MICHAEL GRANT KÖDDÉ VÁLTAK EGMONT

MICHAEL GRANT KÖDDÉ VÁLTAK EGMONT

Az első kiadás a HarperCollins Children's Books, a HarperCollins Publisher tagjának gondozásában jelent meg 2008-ban. Copyright 2008 by Michael Grant All rights reserved. Tilos a művet vagy bármely részletet bármiféle információhordozón, akár grafikusan, elektronikusan, fotó- vagy fénymásolati eljárással vagy bármely más módon sokszorosítani, továbbítani, vagy közvetíteni és tárolni a jogadó előzetes írásbeli engedélye nélkül. A kötet eredeti címe: Gone Kiadja az Egmont-Hungary Kft., Budapest, 2009. A kiadásért felel a kiadó ügyvezetője Fordította: Barta Tamás Szerkesztette: Luca Anna Nyomdai előkészítés: Typo Time Bt. Nyomdai kivitelezés: Gelbert Nyomdaipari Kft. Felelős vezető: Geller Róbert ügyvezető igazgató www.egmont.hu

KÖDDÉ VÁLTAK. Egy szempillantás alatt mindenki eltűnt. Kivéve a fiatalokat, Éppilyen hirtelen megszűntek a telefonvonalak, az internet, a tévéműsorok. Nem lehet kideríteni, mi történt. Nincs, aki segítene. Felüti a fejét az éhezés. Terjed az erőszak. Egy sötét alak ólálkodik a fiatalok körül. Az állatok átalakulnak. Maguk a kamaszok is új képességekre tesznek szert sosem látott, veszélyes, halálos erőkre amik napról napra növekednek. Veszélyekkel teli, új világ születik. Csoportok alakulnak, nő az összecsapás esélye. A külvárosiak összefognak a gazdagok ellen. Az erősek a védtelenek ellen. És fogy az idő: a születésnapodon te is el fogsz tűnni, mint mindenki más

ELSŐ FEJEZET 299 óra 54 perc A TANÁR EGY perccel korábban még a polgárháborúról beszélt. A következő percben eltűnt. Egyszerűen köddé vált. Elpárolgott. Nyom nélkül, egy pillanat alatt. Sam Temple a táblát bámulta történelemórán, ami a harmadik órájuk volt aznap, de a gondolatai messze jártak. Gondolatban lent futott a parton, Quinn barátjával. Szörfdeszkájukkal a hónuk alatt szaladtak, kiáltoztak, és készültek az első ugrásra a Csendes-óceán hideg vizébe. Egy pillanatig azt hitte, hogy csak képzelődött, hogy álmodta az egészet. Mary Teraffinóhoz fordult, aki a bal oldalán ült. Te is láttad? Mary is arra a pontra meredt, ahol az előbb még a tanáruk állt. Hé, hová lett Trentlake tanár úr? kérdezte Quinn Gaither, Sam legjobb, sőt talán egyetlen barátja. Ő épp Sam mögött ült. Szerették az ablak melletti padot, ahonnan néha, ha sikerült jól helyezkedniük, megláthatták a tenger vékony, csillogó csíkját az iskola és a házak között. Biztosan elment mondta Mary, bár őmaga sem hitte el. Edilio, egy új fiú, akit Sam érdekes jövevénynek tartott, a fejét ingatta. Nem, srácok. Hopp: eltűnt ujjaival találóan érzékeltette, mi történhetett. A gyerekek tanácstalanul nézegettek hol egymásra, hol körbe a teremben, és izgatottan nevetgéltek. Senki sem ijedt meg, senki sem sírt. Az egész inkább viccesnek tűnt. Trentlake úr köddé vált? kérdezte Quinn, elfojtott nevetéssel a hangjában. Hé kérdezte valaki, hova tűnt Josh? Többen körülnéztek a teremben. Bejött egyáltalán ma? Igen, itt volt, mellettem ült. Sam felismerte a hangot. Betti volt az, Ugrálós Betti. Ezek szerint ő is eltűnt, ahogy Trentlake úr is mondta Betti. Ekkor kinyílt a folyosóra vezető ajtó. Minden szem az ajtónyílásra szegeződött. Azt várták, hogy Trentlake tanár úr lép be rajta, talán Joshsal együtt, és elmagyarázza, hogyan vitte véghez a bűvészmutatványt, majd feszült, ideges hangján folytatja magyarázatát a polgárháborúról, ami senkit sem érdekelt. Csakhogy nem Trentlake úr volt az, hanem Astrid Ellison. Astrid, a Zseni néven ismerték, mivel mivel tényleg zseni volt. Bejárt a gimnázium összes egyetemi előkészítőjére, és néhány tárgyból internetes egyetemi tanfolyamon is részt vett. Astridnak vállig érő szőke haja volt, és fehér, keményített, rövid ujjú blúzban járt, ami mindig vonzotta Sam tekintetét. A fiú tudta, hogy semmi esélye sincs Astridnál, de nem talált hatásos módszert rá, hogy elfelejtse.

Hol van a tanárotok? kérdezte Astrid. Mindenki a vállát vonogatta. Eltűnt mondta Quinn, mintha csak tréfa volna az egész. Nincs kint a folyosón? kérdezte Mary. Astrid a fejét rázta. Itt valami különös dolog folyik. A matekcsoportom csak hárman voltunk, és a tanár. Mind eltűntek. Micsoda? kérdezte Sam. Astrid egyenesen a szemébe nézett. A fiú nem fordította el a fejét, mint máskor, mert a pillantása most nem volt lenéző, gőgös: inkább ijedtnek látszott. Szokásos éles tekintete helyett tágra nyílt, kék szemmel nézett Samre. Nyom nélkül. Mind egyszerűen eltűntek. És a tanár? kérdezte Edilio. Ő is felelte Astrid. Eltűnt? Mint a kámfor mondta Quinn, már nem olyan vidáman, mint az előbb. Kezdte sejteni, hogy mégsem tréfáról van szó. Sam távoli zajra lett figyelmes, ami több forrásból érkezett. Autók riasztói szirénáztak a város felől. Felállt, és merev léptekkel az ajtóhoz ment, mintha ez nem az ő dolga volna. Astrid odébb állt, hogy utat adjon neki. A fiú érezte a samponja illatát, amikor elhaladt mellette. Sam balra nézett, a 211-es szoba felé, ahol nemrég Astrid és a kockafejűek órája zajlott. A szomszédos terem, a 213-as ajtaján egy fiú dugta ki a fejét. Zavart, izgatott kifejezés ült az arcán, mintha épp most szállt volna fel a hullámvasútra. A másik irányból, a 207-es szobából hangos, durva nevetés hallatszott. Ötödikesek. A folyosó túlsó végén, a 208-as teremből három hatodikos rohant ki, majd hirtelen megálltak. Samre pillantottak: talán attól féltek, hogy rájuk kiabál. A Perdido parti iskola kisvárosi suli volt, ahol az óvodásoktól kezdve a kilencedikesekig mindenki egy épületbe járt. A gimnázium egy óra autóútra volt onnan, San Luisban. Sam Astridék terme felé indult. A lány és Quinn követte. A terem üres volt: a padok, a tanári szék minden. Három padon nyitott matekkönyvek feküdtek. A számítógépek hat régi Macintosh képernyői feketén csillogtak. A táblán világosan kivehető volt a felirat: polin. Épp azt írta fel, hogy polinomok suttogta Astrid szinte templomi áhítattal. Igen, gondoltam én is mondta Sam szárazon. Egyszer nekem is volt polinomom szólt közbe Quinn, de kioperálták. Astrid elengedte a füle mellett a gyenge viccet. Akkor tűnt el, mikor az ó betűt írta volna. Éppen őt néztem. Sam a földre mutatott. Egy kréta hevert a tábla alatt, pont úgy, mintha leesett volna, miközben valaki a polinom szót írja fel bármit is jelentsen az, és eltűnik, mielőtt befejezhetné. Itt valami nincs rendjén mondta Quinn. Magasabb volt Samnél, erősebb is, és legalább olyan jól szörfözött. Idétlen mosolyával és maskaraszerű ruhatárával ma éppen buggyos rövidnadrág, katonai bakancs, rózsaszín ing volt rajta, és egy szürke fedorakalap, amit a nagyapja padlásán talált azonban csodabogárnak számított, akit sokan kerültek, vagy egyenesen ijesztőnek találtak. Quinn egymaga alkotta a saját klikkjét, talán ezért is kedvelték egymást Sammel. Sam Temple visszafogottabban öltözködött. Ragaszkodott a farmerhoz, és a szerény pólókhoz, amik nem keltettek feltűnést. Legtöbb idejét Perdido tengerpartján töltötte: iskolába járt,

és bár mindenki tudta, ki ő, kevesen ismerték a valódi természetét. Szörfözött, de nem barátkozott a szörfösökkel. Volt esze, ami néha azért nem vágott olyan gyorsan. Jól nézett ki, de egyik lány sem nevezte volna különösebben jóképűnek. Az egyetlen dolog, amit szinte mindenki tudott Sam Temple-ről, hogy a beceneve Iskolabusz Sam. Hetedikes korában kapta. Az osztály kirándulni ment aznap, és a buszvezető hirtelen szívrohamot kapott. Az egyes autópályán haladtak. Sam kihúzta a férfit az ülésből, a leállósávba kormányozta a buszt, biztonságosan leállította, és a férfi mobiljáról felhívta a rendőrséget. Ha csak egy másodpercig is habozott volna, a busz lezuhan a sziklákról, egyenesen az óceánba. Sam fényképe megjelent az újságokban. A másik két tanuló és a tanár eltűnt. Mindenki, Astridot kivéve mondta Sam. Itt valami nincs rendben. Próbálta úgy kiejteni a lány nevét, hogy ne remegjen meg a hangja, de nem sikerült. Astrid nagy hatással volt rá. Igen, nagyon csendes itt minden, gyerekek mondta Quinn. Jól van, most már szeretnék felébredni ezt kivételesen komolyan gondolta. Sikítás hallatszott. Mindhárman a csarnokba siettek, ami tele volt gyerekekkel. Egy Becka nevű hatodikos lány sikoltozott, kezében a mobiltelefonjával. Nem válaszolnak, nem válaszolnak mondta sírva. Süket. Néhány pillanatra mindenki megdermedt. Aztán susogás és zörgés következett, majd több tucat mobiltelefon gombjainak kattogása. Nem működik. Anyámnak otthon kell lennie, ő felvenné. De ki sem csöng. Te jó ég, internet sincs. Van jel, de üres a kép. Nálam csak három csík látszik. Nálam is. Valaki furcsa, idegtépő hangon jajgatni kezdett. Mindenki egyszerre beszélt, a szavak morajlása kiabálássá erősödött. Próbáld meg a rendőrséget! kérte egy ijedt hang. Szerinted mit hívtam, te marha? Ők sem veszik fel? Senki. Felhívtam egy csomó számot, de süket mind. A folyosó tele volt gyerekekkel, mintha szünet lenne. Csakhogy a diákok most nem a következő órára siettek, nem játszottak, és nem a szekrényük lakatjait nyitogatták. Céltalanul álldogáltak, mint egy gazdátlan tehéncsorda, ami kész fejvesztetten elrohanni bármelyik irányba. Megszólalt a riasztó, olyan hangosan, mint egy robbanás. Mindenki összerezzent, mintha még sosem hallották volna. Mit csináljunk? kérdezték többen. Valaki van az irodában! kiáltotta egy hang. Kikapcsolta a riasztót. Magától kikapcsol, te nagyokos! Ezt Howard mondta. Howard egy kis majom volt, de mivel ő számított Orc első számú kedvencének, és Orc egy nagy debella nyolcadikos, izomból és zsírból álló hegy volt, senki sem mert ujjat húzni vele. Aki Howardot bántotta, Orcot sértette meg.

A tanáriban van egy tévé jutott Astrid eszébe. Sam és Astrid Quinn-nel a nyomában a tanári felé szaladt. Leszáguldottak a lépcsőn a földszintre, ahol kevesebb volt a tanterem és a diák. Sam keze már a tanári kilincsén volt, amikor megtorpantak. Ide nem szabad bemennünk szólalt meg Astrid. Kit érdekel? kérdezte Quinn. Sam kinyitotta az ajtót. A tanári hűtője nyitva volt. Egy karton málnajoghurt hevert a földön, ragadós tartalma szétfolyt a kopott szőnyegen. A tévé be volt kapcsolva, de nem volt adás, csak hangyák futkároztak rajta. Sam a távkapcsolót kereste. Hol lehet? Quinn találta meg. Elkezdte kapcsolgatni a csatornákat. Semmi, semmi, semmi. Jól be van dugva a kábel? találgatott Sam, bár tudta, hogy ez nem volt túl bölcs kérdés. Astrid benyúlt a készülék mögé, és megigazította a vastag kábelt. A kép villant egyet, és kicsit változott a pöttyök mozgása, de amikor Quinn végigment a csatornákon, most sem látszott sehol semmi. A kilences csatornát mindig be lehet fogni, még kábel nélkül is mondta Quinn. Az összes tanár, a gyerekek, az adás és a telefonvonalak, minden egyszerre tűnt el? tűnődött Astrid. Összeráncolt homlokkal próbálta kibogozni a rejtélyt. Sam és Quinn türelmesen várt. Mintha azt remélték volna, hogy hamarosan előáll a válasszal. A fejére csap, és felkiált: Persze, most már értem! Elvégre zseni volt. Astrid azonban csak annyit mondott. Ez egyszerűen lehetetlen. Sam felemelte a falon függő vezetékes telefon kagylóját. Nincs vonal. Van itt valahol rádió? Nem volt. Kivágódott az ajtó, és két fiú rohant be rajta, vad, izgatott arccal. Miénk a suli! kiáltotta az egyik, és a másik rikkantott egyet, mintegy megerősítésül. Fel fogjuk feszíteni a csokiautomatát jelentette ki hirtelen az első. Ez talán nem a legjobb ötlet felelte Sam. Nem te mondod meg, hogy mit csináljunk mondta a fiú kihívóan, de kicsit bizonytalanul. Nem volt egészen biztos magában. Igazad van, öcsi. De mi lenne, ha megpróbálnánk összefogni, amíg kiderítjük, hogy mi történt? javasolta Sam. Fogj össze, de ne velünk! kiáltott rá a fiú. A másik ismét rikkantott egyet, és elrohantak. Rossz ötlet volna, ha megkérném őket, hogy hozzanak egy szelet csokit mormogta Sam. Tizenöt évesek mondta Astrid. Dehogy, csak tízévesek lehetnek felelte Quinn. Nem róluk beszélek. Azokról, akik az én osztályomba jártak. Jinkről és Michaelről. Mind a kettő matekzseni, jobbak nálam, de diszlexiások voltak, ezért maradtak le egy kicsit. Én voltam az egyetlen tizennégy éves. Talán Josh is tizenöt éves volt, az osztályunkból jutott Sam eszébe. És? Tizenöt éves volt, Quinn. Egyszerűen eltűnt. Egy pillanat alatt. Az nem lehet rázta a fejét Quinn. Minden felnőtt, és minden idősebb diák egyszerűen eltűnt volna az iskolából? Én ezt nem értem.

Nem csak az iskolából tette hozzá Astrid. Micsoda? kérdezte riadtan Quinn. Mi lett a telefonokkal és a tévével? kérdezett vissza Astrid. Nem, nem, nem, nem rázta a fejét Quinn, kis mosollyal, mintha rossz viccet hallott volna. Anyám, segíts! sóhajtott Sam. Hé, álljon meg a menet mondta Quinn. Jó? Ez már nem vicces. Sam most érezte először a kétségbeesést, enyhe bizsergés formájában a gerince alján. Szíve zakatolt a mellében, mint egy kimerítő futás után. Nagyot nyelt. Nem tudott rendesen lélegezni, szinte kapkodta a levegőt. Ránézett a barátjára. Még sosem látta Quinnt ennyire félni. A szeme árnyékban volt, de a szája remegett, a nyaka kivörösödött. Astrid egyelőre nyugodt volt, összeráncolt homlokkal próbált koncentrálni, hogy magyarázatot találjon a történtekre. Jobban körül kell néznünk mondta Sam. Quinnből a síráshoz közeli sóhaj tört fel. Indulni készült, hátat fordított nekik. Sam a vállára tette a kezét. Szállj le rólam! vetette oda neki Quinn. Hazamegyek. Meg kell néznem, mi van otthon. Nekünk is meg kell néznünk felelte Sam. De jobb, ha együtt megyünk. Quinn arrébb lépett, Sam azonban megszorította a karját. Quinn: együtt! Figyelj, ez olyan, mint amikor elkap egy nagy hullám. Ledönt a deszkáról: mit teszel olyankor? Vigyázol, hogy el ne merülj mondta halkan Quinn. Így van. Felemelve tartod a fejed, és vársz, amíg újra levegőhöz jutsz. A szörfözésből vett hasonlat? kérdezte Astrid. Quinn nem ellenkezett tovább. Megint sóhajtott. Jó, igazad van. Menjünk együtt. De először hozzánk menjünk. Olyan zavaros ez az egész. Annyira zavaros. Astrid? kérdezte Sam. Egyáltalán nem tudta, hogy a lány velük akar-e tartani. Szemtelenségnek tűnt megkérdezni, de az sem lett volna helyes, ha nem kérdezi meg. A lány Samre nézett, talán azt remélte, hogy leolvashat valamit az arcáról. A fiú rádöbbent, hogy Astrid, a zseni éppúgy nem tudja, mitévő legyen, vagy hová menjen, mint ő. Márpedig ez lehetetlennek tűnt. A folyosón egyre nagyobb lett a hangzavar. Néhányan rémülten kiáltoztak, mások fecserésztek, mintha minden rendben volna addig, amíg abba nem hagyják a beszédet. Vad kiáltások is hallatszottak. Mindez együtt furcsa, baljós hangulatot sugárzott. Gyere velünk, Astrid, rendben? javasolta Sam. Biztonságosabb, ha együtt maradunk. Astrid arca megrándult a biztonságosabb szóra, de végül bólintott. Az iskola kezdett veszélyessé válni. Akik félnek, néha maguk is ijesztő dolgokra képesek, még a gyerekek is. Ezt Sam saját tapasztalatából tudta. A félelem veszélyes lehet, akár erőszakká is válhat. Az iskolát pedig ebben a pillanatban a félelem uralta. Az élet megváltozott Perdido Parton. Valami nagyszabású, szörnyű dolog történt. Sam abban reménykedett, hogy nem ő volt a kiváltó oka.

MÁSODIK FEJEZET 298 óra 38 perc A GYEREKEK KIÖZÖNLÖTTEK az iskolából, egyedül vagy kisebb csoportokban. A lányok közül néhányan hármasával mentek, átölelve egymást, könnyes szemmel. Némelyik fiú összegörnyedve lépdelt, mintha mindjárt rájuk szakadna az ég, ők nem öleltek át senkit. Közülük is sokan sírtak. Samnek eszébe jutottak az iskolai lövöldözések után készült felvételek a tévében. Ennek az egésznek olyan hangulata volt. Rémült, hisztérikus fiatalok, és mások, akik nevetés és harsányság mögé rejtették a félelmüket. A testvérek együtt maradtak, a barátok is. Az igazán kis gyerekek egy része, az óvodások és az elsősök az iskola előtt, a kertben tébláboltak céltalanul. Ők még nem voltak elég idősek ahhoz, hogy tudják a hazautat. Perdido Parton a még fiatalabbak többségét Barbara Bölcsődéjébe vitték, egy belvárosi épületbe, amit rajzfilmhősök megfakult rajzai díszítettek. Az Ász barkácsbolt mellett volt, a gyorsétteremmel átellenben, a tér másik felén. Sam azon tűnődött, vajon nem esett-e bajuk a kicsiknek a bölcsődében. Valószínűleg nem. Ő nem felelős értük. Mégis mondania kellett valamit. Mi lesz azokkal a kicsikkel? kérdezte. Kimásznak az utcára, elüthetik őket. Quinn megállt és előrenézett az úton. Te látsz valahol kocsit? A jelzőlámpa zöldre váltott. Egy kocsi sem várt indulásra. A riasztók egyre hangosabbak lettek, talán három vagy négy szólt, talán több. Először nézzük meg a szüleinket mondta Astrid. Csak nem tűnt el minden felnőtt. Mivel ebben ő sem volt biztos, helyesbített. Úgy értem, valószínűtlen, hogy sehol se legyenek felnőttek. Igen helyeselt Sam. Kell, hogy legyenek felnőtteknek. Ugye? Anyám vagy otthon van, vagy teniszezik folytatta Astrid. Kivéve, ha fodrászhoz ment, vagy ilyesmi. Az öcsém vagy anyámnál lesz vagy apámnál. Apám dolgozik, a PPAEben. A PPAE a Perdido parti Atomerőmű volt, mindössze tíz mérföldre az iskolától. A város lakói már alig emlékeztek rá, de régen, a kilencvenes években történt ott egy baleset. Egy bolond véletlen, így emlegették. Olyan véletlen, ami millióévenként egyszer esik csak meg, de nem jelentett veszélyt. Azt mondták, ezért maradt Perdido Part csak kisváros, ezért nem nőtt meg úgy, mint Santa Barbara, lejjebb a parton. Perdido Part gúnyneve Atomvölgy volt. Nem tolongtak az érdeklődők, hogy az Atomvölgybe költözzenek, noha a hatóságok már az összes radioaktív szennyezést eltakarították. A Sheridan utcán mentek végig. Quinn hosszú lábával pár lépéssel a társai előtt járt. Innen az Alameda sugárútra fordultak.

A két utca sarkán egy autó állt, járó motorral. Egy parkoló Toyotába rohant bele. A Toyota riasztója ki- és bekapcsolt, egy percig sivított, aztán ismét elcsöndesedett. A légzsákjai kinyíltak, fehér, petyhüdt kupacban lógtak a kormányról és a műszerfalról. Senki sem ült az autóban. A felgyűrődött motorháztető alól gőz szivárgott. Sam észrevett valamit, de inkább hallgatott róla. Astrid mégis kimondta. Az ajtók még be vannak zárva. Látjátok a gombokat? Ha valaki bent ült, és kijutott volna, akkor nyitva lennének az ajtók. Valaki épp vezette, és köddé vált mondta Quinn. Nem úgy mondta, mintha viccelni akarna. A tréfálkozás ideje már lejárt. Quinnék háza úgy kétsaroknyira volt, az Alameda sugárúton. Próbált higgadt, közömbös maradni, úgy csinálni, mintha nem érdekelné az egész. Aztán váratlanul elkezdett futni. Sam és Astrid is utánaeredt, de Quinn gyorsabb volt náluk. Leesett a fejéről a kalap. Sam lehajolt és felemelte. Mire utolérték, Quinn már kinyitotta a bejárati ajtót, és odabent járt. Sam és Astrid eljutottak a konyháig, és megálltak. Anya! Apa! Anya, hé! Quinn az emeleten szólongatta a szüleit. A hangja minden egyes kiáltással erősebb lett, egyre hangosabb és türelmetlenebb, s a hamarosan feltörő sírás is tisztábban hallatszott, semhogy Sam és Astrid úgy tehetett volna, mintha nem hallaná. Quinn rohanva jött le a lépcsőn, még mindig a családját hívta, hiába. Rajta volt a napszemüveg, így Sam nem láthatta a szemét. De az arcán könnyek folytak, a hangja sírós volt, és Sam szinte érezte a gombócot Quinn torkában, mivel az övét is hasonló szorongatta. Nem tudta, mit tehetne, hogyan segítsen rajta. Letette a kalapot a konyhaasztalra. Quinn szuszogva megállt a konyhában. Anyám nincs sehol. Sehol. Az összes telefon süket. Nem hagyott üzenetet, vagy valamit? Nem találtatok üzenetet? Keressük meg! Astrid megnyomott egy villanykapcsolót. Áram még van. Mi lesz, ha tényleg meghaltak? kérdezte Quinn. Ilyen egyszerűen nincs. Ez csak egy rémálom, vagy ilyesmi. Ilyen ilyen nem történhet meg. Felemelte a telefont, a mutatóujjával tárcsázott, közben végig motyogott valamit. Végül letette a kagylót, és merően bámulni kezdte, mintha azt remélné, hogy megcsörren. Sam már alig várta, hogy az ő házukban legyenek. Türelmetlen volt, és félt: tudni akarta, mi vár rá, de tartott is tőle. Mégsem akarta siettetni Quinnt. Ha most azt mondaná a barátjának, hogy menjenek el, az annak a beismerése volna, hogy feladják, és hogy a szülei tényleg eltűntek. Tegnap este összevesztünk apával mondta Quinn. Ne rágódj most ezen! kérte Astrid. Egyvalamit tudunk: nem te okoztad ezt a valamit. Egyikünk sem tehet róla. Quinn vállára tette a kezét, és mintha ez volna a jel, a fiú összeomlott. Nyíltan zokogni kezdett, levette a napszemüvegét, és a kőre dobta. Minden rendben lesz mondta Astrid. Ezzel nemcsak Quinnt próbálta nyugtatni, hanem saját magát is. Igen mondta Sam, bár nem hitte el. Persze hogy rendben lesz. Ez csak olyan nem tudta, hogyan fejezze be a mondatot. Talán Isten volt az mondta Quinn reménykedve, és a plafonra emelve a tekintetét. Vörös volt a szeme, és most valami furcsa csillogás látszott benne.

Talán mondta Sam. Mi más lehetett, nem igaz? így, így Quinn összeszedte magát, elnyomta a félelem okozta remegést így már minden rendben lesz. Az a gondolat, hogy létezik magyarázat, akármilyen magyarázat, valamelyest segíteni látszott. Igen, persze, hogy rendben lesz, teljesen. Astridék háza legyen a következő mondta Sam. Ő lakik közelebb. Te tudod, hogy hol lakom? kérdezte Astrid. Ez a pillanat nem volt alkalmas arra, hogy Sam bevallja: egyszer követte a lányt hazáig, mert meg akarta szólítani, talán elhívni moziba, de nem volt hozzá mersze. Láttalak egyszer, régebben. Tíz percig tartott az út Astrid otthonáig, egy kétemeletes, új építésű házig, amelynek uszoda volt a hátsó udvarán. Astrid nem volt gazdag, de a házuk sokkal szebb volt, mint Samé. A régi otthonukra emlékeztette Samet, ahol akkor éltek, mielőtt a nevelőapja elhagyta őket. A nevelőapja sem volt gazdag, de jó helyen dolgozott. Sam megilletődve lépett be Astrid otthonába. Minden szép volt itt, egy kicsit talán túlzottan is. Tökéletes rend volt, semmi sem maradt elöl, ami eltörhetne vagy elromolhatna. Az asztalsarkokat műanyag párnácskákkal vonták be. A konnektorokba biztonsági dugókat tettek. A konyhában a késeket üvegajtós szekrény őrizte, ajtaján gyerekbiztos zárral. A tűzhely gombjait is biztonsági zárral látták el. Astrid észrevette, hogy mindez feltűnt Samnek. Nem miattam van közölte gyorsan. Az öcsém, Péter miatt. Tudom. Az öcséd Samnek nem jutott eszébe a helyes szó. Autista mondta Astrid a lehető legközömbösebb hangon, mintha nem volna ebben semmi különös. Nos, itt nincs senki jelentette ki. A hangsúlyából ítélve erre számított, és csak nyugtázta a helyzetet. Hol lehet az öcséd? kérdezte Sam. Astrid erre rákiabált; a fiúnak fogalma sem volt róla, hogy ilyet is szokott. Nem tudom, jó? Nem tudom, hol lehet! kiáltotta, majd a szájára tette a kezét. Szólítsd a nevén! javasolta Quinn furcsa, gondosan formált, szinte hivatalos hangon. Szégyellte magát a kirohanása miatt, de még mindig nem volt túl rajta. Szólítsam? Nem válaszolna mondta Astrid. Ő súlyos autista. Nem tud kapcsolatot teremteni. Nem válaszol, érted? Hívhatnám akár egész nap is. Jól van, Astrid. Meg fogjuk nézni mondta Sam. Ha itt van a házban, megtaláljuk. Astrid bólintott a könnyeivel küszködve. Alaposan átkutatták az egész házat. Benéztek az ágy alá, a fürdőszobákba is. Átmentek az út túloldalára, ahhoz a hölgyhöz, aki néha vigyázott Péterre. Ott sem találtak senkit. Átkutattak minden szobát. Sam úgy érezte magát, mint egy betörő. Akkor anyámmal lesz, vagy pedig apa magával vitte az erőműbe. Néha elviszi, ha senki más nem tud vigyázni rá. Sam hallotta a kétségbeesést a hangjában. Talán fél óra telt el a hirtelen eltűnések óta. Quinn még mindig nem tért magához, Astrid pedig az összeomlás szélén járt. Még az ebédidősem jött el, de Sam már a vacsorára gondolt. Rövidek voltak a nappalok: november 10-e volt aznap, közeledett a hálaadás ünnepe. Rövid nappalok jöttek és hosszú éjszakák. Menjünk tovább kérte a lányt Sam. Ne aggódj a kis Pete miatt, meg fogjuk találni. Ez szabványos vigasztalás volt, vagy valódi ígéret? kérdezte Astrid.

Tessék? Nem, ne haragudj. Úgy értettem, segítesz megkeresni Pete-et? Persze. Sam azt akarta mondani, hogy bárhol, bármikor, örökké segítene neki, de csak a félelem beszélt volna belőle, ami fecsegésre készteti. Inkább elindult a saját házuk felé, noha biztosan tudta, hogy mit fog találni. Persze azért ellenőriznie kellett, és még valami mást is. Meg kellett tudnia, vajon nem őrült-e meg. Ahogy azt is, hogy ott áll-e még a házuk a helyén. Őrültség volt az egész. Sam számára az őrület azonban már sokkal hamarabb elkezdődött. Lana századjára is hátrafordította a fejét, hogy megnézze a kutyát. Jól van, ne izgulj! mondta a nagyapja, Luke. De kiugorhat. Elég buta, az igaz, de nem hinném, hogy ki fog ugrani. Nem is buta. Nagyon okos kutya. Lara Arwen Lazar nagyapja viharvert, egykor vörös színű teherautójának első ülésén ült. Patrick, a sárga labrador a hátsó ülésen utazott, a szélben lengő füllel, kilógó nyelvvel. Patrick Spongyabob nem túl éles elméjű barátjáról, a tengeri csillag Patrickről kapta a nevét. A lány szerette volna, ha mellé ül, elölre, de Luke nagyapa nem egyezett bele. Nagyapja bekapcsolta a rádiót. Countryzenét játszottak. Luke nagyapa öreg volt. Sok gyereknek voltak fiatal nagyszülei. Lana másik nagyszülei, a Las Vegas-iak is jóval fiatalabbak voltak. Luke nagyapa úgy volt öreg, mint egy gyűrött, régi bőrruha. Arca és keze sötétbarna volt, részben a napsütéstől, részben pedig azért, mert chumash indián vér is folyt az ereiben. Izzadságfoltos szalmakalapot viselt és sötét napszemüveget. Mit csináljak ma egész nap? kérdezte Lana. Luke nagyapa ügyesen kikerült egy kátyút. Amihez kedved van felelte. Nincs se tévéd, se DVD-d, se interneted; semmid sincs. Luke nagyapa tanyája olyan távol esett mindentől, és annyira lemaradt a fejlődéstől, hogy a legmodernebb készüléke egy ősrégi rádió volt, amin csak egyetlen vallásos adót lehetett fogni. Hoztál magaddal könyveket, nem? Vagy kitakaríthatod az istállót. Vagy felmászhatsz a hegyre. Állával a hegyek felé mutatott. Szép onnan a kilátás. Láttam a hegyen egy prérifarkast. Azok többnyire ártalmatlanok. A jó, öreg prérifarkas tudja, hogy nem tanácsos ujjat húzni az emberrel. Nagyapa néha furcsán ejtette ki a magánhangzókat. Már egy hete vagyok nálad mondta Lana. Ennyi nem volt elég? Meddig kell még itt maradnom? Haza akarok menni! Az öregember oda sem fordult felé. Apád rajtakapott, hogy vodkát csempészel ki a házból egy punknak. Tony nem punk vágott vissza Lana. Luke nagyapa kikapcsolta a rádiót, és oktató hanghordozással magyarázni kezdett: Márpedig az olyan fiú, aki kihasznál egy lányt, és bajba sodorja, az bizony punk. Ha nem viszem ki neki, akkor hamis személyivel próbálkozott volna, és emiatt talán bajba kerül.

Talán? Biztosan. Ha valaki tizenöt évesen inni kezd, abból csak baj lehet. Én a te korodban, tizennégy évesen kezdtem el inni. Harminc évem ment rá az italra. Harmincegy éve, hat hónapja és öt napja vagyok józan, hála a Jóistennek, és a nagyanyádnak, nyugodjék békében. Visszakapcsolta a rádiót. Ráadásul a legközelebbi italbolt tízmérföldnyire van innen, Perdido Parton. Luke nagyapa felnevetett. Igen, az is segített, valóban. Legalább volt humorérzéke. A teherautó egy százötven méter mély szurdok szélén száguldott, aminek alján a homokban bozót, csenevész fenyők, som és száraz fű nőtt. Luke nagyapa mesélte, hogy amikor évente párszor esik, a víz lezúdul a szurdok falán, sokszor egyetlen nagy áradatban. Lana nehezen tudta ezt elképzelni, ahogy a hosszú lejtőt nézte. Ekkor a teherautó váratlanul lefordult az útról. Lana az üres ülésre meredt, ahol egy másodperccel korábban a nagyapja ült. Az öreg eltűnt. A teherautó egyenesen lefelé szaladt. Lana nekifeszült a biztonsági övnek. A kocsi sebessége egyre nőtt, közben nagyot zökkenve nekicsapódott egy facsemetének, és kettétörte. Széles porfelhőt kavarva gurult egyre lejjebb. Úgy rázkódott, hogy Lana a tetőbe vágta a fejét, válla az ablakhoz csapódott. Fogai összekoccantak. Megragadta az őrülten tekergő kormányt, ám ekkor a teherautó felborult. Aztán még egyet fordult, és még egyet. Lana kicsúszott az öv alól, és tehetetlenül hánykódott ide-oda a jármű belsejében. A kormány úgy forgott alatta, mint egy mosógép dobja. A szélvédő nyomta a vállát, arca a sebességváltónak ütődött, a visszapillantó levált, és a tarkóján tört szét. A teherautó megállt. Lana arccal lefelé, lehetetlen pózban feküdt, kitekeredett karral és lábbal. Fojtogatta a por. A szája tele volt vérrel. Az egyik szeme feldagadt, nem látott vele semmit. Amit ép szemével észrevett, azt első pillantásra nem tudta mire vélni. A világ fejjel lefelé állt, és egy alacsony kaktusz meredezett előtte, ami hozzá képest mintha derékszögben nőtt volna. Ki kellett jutnia innen. Próbálta kiismerni a helyzetét, és az ajtó felé nyúlt, csakhogy a jobb keze nem mozdult. Ránézett, és felsikított. Jobb alkarja nem volt egyenes, könyöktől csuklóig V alakú szöget zárt be. Kicsavarodott úgy, hogy tenyere kifelé nézett. A törött csontok csorba végei majdnem átszakították a húsát. Pánikba esett, és hadonászni kezdett. A fájdalom olyan éles volt, hogy elvesztette az eszméletét. Csakhogy nem sokáig. Nem elég sokáig. Mikor magához tért, a kezében, a bal lábában, a hátában és a nyakában lüktető fájdalomtól émelygés fogta el. A teherautó tetejére hányt. Segítség! hörögte. Valaki segítsen! Pedig még kétségbeesésében is tudta, hogy nincs segítség. Többmérföldnyire voltak Perdido Parttól, ahol tavalyig élt, amikor a családja Las Vegasba költözött. Ez az út csak a tanyára vezetett, máshova nem. Talán egy héten egyszer vetődött erre valaki: egy eltévedt turista, vagy az az idős asszony, aki sakkozni szokott Luke nagyapával. Meg fogok halni mondta Lana a semmibe. Egyelőre azonban élt, és a fájdalom sem múlt el. Ki kellett szabadítania magát. Patrick. Mi történt Patrickkel?

Szólította, de nem jött válasz. A szélvédő több helyen elrepedt, de nem tudta kirúgni az ép lábával. Az egyetlen lehetséges kiút a sofőr felőli ablakon át vezetett, ami mögötte volt. Tudta, hogy már a megfordulás is gyötrelmes lesz. Ekkor előkerült Patrick. Fekete orrát odanyomta hozzá, nyugtalanul lihegett és nyüszített. Jó kutya! dicsérte meg. Patrick a farkát csóválta válaszul. Nem az a mesebeli eb volt, aki hősiesen és ügyesen kihúzza a gazdáját a füstölgő roncsból, de mellette maradt, amíg fél óra kínlódás árán sikerült kikecmeregnie a homokra. Patrick a gazdája mellé feküdt, egy bokor árnyékába, és lenyalta az arcáról a vért. Mozdítható kezével Lana kitapogatta a sérüléseit. Az egyik szeme feldagadt, homlokán mély seb húzódott. Egyik lába eltört, legalábbis kificamodott, és meg sem tudta mozdítani. Valami szúrt a háta alsó felén, a vese tájékán. A felső ajka lebénult. Kiköpött maga elé egy törött fogat. A legrosszabb jobb karjának a rémes állapota volt. Lana rá sem bírt nézni. Azonnal felhagyott a próbálkozással, hogy felemelje, olyan elviselhetetlennek érezte a fájdalmat. Megint elájult, és csak sokkal később nyerte vissza az eszméletét. A nap még mindig könyörtelenül tűzött. Patrick összegömbölyödve feküdt mellette. Fölötte az égen fél tucat keselyű körözött szélesen kiterjesztett szárnyakkal, zsákmányra várva.

HARMADIK FEJEZET 298 óra 5 perc AZ A TEHERAUTÓ is nekiment egy fának Sam egy újabb roncs felé mutatott. A jármű áttört a bozóton, és egy szilfának rohant. Még mindig járt a motorja. Két iskolást vettek észre, egy negyedikest és a húgát. A kertben labdáztak, kicsit kedvetlenül. A mamánk nincs itthon mondta az idősebb. Nekem délután zongoraórám lenne, de nem tudom, hogy kell odamenni. Nekem pedig sztepptáncórám lesz. Ma kapjuk meg a jelmezeinket az előadásra szólalt meg a kisebb is. Én katicabogár leszek. Ismered a főtérre vezető utat? Tudod, amelyik a városba visz. Azt hiszem, igen. Akkor menjetek oda. Nem szabad kimennem a kertből mondta a kisebbik lány. A nagymamánk Laguna Parton lakik mondta a negyedikes. Ő el tudna jönni értünk, de nem lehet elérni telefonon, nem veszi fel. Tudom. Talán menjetek oda a térre, és várjatok, jó? A gyerekek értetlenül bámultak rá, mire Sam hozzátette. Hé, semmi vész, oké? Van odabent süti vagy jégkrém? Azt hiszem, igen. Nahát, senki sem tiltja meg, hogy egyetek a sütiből, ugye? A szüléitek hamarosan előkerülnek, remélem. Addig is egyetek egy kis sutit, aztán gyertek le a térre. Ez a megoldásod? Együnk sutit? kérdezte Astrid. Nem, az a megoldásom, hogy fussunk le a partra, és bújjunk el, míg vége nem lesz az egésznek mondta Sam. De egy kis süti nem árt meg senkinek. Sam, Quinn és Astrid továbbment. Sam a belvárostól keletre lakott. A mamájával élt egy földszintes kis házban, amit mintha összenyomtak volna. Tartozott hozzá egy apró hátsó udvar is, elöl pedig nem volt más, csak a járda. Sam mamája nem keresett túl sokat, éjjeles nővérként dolgozott a Coates Akadémián. Sam apja nem élt velük, a fiú alig tudott róla valamit. Tavaly a nevelőapja is otthagyta őket. Megjöttünk mondta. Nem akarunk felvágni valami óriási házzal. Jó közel laktok a parthoz mutatott rá Astrid a ház és a környék egyetlen előnyére. Igen, két perc séta innen. Kivéve, ha átvágok annak a háznak az udvarán, ahol a biciklisek bandája él. Biciklisek bandája? kérdezte Astrid. Nem az egész banda, csak Gyilkos, és a barátnője, Cinkos. A lány összevonta a szemöldökét, mire Sam hozzátette: Bocsánat! Hülye vicc volt! De tényleg nem túl jó ez a környék. Most hogy ideértek, Samnek nem volt kedve bemenni. Nincs otthon az anyja.

És volt valami a házban, amit Quinn-nek, de főleg Astridnak nem volt tanácsos meglátnia. Felvezette őket három szürkére festett falépcsőn, amelyek recsegtek a lépteik alatt. A keskeny verandáról pár hónapja valaki ellopta anyja hintaszékét, amibe szeretett kiülni esténként, mielőtt dolgozni ment. Azóta a konyhából kellett kivinniük a székeket. Ez volt számukra a nap legkedvesebb időszaka, anyja munkájának a kezdete előtt és az iskola után. Sam ilyenkor ért haza a suliból, és az anyja is felébredt, miután a nap legnagyobb részében aludt. Megivott egy teát, Sam pedig egy pohár üdítőt vagy gyümölcslevet. Az anyja megkérdezte, hogy ment aznap a tanulás, és Sam általában nemigen mondott semmit, de jó volt arra gondolnia, hogy az anyja meghallgatná, ha mondani akarna valamit. Kinyitotta az ajtót. Csönd fogadta odabenn, csak a hűtőgép zúgott. Régi és zajos volt a kompresszora. Amikor utoljára beszélgettek a verandán, a korlátra tett lábbal, anyja azon gondolkodott, vajon megjavíttassák-e a kompresszort, vagy olcsóbb-e venni egy használt hűtőt, és azt hogy lehetne kocsi nélkül hazahozni. Anya? kérdezte Sam az üres nappalitól. Nem jött válasz. Talán fent van a dombon. mondta Quinn. A fent a dombon a városkában a Coates Akadémiát jelentette, a magángimnáziumot. Bár a domb inkább hegynek volt nevezhető. A tűzhely egyik lángja be volt kapcsolva. Egy serpenyő állt rajta, az alja feketére égett. Semmi sem volt benne. Sam lekapcsolta a lángot. Ebből az egész városban baj lehet mondta. Igen felelte Astrid. Égve hagyott tűzhelyek, járó motorú kocsik. Valakinek körbe kell mennie, hogy megnézze, ki van-e kapcsolva minden, és a kisgyerekek nincsenek-e egyedül. És ott vannak a gyógyszerek, az alkohol; többen valószínűleg fegyvert is tartanak. A környéken egyeseknek egész tüzérségük van mondta Sam. Ezt csak Isten tehette mondta Quinn. Úgy értem, ki más? Erre senki sem képes. Csak úgy eltüntetni a felnőtteket! Mindenkit, aki tizenöt éves vagy idősebb helyesbített Astrid. Aki tizenöt éves, még nem felnőtt. Hidd el, én egy órára jártam velük. Figyelmesen járkált a szobában, mintha keresne valamit. Bemehetek a fürdőszobába, Sam? Sam vonakodva bólintott. Szégyellte magát a lakásuk miatt. Sem neki, sem az anyjának nem a takarítás az erőssége. Többé-kevésbé tiszta volt a lakás, de nem úgy, mint Astridéknál. Astrid becsukta a fürdőszoba ajtaját. Sam hallotta, ahogy kinyitja a csapot. De mi rosszat tettünk? kérdezte Quinn. Ez az, amit nem értek. Mivel bosszantottuk fel Istent? Sam kinyitotta a hűtőszekrényt, és megnézte, mi van benne. Tej, pár üveg üdítő. Fél dinnye egy tányéron. Tojások. Alma. Citromok anyja teájához. A szokásos dolgok. Úgy értem, biztos csináltunk valamit, amiért ezt érdemeltük mondta Quinn. Isten nem tenne ilyesmit ok nélkül. Szerintem nem Isten tette mondta Sam. Öregem, akkor ki? Astrid visszajött hozzájuk. Talán igaza van Quinn-nek. Senki más nem lenne képes ilyesmire mondta. Ez elképzelhetetlen. Nem lehetséges, és mégis megtörtént. Néha történnek lehetetlen dolgok mondta Sam. Nem történnek szállt vele vitába Astrid. Az univerzum törvények szerint működik. Amikről fizikaórán tanulunk. Tudod, mint a mozgás törvényei, vagy az, hogy semmi sem mozog gyorsabban, mint a fény. Vagy a gravitáció. Nem történnek lehetetlen dolgok. Maga a szó

is ezt jelenti. Astrid az ajkába harapott. Ne haragudjatok. Ez nem a legmegfelelőbb idő a tudományos magyarázatokhoz, igaz? Sam tétovázott. Ha megmutatná nekik, átlépne egy határt, és nem tudnák kiverni a fejükből többé. Addig erősködnének, amíg el nem mondana nekik mindent. Másképp néznének rá. Lesújtaná őket, ahogy őt is lesújtotta. Átöltözöm, oké? A szobámban. Mindjárt visszajövök. A hűtőben találtok italt, menjetek. Bezárta maga mögött a szobaajtót. Nem szerette a szobáját. Az ablak egy szűk utcácskára nyílt, és olyan üvegből volt, amin nem lehetett kilátni. A szobában még akkor is félhomály uralkodott, amikor kint sütött a nap. Éjszaka pedig túl sötét volt. Sam gyűlölte a sötétséget. Anyja bezáratta vele az ajtót, amikor este dolgozni ment. Most te vagy a férfi a háznál szokta mondani, de jobban érzem magam, ha tudom, hogy be van zárva az ajtó. Samnek nem tetszett, hogy ezt mondja, hogy ő a férfi a háznál. Most ő a férfi a háznál. Most. Talán az anyja nem is értett ezen semmi különöset. Pedig hogyne értett volna! Mostohaapja nyolc hónapja hagyta ott a régi házukat. Sam és az anyja hat hónapja költöztek ebbe az ócska viskóba, egy lepukkant környékre, és az anyja kénytelen volt elvállalni ezt a rosszul fizető állást a rémes éjszakai műszakkal. Két napja nagy vihar volt, egy időre kialudtak a lámpák. Sam teljes sötétségben ült a szobájában, kivéve pár rövid pillanatot, amikor halványan bevilágított a villámlás fénye, amitől az ismerős tárgyak is ijesztőnek látszottak. Kis időre sikerült elaludnia, de egy hatalmas mennydörgés felébresztette. Rémületes álomból riadt fel, a teljes sötétségre egy üres házban. Ez a kettő együtt túl sok volt neki. Hangosan kiáltva hívta az anyját. Egy nagy, határozott tizennégy éves fiú, sőt majdnem tizenöt, és az anyja után sír a sötétben. Kinyújtotta a kezét, el akarta tolni a sötétséget. És akkor világos lett. A fény a mosdó ajtajában tűnt fel. Akár el is tüntethette volna, ha becsukja az ajtót. Csakhogy amikor behajtotta, a fény egyszerűen áthaladt rajta. Mintha ott sem volna az ajtó. Még nem volt teljesen becsukva. A tetejére tett pár pólót, hogy elállják a fény útját, de sokáig nem ámíthatta magát ezzel az ügyetlen csalással. A mamája úgyis észrevenné amikor hazajön, azon nyomban. Kinyitotta az ajtót. A takarás leesett róla. Még mindig ott volt. A fény kicsi volt, de erős. Egy helyben lebegett, nem kapcsolódott semmihez, nem függött madzagon. Nem lámpa volt vagy villanykörte, csak egy apró, fényből álló gömb. Lehetetlen volt. Olyasmi, ami nem létezhet. És mégis ott volt. A fény egyszerűen megjelent, amikor Samnek szüksége volt rá, és ott is maradt. Megérintette, de igazából nem tudta megfogni. Ujjai keresztülfutottak rajta, csupán meleg ragyogást érzett, nem forróbbat a meleg víznél. Igen, Sam suttogta magában. Még mindig itt van. Astrid és Quinn azt hitték, hogy a mai napon kezdődött az egész, de Sam többet tudott náluk. A szokásos élet nyolc hónappal korábban kezdett darabjaira hullani. Aztán visszatért a normális kerékvágásba. Később pedig megjelent ez a fény.

Sam élete tizennégy éven át hétköznapi módon folyt. Aztán kezdett meginogni a hétköznapiság. Ma pedig végleg összedőlt, és megsemmisült. Sam? Astrid szólította a nappaliból. Sam a folyosóra pillantott: félt, hogy a lány bemegy a szobájába. Sietve elrejtette a fényt, és visszament a nappaliba. A mamád épp a laptopján írt valamit mondta Astrid. Valószínűleg az e-mailjeit nézte át. Ám amikor Sam leült az asztalhoz, látta, hogy egy Word dokumentum van megnyitva benne, nem a levelezés. Anyja naplót írt. Csak három bekezdés volt az oldalon. Tegnap este megint megtörtént. Bárcsak elmondhatnám G-nek! De ő azt hinné, hogy megőrültem. Elveszthetem a munkámat. Azt fogja hinni, hogy drogot szedek. Ha valahogy mindent be tudnék kamerázni, akkor volna bizonyítékom. De nincs bizonyíték, C anyja pedig gazdag, és bőkezű a CA-val. Rögtön kitennének. Még ha el is mondanám valakinek a teljes igazságot, leintenének azzal, hogy túlterhelt anya vagyok. Előbb-utóbb C vagy valamelyik társa komoly bajt fog csinálni. Valakinek baja fog esni. Ahogy T és S között történt. Talán előveszem C-t. De nem hiszem, hogy bármit is bevallana. Változtatna-e valamin, ha mindent tudna? Sam nem akart hinni a szemének. A szöveget még nem mentették el. Végignézte a számítógépet, és találta egy Napló feliratú könyvtárat. Bele akart nézni, de jelszavas volt. Ha anyja elmentette volna ezt az utolsó oldalt, akkor ehhez sem tudott volna hozzáférni. CA, ezt könnyű volt megfejteni. Coates Akadémia. A G valószínűleg az iskola igazgatója volt, Grace. Az S is könnyű volt: Sam. De ki volt C? Egy mondat mintha vibrált volna, amikor Sam rámeredt: Ahogy T és S között történt. Astrid a válla felett átnézve olvasott. Próbálta feltűnés nélkül csinálni, de egyértelműen leskelődött. Sam becsukta a laptopot. Menjünk mondta. Hová? kérdezte Quinn. Bárhová, csak el innen felelte Sam.

NEGYEDIK FEJEZET 297 óra 40 perc INDULJ UNK A TÉR felé javasolta Sam. Bezárta maga mögött otthonának az ajtaját, és zsebre tette a kulcsot. Miért? kérdezte Quinn. Valószínűleg sokan mennek majd oda mondta Astrid. Máshová nem nagyon lehet, vagy igen? Hacsak nem mennek vissza a suliba. Ha valaki tudja, mi folyik itt, vagy ha maradtak felnőttek, akkor biztosan ott lesznek. Perdido Part hegyvidéken épült, délnyugatra a parthoz közeli országúttól. Az országút másik, északi oldalán meredek hegyi lejtők emelkedtek, száraz, barna földdel, foltokban növényzettel. A hegyek a várostól északnyugatra és délkeletre a tengerbe futottak, egy tengerparti sávra korlátozva a területét. Perdido Partnak eddig alig több mint háromezer lakosa volt most már sokkal kevesebb. A legközelebbi sétálóutca San Luisban volt. A legközelebbi nagy bevásárlóközpont tizenöt mérföldre a parton lefelé. A várostól északra a hegyek olyan közel értek a parthoz, hogy nem volt hely építkezni, kivéve az atomerőmű keskeny csíkját. Azon túl a nemzeti park területe feküdt, ősi vörösfenyőkből álló erdőjével. Perdido Part álmos kisváros maradt, egyenes, fasorral szegélyezett utcákkal, és többnyire régebbi, spanyol stílusú, zsindelyes vagy lapos tetejű földszintes házakkal. A legtöbb házhoz kert, gondosan rendben tartott gyep, és bekerített hátsó udvar is tartozott. A kis belvárosban, a tér körül pálmafák álltak, és rengeteg volt a parkolóhely. A várostól délre épült egy szálloda a nyaralóknak, a hegyek közt pedig a Coates Akadémia és az atomerőmű állt, ezenkívül csak néhány kisebb üzlet: az Ace barkácsbolt, a McDonald's, egy Babszem nevű kávézó, egy szendvicsbüfé, pár kis bolt, egy zöldséges és egy benzinkút az országút mellett. Minél közelebb jutott a térhez Sam, Astrid és Quinn, annál több fiatalt láttak, akik szintén oda tartottak. Mintha a város összes gyereke úgy döntött volna, hogy odacsődül. A tömeg ereje. Vagy talán csak az otthonok lesújtó magánya, amik így, kihaltan egyszerre nem voltak már otthonosak. Fél háztömbnyire Sam füstszagot érzett, és menekülő gyerekeket látott. A tér kis, nyitott terület volt: egy park, füves foltokkal, középen szökőkúttal, ami szinte sosem működött. Voltak benne padok, kikövezett sétányok és szemetesek. A térrel szemben a szerény külsejű polgármesteri hivatal és egy templom állt egymás szomszédságában. A teret boltok vették körül, néhány már régen bezárt. A megszűnt virágbolt és a haldokló biztosítási ügynökség felett egy második emeleti ablakból füst ömlött a szabadba. Ahogy Sam lihegve megállt, vörös lángok csaptak fel egy másik ablakból. Több tucat gyerek figyelte, mi fog történni. Sam nagyon furcsának látta ezt a csoportosulást, amíg rá nem jött, mi benne a különös: nem voltak köztük felnőttek. Van benn valaki? kiáltott fel Astrid. Nem felelt senki.