Christopher Sethfield A Próféta
Amikor elszabadult a Pokol, akadtak jó néhányan, akik az Utolsó Ítéletet emlegették. A keresztény Európa túlélői a halálra készülődtek, s önjelölt próféták járták elvakult híveikkel a világot. Akkor valóban úgy hittük, nincs tovább. S bár a gépek voltak az igazi ellenségeink, nekünk, túlélőknek mégis egymással kellett harcolnunk. S ami a legrosszabb volt az egészben, nem csupán a túléléshez szükséges dolgokért élelemért, ruházatért, fegyverekért kellett embereknek meghalniuk. A vallás mindig is egyike volt azon emberi motivációknak, melyek emberek százezreinek halálát okozta. Nem volt ez másként akkor sem. Az Ítélet Napja után eljöttek a próféták. S velük érkezett a halál is. A gépek pusztítása csak ráadás volt egy ismeretlen feljegyzéseiből 1. Az idegen Párizs, 2005. szeptember 15. Az aszfaltban arasznyi mély árkokat vágott az a több tíztonnás markoló, amit valami rettenetes erő felkapott a helyéről, és jó százötven méterrel arrébb taszított. Az acélgigász letolta maga elől az útról a gépkocsikat a szerencsésebbek ebbe pusztultak bele, s nem abba, ami a monstrum után jött, fogpiszkálóként roppantotta ketté a kandelábereket, és a leengedett markoló kanál valósággal feltépte az aszfaltot Mintha az a
szerencsétlen gép mindent megtett volna annak érdekében, hogy ellenálljon a reá törő erőnek. Mára mozdulatlan rémálommá dermedt a valóság. Csupán a hó szállingózott lassan, ám a pelyhek sötétek voltak, inkább feketék, mint szürkék a nukleáris vihart követően ez is a mindennapok egyszerű csodái közé tartozott. A járdára feltorlódott roncsok kerekei alatt néhol emberi csontvázakat lehetett látni, többnyire összezúzódott bordákkal, kitekeredett végtagokkal. A fehérre kopott csontok felszínén több helyen apró fognyomok látszottak; a patkányok, az örök túlélők, mindent megkóstoltak, ami ehetőnek tűnt. Minden az elmúlásra emlékeztetett. Az egyik ház ablaka tőből kiszakadt az üvegcserepek ujjnyi vastagon borították a járdát a környéken, a keretben groteszk torzóként egy meglepő épségben maradt csontváz lógott amennyire meg lehetett állapítani, a szerencsétlen éppen befelé igyekezett, amikor a pusztulás végigsöpört a városon. A csontvázujjak valósággal beleékelődtek a keret rései közé, talán ennek köszönhető, hogy bár évek teltek el a háború kezdete óta, a csontváz még mindig a helyén volt. Kicsivel arrébb egy otromba Chevy csókolózott össze egy Ford kisteherautóval, utóbbi jobban megsínylette a találkozást. Az eleje teljesen benyomódott, esélyt sem hagyva a sofőrnek, hogy kimeneküljön a gépkocsiból. A kormánykerék teljesen benyomódott a férfi mellkasába minthogy mára csupán csontok maradtak belőle,
tisztán lehetett látni, hogy reménye sem lett volna a túlélésre, míg a Chevynek csupán az eleje gyűrődött fel egy kicsit. Az Ítélet Napja utolsó perceinek végtelenbe dermedt műve volt ez; egy darab abból az alkotásból, melyet soha, senki nem fog megcsodálni. A hóesés kicsit megsűrűsödött. Az egyik roncs mellett gyorsan eltűnő lábnyomok látszottak egy mezítelen talp lenyomata. A kavargó szél és a mindent befedő szürkésfekete hópihék azonban néhány másodpercen belül eltüntették a nyomokat, és a hidegben a hőnyomok is gyorsan elenyésztek. A férfi majdnem meztelen volt. Testét mindössze egy darab zsákvászon takarta. Az arcát csuklya védte, s alóla csupán dús szakálla látszott ki néha. A hátán egy összetekert csomagot hordozott, bal keze egy vastag tölgyfa botot markolt, melynek végére egy fémkereszt volt stabilan erősítve. Azt már csak egészen közelről lehetett volna észrevenni, hogy a kereszt szélei ki vannak élezve. A férfi szemöldöke fölött égetett jel vöröslött, a hideg ismét olyanná tette, mint amikor egykoron beleégették. Úgy tűnt, az ismeretlent nem zavarja különösebben a zord időjárás, mintha felette állna a világnak, s bár a testét takaró vászonba újra és újra belekapott a szél, enyhén leszegett fejjel magabiztosan, sziklaszilárdan haladt célja felé. Nem sejtette, hogy figyelik. Az egyik tépett ülésű Mazdában egy bestiális képű nyomorék tartotta már közel másfél perce szemmel a zarándokot. A kezében tartott acéldarabokból, fából és hatalmas szegekből barkácsolt bunkósbot már külsőre is
félelmetes fegyvernek tűnt, és a rászáradt barnásvörös foltok alapján forgatója már ölt vele. A nyomorék öntudatlanul eltátott szájjal figyelte a közeledőt, akinek útja a közvetlen közelében vezetett el. Ha időben ugrik ki a kocsiból és sújt le az ismeretlen fejére, annak esélye sem lesz védekezni. Húsa pedig hetekig kitart majd az egész bandának Tudta, valahol a közelben ott lapul még a Vérmongúz is, aki félelmetesnek tűnő nevét pusztán azért kapta, mert nála ügyesebben senki nem tudott patkányt fogni ha néhanapján még tévedt a menedékként szolgáló pincerendszerbe egy. A zarándok egy pillanatra megállt, körülnézett, majd mintha az égtől várna segítséget, felfelé fordította arcát, nem foglalkozva az őt elvakító hópelyhekkel. A nyomorék már-már attól tartott, hogy felfedezte őket, ám az idegen kisvártatva folytatta az útját, s az irány nem változott. Alighanem csak tájékozódni próbált, amikor az imént megtorpant. Felesleges volt az aggódás. Az egyik kocsi mögött mintha valami mozdult volna. A nyomorék idegesen összehúzta a szemét, attól tartva, hogy valaki szintén kiszúrta magának az idegent, s most meg kell küzdeniük a zsákmányért. Vagy az is lehet, hogy egy nyavalyás kiborg tévedt erre, akkor pedig jobban teszi, ha sürgősen eltűnik a környékről. Azok az átkozott gépek a múlt héten Kockást és Gyíkot is elkapták. Egyikből sem maradt több egy füstölgő torzónál Igaz, a maradékból eléltek pár napig. És senki nem érzett lelkiismeret-furdalást, amiért egykori társaikat ették meg; hiszen holtukban is azt tették, amit
egész életükben: a csoportot szolgálták. És Gyík különösen ízlett mindenkinek, hiszen jócskán akadt rajta zsír, nem úgy mint azon a néhány szerencsétlenen, akiket az azt megelőző hónapokban sikerült elkapniuk. Az idegen váratlanul megállt, és megfordult. Ha két lépéssel közelebb lett volna, a nyomorék azonnal kiugrik a roncsból, hogy egy gyors, határozott mozdulattal végezzen vele, így azonban nem lehetett biztos, hogy elég gyors lesz. Meg aztán az idegen gyanakodni kezdett, nyilván Vérmongúz ezúttal nem volt elég nesztelen. Vagy valóban van még rajtuk kívül valaki a környéken? Ha igen, az akár rosszat is jelenthet Vagy csak eggyel több zsákmányt. A nyomorék akaratlanul is megnyalta a száját. Már harmadik napja, hogy a szűkös fejadagokra szorultak. Abból pedig lehetetlen jóllakni. Igazság szerint a napi két étkezés még így is elég jónak számított, mert a nyomorék még emlékezett az igazán szűkös hónapokra, amikor még annak is örülniük kellett, ha naponta egyszer ettek. S akkor a jóllakásról még nem is beszélhettek. Az idegen mozdulatlanul állt a hóesésben. Egész testhelyzete kivárást sugallt, teljesen semlegesnek tűnt; lehetetlen volt eldönteni, hogy támadni, avagy védekezni készül. A nyomorék magában az utóbbira tippelt. Tévedett. Még a legélesebb szemű humán sem tudta volna kivenni a kavargó hóesésben az épület belsejében lopakodó
alacsony, sötétszürke ruhát viselő nőt. Egy kiborg a hőnyomok alapján talán felfedezte volna bár ahhoz legalább tizenöt méterre kellett volna lennie tőle, és teljes kapacitással erre a feladatra koncentrálni, ám egy humánnak nem volt semmi esélye. Az asszony tömzsi volt, az arcát egy hosszú vágás díszítette, és a tekintetében olyan eszelős tűz lobogott, ami nem hagyott kétséget afelől, milyen sorsot szán az idegennek. Úgy tartják, a háború nem a nőknek való. Megvadítja őket, s isten irgalmazz, ha egy nő vért szagol. Utána nem lehet leállítani. A férfiak többnyire hideg fejjel gondolkoznak, és ismerik az irgalom szót. Nos, nők esetében háborúban szó sincs erről. Az épület belsejéből tisztán látta az idegent, nem vakította el a hóesés, és az asszony úgy becsülte, elég közel tud kerülni hozzá, hogy aztán megmárthassa benne a kését. Maga a fegyver legalább olyan hosszú volt, mint az alkarja, és mindkét oldalán gondosan kiélezték, hogy ne csupán az első csapással ejtsen sebet, hanem amikor visszarántják a kést, akkor is. Az asszony nem egy embert belezett ki a segítségével, s mára kialakította egyedi támadását. Nem volt túl bonyolult: nekirontani, végighasítani a torkot vagy a gyomrot, aztán eltaszítani magától a haldoklót senki nem élhet túl egy ilyen döfést, ha emberről van szó, utána pedig türelmesen megvárni, amíg az áldozat a földre zuhan, s néhány újabb szúrással befejezni, amit elkezdett. A módszer eddig mindig működött. Akkor azonban egyedül ő vadászott a kiszemelt áldozatra, nem kellett konkurenciával számolnia.
Csupán öt lépés választotta el az idegentől az asszonyt, amikor az egyik kocsi alól egy szakadt bőrruhákba öltözött alak, a nyomorék társa gurult ki, és mélyen lehajolva rohanni kezdett a neki háttal álló idegen felé. Nem kellett tucatnyi lépésnél többet megtennie, ami egy rohanó ember számára csupán pár másodperc. Az idegennek esélyé sem volt. Látszólag Az épület belsejében az asszony azt a pillanatot választotta a támadásra, amikor Vérmongúzt már csupán két lépés választotta el az idegentől. Egyszerre rugaszkodtak el, s noha a férfi egy kicsit közelebb volt, ennek nem volt nagy jelentősége. Úgy tűnt, az idegen itt és most végzi be útját. Nem így történt. Az idegen olyan gyorsan lépett hátra, hogy kis híján elvágódott egy kiálló kődarabban, ám nem csupán az egyensúlyát sikerült megőriznie, hanem kikerült a támadó hatótávolságából is. Igaz, Vérmongúz kése csupán centiméterekkel suhant el a gyomra előtt, ám támadója egy szemvillanással később szembetalálta magát az épület belsejéből kirobbanó asszonnyal, aki ugyan meglepődött a hirtelen felbukkant konkurenciától, ám az élet már megtanította arra, hogy gyorsan döntsön. Az asszony pengéje markolatig szaladt Vérmongúz mellkasába, majd kirántva onnan, tovább mélyítette a sebet. A férfi hörögve próbált megtámaszkodni ellenfelén, miközben kezéből kihullott a kés, ő pedig térdre zuhant. Az asszony egy erőteljes rúgással eltaszította magától a haldoklót, és az idegen
felé fordult, aki pár lépéssel arrébb, mozdulatlanul figyelte az eseményeket. Úgy tűnt, mintha kívül állna a világ történésein. S meglehet, ez nem is állt távol a valóságtól. Az asszony előrelépett, és felemelte a kését, miközben felkészült rá, hogy félrelépjen az idegen botja elől, ha az nem hagyná birka módjára lemészárolni magát. A háttérben a nyomorék felkészült, hogy végezzen a győztessel, miközben magában maga sem tudta, miért valahogy azt várta, hogy az asszony meg fog halni. A hóesés egy pillanatra mintha csendesült volna, és az égen egy halvány fényfoltot lehetett homályosan kivenni. A Nap már magasan járt, ám a vastag porfelhőkön keresztül alig tört át a fénye. Az idegen nem emelte fel a botját, amikor az asszony elindult felé. Semmi nem utalt arra, hogy megkísérelne szembeszállni támadójával. Rejtegethetett volna fegyvereket a ruhája alatt, ám úgy vélte, neki nincs rá szüksége. Csupán egyetlen mozdulatot tett, kezét sem emelve fel, csupán a fejét mozdítva hátradobta az arcát takaró csuklyát, felfedve az asszony előtt az arcát. És az asszony megállt, hogy aztán egy pillanattal később térdre zuhanjon, úgy ejtve ki kezéből a véres fegyvert, mintha izzó vasat szorongatott volna. Tekintetét a földre sütötte, és olyan hangokat adott ki magából, mint amit a farkasok elől éppen csak megmenekült őzsuta ad ki, amikor ismét találkozik az anyjával. Sírás és nyöszörgés hallatszott. Az idegen nem szólt egy szót sem, csupán felemelte egyik
kezét, és gyengéden végigsimított az asszony fején, aki térden csúszva közeledett hozzá, és csókokkal borította el a csuklyás mezítelen lábát, nem foglalkozva a kosszal és a mocsokkal, ami a szokatlanul fehér bőrt borította. A nyomorék semmit nem értett az egészből. Döbbenten figyelte, amint az idegen lehajol, és felsegíti az asszonyt, aki a fejét sem meri felemelni arra a férfira, akit alig néhány másodperccel ezelőtt még ki akart belezni. Apró nyálfolyam csordult le a nyomorék állán, s amikor rádöbbent, mennyire elbambult, dühösen letörölte a kézfejével. Itt az ideje, hogy valaki véget vessen ennek az őrületnek, döntötte el, és egy lendületes rúgással kivágta a Mazda ajtaját, ahol eddig lapult. Nem volt szükség rá, hogy észrevétlen maradjon, két ellenfelet úgysem tud meglepni. Bízott önnön erejében, brutalitásában. Ketten sem állíthatják meg. Akkor hát dögöljetek meg! Az idegen ekkor fordult először szembe vele úgy, hogy nem takarta semmi az arcát. És amikor a nyomorék megpillantotta azokat a szelíd, mogyoróbarna szemeket, a jellegzetes arcvonásokat melyeket még manapság is látni lehetett, ha mostanság olyan helyre tévedtek, ahol keresztény emberek laktak egykoron, elbizonytalanodott, és a kezében tartott fegyver súlya hirtelen százszorosára növekedett. Nem lehetett összekeverni senki mással. Igen, Ő volt az. Visszatért, hogy ismét magára vegye a világ bűneit, ahogyan kétezer esztendeje egyszer már megtette.
Akkor megfeszítették, most alighanem plazmasugarak fogják darabokra tépni. Jézus! motyogta a nyomorék, és térdre hullott az idegen előtt, aki szelíden mosolyogva nézett le rá, és tekintetéből megbocsátás sugárzott. 2. A Próféta Párizs, 2005. szeptember 15. Mint az később kiderült, Samuel Rodgers nem volt Jézus Krisztus. Mi több, nem is tartotta magát a Megváltónak. Igaz, azt beismerte, hogy a nagyfokú hasonlóság őt is minden alkalommal megdöbbenti, valahányszor szembesülnie kell annak a személynek az ábrázolásával képek, szobrok és hasonlók formájában, akire a keresztény vallás épül. A fejét kezdetben szándékosan kopaszra borotválta, hogy ezzel is csökkentse a hasonlóságot, ám idővel be kellett látnia, hasztalan küzd a hasonlóság ellen. Rodgers mindig hasonlóságot mondott, sohasem egyezőséget vagy azonosságot. Minden szava megfontoltnak tűnt, s aki hallgatta, meg volt arról győződve, ez az ember mindig pontosan tudja, mit kell mondania. Senki nem kérdezte, honnan jött, mint ahogy a céljai felől sem érdeklődtek. Úgy tűnt, az asszony és a nyomorék is egyaránt valamiféle, az üdvözülés előtti utolsó próbaként tekintenek a felbukkanására, s bár Rodgers többször is nyomatékosan kérte őket arra, hogy ne szólítsák Jézusnak, sem Krisztusnak, valahogy egyikük szája sem állt rá más névre. Így aztán a harmincas éveiben járó férfi szomorkás mosollyal arcán vette tudomásul, hogy új ismerősei a Megváltót látják benne.
Samuel Rodgers azonban másban is különbözött a Megváltótól. Bőre hófehér volt, szeme pedig vörösen csillogott. Albínó volt, egyike azon embereknek, akiknek a bőréből hiányoztak a pigmentek. Csuklya nélkül félelmetes jelenségnek tűnt, különösen a hihetetlen hasonlóság miatt. Mintha valamelyik Krisztust ábrázoló szentkép vagy szobor elevenedett volna meg. Bár sem a tenyerén, sem a lábfején nem voltak stigmák és valószínűleg máshol sem a testén, egész megjelenésében volt valami megmagyarázhatatlan, valami felsőbbrendű. Gesztusai, arcmimikája, minden apró mozdulata olyan ember képzetét keltette, aki évszázadok tapasztalatával bír. Ám Samuel Rodgers alig volt több külsőre, mint harminc esztendős. És mégis Az egyik romos bérházba húzódtak vissza. Egyikük sem foglalkozott az odakint heverő halottal. Noha a nyomorék egykor barátjának tartotta Vérmongúzt, most elméjét csupán egyetlen gondolat töltötte ki: semmiképp nem szakadni el a Megváltótól. Az asszonyt hasonló gondolat gyötörhette elárulta a szeme. Most mindketten ott térdepeltek a hideg kőpadlón Rodgers lábai előtt; a férfi hasztalan próbálta jobb belátásra bírni őket. Kérlek, testvéreim, ne szólítsatok Jézus Krisztusnak! próbálkozott utoljára Samuel Rodgers, ám amikor a másik kettő nem engedelmeskedett neki, mintha egy pillanatra halvány, elégedett mosoly jelent volna meg a szája sarkában. Én nem vagyok a Megváltó, csupán a
Prófétája Arra kérlek titeket, testvéreim, hogy Rodgers testvérnek nevezzetek! Az asszony félve emelte fel a fejét. Jéz kezdte halkan, majd gyorsan helyesbített: Rodgers testvér! Szeretném, ha zarándokutad során melléd szegődhetnék A nyomorék felkapta a fejét, és sietve bólogatni kezdett, mintha attól félne, hogy ez az alkalom egyszeri és megismételhetetlen, s aki nem dönt most, az örökre elkárhozik. Én is. Én is. A férfi lassan elmosolyodott, és széttárta karját. Semmim nincs felelte, miközben tekintete megpihent a két jelenlévőn. Mellettem csak nélkülözésben lesz részetek Nem tudok csodát tenni, mint egykoron Jézus Krisztus, és a hit nem véd a gépek lövéseitől sem Nézzetek magatokba, és fontoljátok meg, érdemes-e mellém szegődnötök, s nem járnátok-e jobban, ha visszatérnétek sajátjaitok közé, testvéreim! Szavait áhítatos csend fogadta. Az ő szájából a semmi az egész világgal felért. Kárhozat vagy üdvözülés, ez járt a két bűnös lélek agyában. Nem volt nehéz meghozni a döntést. Az évezredes tanítások nem múltak el nyomtalanul. S jóllehet, Samuel Rodgers nem nevezte magát Jézus Krisztusnak, a nyomorék és az asszony lelke legmélyén meg volt arról győződve, hogy a Megváltó előtt térdepelnek. Vagy az Új Megváltó előtt. Veled tartok mormogta az asszony.
Veled tartok suttogta a nyomorék. Samuel Rodgers elmosolyodott. Keljetek fel, testvéreim! kérte őket. Az új világban mind egyenlők vagyunk Öleljétek és csókoljátok meg egymást, ezzel fejezve ki összetartozásotokat! A nyomorék félszeg pillantást vetett az asszonyra, aki máris ölelésre tárta karját, majd óvatosan közelebb lépett, és két gyors puszit adott új társa arcára, a szeme sarkából mindvégig új szellemi vezetőjüket figyelve. Rodgers elégedetten bólintott. Mától testvérek vagytok! mondta kenetteljes hangon, majd az asszony felé fordult, miközben a ruhája alól egy apró fiolát húzott elő, és lecsavarta a kupakját. Hogy hívnak, leányom? Viktória felelte az asszony némileg felbátorodva. Viktória Bosch. Igaz keresztény vagy? Az asszony elvörösödött. Az voltam válaszolta az igazságnak megfelelően, mert úgy érezte, Rodgers testvér pillantása a szíve mélyére hatol, s egy szemvillanás alatt kiolvas minden bűnt onnan, amit az elmúlt hónapok, évek során követett el. Márpedig azokból akadt jócskán. Ha a túlélésre koncentrál az ember, ott nincs helye a könyörületnek. Krisztusom, vétkeztem! Engedd meggyónni bűneimet, hogy megtisztulva szegődhessek melléd Rodgers bólintott. Sort fogunk keríteni rá! ígérete, majd néhány csepp folyadékot szórt az asszony fejére. Leányom, az új
keresztségben is tartsd meg a Viktória nevet, és légy büszke rá, hogy első vagy az új gyülekezetben. Az asszony elsírta magát örömében. Köszönöm, uram mondta, miközben térdre hullott a férfi előtt, s megragadva annak kezét, csókokkal halmozta el a kézfejét és az ujjait. Samuel Rodgers ezután a nyomorék felé fordult. S mi a te neved, testvérem? A férfi nehezen találta meg a hangját. Joseph felelte olyan hangsúllyal, mint aki szégyelli kimondani a saját nevét. Joseph Mi a vezetékneved? kérdezett vissza Samuel Rodgers, és közelebb lépett a nyomorékhoz, tekintetével megbéklyózva a másik szemét, s nem engedve szabadulni a láthatatlan kötelékek alól. Csak Joseph hajtotta le a fejét a nyomorék, és testtartása elárulta, mennyire szégyenkezik emiatt. Mintha ő tehetne róla Rodgers szélesen elmosolyodott, és barátságosan megveregette a vállát a férfinak. Joseph Ennél senki nem kívánhat többet mondta olyan lelkesen, mintha épp az imént kapott volna arról hírt, hogy véget ért a háború. Felemelte az üveget, és pár csepp vizet löttyintett a nyomorékra. Az új keresztségben is legyen a neved Joseph! Mert áldottak, akik az Ő útját járják, és szenvedéseik által üdvözülnek! Joseph és Viktória halkan megismételték az utolsó mondatot, mintha csak egy imát mondanának. Azután mindketten
nekiláttak, hogy megszabaduljanak ruhájuk egy részétől, ám Samuel Rodgers felemelte a kezét, és rosszalló tekintetet vetett rájuk. Még nem intette híveit. Majd eljön ennek az ideje is, ám odakint hideg van, és a szent tűz nem fűti még belülről testeteket. S a lélek nem mindenkit képes átmelegíteni Joseph Rodgersre nézett. Akkor most mit kell tennünk? Az albínó barátságosan a másik férfi felé bólintott, miközben eltette az üvegcsét, és megigazította a hátán a csomagját. A Sátán az igaz keresztényekre fenekedik mondta ezután, nehezen birkózva a lelkében háborgó haraggal. Nézzetek körbe, testvéreim! Látjátok ti is, mivé lett a világ?! A bűn és a fertő mindent elöntött, az igazak mártírokká váltak vagy rettegve lapulnak valahol A gépek a Sátán katonái, mint ahogy mindenki az, aki eddigi bűneit újabb bűnökkel tetézi Új hadseregre van szükségünk, hogy szembeszállhassunk a Sátánnal, és az angyalokkal karöltve visszaűzzük őket oda, ahonnan előbukkantak: a Pokol legsötétebb bugyraiba. Samuel Rodgers szuggesztív hangja egészen átitatta a két újkeresztényt. Látszott rajtuk, elég lenne egy apró mozdulat, egy szó, hogy akár puszta kézzel is nekirontsanak a kiborgoknak s eleméssze őket a forró plazmasugár. Ám Rodgersnek nem mártírokra volt szüksége. Ó, nem! Pontosan tudta, mit akar. Ahhoz, hogy felérj a hegycsúcsra, lépések sorát kell megtenned. S ő még csupán az első lépésen van túl
Most pedig megkeressük új testvéreinket! jelentette ki Samuel Rodgers, és gyors pillantást vetett az odakint kavargó hóesésre. Viktória, leányom, kérlek, vezess a tieidhez! Hadd részesüljenek ők is az áldásban, s legyenek katonái egy új seregnek, melynek a Sátán elűzése a feladata! Egy pillanatra elfelhősödött az arca. A holttestet pedig hozzátok magatokkal! Majd felváltva cipelitek. Hiszen ajándék nélkül mégsem mehetünk sehova 3. Területfoglalók Párizs, 2005. szeptember 17. A vashordóban égő tűz nem csupán meleget árasztott magából, hanem bevilágította a romos pincehelyiség belsejét is. A falak száraznak tűntek, ám néhol gyanús eredetű, barnás-vöröses színű foltok tarkították. A hordó tetejére erősített vasrudakon egy átalakított rohamsisak hevert, mely ezúttal kondérként funkcionált. Igaz, egyszerre nem fért bele túl sok étel, ám a hordót körbeülő négy alak amúgy sem dúskált az ételben. Amit főznek, az szűkösen elegendő lesz mindannyiuknak. Talán holnap szerencsésebbek lesznek, és találnak konzervet, vagy bármit, amivel megtölthetik a gyomrukat. Az egyik alak egy tejfelszőke férfi, nagyjából a harmincas éveinek közepében járhatott felállt, és egy odakészített, megperzselődött végű fadarabbal megkeverte az alkalmi kondér tartalmát, nehogy a nehezen megszerzett kis étel odaégjen. Bár, amilyen éhesek voltak, akkor sem ment volna pocsékba.
A füst lustán kanyargott felfelé, egy lavórból és egy egyenes alumíniumcsőből eszkábált légelvezető irányába, melyet szegekkel és madzagokkal erősítettek egy keresztgerendához, s a cső vége egy, a mennyezeten végigfutó repedés legszélesebb részéhez illeszkedett. Nem volt könnyű megoldani a füst elvezetését, ráadásul arra is ügyelniük kellett, hogy odafenn ne lehessen messziről észrevenni. Igaz, a gépektől még így is tartaniuk kellett azokat az átkozottakat nem a füst vezette volna nyomra, hanem a kibocsátott hőmennyiség, de a védelemre igazából a többi túlélő miatt volt szükség. A háború utáni Párizsban ezrével kínálták magukat a különféle búvóhelyek, pincék, többé-kevésbé jó állapotban maradt épületek, melyekben több ezer ember lapult. Senki nem vette magának a bátorságot, hogy akárcsak óvatos becslést is készítsen a túlélők számával kapcsolatban, ám a végeredmény alighanem a legoptimistábbakat is meglepte volna. A Párizs kül- és belterületein létesített fogolytáborokban több mint tizenötezer ember raboskodott a gépek ellenőrzése alatt, igaz, számuk napról napra fogyatkozott. Ugyanakkor az utánpótlás is folyamatos volt, a kiborgok rendszeresen szerveztek hajtóvadászatokat a felszínen, s csak az általuk ismert algoritmus alapján szétválogatva az embereket, egy részüket azonnal megsemmisítették, míg a maradék a szögesdrótok mögé került. Már javában kanalazták a szűkös fejadagokat, amikor az egyik férfi felkapta a fejét, és ujját felemelve csendre intette a többieket, akik éppen a holnapi tennivalók megbeszélésével voltak elfoglalva.
A romos pincére csend borult. Majdnem tökéletes csend. Így már tisztán kivehetővé vált az a zaj, amit az első férfi meghallott pontosabban csak megérezte, hogy valami nincs rendben, hiszen túl halk volt a nesz, hogysem azt emberi fül észlelje beszélgetés mellett ; mintha sok apró kéz dolgozott volna a kövek elhordásán, tisztán hallani lehetett, ahogy a kövek egymáshoz súrlódnak. Mi a pokol ez? kérdezte halkan az egyik nő. Társa megvonta a vállát, és jelentőségteljes mozdulattal felemelte a vasrudakból barkácsolt buzogányát, és elindult, hogy óvatosan körbejárja a pincét, s megkísérelje pontosan meghatározni, honnan jön a zaj. Menjetek a csapóajtóhoz! utasította a többieket, vissza sem nézve. A járása azt sugallta, sokat megélt már, és nem először kell harcolnia az életéért. Ám előbb még azt kell megtudnia, ezúttal miféle ellenséggel kerültek szembe. Ez volt a legnehezebb. Ha ismeretlen támadóik számbeli fölényben vannak, akkor felesleges az ellenállás, jobban teszik, ha csendben visszahúzódnak. Bár ez a pince remekül bevált rejtekhelyként, készleteik nem voltak túl nagyok, hogysem az életüket kockáztassák érte. A legszükségesebbek úgyis össze voltak készítve egy vászonzsákba, és az egyik asszony máris magához vette. A csapóajtón keresztül lejuthatnak a csatornarendszerbe, onnan pedig a legközelebbi feljáraton át egy régi, kifosztott hipermarketbe, ahonnan már egyenes út vezet
a felszínre. Ha eljutnak odáig, akkor valószínűleg megmenekültek. S nekiláthatnak új rejtekhelyet keresni maguknak. A kaparászás felerősödött. Immáron tisztán kivehető volt, hogy akárkik is lapulnak a fal túlsó oldalán, komoly erőfeszítéseket tesznek annak érdekében, hogy áttörjenek rajta. A férfi sokat megadott volna azért, ha tudja, hányan vannak odaát. Két-három fickóval még elbírtak volna, különösen, ha sikerül lesből rátámadni a behatolókra. Vajon tudják, hogy ideát vagyunk, tette fel magának a kérdést, és a fél karját odaadta volna azért, ha tudja rá a választ. Menekülni vagy harcolni? Nem volt könnyű választani, ráadásul még mielőtt meghozhatta volna a döntést, a fal átszakadt. Igaz, csupán tenyérnyi helyen, ám a férfi tisztában volt vele, hogy csak percek kérdése, mire szélesítik ki a behatolók annyira a nyílást, hogy egy ember is átjuthasson rajta. Ha pedig átjut, akkor vége, nincs tovább. Egy pillanatra fény villant a lyuk túloldalán. A férfi elméje regisztrálta, hogy egy zseblámpát látott, de igazából nem is gondolt rá. Csupán annyit tudott, hogy vagy elmenekül, vagy harcolni fog. Harcolni azért a kevésért, ami a háború után megmaradt neki. Utóbbit választotta. Amikor az újabb ütések tovább repesztették a falat, és tégladarabok hullottak a földre, a férfi felemelte a buzogányát, és felkészült rá, hogy szétlapítja az első behatoló koponyáját.
Nem maradt ideje rá. A lyukból érkező fény elvakította, és amikor felemelte a kezét, hogy egy pillanatra eltakarja a szemét, éles dörrenés hallatszott. A golyó könnyedén áthatolt a testén; ilyen közelről talán három ember is kevés lett volna, hogy megállítsa. A férfi hátratántorodott, a mellkasából lüktetve ömlött a vér, egy szempillantás alatt eláztatva a ruháját, és vörösre festve a falat előtte. Megpróbált kiáltani a társainak, hogy meneküljenek, de a szájából véres hab tört elő, és néhány, rekedt nyögésnél többre nem futotta. De nem is volt szükség a figyelmeztetésre. A lövés hallatán a csapóajtó mellett térdeplő asszony felrántotta a deszkákból ácsolt ajtót, és sietős mozdulatokkal ereszkedni kezdett lefelé a sötétségbe. Hamarosan a kis csoport másik két tagja is követte, és mire a behatolók elég nagy lyukat ütöttek a falba, a csapóajtó visszacsapódott a helyére, időleges előnyt biztosítva a menekülőknek. A férfi még élt, amikor az első behatoló becsusszant a falon ütött nyíláson. Ösztönösen megpróbált arrébb kúszni az idegentől, ám ereje elhagyta. Már csak percei voltak hátra az életéből. Egy magas, ösztövér alak lépett mellé, és ráirányította a zseblámpája fényét. A sárga fénysugár hatására a férfi behunyta a szemét, így nem láthatta, ahogy a fickó felemeli a pisztolyát Marha! A nyílásból egy szakállas alak lépett elő, és keményen ráütött a pisztolyt markoló férfi vállára. Golyót akarsz pazarolni rá? Magától is megdöglik, vagy
ha nem, szólj valakinek, hogy csapjon egyet oda a buzogányával Az ösztövér alak kelletlenül elvigyorodott. Csak azt gondoltam, hogy Ne gondolkodj, Queribus, bazzeg! szólt vissza az előző fickó, aki viselkedése alapján alighanem a csoport vezetője lehetett. Inkább azzal foglalkozz, hova tűnhettek a társai ennek a nyomorultnak? Merle megesküdött rá, hogy négy alakot látott bejönni az épületbe Az ösztövér alak megvetően a földre köpött. Ha az a fasz azt is látta volna, hol van a lejárat, akkor nem kellett volna ennyi időt elpazarolnunk a fal áttörésére válaszolta idegesen. Így is csodálkozom, hogy egyáltalán rájuk akadtunk. A főnök megcsóválta a fejét. Egyre nagyobb a pofád, bazzeg! Remélem, nem forgatsz olyan gondolatokat a fejedben, hogy esetleg átvedd a csoport irányítását! Jobban teszed, ha meghúzod magad, mielőtt igazán felbosszantasz! Queribus nem válaszolt, de a szeme elárulta, hogy a legszívesebben puszta kézzel fojtaná meg a főnököt. Nos, bazzeg? kérdezte a főnök. Te vagy a főnök, Sauveterre A főnök komoran bólintott, mozdulatában benne volt a megbocsátás, de az is, hogy innentől egy darabig rajta fogja tartani a szemét Queribuson. A menekülők egy zseblámpa halványan pislákoló fényénél botorkáltak előre. A csatornában térdig ért a víz, mely nem csupán fekete volt, de rendkívül büdös is. Most mégsem foglalkozott senki ezzel az aprósággal,
hiszen az életük volt a tét. Elöl a két asszony botorkált, hátul pedig a férfi, aki a hátvéd szerepét töltötte be. Gyakran megállt és hátranézett, tartott tőle, hogy támadóik megtalálják a csapóajtót, és akkor aligha fognak lemondani róluk. Mielőtt fel kell jutniuk a felszínre, és keresni maguknak egy alkalmas helyet, ahol meglapulhatnak egy darabig. Az már biztos, hogy hárman maradtak. A víz könnyű fodrokat vetett, ám a sötétben egyikük sem vette észre. Elszántan törtettek előre, nem foglalkozva semmivel, csupán néha pillantva hátra, hogy tudják, van-e értelme még továbbfutni, vagy jobban teszik, ha megállnak, és szembefordulnak üldözőikkel. Úgy tűnt, a szerencse melléjük szegődött. Bár ez ebben az átkozott világban úgyis csak időleges dolog. Egyetlen üldözőt sem hallottak, támadóik valószínűleg nem fedezték még fel a csapóajtót. Vagy megtalálták, de nem akartak kockáztatni. Hiszen a pincét elfoglalták, három szerencsétlen pedig megfelelő rejtekhely híján úgysem marad sokáig életben. Bosszúról pedig ostobaság lenne beszélni, hiszen amennyiben sikerül életben maradniuk, azzal is elégedettek lehetnek, ha találnak maguknak egy másik lyukat, ahol meghúzhatják magukat. Soha nem fognak visszajönni. Ezzel mindannyian tisztában voltak. Menekülők és támadók egyaránt.