RACHEL WARD. Számok. A menekülés

1

RACHEL WARD Számok A menekülés 2

3

1. fejezet V annak helyek, ahol az olyanokat, mint én, meg lehet találni. Rosszkedvűek, rosszak, unják magukat, magányosak. Olyan srácok, akik egyszerűen mások. A hét bármelyik napján, ha tudod, mit keresel, akkor megtalálsz minket: az üzletek háta mögött, a félreeső utcákban, a hidak alatt a csatornák és a folyók mellett, a garázsok környékén, a pincékben, a lépcsőházakban. Ezrével vagyunk. Ha ránk akarsz találni, persze. Hát ez az, a legtöbb ember nem is akar. Ha meglátnak bennünket, inkább félrefordítják a tekintetüket. Így könnyebb. El ne hidd, hogy mindenkinek egyforma esélye van. Marhaság. Örülnek, ha az utcán látnak minket. Örülnek, hogy nem vagyunk ott a suliban, együtt a gyerekeikkel, megzavarjuk a tanítást, tönkretesszük a szép kis életüket. A tanárok is örülnek, persze. Gondolod, hogy sajnálkoznak, ha hiányzunk az iskolából? A fenét! Örülnek neki, nem akarják, hogy az ilyenek ott legyenek az osztályban. Amúgy meg mi sem akarunk ott lenni. A legtöbben kisebb bandákban lógnak, ketten, hárman. 4

Töltik az idejüket. Én meg magam szeretek lenni. Azokat a helyeket szeretem megtalálni, ahol nincs senki ahol nem kell ránéznem senkire, ahol nem kell, hogy lássam a számaikat. Ezért zavart, amikor leértem a kedvenc helyemre, a kanális partjára, hogy már volt ott valaki. Persze, ha csak valami idegen lett volna, valami rozzant csöves vagy narkós, akkor elmentem volna valahová máshová. De hát ilyen az én szerencsém: pont az egyik srác volt az, McNulty tanár úr speciális osztályából. Az az izgága, magas srác, az a nagyszájú, akit Spidernek hívnak a többiek. Rám nevetett, amikor meglátott. Odajött hozzám, és megfenyegetett a mutatóujjával. Ejnye-bejnye! Mit csinálsz te itt, kiscsaj? Csak vállat vontam, és néztem a földet. Persze, nem hagyta annyiban. Nem bírtad már nézni az öreg McNulty képét, mi? Én nem hibáztatlak, Jem, megértelek, tisztára idegbeteg, ja, ki se kéne engedjék egyáltalán. Nagy szám ez a Spider. Tök magas, nyurga, meg olyan, tudod, aki mindig közel áll hozzád, ha veled beszél, aztán nem is érzi, mikor kellene hátrébb lépnie. Gondolom, ezért keveredik mindig verekedésbe a suliban is. Állandóan az arcodba mászik, érzed a szagát meg minden, még ha próbálsz elfordulni vagy félrehúzódni tőle, akkor is ott van. Nem bírja venni a jeleket, egyszerűen nem veszi észre magát. Az arcát nem láttam rendesen, mert a kapucnim le volt húzva a szemembe. De persze odadugta a képét, én meg próbáltam ösztönösen elfordítani a fejemet, és akkor a tekintetünk találkozott. Csak egy pillanatra. Ott volt. A szám. 20091215. 5

Ettől aztán még rohadtabbul éreztem magamat. Szerencsétlen. Nem sok esélye maradt, mi? Egy ilyen számmal? Mindenkinek van a szemében egy szám, de gondolom, én vagyok az egyetlen, aki ezt meg is bírja látni. Amúgy, én se csak úgy egyszerűen látom őket, persze, hanem valahogy ott vannak. A levegőben vannak. Vagyis inkább úgy belülről jelennek meg nekem. Érzem ezeket a számokat, valahol a szemem mögött érzem meg őket. De azért ott vannak, tényleg. Nem lényeg, ha nem hiszel nekem, attól még ott vannak. És tudom is, mit mutatnak. Akkor értettem meg, amikor az anyám meghalt. Mindig is láttam a számokat, már ameddig vissza bírok emlékezni. Azt hittem, mindenki látja. Sétáltunk az utcán, aztán ha valakinek a szemébe néztem, ott volt. Mindenkinek a saját száma. Anyám vitt az utcán, én meg olvastam lefele a számokat az emberek szeméből. Azt hittem, örül neki. Gondolja, milyen okos lánya van. Ja, persze. Egyszer mentünk az utcán, siettünk a társadalombiztosítási hivatalba, ott osztották a segélyt anyámnak minden héten csütörtökön, így aztán a csütörtök, az mindig jó nap volt. Anyám meg tudott venni mindent a sarki boltban, és akkor boldog volt, egy pár óráig. És akkor megnyugodott egy kicsit, beszélgetett is velem, néha még olvasott is. Szóval, ott siettünk az utcán, én meg nagy boldogan olvastam lefele a számokat a járókelők szeméből fennhangon. Kettő, semmi, egy, kilenc, kettő, egy, négy! Kettő, semmi, négy, hat, hét, kettő! Hirtelen az anyám megállt, aztán odafordított szemtől szembe magával. Leguggolt elém, szorította a karomat, láttam, 6

ahogy az erek kidudorodnak a karján, meg láttam, persze, a horzsolásokat is, meg a tűszúrások nyomait. Addig még soha nem tűntek fel ennyire élesen nekem. Aztán nézett, egyenesen a szemembe, az ingerültségét meg se próbálta leplezni. Na, idefigyelj, Jem! Nem tudom, hogy mit művelsz, de ezt most befejezed. Megfájdul tőle a fejem. Nincs erre semmi szükség. Rendben? Ne csináld, szóval a rohadt életbe fogd be a szádat! Elárasztott a mérge, a szavainak minden szótagja, mint a dühös darazsak fullánkja, belém szúródott. És közben egész idő alatt, ahogyan a szemébe néztem, ott volt a szám. Ott lüktetett, ott nyilallt már benn a fejemben: 20011010. Négy évvel később néztem azt a fickót a koszos öltönyében, ahogyan ráírta az űrlapra: A halál időpontja: 2001.10.10. Én találtam meg anyámat aznap reggel. Magam keltem, mint máskor is, felvettem az iskolai ruhámat, aztán raktam magamnak egy kis csokis pelyhet. Nem öntöttem rá a tejet, mert tiszta büdös volt, amikor kivettem a hűtőből. Úgyhogy félretettem a tejesdobozt, és inkább felraktam forrni egy kis vizet. Csak úgy magában ettem a Coco Pops pelyhet, amíg felforrt a víz. Akkor csináltam anyámnak egy kávét, és óvatosan bevittem neki. Még ágyban volt, nekidőlve az ágytámlának. A szeme nyitva volt. Letettem a kávét a padlóra, a tű mellé. Anya? mondtam neki, pedig tudtam, hogy úgyse válaszol. Nem volt már ott senki. Anyám elment. És a szám se volt ott. Én emlékeztem anyám számára, de akkor már nem volt ott az üres tekintetében semmi. Ott álltam egy pár percig, vagy egy pár óráig, nem is tudom, 7

aztán lementem az alattunk lakó szomszédhoz, és elmondtam neki. A nő feljött, hogy megnézze. Mondta, hogy várjak kint, ja, mintha eddig semmit se láttam volna, hülye tyúk. Még egy fél percet se volt benn, aztán kirohant hozzám a lépcsőházba, elhányta magát. Megtörölte a száját. Levitt a lakásába, meg hívta a mentőket. Aztán jött az a sok ember. Az egyenruhások: ők voltak a rendőrök meg a mentősök. Meg az öltönyösök: például az a fickó, aki felírta a papírra, hogy mikor halt meg az anyám. Meg az a nő, aki úgy beszélt velem, mintha idióta lennék. Ő vitt aztán el onnan, persze. Az egyetlen helyről, amit ismertem. A kocsijában, mikor az Isten tudja, hova mentünk, végig ezen járt az eszem, újra meg újra lejátszódott előttem az egész. De most nem láttam a számokat, csak szavakat. Három szót. A halál időpontja. A halál időpontja! Bárcsak tudtam volna, hogy a számok ezt jelentik! Ha el tudtam volna mondani anyámnak, akkor meg tudtam volna állítani ezt az egészet! Nem is tudom. Mert akkor mi lett volna? Ha anyám tudta volna, hogy csak hét évet tölthetünk együtt? Amúgy akkor is narkós lett volna. Nem volt semmi ezen a rohadt földön, ami meg tudta volna állítani. Totál függő volt. Nem nagyon bírtam már ott lenni a híd alatt Spiderrel. Persze, tudtam én, hogy a szabadban vagyunk, de mégis úgy éreztem, mintha be lennék zárva. Mintha csapdába estem volna. Szinte körbezárt, ahogy azzal az esetlenül hosszú kezével meg a lábával kalimpált, nem bírt megállni, persze. Meg az a szag. Leugrottam a vontatóútra, aztán otthagytam. Most meg hova mész? úgy kiabált utánam, hogy a betonfalakról visszhangzott a hangja. 8

Csak sétálok motyogtam. Jól van jött utánam Spider, megyek én is, aztán útközben dumálunk. Ja, beszélgetünk. Ekkor már teljesen mellém ért, túl közel is, hozzáért a karja a vállamhoz. Én meg csak mentem tovább, lehajtva a fejemet, ráhúzva a kapucnit. Alig láttam ki alóla, néztem a kavicsot meg a szemetet, ahogy az edzőcipőm talpa alatt mozog. Spider meg ott loholt mellettem. Tök hülyén nézhettünk ki. Én amúgy is eléggé alacsony vagyok a 15 éves koromhoz képest, ő meg mint egy ugrándozó fekete zsiráf, úgy ügetett mellettem. Próbált beszélgetni, de nem bírtam ráfigyelni. Bíztam benne, hogy végre abbahagyja, aztán lelép végre. Kizárt dolog. Tudod, Spider az a fajta, akinek szemtől szembe kell megmondani, hogy húzzon a francba, és valószínűleg még akkor se tűnik el. Szóval, te új vagy errefelé, mi? Csak vállat vontam. Kirúgtak a régi sulidból? Rossz kislány voltál, ugye? Kirúgtak a suliból, aha, meg kivágtak az utolsó otthonnak nevezhető helyről is, ja. Meg az előző helyemről is. Meg ahol azelőtt voltam, onnan is. Az emberek, úgy tűnik, egyszerűen nem bírnak velem. Azt sem értik, hogy szükségem van egy kis saját, személyes térre. Mindig csak meg akarják mondani, hogy mit csináljak. Azt hiszik, hogy minden rendben lesz, ha betartod a szabályokat, meg ha mindig kezet mosol, meg ha szépen, illedelmesen beszélsz. Persze. Fogalmuk sincs az egészről. Spider a zsebében kotorászott. Kérsz egy cigit? Van nálam. Na, jól van mondtam. Megálltam, aztán néztem, ahogyan előszed egy gyűrött cigis dobozt. 9

Adott egy szálat, meg odatartotta nekem az égő gyújtót. Előrehajoltam a cigit meggyújtani. Ahogy beszívtam a füstöt, megéreztem Spider szagát is. A szagtól hátra kellett húzódnom, miközben kifújtam a füstöt, de azért még valami köszönetfélét el bírtam motyogni. Előhúzott még egy szálat magának, de úgy, mintha a világon ez lenne a legfrankóbb dolog, aztán meg azt játszotta, hogy szépen lassan, színpadiasan fújta ki a füstöt. Nevettem rajta, de közben máson járt az eszem. Kevesebb, mint három hónapja van hátra. Ennyi. Ez a szerencsétlen meg ellóg a suliból, hogy itt cigizzen a kanális partján. Ez lenne a nagybetűs élet, mi? Volt ott egy rakat vasúti talpfa, arra leültem. A nikotin hatott, már nem voltam annyira ingerlékeny. De Spidert semmi nem bírta lenyugtatni. Járkált össze-vissza, felmászott a talpfákra, aztán leugrott, majd lábujjhegyen egyensúlyozott a kanális partján. Én meg gondoltam magamban: így fogja végezni a hülyéje. Leugrik valahonnan, aztán kitöri azt a retkes nyakát. Soha nem bírsz nyugton maradni? kérdeztem. Á, dehogy, nem vagyok én szobor. Vagy olyan viaszbábu, ja, mint a Madame Tussauds-ban, dehogy. Bennem van az energia, haver! Táncolt egy kicsit nekem, én meg mosolyogtam rajta, nem bírtam megállni. Évek óta most először volt kedvem valamin nevetni. Spider meg visszamosolygott rám. Tök szép, amikor mosolyogsz mondta vigyorogva. Na, ez betette. Nem bírom az ilyen személyes kis megjegyzéseket. 10

Menj a fenébe, Spider mondtam neki. Húzz el a büdös francba! Jól van már, haver! Nem akartam semmit. Oké, jól van de akkor se szeretem az ilyet. Persze, mert te nem szeretsz az emberekre még rá se nézni, ugye? Csak a vállamat vonogattam. Az emberek azt hiszik, magadnak való vagy, ja, mert mindig csak lefele nézel, és senkinek nem bírsz a szemébe nézni. És akkor mi van, csak rám tartozik. Amúgy megvan az oka. Megfordult, aztán belerúgott egy kavicsot a kanálisba. Tök mindegy. Na, idefigyelj, soha nem mondok neked többé semmi kedveset. Jól van így? Jól van mondtam. Persze, ekkor már elkezdett szirénázni bennem a riasztó, benn a fejemben. Mert az egyik részem pont valami ilyesmire vágyott mindennél jobban a világon hogy legyen végre valaki, akivel együtt lóghatok, hogy egy kis időre olyan legyek, mint mindenki más. De a másik részem is ott sikoltozott benn, hogy húzzak már innen a francba, hogy ne keveredjek bele semmi ilyesmibe. Először megszoksz valakit, aztán elkezded kedvelni, meg minden, aztán meg lelép. A végén mindenki lelép. Néztem Spidert, ahogy ott szökdécselt egyik lábáról a másikra, köveket szedett fel, aztán hajigálta belefelé a kanálisba. Ne menj bele, Jem, gondoltam. Egy pár hónap, és vége. Amikor Spider hátat fordított nekem, halkan feltápászkodtam a rakat talpfáról, ahol ültem, aztán elkezdtem rohanni. Semmit se szóltam neki, nem is köszöntem. 11

Hallottam a hátam mögött, hogy kiabál utánam: Hé, hova mész? Azt akartam, hogy maradjon ott, ahol van, hogy ne kövessen. A hangja elhalkult, ahogy nőtt közöttünk a távolság. Jól van, menj csak! A suliban úgyis találkozunk! 12

2. fejezet M cnultynál elszakadt a cérna. Valahol biztos jól felbosszantották. Bárhogy is volt, a lényeg, hogy marhára ránk szállt. Semmi susmus, nincs beszélgetés, lehajtod a fejed, a papírt nézed, angoldolgozat, harminc perc. Az a baj, hogy én meg mindig befordulok, ha valaki meg akarja mondani nekem, mit csináljak. Aztán nem csinálok semmit, csak el akarom küldeni őket a jó büdös francba. Majd megcsinálom akkor, amikor én akarom. Ez amúgy még akkor is így van, ha éppen valami olyasmiről van szó, amit mondjuk még szeretnék is csinálni. Na, ez az angoldolgozat speciel nem ilyen volt. Ne érts félre, tudok én olvasni, egész jól, de nem valami gyorsan. Az agyamnak szüksége van egy kis időre, hogy összerakja a szavakat. Ha meg igyekszek, és próbálok gyorsan olvasni, akkor az egész összegabalyodik, a szavak akkor már nem jelentenek semmit se. Amúgy meg most is próbáltam kihozni magamból, amit lehet. De tényleg. Karen, a nevelőanyám párszor már elég jól beolvasott nekem, amiért lógok a suliból. Tudod, hogy megy az ilyen. Ideje, hogy elkezdj végre tanulni is fontos, hogy legyen valami végzettséged az élet nem játék Karen beszélt már 13

egy csomó emberrel az ügyemben, bejött a suliba is, meg beszélt a szociális segítőmmel is, minden ilyen figurával beszélt, gyaníthatod, hogy kikkel. Gondoltam, nem kellene megint kiakasztani. Megcsinálom én ezt a dogát, persze, felégörnyedek egy kicsit, de aztán legalább nyugtom lesz. Az osztályban mindenki csendben volt, a változatosság kedvéért. Érezték McNulty idegbeteg hangulatát, aztán nem akarták túlfeszíteni a húrt. Kicsit zörgették a papírt, meg sóhajtoztak néha, de amúgy mindenki csendben ült a helyén és dolgozott, vagy legalábbis úgy tett Ekkor minden előzetes figyelmeztető jel nélkül valami berobbant a terembe. Kivágódott az ajtó, majd kiszakadt a zsanér, neki a falnak, Spider meg, mint akit ágyúból lőttek ki, berontott az osztályba, kis híján felbukott. A szép kis csendnek annyi volt. Mindenki elkezdett röhögni meg kiabálni neki. McNulty persze nem volt elragadtatva az egésztől. Mit gondolsz te, hogy csak így berontasz az osztályterembe? Menjél innen kifelé, vissza a folyosóra, fiam, aztán próbálj meg bejönni úgy, mintha civilizált ember volnál! Spider tette, mintha összezuhanna, meg egy jól eltúlzott sóhaj kíséretében a szemét forgatta. Oh, uram, hagyja már ezt! Már régen idebenn vagyok, vagy nem? Megjöttem, itt vagyok, ennyi. McNulty halk hangon, de nyomatékkal beszélt, tudod, milyen az ilyen, próbált ura maradni a helyzetnek. Azt csinálod, amit mondtam, és akkor elkezdhetjük újra. Muszáj ezt, uram? Minek csinálja ezt velem? Nem is kéne, hogy itt legyek, de én eljöttem, itt vagyok, mert tanulni akarok. Kivigyorgott az osztályra, azok meg röhögtek, mint a gép. 14

Miért akar nekem ilyen fájdalmat okozni, uram, hogy kiküld? McNulty vett egy mély lélegzetet. Nem tudom, miért döntöttél ma úgy, hogy csatlakozol hozzánk, de itt vagy, valami idehozott. Szóval, ha valóban csatlakozni akarsz hozzánk, és remélem, tényleg ez a szándékod, akkor fogod magad, kimész, és szép csendben, ahogyan megkértelek, visszajössz. Akkor majd folytatjuk az órát. Hosszú szünet következett, a tanár meg Spider csak nézték egymást. Az osztály is elcsendesedett, mindenki várta, hogy mi fog ebből kisülni. Először Spider csak állt ott, bámulta a tanárt, szinte mozdulatlanul, csak az egyik lábát rázta. Aztán fogta magát, megfordult, és elindult az ajtó felé. Minden szempár rátapadt, néztük, ahogy kimegy, becsukja az ajtót maga után. Most meg mi van? Felhördült az osztály, amikor újra megjelent az ajtóban, kihúzta magát teljes magasságában, de azért tök laza volt. Megállt a küszöbön. Reggelt, uram! biccentett oda a tanárnak. Jó reggelt, Dawson! McNulty-nak elég borús volt még azért a képe, nem igazán tudta mire vélni Spider viselkedését. Aggasztotta, hogy miért volt ilyen könnyű kis győzelem ez. Letette a dogát, meg papírt és tollat a srác padjára. Ülj le, fiam, a helyedre, aztán kezdj hozzá a dolgozathoz? Spider odavonszolta magát a padjához, a tanár meg előrement, megállt és végigmérte az osztályt. Rendben vagyunk, akkor mindenki folytathatja. Még huszonöt percig írhatjátok. Aztán majd meglátjuk, mire vagytok képesek! De az a feszült légkör már odavolt, Spider érkezése 15

tönkrevágta az egészet. Az osztály nyüzsgött, fel volt spanolva. Mindenki fészkelődött, ment a duma a padsorok között, zörögtek a székekkel. McNulty meg próbált ura maradni a helyzetnek, rászólt egy-egy emberre: Szemek a papíron! Ne piszkálj sehova! De már vesztes csatában hadakozott. Ami engem illet, a szavak a papíron összefolytak, táncoltak a betűk a szemem előtt. Értelmetlen volt az egész, mint valami sorminta, semmi egyéb. Lehetett volna kínai vagy arab is akár. Az volt a baj, hogy azon rágódtam, vajon Spider most miattam jött vissza a suliba? Ott, a kanális partján éreztem, kezd kialakulni valami kapcsolatféle közöttünk, na, ez aztán rendesen megrémített. Kerültem is azóta Spidert, de azt nem gondoltam volna, hogy esetleg neki is eszébe juthatok. Mostanáig. Mert megesküdtem volna rá, hogy amikor a padjához vonszolta magát, rám kacsintott. A pofátlan majom! Mit gondol ez magáról? A délutáni órán McNulty már besokallt. Ment a háttérzaj, a röhögés, a duma, mint rendesen, aztán egyszer csak leállított bennünket. Na, rendben! Tegyétek el a könyveteket, a tollat is, a papírt is! Mindenki! Most azonnal! Mit akar már megint? Gyerünk, igyekezzetek! Tegyetek el mindent. Beszélnünk kell valamiről. Forgattuk a szemünket, ásítoztunk. Ja, persze, értjük már, most jön a kis szentbeszéd. Elrámoltuk a cuccunkat a táskába, vagy betömtük a padba meg a zsebünkbe, aztán vártuk a szokásos cseszegetést: Elfogadhatatlan viselkedés magatokkal szúrtok ki semmi tisztelet De nem ez történt. 16

Ehelyett a tanár csak járkált fel-alá a padsorok között, megállt egy-egy embernél, aztán mindenkinek mondott valami ilyesmit: Munkanélküli. Pénztáros. Kukás. Mikor mellém ért, meg se állt. Takarító. Ennyit mondott, aztán ment is tovább. Mikor kész volt mindenkivel, előrement, és szembefordult velünk. Na, oké, ettől hogy éreztétek magatokat? Néztük magunk előtt a padot, vagy bámultunk kifelé az ablakon. Hát, pont úgy éreztük magunkat ettől az egésztől, ahogy a tanár akarta. Szarul. Mindannyian tudtuk nagyon is jól, milyen jövő vár ránk a suli után, nem kellett, hogy egy ilyen kis faszfej emlékeztessen rá bennünket. Aztán végre Spider törte meg a csendet. Én frankón érzem magam, uram. Ez az egész csak a maga véleménye, ennyi. Nem jelent ez szart se. Ettől én még azt csinálok, amit akarok, nem igaz? Nem, Dawson, nem. Pont ez a lényege az egésznek, és azt akarom, hogy erre mindenki odafigyeljen. Per pillanat ezzel a hozzáállással nincs más hátra, ide juttok. Azonban ha összeszeditek magatokat egy kicsit, ha koncentráltok, ha az utolsó tanévben még mindent megtesztek, ami tőletek telik, akkor minden másképpen alakulhat. Ha le tudtok érettségizni, ha jó lesz a bizonyítványotok, akkor sokkal több mindent elérhettek. Anyám is pénztáros a szupermarketben tette hozzá Charmain, aki két paddal mögöttem ült. Persze, és nincs is ezzel semmi baj, de te, Charmain, te lehetnél a szupermarket vezetője is, ha akarnál. Nem kell mást tennetek, csak előre nézni, a jövőtök felé, aztán szépen 17

ráébredni, mi is az, amit így elérhettek. Mit látsz a jövődben, mivel foglalkozol? Na, gyerünk, mondjátok el, mit fogtok csinálni egy év múlva, két év múlva, öt év múlva? Laura, te kezded! És ez így ment körbe az egész teremben. A legtöbben meg igazából semmit se tudtak mondani. Vagyis hát, annyit tudtak, hogy a jövőbeli karrierjük nagyjából tényleg az, amit a tanár először rájuk osztott. Amikor Spiderhez ért, még a lélegzetemet is visszatartottam, úgy figyeltem. A srác, akinek nincs jövője. Mit is mondhatna? Ő meg, persze, kész volt a válasszal. Kiegyenesedett, kihúzta magát a székén, aztán mintha csak valami nagy tömeghez beszélne, úgy kezdett bele: Öt év múlva fekete BMW-vel cirkálok majd az utcákon, szól a zene a kocsimból, a zsebem meg tele lesz pénzzel. Az osztály röhögött. McNulty meg igyekezett megsemmisítő tekintettel nézni Spiderre. És hogyan, Dawson, hogyan akarod ezt elérni? Egy kis ez, egy kis az, uram. Adok-veszek. Na, erre aztán megváltozott a tanár ábrázata. Lopás, Dawson? Kábítószer-kereskedelem? kérdezte hidegen. Ingatta hozzá a fejét is. Szóhoz sem tudok jutni! Törvényszegést akarsz, Dawson? Nyomorult kis drogdealer akarsz lenni? Ennyit akarsz elérni, fiam?! Ennyit, mert ez az egyetlen lehetőség, hogy innen közülünk bárki is szerezzen egy kis pénzt. Magának milyen kocsija van, uram? Az a kis piros Astra ott a parkolóban? Tanítás? Dolgozik már húsz éve? Tudja, mit mondok magának: én aztán nem fogok Astrát vezetni, uram, az biztos! 18

Na, elég, Dawson, ülj vissza a székedre, és fogd be a szádat! Halljunk valaki mást! Jem, te például mit tudnál mondani? Én? Honnan is tudhatnám én, hogy mi fog történni velem? Még azzal sem vagyok tisztában, hogy egy év múlva vajon hol fogok lakni. Miért kell ennek a fickónak így kínozni minket, minek gyötrődünk itt a hülye kérdései miatt? Vettem egy nagy levegőt, aztán amilyen kedvesen csak tudtam, megszólaltam: Én, uram? Én tudom, mit akarok. Jó, mondd csak el nekünk! Direkt belenéztem a tanár szemébe. 20231225. Mennyi idős lehet most? Negyvennyolc? Negyvenkilenc? Kb. akkor megy majd nyugdíjba. Pont karácsony napján? Kegyetlen az élet, mi? Szépen tönkrevágja a családja karácsonyi ünnepeit egy életre. Meg is érdemli, a rohadt szemét. Uram kezdtem, én pontosan olyan akarok lenni mint maga. Elsőnek még nem értette, ragyogott a feje, húzta mosolyra a száját, aztán egy másodperc múlva már rájött, hogy szívatom. Lefagyott az arca, ingatta a fejét. A szája egy vékony vonallá keskenyedett, lehetett látni a kiálló csontokat, ahogy összeszorította a fogsorát. Vegyétek elő a matematikakönyvet! üvöltötte, de aztán már csak dünnyögött a bajusza alatt. Csak vesztegetem itt az időmet veletek. Csak vesztegetem az időmet. Az osztályból kifelé jövet Spiderrel összecsaptuk a tenyerünket. Általában nem szoktam semmi ilyesmit csinálni, de most a kezem úgy emelkedett a levegőbe, mintha a saját akaratát követte volna. 19

Tetszik a stílusod! mondta, meg bólogatott is hozzá helyeslőleg. Jól megadtad neki. Bejött. Köszi mondtam. Spider? Igen? Te nem drogozol, ugye? Nem hát, semmi komolyat. Csak fel akartam húzni. Még túl könnyen is ment. Hazafelé mégy? Nem még, büntetésben vagyok. Az órák után vártam mindig egy néhány percet, hogy a tanulók elhagyják a suli épületét. Karen ugyanis ott várt kinn a kapunál. Hozott-vitt engem az iskolába meg onnan haza mindennap, csak addig, amíg ki nem érdemlem a bizalmát, persze. Nehogy már meglássanak vele. Na, helló, akkor majd találkozunk! Persze, helló! Kihajította a táskáját az ajtón, aztán utána száguldott ő is, én meg csak néztem, ahogy elmegy, és azt gondoltam: Spider, ne drogozz, az Isten szerelmére. Ez veszélyes. 20

3. fejezet O któber volt. Tudod az a fajta igazi szürke nap, amikor nincs semmi fény. Nem is az, hogy csak esett az eső, hanem az eső, az valahogy mindenütt ott volt, a levegőben, az arcodon, minden mást kizárt. Éreztem, ahogy átáztatja a kapucnimat, a vállam meg a hátam is fázott már. Lent voltunk a szupermarket háta mögött, ahol a betonfalak leértek a kanális partjára. Be kellene menni az üzletbe, ott legalább nem esik. Spider csak a vállát vonogatta meg szipogott. Ma még az ő mozdulatai is meglassultak. Ez az idő kiszívta belőle is az energiát. Nincs pénz. Amúgy meg azok a biztonsági őrök is rám vannak szállva. Én nem maradok itt. Hideg van, büdös meg tök unalmas. És ezenkívül? kapta el a tekintetemet Spider. Ezenkívül meg szar. Röhögött rajta, de aztán megfordult, és elindult lefelé az ösvényen. Jól van, menjünk el hozzánk! Csak a nagyanyám van otthon, rendes nagyi! 21

Egy kicsit elbizonytalanodtam. Belementünk itt valamiféle együtt lógásba Spiderrel, suli után meg a hétvégéken, mióta Karen lazított egy kicsit a fegyelmen velem kapcsolatban. Persze, nem lógtunk együtt állandóan, Spider néha inkább elment bandázni a srácokkal a suliból. Ezekről csak annyit tudtam, hogy addig bandáztak együtt, amíg ki nem tört valami veszekedés, vagy akár még verekedés is, aztán egy ideig megint nem ment velük. A fiúkkal mindig valami ilyesmi történik. Tisztára, mint az állatoknál, nem? Mint a majmok vagy az oroszlánok: meg kell küzdeni a pozíciókért, aki az erősebb, az a főnök. Amúgy meg mindegy is, miért nem volt velük ezen a szombaton, a lényeg, hogy itt volt velem, és rohadtul untuk magunkat. Nem lehetett semmit se csinálni. Felmenni valakihez, azért az már nagy szám volt nekem. Még soha senki nem hívott el magához. Még amikor kicsi voltam, akkor se. Nem voltam az a fajta kiscsaj, aki a barátnőjével kiugrándozik az osztályteremből kéz a kézben, aztán csak vihognak állandóan. Hozzánk elhívni valakit, az meg aztán végképp nem volt összeegyeztethető az anyám életstílusával. Nem is tudom mondtam vonakodva. Mint általában, most is aggasztott, hogy valaki ismeretlennel kell majd találkoznom. Nem tudom ilyenkor, hogy rájuk merjek-e nézni egyáltalán. Az emberek azt hiszik, hogy valami rejtegetnivalóm van, azért nem nézek a szemükbe. Pedig igazából csak arról van szó, hogy kívül akarok maradni az életükön. Túl sok az az infó, amit a szemükben látok. Ahogy gondolod mondta Spider, majd a zsebébe gyűrte a kezeit, és elindult hazafelé egyedül. 22

Az eső meg idegesítően hullott egyre az arcomba. Ne, várj már! kiáltottam, és utána rohantam. Együtt baktattunk tovább, kapucni fel, fej le, keresztül a koszos londoni esőn. Nagyjából öt percbe telt, amíg megérkeztünk, kis bérházi lakás volt a Park Estate elején. A házsor közepén helyezkedett el, a földszinten, még egy kis előkertje is volt. A kert az nem volt semmi, egy kis fű meg egy pár virág, de a csúcs az a sok kis szobor, meg minden, ami benne volt: a manók meg az állatok. Vicces volt. Frankó kis kert! mondtam félig poénból, félig komolyan. Spider elhúzta a képét. A nagyanyám mondta. Tisztára nem normális. Átugrott az alacsony kis kerítésen, aztán bement a kis szobrok közé. Már lendítette is a lábát, hogy szétrúgja az egyik különösen csúnya manónak a fejét. Ne, ne csináld! kiáltottam neki. Megállította a lábát. Tök aranyosak. Ne bántsd őket! Te jó Isten! Te is kezded? megrázta a fejét. Spider megvárt a bejárati ajtónál, amíg kinyitottam a kiskaput. Fémcsőből volt, és hámlott le róla a festék mindenhol. Amikor végigmentem a kis járdán, csak akkor nyitott be a házba. Nem volt kulcsra zárva. Spider bekiáltott: Csak én vagyok az, nagyi! Itt van egy haverom is! Elég ideges voltam, néztem Spidert. Azt mondta: haverom. Ez tetszett nekem. Volt egy kis keskeny folyosó, az vezetett az előszobába. Ott minden polcon, minden létező felületen volt valami: kis porcelán állatok, tányérok, vázák. Voltál már zsibvásárban? 23

Tudod, ahol a kocsi csomagtartójának a tetejére kipakolnak mindenféle ócska cuccot. Na, most képzeld el azt a cuccot, ami a zsibvásár végére megmarad, amit nem vesz meg senki, és akkor képben vagy. Az mind itt volt. A levegő meg egészen sűrű a cigarettafüsttől. Nem volt nyitva az ablak, nyilván. A füst a szomszédos szobából gomolygott át. Spider arra ment, én meg utána. A nagyanyja ott ült a reggelizőpultnál, előtte az újság, egy csésze tea a keze ügyében, és cigizett. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint az unokája. Kicsi volt, fehér, mint én, és sötétlilára festett, rövid tüsi haja volt. Az arca ráncos, elég kemény vonásokkal. Néztem Spidert, ahogy odahajol megpuszilni a nagyanyja arcát, gondoltam, hogyha ezt az utcán látom, akkor eszembe se jut, hogy ők egyáltalán egy családba tartozhatnak. De hát ma már így megy ez, vagy nem? A régi családi fényképek idején ez másképp volt, tudod: apu, anyu, két gyerek, szépen felöltözve, mindenki tök egyforma. Volt ilyen egyáltalán? Vagy van még most is valahol? Hát itt mifelénk ilyen nincs, az biztos. A családok errefelé ilyenek, mint a Spideré: csak a nagyanyja. Vagy mint az enyém: senki. Színre meg: fekete, fehér, barna, sárga, akármi. Ez már csak ilyen. Spider hátrébb állt, hogy a nagyanyja lásson engem is. Szia szólt hozzám. A nevem Val. Megpróbáltam lefele nézni, de valamiért egy kicsit felpillantottam, és akkor ő rögtön a szemembe nézett. Nem tudtam elkapni a tekintetemet. Hihetetlen szemei voltak: mogyoróbarna szembogár a tiszta szemfehéren, a sok füst ellenére. És nem is úgy nézett vele, mint mások. Teljesen befogott a tekintetével, tényleg látott engem. Leolvastam a 24

számát: 2054220. Még negyvenöt év, ennyi dohányzás mellett. Az igen! Hát te ki vagy? kérdezte. A szavai egy kicsit nyersnek tűntek, de szerintem ő nem így értette. Meg voltam zavarodva a tekintetétől, még a nevemre sem emlékeztem. Olyan voltam, mint a nyúl, akit megbénít a kocsi fényszórója. Spider sietett a segítségemre. Ő Jem, nagyi. Megyünk tévét nézni. Mindjárt, mindjárt. Ne siessetek annyira. Ülj csak ide egy percre, Jem. A fejével biccentett, úgy mutatott a mellette levő székre. Nagyi! Hagyjad már! Ne szállj rá! Te ebbe ne szólj bele, Terry! Ne is figyelj rá, ülj csak ide! Megveregette a kezével a széket, apró, ráncos keze volt, meg sárga behajlott körmei. Engedtem neki, és letettem magam a székre. Spider nagyanyja nem olyan fajta embernek tűnt, akinek ellent lehet mondani, de nem csak ezért ültem le mellé. Éreztem a levegőben, hogy valami vibrál közöttünk, mint az elektromosság. Ijesztő volt, de ugyanakkor izgalmas is. Még mindig nem tudtam levenni róla a tekintetemet. A széken egy kicsit feljebb csúsztam, hogy kényelmesebben üljek, ő meg letette a cigijét, és megfogta a kezemet. Tudod, hogy mennyire utálom az ilyen kontaktust, de a kezemet nem húztam el. Nem tudtam. És ezt mindketten éreztük, valami vibrált, ahogy a bőre az enyémhez ért. Ahogy a száján kifújta a cigifüstöt, a bűz megcsapta az orromat. Kicsit felkavarodott a gyomrom az egésztől. Szeretem én a cigit, persze, mint bárki más. De a más bűze, az más. Azt 25

mégse. Még soha nem találkoztam senkivel, aki ilyen lett volna, mint te mondta. Én meg azt gondoltam: Hát persze, hogy nem. De honnan tudja? Tudod, mi az az aura? kérdezte. Erre Spider, aki közben kiment az előszobába, gúnyosan felhorkant. Hagyjad már, nagyi! Hagyd már békén, te vén boszorkány! Fogd be a szádat, Terry! kiáltott neki Val, majd visszafordult hozzám, és nyugodt hangon, lassan beszélt nekem. A szavait olyan teljesen befogadtam, mintha nem csak a füleimmel, de az egész testemmel figyeltem volna rá. Neked van a legkáprázatosabb aurád, amit valaha is láttam. Lila és fehér. Teljesen körbevesz. A lila mutatja a spirituális energiádat, a fehér pedig, hogy képes vagy koncentrálni ezt az energiát. Ez egészen kivételes, még soha nem láttam senkit, akinek ilyen erőteljes lett volna az aurája. Nem igazán fogtam fel, hogy miről is beszél, de érteni akartam. Az aurád, Jem, energia, amit magaddal viszel, körülötted vibrál. Az emberek aurái eltérő színűek. Az aura többet elmond egy emberről, mint bármi más. Mindenkinek van aurája, de ezt nem mindenki látja. Csak az olyan szerencsések, mint mi. Val hunyorított, résnyire nyitott szemmel, és úgy nézett rám. Ugye, te is látod, Jem? Nem mondtam őszintén. Én nem tudom, mi ez az egész. Mi lenne, hülyeség! Hülyeséget beszél, annyi az egész! 26