História 2003-089
História 2003-089 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.
Tartalom 1.... 1 1. Futball és történetírás... 1 2. Képek... 2 2.... 4 1. A labdarúgás kultúrtörténetébõl... 4 2. Képek... 6 3.... 9 1. Futball Kelet-Európában... 9 2. Képek... 13 4.... 19 1. A magyar futball kezdetei... 19 2. Képek... 22 5.... 27 1. Sport és politika... 27 2. Képek... 30 6.... 37 1. HORVÁTH Zsolt... 37 2. Képek... 41 7.... 45 1. TAKÁCS Ferenc... 45 2. Képek... 47 8.... 50 1. A sportvezető emlékei... 50 2. Képek... 50 9.... 52 1. ZALKA András... 52 2. Képek... 53 10.... 55 1. SZABÓ RÓBERT... 55 2. Képek... 58 11.... 63 1. A helyszín... 63 2. Képek... 63 12.... 64 1. Az évszázad mérkőzése... 64 2. Képek... 65 13.... 68 1. SZABÓ Róbert... 68 2. Képek... 72 14.... 75 1. SZEMTANÚ... 75 2. Képek... 77 15.... 80 1. SZABÓ Róbert... 80 2. Képek... 81 16.... 83 1. SZABÓ Róbert... 83 2. Képek... 84 17.... 86 1. HORVÁTH Zsolt... 86 2. Képek... 87 18.... 90 1. A csapatkapitány... 90 2. Képek... 92 19.... 93 1. SZABÓ Róbert... 93 iii
História 2003-089 2. Képek... 94 20.... 97 1. SZABÓ Róbert... 97 2. Képek... 98 21.... 99 1. BÍRÓ László... 99 2. Képek... 100 22.... 101 1. SZABÓ Róbert... 101 2. Képek... 102 23.... 104 1. KERTÉSZ István... 104 2. Képek... 105 24.... 107 1. MAGYAR ÖRÖKSÉG... 107 2. Képek... 109 25.... 115 1. EMBER ÉS TERMÉSZET... 115 2. Képek... 116 26.... 121 1. BARBA Rafael Péter... 121 2. Képek... 121 27.... 124 1. HÍREK... 124 2. Képek... 125 28.... 130 1. KALÁSZATOK... 130 29.... 132 1. ÁLLAMI, NEMZETI SZIMBÓLUMOK... 132 2. Képek... 132 30.... 135 1. SOÓS István... 135 2. Képek... 137 iv
1. Futball és történetírás GLATZ Ferenc Futball és történetírás Jegyzetek A teljes életet megélni, a teljes emberi élet történelmét megírni emberi és történészi életműprogram lehet. Az ember az érzéseiről, életműalkotó tudatos tevékenységéről néhány tízezer, de jobban csak 6-7 ezer éve hagyott hátra számunkra emlékeket, művészi ábrázolások, írott szövegek formájában. Láthatjuk ezen élettevékenység és a követett életcélok tárgyaiból, majd írásos emlékeiből az önfenntartó embert, aki élelmét, a lakáskörülményeit, technikai eszközeit készíti. Cseréli őket, kereskedik velük. Látjuk hitvilágát a természet és a maga fölé teremtett égiekkel, vagy közöttük lakó szellemekről. És látjuk a legmagasabbrendű emberi tevékenység, a közösségalkotás emlékeit: az immáron írásba rögzített (5000 év óta) politikai-igazgatási intézményeket, a mindennapi együttélést szabályozó törvényeket, közösséget és államot építő, a tulajdont, a családi viszonyokat szabályozó embert. De igen keveset látunk még a játékos emberből, a homo ludensből. Pedig a játék ezt azért tudjuk szerves része volt a test edzésének, tehát az egészséges önalakításnak, gondolkodáscsiszolásnak. (Ma már komoly matematikai problémaként beszélünk a játékelméletről.) Ma már megkérdezzük: milyen alapon nevezzük az egyik tevékenységünket munká -nak, a másikat játék -nak? Azért, mert az egyik adóképes, adóköteles lehet, azaz munka? S ez hozza, így gondoljuk, az egyéni és a közhasznot. A játék pedig az ún. szabad idő, a pihenésnek elnevezett tevékenység formája? Tegyünk csak kérdőjelet e felfogás állításai mögé! Az önfenntartás teljes fogalmába szervesen tartozik bele mindkét fogalommal jelölt tevékenység. Az emberi elme csiszolása, a fizikai ellenállóképesség fejlesztése a játék -nak és a munkavégzés -nek nevezett tevékenységünk egysége. A futballakcióban ugyanúgy IQ-s teljesítmény van jelen, mint a tervezésben, építésben, könyvírásban vagy a matematikai modell alkotásában... A játszó ember történelmének megismerése a teljes emberi történet megírásának egyik előfeltétele. Ám az európai ember gondolkodása az elmúlt évszázadokban túlságosan politika-, gazdaság- és háború- (tehát szerzés- ) központú. Ezen a szinten érdeklődik az ember közösségi társa iránt. És a történeti kíváncsiság követi ezt a közgondolkodást. Sajnos... Reméljük: a 21. század történetírásának tematikája kiteljesedik a játék no és hozzá az érzelmek: örömök, bánatok történelmére. * A sportot a játék fogalmába csomagolja a társadalomtudomány. Ez mai életfelfogásunk önkénye, mint az emberi élettevékenység minden kategorizálása. Ki állapítja meg, hogy mire van jobban szükségünk a 21. század Európájában? Testünk, egészségünk és ezzel szellemi képességünk feltételeinek erősítésére, vagy járműveink sebességének fokozására? Unokáink hál istennek már kérdezik: mit jelent az önmagunk magasabb szintű újratermelése, amiről a nagyapa mint életcélokról beszél? S hogy volt ez az ókori görögöknél, rómaiaknál, amelyekről az unoka éppen tanul, s hogy volt ez a keleti kultúrákban évezredekkel ezelőtt? * Készítjük a História évfordulós számát az angol magyar 6:3-ról. A magyar futball és a magyar sport történelmét gondos kollégák kutatják. A nemrég megjelent Sportenciklopédia bármelyik európai nemzeti kultúrának irigyelt része lehetne. Igaz, versenyközpontú mű unokánk is észreveszi, s kérdez, miért?, de nagyszerű kezdet! Követhetik, követhetjük mi, a megélhetés-történészek... Kiadhatjuk kötelező irodalomnak vagy szakdolgozattémának egy-egy sportág történelmét, egy-egy korszak összehasonlító sporttörténelmét. És akkor majd megjelennek a történeti munkák között a disszertációk, amelyek megmutatják: hogyan alakult ki a 20. század elején a Prága Bécs Budapest háromszögben az a sajátos futballkultúra, amelynek csúcseredménye kétségtelenül a magyarok világszereplése 1938 68 között. (Ennek feldolgozását a bécsi Haselsteinerrel sok évtizede tervezzük...) Megjelenik majd a disszertációk fejezetei között a közép- kelet-európai ipari-technikai forradalom munkaszervezése, az ipari munkás szabályozott, 3 8-as munkarendje, amely a szabad idő és a gyári műszak 1
sajátos egyensúlyát teremtette meg az éjt nappallal összemosó agrármunkával szemben. Megjelenik majd a nagy gyári központok körül kiépülő munkás- és kistisztviselő-lakhely, a külváros... Megjelennek majd a grundok, a külváros foghíjai, sajátos gyermekjátékaikkal, a fogócskákkal, amelyik a cselező csatár és az ellentartó hátvéd készségeit fejlesztették már 5-6 éves korban. Mint ahogy arról is írnak majd oldalakat, hogy a fogócskából hogyan alakult ki a külvárosi grundokon ismert hátrahúzó csel: amikor a téged támadó (megfogni akaró) partnered elől egy hirtelen, váll indította féltest-visszahúzással térsz ki, s azonnal indulsz a rugóztatott, támaszkodó lábadról másik irányba. (A sajtó ezt Hidegkuti és Puskás nevéhez kötötte, később, az 1960-as években a helyi twistkultúrában tér vissza a mozdulat...) Fejezetek íródnak majd a grundfoci erkölcséről: ahol ellenfél van, nem ellenség. Mert holnap veled lesz, aki ma ellened játszik. Nincs bíró, nincs kiállítás de van kiközösítés. És mindent szemtől szembe. Fejezet készül majd a gyermeki mesterműről, a szakadt alsóneműkből flór- és az első selyemharisnyákba keményre gyömöszölt rongylabdáról, amely ragadt a testhez a dekázáskor és hozzászoktatta már a kisgyermeket, hogy a dobott labdát mellére vegye, a mell homorított behúzásával engedje végiggurulni combján a lábfejéig, s azután kezdje visszafelé: lábfejről fel a combra, combról a tetőre, a fejre. S ki hányszor tudja mindezt: le-föl, föl-le. S azután talán egy fejezet majd szólhat arról, mi volt a közép-európai futball sajátja: a különleges labdakezelés (amelyet a rongylabdával lehet igazán begyakorolni gyermekkorban), az állandó mozgás, a csapattárs mozgásának kiszámítása, a tréfás és a többieket is magával ragadó játékosság. Rögtönzési készség a támadásépítésben, rohanni a lukakba, amelyek váratlanul keletkeznek, a játékostárs pillanatnyi rögtönzésétől függően, s mindezt felismerni a labda birtoklása közben. Alapelemeket lehet gyakorolni e futballkultúrában, de ahány mérkőzés, ahány helyzet, ahány ellenfél, annyi rögtönzött modellezés. A magyar futballban az éppen pályára küldött csapatnak van egyénisége és a játékos zsenialitása éppen a helyzetteremtésben bontakozik ki. Ami a közép-európai futball kiszámíthatatlanságát eredményezi. (Szemben az angol vagy német atlétikus és gépszerű, munkajellegű futballal. És szemben a dél-amerikai futballal, amely néhány játékos egyéni önmegvalósítására épült fel. Amelyik a résztvevőknek és a közönségnek is ugyanolyan örömöt és eredményt ad csak más...) És fejezet arról, hogyan alakult ki a közép-európai térségben a helyi társadalmak futballkultúrája, mennyire kötődik az egy-egy társadalmi osztály megerősödéséhez, hogyan terjed át a helyi társadalmak egészére? A játszók és a közönség kultúrájára. S miként emelkedik a helyi közösség évszázadok óta központi építményei (a templom, a községháza, a kocsma) közé a futballpálya? (Amelyet mára már többnyire eltöröltek a községek terjeszkedő sorházai...) S miként lesz a sportkör az egyházak mellett az utóbbi évszázad legkomolyabb civil szerveződése, állampolgári közössége. És születnek a helyi hősök (a játékosok) és kiemelkednek az új tekintélyek, az intézők, a klubelnökök. Mert változhattak nálunk, Csepel alatt, politikai vezetők, rendszerek a Csöpi, a Csepasz, a Kuki, a Duci, a Szafi, mind-mind helyi amatőr futballsztárok, nagyobb emberek voltak s maradtak a köznapi életben, mint az izzadtságszagú ünnepélyeken politikai beszédeket prelegáló elöljárók. (Kivétel természetesen 1956 és környéke volt...) S mert írhatnak és írhattak bármit a pénzről, a juttatásokról az újságírók, a történészek: ha egyszer a 11 ember kifutott a gyepre s körülnézett a pálya körül tolongókra, akkor csak a labda létezett. Függetlenül a pénztől. Nevezhetik játéknak, munkának... A futballtörténettel foglalkozó összeállításunk képanyagának többségét a Sportmúzeum bocsátotta rendelkezésünkre. Ezúton is köszönjük az igazgató, Szabó Lajos és Fischer Zoltán muzeológus közreműködését. (A szerk.) 2. Képek 2
3
1. A labdarúgás kultúrtörténetébõl ÉVFORDULÓ FARKAS Ildikó A labdarúgás kultúrtörténetéből A szórakozástól a politikáig A labdarúgás (association football, soccer) a hasonló játékokhoz (kétféle rögbi, amerikai futball, ausztrál és kanadai foci) képest az egyetlen, ahol csak lábbal lehet a labdához érni. És közülük ez az egyetlen, amely az egész világon elterjedt, mindenhol játsszák. Több mint 140 országban 18 milliónál is több játékost tartanak nyilván. (A Nemzetközi Labdarúgó-szövetség, a FIFA büszkén állítja, hogy több zászlót tud felmutatni tagállamaitól, mint az ENSZ.) A nép szórakozása A labdarúgásról kiderítette a sporttörténeti kutatás, hogy már majdnem kétezer éves: a 2. századi Kínából találtak feljegyzést egy olyan labdajátékról, amelyben a résztvevőknek a lábukkal vezetgetett labdát kellett egy kapuba eljuttatniuk. A csendes-óceáni szigeteken néhol a bennszülöttek kókuszdióval vagy disznóhólyaggal fociztak, és az észak-amerikai indiánok is ismertek egy pasuckuakohowog nevű játékot (a szó jelentése: összegyűlnek labdát rugdosni ). Az ókori görögök és rómaiak is játszottak hasonlót, bár ott nem volt tiltott a labda kézzel való érintése. (Állítólag 217-ben Britannia provinciában egy falu csapata legyőzte a rómaiak csapatát egy ilyen játékban.) A középkorban is több helyen (pl. Itáliában a calcio, Angliában) létezett egy igen durva labdajáték a köznép körében, amelynek gyakorlatilag nem volt szabálya. Leírása 1175-ből, Angliából maradt ránk. Eszerint a londoni ifjak húshagyó kedden egy város melletti térre vonultak, hogy hírhedt labdajátékuknak hódoljanak, amelyet az idősebbek lóhátról néztek. A diákok szakjaik, a többiek szakmájuk szerint alkottak csapatokat. A labdarúgás (maga a football szó 1486-ban fordult elő először Angliában) évszázadokon keresztül a nép szórakozását jelentette. Szabályok híján a labdát bárhogyan meg lehetett szerezni és tartani, akármennyien játszhatták (ez néha több száz is lehetett!), akármekkora területen (néha az egész város területén, egymástól akár 4-5 km-re elhelyezett kapukkal ). Ez persze gyakran vezetett komoly sérülésekhez. A játék durvasága miatt, valamint hogy az elvonja az ifjak figyelmét az olyan komoly testedzéstől, mint a hadi tudományok művelése, a futballt már 1304-ben betiltotta II. Edward király. (Majd 1363-ban III. Edward, 1388- ban II. Richárd, 1409-ben IV. Henrik és így tovább, még I. Erzsébet is.) A labdarúgás természetesen túlélt minden tiltást, így I. Jakab 1603-ban alattvalóit már a foci művelésére bátorította. A csapatsport nagykorúvá válása A játék 18. századi fejlődése tette aztán lehetővé, hogy Angliában az 1820-as években megalakuljanak az első fociklubok. A labdarúgás bekerült az angol iskolarendszerbe, és ezzel megkezdődött egységesítése és szabályainak rendszerezése. 1862-ben jelent meg a Tíz szabály, a foci alapja, amelyből az első standard megszületett: a Cambridge University Football Rules. Egy év múlva, 1863-ban 11 angol futballklub megalakította az első modern labdarúgó szövetséget (Football Association). A 19. század közepére tehát a labdarúgás az angol elit középiskolák és college-ok testnevelésének része volt. Az angolok nagy hangsúlyt fektettek a sport és főként a csapatjátékok jellemformáló szerepére. A foci azonban csakhamar ismét kikerült az utcára, és a brit alsóbb rétegek közkedvelt időtöltése lett. Európában alig néhány évtized leforgása alatt szinte mindenütt megjelent a labdarúgás, elsősorban angol mintát követve, először az iskolákban, majd a munkásegyletekben, városokban. Ugyanúgy alakultak a fociklubok, mint Angliában, és mindenütt létrejött a nemzeti labdarúgó-szövetség is. A FIFA (Fédération Internationale de Football Association Nemzetközi Labdarúgó-szövetség) 1904-ben alakult Párizsban a francia, a belga, a dán, a holland, a spanyol, a svéd és a svájci labdarúgó-szövetség részvételével. Egy év alatt csatlakozott a német, az osztrák és a magyar szövetség. (Az angol, walesi és az ír szövetség távol maradt.) 1909-ig csak európai tagszervezetei voltak a FIFA-nak, akkor azonban Dél-Afrika 4
belépésével világméretűvé alakult a szervezet. Argentína és Chile 1912-ben, az USA 1913-ban csatlakozott. (1954-ben a FIFA már 85 tagot számlált. 1975 és 2002 között 60 új nemzeti szövetséggel bővült tagjainak száma.) A foci volt az első olimpiai csapatsport, igaz, 1900-ban Párizsban még bemutató szinten, de 1908-ban Londonban már versenyszinten. (Anglia lett az olimpiai bajnok.) Az első világbajnokságot 1930-ban rendezték Uruguayban. A brit világbirodalommal a labdarúgás mindenhová elkerült a világon. Részben a gyarmatokon létesített angol rendszerű iskoláknak köszönhetően, részben a brit köznép képviselőinek révén, akik hajósokként, katonákként, egyszerű alkalmazottakként bárhol is szolgáltak a világon, szórakozásaikat magukkal vitték és meghonosították. A labdarúgás gyors terjedése egyszerűségének és igénytelenségének is köszönhető volt: csak valamilyen labdafélét igényelt és helyet pályának. Világméretűvé a futball igazán csak a második világháború után kezdett válni, amiben nem kis szerepet játszott a televíziózás terjedése. Addig főként csak Európában és Dél-Amerikában volt igazán népszerű a foci. Az 1950 60-as évektől kezdve a labdarúgás meghódította Afrikát és Ázsiát (a Közel-Keletet, majd a Távol- Keletet) is. A globális kultúra része A futball világméretű jelentőségét szociológiai tanulmányok egész sora elemzi. A labdarúgócsapatok kiválóan alkalmasak egy-egy közösséggel való azonosulásra, a legkisebb falutól kezdve egészen a nemzetig. Küzdelmük az egész közösségé, és ebben megnyilvánulhatnak a globalizálódó világban egyre inkább elhalványuló különbségek. A foci továbbra is nemzeti, sőt, leginkább az. De kifejezhet dominancia ellen irányuló ellenállást ( kisebb országok győzelme nagyok felett). Mindemellett a labdarúgás óriási üzlet. És vitathatatlanul része a globális kultúrának. (Kicsit furcsa persze, hogy ma az egész, globalizálódó amerikanizálódó? világ egy olyan játékot játszik és néz világszerte, amelyben a nagyhatalom, az USA nem vesz részt.) Futball amerikai módra A focirajongók nagy kérdése, vajon az Egyesült Államokban miért nem tudott meghonosodni a labdarúgásnak az a formája, amely már az egész világon elterjedt és népszerű. (Az USA-ban a rögbin alapuló, de annál is keményebb játék, az amerikai futball alakult ki és lett nemzeti sport.) A választ részben az amerikai társadalomfejlődés jellegzetessége adja. A 19. században, amikor a sport mint játék, időtöltés mai formái kezdtek kialakulni, az amerikai társadalom az európaihoz képest még nyers, kevésbé pacifikált, kifejezetten durvább, azaz jóval agresszívabb volt, a maszkulinitás és az erőszak kultuszával ami gyakorlatilag a mai napig is érvényes. Az ököljog, az erőszak az amerikai társadalomban elfogadott viselkedésnek számít. Az angol mintára létrejött amerikai college-okban ugyanúgy sportoltak, mint Angliában, ugyanazokat a játékokat űzték, köztük a rögbit, mint az angolok. De az, hogy mindezekből éppen a nyílt bár korlátozott, de szabályokkal engedélyezett erőszakra épülő amerikai futball nőtt ki és lett szinte nemzeti szimbólum, az a nyers erőt, a férfiasságot, a keménységet felmagasztaló közeg terméke. (Igaz, szabálymódosításokkal a mai játék már kevésbé veszélyes, de még mindig agresszív sportnak számít.) Ahol a labdarúgás politikai ügy: Dél-Amerika A foci Latin-Amerikában a politika eszköze, az oligarchák játékszere és a nép szórakozása olvasható a latinamerikai futballt elemző írásokban. Ez az a kontinens ugyanis, ahol a labdarúgás talán a volt szocialista blokkhoz hasonlóan nemcsak nemzeti ügy lett, hanem a politikai hatalom is aktívan felhasználta legitimációjához.* A labdarúgást Dél-Amerikában is az angolok terjesztették el. Főként Argentínában, Brazíliában, Uruguayban és Chilében jelentős brit kereskedelmi érdekeltségek és így több ezres brit kolóniák léteztek a 19. században. Gyermekeiknek a britek saját iskolákat szerveztek, azok minden kellékével, így a sport, köztük a futball oktatásával. Az angol iskolákat a helyiek is látogatták, így ismerkedtek meg Dél-Amerikában a focival. Másrészt a kikötőkben létesített, a brit hajók legénységét és az ott dolgozó brit munkásokat szórakoztató labdarúgóklubok terjesztették el igazán a foci szeretetét Dél-Amerika egyszerű népessége körében. Kezdetben kellemes időtöltésnek számított, amatőr labdarúgóklubok szerveződtek, amelyeket templomok, iskolák, de akár vasúttársaságok is szponzoráltak. A volt gyarmati országok azonban hamar felismerték, hogy a sport, és főleg a futball, különösen alkalmas az új nemzeti identitás kifejezésére. 5
Dél-Amerikában Európát is megelőzve alakult meg az első kontinentális labdarúgószervezet, a COMNEBOL 1916-ban. Itt rendezték az első világbajnokságot is (Uruguay, 1930). Itt épült fel a világ legnagyobb stadionja, a 200 ezer néző befogadására alkalmas Maracana Brazíliában. Az 1920-as évek során a játék és maguk a játékosok is mind professzionálisabbá váltak. Az 1930-as években a foci Dél-Amerikában már üzlet is volt. A klubok üzleti vállalkozássá alakultak, profitot termeltek, játékosaikat megfizették, stadionokat építettek, a klubok nemzetközi meccseket is játszottak. (Minden magára valamit is adó gazdag dél-amerikai üzletember saját csapatot akart alapítani, bár ez üzletileg nem mindig volt kifizetődő. Viszont egy fociklub tulajdonosának lenni ennél nagyobb társadalmi presztízst kevés dolog jelentett Dél- Amerikában.) A foci professzionalizálódásával párhuzamosan keményedett maga a játék is. A meccsek társadalmi eseményekké váltak, a szurkolók azonosultak csapataikkal. A labdarúgás sport, üzlet és nemzeti ügy lett. A kormányok is foglalkozni kezdtek a focival ( government futbolismo ), beleavatkoznak a klubok és a nemzeti válogatott, a játékosok életébe, és gyakran kormányszinten döntöttek (döntenek) olyan kérdésekről is, mint pl. mikor játsszák a bajnoki meccseket. A labdarúgás a társadalmi integráció és a nemzeti azonosság kialakulásának és konszolidálásának fontos eszköze lett. A politikai hatalom minél diktatórikusabb, annál inkább, és ez a helyzet Latin-Amerikában napjainkig aktuális saját legitimációjához felhasználta a sportsikereket, és éppen ezért tevőlegesen részt is vett (vesz) a sport irányításában. A nemzeti válogatottak mérkőzései politikai üggyé terebélyesedhettek, egy-egy összecsapás felért egy háborús ütközettel. Éppen ezért egy vereségnek tragikus következményei lehettek. * Vö. Bíró László cikkét e számunkban! (A szerk.) 2. Képek 6
7
8
1. Futball Kelet-Európában BÍRÓ László Futball Kelet-Európában Virágzás és hanyatlás Az első kelet-európai labdarúgócsapatok a századforduló körül alakultak. Ekkor indultak az első bajnokságok is. Ebben az időben jöttek létre a sportágat irányító országos szövetségek is, a magyar 1897-ben, a cseh 1901-ben, a román 1909-ben, 1919-ben pedig a két ekkor alapított, illetve helyreállított országban: Jugoszláviában és Lengyelországban. A bolgár szövetség 1923-ban, az albán 1930-ban kezdte meg működését. A két világháború közötti két legnagyobb eredmény a csehszlovák és a magyar válogatott nevéhez fűződik: mindkettő második lett a világbajnokságon (a csehek 1934-ben, illetve a magyarok 1938-ban). A térség labdarúgóéletében a második világháború után két lényeges változás zajlott le. Az egyik: a kommunista pártok hatalomátvétele után a sportirányítás és -finanszírozás miként az egyes országok egész belső hatalmi és irányítási struktúrája a szovjet mintát követte. A másik: az európai labdarúgásban végbemenő változások hatása. A sportban ugyanis a szocialista országok kevésbé mutatkoztak elzárkózónak, mint az élet más területein. És a nyugatiak részéről is nagyobb együttműködési készség mutatkozott, mint a politika vagy a gazdaság területén. A sportnak nem csekély érdeme volt a nyugat keleti kapcsolattartásban a hidegháború éveiben. I. Nyugat- és Kelet-Európa A szovjet sport és futball Oroszországban a 19. század végén alakultak meg az első sportegyesületek, az orosz sportolók részt vettek a 20. század első olimpiáin. Az első futballcsapatok az 1900-as évek elején jöttek létre. 1910-től rendezték meg a városok válogatottjait felvonultató országos bajnokságot. Az új társadalmi rendszer létrejötte után megváltozott a sport szerepe. Szervezését és irányítását a mindenható állam vette a kezébe. A testnevelés és sport fejlesztésére külön állami szervet hoztak létre 1923-ban (Legfelsőbb Testnevelési Tanács, 1936-tól Össz-szövetségi Testnevelési és Sportbizottság), és a katonai testnevelés megszervezésére is külön tanács jött létre (Vszevobucs). A párt határozatai fontosnak ítélték a testnevelést a szocialista embertípus kialakítása, a társadalom átalakítása során. Egyben kötelezték a hadsereget, a belügyi szerveket és a szakszervezeteket, hogy sportegyesületeket hozzanak létre. 1923 24 során már meglévő sportegyletek bevonásával létrejött a Dinamo, a belügyminisztérium sportegyesülete, valamint a CSZKA, a hadsereg központi klubja. Ezek az egyesületek minden nagyobb városban szakosztályokat hoztak létre. Az elkövetkező években létrejöttek a szakszervezetek (Szpartak), az egyes kerületi és területi pártbizottságok, szovjetek által támogatott egyesületek. A katonai felkészítést szolgálta a sportmozgalmon belül az 1931-ben életre hívott GTO-mozgalom (Munkára és védelemre kész), melynek keretében az állampolgároknak jelvényekért bizonyos sportágakban szinteket kellett elérniük, valamint sportmegmozdulásokon kellett részt venniük. A 16 18 éveseknek kiírt feladatok között honvédelmi jellegűek is szerepeltek. A Szovjetunió nem vett részt az olimpiákon és a nemzetközi sportéletben. Ideológiája szerint nem az élsport, hanem a munkások sportolása (tömegsport) a fontos. Szemléletbeli változás csak az 1930-as évek végén figyelhető meg, részben annak nyomán, hogy több sportágban a szovjet sportolók jobb eredményeket értek el az érvényes világcsúcsnál. A második világháborúban aratott győzelem után a Szovjetunió is nyitott a világ felé. 1952-ben versenyzői megjelentek az olimpián. Az 1930-as évektől kezdve rendszeresen megrendezték a szovjet labdarúgó-bajnokságokat, kezdetben a városok válogatottjai mérkőztek egymással, majd az egyesületek. 1945-ben a már említett nyitás jeleként a Dinamo Moszkva angliai túrára ment. A szovjet futball első igazi megmérettetésére azonban a helsinki olimpián (1952) került sor. Odahaza mindenki győzelmet várt a csapattól, mivel meg voltak győződve a szovjet futball felsőbbrendűségéről. Az elődöntőben azonban a Szovjetunió kikapott a szocialista táborból nem régen kiátkozott Jugoszláviától. Elképzelhető a csalódás a vereség után, és a felelősségre vonás is. Az európai versenyrendszer átalakulása 9
A második világháború után a labdarúgás sohasem látott népszerűségre tett szert Európában, majd néhány évtized múlva több kontinenst is meghódított.* A meccsre járás viszonylag olcsó és rendszeres szórakozást jelentett, a tömegtájékoztatási eszközök rádió, televízió fejlődése és elterjedése pedig lehetővé tette, hogy a helyszínen kívül is követhetők és élvezhetők legyenek az összecsapások. A négyévente megrendezett világbajnokságok és az országok közötti hagyományos mérkőzések már kevésnek bizonyultak, a közönség, a csapatok több versenyzési lehetőségre vágytak. A versenyszerkezetet a FIFA vonakodott megváltoztatni, ezért érlelődött meg a gondolat egy újabb nemzetközi szervezet, az Európai Labdarúgó-szövetségek Uniója (UEFA) létrehozására. Az 1954-ben megalapított UEFA több kupasorozatot indított. 1956-ban megindult a Bajnokcsapatok Európai Kupája (BEK), 1958-ban a Vásárvárosok Kupája (VVK), amely nevét 1971-ben UEFA-kupára változtatta. 1961-ben rajtolt a Kupagyőztesek Európai Kupája (KEK). A klubcsapatok vetélkedése mellett 1960-ban Nemzetek Európa Kupája néven válogatottak számára is rendeztek versenyt. (Ez a szocialista országok sikerét hozta. Első lett a Szovjetunió, második Jugoszlávia, harmadik Csehszlovákia, az 1964-es kupában pedig Spanyolország mögött a Szovjetunió lett a második, Magyarország pedig a harmadik.) 1968-tól az új szisztéma alapján, Európa-bajnokság néven megrendezett versenysorozat valóban egész Európára kiterjedt (a négy, majd fokozatosan egyre több csapatot felvonultató döntőt körmérkőzéses csoportküzdelmek előzik meg). A több és színvonalasabb mérkőzés először csak a növekvő jegybevételekben és a jól szereplő csapatok presztízsnövekedésében jelentkezett. A nemzetközi kupákban kezdetben a spanyol és olasz egyesületek diadalmaskodtak. Ezekben a csapatokban ekkor már professzionalista futballisták játszottak, miként az angol csapatokban is. A kontinens nyugati felén mindenütt szakítottak az amatörizmussal. Hosszas viták után 1949- ben Németországban engedélyezték, hogy a klubok szerződést kössenek a játékosokkal, és fizethessenek nekik maximum 320 márkát, egy gyári munkás havi bérét. De a labdarúgóknak valós munkahellyel is kellett rendelkezniük. 1962-ben, az egységes német bajnokság, a Bundesliga megszervezésével egy időben elismerték a profi státust. Az 1970-es évektől újabb pénzek érkeztek a sportágba. A meccsek közvetítéséért a tévétársaságok fizetni kezdtek, a befektetők pedig egyre nagyobb reklámlehetőséget láttak a futballban. A pénzből az előrelátó klubok megszervezték az utánpótlásukat (akár játékosvásárlások révén), az orvosi ellátást, a magas szintű szakmai munkát, a játékosok életét stb. Nem véletlen, hogy ettől az időszaktól csökkent a befektetések tekintetében nem versenyképes kelet-európai labdarúgás súlya, eredményei pedig szerényebbek lettek. Mutatja ezt az is, hogy az európai kupákban 1956 90 között a legtehetősebb angol, spanyol, olasz, német és holland klubok 76-szor szerezték meg az elsőséget (78%), a kelet-európai országok pedig mindössze nyolcszor. II. A szocialista kísérlet futballja A sportélet államosítása A szocialista korszakban a sportnak különböző funkciói voltak, ezek a 40 év alatt időnként módosultak, illetve bizonyos hangsúlyeltolódások figyelhetők meg. Külpolitikai szempontból a sport kiváló lehetőséget nyújtott a szocialista államok életképességének, esetleg felsőbbrendűségének igazolására. Mindez a versenysport fejlesztését igényelte. A szocialista országok mindegyike hangsúlyozta a tömegsport fontosságát is, de ehhez már nem tudott kellő anyagi támogatást nyújtani (kivétel az NDK). A nemzetközi versenyek lehetőséget nyújtottak az elfojtott nemzettudat, nemzeti büszkeség kiéléséhez, a sikerek elvonták a figyelmet a megélhetési nehézségekről. Így a szocialista országok mindegyike nagymértékben, olykor erején felül is támogatta a labdarúgást. A kommunista hatalomátvétel után a sportot és benne a labdarúgást államosították. A sportlétesítmények mint minden termelőeszköz és ingatlan állami tulajdonba kerültek. A magántulajdon megszüntetésével a sport csak az államtól várhatta az anyagi eszközöket. A korábban társadalmi szervezetnek számító sportegyesületek központi, állami irányítás alá kerültek. A sportot mindegyik államban egy országos hatáskörű főhatóság irányította, helyenként változó jogállással, vagy önálló minisztériumként vagy közvetlenül a minisztertanács felügyelete alatt. Gyakorlatilag ennek voltak alárendelve az elvben társadalminak számító labdarúgószövetségek. (Alkalmazottaikat mint hivatalnokokat az állam fizette.) Minisztériumi csapatok 1945 után mindegyik országban megtörtént az egyesületek átalakítása. Miként korábban a Szovjetunióban, létrejöttek a honvédelmi minisztériumhoz tartozó katonacsapatok. Jugoszláviában a Partizan, Magyarországon a Honvéd, Lengyelországban a Legia, Romániában a Steaua, Csehszlovákiában a Dukla (egy a második világháborúban sikeresen megvívott csata emlékére kapta a nevét), az NDK-ban a Vorwärts (Előre) nevük 10
révén mindegyik emlékeztetett a katonai életre. Bulgáriában a CSZKA a bolgár és az orosz nyelv hasonlóságának köszönhetően még nevében is azonos volt a szovjet megfelelőjével. A belügyi-titkosszolgálati egyesületek egy része miként a Szovjetunióban a Dinamo nevet kapta, Magyarországon csak a D betű utalt arra, hogy a Dózsák a belügyminisztérium csapatai. A belügyi egyesületek másik része a vörös csillagot viselte nevében és címerében (Crvena Zvezda Jugoszláviában, Ruda Hvezdá és Cervena Hvezda Csehszlovákiában). Bulgáriában a szabadságharcos Vaszil Levszkiről nevezték el a belügyi klubot.** A nagyobb állami vállalatok és nagyüzemek is mind fenntartottak sportegyesületeket, nevük ennek megfelelően tükrözte vasutas, bányász, kohász stb. voltukat. A korábbi nagy hírű polgári egyesületek kisebb presztízsű minisztériumok vagy szakszervezetek felügyelete alá kerültek. A csapat szempontjából egyáltalán nem volt mellékes, mekkora politikai súllyal rendelkezett a főhatóság első embere. Ebből a szempontból a katonai, illetve belügyi klubok voltak kedvezőbb helyzetben. A párt politikai és központi bizottságainak ülései előtt gyakran volt téma a labdarúgás, számos kérdés ezen a szinten dőlt el. KB- és PB-tagok időnként még az öltözőbe is bekukkantottak, másrészt viszont a nagy emberhez való bejárás sok dolog elintézését tette lehetővé. Főváros és vidék A labdarúgás bizonyos értelemben városi sportágnak tekinthető, mivel a városokban jöttek létre az első egyesületek, s idővel ezek játszották a főszerepet a bajnoki küzdelmekben. Az egyes városoknak ugyanakkor hihetetlen ismertséget és presztízst kölcsönzött egy jó futballcsapat. A szocialista városok, az új szocialista ipari központok létrehozásakor általában figyelmet fordítottak arra, hogy rövid időn belül egy viszonylag jó színvonalú egyesület is kialakuljon. A meccsre járás nemcsak szinte az egyetlen szórakozás volt ekkor, hanem a közös szurkolás, a csapattal való azonosulás segítette is a különböző vidékekről toborzott, helyi gyökerekkel nem rendelkező munkások kötődését új lakhelyükhöz. Mindegyik országra jellemző volt a főváros és vidék közti ellentét. A vidékiek sokszor érezték úgy, hogy legjobb játékosaikat elszipkázzák a jobb feltételekkel rendelkező fővárosi egyesületek. Különösen a katonai és belügyi csapatok jártak ebben az élen, mivel a bevonultatáskor válogathattak az ifjú tehetségek között. A bajnokságokat igen gyakran a fővárosiak nyerték. Magyarországon például a szocialista korszakban csak a Győr volt képes arra, hogy vidékiként bajnokságot nyerjen (1963, 1982, 1983). A Szovjetunióban az 1950-es évek végéig a moszkvai csapatok domináltak, 1961-ben nyert először bajnokságot a Dinamo Kijev. Különösen nagy dicsőséget és örömet jelentett, ha Oroszországból más köztársaságba sikerült elvinni a bajnoki aranyat. Romániában is csak néhány vidéki csapat könyvelhetett el bajnoki sikert (Arad, Nagyvárad, Ploieσti, Pitetsi, Craiova). Más volt a helyzet az NDK-ban. Az ottani bajnokságban kezdetben a vidéki csapatok domináltak, de 1978-tól 1988-ig a Dynamo Berlin megszakítás nélkül nyerte a bajnokságot. Tiltott profizmus A szocialista országok elvi szinten elutasították a profizmust, a játékosoknak volt munkahelye, a magasabb osztályokban játszó labdarúgók munkaidő-kedvezményben részesültek. Gyakran előfordult, hogy teljesen eltekintettek a munkába járásuktól, mondván, legalább ne zavarják azokat, akiknek dolgozni kell. Fizetésüket a játékosok a bázisszervtől kapták. Idővel ez azonban nem volt elegendő, így az egyesületek rákényszerültek arra, hogy valamilyen illegális módon is fizessék a sportolókat. Minden országban jól kifundált módjai voltak ennek. A kelet-európai ember viszont nyugat-európai társával szereti mérni magát, és az 1960 70-es években egyre nagyobb lett a nyugati és keleti focista fizetése közti különbség. Mondták is a játékosok: kis pénz kis foci, miként a munkások is gyakran emlegették: amíg nekünk csak fizetgetnek, addig mi csak dolgozgatunk. (Az edzésintenzitásbeli különbséget csak a szurkolók hozták fel.) A labdarúgók sporterkölcse, edzéshez való viszonya több országban lassan, de biztosan romlott, hozzájárulva a kelet-európai futball térvesztéséhez. Nemzetközi tornák A szocialista országok a nemzetközi labdarúgó életben korántsem tudták azt az eredményességet produkálni, mint az olimpiákon. (Az olimpiai sportágakban Helsinkiben az érmek 29%-a, Münchenben 47%-a, Szöulban 64%-a került szocialista országokba.) Ennek a sikernek egyik alapja az volt, hogy az olimpiákon számos olyan szám van, amelyet nem minden országban űznek magas színvonalon, kiemelt állami támogatás mellett. A szocialista országok ezeket vették célba. Ugyanakkor nagyobb súlyt fektettek a nők versenyeztetésére is. 11
(Gondoljunk csak a laboratóriumokban kifejlesztett keletnémet amazonok elsöprő sikereire egyes sportágakban.) A labdarúgást viszont az egész világon nagy figyelem kísérte. A legjobb helyezés, amit a labdarúgó-világbajnokságokon a kelet-európai országok csapatai elértek, a második volt: 1954-ben a magyar válogatott, 1962-ben a csehszlovák nemzeti tizenegy nyert ezüstérmet. A két második helyezés mellett két harmadik fűződik még a régió országaihoz, mindkét bronzérmet a lengyel csapat szerezte (1974-ben, illetve 1982-ben). Az 1968 óta rendezett Európa-bajnokságok történetében egy arany- (Csehszlovákia 1976), három ezüst- (Jugoszlávia 1968, Szovjetunió 1972 és 1988) és egy bronzérem (Csehszlovákia 1980) volt a szocialista országok termése. Az európai kupaküzdelmekben sem arattak kimagasló sikereket a kelet-európai csapatok. Kupagyőzelemmel csak a Steaua Bukarest (BEK 1986), a Slovan Bratislava (KEK 1969), az FC Magdeburg (KEK 1974), a Dinamo Kijev (KEK 1975 és 1986), a Dinamo Tbiliszi (KEK 1981), az FTC (VVK 1965) és a Dinamo Zagreb (VVK 1967) dicsekedhet. A szocialista korszak végén, mintegy végszóként, Jugoszlávia felbomlásával egy időben, 1991-ben a Crvena Zvezda elnyerte a BEK trófeáját. A kiemelkedő játékosegyéniségek közül Josef Masopust (Dukla Praha), Lev Jasint (Dinamo Moszkva), Albert Flóriánt (FTC), Oleg Blohint és Igor Belanovot (mindkettő Dinamo Kijev) tüntették ki az Aranylabdával. Nemzetek sportháborúja A kelet-európai szocialista államokban a hivatalos ideológia a proletár internacionalizmust, a nemzetek közti békét, valamint az egyes soknemzetiségű országokban a népek és nemzetek testvériségét és egységét hirdette. A hivatalos felfogás szerint a szocialista fejlődés megoldja a nemzeti problémákat, majd pedig az azonos társadalmi berendezkedésből adódóan eltűnnek a szocialista országok között az évszázados ellentétek is. A sport viszont mivel itt nemzeti válogatottak küzdenek egymás ellen teret adott a nemzeti érzés megnyilvánulásainak is. Nem véletlen, hogy a csapatsportokban a Szovjetunióval esetleg egy másik rivális nemzettel vívott válogatott mérkőzéseknek kiemelt jelentőséget tulajdonítottak a szurkolók. A sport volt ugyanis az egyetlen terep, ahol mindenki szeme láttára és örömére le lehetett győzni a Szovjetuniót. Legendák keringenek arról és az igazság valószínűleg kideríthetetlen, hogy nem volt szabad legyőzni a szovjet válogatottat. Egy egykori sportvezető szerint: Nem kellett azt kihirdetni, azt 56 előtt mindenki tudta, hogy a magyar fiúk csak akkor győzhetnek a ruszkik ellen, ha előtte az illetékes elvtársak rábólintanak. Szólni se kellett érte, [a játékosok] maguktól is tudhatták, mit szabad, mi tilos. Ment minden felülről, kézi vezérléssel. (...) Csak hát nem mindig ment úgy, mint a karikacsapás, amikor eltervezték, mert csak hát a sport azért sport, mert az öncenzúra nem odavaló, mert ha a magyar gyerekeknél felment a pumpa, ukázok ide vagy oda, úgy megtréfálták a pártfejeseket meg a szovjet ellenfelet, hogy öröm volt nézni. Így direkte nekünk soha senki nem mondta, hogy nem győzhetünk a szovjetek ellen nyilatkozta egy interjúban egy másik magyar sportoló. Azért a szovjeteket legyőzni, pláne régebben, nagy szám volt, politikai hőstettnek nézték akkor is, ha nem is volt az. Nem nehéz elképzelni, milyen hatást váltott ki a feszült politikai légkörben a magyar válogatott 1:0-ás győzelme Moszkvában 1956. szeptember 23-án, és leírhatatlan volt a csalódás az emberekben, amikor egy év múlva, 1957. szeptember 22-én a szovjet válogatott győzött 2:1-re a Népstadionban. III. A rendszerváltozás után Vállalkozók a sportban A szocialista társadalmi rendszer bukása óhatatlanul hatással volt a sportra és benne a labdarúgásra. Bizonytalan lett, ki az egyesületek tulajdonosa, kinek a tulajdonát képezik a stadionok, létesítmények, valamint ki köteles azokat fenntartani. Az állami vállalatok megszűnése sok egyesület anyagi alapját rendítette meg. A klubok egy része olyan helyzetbe került, mint a humán szféra sok szereplője: túlélésért, vagyis pénzért küzdött. Szükség lett volna egy olyan befektetői rétegre, amely vállalni tudta volna a labdarúgás finanszírozását. Ilyen persze sehol sem volt a régióban. Az állam sportból való kivonulásával egy időben, az új adórendszer bevezetésével, valamint az egészségügyi járulékok átalakításával újabb terheket rótt az egyesületekre, miként a vállalkozókra és a költségvetési szervekre. Mindez országonként némileg eltérő időben és mértékben zajlott le, és akkor tegyük hozzá, amikor a labdarúgás növekvő költségeit Nyugaton sem képesek mindenütt finanszírozni, számos klub adósodott el az elmúlt évtizedben és került a csőd szélére. Kelet-Európában mindenütt megjelentek viszont a jó szándékú vállalkozók, akik szerepet kívántak vállalni a sportágban, de szűkösebb anyagi erejükből kifolyólag hosszú távon nem voltak képesek erre. (És persze 12
feltűntek olyanok is, akik sok esetben ismeretlen eredetű pénzeiket kívánták tisztára mosni.) A klubok, amelyeknek mind a nemzetközi, mind a hazai versenyben egyre több pénzre lett volna szükségük, gyakran fordultak a helyi önkormányzatokhoz a lokálpatriotizmusra hivatkozva. Azok nehéz dilemma előtt álltak: az edző milliós fizetését biztosítsák vagy az iskolafenntartást? Az azonos nehézségek hasonló folyamatokat hoztak a régió egyes országaiban. A nyugati játékospiac része A játékosok külföldi csapatokhoz való szerződése nagyobb mértékűvé vált. (A külföldi szerződések előtt az 1970-es években nyílt meg az út, amikor néhány szovjet jégkorongos Nyugatra mehetett játszani. Kezdetben csak pár idősebb, előtte már sok érdemet szerzett futballista szerződhetett külföldre, sajátos feltételek mellett.) A külföldön játszóktól azt várták, hogy pályafutásuk befejezése, hazatértük után tapasztalataikkal segítik megújítani a honi labdarúgást. (Erre a hazai közegben azután persze elég kevés lehetőség nyílott.) A játékostranszfer ahogy újabban elegánsan hívni illik a rendszerváltás után már nemcsak a játékosoknak nyújtott jobb kereseti lehetőséget, hanem a játékosokért kapott pénz időnként a szakosztály fennmaradását is biztosította. A tehetségesebb kelet-európai labdarúgók a nyugat-európai bajnokságokat erősítették, így a hazai küzdelmekben a szerényebb képességűek jeleskednek. Hanyatlás A kelet-európai bajnokságok többségének színvonala sok tényező következtében fokozatosan esik. A nézőszám rohamosan csökken, az országos bajnokságok néhány országban szinte a teljes érdektelenségbe torkollottak. A rendszerváltozást követően a térség államai egyre kisebb szerepet kezdtek játszani a nemzetközi futballporondon. Valószínűleg még a korábbi nevelés, valamint a lassúbb balkáni átalakulás eredménye, hogy az 1994-es világbajnokságon Bulgária a negyedik, Románia a hatodik helyet érte el. 1998-ban pedig egy kivételesen tehetséges, jó adag bizonyítási vággyal és nemzeti büszkeséggel küzdő horvát válogatott ért a csúcsra és szerezte meg a harmadik helyet. 2002-ben volt szocialista ország csapata még a legjobb tizenhat közé sem került be. A klubcsapatok még ennél is gyengébb eredménnyel szerepelnek. Az időközben szinte európai szuperbajnoksággá váló Bajnokok Ligájában csak elvétve jut be kelet-európai csapat a legjobb nyolcba (pl. CSZKA Moszkva 1992 93, Dinamo Kijev 1997 99). Sok ország így például a balti államok, Albánia, Magyarország, Makedónia, Szlovákia, Szerbia stb. bajnokának pedig szinte szemernyi esélye sincs, hogy a minőséget szem előtt tartó sorozatban akár a csoportküzdelmekig eljusson. Mindez megerősíti azt a feltételezést, hogy a nemzeti tőke nem elég erős ahhoz, hogy támogatása nyomán létrejöjjön egy nemzetközileg is jegyzett csapat. A labdarúgás előtt minként az egész kelet-európai térség előtt jelenleg a felzárkózás feladata áll. Nem ismeretlen cél ez, hiszen végső soron mindig ez motiválta a nagy kelet-európai modernizációs törekvéseket. * Vö. Farkas Ildikó cikkét e számunkban 4 7. oldalain! (A szerk.) ** Vö. Horváth Zsolt cikkét e számunk 20. oldalán! (A szerk.) 2. Képek 13
14
15
16