -, de napjaink emberei között élve, sajnos azt kell mondjam: nem sokat tanultunk belőle. Az üde hülyék most is gondolkodás nélkül készítik búgócsiga-szerkezeteiket, s a világ népessége 2013-ban is búgócsigákat hajt, búgócsigákban él. A reggeli ébredések sok esetben morálfenyegetettséggel teli feleszmélések, ha valaki még ezt észre tudja venni. Sokszor csak idő kérdése, hogy a tudatos nem-én tudatban élő túlnyomó többség, mikor adja meg magát végre, s válik önként nem tudatos nem-éntudat hordozóvá. Ha végigpásztázzuk a történelmet, akkor persze a látó ember könnyen észreveszi, hogy ez a végső-önelvesztés-mozzanat, mint egyetlen túlélési lehetőség az adott elviselhetetlenné vált morálban, igen gyakori jelenség volt. Minden egyénnek van egy morálfenyegetettségküszöbe, azaz egy olyan szubjektív tartása, ami meghatározza, hogy mikor, milyen szituációk, élethelyzetek hatására adja meg magát végleg, s válik az aktuális morál, társadalmi rendszer, annak bizonyos rétegének rabszolgájává. Az ezt kell tenned, ezt kell meglépned, és még hozzá teszik a jók, hogy saját érdekedben - világát éljük, ki tudja hány száz, hány ezer éve, pedig minden emberi lényben ott van az akarok, a szeretném világa, mely az egykori, elfeledtetett én-csíra világát idézi. Amivé, akivé válhatott volna az a valaki, aki most a morálkínálatot teljesítve, annak kényszerűségből is megfelelve, a kellben kell, hogy létezzen. Világát a kell-cselekvések töltik ki, melynek központi magja a megélhetés: a pénzhajsza önmaga és hozzátartozói létezhetőségének érdekében. És akinek ez természetes, az, mint ember, mint Homo sapiens, végleg elveszett, az elvesztette anatómiai, fiziológiai lényegét, önkéntelenül megtagadta egyedi egyetlen elmeműködését, és minden olyan tulajdonságát, melyekkel önmaga és közösségei harmonikus felépítésére és működésére, működtetésére képes lehetett volna. Itt nem az önmagunk fölé kerekedés misztikummá vált eseményéről van szó, mint azt szegény Nietzsche álmodta, hanem jobbára csupán, az én-elvesztés okozta önmaga alá kerülések fokozatairól lehet csevegni. Itt már alig létezik az ich will, s ha létezik is, akkor az, vagy korlátlan ego-tombolás, vagy az énvesztett lény akarása, olyan tárgyak, vágyak akarása, mely már nem az ő saját akarása, hanem a kínálat fokozataiból kiválasztható kényszer-akarás, ha tetszik trendi-kényszerakarás, s ily módon, még ebben a tekintetben is a du sollst parancsa marad az uralkodó. Ebben is megmutatkozik az egyén önmaga alá kerültségének mértéke, mely természetesen emberről lévén szó -, szintén egyedi egyetlen fokozatokban mutatkozik meg. Hogy a tudatos nem-éntudattá modifikált ember mikor veszti el ezt, az amúgy - mint már kimutattuk -,már eleve másodlagos, egyedi egyetlen én-tudat-megfosztásban egzisztáló önmagát is, az ténylegesen már csak idő kérdése, hiszen a létfenntartásban is megjelenő morálfenyegetettség nem ismer tréfát. Vagy szolgálsz, vagy véged van! Ez itt a jelszó, és az a működtető, de a szemérmetlen morálban csak néha kimondott lényeg. A Homo sapiens biológiai-elmebéli és morális potenciáljának megtagadása, azok érvényre juttatásának mindennemű megakadályozása, az emberiség legszörnyűbb, önmaga ellen elkövetett halálos bűne. A