A tánctörténet tantárgy vizsgatételei.

A tánctörténet tantárgy vizsgatételei. 1) A tánc eredete. 2) Az egyiptomi táncművészet. 3) Az indiai táncművészet. 4) A kínai és japán táncművészet. 5) A görög táncművészet. 6) A római táncművészet. 7) A kora-középkor és a lovagkor táncművészete. 8) A reneszánsz táncművészete. 9) A balett fejlődése. 10) A romantika (XIX. sz.) táncművészete. 11) Magyar táncélet a XIX. században. 12) A XX. századi társastánc. 1) A tánc eredete. I. A TÁNCTÖRTÉNET FORRÁSAI Ha van illanó anyaga a történelemnek, akkor a tánc valóban az. De ez csak látszat, mert a mozdulatkincs, a táncstílus. a táncban rejlő ősi tartalmak és ősi formák, látható és ellenőrizhető módon áthagyományozva, szívósan élnek évezredekig, fejlődnek, visszafejlődnek, hogy átalakulva ismét visszatérjenek. A mai baletteket, a társasági és népi táncokat, sőt a mai természeti népek primitív táncait sem elég ma már ösztönösen élvezni. Mennyivel inkább így van ez a tánc történeti szemléleténél, ahol nem tehetünk egy lépést sem tudatosan irányított koncentráció és művészi intuíció nélkül. Csak ily módon válhatnak feltétlen értékű bizonyítékokká a korabeli szakmai tánckönyvek, melyek alapján a gyakorlati szakemberek korhűn rekonstruálhatják és színpadra is állíthatják az elmúlt idők (görög, római, renaissance, barokk, rokokó, empire és romantikus kori) nagymestereinek táncait. A táncrekonstrukció, a képzőművészeti rekonstrukcióhoz hasonlóan azonban nem szolgálhat forrásul a tánctörténész számára, hiszen a történeti hűség a táncművészetben különösen bonyolult probléma. Sokkal egyértelműbb és a mai színes reprodukciós technika fejlettsége folytán már sokkal hitelesebb dokumentumok a korabeli táncábrázolások (tárgyi emlékek,): rajzok, festmények, szobrok, melyek -ha csakugyan avatott művésztől származnak- a tánctörténet régmúlt tényeinek bizonyítására felmérhetetlen értékű, konkrét bizonyítékként szolgálnak. Feltétlen értékű konkrét dokumentumok a korabeli költők, írók, filozófusok közvetlen élményen alapuló műveinek táncvonatkozású lírai, leíró vagy elmélkedő részletei (írásos emlékek). Ha pedig kikelnek a tánc szenvedélye ellen -mint a puritán református feddő énekek-, sokszor még pontosabb leírással szolgálnak, mint maguk a táncmesterek. Itt kell még megemlítenünk a ma élő természeti népek táncai-t is, hiszen ezek ősi mivolta tartalmazza mindazon letűnt korok emlékér, melyek vizsgálatára a tánctörténet hivatott. II. A TÁNC KELETKEZÉSE ÉS TÁRSADALMI FUNKCIÓJA Elevensége miatt minden ritmikus mozgást, amit élőlény végez, hajlandók vagyunk táncnak nevezni. Ilyen értelemben beszélhetünk a halak, madarak, lepkék, szitakötők pompázatos hímállatainak táncairól. De az ember mégsem tőlük örökölte a szépérzéket, akármilyen szépen mozognak, és bármilyen szépek is. A ritmikus, táncszem mozgás az állatvilágban a fajfenntartási ösztönt az erősebb, az életképesebb egyedek fennmaradását szolgálja, nyoma sincs benne a biológiai funkciókon túlmutató, magasabb lelkiszellemi-esztétikai tevékenységnek, amelyre csak az ember képes. 1

Az ősembereknél megfigyelhető, hogy noha tartottak a természeti jelenségektől, mégis megpróbálták kézben tartani azok működését. Talán ez lehet az oka annak, hogy az ősember az immanens világban találkozik a.jó és rossz élményévei, ezért létrehozza a transzcendensben is a jót és a rosszat (mennyország-pokol). A transzcendensben a jót maga felé akarja fordítani, ezért alakítja ki a mágiát. Ezeket a mágiával kapcsolatos összejöveteleket szent helyeken, és szent időben tartották. A barlangi ember mágikus táncábrázolásain, jelzésszerű rajzain, felvillan valami rejtélyes vonás. A legtöbb emlék sötét, szinte megközelíthetetlen barlangok mélyén maradt ránk, ez pedig arra utal. hogy ezek a néha 2-300m mélységben húzódó barlangok nem annyira lakóhelyek, mint inkább mágikus varázslatok szinterei voltak. A varázsló hanyatt fekve, vagy a társa vállán ülve, faggyú vagy mohakanócos mécsének fényénél karcolta be az elejtendő vadnak vagy mágikus táncot járó társainak a képét s így képmágiájával ő is hozzájárult a varázslat sikeréhez. Minden tudós egyetért abban, hogy az ősemberi mozdulatok fokozatos tánccá történő átszerveződésének alapvető tényezője a ritmus. Az ősember szívveréséhez és lélegzetvételéhez igazította munkamozdulatait. Ennek alapján bátran mondhatjuk, hogy az első ritmus a 4/4-volt. A régi keleti népek tudták, hogy az életerő működése a világmindenségben a keletkezés és elmúlás ritmusának van alávetve, s hogy ez alól nem mentesül az emberi lét világa sem. Az egyiptomiak asztrális táncaikban a csillagok járását, az év-, és napszakok váltakozását az emberi életkorokkal hozták összefüggésbe. A görögök idejében már más összefüggést is találtak az emberi élet és az asztrológia között, mely szintén az ősi 4/4 ritmus-t igyekszik magyarázni. Hogy a mai ember életére mennyiben érvényesek ezek a ritmikai tényezők, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az alábbi váltakozások ritmusai: tavasz, nyár, ősz, tél. reggel, dél, este, éjszaka, gyermek, ifjú, felnőtt, öreg. Ezenkívül az élet-halál, nap-hold, nappal-éjszaka, mind ritmikus párhuzamba állítható hasonlatsorok. A külső és belső ritmus egymáshoz való igazításában részt vesz az ember és a külvilág, melyek működése rendkívül egyszerűnek tűnik, mivel alapja az ismétlődés. Az ősember táncainak megértéséhez, csoportosításához nagyszerű segítséget nyújtnak: III. A MAI TERMÉSZETI NÉPEK TÁNCAI: A természet erőit és az élő vagy meghalt emberek, természetfölötti lények lelkét erejét csak varázslattal lehet megszerezni. Itt a legkisebb mozdulatnak ís a közösség által megszabott jelentése, formája és feltételezett mágikus hatása van. A mágikus mozdulatok véghezvitelében minden újítás tilos, hiszen az "veszélyeztetné" a varázslat sikerét. A varázstánc ritmusa sem tetszőleges, hanem szigorúan kötött, mindenkire nézve kötelező. A mágiában a tánc még nagyobb szerepet tölt be, mint a későbbi vallási kultuszokban, ugyanis övé a vezető szerep, mely komoly testi-lelki tevékenység. Nem egyedül a mozgás hozza létre a varázslatot, hanem a megfelelő ének, hangszerkíséret. arc- és testfestés, tetoválás, táncálarc. táncöltözet és egyéb kellékek szükségesek hozzá, mert csak így fejtheti ki igazán és teljesen varázsos, régi magyar kifejezéssel élve: bűbájos hatását. A száj varázsigét mond. a szem, a fül és az összes érzékszerv közvetítésével az egész ember többszörösen összetett ritmusélményben részesül, melyet a törzs védőállatának. az ősöknek, démonoknak külsejét utánzó táncálarcok és az alkalom abszolút aktualitása (születés, avatás, betegség, halál), egészen a tömegextázisig felfokozhat. A mai vadembereknél mindig együtt hat a szómágia, a zenemágia, a képmágia, és a mozdulatmágia. Tehát mondóka, dallam és hangszerkíséret is szükséges a varázslathoz. (Vannak olyan táncmondókák, amelyeknek semmi értelmük sincs, csak egy sereg hal. vad, vagy halászvadász szerszám nevét tartalmazzák esetleg szitkokat, dicséreteket igen gyakran meglepő megállapításokat tartalmaznak.) Minden mozdulat oldja vagy köti a titkos erőket, amelyek állatokban, növényekben, szélben, folyókban, meghaltak szellemeiben, démonokban lakoznak. Ha a bevált mozdulatok mágikus formát öltenek, változtatásuk már tilos, halál jár érte. A varázslatot erősíti mindenki, aki részt vesz a táncban, de irányítója nem lehet akárki, csak az a személy, akinek közvetlen kapcsolata van a természeti tárgyak, növények, állatok lelkével, emberek vagy természetfölötti lények szellemeivel. és tud hatni rájuk. Ezek a különleges képességű lények a sámánok, varázslók, mágusok, akik az ősművész prototípusai, egyesítvén magukban az énekest, költőt, táncost, színészt, muzsikust, fest6t, rendezőt, orvost és papot. 2

IV. A MÁGIKUS TÁNCOK FAJTÁI: Születési tánc A pigmeusoknál, ha fiú születik, az apa jön az anyához, ha leány, akkor az anya viszi az apjához. Az egész falu odajön és táncol. Először az apa a ház elé teszi a csecsemőt és dobszóra körültáncolja. A férfiak is körültáncolják, miközben a nők énekelnek hozzá. A törzsfő beszórja vörös porral a csecsemőt és visszaviszik az anyjához. Most már az asszonyok táncolják körül. Aztán jön csak az igazi tánc. A férj a feleségével kezdi a táncot közben a többi nő szemben tapsolva, élénk lábdobbantásokkal kíséri (az életerő fokozására). Aztán az anya a hasát előre düllesztve táncol, utána a többi nő ugyanígy táncol és csak ezután mehet be a fiatal anya a házba. Megjátsszák a születést, a játék egész éjszaka tart, reggelig. Avatási táncok A fiúk avatása: A fiú avatása a második születése. Amíg ezen keresztül nem esett. gyermeknek számít, nem kaphat feleséget Minden próbát zokszó nélkül ki kell állnia, hogy bátorságával és erejével bebizonyítsa: képes a férfi-életre. Napokig, hetekig, sokszor egy hónapig is eltartottak. Ostorozás, dobbantás, gyakran korbácsolás kíséri a szertartást.(itt kell megemlíteni a sziú indiánok hold- és naptáncát.) A lányok avatása: A kaliforniai indián lányoknak az első és a további menstruációk ideje alatt, arccal kelet felé fordulva, tíz éjszakát át kell táncolniuk. Abbahagyni nem lehet, támogatják, váltják egymást. Szerelmi és termékenységi táncok A természeti népek csak lassan választották külön saját szexuális életük átélését a növények és állatok termékenységének átélésétől. A természeti népek, ha szerelmesek, azt hiszik, valamilyen démon szállta meg őket, vagy valamilyen varázslat áldozatai lettek. A termékenységi táncokban inkább a magvetés, növekedés, aratás mozzanatait emelik ki. A vetkőző, magamutogató táncok a termékenység fokozását, a nemi aktus bemutatása a természettel való egyesülést jelentik. A fejlett kultúra udvarló hagyományára a kellem, az ügyesség, az évődés és az incselkedés a jellemző. Ez az, amit például a spanyol zapateadóban. fandangóba, a kaukázusi leginkábban, a magyar csárdásban vagy a mexikói El jarabe Tapatio nevű táncban megcsodálhatunk. Gyógyító táncok A betegség ellen a természeti népeknél a tánc a leghatásosabb orvosság. A varázsló, a sámán démonikus személy, aki az extázisban felemelkedik a betegséget okozó rossz szellemekhez, megküzd velük, legyőzi azokat, vagy legalábbis elűzi őket a beteg közeléből. Harci táncok Harci táncokra nem csak az egyes népek harci kedve, hanem a megölt ellenség ártó erőinek távol tartása, a bosszú, a nőrablás, kannibalizmus is okot adhat. Ezekben a nők nem vesznek részt, hanem, amint az észak-amerikai indián nők, a madagaszkári, a nyugat-afrikai néger nők szokták, mialatt a férfiak harcolnak, addig nem esznek, nem alszanak, csak táncolnak, mert ez ad erőt a férfiaknak. Béketánc: A harc után ki kell engesztelni a megölt ellenség lelkét, ez elengedhetetlen. Az indiánok tíznapi járásról is elmentek az ilyen ünnepélyekre. Az indiánok béketánca az ellenséggel való kibékülés után nyomban elkezdődik. Tüzet raknak és a tűz körül cikcakk vonalban ugrálva, egy lábon táncolnak, középen a tűz mellett a varázsló pipázik, maguk a táncolók is szívják tánc közben a,.békepipát". Fegyvertáncok A legrégibb típusú fegyvertáncokat az etiópiai amharák tömött csoportban, felfelé ugrálva járják, monoton dallamra, dobszó és félelmetes hörgő hangok kíséretében, feltartott botokkal, amelyeket időnként összecsördítenek. A legősibb fegyverek egyike a bot, mely nagyon sok természeti népnél a rossz szellemek elleni védelem és esetleges termékenységi szimbólum. A pásztorok botos táncai, mint például a magyar ügyeskedő botoló pásztortáncok a későbbi békésebb földművelő, állattenyésztő életmód visszatükröződése. Állattáncok A halászó, vadászó társadalomban igen fontos szerepet töltenek be az állattáncok, ahol az utánzásnak tág tere nyílik. Az állatoknak nemcsak mozdulatait, hanem a hangját is tudják utánozni, így kétszeres varázslattal biztosítják hatalmukat az állat felett. A mai természeti népek mindenféle halat, vadat, madarat kis és nagy emlős állatot, csúszómászó hüllőt tudnak utánozni. Ezzel akarnak szert tenni az elefánt agyarára, a tigris, párduc, leopárd, kígyó bőrére, a madár tollára, az ehető állatok húsára, ezenkívül még mágikus erejüket is meg szeretnék szerezni maguknak. Éppen ezért nemcsak vadászat 3

előtt és vadászat közben táncolnak, hanem vadászat után is, hogy az állat szellemét kiengeszteljék, miután húsát megették, megmagyarázzák neki, hogy ennek így kellett lennie. Asztrális táncok Az asztrális táncok közül a nap, hold és csillagok járását jelképező táncokat a termékenység, a növekedés előmozdítására járják. A nap aktív, megtermékenyítő erők szimbóluma, a hold a nyugodt növelő erőké. A táncban, mint férfijellegű ábrázoló tánc a naptáncok-ban és mint passzív, szemlélődő nyugodt női tánc a hold- és csillagtáncokban örökösen megnyilvánul. Temetési táncok A halált gonosz szellem művének tartják, de a halottakat tisztelik. Az indiánok a harcos halála után tizenöt napig táncolnak a háza előtt. Hisznek a lélek halhatatlanságában és abban, hogy aki harcban hal meg, az üdvözül. Életerős népek az örökké megújuló életet, a feltámadást állítják a halál hatalmával szembe. 2) Az egyiptomi táncművészet. Amióta Champolion a napóleoni hadjárat alkalmával hozzájutott a rosette-i kőhöz és egy késői démotikus írás segítségével megfejtette az ó-egyiptomi hieroglifákat Egyiptom történetét is az írás megjelenésétől kezdték számítani. Minden jel arra utal, hogy az őskőkorszakbeli spanyolországi barlangművészet és az egyiptomi írásbeliség között kellett lennie egy esetleg másutt lejátszódó fejlődési foknak is, amelynek egy későbbi szakaszát csak részben jelentik Frobenius bronzkori leletei. Ezeknek a rajzoknak éppen a későbbi egyiptomi táncokra utaló mozdulatai azok, amelyek összetartozásukat bizonyítják. "Ti görögök olyanok vagytok, mint a gyermekek, nektek nincs ősrégi bölcsességetek, de minekünk van!" Ennek a ősrégi bölcsességnek egyik, táncra is vonatkozó titkát fejezték ki képszerűen az egyiptomi piramisok, templomok, álló, ülő, fekvő szobrok, reliefek és falfestmények, amelyeken megjelenik a frontalitás. A frontális térélmény akkor teljesen új volt, és azóta az átlagemberből teljesen eltűnt. A négy világtájnak és a három dimenziónak ilyenfajta átélése hathatott a maga helyén, a maga idejében, hiszen az egyiptomi ember számára, aki a világot egy hatalmas sík korongnak, a fönti csillagos ég pontos tükörképének képzelte, a teret, az időt a nap és a csillagok állása szerint érzékelte és osztotta be. Mindez nem csak a csillagászatra és a naptárkészítésre, hanem a képzőművészetekre és a táncművészet fejlődésére is kihatott. A görög színház egy csapásra megoldotta a statikus térélményből a dinamikusba való átmenet kérdését. A kör alakú játéktér, az orchestra, ahol a táncosok szerepeltek, egyenesen megkívánta a minden irányba érvényesülő mozdulatokat; a két-három méter mélységű, széles schéné is, ahol a színészek, majd később a pantomimusok játszottak, frontális, síkszerű reliefbe rendezett, de dinamikus mozdulatokat követelt. A hellenisztikus görög-római színházak frontális színpadjain játszódó pantomim oltalma alatt alakult ki az erőteljes frontális térérzék, amely a táncosok és a koreográfiai szerkesztés módban a mai napig sértetlenül megmaradt. Az ismeretlen időtartamú predinasztikus korszakban, amikor "az istenek uralkodtak" Egyiptomban, a mágikus táncokban számtalanszor elismételhették ezeket a mozdulatokat, lépéseket, ugrásokat, forgásokat. míg azok elnyerték a mindnyájunk által megcsodált, jellegzetes és pontos "egyiptomi" formát és olyan szigorú kötöttségre tettek szert, hogy azokat csak az istenek előtt meghatározott ünnepeken, vallásos szertartások céljaira épített hatalmas templomokban, a vallásos szertartások keretében szabad csak előadni. Az Osiris-mítosz más oldalról világítja meg Isis alakját. Plautus leírásai, sírfeliratok, halottas könyvek, papirusztekercsek, falfestmények, reliefek feliratai és ábrázolásai alapján körülbelül így rekonstruálták az Osiris-mítoszt: Az ősidőkben uralkodott Osiris király. Sokját köszönhettek neki. Ö vetett véget az emberevésnek, megtanította a népet növénytermesztésre, földművelésre. Törvényt, rendet, írást, csillagászatot, mérnöki tudományt és művészetet adott az egyiptomiaknak. Amikor Föníciába ment, hogy békés jótetteit ott is végrehajtsa, távollétében testvére, Seth (Tüphon) újításokat akart bevezetni, amit Isis megakadályozott, és ezért Seth, amikor Osiris visszajött, egy lakomán bosszúból megölte és pontosan ráillő koporsóba zárva, a tengerbe süllyesztette. Isis mindenütt kereste Osirist, míg végül Byblosban megtalálta holttestét, és szomorúan visszahozta Egyiptomba. Itt Seth újra darabokra tépte, de Isis összeszedte és mindegyikből egy-egy Osirist csinált. Az egyik Osiris lett az alvilág istene. Fénysugár által megtermékenyítette Isist és így született meg fiúk, Horus, akinek tanítására később az apja feljött az alvilágból. Isis a papoknak adta az ország egyharmadát, hogy tartsák titokban Osiris sirját, Sethet pedig elfogta és bezárta. Horus Toth segítségével legyőzte Sethet, ezért kultuszában az öröm és vidámság nyert kifejezést. Felesége Hathor, tulajdonképpen Isisnek egy mási arca. Fiuk, Ihi is velük örül és részt vesz a táncban. 4

Isis csillaga, a Sotis (Szíriusz) július 2o-án, napkeltekor tűnt fel az égen, ekkor kezdődött a Nílus áradása. Heliopholiszban ekkor tartották az Isis-ünnepeket délen, a Memphis melletti nekropolisban, Elephantine-ben 7 nappal később, mert ott akkor kelt fel a nappal egyidőben a Sotis csillag. A nemek közti határvonal az Ó-birodalom korában nem volt olyan erős, mint később. Ezért a korai táncábrázolások között hiába keresünk gyengéd, vagy szerelmes mozdulatokat. A nők éppoly laposak és éppoly soványak voltak. mint a férfiak, evezőszerű mozdulatokkal, vagy különféle szögekben nyitott ollószerű lábszárral táncoltak, akár a férfiak. Az akrobatikát éppúgy gyakorolták, mint azok. Hidat csináltak, pörögni, forogni is jól tudtak. Fiatal fiúk járják a tükörtáncot fenn-lenn, bal-jobb, kelet-nyugat, kezdet és vég titkos értelmének az ábrázolására, de nincs különbség a férfias női mozdulatok stílusában. Az egyiptomi táncosok ismerték a pantomimot is. A szélben hajladozó, lengedező bokrokat ábrázoló pantomimban három leányalak látható. Egy másik. ötös leánycsoport hajladozó Szél-tánca mellett a dicsőítő szöveg is ott van, amely az esős évszakot felváltó északi szelet (Sethet) ünnepli. A piramisok és sírtemplomok hieroglifa szövegei megőrizték az egyiptomi istenek származásrendjét az áldozatok és halotti rítusok leírásait. az ünnepek jelentését. A külvilágtól elzárt könyvekben. papírusztekercseken Ie van írva az egyiptomi csillagászat a földmérés, a gyógyítás, az áldozati szertartások rendje, a táncosnők életmódja, étlapja, fogyókúrája, kozmetikája, ruha- és hajviselete. Tehát az egész egyiptomi -vallást, tudományt és művészetet létrehozóéletet rekonstruálhatjuk a papiruszok alapján. Megtudjuk. hogy a táncosnők, a szent chenuk papi felügyelet alatt állottak, gondos tanításban részesültek és a templomvárosok területén laktak. Sok szép táncábrázolás maradt ránk, amelyeknek színei, formái ihletet adtak nem egy romantikus témájú egyiptomi baletthez. Az egyiptomi táncok alapmotívumai az egyiptomi világ fölött uralkodó Nap-Hold-Föld keletkezésének titkát őrző háromszoros isten-háromság és az élet-halál kettősségének a visszatükröződései voltak. Sehol annyi sirató karmozdulatot, gyászoló hajlást, leborulást nem láthatunk, mint itt! Az egyiptomi ember nagyon is átélte a kezdet és a vég közötti különbséget s a halott lelke az Osiris alvilága felé vezető úton csak Isishez fohászkodhatott. Az átmenet az életből a halálba szerintük végleges volt. Az emberek csak egyik lelke, csak a Ká-ja volt halhatatlan, a másik, a Bá csak addig élhetett, amíg maga a test, vagy legalább a rávaló emlékezés megmaradt. A Mu-táncosok a temetési szertartásokon táncoltak, magas nádköteget utánzó sisakban, a halott Ká-lelkének tiszteletére. (Innen van a rengeteg temetési, halotti tánc és az egyiptomi misztériumok gyászos hangulata.) Nem maradt meg végig az Ó-birodalom korából származó táncok emelkedett komoly ünnepi hangulata. Még IV. Amenapolis és felesége, Nofretete korában az emberies vonások, játékos hangulat jutottak kifejezésre. A nagy területet befogó, felvonulásszerű koreográfiák és a komoly akrobatikus csoporttáncok megszűntek, helyüket játékos akrobatika és intim jellegű, két-három személyes pantomimok foglalták el. A tér ritmikus beosztása összezavarodott. Minden mozdulat lágy, nőies, intim jelleget öltött, egyre szűkebb helyen, egyre közelebb táncoltak egymáshoz. Betört a szomszédos közelkeleti népek hatása, a mozdulatok megszürkülnek, lekerekített karmozdulatok, teltebb, nőiesebb forrnák jelennek meg. Szinte egy helyben hajladoznak. Végül a szent templomi táncosnőkből háremhölgyek lesznek, összezsúfolják őket és az ügyesebbek. a,.kiválóbbak" közülük már dalolnak, muzsikálnak, is tánc közben. Kis kézi dob, kézi húros hangszerek, gitár, hárfafélék, vagy mindkét kézben kasztanyettek és háromszögletű ütőhangszerek szolgálnak erre a célra. Osiris és Isis szent táncai, amelyeket sokhúrú hárfákkal és rendezett csoport-tapssal kísértek, megmaradnak a halotti kultusz keretében. Az ünnepeken a szórakoztatás, a hasmozgás kerül előtérbe, amely lassan elválva a termékenység-szertartástól, mint hastánc csak az erotikus hangulatkeltést szolgálta. 3) Az indiai táncművészet. Az ázsiai rabszolgatartó birodalmak közül egy sincs, ahol az ősi táncművészet a társadalmi rendszerrel együtt olyan töretlenül megmaradt volna, mint a kétezer éve írásba foglalt táncszabályokkal, élő tánchagyományokkal, virágzó néptáncokkal rendelkező Indiában. Az utóbbi időben az összes távol-keleti táncok közül az indiai táncok kerültek legközelebb az európai emberhez, de ennek a tetszésnek nagy múltja van Európában. Már a keresztes lovagok és a kincsek, kalandok után szimatoló portugál hajósok is nagyon lelkesedtek az indiai táncosnőkért, akiket éppen a portugál hódítók neveztek el bajadéroknak. Nem egyet közülük már a keresztes lovagok is magukkal hoztak Európába, de hogy itt mi lett a sorsuk, azt homály fedi. Ma már gyönyörűen illusztrált könyvek ismertetik a hindu táncokat amelyeket, a madraszi és santiniketani iskolának lehet köszönni. A madraszi iskolát Rukmini Devi 1936-ban alapította, s évtizedekig tartó harcot kellett vívnia az előítéletekkel szemben. Az évezredeken át kifinomult és a papok által 5

szigorúan szabályozott klasszikus táncmozdulatokat nem mindenki sajátíthatta el, már csak a kasztrendszer miatt sem, de mindenki ismeri, megérti és meg tudja magyarázni az idegeneknek. Ezeknek a formáknak a története addig nyúlik vissza, amikor India őslakóit, a dravidákat az árják leigázták, és a vegyes ajkú és fajú lakosságot foglalkozások szerinti kasztokba szorították. Ekkor szervezték meg a brahman papok a szertartásokat és a táncosnők nevelését is kezükbe vették. "Isten szent táncosnői". a dévavászik a második kasztba tartoztak és a templomok tulajdonát képezték. Az erre a hivatásra kiszemelt leánygyermekeket már ötéves korukban felajánlották a szülők Shiva Natharadzsának, a tánc királyának és átadták a papoknak, akik évekig tanították őket a templomi szent táncok titkaira. A klasszikus hindu tánc az i.u. Gupta korszakból származó Nátyasasztra és az Abbinajadarpana, e kétezer éves, szanszkrit nyelven írott könyvek örökítik meg. Az előbbi, "a tánc könyve" a hindu táncdrámák elemeit tartalmazza, külön a zenére, a szövegre, a táncra és a kifestés re vonatkozó szigorú szabályokkal együtt. Az utóbbi... a kifejezés tükre" a mozdulatokat írja le tetőtől-talpig, külön véve minden testrész legapróbb mozdulatát, a kézjelekkel, A mudrákkal és a kartartásokkal, ászanákkal együtt. A Nátyasasztra harminchét, az Abhinajadarpana negyven kézjelet őrzött meg. A táncosnőknek meg kellett tanulniuk az ezekhez járó temérdek szem, szempilla, szemöldökrebbentést és azok jelentését, a differenciált lábfej-, lábujj-mozdulatokkal együtt. Amudrák önmagukban nem fejeznek ki pontosan meghatározott fogalmakat. csak kiegészítői, nyomatékadói a végletekig kifinomult hindu táncmozdulatoknak. Az európai embert, bár fogalma sincs az ászanák jelentéséről, mégis lenyűgözik ezek a szépséges, kifinomult mozdulatok és nem unja meg a folytonosan ismétlődő mudrákat és ászanákat. A szent könyvek szigorú rítust írnak elő a szerelem, harag, közöny, kétely, bátorság, gúny, félelem fokozatainak kifejezésére. A tánc alapjául dallamvázak, rágák szolgálnak. De minthogy a hinduk klasszikus zenei hagyománya és hangjegyírása csak a dallamokat rögzítette, a zenében szabad tere nyílt az egyéni variációs technikának. Vidékek szerint, és a történelmi körülmények folytán -a legszigorúbb szabályok mellett- négy különböző táncműfaj és táncstílus alakult ki. A négy táncstílus titkai apáról fiúra szálltak. Ha Indiát keresztben-hosszában négy részre szeljük gondolatbeli vonalakkal, akkor nagyjából meghúztuk a négy stílus szülőföldjének határát. Az első és legősibb eredeti közülük a délkeleti, a Bharat-Natjam, amely stílust, iskolát és hat részből álló táncot jelent. E részeket felváltva, egyenként táncolják a dévavászik az istenszobrok előtt igen szűk területen. Ima, hódolat, mimikusan előadott ének, vallásos extázis, virtuóz, szédületes gyors ritmus jellemzi a tánccikius egymástól eltérő darabjait. A zenét és az énekeket a klasszikus szanszkrit teluga, és tamil költők műveiből veszik hozzá. A darab kisérő hangszere a mridangam nevű, két végén elvékonyodó hosszú dob. A hat rész előadása három órát igényel. A második, a malabári Kathakali-iskola a kath-ra, a mesére és a kali-ra, a játékra specializálta magát. A nagy hindu eposzokat, a Mahábháratá-t és a Ramájaná-t, a világ teremtésének, keletkezésének, mítoszait, Ráma királyfi harcait és a közbeeső kalandos drámai és lírai epizódokat eleveníti meg. A Kathakali táncosok odahaza dobkísérettel, hatalmas kandeláberek fényénél, több éjszakán át folytatólagosan adják elő az istenek és a hősök harcát, valamint szerelmi történeteit. Különleges tornyos fejdísz, és vastag, élénk színű rizspépes arckikészítés kell hozzá. Maga ez utóbbi művelet több, mint hat órát vesz igénybe, a teljes előadás pedig nem kevesebbet, mint tizenhatot Ősi pompájú, dravida kosztümökben a női szerepeket is férfiak adják elő és mesterien elevenítik meg a hindu mitológia mesevilágát. Minden kellék nélkül, aprólékosan kidolgozott, közismert kézjelekkel és arcjátékkal ábrázolják az egyébként mindenki által jól ismert hősöket. Megjátsszák és ;,elmesélik" a mitikus eseményeket, azok színhelyét: erdőket ligeteket, tengereket, palotákat és ily módon sikerül nekik a hazai közönség lelkében pokoli harcokat és ijesztő vidékeket felidézni. A harmadik a nőies jellegű Kathak-stílus. Ezt Észak-Indiában kultiválják. Ez az erősen ritmizált túlfinomult tánc tulajdonképpen háremtánc. Virtuóz kéz- és lábtechnika jellemzi. Nyújtott egyenes testtel járják, hajlás nélkül. A XVI-XVII. századi nagy mongulok idejéből származó, pompázatos kosztümök és csengettyűk szükségesek hozzá. Valaha Benáreszben és Delphiben sokat táncolták, de amikor kitiltották a templomból ezt a táncot, Dzsajpurban például a templom előtti téren, a zarándokok szórakoztatására négyszáz táncosnő táncolta egyszerre. Ezekből a kitiltott táncosnőkből lettek ezután a naucsnikok, akik a szórakoztatást választották élethivatásuknak és akik a nyugati filmtémákat és a zenés színpadok hamis "bajadér"-táncait, kupléit inspirálták, noha a hamis,.keleties" stílusért nem ők a felelősek. (A tánc első része a Holi, egy hindu Ünnep neve. A tánc azt mutatja be, hogy miként ünnepli Krisna, a földi alakot öltött isten a Holi-t. Csintalan fiú, aki boldogan táncol és hívja barátnőit is, hogy játsszanak vele. A második rész neve: Pávatánc, de ennek semmi köze sincs a XV századi európai pávatánchoz, a pavane-hoz, amely csak ceremóniás felvonuló tánc volt. Ez a tánc a páva extázisát mutatja be. A harmadik résznek Otkar a neve. Ebben a táncosok egyes testrészei feletti uralma a meglepő. Tesének különböző részeire erősített csengettyűkből számuk néha háromszázat is kitesz- tetszése szerint 6

hol ezt, hol azt tudja megszólaltatni. Ezek a finoman csilingelő csengettyűhangok kísérik a táncosnő végtelen finom és kecses mozdulatait. A negyedik rész a Radha Sringer. A tánc legbájosabb része. Radha, Krisna kedvese szépíti magát a találkozóra, virágot szed, hogy magát és Krisnát feldíszítse.) A negyedik stílus a szerelmi tánc, az asszámi klasszikus Manipuri. Tartalmát Krisna isten életéből vett jelenetek adják, amelyeket végtelen komolysággal aprólékos gonddal játszik meg egy szerelmespár. A művészi hatás a késleltetésben rejlik, ami a klasszikus előadásmód kötöttségévei és tökéletességével párosulva igen hatásos. A néphit szerint Shiva isten és felesége, Parvati istennő azért hagyták el a Himaláját. mert táncra alkalmas helyet keresve megtetszett nekik Manipur vidéke. Shiva fegyverével ráütött a környező hegyekre. mire az ott lévő vizek lefolytak és szép sík vidéket. Manipurt hagyták maguk után. Ennek emlékére járják a Krisna-Lila nevű táncot, amely a klasszikus Manipurinak kötetlenebb változata. Nagyon népszerű tánc. Hűen tükrözi az indiai nép gazdag érzés- és gondolatvilágát. A piciny jávai táncos hercegnők, a szerimp-ek -akik egyébként gyerek létükre meditatív imatáncoknak különlegesen finom fajtáját fejlesztették ki-, az ünnepek szépítésére, a mitikus lényekbe vetett hit megerősítésére szolgáltak. A szerimpek tánca a ketavon. Ezt a táncot évenként csak egyszer adják elő a szultán palotájában. A jávai költők szerint..szélben ringó virágszirom" a táncuk. Egész kisgyermek koruktól ennek élnek; szüleiket ötéves koruktól évenként csak egyszer láthatják és tizenhárom éves korukban el is hagyják a palotát, hogy férjhez menjenek. Mezítláb táncolnak lesütött szemmel előrehajló felső testtel és minden porcikájuk ellentétes irányban, az európai táncosnők számára anatómiailag lehetetlen mozdulatokat végez. A szerimp-tánc tehát a hindu uralom alatt kerülhetett Jávába, az i.e. V-VI. században. A mohamedán invázió alatt a szultánok azonban már nem csak Jávában, hanem az egész hátsóindiai hindu királyság minden tartományában. Thaiföldön, Kambodzsában. a titokzatos Angkor és Bangkok templomvárosokban háremet rendeztek be maguknak. Jávában a szultánt világi táncosnők, a badejoszok szórakoztatták. akik tizenhárom éves koruktól csak huszonöt éves korukig táncolhattak. Külön táncmesternő, többnyire egy idősebb hercegnő, egy volt szerimp tanitotta őket. A tananyag az indiai mudra jávai változata volt, amit ülve, állva. a templomi tánckoreográfia szerint szűk helyen, pl. a palota oszlopos dísztermében. ötször-hatszor kilences csoportokban, egymástól ritmikus távolságba ültetve táncoltak. Egymáshoz érniük nem lehetett. 4) A kínai és japán táncművészet. I. A KÍNAI TÁNCMŰVÉSZET A távol-keleti nagy birodalmak közül Kína több, mint ötezer évvel ezelőtt alakította ki sajátos kultúráját. Ez az ősi, folyammenti kultúra eleinte a közép-ázsiai és szibériai nomád népekével közös vonásokat mutatott, de azután gyors lendülettel előre tört. Kína fejlődésének már kora szakaszában feltűntek a birodalomalapító nagy családok, akik örökös harcaikkal a hatalmuk alá hajtott földművelő népekben ébren tartották a vetélkedés szellemét. Innen származik a kínai táncokban rejlő harci elem. A táncok közben kifejlődő ügyesség, mozgékonyság felhasználásával nem csak újabb harci sikereket értek el, hanem a táncban rejlő varázserő segítségével újra fel is tudták idézni a bátor harcosok tetteit. A harci szellem tükröződik a legrégibb táncról szóló mesében is, amely elmondja, hogy Nagy-Jü, az észak-kínai birodalom császára hogyan győzte le dél-kínai ellenfelét egy nagyszerű harci táncban. Kung Fu-ce, a nagy vallásalapító a Dalok könyvében (Si-king) még azokat a harci dalokat is feljegyezte. amelyeket a hagyomány szerint egykor Nagy-Jü emberei a csata hevében egymásnak felelgetve énekeltek. Kung Fu-ce az i.e.vi. században élt, Nagy-Jü pedig mintegy másfél ezer évvel korábban. Ekkor jegyezték fel öt könyvben az ősrégi ünnepeket és a hozzá fűződő szokásokat, szertartásokat, a klasszikus kínai irodalom kincseit, az ősi dalokat. sőt Kung Fu-ce nevezetes kortársakkal folytatott beszélgetéseit is. Az öt könyvet a következőképpen osztották be: Ji-king (Változások könyve), Su-king (Régi történetek könyve), Si-king (Dalok könyve), Li-ki (Rítusok leírása), Csünciu (Tavasz és Tél). Ez utóbbi címből senki sem gondolná, hogy ez a könyv a kínai Lu állam kétszáz éves történetét takarja. (Kung Fu-ce az emberek tettei, a történelem, az irodalom, vagyis a konkrét dolgok iránt érdeklődött. Ötvenöt évvel idősebb kortársa, Lao-ce, a nagy filozófus pedig a dolgok mögött változatlanul, örökké és mindenütt rejtőző lelki-szellemi ős-okban: a Tao-ban való felolvadást tekintette az ember életcéljának, amelynek útja a vu vé, a természetes, egyszrűl élet. A Tao követésének szabályait Laoce a Tao te-king (.A legfőbb lényről és erényről) című művében foglalta össze. A taoizmus nagy hatással volt a kínai jellem kialakulására, de nem sikerült Kinában olyan hatást elérnie, mint a vele egyidős buddhizmusnak Indiában, már csak azért sem, mert Kung Fu-ce és Lao-ce, a két nagy kortárs maga is ellentétes oldalról szemlélte a világot.) 7