Gail Carson Levin Elátkozott Ella

Gail Carson Levin Elátkozott Ella

Első fejezet Lucinda, az a bolond tündér nem is akart megátkozni, éppen ellenkezőleg: meg akart ajándékozni. Életem első órájának keserves könnyei adták az ötletet. Együttérző pillantást vetett Édesanyára, és megérintette az orromat. - Az engedelmességet ajándékozom neki. Ella mindig engedelmes lesz. Hagyd abba a sírást, gyermekem! Abbahagytam. Apa, mint mindig, akkor is üzleti útra ment, de Mandy, a szakácsnőnk ott volt velünk. Ő és Édesanya rémülten igyekeztek megértetni Lucindával, milyen szörnyű dolgot művelt, de hiába. El tudom képzelni a jelenetet: Mandyt a szokásosnál élesebben kirajzolódó szeplőivel, zilált, ősz hajával, méregtől remegő tokával. Édesanyát a szüléstől nedves barna fürtjeivel, ahogy csendesen tiltakozik, és a fény kialszik a szemében, Lucindát nem tudom elképzelni, mert még sosem láttam. Nem volt hajlandó visszavonni az átkot. Az első kellemetlenség az ötödik születésnapomon adódott. Világosan emlékszem arra a napra, de lehet, hogy csak azért, mert annyiszor hallottam már a történetet Mandy -tól. - Fenséges, hatrétegű tortát sütöttem a születésnapodra - mondogatta. A szobalányunk, Bertha gyönyörű ruhát varrt nekem külön erre az alkalomra.

- Mélykéket fehér selyemövvel. Már akkor is kicsi voltál a korodhoz. Fehér szalaggal a fekete hajadban, és az izgalomtól kipirult arcoddal egészen úgy festettél, mint egy porcelánbaba. Nathan, az inasunk virágot szedett, amit egy vázában az asztal közepére állítottak. Körülültük az asztalt. Apa természetesen ismét távol volt. Izgatott voltam. Végignéztem, ahogy Mandy sütötte a tortát, Bertha varrta a ruhát és Nathan szedte a virágot. Mandy felszeletelte a tortát. - Egyél! - mondta szórakozottan, és elém rakott egy szeletet. Az első falat mennyei volt. Boldogan tüntettem el az egész szeletet. Mikor végeztem vele, Mandy újabbat vágott. Ez már nem ment olyan könnyen, de valahogy legyűrtem. Nem adtak többet, mégis tudtam, hogy tovább kell ennem. A villámat a megmaradt tortába mélyesztettem. - Mit csinálsz, Ella? - kérdezte Édesanya. - Te kis malac! - nevetett Mandy. - Hadd egyen, amennyit akar, Lady. Ma van a születésnapja - és egy újabb szeletet tett a tányéromra. Borzasztóan éreztem magam, és félni kezdtem. Miért nem bírom abbahagyni az evést? Csak nagy küzdelem árán tudtam nyelni. Minden egyes falat ragacsos masszaként nehezedett a nyelvemre, ahogy próbáltam leerőltetni. Sírva ettem tovább. Édesanya kapott először észbe.

- Hagyd abba az evést, Ella! - parancsolta. Abbahagytam. Bárki befolyásolni tudott parancsokkal, de csak az olyan utasításoknak volt hatásuk, mint például: Vegyél sálat!, vagy: Menj lefeküdni!. Nyugodtan semmibe vehettem a Szeretném, ha felvennél egy sálat! és Miért nem mész lefeküdni? - féle kívánságokat és javaslatokat. Paranccsal szemben viszont tehetetlen voltam. Ha valaki felszólított volna, hogy másfél napig fél lábon ugráljak, meg kellett volna tennem. De a fél lábon ugrálás még semmi. Ha megparancsolja valaki, hogy vágjam le a saját fejemet, azt is megtettem volna. Minden percben veszélyben voltam. Ahogy nőttem, megtanultam késleltetni az engedelmeskedést, de drágán megfizettem minden egyes másodpercért. Zihálás, émelygés, szédülés és egyéb tünetek voltak a következményei, és soha nem sikerült sokáig kitartanom. Már néhány perc is kétségbeesett küzdelembe került. Volt egy tündér-keresztanyám, akit Édesanya megkért, vegye le rólam az átkot, de ő azt felelte, hogy egyedül Lucinda teheti meg, bár elképzelhető, hogy egyszer majd az ő segítsége nélkül is megtörik. De fogalmam sem volt, hogyan. Azt sem tudtam, ki a tündérkeresztanyám. Lucinda átka ahelyett, hogy könnyen kezelhetővé tett volna, lázadót nevelt belőlem. Igaz, az is elképzelhető, hogy ilyen volt a természetem.

Édesanya ritkán adott utasításokat, Apa pedig, aki semmit sem tudott az átokról, ritkán látott ahhoz, hogy rendelkezzen velem. De Mandy állandóan parancsolgatott, jóformán levegőt is alig vett közben. Voltak barátságos és nekedakarok-jót-fajta parancsai: Szedd össze magad! vagy Tartsd a tálat, amíg felverem a tojást, kicsim! Akármilyen ártalmatlanok voltak ezek a parancsok, mégis utáltam őket. Tartottam a tálat, de közben fel-alá járkáltam a konyhában, hogy Mandynek követnie kelljen. Ilyenkor összeszidott, és megpróbált pontosabb utasításokkal megfékezni, de ezeket is könnyen kijátszottam. Gyakran jó sokáig tartott, mire elkészültünk valamivel. Édesanya nevetett rajtunk, és felváltva noszogatott mindkettőnket. Végül mindannyian kacagtunk, és egyikünk engedett: vagy én teljesítettem Mandy óhaját, vagy ő váltotta a parancsot kérésre. Volt, hogy szórakozottan parancsot adott, ilyenkor megkérdeztem: Igazán muszáj? ettől aztán észbekapott és helyesbített. Nyolcéves koromban volt egy Pamela nevű barátnőm, az egyik szolgálónk lánya. Egyszer együtt ültünk a konyhában és néztük, ahogy Mandy marcipánt készít. Amikor Mandy leküldött manduláért a kamrába, mindössze két szemet hoztam. Erre visszaküldött, pontosabb utasítással, amit követtem ugyan, de újra meghiúsítottam az akaratát. Később Pamelával kivonultunk a kertbe. Miközben faltuk az édességet,

megkérdezte, miért nem engedelmeskedtem elsőre Mandynek. - Utálom, ha parancsolgat - feleltem. - Én mindig szót fogadok az idősebbeknek - fontoskodott. - Mert neked nem muszáj. - De igen, különben Apu elfenekel. - Jó, de az nem ugyanaz. Engem elvarázsoltak. - Élveztem a szavak jelentőségét. A varázslat nagyon ritka dolog: Lucinda volt az egyetlen tündér, aki meggondolatlanul embereket varázsolt el. - Mint Csipkerózsikát? - Igen, csak én nem fogok száz évig aludni. - Hát mi az a varázslat? Elmondtam neki. - Akárki akármit parancsol, engedelmeskedned kell? Akkor is, ha én? Bólintottam. - Kipróbálhatom? - Nem! - Erre nem számítottam. Másra tereltem a szót. - Fussunk versenyt a kapuig! - Jó, de megparancsolom, hogy veszíts. - Akkor nem akarok versenyezni. - Parancsolom, hogy versenyezz, és parancsolom, hogy veszíts. Versenyeztünk. Veszítettem. Szamócát szedtünk, és neki kellett adnom a legédesebb, legérettebb szemeket. Játszottunk A hercegnő és az org-ot. Én voltam az org.

Egy óra elteltével behúztam neki. Sikítozni kezdett, és ömlött a vér az orrából. Aznap véget ért a barátságunk. Édesanya új állást keresett Pamela anyukájának, jó távol a városunktól, Frelltől. Édesanya megbüntetett a verekedésért, aztán ritka dologra szánta el magát: megparancsolta, hogy soha senkinek ne beszéljek az átokról. Ám ez fölösleges volt. A történtek után nem is tettem volna. Valamivel a tizenötödik születésnapom előtt Édesanyával mindketten megfáztunk. Mandy kúrált minket a répából, póréhagymából, zellerből és egyszarvúszőrből készített gyógylevesével. Pompás íze volt, de mindketten irtóztunk a zöldségek között úszkáló hosszú, sárgásfehér szőrszálaktól. Apa távol volt, így Édesanya ágyában ülve ittuk meg a levest. Ha otthon lett volna, nem ebédelhettünk volna abban a szobában, mert nem szerette, ha a közelében lábatlankodom. Mandy utasított, hogy igyam meg a levest, kelletlenül kortyolgattam hát szőrszálastul, és fintorogtam Mandyre a háta mögött. - Megvárom, amíg kihűl - mondta Édesanya, aztán mihelyt Mandy kiment, kihalászta az egyszarvúszőrt, megette a levest és visszatette a szőrszálakat az üres tányérba. Másnapra meggyógyultam, de Édesanya sokkal rosszabbul érezte magát. Olyan rosszul, hogy enni sem tudott. Úgy érzi, mondta, mintha kés volna a torkában és

faltörő kos a fejében. Hideg borogatást tettem a homlokára és meséket mondtam neki, hogy jobban legyen. Régi, ismert mesék voltak, amiket itt-ott átköltöttem, és sikerült néha megnevettetnem. Igaz, hogy a nevetése köhögésbe fulladt. Mielőtt Mandy elküldött lefeküdni, Édesanya megcsókolt és így szólt: - Jó éjt, egyetlenem. Szeretlek. Ezek voltak az utolsó szavai hozzám. Ahogy kimentem a szobájából, még hallottam a Mandyhez intézett szavait. - Ne küldj Sir Peterért, nem vagyok olyan beteg. Sir Peter, vagyis Peter báró Apa volt. Édesanya másnap ébren volt, de álmodott. Tágra nyitott szemmel láthatatlan udvaroncokkal csevegett és közben idegesen rángatta az ezüstláncát. Mandy és én ott voltunk vele a szobában, de hozzánk egy szót sem szólt. Nathan, az inasunk elment az orvosért, akinek első dolga volt, hogy elküldött Édesanya mellől. A folyosó kihalt volt. Lementem a csigalépcsőn, és arra gondoltam, milyen jókat csúszkáltunk Édesanyával a korláton. Persze csak olyankor, mikor egyedül voltunk. Ha volt valaki a közelben, azt suttogta: - Méltóságteljesen kell viselkednünk! - és előkelően lépkedett le a fokokon. Én meg követtem, és utánoztam a mozdulatait, küzdve természet adta ügyetlenségemmel. Boldog voltam, hogy vele játszhatom. De amikor tiszta volt a levegő, szívesebben csúszkáltunk és kiáltoztunk

közben. Aztán felrohantunk, hogy másodszor is lecsússzunk. Meg harmadszor, meg negyedszer. Mikor leértem a lépcsőn, kinyitottam a nehéz bejárati ajtót, és kisurrantam a verőfényes napsütésbe. Hosszú volt az út a régi várig, de kívánni akartam valamit, mégpedig azon a helyen, ahol a legnagyobb az esélye, hogy a kívánságom meghallgatásra talál. A várat üresen hagyták, még mikor Jerrold király kisfiú volt, és csak olyan különleges alkalmakkor nyitották meg, mint például egy nagyobb bál, egy esküvő, vagy hasonló fontos esemény. Bertha mindenesetre azt állította, hogy kísértetek járják, Nathan szerint pedig nyüzsögnek benne az egerek. Kertje elvadult, és Bertha megesküdött volna rá, hogy a gyertyafáknak varázserejük van. Egyenest a gyertyaligetbe mentem. A gyertyák kis fák voltak, amiket megmetszettek és kikötöztek, hogy gyertyatartó alakot formáljanak. Ha kívánni akarsz, kell valami, amit felajánlasz cserébe. Behunytam a szemem és gondolkodtam. - Ha Édesanya hamar felépül, nemcsak engedelmes leszek, hanem jó is. Megpróbálok leszokni a kétbalkezességről, és kevesebbet bosszantom Mandyt. Édesanya életéért nem alkudoztam, mert eszembe sem jutott, hogy halálos veszélyben van.

Második fejezet - Gyászoló gyermeket és férjet hagyott maga után. Enyhítenünk kell bánatukat - fejezte be majdnem egyórás monoton beszédét Thomas főkancellár. Egyes részek Édesanyáról szóltak, legalábbis erre utalt a sűrűn elhangzó Lady Eleanor, vagyis Eleanor bárónő kifejezés de a személyleírás - kötelességtudó szülő, királyhű polgár, odaadó hitves - inkább illett volna a főkancellárra, mint Édesanyára. Beszélt még a halálról, de főleg arról szónokolt, hogy milyen fontos Kyrria, Jerrold király, Charmont herceg és az egész uralkodócsalád tisztelete. Apa megfogta a kezemet. A tenyere nedves volt és meleg, mint a mocsár, amiben víziszörnyek élnek. Azt kívántam, bárcsak megengedték volna, hogy Mandy és a többi szolgáló mellett álljak. Elhúztam Apától a kezem, és odébb mentem egy lépéssel. Utánam jött, és újra megfogta a kezemet. Édesanya koporsója fénylő mahagóniból készült. Faragott tündérek és manók díszítették az oldalát. De jó volna, ha a tündérek életre kelnének, és valamilyen varázslattal visszahoznák Édesanyát! Egy másikkal pedig elküldenék innen Apát. Talán a tündér-keresztanyám is megtenné, ha tudnám, merre keressem. Ahogy a főkancellár beszéde végére ért, az én feladatom volt lehajtani a koporsó fedelét, hogy

leereszthessék Édesanyát a sírba. Apa a vállamra tette a kezét és előretolt. Édesanya szája szigorú volt, pont az ellenkezője, mint az életben. Ennél is szörnyűbb volt látni kifejezéstelen arcát. De legjobban a lecsukódó koporsófedél nyikorgása fájt, és a tompa kattanás, amivel bezárult. Meg a gondolat, hogy Édesanyát dobozba zárták. A napközben elfojtott könnyek egyszerre kitörtek belőlem. Ott álltam az egész királyság előtt, bőgtem, mint egy csecsemő, és képtelen voltam abbahagyni. Apa magához szorított. A többiek azt hihették, vigasztalni próbál, de valójában csak a hangomat akarta elnyomni - sikertelenül. Eleresztett. - Eredj innen, és akkor gyere vissza, ha csöndben tudsz maradni! - sziszegte. Kivételesen örültem, hogy engedelmeskednem kell. Futásnak eredtem. Megbotlottam a nehéz fekete ruhában és hasra estem. Mielőtt bárki felsegíthetett volna, újra talpon voltam, és sajgó térdekkel rohantam tovább. A temető legnagyobb fája szomorúfűz volt - egy síró fa. Átvágtam a levélfüggönyön, és keservesen sírva hasra vetettem magam. Mindenki Édesanya elvesztéséről beszélt, pedig ez nem volt igaz. Édesanya nem veszett el, hanem elment örökre. Akárhol kereshetem, egy másik városban, egy másik birodalomban, Tündérországban vagy Gnómföldön soha nem fogom megtalálni. Nem beszélgetünk és nevetünk már mi ketten, nem úszunk a Lucarno folyóban, nem csúszkálunk a korláton, nem

ugratjuk Berthát, és nem művelünk együtt egy csomó huncutságot. Miután kisírtam magam, felültem. A ruhám csupa sár lett. - Ezt le kéne festeni! - mondta volna Mandy. Mennyi idő telhetett el? Vissza kellett mennem. Apa megparancsolta, és az átok nem hagyott nyugodni. A fűzfa mellett Charmont herceg nézegette az egyik sírkő feliratát. Még sosem láttam ilyen közelről. Vajon hallotta, hogy sírok? Bár a herceg csak két évvel volt idősebb nálam, sokkal magasabb volt, és pont úgy állt, mint az apja: szétvetett lábakkal, kezével a háta mögött, mintha az egész birodalmat akarná szemügyre venni. Hasonlított is a királyra, csak a vonásai lágyabbak voltak. Mindkettőjük haja göndör volt és szőkésbarna, bőrük pedig kreol. A királyhoz még nem jártam elég közel, hogy megállapíthassam, az ő orra körül is megfigyelhetők-e az ilyen sötét bőrön egyébként meglepő szeplők. - Az unokatestvérem volt - mutatott a herceg a sírkőre. - Sosem szerettem. De édesanyádat kedveltem. Elindult vissza Édesanya sírjához. Azt várta, hogy vele menjek? Be kell vajon tartanom a trónörökösnek kijáró távolságot? Követtem, olyan távolból, hogy egy hintó elfért volna közöttünk. Közelebb jött. Láttam, hogy ő is könnyezett, de az arca nem volt olyan maszatos, mint az enyém. - Szólíthatsz Charnak - mondta hirtelen. - Mindenki így hív.

Komolyan? Csendben sétáltunk tovább. - Apám is Charnak szólít - tette hozzá. A király! - Köszönöm - mondtam. - Köszönöm, Char - javított ki. Majd így szólt: - Édesanyád meg tudott nevettetni. Egyszer egy fogadáson Thomas kancellár beszéde alatt a zsebkendőjével babrált. Láttam, mielőtt apád összegyűrte. A kendő széléből megformálta a kancellár nyitott szájú, előreugró állú profilját. Ha a kancellár kék lenne, teljesen egyformák lettek volna. Vacsora nélkül kellett távoznom, mert féltem, hogy kitör belőlem a nevetés. Már majdnem visszaértünk, mikor eleredt az eső. A távolban egy alakot láttam Édesanya sírjánál. Apa volt az. - Hová lett mindenki? - kérdeztem Chart. - Elmentek, mielőtt a keresésedre indultam - válaszolta. - Szeretted volna, hogy megvárjanak? - Nem, nem akartam, hogy bárki is megvárjon - feleltem, nem titkolva, hogy Apának sem örülök. - Mindent tudok rólad - jelentette ki Char egy pár lépéssel később. - Tényleg? Honnan? - A szakácsnőnk gyakran találkozik a ti szakácsnőtökkel a piacon. Sokat mesél rólad. - Rám sandított. - És te mit tudsz rólam? - Semmit. - Mandy sosem beszélt róla. - Hát te mit tudsz énrólam?

- Tudom, hogy nagyon jól utánozol embereket, pont, mint Lady Eleanor. Egyszer az inasotokat az orra előtt utánoztad, és úgy összezavartad, hogy maga sem tudta, te vagy-e ő, vagy megfordítva. Tündérmeséket találsz ki, mindent leejtesz, és mindenben elesel. Hallottam, hogy valamikor egy egész edénykészletet összetörtél. - Mert elcsúsztam a jégen! - Mert kiborítottad a jégkockákat! - nevetett. Nem gúnyolódó nevetés volt, inkább mintha szívből kacagna egy jó viccen. - Baleset volt - tiltakoztam, de mosolyogtam én is, bár még mindig remegtem a sírástól. Apa meghajolt, ahogy odaértünk. - Köszönöm, Fenség, hogy elkísérte a lányomat. Char viszonozta a meghajlást. - Gyere, Eleanor! Eleanor. Soha senki nem szólított így, bár ez volt az igazi nevem. Eleanor mindig Édesanya volt, és ezután is ő lesz. - Ella. Ella vagyok - mondtam. - Akkor Ella. Gyere, Ella! - Meghajolt Charmont herceg előtt, és beszállt a hintóba. Mennem kellett. Char felsegített. Nem tudtam, hogy a kezemet nyújtsam neki, vagy hagyjam, hogy a könyökömnél toljon. A vége az lett, hogy a karomat fogta meg, és a másik kezemmel meg kellett kapaszkodnom a kocsi oldalában, hogy megtartsam az egyensúlyomat. Mikor becsukta az ajtót, a szoknyám becsípődött, és hallottam, amint végighasad. Apa arca megrándult. Láttam az ablakon át, hogy Char ismét nevet.

Megnéztem a szoknyát, és egy húszcentis szakadást találtam a szegélye fölött. Ezt még Bertha sem tudja eltüntetni. Olyan messze ültem Apától, amennyire csak lehetett. Kibámultam az ablakon. - Pompás esemény volt. Mindenki eljött, aki számít Frellben - mondta, mintha csak Édesanya temetése lovagi torna vagy bál lett volna. - Nem volt pompás. Szörnyű volt - feleltem. Hogy lehet Édesanya temetését pompás eseménynek nevezni? - A herceg barátságos volt hozzád. - Kedvelte Édesanyát. - Édesanyád gyönyörű volt - mondta Apa szánakozó hangon. - Sajnálom, hogy meghalt. Nathan megsuhintotta az ostorát, és a hintó elindult.

Harmadik fejezet Mikor megérkeztünk a birtokra, Apa utasított, hogy öltözzem át, aztán siessek le a vendégekhez, akik részvétlátogatásra jöttek. A szobámban nyugalom honolt. Minden egészen olyan volt, mint Édesanya halála előtt. Az ágytakarómra hímzett madarak békésen repkedtek a zöld keresztöltésekből álló levelek között. A naplóm az öltözködő asztalon feküdt. Gyerekkorom barátai - Flóra, a rongybaba és Rosamunde, a fodros ruhás fabábu - a kosarukban szunyókáltak. Az ágyamon ülve próbáltam leküzdeni az erőt, ami arra késztetett, hogy engedelmeskedve Apa parancsának, átöltözzem és lemenjek a vendégekhez. Hiába próbáltam megnyugvást találni a szobám csendjében, az ágyamban és az ablakon beáramló könnyű szellőben, minduntalan Apán és az öltözködésen járt az eszem. Egyszer véletlenül meghallottam, ahogy Bertha arról beszélt Mandynek, hogy Apa csak látszólag ember, belül nem más, mint hamu, pénz és agy keveréke. De Mandy ezzel nem értett egyet. - ízig-vérig ember, ebben biztos vagyok. Egyetlen más lény sem lenne ennyire önző. Sem a tündérek, sem a törpék, sem a manók, sem az óriások. Teljes három percig megálltam, hogy ne kezdjek öltözködni. Rettenetes volt. Küzdöttem, hogy megtörjem az átkot, és figyeltem, meddig bírok ellenállni a késztetésnek, hogy megtegyem, amit parancsoltak. Zúgott a fülem, és a padló olyan vadul

hullámzott, hogy féltem, lecsúszom az ágyról. Belekapaszkodtam a párnámba, mintha az vissza tudna tartani az engedelmességtől, akár egy horgony. Addig öleltem, amíg a karom meg nem fájdult. Pillanatokon belül ezernyi darabra robban a testem. Felálltam, és odamentem a ruhásszekrényhez. Abban a pillanatban megszűnt minden panaszom. Bár tudtam, Apa úgy gondolta, hogy egy másik gyászruhát vegyek fel, azt a kötényruhát választottam, amit Édesanya annyira szeretett. Azt mondta, a ruha élénkzöld árnyalata kiemeli a szemem színét. Szerintem leginkább szöcskére hasonlítottam benne, sovány és esetlen szöcskére, emberfejjel és hosszú hajjal. De legalább nem volt fekete. Édesanya utálta a fekete ruhát. A kastély csarnoka tele volt gyászruhás emberekkel. Apa azonnal odasietett hozzám. - Itt van a leányom, az ifjú Eleanor - szólt hangosan, és bevezetett a terembe. - Olyan vagy ebben a ruhában, mint valami gyomnövény - suttogta. - Gyászruhában kellene lenned. Azt fogják gondolni, hogy nem tiszteled... Hátulról hirtelen átölelt két suhogó fekete selyembe burkolt vaskos kar. - Szegény gyermekem! Hidd el, veled érzünk - mondta egy mézesmázos hang. - És Sir Peter - mily szörnyű önt egy ilyen tragikus eseményen viszontlátni! Rendkívül szoros ölelés után végre elengedett. A beszélő egy magas, kövér hölgy volt, hosszú, hullámos

mézszín fürtökkel. Pépes-fehér arcán egy-egy piros rúzsfolt díszelgett. Oldalán állt két kisebb mása, csak nekik nem volt rúzs az arcukon. A fiatalabbról az anyja dús haja is hiányzott, ehelyett vékony, göndörített tincsek tapadtak a fejbőréhez, mintha odaragasztották volna őket. Apa megérintette a hölgy karját: - Ez itt Olga nagysád - mondta. Pukedliztem, és meglöktem a kisebbik lányt. - Elnézést - szóltam. Nem válaszolt, meg sem mozdult, csak bámult rám. Apa folytatta: - És ezek a bájos hölgyek bizonyára az ön szépséges leányai. - Igen, az én drágaságaim: Hattie és Olive. Néhány nap múlva visszamennek a hölgynevelő iskolába. Hattie idősebb volt nálam úgy két évvel. - Nagy örömömre szolgál, hogy megismerhetlek mondta mosolyra húzva száját és kivillantva hatalmas metszőfogait. Kinyújtotta felém a kezét, mintha arra várna, hogy megcsókoljam. Csak néztem, és nem tudtam, mit tegyek. Leeresztette a karját, de még mindig mosolygott. - Örülök, hogy találkoztunk - mondta a kellőnél hangosabban Olive, akibe az imént beleütköztem. Nagyjából egykorú lehetett velem. Homlokán meglátszott a sok szemöldökráncolás nyoma.

- Vigasztaljátok Eleanort gyászában! - mondta leányainak Olga nagysád. - Nekem Sir Peterrel van beszélnivalóm.- Belekarolt Apába, és otthagytak minket. - Sajog a szívünk szomorú sorsod láttán - kezdte Hattie. - Mikor a temetésen bőgni kezdtél, azt gondoltam, milyen szánalmas vagy. - A zöld nem gyászruha - jelentette ki Olive. Hattie szemügyre vette a szobát. - Szép ez a terem, majdnem annyira, mint az én leendő palotám. Anyánk, Olga nagysád azt mondja, apád nagyon gazdag, és hogy képes akármiből pénzt csinálni. - Még egy lábkörömből is - tette hozzá Olive. - Anyánk, Olga nagysád mesélte, hogy apád szegény volt, mikor elvette anyádat. Anyánk szerint Lady Eleanor már akkor is gazdag volt, de apád még gazdagabbá tette. - Mi is gazdagok vagyunk - mondta Olive. - Ami nagy szerencse. - Körbevezetnél a kastélyban? - kérdezte Hattie. Fölmentünk, és Hattie minden zugba benézett. Mielőtt megállíthattam volna, kinyitotta Édesanya szekrényét, és végigtapogatta a ruhákat. - Negyvenkét ablak és minden szobában kandalló. Az ablakok biztos egy egész láda aranyba kerültek - vélte, mikor visszaértünk a nagyterembe.

- Szeretnéd tudni, milyen a mi kastélyunk? - kérdezte Olive. Az sem érdekelt volna, ha egy odvas fatörzsben laknak. - Muszáj eljönnöd, hogy megnézhesd - mondta Hattie, válaszul a hallgatásomra. A terem szélén álltunk, az ételhegyektől roskadozó asztal mellett. Volt rajta minden, borostyánnal körülfont agancsú sült szarvastól hópehelyszerűen csipkézett aprósüteményig. Vajon hogyan volt Mandynek ideje ezt mind elkészíteni? - Ennétek valamit? - Persze... - kezdte Olive, de nővére keményen félbeszakította. - Ó nem, köszönjük. Sosem eszünk vendégségben. Az izgalom egészen elveszi az étvágyunkat. - De én... - próbálkozott újra Olive. - Nincs jó étvágyunk. Anya aggódik is értünk. De ez az étel igazán fenségesen néz ki. - Hattie az asztal felé araszolgatott. - A fürjtojás igazi különlegesség. Darabja tíz réz Jéká. Olive, nézd, ez legalább ötven darab! Még az ablakoknál is több... - Szeretem az egreslepényt - szólt Olive. - Nem szabad! - mondta Hattie. - Na jó, talán egy falatot. Még egy óriás sem bírna megenni egy fél őzcombot, egy hatalmas adag vadrizst, az ötven fürjtojásból nyolcat, és ráadásnak desszertet, de Hattie-nek sikerült.

Olive még nála is többet evett. Egreslepényt és ribizlis kalácsot, vaníliapudingot és szilvafelfújtat, bonbont és püspökkenyeret - mind leöntve vajas rum-, sárgabarackés borsmentaöntettel. A tányér fölé hajoltak, hogy minél rövidebb utat kelljen megtennie a villának a szájukig. Olive rendületlenül evett, míg Hattie időnként lerakta a villáját, és finomkodva megtörölte a száját a szalvétával, aztán újra habzsolni kezdett elképesztő mohósággal. Nézni is rossz volt. Tekintetem arra a szőnyegre vándorolt, ami Édesanya széke alatt szokott feküdni, de most az asztal közelébe rakták. Eddig még sosem néztem meg igazán. Néhány vadász és egy kopó kergetett egy vaddisznót a vörös gyapjúrojtok felé. Ahogy bámultam a képre, egyszer csak mozgást észleltem. Szél borzolta a füvet a vadkan lábánál. Pislogtam, és a mozgás abbamaradt. Ahogy újra bámulni kezdtem, megint láttam. A kutya éppen csaholt. Az egyik vadász sántított, és én éreztem a lábikrájába nyilalló fájdalmat. A vadkan a félelemtől meg a dühtől zihálva száguldott. - Mit nézel? - kérdezte Olive. Végre befejezte az evést. Összerezzentem. Úgy éreztem, mintha benne volnék a szőnyegben. - Semmit, csak a szőnyeget. - Újból odapillantottam. Hétköznapi szőnyeg, hétköznapi mintával. - A szemed majd kiugrott a helyéből. - Olyan volt, mint egy org szeme - tette hozzá Hattie. - Egészen kidülledt. De most már normálisabban nézel ki.

Ő soha nem nézett ki normálisan. Olyan volt, mint egy nyúl. Egy kövér nyúl, mint amilyenből Mandy pörköltet szokott főzni. Olive arca pedig olyan kifejezéstelen volt, mint egy meghámozott krumpli. - Nem hiszem, hogy a te szemed valaha is kidülled mondtam. - Hát nem - mosolygott Hattie önelégülten. - Mert túl kicsi, hogy kidülledjen - mondtam erre én. A mosoly megmaradt, de most olyan volt, mintha odaragasztották volna. - Megbocsájtok, gyermek. Mi, előkelőek, megbocsájtók vagyunk. Szegény anyád is ismert volt a hiányos neveltetéséről. Édesanya ismert volt... a múlt idő a torkomra forrasztotta a szót. - Lányok! - csapott le ránk Olga nagysád. - Indulnunk kell - mondta, és megölelt, amitől az orrom megtelt aludttejszaggal. Elmentek. Apa a kapunál állt, és a vendégektől búcsúzott. Megkerestem Mandyt a konyhában. Éppen a piszkos edények feltornyozásán fáradozott. - Ezek az emberek mintha már egy hete éheztek volna. Kötényt kötöttem, és vizet engedtem a mosogatóba. - Még sosem kóstolták a főztödet. Mandy jobban főzött bárkinél. Édesanyával néha kipróbáltuk a receptjeit. Minden előírást pontosan követtünk, és az étel finom lett, de közel sem olyan

csodálatos, mint Mandy főztje. Erről valahogy eszembe jutott a szőnyeg. - Ismered azt a szőnyeget a nagyteremben, amin vadászok vannak meg egy vaddisznó? Valami fura történt, mikor az előbb ránéztem. - Ó, az a buta szőnyeg! Ne is törődj vele! - Elfordult és tovább kavargatta a levest. - Hogy érted? - Csak egyszerű tündértréfa. Tündérszőnyeg! - Honnan tudod? - Ladyé volt. - Mindig Ladynek nevezte Édesanyát. Ez nem volt válasz. - A tündér-keresztanyámtól kapta? - Még nagyon régen. - Elmondta neked Édesanya, hogy ki a tündérkeresztanyám? - Nem, nem mondta el. Hol van az apád? - Kint búcsúzkodik. De te tudod? Neked elmondta? Vagy nem? -Mit? - Hogy ki a tündér-keresztanyám. - Ha azt akarta volna, hogy tudd, elmondta volna. - El akarta mondani. Megígérte. Kérlek, Mandy! Ki más tudhatná, hogy ki az? - Hát én. - De te nem árulod el! Ki az?

- Én. Én vagyok a tündér-keresztanyád. Tessék, kóstold meg a répalevest. Vacsorára főztem. Hogy ízlik?

Negyedik fejezet A szájam magától kinyílt, és beleömlött a kanál forró, de nem égető tartalma. Mandy a legédesebb, legfinomabb zamatot hozta ki a répából. Különböző ízek fonódtak benne össze: citrom, teknősleves és egy számomra ismeretlen fűszer. A világ legjobb répalevese, varázslatos, és egyedül Mandy tudja elkészíteni. A szőnyeg. A leves. Tündérleves. Mandy tündér! De ha Mandy tündér, hogy halhatott meg Édesanya? - Nem is vagy tündér. - Miért nem? - Ha az lennél, megmentetted volna. - Ó, kedvesem, megmentettem volna, ha tudom. Ha lenyelte volna az egyszarvúszőrt, még ma is élne. - Tudtad? Miért hagytad? - Mikor rájöttem, már késő volt. Nem állhatunk a halál útjába. Leroskadtam a tűzhely mellett álló székre, és úgy zokogtam, hogy levegőt is alig vettem. Mandy átkarolt, én meg belesírtam a kötényébe, mint már annyiszor jóval kisebb dolgok miatt. Egy könnycsepp hullott az ujjamra. Mandy is sírt, az arca vörös volt és a könnyektől maszatos. - Neki is én voltam a tündér-keresztanyja - mondta Mandy -, és a nagymamádnak is. - Kifújta az orrát. Kibontakoztam az öleléséből, hogy jobban szemügyre vehessem. Mandy nem lehet tündér. A tündérek karcsúak,

fiatalok és gyönyörűek. Mandy elég magas, de ki hallott már bozontos, ősz hajú tündérről, akinek ráadásul tokája van? - Bizonyítsd be! - kértem. - Mit? - Hogy tündér vagy. Varázsold el magad, vagy ilyesmi! - Semmit sem kell bebizonyítanom. Egyébként Lucinda kivételével egy tündér sem varázsolja el magát mások jelenlétében. - El tudnátok? - Igen, de nem tesszük. Lucinda az egyetlen, aki elég szertelen és ostoba hozzá. - Mi ebben az ostobaság? - Mindenkinek elárulja, hogy tündér. - Hozzáfogott a mosogatáshoz. - Segíts! - Nathan és Bertha tud róla? - Miről? - Hogy tündér vagy. - Ó, már megint ez. Senki sem tudja rajtad kívül, és jobb, ha titokban is tartod. - Mandy fenyegetően meredt rám. - Miért? Összevonta a szemöldökét. - Megígérem, hogy titokban tartom, de miért? - Elmondom. Az emberek csak a tündérek gondolatát szeretik. Ha valamilyen különleges véletlen folytán mégis

összeakadnak egy valóságos tündérrel, abból csak baj lehet. - Leöblített egy tálat. - Te törölgetsz. - Miért? - Mert vizes az edény, mégis miért? - Észrevette, hogy meglepődtem. - Ja, hogy miért lesz abból baj? Többnyire két oka van. Az emberek tudják, hogy varázserőnk van, és azt akarják, hogy minden problémájukat megoldjuk helyettük. Ha nem tesszük, fölháborodnak. A másik ok, hogy halhatatlanok vagyunk ez is bosszantja őket. Lady egy hétig nem állt szóba velem, miután az apja meghalt. - Lucindát miért nem zavarja, ha megtudják, hogy tündér? - Az a bolond szereti, ha tudják. Azt akarja, hogy hálásak legyenek neki a borzalmas ajándékaiért. - Mindig borzalmasak? - Mindig. Mindig borzalmasak, de van, akinek örömet szerez, hogy ajándékot kap egy tündértől, még akkor is, ha ez szerencsétlenné teszi. - Miért tudhatta Édesanya, hogy tündér vagy? Én miért tudhatom? - Az Eleanorok minden leszármazottja a Tündérek Barátja. Tündérvér folyik az ereidben. Tündér vér?! - Tudok varázsolni? Örökké élhetek? Édesanya is örökké élt volna, ha nem betegszik meg? Sok barátja van a tündéreknek?

- Nagyon kevés. Te vagy az utolsó Kyrriában. És nem, kedves, nem tudsz varázsolni és örökké sem élhetsz. Épp csak egy csepp tündérvér folyik az ereidben, de egy dologban máris megmutatkozott: feltételezem, hogy a lábad nem nőtt már néhány éve. - Semmim sem nőtt azóta. - Hamarosan meg fogsz nőni, de tündérlábad lesz, mint édesanyádnak volt. Mandy megemelte szoknyája szegélyét és az öt alsószoknyát, és megmutatta a lábát, ami akkora volt, mint az enyém. - A lábunk aránytalanul kicsi a testünkhöz képest. Ez az egyetlen, amin varázslattal sem változtathatunk. A férfi tündérek kitömik a cipőjüket, hogy ne legyen észrevehető, mi, hölgyek pedig a szoknyánk alá rejtjük a lábunkat. Kidugtam a lábamat a ruhám alól. A kicsi láb divatos, de talán még ügyetlenebbé tesz, ahogy növök. Mi lesz, ha nem tudom megtartani az egyensúlyomat? - Meg tudnád növeszteni a lábamat, ha akarnád? Vagy... - körülnéztem, hogy más csodát keressek. Eső kopogott az ablakon. - Vagy el tudnád állítani az esőt? Mandy bólintott. - Tedd meg! Kérlek, tedd meg! - Miért tenném? - Az én kedvemért. Szeretnék varázslatot látni. Nagy varázslatot.

- Nem művelünk nagy varázslatot. Egyedül Lucinda. Veszélyes. - Miért lenne veszélyes, ha elállítod a vihart? - Talán veszélyes, talán nem. Gondolkozz! - A szép idő jó lenne. Az ember kimehetne. - Gondolkozz! - ismételte Mandy. Gondolkodtam. - A fűnek kell az eső, meg a termésnek is. - Tovább! - mondta Mandy. - Lehet, hogy egy bandita épp most akart kirabolni valakit, de az eső miatt meggondolta magát. - Például, de az is lehet, hogy szárazság kezdődne miattam, és nekem kéne megküzdenem vele. Aztán az eső, amit indítanék, letörhetne egy ágat, és az ráeshetne egy ház tetejére, és azt is nekem kéne rendbe hoznom. - Az nem a te hibád lenne! A tulajdonosnak kellett volna erősebb tetőt építenie. - Talán igen, talán nem. És az is elképzelhető, hogy árvizet okoznék, ami elsodorna sok embert. Ez a baj a nagy varázslatokkal. Én csak kis varázslatokat művelek. ízletes ételeket főzök, gyógylevest, erősítőszert. Tonikot. - Amikor Lucinda elátkozott, az nagy varázslat volt? - Hát persze. Az a tökfej! - Mandy olyan hevesen súrolta az edényt, hogy az csörömpölve ütődött a rézmosogatónak. - Kérlek, Mandy, áruld el, hogy lehet megtörni az átkot!

- Én sem tudom, de biztos, hogy lehetséges. - Gondolod, hogy Lucinda visszavonná az átkot, ha elmondanám neki, milyen szörnyű? - Kétlem, de megeshet. Az is lehet, hogy ha visszavonja, ad helyette még rosszabbat. Ez a baj Lucindával: eszébe jut valami, és már el is hangzott a varázsige. - Milyen a külseje? - Eltér a többiekétől, de jobb neked, amíg nem tudod. - Hol lakik? - tudakoltam. Ha megtalálnám, talán rávehetnem, hogy levegye rólam az átkot. Végtére Mandy is tévedhet. - Nem vagyunk beszélő viszonyban. Nem tartom számon Idióta Lucinda tartózkodási helyét. Vigyázz a tálra! A parancs későn jött. Kimentem a seprűért. - Minden tündérbarát ügyetlen? - Nem, kedves. Nem a tündérvér tesz ügyetlenné. Ez emberi tulajdonság. Láttál már engem valaha is tányérokat elejteni? Söpörni kezdtem, de fölösleges volt. Az edény darabjai maguktól összegyűltek, és berepültek a szemétvödörbe. Nem hittem a szememnek. - Ez minden, amit csinálok, drágám. Apró varázslat, amivel nem ártok senkinek, de néha jól jön. Nem maradnak szilánkok a kövön. Belenéztem a szemétvödörbe. A cserepek ott feküdtek.

- Miért nem illesztetted őket össze újra? - Az túl nagy varázslat lenne. Nem tűnik annak, de az. Árthatna valakinek. Sosem lehet tudni. - Ez azt jelenti, hogy a tündérek nem látják a jövőt? Ha látnád, tudnád, hogy árt-e? - Nem látunk többet a jövőből, mint te. Egyedül a gnómok látják, de közülük is csak néhány. Valahol a házban megszólalt egy csengő, jelezve, hogy Apa hívatja az egyik szolgálót. Édesanya sosem használta a csengőt. - A dédnagymamámnak is te voltál a tündérkeresztanyja? - Ezernyi kérdés merült föl bennem. - Mióta vagy a tündér-keresztanyánk? - Hány éves lehet Mandy valójában? Bertha lépett be. - Sir Peter kéreti a dolgozószobába, kisasszony. - Mit akar? - kérdeztem. - Nem mondta. - Idegesen csavargatta a copfját. Bertha mindentől fél. Nem tudom, mi félnivaló van ebben. Az apám beszélni akar velem. Ez várható volt. Eltörölgettem egy tányért, aztán még egyet és egy harmadikat. - Jobb, ha nem késlekedik, kisasszonykám - aggodalmaskodott Bertha. Nyúltam a negyedik tányérért. - Jobb, ha mész - mondta Mandy. - És nem fog örülni, hogy kötényben vagy.

Mandy is fél! Levettem a kötényt, és elindultam. Megálltam a dolgozószoba ajtajánál. Apa Édesanya székében ült, és az ölében tartott tárgyat tanulmányozta. - A, végre itt vagy! - nézett föl. - Gyere közelebb, Ella! Rámeredtem. Bosszantott a parancs. Aztán tettem egy lépést előre. Ugyanezt a játékot játszottam Mandyvel is időnként: ellenszegülve engedelmeskedtem. - Azt kértem, hogy gyere közelebb, Eleanor. - Közelebb mentem. - De nem eléggé. Nem haraplak meg. Csak jobban meg akarlak ismerni. Odalépett hozzám, és a magáéval szembefordított székhez vezetett. - Láttál már valaha ilyen elragadót? - nyújtotta felém az imént még az ölében tartott tárgyat. - Megfoghatod, de vigyázz, mert nehéz. Tessék! Elhatároztam, hogy ledobom, mivel annyira tetszik neki, de miután megpillantottam, mi az, képtelen voltam megtenni. Egy öklömnyi porcelánkastélyt tartottam a tenyeremben. Mind a hat parányi tornya egyegy miniatűr gyertyatartóban végződött. És ó! A tornyok ablakai között kifeszített hajszálvékony porceláncérnáról kiteregetett ruha lógott. Egy pár férfiharisnya, egy köntös és egy pelenka, mind finom, akár a pókháló. Az egyik földszinti ablakból pedig egy festett lány integetett selyem zsebkendőjével, mosolyogva. Mindenesetre selyemnek látszott. Apa kivette a kezemből. - Hunyd le a szemed!

Hallottam, ahogy behúzza a nehéz függönyt. Résnyire nyitottam a szemem. Nem bíztam benne. A kandallópárkányra helyezte a kastélyt, gyertyákat rakott bele, és meggyújtotta őket. - Nyisd ki a szemed! Odaszaladtam, hogy közelről lássam. A kastély szikrázó csoda volt. A lángok gyöngyházszíneket festettek a fehér falak mentén, és az ablakok aranysárgán izzottak, mintha a szobában vidám tűz lobogna. - Óóóó! - csak ennyit tudtam szólni. Apa elhúzta a függönyt és elfújta a gyertyákat. - Tündéri, nem? Bólintottam. - Hol szerezted? - A manóktól. Egy manó készítette. Bámulatos fazekasmesterek. Egy Agulen-tanítvány munkája. Mindig szerettem volna egy eredeti Agulent, de eddig nem jutottam hozzá egyhez sem. - Hova fogod tenni? - Te hova tennéd, Ella? - Az ablakba. - A szobádéba? - Akármelyik szoba ablakába. Akkor a szobából és az utcáról is láthatnák, ahogy tündököl. Apa egy hosszú pillanatig csak nézett rám. - Majd megmondom a leendő tulajdonosának, hogy ablakba tegye. - El akarod adni?

- Kereskedő vagyok, Ella. - Aztán magának hozzátette: - És elképzelhető, hogy ezt eladhatnám mint eredeti Agulent. Senki nem jönne rá. - Újra hozzám fordult: Most már tudod, ki vagyok: Sir Peter, a kereskedő. De ki vagy te? - Egy lány, akinek meghalt az édesanyja. Legyintett. - De kicsoda Ella? - Egy lány, aki nem szereti, ha vallatják. Elégedett volt a válasszal. - Van benned spiritusz, hogy így beszélsz velem. Végigmért. - Ez az én állam. - Megérintette az államat. Hátraléptem. - Erős, határozott. Az én orrom. Remélem, nem bánod, hogy az orrlyukaid kitágulnak. Az én szemem csak a tied zöld. Az arcod javarészt az enyém. Kíváncsi vagyok, hogy fest majd nőben, ha felnősz. Miből gondolja, hogy helyénvaló úgy beszélni rólam, mintha arckép volnék, és nem hús-vér lány? - Mihez kezdjek veled? - kérdezte magától. - Miért kellene valamihez kezdened velem? - Nem hagyhatom, hogy kuktaként nőj föl. Tanulnod kell. - Témát váltott: - Milyennek találtad Olga nagysád leányait? - Idegesítőnek - mondtam. Apa nevetett. Őszintén nevetett. Hátravetette a fejét, a válla rázkódott. Mi olyan vicces? Nem szeretem, ha

nevetnek rajtam. Arra késztetett, hogy valami jót mondjak az utálatos Hattie-ről és Olive-ról. - De biztosan jóindulatúak. Apa megtörölte könnyes szemeit. - Dehogyis jóindulatúak. Az idősebbik kellemetlen és alattomos, mint az anyja, a fiatalabb pedig szörnyen ostoba. Álmukban sem jóindulatúak. - A hangja tűnődő lett. - Olga nagysádnak van rangja és pénze. Ez meg hogy jön ide? - Talán el kellene hogy küldjelek a hölgynevelő iskolába, ahova a lányai járnak. Megtanulhatnád, hogy hölgyhöz illőn lépkedj, és nem úgy, mint egy kiselefánt. Hölgynevelő iskola! El kéne válnom Mandytől! És folyton megmondanák, mit csináljak és nekem engedelmeskednem kellene, bármit is parancsolnak. Megpróbálnának leszoktatni a kétbalkezességről, de nem sikerülne s ezért megbüntetnének. Én visszafizetném a kölcsönt, mire még szigorúbb büntetést kapnék. - Miért nem maradhatok itt? - Taníthatna éppen nevelőnő is, ha találnék valakit... - Sokkal szívesebben tanulnék nevelőnőtől, Apa. Nagyon szorgalmas lennék, ha nevelőnőm lenne. - És különben nem? - Fölvonta a szemöldökét, de láttam rajta, hogy mulattatja a helyzet. Fölállt és odament az íróasztalhoz, ahol Édesanya szokta összeírni a háztartási kiadásokat. - Most elmehetsz. Dolgom van.

Kimentem. Útközben így szóltam: - Talán kiselefántokat fel sem vesznek a hölgynevelő iskolába. Talán a kiselefántokból nem lehet hölgyet nevelni. Talán a... - Elhallgattam. Apa nevetett.

Ötödik fejezet Másnap este Apával kellett vacsoráznom. Csak bajosan tudtam asztalhoz ülni, mert Bertha ragaszkodott hozzá, hogy divatos ruhát viseljek, aminek igen terjedelmes alsószoknyája volt. A tányérunkon tárkonyos mustárszósszal leöntött spárga volt. Apáé előtt egy csiszolt kristályserleg állt. Mikor végre sikerült elhelyezkednem a széken, Apa intett Nathannek, hogy töltsön bort a serlegbe. - Nézd, Eleanor, milyen szépen töri meg a fényt emelte föl. - Úgy csillog benne a bor, mint a gránát. - Szép. - Ennyi? Mindössze szép? - Legyen nagyon szép, ha úgy jobb. - Minek szeressem, ha egyszer úgyis eladja? - Lehet, hogy jobban értékelnéd, ha innál belőle. Kóstoltál már bort? Mandy sosem engedte. A serlegért nyúltam, és a ruhám bő ujja belelógott a mustárszószba. De a serleg messze volt. Fel kellett állnom. Ráléptem a szoknyámra, és egyensúlyomat veszítve előredőltem. Hogy el ne hasaljak, magam elé tettem a kezemet, és az asztalra zuhantam, kilökve a serleget Apa kezéből. A serleg leesett és kettétört: a talp levált a pohár fenekéről. A terítőn szétfolyt a bor, és Apa mellényén is vörös foltok

éktelenkedtek. Felkészültem a dühkitörésre, de Apa meglepett. - Az én hülyeségem - mondta, miközben a mellényét törölgette egy szalvétával. - Már akkor láttam, hogy nem bírsz magaddal, amikor beléptél. Nathan az egyik szobalány segítségével villámgyorsan eltüntette a terítőt és a serleg maradványait. - Bocsánatot kérek - mondtam. - Attól a kristály ugyanúgy törött marad - mordult rám Apa, de aztán összeszedte magát. - Elfogadom a bocsánatkérésedet. Most mindketten fölmegyünk átöltözni, aztán hozzálátunk a vacsorához. Negyedóra múlva újra lent voltam, ezúttal hétköznapi ruhában. - Ez mind az én hibám - mondta Apa, miközben egy szál spárgát szeletelt. - Hagytam, hogy ilyen nyomorék váljon belőled. - Nem vagyok nyomorék! Mandy sem válogatta meg a szavait, de mégsem nevezett így soha. Hívott ügyetlennek, kétbalkezesnek, esetlennek, de sosem nyomoréknak. Ügyefogyottnak, bénának, nehézkesnek, de nem nyomoréknak. - De még elég fiatal vagy és tanítható - folytatta Apa. - Talán egyszer bevezethetlek a civilizált társaságba. - Nem szeretem a civilizált társaságot.

- De nekem még szükségem lehet rá, hogy a civilizált társaság kedveljen téged. Döntöttem. Elmégy a hölgynevelő iskolába. Nem megyek! Nem mehetek! - Azt mondtad, lehetne nevelőnőm. Kevesebbe kerülne, mint elküldeni abba az iskolába! Egy szobalány elvitte az érintetlen spárgámat, és kagylót meg aszpikos paradicsomot hozott helyette. - Kedves tőled, hogy aggódsz. A nevelőnő sokkal drágább lenne. És időm sincs, hogy keressek egyet. Holnapután elmész a hölgynevelő iskolába Olga nagysád leányaival. - Nem megyek. Úgy tett, mintha nem hallotta volna. - írok az igazgatónőnek egy levelet, és rád bízom egy zacskó Jéká kíséretében. Talán elég lesz, hogy ne tegyen szemrehányást, amiért az utolsó pillanatban íratlak be. - Nem megyek. - Azt teszed, amit mondok, Eleanor. - Nem megyek. - Ella... - beleharapott egy kagylóba, és tele szájjal tovább beszélt. - Az apád nem jó ember. Erre, ha nem tévedek, a szolgálók már figyelmeztettek. Nem tiltakoztam. - Mondhatták, hogy önző vagyok, és igazuk volt. Mondhatták, hogy türelmetlen vagyok, és igazuk volt.

Abban is igazuk volt, ha azt mondták, hogy mindig keresztülviszem az akaratomat. - Én is - hazudtam. Büszkén vigyorgott rám. - Nekem van a legbátrabb lányom egész Kyrriában. A mosoly eltűnt, és a szája vékony vonallá szűkült. - De elmegy a hölgynevelő iskolába, még ha nekem magamnak kell is odavinnem. És az nem lesz kellemes út, ha rád kell vesztegetnem az üzletkötésre szánt időmet. Megértetted, Ella? Mérgesen Apa egy farsangi játékszerre emlékeztetett: egy rugóra erősített bőrből készült ökölre, amilyent a bábjátéknál használnak. Mikor a rugót kiengedik, az ököl kilő a szerencsétlen bábu felé. Apa esetében nem is az ököl volt a rémisztő, hanem az ütés erejét meghatározó rugó. A szemében látszó düh pattanásig feszült, és nem tudtam, mi történik, ha a rugó hirtelen kienged. Utáltam, ha megfélemlítenek, és most ez történt. - Elmegyek a hölgynevelő iskolába - mondtam, és csak azért is hozzátettem: - De gyűlölni fogom. Arcán megint ott ült a vigyor. - Ha elmész, felőlem szabadon gyűlölheted vagy imádhatod. Ilyen volt a parancs nélküli engedelmesség, és ez egy cseppet sem tetszett jobban, mint a Lucinda-féle. Kimentem az ebédlőből, és Apa nem állított meg. Kora este volt, mégis fölmentem a szobámba és belebújtam a hálóingembe. Aztán az ágyamba fektettem a

babáimat, Flórát és Rosamunde-ot és bemásztam melléjük. Már évek óta nem aludtak velem, de ma este különösen nagy szükségem volt a megnyugtatásra. A hasamra raktam őket, és vártam az álomra. De az álomnak máshol akadt dolga. Hullani kezdtek a könnyeim. Az arcomhoz szorítottam Flórát. - Kicsim... - Az ajtó kinyílt. Mandy jött be, kezében a tonikkal és egy dobozzal. Máris elég rosszul voltam. - Nem kérek tonikot, Mandy. Jól vagyok. Tényleg. - Jaj, drágaságom! - letette a tonikot meg a dobozt, átölelt, és a homlokomat simogatta. - Nem akarok elmenni - mondtam Mandy vállának. - Tudom, édesem - felelte. Addig tartott így, amíg már majdnem elaludtam. Akkor megmozdult. - Itt a tonik. - Ma kihagyom. - Azt nem lehet. Főleg ma nem. Nem betegedhetsz meg, amikor nagyon is szükséged van az erődre. - Elővett egy kanalat a köténye zsebéből. - Vedd be. Három kanállal. Összeszedtem magam. A toniknak finom dióíze volt, de olyan érzést keltett, mintha egy sikamlós békát nyelnék le. Végigcsorgott a torkomon a háromkanálnyi tonik. Miután lement, tovább nyeltem, hogy megszabaduljak az érzéstől. De jobban lettem tőle. Legalább egy kicsit. Annyira, hogy beszélni tudjak. Visszaültem Mandy ölébe. - Miért ment hozzá Édesanya? - Ez a kérdés azóta foglalkoztatott, mióta az eszemet tudom.

- Amíg még nem volt a felesége, Sir Peter nagyon kedvesen viselkedett a Ladyvel. Én nem bíztam benne, de nem hallgatott rám. A családja sem helyeselte a kapcsolatot, mert Sir Peter szegény volt, és Lady ettől csak még inkább hozzá akart menni. Mindig ilyen jólelkű volt. Mandy simogató keze megállt a homlokomon. - Ella, kicsim, kérlek ne hagyd, hogy tudomást szerezzen az átkodról! - Miért? Mit tenne? - Mindenáron véghez akarja vinni az akaratát. Téged is fölhasználna. - Édesanya megparancsolta, hogy ne beszéljek róla. De különben sem tenném. - Akkor jó. - Mandy újra a homlokomat simogatta. Behunytam a szemem. - Szerinted milyen lesz? - Az iskolában? Némelyik lány elbűvölő lesz. Ülj föl, édes! Kéred az ajándékokat? El is feledkeztem a dobozról. - Ajándékok? - Egyszerre csak egy. - Mandy átnyújtotta a dobozt. - Ez a tiéd, akárhova mész is az életben. A dobozban egy könyv volt tele tündérmesékkel. Még sohasem láttam ilyen gyönyörű rajzokat. Szinte éltek. Ámulva forgattam a lapokat. - Ha ránézel, eszedbe jutok, és megnyugszol. - Nem kezdem el olvasni, amíg el nem indulok, hogy újak legyenek a történetek.

Mandy kuncogott. - Ne hidd, hogy olyan gyorsan befejezed. Egyre jobban meg fogod szeretni. Kihalászott a köténye zsebéből egy selyempapírba burkolt csomagot. - Ladytől. Neked akarta adni. Édesanya nyaklánca volt az. A vékony ezüstszálak majdnem a derekamig értek, és gyöngyökkel átszőtt ezüst mintában végződtek. - Bele fogsz nőni, és éppen olyan elbűvölő leszel benne, mint édesanyád volt. - Mindig viselni fogom. - Jobban tennéd, ha a ruhád alá rejtenéd, mikor kimész. Nagyon értékes. Gnómok készítették. Lent megszólalt a csengő. - Apád csenget. Megöleltem Mandyt és nem engedtem el. Kiszabadította magát a karjaim közül. - Hadd menjek, drágám. - Arcon csókolt és kiment. Visszamásztam az ágyba. Az álom ezúttal rögtön megtalált.

Hatodik fejezet Másnap reggel Édesanya nyakláncát markolva ébredtem. Jerrold király palotájának órája éppen elütötte a hatot. Tökéletes. Korán akartam kelni, hogy elbúcsúzzam a legkedvesebb helyeimtől. A nyakláncot a ruhám alá rejtettem, és leosontam az éléskamrába, ahol találtam egy tálca frissen sütött kalácsot. Még forró volt. Földobtam kettőt a levegőbe, kosarat formáltam a szoknyámból és elkaptam őket. Aztán a reggelimet szemlélve kirohantam - pont bele Apába. A bejáratnál várta, hogy Nathan megérkezzen a kocsival. - Most nincs időm rád, Eleanor. Fuss és ütközz bele valaki másba. És mondd meg Mandynek, hogy a tiszttartó jön ma hozzánk. Készítsen számára ebédet. Utasítása szerint elrohantam. Azonkívül, hogy veszélyes volt, az átok gyakran csinált bolondot belőlem, és a kétbalkezességemben is közrejátszott. Most bele kellett ütköznöm valakibe. Bertha a mosott ruhát cipelte. Ahogy nekimentem, elejtette a kosarat. A ruháim, a harisnyáim, a fehérneműm mind a padlóra szóródtak. Segítettem neki felszedni a holmit, de mindent moshatott ki újra. - Kisasszonykára, épp elég nehéz volt az egészet ilyen gyorsan kimosni, akkor is, ha csak egyszer kell megcsinálnom - zsémbelt.

Miután elnézést kértem, átadtam Mandynek Apa üzenetét, és a parancsára leültem és tányérról elfogyasztottam a reggelimet. Azután elindultam a királyi állatkertbe, ami a palota falain kívül húzódott. Kedvenceim a beszélő madarak és az egzotikus állatok voltak. Az ingoványban lakozó vízikígyó és a kölyöksárkány kivételével az egzotikus lények - az egyszarvúk, a kentaurcsorda és a griffcsalád - egy füves szigeten éltek, amit a meghosszabbított várárok vett körül. A sárkányt vasketrecben tartották. Gyönyörű és kegyetlen volt egyszerre. Látszott rajta, hogy akkor a legboldogabb, mikor tüzet okádik: rubintvörös szeme gonoszul csillogott. A ketrec melletti pultnál vettem egy darab sajtot és megpirítottam a sárkány tüzénél, ami bajosan ment, mert elég közel kellett állni, hogy a sajt megpiruljon, de elég távol ahhoz, hogy a kis bestia meg ne kaparintsa. Eltűnődtem, vajon mit tervez vele Jerrold király, ha megnő. Aztán azon, itthon leszek-e egyáltalán, hogy megtudjam, mi lett a sorsa. A sárkány ketrecén túl egy kentaur állt az árok szélén, és engem bámult. Szeretik a kentaurok a sajtot? Óvatosan közeledtem felé, remélve, hogy nem vágtat el. - Tessék - szólt egy hang. Megfordultam. Charmont herceg volt az. Egy almát nyújtott felém.

- Köszönöm. Előretartottam az almát és közelebb araszolgattam az árokhoz. A kentaur orrlyukai kitágultak. Odaügetett hozzám. Eldobtam az almát. Két másik kentaur vágtatott oda, de az enyém kapta el a csemegét, és hangosan ropogtatva enni kezdte. - Mindig azt várom, hogy megköszönjék, vagy rám szóljanak, hogy mit bámulsz?. - Nem elég intelligensek, hogy beszélni tudjanak. Nézd, milyen kifejezéstelen a szemük - magyarázta Char. Ezt eddig is tudtam, de talán a herceg kötelességeihez tartozik, hogy kifejtse az alattvalókat foglalkoztató témákat. - Még ha tudnának is beszélni, akkor sem jutna eszükbe semmi mondanivaló - véltem. Meglepett csend következett. Aztán Char felnevetett. - Ez vicces. Te nagyon vicces vagy. Pont, mint Lady Eleanor volt. - Rémülten nézett rám. - Sajnálom. Nem akartam eszedbe juttatni. - Sokat gondolok rá - mondtam. - Majdnem mindig. Végigsétáltunk a várárok mentén. - Kérsz te is egy almát? - nyújtott felém még egyet. Újra meg akartam nevettetni. Jobb lábammal a földet kapáltam, és hátravetettem képzeletbeli sörényemet. Szememet kidüllesztve bután bámultam Charra, és elvettem az almát. Tényleg nevetett. Aztán kijelentette: - Kedvellek, Ella. Tetszel nekem.